Díszletvilág

1944 nyarán Németh Antalt menesztik a pesti Nemzeti Színház éléről, augusztusban az új igazgató, Kovách Aladár elhívatja Kolozsvárról Tompa Miklóst, az erdélyi színházi élet ifjú csillagát. Az új szezon nyitóelőadásának rendezésére kéri fel: három évvel a kolozsvári bemutató után állítsa színre Bánffy Miklós A Nagyúr című drámáját. Miért éppen ezt? „Rögtön tudtam, miről van szó: egy liberális gróf (Bánffy), egy baloldalinak tartott fiatalember (én) – remek cáfolata annak, hogy ő jobboldali lenne” – meséli Tompa Bérczes László beszélgetőkönyvében (Székely körvasút, 1996). Kovách és Tompa amúgy nincsenek beszélő viszonyban, a rendező másutt kér tanácsot. „Kerestem Majort, elmentem Szücs Laci bácsihoz, »nem akarom kiszolgálni ezt a rezsimet, éppen most, az utolsó időkben«. »Ó, ne hülyéskedj, rendezd meg és menjél haza« – ezt tanácsolták. De én nem akartam, hát Kolozsvárra szöktem. Üzentem Kemény Jánosnak, ő volt a kolozsvári színház főigazgatója: »Kérlek, ne engedj el!« »Sajnos már elengedtelek.« »Hogyhogy elengedtél?! Meg se kérdeztél? Te tudtad, hogy beteg vagyok«. Rohantam a kegyelmes úrhoz, Bánffyhoz. »Kérem szépen, én nagyon szeretem a darabot, Kolozsváron már megcsináltam, ne tessék odaadni nekik, csak lejáratja magát.« De ő azt mondta: »Én már 1919-ben örök áron odaadtam ezt a darabot a Nemzeti Színháznak.«”

A Nagyúr bemutatója 1944. szeptember 15-én volt. A címszereplőt, Attilát, a hunok királyát Kiss Ferenc játssza. Egy hónappal később, Szálasi hatalomátvételekor Kovách lemond, a nemzetvezető új igazgatónak Kiss Ferencet nevezi ki. Ugyanekkor gróf Bánffy Miklós lemond felsőházi tagságáról, végleg lezárul egy három évtizedes közéleti út. Jellegzetes magyar (színház)történelmi pillanat. Író, rendező, igazgató tanácstalan, fuldoklik, helyet nem találhat, s magára marad a mű, amelynek meg kéne szólalnia. Miről is?

A Nagyúr ősbemutatóját még 1912-ben a Magyar Színházban tartották, Kisbán Miklós szerzőségével. Kisbán első színpadi művét (Naplegenda) néhány évvel korábban a Nemzeti Színházban mutatták be, s az új darabnak – már csak karaktere miatt is – ugyancsak a Nemzetiben lett volna a helye, ám a szerző, valódi nevén gróf Bánffy Miklós ezidőtájt már a Nemzeti és az Opera intendánsa, „nagyura”, márpedig ezzel visszaélni (abban a korban) nem volt illendő. A darabot a Nyugatban Lengyel Menyhért dicséri, méltányolja a szerző képzelőerejét, ízlését a pompás keleti barbár és „a szőke nő” duettjének megformálásában – ám a lelkesedésből minduntalan visszavesz egy ismert kritikusi fogás, a „dicitur” megfogalmazása: mások, tudjuk, fanyaloghatnak persze, a „helyes ösztönnel elkerült banalitások” fölemlegethetők, igen, de azért… Ugyanezt az eljárást alkalmazza Ady Endre is Kisbán, azaz Bánffy 1914-es novelláskötetéről írva, a kritikusi jelbeszéd fogásaival: „e Kisbán”, aposztrofálja így kétszer is; az íróság Bánffynak „a szerelme”, „a legszebb értelmű és úriságú amatőríró”, a könyv „jeles írásesemény”, és „talán (…) kapunk hamarosan valamit, előkelőt, művészit s Kemény Zsigmondhoz méltó Kisbán-könyvet”. (Innen majd a megszokott módon kétfelé hajlik a szakmai utóélet: az igaztalan dilettáns kategória felé – „már Ady is megmondta” – és a célját beteljesítő klasszikus látványa felé – „már Ady is megmondta”. A hosszan-hosszan befagyasztott kiadások és a recepció hiánya a többszörös cenzúra múltával lavinaszerűen váltott át az intenzív jelenlétbe, s ez az aritmia, hasonlóan Márai Sándor vagy Hamvas Béla esetéhez, sokszor nem használt az objektív megítélésnek. De hát mifelénk vagy csak eufória van, vagy csak csend és hó…). 

A Nagyúr ráadásul egy kordivat miliőjébe, a Kelet és Nyugat szorításában őrlődő ember historizáló díszletei közé érkezett (Herczeg Ferenc Pogányokja, Bizánca, Gárdonyi szerethető Láthatatlan embere… hosszú a sor). Utánérzésnek hat tehát, mértéktartóan az. És egy másik kordivatot is tematizál egyúttal: a szexuális éhségben vergődő férfi és nő lélekrajzát, amellyel Bánffy később külön is megpróbálkozik Az erősebb című darabjában (Karinthy, stílszerűen szólva, kéjjel parodizálta). Mintha az írót Herczeg és Molnár Ferenc egyszerre ihlette volna. Nem pusztán főintendánsként ült az Országos Kaszinó hétfői vacsoráin éveken át egy asztaltársaságban mindkettőjükkel – tanult tőlük. És a 20. századi magyar irodalmi, művészeti, szellemi élet nagy egyéniségévé érett, a korai Farkasok súlyos balladájának erejét igazolva. 

A Nagyúr-ra erős társadalmi szükséglet mutatkozott, nem véletlenül vették elő újra 1921-ben (!), s mint láttuk, 1942-ben, majd 1944-ben is. Miközben a Kelet és Nyugat, illetve a hatalom és ösztön sémájánál sokkal izgalmasabb, érettebb, későbbi színházi vállalkozás, a Martinovics a torkokon akadt. A szászvári apát mély meghasonlása kikezdhetetlen előítéletekbe ütközött. Amikor a darab kötetben is megjelenik, Bánffy pazar paródiát ír az előadás kritikáiról (Előszó a Martinovicshoz, 1931). A Nagyúr szövegkönyvként olvasva viszont megmutat valamit, ami Bánffy irodalmi és közéleti működésének mindvégig alapmotívuma, meghatározó jellegzetessége lesz: a díszletek közt érzékelt világ. Attilának lenyűgöző kulisszák között kell banális bukást megérnie, s Bánffy majdani nagyregényének és visszaemlékezéseinek kötetei egyaránt azt a monarchikus életérzést hordozzák, miszerint a grandiózus díszletek erősebbek az embernél, pusztulásukkal pedig maguk alá temetik. A tárgyi világában és szokásaiban lenyűgöző világnak Bánffy hol a magával ragadó megidézője, hol kritikusa, akár egyetlen művön, munkálaton belül is. A képzőművészettel az irodaloméhoz hasonló rajongással foglalkozó illusztrátor, színházi jelmez-(!) és díszlettervező Bánffyval találkozunk a legtöbb pillanatban, az írásban-képben groteszk(!) karikatúrákat jegyző Bánffyval a legszikrázóbb pillanatokban. Gyakran emlegetett megbízatása, IV. Károly 1916-os koronázási ünnepségének megrendezése ezt a két vonást egyszerre, azonos intenzitással hordozza: a nagy alkalomhoz illő ismereteivel és képzelőerejével kedvtelve, szinte szó szerint felöltözteti Budát az eseményhez, ugyanakkor színre viszi a király előtt elvonuló háborús rokkantak felháborodást keltő, ízléstelennek látott menetét. A jelenetről részletekbe menően olvashatunk Bánffy emlékezéseiben, amelyek mindvégig ezt a feszültséget hordozó kettősséget szemléltetik. (Hallatlanul erősen rímel a koronázási ceremónia látványára egy későbbi Bánffy-esszében az a „színház a színházban”-szerű epizód, amely Az ember tragédiájának bécsi bemutatóján jeleníti meg az örök Madách „találkozását” a letűnt császárváros toalettjeinek felvonulásával; Az ember tragédiája a színpadon, 1934.) Érdemes tehát választott motívumunkra rátekinteni az emlékiratok műfajában. 

„Egyszer mellesleg Magyarország külügyminisztere is volt” – nyugtázza Halász Gábor a magatartásmódnak azt a nagyvonalúságát, amely az Emlékeimből (1932) lapjain elbűvöli az olvasót. Olyan ember mesél itt, akinek a számára a karrier közönséges fogalma nem létezik, hiszen annál följebb, mint ahol kezdi, országló arisztokrataként nem juthat. Minden tehát, amiről egy különlegesen sokoldalú ember beszámol a háború utáni időkről szólva, természetes fejlemény az életében, „csak” ambíció és képesség kell hozzá. Nemhogy fontosságától-szerepétől nincs eltelve, de szerénynek sem kell lennie. Egy ilyen státusból lehet indulatmentesen, száraz iróniával megrajzolni például azt a miniszteriális hivatalnokot, aki az 1918-as birodalmi összeomlást követően végre elfoglalhatja addigi főnöke hivatali szobáját. Beül egy kiürült díszletbe. Az emlékiratok első könyvének (nevezzük így) az efféle jelenetek a legélvezetesebb lapjai. De pontosítsunk: az irónia hitelét Bánffy jellemének nemes ötvözete adja meg: lehetőségei és készségei birtokában olyan nagyúr ő, aki szolgál. Odaadással szolgálja az állami ügyeket is, és Bartók Bélát is, akinek forradalmi(!) zeneműveit ő segíti színre, kitartó munkával, eltökéltséggel. Diplomata, ha a nemzet képviselete arra rendeli, s majd irodalomszervező, ha a Trianon után magára maradt erdélyi magyar kultúrát kell istápolnia. Hogy közben külügyminiszter volt, ebben az értelemben valóban mellékes. És jó lelkiismerettel hangsúlyozom: az is mellékessé válik, hogy nézeteivel, politikai beidegződéseivel mennyiben értünk egyet. Igaza van-e Károlyi Mihály szerencsétlenkedéseinek bírálatában, a gyerekkori pajtás tetteinek lélektani analízisében (ez utóbbiban talán a leginkább)? Tisza István megítélésében? A legitimisták esélyeit illetően? Vegyük csak a legutóbbit. Reálpolitikusként a föltorlódott időben gyors egymásutánban mást és mást jelent a számára királypártinak lenni, s attól a pillanattól, ahogy Ferenc József halálával egy örökkévalónak érzett világ semmivé lett, a monarchikus út a szeme láttára hitványul az ország egybentartásának esetleges esélyéből pusztán nosztalgia hizlalta Tök hercegek bohózatává.

Első nagyobb diplomáciai küldetése 1918-19 fordulóján a Székely Nemzeti Tanács megbízásából eljutni a nagyhatalmak általa ismert(!) képviselőihez, tájékoztatni őket a periféria helyzetéről. Bánffy a maga európai anabázisát groteszk kalandregényként írja meg. Átbumlizik a Spartakus-felkelés Berlinjén, hatalmas kerülőkkel, fölösleges kitérőkkel, taxival, hajón, árkon-bokron keresztül Hollandiáig, ahol megreked, pénze fogytán portréfestéssel házalva tartja fönn magát. (Őszintén megbecsüli, amikor „borravalót”, habos csokoládét kap.) Mint egy modern alvó ügynök. Hogy aztán dolgavégezetlenül térjen vissza Bethlen István hívására Bécsbe. Hágában megrendelők kívánsága szerint készíti portréit, itt, a memoárjában a maga kedvére sorakoztatja csodálatos figuráit. A nagy Leipnik, a szélhámos, Sonnenberger-Solmon, a rettenthetetlen bokszoló – csupa Rejtő-hős… Mert valójában az őt körülvevő álarcosbál érdekli a leginkább. Úgy tekint a politikai seregletre is, ahogyan majd regénytrilógiájában a társasági életre.  

Közvetlenül a második világháború után Bánffy érthetően szükségét érzi, hogy az Emlékeimből lapjain megkezdett számadást immár kétszeres katasztrófa megéltével folytassa. Címe szerint Huszonöt év, de a földönfutóvá lett, többszörösen megalázott ember erejéből néhány esztendő krónikájára futja. Az 1920–22-es idők nemcsak magyarországi, hanem európai zűrzavara is föltárul itt előttünk a maga tömény irracionalitásában.

Bánffy szakmai érdemeit a Trianon körüli tanácskozások menetében nem tisztünk most előszámlálni. Ő maga, joggal, a soproni népszavazást tartja legnagyobb sikerének. És a szerbek baranyai kivonulását. És a beneši mohóság elszigetelését. És… Több államférfiúi életre elegendő érdem, ám az elemi hiábavalóság, nemzeti kudarc teljessége lengi körül, s ezt a skizoid érzést írói bravúrral megtartott tárgyias-ironikus, önreflexív előadásban kapjuk az emlékiratok lapjain. Ha olvasás közben nézegetjük a genovai konferencián készült karikatúrákat, Bánffy zseniális rajzait, ez a benyomásunk izzásig fokozódik. Emeljünk ki csak három torzképet. Az egyik Csicserin külügyminiszteré, aki maga is arisztokrata (!), a hagyományosan kifinomult, franciás műveltségű orosz értelmiség képviselője – noha 1922-ben a vörösöket képviseli. A konferenciás publikum ámulatára nem kucsmás-bugyogós felkelő jelenik meg Európa pódiumán, hanem egy frakkos úr. S ha ránézünk Bánffy rajzára, egy csehovi fizimiskát kapunk, és néhány vonásból megértjük – amit mi oly sokáig nem mondhattunk ki –, hogy tudniillik egy orosz nagyhatalmi utódállam európai maszkját látjuk. A galéria kétségtelenül legellenszenvesebb figurája Beneš. De ha a nevet elvesszük mellőle, nem a mocskos eszközökkel működő kisantatos ellenfelet látjuk, hanem a frusztrált agresszivitás örök típusát. A harmadik példánk természetesen maga Bánffy, aki önmagát is megfricskázza. Rajzán határozott kéztartás, éberségre, sőt gyanakvásra kész tekintet, egy férfiatlan állú, keszeg figura – az önmagát megfelelésre kényszerített bohém. 

Készen áll a teátrális maszkabál.

Az ország sírját tehát diplomaták állják körül. Közöttük Bánffy működését a perszonális kapcsolattartás és -teremtés határozza meg. Ő ebben bízik, a jellem, az illem és az értelem erejében. Megnyerni valakit az ügyünknek – milyen ismerős ez. És milyen tragikus. De mindennek a tanulsága több a személyes csalódásoknál: Bánffynak arra kell rájönnie, hogy az az egyetemesnek gondolt európai értékrend, amely nem is olyan régi keletű, nem támasz többé. Itthon a hangadó a gömbösi „szebb jövendő” majdani külügyminisztere, a Bánffyt régimódiként megvető Kánya Kálmán, vele a jobboldali radikálisok és a Revíziós Liga lovagjai, akik – Bánffy megfogalmazásában – csak a szenvedéseket fokozzák és mesterségesen gyártják a gyűlöletet.  S ebben a látleletben különös módon találkozik össze Bánffy, az arisztokraták „polgára” Máraival, a polgárok „arisztokratájával”.

Részt vesz Genfben a gyötrelmes népszövetségi alkudozásokon. Jellemző módon legerősebb élményei mégis a tárgyalótermeken, fogadószobákon kívül érik. Elbűvöli Svájcban egyén és közösség ideálisnak látott/vágyott viszonya (már a hollandoknál is ez volt a legmegrendítőbb benyomása), amely élesen szemben áll az embert tömeggé aljasító politikai gyakorlattal, s amelynek nincs szüksége militáns kulisszákra: békében hasznos civilek, de vész idején habozás nélkül előveszik a kamrából a fegyvert.

Megbízatása végeztével Genfből még nem indul haza, megáll egy pillanatra az időben, hogy önmaga szabta megbízásának is eleget tegyen: Erzsébet királynét itt gyilkolták meg 1898-ban, emléket akar állítani neki. Személyes, őszinte kis díszlet lenne ez, „a fára, amelynek lábánál összeesett, terracottából kis Madonna képet lehetne láncolni”. Tervét nem engedélyezik. De beérné még szerényebb emlékeztetővel is: „a rakpart korlátjába, hol középen öntöttvas karika fogja össze a rúdjait, ebbe a 8-10 cm nagyságú ürességbe bronz medáliát” helyezne. A városi tanács beleegyezik, az érme elkészül, de akinek az elhelyezéséről gondoskodnia kellene, cserbenhagyja a grófot. „Tán egy év múlva, mikor valami dologban az egyik referensnél jártam, ott láttam az érmet az íróasztalán. Levélnyomtatónak használta.” 

Díszletországtól búcsút venni, egyúttal rádöbbenni, hogy ezzel a képzettel együtt a bensőség minden formája is elvész – nagy emberi-írói feladat és teljesítmény. Egybeolvasva Bánffy Miklós több ezer oldalas életművét, a hatása alól nem szabadulunk. Nem fölajzó ez a hatás, inkább átjár, mint amikor egy régi képtárból az utcára lépve valami fölemelő összbenyomást viszünk magunkkal. Valami nélkülözhetetlent.

Reményi József Tamás

A közvetítő?

„Engem is a sors dobott ide-oda, diplomáciába, képviselőségbe, intendánssá tett és külügyminiszterré, anélkül hogy valaha ilyet tervszerűen akartam volna. A fontos csak az, hogy az ember megállja a helyét ott, ahová állítják. Eredetileg festő akartam lenni, és író lett belőlem.” Bánffy/Kisbán Miklós leányának írt személyes sorai ezek. Olyan emberé, aki alázatosan, belső parancsokat követve élt és cselekedett. Sokoldalú, mondhatni reneszánsz egyéniség, aki közismerten számos területen alkotott maradandót. És akinek élete mégis tragikusan méltatlan körülmények között ért véget. 

Íróként nem azért „rendhagyó”, mert arisztokrata (amiért meglehetősen sok, igaztalan bélyeg is érte), hanem mert az egyhangúságtól iszonyodott. Schöpflin Aladár 1932-ben a Nyugat hasábjain írta róla: „amint egy mezsgyét kipróbált, siet egy másikra térni s ott kisérletezni tovább. Olyan, mint a türelmetlen rádiózó, aki, ha fogni tudta Bécset, nem marad veszteg meghallgatni a műsort, hanem azonnal tovább forgat és mindig új meg új állomást keres. Nem a műsor fontos neki, hanem az, hogy fogni tudja. Így játszik a formákkal és műfajokkal Kisbán Miklós.” A sokműfajú kísérletező szándék a habitusából is fakadt. Bánffy eleve szépírói és színműírói működése mellett így aztán sikeres grafikus, karikaturista, színpadi díszlet- és jelmeztervező, s persze zenerajongó, Bartók első színpadra állítója, a Szegedi Szabadtéri Játékok egyik ötletgazdája, később külügyminiszterként fontos ügyek bölcs intézője, többek között Sopron visszaszerzője. Mindezen közéleti pozíciókban azonban már a háború előtt is rendhagyó alkat: valami belső, lényegi indíttatásból a nyugtalanság, a bohémság, a nonkonformitás, a másként cselekvés, a közvetítés lehetőségeinek keresése jellemezte. Szabadelvű arisztokrata és kritikus értelmiségi volt, aki megpróbált a mindenkori pozíciójától (valós és társadalmi rangjától) eltérő vállalásokat is hozni. Szembemenni a fősodorral, vagy legalábbis kipróbálni az egyes pozíciók adta lehetőségeket, feszegetni azok végső határait és ezáltal is közvetíteni. Lehetősége, tálentuma s vénája is volt mindehhez.

Igazi diplomata, a szélsőségektől viszolygó, ezektől egyenlő távolságot tartó, ugyanakkor az acsarkodások helyett az összefogást sürgető, valódi közvetítő volt, aki elveihez hűen, rangjához méltóan, ám ha kell, a középen állás magányában is cselekszik, s így olykor látszólag és szükségszerűen vereséget is szenved, de kitart, újra és újra nekilendül. Korábban sem csatlakozott semmilyen szekértáborhoz, 1910-ben pártonkívüli szabadelvű programmal választották országgyűlési képviselővé, s a századelő irodalmi és részben társadalmi diszkurzusai közepette is autonóm egyénként tudott független maradni, egyfelől erkölcsi parancsra, jellembeli szilárdsága okán, másfelől anyagiak terén ezt megengedhette magának. Nem kellett függnie senkitől, véleményén finomítania, netán elhallgatnia azt – s ez óriási szó volt a korban. Ugyanakkor az irónia és az önkritika Bánffy lételeme volt. Könnyed, majdhogynem bohém lelkülettel írt sokáig. Műveiben, akárcsak későbbi emlékirataiban mindvégig az önkritika és az önfejlesztés szükségességét hangsúlyozta a teljes nemzetre vonatkoztatva is. Önmagával szemben is mindvégig kíméletlenül kritikus tudott maradni – akárcsak a jó karikaturista, aki ismeri az íratlan szabályt: önmagát kell mindenekelőtt megrajzolnia, önmagát is karikíroznia szükséges, hogy mondandója hiteles legyen.

Szemléleti gazdagsága különböző műnemekben és műfajokban is megmutatkozott. Éles szemű színpadi szerző és remek tollú novellista, ezekben egyszerre a lélektanilag megkapó drámai helyzetek különös hangulatú megidézője, elgondolkodtató szerző, aki különös, egyedi hangnemben ír. Novellái kapcsán a tömör nyelvezetet, a jellemépítő érzékenységet és prózapoétikai eljárásai közül az elhallgatás bonyolult alakzatait a korabeli kritika is kiemelte már, ezek részben Spencer és Nietzsche hatását is mutatták. Bánffy erudícióját, irigylésre méltó olvasottságát, a legfrissebb szellemi irányzatok és iskolák, filozófiák és irodalmi áramlatok ismeretét azonban hangsúlyozni érdemes ma is, azt, amit generációja és arisztokrata származása egyáltalán nem tett volna szükségszerűvé. Kós Károly vagy Mikó Imre visszaemlékezései is azt támasztják alá, hogy Bánffy nem a főúri szalonokat kereste, hanem Mikszáth Kálmán dolgozószobáját és Székely Bertalan műtermét. Előbbi révén prózaírói technikát, utóbbitól még tökéletesebb festői, grafikusi mesterfogásokat igyekezett elsajátítani.

Közéleti, közvetítő, politikusi alkata viszont a reális célkijelöléseket és az elengedhetetlen társadalmi összefogást sürgette, legfőképp 1920 után, amihez viszont Bánffy koncepciója szerint társadalmi, hosszú távú nevelésnek kell(ett volna) társulnia. Egyiket sem találta a csonka országban. Erdélyben viszont még reméli, remélheti, ezért áll a helikoni irány élére. Eleve predestinált vezető, tapasztalt diplomata és intézményvezető, végtelenül művelt és hiteles ember, jó helyzetfelismerő, akit Erdélyben ismernek és elismernek. Az írói, értelmiségi összefogás a Helikonban nélküle aligha jöhetett volna létre. Kellettek ehhez persze mások is: Kós, Kuncz, Makkai, Reményik s a fiatal Kemény János, de senkinek annyi tapasztalata, rangja, diplomáciai érzéke és befolyása nem lett volna, mint neki. Ott állt halkan, a jelszavaktól ódzkodva mindenütt az erdélyi magyarság túlélését biztosítani hivatott intézmények, egyesületek, társadalmi szervezetek létrehozása vagy megóvása mögött, kapcsolatokat mozgósítva, valós összefogással gyakorlatba ültetve a szellemi mozgalom, a transzilvanizmus eszméit. Így vállalja el az Erdélyi Helikon főszerkesztő pozícióját is. Miközben a politikai jelszavak felelőtlensége helyett – ahogyan Mikó Imre írta később – Bánffy mindvégig „kerülte az erdélyi jelzőt, ő, a transzilvanista”. Egy 1935-ös, Babitsnak szóló rövid levele pár sora is sokatmondó: „az erdélyi bélyeget nem mi találtuk ki. Közülünk tudtommal senki sem hivatkozott reá. Erdélyiek vagyunk öntudatlanul és magától érthetően. De az a transzilvánizmus, melyről szólsz, nem szűkíteni akarja a szellem határait, hanem tágítani, és ha Adyt és Pázmányt az Erdélyi csillagokban »erdélyivé avattuk«, azt a hagyományt követtük, amely egykor a Princeps címében is kifejezésre jutott: »…Transsylvaniae et Partium eidem annectarum«. Így tekintünk ma Szilágyra, Biharra, Bánátra, és nem hiszem, hogy emiatt gáncs érhetne minket.” Majd így folytatta: „jelszónkul fogadjuk – ahogy már az első Helikonkor így vallottuk –, amit olyan szépen mondasz könyvünk nagyjairól: »akik egyszerre tudtak erdélyiek és magyarok és európaiak lenni, és erdélyiségükkel a magyarságot és Európát dúsabbá tették.« Valóban ez az út az, amelyen haladnunk kell.”

Kérlelhetetlen minőségeszme, kritikai érzék és progresszív erdélyiség jellemezte. És persze közvetítő, diplomata alkat: immáron nem csupán társadalmi osztályok között, politikai oldalak és világnézetek között, helikonistaként sem csupán idősek és fiatalok között, ízlések és írói szimpátiák, eltérő irodalomeszmények mentén, hanem országrészek és országok között is. Amikor Ravasz László 1928-ban skizmával, irodalomszakadással vádolja az új, erdélyi literatúrát, Bánffy (Kuncz Aladárral karöltve) ankétot szerveztet lapjában, amelyen Benedek Elektől Reményik Sándoron át a másik református püspökig, Makkai Sándorig számosan verik határozottan vissza és cáfolják a Budapest felől érkező képtelen vádakat. De ennyi Bánffynak nem lenne elég. Taktikusan Ravaszt kéri föl köszöntésükre, amikor a helikonisták bemutatkoznak Budapesten, jelképes helyszínen, a Zeneakadémia zsúfolásig telt dísztermében. Bánffy mindeközben tudta, hogy Erdélyben a negatív helyzet erkölcsi nemesedést is jelenthet, s a babitsi „lélek szerinti ország” olyan alkotó értelmiségieket kíván, akik felismerik – ahogyan Makkai Sándor nyomán Reményik írta le a harmincas években – hogy: „az állam és nemzet nem szükségképpen egy, sőt a nemzet államtalan formája mélyebb, tisztultabb, bensőségesebb, keresztényibb, etikaibb lehet, mint […] politikai formája.” A transzilvanizmus legfőbb elve ezen alapult. De nem akart nagy szavakat, frázisokat használni, inkább cselekedni akart épp ott, ahová az élet állította.

A magyarság önismerete szempontjából is jelentős főműve, az Erdélyi Történet társadalomrajza és belső cselekményszála 1914-ig fut. A Kuncz biztatására megírt emlékiratai viszont épp e dátumtól kezdődnek, így átfogó ívét adják a század első felének. Nem véletlen, hanem nagyon is tudatos döntés eredménye, hogy a korábbi közismert írói álnevét, a Kisbánt itt, az 1930-as évek folyamán megszülető trilógiája esetén elhagyta, s immár saját névvel és grófi címmel publikált: számot vetve egy történelmi esélyét eljátszó vezető réteg, az arisztokrácia, valamint az azzal összefonódó politikum felelősségével az első világégésig vezető úton és azt követően. Bánffy ugyanis nyílt kritikával illette a háborúba sodort ország felelős vezetőit éppúgy, mint kora budapesti politikai döntéshozóit. Emlékiratain átsejlik a tárgyához való személyes kötődése is, ezek ritka hiteles adalékok a korszak jobb megismeréséhez s önértékük mellett is lenyomatai szerzőjük komplex szellemiségének, egy „nagy műveltségű íróművész” (Dávid Gyula) összetett arcképének. A Miért írtam meg az Erdélyi Történetet-ben arról adott számot, hogy aggodalommal látta, hogy dacára a szörnyű katasztrófának, ami a magyarságot sújtotta, senki sem akarta látni azokat bűnöket, amik a katasztrófáig vezettek, ennél fogva tanulságokat sem akart levonni senki. Inkább külső tényezőket kerestek és bűnbakképzésbe fogtak, ellenségképeket generáltak, s mindeközben „tömérdek hazugsággal mérgezték a közvéleményt”. Ahogyan Bánffy sommásan fogalmazott: „Senki nem mondta: Ezen az úton többé ne járj! Senki sem hívta föl nemzetünket arra, hogy önmagát is nevelnie kell, valódi helyzetét kell meglátnia. Össze kell fogjon végre és igaz erkölcsi egységet formáljon ki önmagában ahelyett, hogy továbbsodortassa magát valótlan álmok útján, és ismét csupa maszlagot szívjon magába vezércikkekben és szónoklatokban, önámító bókot és csillogó frázist.” A minden önkritikától való távolodás egyenlő lett a valóságérzékelés (kormányzati szintre emelt) feladásával, az ország geopolitikai helyzetének reális felmérése helyett annak félreismerésével, ami szükségszerűen új célok, új ideálok és a nemzet erkölcsi nemesedése helyett teljesíthetetlen populista programok foglyaivá tette a politikai vezetők után a tömegeket is. „Azt kellett látnunk, hogy […] minden bajt és hibát csakis magunkon kívül keresünk, és szemet hunyunk saját vétkeink fölött. Azt kellett látnunk, hogy a magyar jövőt egyedül a múltnak visszaállításában keressük. […] Nagy erő lehetett volna, ha nem csupán a »restitutio in integrum« lett volna a programja, vagyis csak a visszaszerzés jelszava, hanem tanítás és a közvéleményt formáló munka is. […] Ez azonban elmaradt.” Bár e nagyregényét a hangsúlyos figyelmeztetés szándékával is írta, Bánffy „aggódva és szívszorongva” látta „hogy a trianoni Magyarország, mit sem okulva a tragikus múlton, visszajutott ismét ugyanoda, abba a szellemi mocsárba, amiben a világháború előtt élt.” A közjogi csatakiáltások, az egymásra licitáló populista szólamok „ugyanúgy elkendőzik a magyar közvélemény előtt a valóságot, ugyanúgy csak személyi tusakodások foglalják le a politikusok figyelmét – egykor Tisza és Andrássy, most Bethlen és Gömbös viaskodása –, a polgári társadalom pedig ugyanazt a könnyelmű farsangot járja, amit 1914 előtt járt.”

Bánffy, akinek a személyes sorsában, élettörténetében is kétségkívül egy hanyatlástörténetet indított el a Nagy Háború, ami személyes olvasatában egy állandósuló romlásnak lett a tragikus kiindulópontja, a második világégés idején már tisztán látja, hogy a tragédia elkerülhetetlen lesz. Addig „lelkileg, erkölcsileg és tudásban” kellett volna gyarapodni, készülni arra a szerepre, amit a régióban Magyarország betölteni akar, „és ami csakis akkor illetheti meg, ha érdemes is tud lenni reá”. Ehelyett az önpusztító operett-magyarkodás 1940-től, trilógiája utolsó kötetének megjelenési évétől öltött csak igazán meghökkentő méreteket. Tamásival s másokkal maga mögött kemény bírálatot fogalmaz meg az 1942-es helikoni találkozó Nyilatkozatában, a visszacsatolt észak-erdélyi helyzetben ugyanis nem helyismerettel bíró (és a nemzetiségeket is jól ismerő) erdélyi magyar vezetőkre bízzák az államigazgatási feladatokat, hanem „hozott” adminisztratív réteg intézi mindezt, akik közül ráadásul számosan azt is meg akarják mondani a 22 kisebbségi évet megélteknek, Erdélyben, hogyan is kell „jó magyarnak lenni”. Bánffynak az Erdélyi Helikon korábbi apolitikusságát is felróják ekkor, Kóst és Tamásit pedig az Államvédelmi Központ egy időben lehallgatja. Sem Kuncz, sem Reményik, sem Dsida nem éli ezt már meg, a szabad csoportosulásuk legfőbb eszmeisége mellett Bánffy azonban mindvégig, ekkor is kiáll. Igaz, a végjátékban már nem tud hatékonyan közvetíteni. Jön a náci megszállás, a román kiugrás, Erdély végső elvesztése. 1944 szeptemberében a főszerkesztése alatt megjelenő lap utolsó számában saját tervezett emlékirataira szerette volna felhívni a figyelmet, ez a memoár azonban nem jelenhetett már meg a tervezett módon. (Annak mottójául választott Goethe sorok árulkodóak: „Az emberi csorda semmitől sem fél jobban, mint az értelemtől.”)

Bánffy, aki korábban sikertelenül győzködte a háborúból való kiugrásról Horthyt, ezt követően sem saját birtokát félti (Bonchidát fel is égetik a kivonuló nácik), hanem Kolozsvár belvárosát. Tekintélyét latba vetve, az orosz csapatokat kérleli, ne lőjék azt rommá. Vagyis „megállja a helyét ott, ahová állítják”. Pestre, feleségéhez csak évekkel később, s szó szerint meghalni engedik el a román hatóságok az éhínséggel, nélkülözéssel küszködő, publikációs lehetőségektől végképp megfosztott „magyar grófot”, akinek azonban Magyarországon halála után is sokáig nélkülöznie kell: előbb szépíróként fokozzák le, torzóban maradt emlékiratai pedig eleve csak 1990 után kerülhetnek a nagyközönség elé. Származása, rangja, vagy éppen szabad szelleme és kritikus énje, mely remek diagnosztát rejtett, sokaknak jelentett görbe tükröt. Semmilyen hatalom nem szívleli az ilyesmit.

Boka László