A Gyermekotthonban az élet kiszolgáltatottjai, az árvák, az eldobott gyerekek élnek, akiknek nincs családjuk, ezért ők a Társadalom, mindannyiunk gyermekei. Azért is hozunk létre ilyen intézményeket, hogy tőlünk telhetően biztonságos, megértő és segítő környezet teremtsünk nekik, akikért, mivel nincs saját családjuk, mindannyian felelősséggel tartozunk. A Gyermekotthon feladata elősegíteni a nekünk kiszolgáltatott gyerekek felemelkedését, egyengetni a társadalomba való beilleszkedésüket. Az ott élő fiatalok már helyzetüknél fogva is kénytelenek bizalommal viseltetni azok iránt a felnőttek iránt, akik azzal vannak megbízva, hogy jó szándékkal tanítsák és neveljék őket. Irtózatos lehet azoknak a gyerekeknek a megdöbbenése, megrendülése, akiket a Gyermekotthon igazgatója arra kényszerít, hogy a nemi szervét szopogassák! Milyen felnőtt válik azokból a neveltekből, akik ilyen testi-lelki megaláztatást kell elviseljenek? Sokan közülük egész életükben lelki gyötrelmektől szenvedő emberek lesznek, mert ahelyett, hogy megkapnák a szükséges gondoskodást a későbbi boldogulásukhoz, a Gyermekotthonban megtapasztaltak miatt még nehezebben tudnak beilleszkedni a Társadalomba, ha sikerül nekik egyáltalán.
Semmi nem maradhat titokban örökre, és egyetlen szenvedést sem lehet a végtelenségig tűrni, a Gyermekotthon áldozatai közül voltak, akik nem bírták a folyamatos megaláztatást, és segélykiáltásukat hallatták. A nyomozó hatósághoz is eljutott a szenvedésük híre, 2011-ben vizsgálat indult az ügyben, de a Gyermekotthon igazgatóhelyettesének közreműködésével sikerült rávenni a nevelteket vallomásuk visszavonására. Emiatt további öt évnyi szenvedés várt a gyerekekre. A förtelmes abúzust az egyik gyerek már nem bírta tovább, és 2016-ban vonat elé vetette magát. Ekkor a halálba menekülő egyik barátja, egy másik egykori nevelt és áldozat vallomást tett a nyilvánosság előtt arról, mi is történik valójában a Gyermekotthonban. Ennek nyomán bírósági eljárás indult, amelynek következtében mind az elkövetőt, a Gyermekotthon igazgatóját, mind pedig a bűncselekmények eltussolásában részes igazgatóhelyettest elítélték.
A Bíróság tette a dolgát, igazságot szolgáltatott az áldozatoknak, az egész Társadalomnak, és utóbbi nem igényelt ezen felül semmilyen más jóvátételt, bár talán voltak, akik kevesellték a nyolc év fegyházat az elkövetőnek és a három és fél évet a bűnrészesnek. A gyermekek védelmének általános kérdéskörét nem, de ezt a konkrét ügyet a Társadalom lezártnak tekintette. Mindaddig, amíg a Hatalom akaratától független körülmények, illetve a Sajtó éberségének folyamán napvilágra nem került, hogy az Államfő kegyelmet adott az ocsmány bűnök leplezésében aktív elítéltnek. A Társadalom döbbeneténél már csak felháborodása volt nagyobb, mert nem kapott semmilyen magyarázatot arra, hogy az Államelnök miért cselekedte ezt, kezdetben be kellett érnie azzal az érvvel, hogy minden kegyelmi döntés megosztó. De ahogy a Sajtó munkájának révén egyre több részletet lehetett megismerni, egyre nagyobb lett a düh. Kiderült ugyanis, hogy az elkövető kegyelmi kérvényét az Egyház egyik vezetője egyengette az Államfőnél, többek között arra hivatkozva, hogy az elítélt és a családja is jó egyháztagok. A különböző hivatalos eljárásokban nem feltétlenül jártasak azt is megtudták, hogy a kegyelmi kérvényeket az Igazságügy Minisztérium terjeszti az Államfő elé, majd szintén ennek a Minisztériumnak kell ellenjegyeznie az Államfő kegyelmi döntését, enélkül az ellenjegyzés nélkül egyszerűen nem érvényes a kegyelmi döntés. Az Igazságügy Minisztérium vagy tudatos összejátszás folytán vagy bűnös hanyagságból jóváhagyta az államfői szándékot, mindennek nyomán törlődött egy olyan embernek a bűne, aki gyermekek szenvedéseit és megaláztatását hosszabbította meg.
Megszólalt az ügyben maga a kegyelmet kapott elítélt is, aki ártatlannak vallja magát, ezért is fordult felsőbb jogorvoslati fórumhoz felmentést kérve, mert neki nem volt elég a kegyelem. Ő nem megbocsátást akart a bűneire, azt akarta, hogy mondják ki azt, hogy ő ártatlan. Ennek az embernek a saját ártatlanságába vetett hite volt az, ami végül az Államfő és az Igazságügy-miniszter teljes, az Egyház vezetőjének pedig a fél bukását hozta, természetesen mindezen érintettek szándékától teljesen függetlenül. És ha már ő maga előhozakodott vele, eljátszhatunk a gondolattal, hogy az igazgató-helyettes elítélése netán valóban elhamarkodott volt, valóban nem volt kellőképpen megalapozott, de ha ez így lenne, az esetleges hibát csak a Bíróság hozhatja helyre, az ártatlanságot csak a Bíróság mondhatja ki, a kegyelem viszont mindig egy bűnösnek szól.
Ezért a kegyelemnek mindig van egy erkölcsi üzenete, amely a Társadalom számára érthetővé és elfogadhatóvá teszi a döntést, még akkor is, ha az Államfő nem indokolja tettét, hanem csak annyit mond, hogy minden kegyelmi döntés megosztó. Csakhogy már ez a kényszerből odavetett megjegyzés is valótlan állítás, mert a Társadalom teljesen egységes abban – és ez meg is mutatkozott a továbbiakban –, hogy pedofíliával kapcsolatos bűncselekmények esetében nem kell kegyelmet adni. Az Államfő e hamis állítással színezett hallgatásával bizonytalanságban tartotta a magyarázatot igénylő és kereső Társadalmat, mert kételyeket ébresztett a Bíróság működése iránt azáltal, hogy felülírta egy olyan ítéletét, amely megegyezett a Társadalom igazságérzetével, másrészt pedig azért, mert a Társadalomban még létező talán utolsó konszenzust kérdőjelezte meg: azt, hogy a pedofília bűncselekményével kapcsolatban semmiféle engedmény nem elfogadható, tehát azzal összefüggésben kegyelem sem adható.
A kezdeti bizonytalanság és értetlenség ködét az újabb és újabb feltáruló részletek oszlatták el, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a kegyelem megadásában az elítéltnek és családjának az Egyházhoz való kötődései játszottak meghatározó szerepet. Ez pedig a Társadalom minden reményét szertefoszlatta arról, hogy a kegyelmi döntés mögött valóban morális megfontolás állt. Az államfői akaratmegnyilvánulás igazi üzenete a megismertek fényében immár így hangzik: csinálhattok bármit a gyerekekkel, használhatjátok őket fogyasztási eszközként, élvezeti cikként is, ha jó kapcsolatot ápoltok az Állam, az Egyház magas rangú képviselőivel, és ha netán lebuktok, és a Bíróság elítél, akkor mi majd segítünk rajtatok, sőt, ezt a segítséget, ha indokolt, titokban is tartjuk. Pusztító hatású üzenet ez a gyermekeknek, az áldozatoknak, az egész Társadalomnak, mely képes megrendíteni egy Közösség morális felépítményének az alapjait. Egyetlen Állam sem tökéletes, mindenhol történnek mindenféle visszaélések, vannak alattomos hatalmi játszmák, de már az emberré válás hajnalán azért jöttek létre családok, közösségek, hogy óvják az utódokat, hogy a lehető legbiztonságosabb környezetet biztosítsák számukra az élet viszontagságai közepette. Ez egy olyan megkerülhetetlen erkölcsi törvény, amit nem lehet áthágni anélkül, hogy maga a Közösség bele ne rendülne egy ilyen morális transzgresszióba. Az ebből a felismerésből fakadó hatalmas felháborodás, és nem az elkövetett erkölcsi vétség belátása kényszerítette az Államfőt arra, hogy lemondjon.
Akik mentegetni próbálják az Államelnököt, azt mondják, hogy tulajdonképpen nem hajtott végre semmilyen törvénytelenséget. Ez igaz, de mint az a fentiekből leszűrhető, a kegyelem megadása bár jogi aktus, de morális döntés, és mivel a Törvények erednek a Társadalom morális alapelveiből és nem fordítva, ezért a formailag törvényes jogi aktusok sem kérdőjelezhetik meg a Törvények alapjául szolgáló morális elveket. Ezért is követelhette a Társadalom az Államfő lemondását annak ellenére, hogy nem követett el törvénytelenséget, mert az mégiscsak abszurdum, hogy az Államfő Törvény adta lehetőségével élve mérjen csapást a Közösséget összetartó erkölcsi alapelvekre. És mindezt súlyosbítja az, hogy tette ezt az Egyház vezetőjének a sugalmazására, a Minisztérium bűnös asszisztenciája mellett, vagyis ilyen hatalmas erők mozdultak meg azért, hogy egy gyerekek ellen vétkező megkegyelmezésével tegyék még kiszolgáltatottabbakká a Társadalom és a Hatalom legkiszolgáltatottabbjait: az árva gyerekeket. Szerencsére a Társadalom védelmi mechanizmusai, a Bíróság és a Sajtó működtek és megakadályozták a legmélyebbre zuhanást, ami mégiscsak nyújt némi reményt arra, hogy a legkiszolgáltatottabbak számára is van, lehet védelem.
A Társadalom, és annak szövetséges erői megálljt parancsoltak a Társadalomtól igencsak eltávolodott Államnak, Egyháznak és Hatalomnak. Nem szükségszerűen ellentétes viszony ez, ideális helyeken Állam, Egyház, Hatalom és Társadalom harmonikus viszonyban áll egymással, és igazi Közösséggé forr össze, nem ideális, de jobb helyeken folyamatos a törekvés arra, hogy az összhang megteremtődjön legalább a Közösség legalapvetőbb morális értékeinek vonatkozásában. Gyermekeink védelme ilyen morális érték, amelynek kapcsán, ha Állam, Egyház, Hatalom és Társadalom ellentétbe kerül egymással, az a Közösség felbomlásához vezet.
