avagy nekem minden jó, ahol az adópénzeimet (szerintem) jól költik el
Olvasom. (Már) erről mindenkinek eszébe jut valami. Arról, hogy mit olvasok, hamarosan (el fogom mondani, illetve, mint most, leírni).
Például, hogy egy lugas alatt olvasok, sehol egy kurva zümmögő vagy engem egyben felfalni akaró bogár, csak madárcsicsergés (és még a hangszín és a dallam is választható, beállítható), belső kép az olvasásról.
Ez is tökéletesen beleillik az így jártam sorozatba, mi nem azt látjuk, amit a szerző, az alkotó elképzelt, az alkotás kap egy új dimenziót, a közvetítő is és maga az alkotás is ő kell legyen. Arról nem is beszélve, hogy különböző optikai sűrűséggel megyek, megyünk be egy-egy kiállításra.
De ne szaladjak – gördülő kövön nem nő moha, svéd közmondás – ennyire előre. Olvasok, olvasom, hogy az egyik ilyen izé csinált egy olyan valamit (programot), amibe vagy aminek, ha beírunk valamit, már készít is belőle egy filmet. Itt még nem kell megbízni bennem, amit mondok, azt majd jelzem, amikor, de vissza a lugashoz, a darázshoz (Darázs Lénárd, Budapest, 2023. augusztus31. – ELTE Egyetemi Könyvtár és Levéltár: „mindig minden mögött meg kell találni az embert”.
A megfejthetetlen és feldolgozatlan 80-as években vagyunk (illetve én, amikor írom ezt) legalább két barátunkkal, akik közül az egyik mindig Szűcs László, ülünk és beszélgetünk, bár ezt ők ketten nyilván nem így élik meg, mert mindig csak én beszélek. Ennek a barátunknak, aki nem Szűcs László, éppen lett egy Sinclair ZX Spectrum pécéje (most is kapható, azt mondja a google: használtan, nevessek?)!
Hogy miként „lett” neki, ez nem tudom, ezért nem is igyekszem erre több bit-et lenyomni. A pécé – akkor ezt biztos nem így neveztük –, 1982-ben jelent meg az azóta már ismét független Királyságban. Hogy Nagyváradra ez melyik évben került, nem tudom, de nem sokkal ez után, szóval hamarosan.
Ülünk tehát és beszélgetünk, ami azt jelenti, hogy én közben ott feltalálom nekik az internetet és ezt a mostani programot (amit ez az izé csinált), hogy beírom, hogy John Wayne (nem a Gacy, a sorozatgyilkos) elővesz egy egydollárost és innen mindegy merre folytatjuk, de hogy ez a „program” tudja mi/ki ez a John Wayne és azt is, mi az az egydolláros, és ebből előállít, csinál egy filmet. Az időmegjelöléshez annyit még elő tudok szedni valami regiszterből (üvegdoboz), hogy akkor már biztos felvételiztem – sikertelenül – Bukarestben a rendezőire.
És most írom, ami nekem jutott eszembe arról, amit láttam.
De előbb a háttér: az adópénzem. Ez minden olyan, amit a városi kulturális intézmények költenek el, (mint a városi könyvtár és ez a Művészeti Galéria) és az országos közszolgálati Rádió.
A Művészeti Galéria látogatása és programjai is ingyenesek.
Ezen kívül követem őket a facebookon (a Rádiót és a Könyvtárat is!) és időről-időre elmegyek, megnézem, többnyire egyedül.
Eddig is elégedett voltam, most azonban – gondolom, hogy így nyugdíjas vagyok – úgy érzem, meg is kell írjam ezt az élményem.
Mert azt mindig tudva tudom, mi nem azt látjuk, amit a szerző, az alkotó elképzelt. Az alkotás kap egy új dimenziót, a közvetítő is és maga az alkotás is ő maga kell legyen. Mert különböző optikai sűrűséggel megyek, megyünk be egy(-egy) kiállításra. Még ezt is hadd szúrjam ide be, régen az ősember minden hülyeséget elhitt, mert nem tudott semmit, ma mindent elhisz (az újember), mert mindent tud (lásd kritikusok).
Persze mindegyiktől elvárjuk, elvárom ezek tiszteletben tartását: emberi méltóság, egyéni szabadság (pl. kényszer vagy manipuláció mentesség), demokrácia, jogállamiság, igazságosság, egyenlőség, diszkrimináció mentesség, szolidaritás, beleértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait (a már korábban említett Darázs Lénárd felsorolása alapján), ugyanakkor fenntartva a polgár- (és az állam) pukkasztás intézményének sérthetetlen lehetőségét.
Vagy ahogy Bolyai János (1802-1860) mondja (írja): „segíteni az embereket megismerni önjavukat, állandóul helyesen megismerni az igazat, érezni a szépet és gyakorolni a jót” valószínű forráshelye ez lehetne (Benkő Samu: Bolyai János vallomásai. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1968.) de mivel ez az erdélyi ősforrás még ma sincs digitalizálva, én a Pataki Éva rendezte Találkozás a végtelennel (2002) dokumentumfilmben hallottam.
Mindennek remekül megfelelt a Långsamhetens vällust kiállítás. Alkotónak Zheng Bo neve van feltüntetve, de amint az ember (én) olvassa az intézmény honlapján található információkat, és az egyik hozzáértő és az enyémtől talán nem is annyira különböző optikai sűrűséggel szemlélődő Sara Arvidsson kritikáját, még nagyon sok más ember és intézmény – és hát maga a természet – áll mögötte.
Az imént majdnem megbotlottam saját magam mondandójában, amikor „kiállítás”-ként említettem a mit is, az élményt!
Mert nem egy falraakasztós tárlatnézésre jöttünk! Már belépve, a teniszpályányi felületen a földre vetül szemünk, nyugszik meg a zöldön. Elér minket a zöld moha szaga is. Megérint. És innen kell elmeséljem szó szerint és a szavak segítségével (persze néhány képet is csatolok!) az egészet.
Zheng Bo 1974-ben született Kínában, de hongkongi székhelyű a – mai fogalmak sokszínűsége vagy inkább sokspektrumusága miatt hadd nevezzem csak így – művész (saját honlapján: an ecoqueer artist of ethnic bai heritage, zhengbo.org); aki egy svédországi ösztöndíjnak (IASPIS) köszönhetően itt töltött csekély, ám jelentékeny időt (2023. június 24. – augusztus 27.).
Önmagában is elvarázsolt a kiállítás, de talán még inkább azok az új fogalmak, amelyekkel most találkozom először, mint például az „ökoérzékeny gyakorlat”. Itt talán elég arra gondolni, amit az egyik kisebb térben, szobában látunk: ceruzarajzok. Zheng egyfajta naplót vezet azáltal, hogy a kertjében lévő növényeket lerajzolja. Az alkotóról szóló egyik cikkben ezt „több-mint-emberi” kapcsolatnak nevezik. De akkor és itt ne álljunk meg, mert egy másik és még kisebb teremben, kis tálkákban mohák vannak, mellettük nagyítók, papír és ceruza, nekünk is esélyt ad ennek a kapcsolatnak a megtapasztalására, kipróbálására.
Folytassuk (-sam) így, egy másik kis teremben és a termek sora lehet egy lépcsőzetesség is a várható élmény felé! Itt szintén önálló alkotásként is felfogható filmet láthatunk/nézhetünk. Le Sacre du printemps (Tandvärkstallen) címen az 59. Velencei biennálén is bemutatták. A kész filmet ide beemelve a folyamat része lesz: egy svéd őserdőben meztelen férfiak táncolnak a fákkal.
Erre a polgári lap kritikusa megjegyzi, de mit kapnak ebből a fák vagy talán mi ebben az élvezet a fáknak?! Azt gondolom, hogy a kritikus használati utasításként vagy propagadaanyagként értelmezte a filmet, esélyt sem adva annak.
Talán érdemes megjegyeznem, hogy a városban és az országban is rendesen folyik egy vita vagy harc arról, hogy mi a művészet és főleg, hogy a közpénzeket hogyan használják/-uk fel.
És az intimitás (az erdő de facto mindig meztelen!) buborékjára érzékenyek még nem lélegezhetnek fel!
Az igazi nagyterembe (ez lesz a mohaágy) visszaérve egy masszázságy vár minket! És valóban, ez itt a mohamasszázságy. Aki és olyan intimitásfokon, ahogy csak akarja, kipróbálhatja a moha érintését.
Az igazi kaland vagy megpróbáltatás most jön csak. A teniszpályányi mohaágynál a szombati tárlatvezetéseken a DACE csoport A kertész című táncát adják elő. Ami talán nem is „tánc”, de honnan tudjam én már, mi a tánc, ha nincs benne az akadémia mozgókép gyűjteményében, az nem is tánc, hanem egy és persze az aktusban az érzékiséget itt sem kizáró szereplő, aki mondjam így gondozza a mohát és egész meztelen testén keresztül élvezi a vele/ezzel való kapcsolatot.
Ez a „kiállítás” az intézménynek az elmúlt évek legelőremutatóbb és legáttörőbb vállalkozása. Ebben is Sara Arvidsson-nal értek teljesen egyet: ebben az ideiglenes és helyspecifikus munkában – ami nekem (lakosság) az élményt nyújtja! – környezettudatosság és a testi késztetések lelki és utópisztikus ábrázolása nagyon is megfér azzal a poszthumanista szemlélettel, amely szerint az ember nem áll a természet felett. Továbbra is része!
Így lesz egyszerre alany és tárgy az ember és a természet és a mi életünk, ami e kettő között zajlik.
A kiállítás címe A lassúság élvezete (Långsamhetens vällust) Sten Selander (1891-1957) svéd költőtől származik. És talán nem meglepetés, Zheng Bo nem maga találta ezt meg, Mats Havströmtől a göteborgi fáskert botanikusától jött az ötlet. Azt nem tudom, hogy mi volt előbb, a moha vagy a cím, az ötlet kitől is származik, nekem nem mindegy, nem tudom, miért!
A mohaágy mintázata pedig, vagy az eredetijének a vázlata az innen 900 méterre lévő Röhsska museetben található. Hästhagen, Lóudvar, Märta Måås-Fjetterström (1873-1941) az 1923-as Göteborgi Jubileumi kiállításra készült, a város 300 éves évfordulójára.
A Kertész táncjelenet a DACE (Dance Art Critical Ecology) tánccsoporttal (Rickard Borgström és Rebecca Chentinell), továbbá Zheng Bo, Ina Dokmo, Ossi Niskala és Ingeborg Zackariassen közreműködésével valósult meg.
Hogy írásom végére egy másik klasszikus idézetet hozzak: Think globally, act locally (nem, nem John Lennontól származik!). Zheng Bo nemzetközileg is ismert művész segítségével egy egészen helyi remekművet alkottak a göteborgi Városi Galéria munkatársai. A mohát is az épp 400 évessé lett város környékbeli erdeiből gyűjtötték.
A kiállítás kurátora Liv Stoltz, fotók Hendrik Zeitler, az anyag 2024.04.14-ig van nyitva
goteborgskonsthall.se
