Részben az egész. 25 éves az Élesdi Művésztelep

Az Élesdi Művésztelep huszonötödik, jubileumi kiadása[1] kapcsán időszerűvé válik azoknak a hívószavaknak a számbavétele, amelyeket az elmúlt negyedszázad alatt használtak a formáció jellemzésére. Úgy gondolom, hogy míg ezek a metaforák, metonímiák hasznosak lehetnek bizonyos jelenségek, esetleg evidenciák kiemelésére, könnyen ki is üresedhetnek. Itt főleg három dologra gondolok. Az egyik a „zóna” szinekdochéja.[2] A másik egy jellemzés a természeti és társadalmi „érintkezésről”,[3] mint a Telep sajátosságáról. A harmadik pedig a „határ” vagy a rokon értelmű „átmenet” burjánzó metaforája.[4] Mindegyiknek megvan a maga jól érthető, elsősorban kultúrtörténeti és kulturális antropológiai érvénye. A „zóna” itt többféle, hasonló paraméterekkel rendelkező kelet-közép európai posztszocialista világkép megnevezésére szolgál (vagyis az mindegyik helyett egy). Élesd és a művésztelep környezete is dagad a posztszocialista rekvizitumoktól, a pepitában hőszigetelt tömbházak előtt lovagló színes melegítős legényektől, a régi világ építőanyagainak városi régészeti leleteiig. A művészek itt sokszor Tarkovszkij-hősök a sötét, penészes szoba egyik falát elfoglaló magánkönyvtár előtt. Az érintkező természeti és társadalmi valóság amúgy maga is egyfajta metonímia, Élesden pedig ennek jelentése igen könnyen érthetővé válik azzal, hogy végigtekintünk a hármaspataki pihenőhelyen és a nem éppen eleganciájáról, de funkcionalitásáról híres nyolcvanas évekbeli iskola helyszínein, majd végigjárjuk az osztály-/műterem és galéria-sort. A határ és az átmeneti régió képzete pedig szinte triviálisan érthető. Aki Várad felől Kolozsvárra zarándokol, az szembesül az élesdi főúttal, a Kis- és Nagyállomással, egyszerre érzi az Alföld laposságát és a Révi-szoros vadregényességét. Szembesül a román, magyar és szlovák emberek együttélésével a feketeerdei sziklák alatt, átjárja a centrum és periféria közötti út folytonos és sohasem változó köztességének hangulata. Kérdés persze, hogy meddig? Meddig találunk ihletet az állandó átmenetben, változtathatatlan köztességben, pszeudo-nyugat-balkáni, elkésett vagy talán ki sem alakult fogyasztói társadalmakban, a régi polgári rend és az új szocialista rendezettség együttes felszámolódásában? Véleményem szerint nem sokáig.

Sokkal nehezebb azonban kiüresíteni azokat az élesdi művészeti produktumokról szóló beszámolókat, amelyek éppen ezek létrehozásából indulnak ki. Az élesdiek „elsősorban” olyan „festők”,[5] akik nem feltétlenül törődtek a 20. század piktoriális irányzatai közötti szakadékokkal és ezek közötti átmenetekkel. Hanem megpróbálnak mindenből, ha lehet minél többet létrehozni. Azt vizsgálják, hogy mennyi potenciál van még ezekben a nem itt feltalált, de művelésre szoruló műfajokban. Ahogy a Telep történetét összefoglalva Incze Mózes mondta az első generációról: a társult művészek elsősorban helyet kerestek maguknak ahhoz, hogy a hivatalos kereteken túl is munkájukat végezzék. És épp ez ma is döntő. Mivel az egyszeri (vagy inkább: általános) élesdi művész elsősorban művészeti párhuzamokat keres, művészeti források után kutat, sem a konkrét társadalmi-politikai kritika, sem pedig a fennálló rend megváltoztatásáról szóló narratívák nem válnak repertoárjának részévé. Hogy a helybeli táj, vagy a bizonyos perspektívából „nyugat-balkáni” vidék „folyamatos átmenetének” képzetei a művészeti termés részévé válnak, nem csoda. De sokszor nem is több egy olyan társadalomtörténeti diagnózisnál, amelynek csak és kizárólag akkor kell helyet adni, amikor arra feltétlenül szükség van. A természeti és társadalmi kontextus mindig adott, de érdemes annak sajátos relevanciáját műalkotásról műalkotásra megvizsgálni.

A jubileumi év alkotóinak listája változatos: Bajkó Dani, Balázs Imre Barna, Bodoni Zsolt, Buzási Andrea, Furák-Pop László, Horváth Ági, Kovács Kitti, Kovács Lehel, Mátyási Péter, Nagy Benjámin, Szabó Anna Mária, Máriás István (vagyis Horror Pista), Szakál Éva. A lista tartalmaz a közösségből eddig is jól ismert, visszajáró, és új neveket is. Ezek közül itt csak néhányukat tárgyalom bővebben.

Bodoni Zsolt vásznai hátterében elhelyezett hajlított neonpálcák (tulajdonképpen: ledsorok) társadalmi jelenségeket regisztrálnak, sőt ironizálnak ezeken (pl. „Ultrahygienie”), de mégis inkább megmaradnak a leírás szintjén. Ha beavatkoznak valamibe, az egyrészt a festett vászon-neon hibridek konceptuális művészeti tradíciója, másrészt pedig klasszikus esztétikatörténeti toposzok értelmezése. Ennél is nyilvánvalóbb a neon belsőépítészeti (mennyezet-világítás) és kereskedelmi használatára (reklám) tett utalás. De térjünk vissza itt a képzőművészeti kérdésekhez. A neon Joseph Kosuth-tól eredeztethető konceptuális felütésű használata Mary Weatherford 2010-es évek közepén született alkotásaiig számtalan formában volt a kortárs művészet része. Bodoni képeiben a legizgalmasabb az, amit a Laokoón-motívumból bontott ki. A neonkígyóval körbetekert, szenvedő pap képe könnyen csábít arra, hogy abban a fogyasztói társadalommal való viaskodást lássuk. Ám sokkal tanulságosabb, ha egyfajta értekezésnek tekintjük a médiumspecifikus művészetekről. A kép és a neoninstalláció egyszerre ad plusz térhatást a perspektivikusan is kiválóan szerkeszett festménynek, és ezzel kifordítja a síkban ábrázolt térhatás történetét. A szobor három dimenziója adottság, itt viszont a három dimenzióban felépített installáció szintén adottságént tekint a tér mélységére, miközben annak két síkbeli kiterjesztését egy festett vásznon keresztül tölti ki. A képzőművészet ugyanakkor, – elég Lessing klasszikus Laokoón-értelmezésére gondolnunk – csak másodsorban ábrázol cselekvést, folyamatot. A Laokoón-csoport éppen a nem tolakodó egymásmellettiség, nem pedig az üvöltő, cselekvő alakok révén éri el hatását. A neon vibrál, mégsem cselekszik, az elmosódott, de hiteles eredeti alakokat saját médiumukból mégsem zökkenti ki.

Horváth Ági totális műtereminstallációja az építészeti tér adottságaival és az ebbe oltott természet lehetőségeivel játszik. A cím, vagyis a „dilatáció” terminusa ugyanakkor több élű fegyver. A „hézag”-nak megfelelő neologizmus használatának szépségein túl van egy szigorú technikai, de nagy konceptuális potenciált rejtő értelme. A dilatáció építészetileg semmilyen feszítő ellentmondást nem hord magában, hanem éppen valami ilyesmire ad megoldást: tervezett hézagot jelöl, éppen azért, hogy a természet ereje ne repessze, feszítse darabokra az emberalkotta valóságot. A betonból kinövő, plántált cserje erre utalhat: egy kiszámolt, jól elhelyezett és kifogástalanul takart dilatációs hézagra.

Horror Pista a klasszikus burkolóanyagokra vetített grafikai munkákban, a festett mázazott csempe és a mozaikrakás technikájában találta fel újra magát. Szakál Éva arra tett erőfeszítést, hogy az információs technológia által mindennapossá tett szoftver-generálta képhibák ábrázoló potenciálját kihasználja. Hasonló úton, de vegyes technikát használva jár Buzási Andrea, a félvezetők által generált segédszerkesztéséket leleplező, a térbe vetített fotomontázs-installációjával. Bajkó Dani, ezzel rokon módon adott teret a festészet „éteri hangulatát romboló képhibák”-nak.[6] Nagy Benjámin digitális mintasablonokat rendezett vászonra, illetve sablonok analóg konstrukcióját dokumentálta nagy műgonddal. Ebben az értelemben egyedül ő tette irányzottan az alkotásfolyamatot a kiállított mű részévé. Balázs Imre Barna az anyagmozgás természeti energiáit kísérli meg képre vinni. Kovács Kitti síkban festett rendhagyó organikus textúrákat. Mátyási Péter festményei olyan természetképek, amelyek a rendhagyó fényviszonyok szakavatott ábrázolása révén nemcsak az emberi beavatkozásból előálló természetellenes térhatást keltenek, hanem mintha a rajtuk megjelenő növények hangos panaszt adnának elő. Kovács Lehel egy olyan sorozat újabb képeit festette meg, amelyek a környezetükből kiragadott élőlények és artefaktumok esetlenségét illetve – éppen hogy – megdöbbentő karakterét domborítják ki. Szabó Anna triptichonja a tökéletesre alapozott felület igényes egyszerűségéből bontja ki a vonal grafikai fontosságát.

Furák-Pop László, a művésztelep egyik törzstagjának kollázsai korábbi tárlatokról is ismertek, ugyanakkor éppen az alapozott vásznakra tapétázott újságkivágások biztosíthatják a téma mindig megújuló bőségét. Azért is fontos ez a művészi munka, mert rímel Furák-Pop zenei affinitásaira. A kísérleti-improvizációs Mujko zenekar (amelyben ő a rézfúvósokat szólaltatja meg) záróesti fellépései hasonló elemekből építkeznek. Az atonális rögtönzés a tonális hangsorokra utal, ahogyan a reciklált grafikai tartalom is valami egyedi, nem feltétlenül a klasszikus mesterséget (mely egyszerre: kutatómunka, festészet, grafika) megidéző, de mégis arra alapozott jelentéses-hangulati egésszé válik. Akár egy bihari Ted Milton, aki zenei mondanivalóját közlendő a vászon-kollázs vegyes technikájával él a költészet eszközei helyett.

Nyilvánvaló, hogy a huszonöt éves kezdeményezés egyik legfontosabb útjelzője annak regionális beágyazottsága. Ez azonban éppen hogy a jelenség rendhagyó aspektusa. Nem azért, mert Nagyvárad vonzásában és vonzására mindenkinek valahogyan reagálnia kell. Az Élesdi Művésztelep decentralizált, Nagyváradon mint régióközponton kívüli elhelyezése részben örömteli tény immár harmadfél évtizede, másrészt pedig rámutat valamiféle kényszerűségre. A nagyváradi képzőművészeti élet ugyanis nem egy olyan jól és láthatóan működő akadémiai (képzőművészeti szövetségek, egyetemek) illetve klasszikus alternatív intézmények (kereskedelmi galériák, kincstári és nem kincstári fenntartású művészeti központok) által meghatározott infrastruktúra hordozója, amelyből egy idő után ki kell, ki szükséges szakadni ahhoz, hogy a már meglevő termékenyítő impulzusokat kapjon. Nagyváradnak egyelőre egyetlen tradicionális keretek között működő magasművészeti galériája sincs, amelyben az élesdi művészek rendszeresen kiállíthatnának. Az, ami ilyen jellegű eseményeknek mégis helyet adhat, nem rendelkezik állandó, illetve folyamatosan újuló kurátori koncepcióval és személyzettel. Kiállítóhelyek ugyan vannak, de ezeknek éppen az előbbiek miatt, felettébb nehéz meghatározni a profilját. Markáns profil nélkül pedig a galéria és képzőművészeti múzeum sem más, mint egyfajta hasznos, de nehezen érthető középszer. Ezt a helyzetet jól jelzi, hogy a kortárs művészet muzeális keretei az élesdiek számára is Debrecenben állnak fenn földrajzilag a legközelebb. Ugyanakkor az egyértelmű interakció sem a helyi múzeumokkal és galériákkal, sem pedig a felsőoktatási rendszerrel nem látványos.

Az élesdi művésztelep úgy adhat megfontolandó impulzusokat a regionális, de nemzetközi kontextusból érkező és innen érthető képzőművészet számára, hogy közben reális konkurenciája nincs, és nem is egy kialakult rendszer sokadik megközelítését nyújtja. Egyedi, zonális, átmeneti, regionális valamint a természettel és egymással érintkező társas lények fordulnak meg ott. Műfajában továbbra is az egyetlen. Felvevőpiacában pedig egy szűk – és nagyrészben esetleges – váradi-bihari szakmai „elit” (értsd: elhivatott) körön kívül továbbra is jócskán túlmutat a zónán, a régión, és a helyi művészet közönségén. Egyetemes művészettörténeti vonzatai jóval komolyabbak, mint az, amit a zóna sajátosságaiból és egyfajta „átmeneti” státusz megragadásából meg lehetne érteni. Ha tehát feladjuk a hiú reményt, hogy a művészet elérkezett a valóság ábrázolásának végéhez és így szabaddá válik,[7] akkor éppenhogy közelebb kerülünk ehhez az anyagismereten és a mind tökéletesebb mesterségbeli kivitelezésen (tehát: kötöttségeken) nevelkedett, folyton bővülő közösséghez. Képzőművészetet csinálni kell. Produktumokat kell létrehozni. Élesden ez történik. Ebben az értelemben a telep nem alternatívája semmi máshol meglevőnek, hanem egy néhány elv szerint rendszeresen alkotó közösség évenkénti gyülekezőhelye. Éppen ott van, ahol a közösség alapítói ifjúkori kötődésekkel rendelkeznek. Illetve ott, ahol az alkotáshoz kellően otthonos környezetet találnak, és innen vetik szemeiket egy tágabb, nemzetközi mezőny viselt dolgaira.

[1]
                        _ A zárótárlat megnyitója, in situ, az Élesdi Líceumban 2021. július 23-án, 18 órától volt. A hagyományt követve az egyes alkotók műtermei nyíltak meg kiállítótérként. Az esemény záróakkordja a Mujko zenekar improvizatív másfél-két órája volt.

[2]
                        _ Hornyik Sándor: Zóna, in: Zóna. Az Élesdi Művésztelep elmúlt öt éve. MODEM, Debrecen – Élesdi Művésztelep Egyesület, Budapest, 2013. 5–8.

[3]
                        _ Keserü Katalin: Bevezető, in: A kép közvetlensége. Tízéves az Élesdi Művésztelep [Katalógus], Ernst Múzeum, Budapest. 7.

[4]
                        _ veress dani [Veress Dániel]: Osztozkodás a határon. A tizennyolcadik élesdi művésztelep, in: Várad 2014/10, 42–54.

[5]
                        _ Keserü Katalin, i.m., 6. Lásd még ehhez: Kürti Emese: Táj, ecsettel. Tízéves az Élesdi Művésztelep, Ernst Múzeum, Budapest, 2007. január 25–március 7., in: Balkon 2007/2, 30–32.

[6]
                        _ Tayler Patrick kifejezése.

[7]
                        _ Horváth Krisztiánt idézi Kürti i.m., 30.

A borítóképen Furák-Pop László munkája látható.