Mottó:
A zene mindenkié.
(Kodály Zoltán)
Ligeti György: Mysteries of the Macabre
Hannigan birtok, 2011
A műfaj nevezhető küvének, bár ha jól belegondolunk, épp az ellenkezőjéről van szó. Mintha az Egri bikavérből, amely a Kékfrankos, a Cabernet, a Merlot és a Zweigelt vegyítése, kiemelnénk a Kékfrankost.
A darab a Le Grande Macabre című Ligeti-opera koncertszámmá átalakított részlete, egészen pontosan a Gepopo (Kovalik Balázs magyarításában Ávónő) nevű szereplő áthangszerelt áriája.
Virágszirom könnyűségű lebegés, plusz vulkanikus erők explóziója.
Barbara Hannigan és az Avanti! Chamber Orchestra 2011-es felvételét, akárcsak egy palack kimagasló évjáratú bort, a kincsre bukkanó örömével tehetjük zenetékánk polcára.
És ha már itt tartunk. Borfajtáknál is lényeges a borkészítő személye. Ahogy a szakirodalom állítja: a terroir (klíma + talaj + tradíció) adja a bor karakterét, ellenben a benne szunnyadó poézist a pincemester fakasztja dalra. Jelen esetben a szédítő Barbara Hannigan a maestro. Ő énekli e fergeteges koloratúrszoprán áriát, de egyben a zenekart is ő vezényli.
Mindene mozog, árad, örvénylik.
Univerzális ember, sokféle tehetséggel megáldott primadonna. Akár a prímszám oszthatatlan, miközben legfőbb vágya, hogy megosszák.
Már a megszólítása is gondot okoz környezetének. Maestra? Van ilyen szó? Azt kéri a zenészektől, szólítsák pusztán így: Barbara. Mi ennek a magyar megfelelője? Barbárka? Lényegében igen. A Borbálával viszont közelebb jutunk a borok poéziséhez.
Szükséges volt ez a kis kitérő, hogy érzékeltetni tudjuk, mit is kóstolunk meg. Mit forgatunk a fény elé tartva.
Rúzsos ajkakról elröppenő pisszegések, mókás kukorékolás, fülpiszkáló kiáltások. Hangokat hallunk, lekottázott, absztrakt hangokat, ellenben egészen nyersen, anyagi valójukban érzékeljük őket.
Már-már elviselhetetlen a realitásuk.
Őrült grimaszkodás, taglejtés, vállrándítás, testi akrobatika kíséri őket.
Hannigan gerincoszlopa megfékezhetetlen acélrugó.
Sem tér, sem idő nem korlátozza mozgását.
Előreláthatatlan a következő pillanat.
Nincs jövő, valamennyi hang jelen idejű. Az új kisarjad, és máris illatozik, mint Baudelaire virágja.
Ligeti György Dicsőszentmártonban született (pont száz évvel ezelőtt), hatéves koráig élt ott. Amikor hatvan évvel később egy filmes stáb kíséretében hazalátogatott, egy darabig idegenül járkált az ismeretlen házak között. Aztán megszólaltak a harangok, és felismerte a hangjukat. A hangok szólították elő az emlékeket: az idegen hazatalált a gyerekkorába. „A templom mögött laktunk, ott, abban az oldalban. Előttünk volt egy örökzöld fasor, mert a harangozás a lombokon megszűrve ért el hozzánk.”
Avantgárd zeneszerzőnek szokták őt tartani, pedig már semmi értelme az efféle óvatoskodásnak. Általánosan elfogadott felismerés, hogy a világban nincsenek törvények, egyedül viszonyok és kapcsolatok vannak. Maga az idő sem időtálló.
Maestra Hannigan kiszabadítja a redukciós nikkeltartályokba zárt szellemet. Előadását nézni olyan élmény, akárha egy szülést követnénk végig, a vajúdástól a mindent betetőző pillanatig, amikor a csecsemő kiszívja az első korty anyatejet. Hannigan a testéből hozza világra a Ligeti-művet. És ez fordítva is igaz: a mű előadása szüli meg Hannigant. (Ez már azért is igaz, mert ahogy nyilatkozta, egy Ligeti-darab hatására döntötte el, hogy zenész lesz.)
A „rendezés” túlhaladott fogalom, a korszerű tevékenység a „mise en scène”, mondja Patrice Pavis korszakalkotó színházkönyvében. Ezt a francia terminust fogadták el magyarul is, kerülve a kifejezés szokásos fordítását, a színpadraállítást.
Senki nem állít semmit.
Az „állítás” hatalmi vonatkozásait messze elkerüli a mai színház. A régi rendező kijelöli, az új megkeresi az előadás „helyét”. Ezt jelenti a mise en scène.
Hannigan „helykereső” előadása mai színház. Bioborként szabad ízvilágú és kirobbanóan természetes alkotás.
Savasság és tannin érzékeny szerkezete. Egyszerre tűz és víz, jég és láng, hullám és récsecske.
Absztrakció és létérzékelés.
Anyagélmény.
Mintha a gerincvelőnkkel hallgatnánk a zenét.
Mint amikor a jó borokat kortyolgatjuk: közvetlenül magát a napfényt és a talaj vulkanikus forróságát érezzük a nyelvünkön keresztül a testünkbe áramlani.
