Még az ősszel egyeztettünk a kárpátaljai utamról: a magyar nyelv napjára megyek. Tudtam, kell útlevél, hát csináltattam. Ez legalább most tíz évre szól. Itthon hallgattam az útról egy ideig. Aztán elszóltam magam, hogy Ukrajnába készülök. Lett szörnyülködés, lebeszélés. Mindhiába. Döntöttem: megyek. S különben is, már megígértem. Aztán a pénteki órán is elmondtam. Az egyik hallgató ijedten kérdezte: Muszáj?! Meghalni muszáj – szoktam mondani. Amúgy meg várnak. Hát megyek.
Hétfőn reggel indultam. Előtte még kirobbant a kotyogóm. Sikáltam a falat és a gázt. S gondoltam, intő jel. De elindultam. A román–magyar határ simán ment. Az autópálya üres volt. Gyorsan haladtam. Nyíregyháza után lementem a pályáról. Szép volt a sok őszi fa. Ahogy közeledtem az ukrán határhoz, egyre több katonai járművel találkoztam. Aztán egyszer csak már nem találkoztam semmilyen járművel sem. A GPS mondta, merre menjek, de olyan üres volt az út, hogy eszembe jutott: erre még a madár sem jár. Mikor a határhoz értem, előttem egy ukrán rendszámú autó volt. Egy fiatal nő szállt ki belőle bőrönddel. A sofőr, egy férfi, maradt. Búcsúzkodtak. Sokáig ölelték egymást. Kicsit összeszorult a szívem. A magyar oldalon álltam sokat. A mellettem levő sávban katonák voltak „csigás” sapkával, fegyverrel, olyan harcra készen. Egy pillanatra inamba szállt a bátorságom. Megfordult a fejemben, mi lenne, ha… De maradtam. Az ukrán oldalon minden gyorsan ment és simán. Hamar a főiskolára értem. Már vártak, kedvesen, mosolyogva. Örültek nekem. Azonnal talált a szó vendéglátóimmal. Két nő. Szépek. Fiatalok. Okosak. Hihetetlenül erősek.
Jól sikerült a rendezvény. Profi volt a szervezés. Gyönyörű a terem, tele hallgatókkal, kollégákkal. Kicsit nevettettem őket. Minden olyan volt, mintha nem is lenne háború. A program második felében az átriumban voltunk. Nagyszerű a vetítés, a hangosítás. A színpadon zongora, dob, gitár. Az előadásom után a hallgatók műsora következett a magyar nyelv napja alkalmából. Versek, zongora- és gitárszó, énekek. „Miatyánk, ki vagy a mennyekben, harcokban, bűnökben, szennyekben, rád tekint árva világod…” „Szülőhazám, Te vagy a sorsom, lángot adtál, igaz szót, álmot, otthont (…) Kérlek, Uram-Istenem, könyörülj meg rajtunk, árva szülőhazánk ne kelljen elhagynunk! Adj még álmot, életet!” – Csak el ne sírjam magam! Mennyivel másképpen hangzik itt a vers, a dal. A fiúk szájából. Akiket 17 éves koruktól besorozhatnak.
A jelenlegi rendeletek védik az egyetemistákat, a pedagógusokat, a többgyermekes apákat, az élelmiszeriparban dolgozókat. De azok a fiúk ott… Tudják, hogy bármikor változhat a rendelet. És akkor elviszik őket. A lányok is tudják. A kollégák is.
A műsor után fogadás. Az asztalon finomságok. Halkan beszélgetünk. Mindenről. A kisebbségek helyzetéről. Emberi életekről. Sorsokról. Olyan erősek ezek az emberek! Teszik a dolgukat – ahogy lehet.
Több emberrel beszélgetek. Megtudom, vannak helyek, ahol nem szabad kimondani, hogy békét szeretnének. Van, ahol idős mamókákat vittek el, mert kiírták az általuk tapasztaltakat a közösségi médiába. Azon gondolkodom, miért nem érdekli a világot sosem a valóság?! Miért nem akarják látni, hogy nem csak fekete és fehér a dolog?! Vajon miért mindig az emberi élet a legolcsóbb?!
Mondják, most azért jobb, mint egy éve. Megvan mindenük. Nem szenvednek hiányt. Csak a bizonytalanság… Közben megmutatják, hogy a telefonon van olyan alkalmazás, mutatja, hol bombáznak, hol van légiriadó. Ilyen is van.
Beszélgetünk a menni vagy maradni dilemmáról. Menjen az egész család, vagy csak az apa, a férj?! Sokan maradtak. Sokan mentek. Van, aki közösségeket vezet. Nem mehet el. Nem hagyja a lelkiismerete, pedig fiatal, és kisgyereke van. Beszélgetünk arról, amiről nem lehet. És hallgatunk arról, amiről beszélni is lehetne.
Visszafelé a határon sokat vártam – a magyar oldalon. Az egyetlen román rendszámú autóban. A vámos csevegett velem. Hol voltam? Minek mentem? Magyar nyelv napjára? Egyedül? S nem féltem? Hogy engedtek el?
Kilenc órát vezettem. Valahol eltévedtem. Megálltam a nagy folyó partján. Felmentem az utolsó emeletre. Az erkélyről néztem a fényes várost. Ültem a kanapén, s beszélni is alig tudtam. Nyugalom és biztonság vett körül. Aztán útra keltem még egy kicsit. Még egy óra, s Temesváron vagyok. 13,5 fok várt a lakásban. A gázmelegítő leállt. Meghibásodást jelzett. Elsírtam magam. Talán csak a fáradtságtól volt…
