Címke: bartha réka

június 21, 2022 | Bartha Réka | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Örkény-időket élünk

Arra, hogy 43 évvel a halála után, micsoda fantasztikus, helyenként hátborzongató aktualitása van Örkény István írói világlátásának, először március közepén figyeltem fel, amikor – késve ugyan, de – sikerült eljutnom a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Bocsárdi László által rendezett Tóték című tragikomédiájára. Elhűlve figyeltem, ahogy a két főszereplő, Tót (Mátray László) és az Őrnagy (Kónya-Ütő Bence) látszólagos, de valójában egyenlőtlen „húzd meg, ereszd meg” játékából kegyetlen hitelességgel rajzolódik ki a diktatúrának és terrornak az, a ma is érvényes mechanizmusa, amely az orosz-ukrán háború kapcsán egyre láthatóbb a hírfolyamom tartalmaiból is. Ott van az eszelős, hazudozó, kis termettel és veszélyesen grandomán egóval rendelkező elnyomó, és ott van a normalitást egyre haloványabban jelképező, a terror gépezete által lépésről lépésre bedarált kisember, akinek végül gyilkossá kell válnia ahhoz, hogy mentse a még menthető, maradék lelki-testi épségét. Mindez pedig egy felejthetetlenül pontos színészi játékban tárul elénk, amelyben a sepsiszentgyörgyi előadás teljes szereposztása kiveszi a részét.

Örkény István 1967-ben dolgozta át színpadi változattá az eredetileg kisregényként megírt történetet. Ennek, barátok közt is, 55 éve. A kortárs színpadi szerzők pedig szinte bosszankodhatnak is, hogy milyen nehéz ma egy hasonlóan zamatos, friss szöveggel előrukkolni, amely ennyire pontosan illusztrálja azt, hogy miben vagyunk, hogyan darálja be a betegelméjűség az épeszűséget. Hát pontosan így, ahogy több mint másfél évszázada Örkény megmintázta. 

Mivel manapság szokás különböző statisztikai érveléseket – nagyon helytelenül – egyetlen tapasztalatra felépíteni, nem hagytam annyiban a „jaj, de aktuális Örkény” felkiáltásom bizonygatását a sepsiszentgyörgyi produkció kapcsán, hanem a magyar abszurd szülőatyja születésének 110-ik évfordulóján megnéztem a Nézzünk bizakodva a jövőbe című felolvasószínházi produkciót is, amellyel a budapesti Örkény Színház névadója előtt tisztelgett Mácsai Pál színész, rendező és színidirektor vezényletével, aki kezdő szólamként kifejtette: 2004-ben játszották először a produkciót és meglepődve tapasztalták, hogy milyen sokan voltak kíváncsiak rá idén is, ami Örkény kitartó, folyamatos időszerűségére enged következtetni…

Az előzőleg említett színpadi produkciótól teljesen eltérő műfajú előadásról lévén szó, itt a szerep elsősorban a szövegé volt, Örkény egyperces novelláinak sziporkázó humoráé, amelynek tudatosan és kellő alázattal alárendelte magát a civil ruhába bújt színészi játék. Itt szélesebb perspektívában szemlélhettem az életmű aktualitására vonatkozó meglátásomat, és szinte libabőrös lettem attól, ahogyan elém tárták (az ÖrkényStream segítségével, ami élő színpadi előadás közvetítését tette lehetővé, tehát „real time” követhettem a budapesti színházi eseményt) nemcsak az örkényi önkény-ábrázolás legihletettebb darabkáit, hanem napjaink kommunikációs rövidzárlatainak látens okait, indokait, a jellegzetes, ma is ugyanúgy tetten érhető „magyar gőg” röhögtető agyalágyultságát, amelyet a közéletünk margóján is aprólékosan megfigyelhetünk, a kivagyiságnak az elkeserítő fejlődésképtelenségre utaló látleleteit, és végül a háború kilátástalanságát, illetve a gyermeknevelésben elkövethető hibákat, amelyek kapcsán az egyén igen korán szembesül a fölötte való hatalmaskodás abszurd szabályrendszerével és az ezzel szembeni tehetetlenségével. Magyarán: ma Örkény egy olyan szépirodalmi fegyver, hogy bárki is használná munícióként (értsd: korrajzként és társadalomkritika gyanánt), bizonyosan célba talál. A budapesti előadásban az életmű márkajegyeként fungáló egyperceseket én a szellemi ellenállás valamiféle utolsó védőbástyájaként értelmeztem a közönség megnyilvánulásából, nevetéséből, kuncogásából, hiszen a streaming szemlélője számára az is a produkció egyértelmű része volt, hogy a nézők pontosan melyik örkényi szövegkanyarban és humorhajlatban nevették el magukat. Bár szépen egybefont, dramaturgiai szempontból kiegyensúlyozottan felsorakoztatott és az Örkény Színház társulata által játékos ihletettséggel előadott egyperces-fűzért láttam. A szereplők közül magabiztosan kiemelkedett színészként is a rendező, Mácsai Pál, aki három egypercest mutatott be (köztük az előadás címadóját, a Nézzünk bizakodva a jövőbe! címűt), és ezekből egyértelműen kiderült, hogy ezt a humort rászabták, mindenféle erőlködés nélkül jeleníti meg nemcsak a gondolati tartalmakat, hanem azt az írói alkatot is, amely ezt az életművet létrehozta a magyar irodalomban a teljes magyar kultúrkör örömére. 

A budapesti előadás szélesebb perspektívájából fókuszálnék rá emitt Örkény háborús társadalom- és jellemrajzára, amelyet a már említett sepsiszentgyörgyi Tóték mutatott be lehengerlően és hatásosan. Azt itt gyorsan meg kell jegyeznem, hogy manapság nem igazán szoktunk mondandójában ennyire sűrű színpadi szöveghez, amely nemcsak stilárisan tömény, hanem a közvetített gondolatiság tekintetében is. Ilyen megközelítésben is hatékony dramaturgiai „fogásnak” tartom azt, hogy a leíróbb és filozofikusabb szövegrészek tolmácsolására egy narrátort idéztek meg a színen. Beczásy Áron itt magát a fátumot, az eleve elrendeltet jeleníti meg azzal a színpadi szöveggel felvértezve, amelyet általában „szerzői utasításnak” tekintenek, így nem szokás beidézni az előadásba, amely itt az eredetileg kisregény formájában megírt Tótékból is beemel leíró részeket. A 2021. november 21-én bemutatott előadásban, a közeli háború árnyékában, kihangsúlyozott szerepet kap Tót (Mátray László) és az Őrnagy (Kónya-Ütő Bence) „párviadala” és nagyon érdekeltté teszi a nézőt az elnyomás gépezetének alapos megfigyelésében. A Tót család itt gyakorlatilag egy mikrokozmoszt mintáz, amelyben ott van a megalkuvás (Tótné és Ágika) és a meg nem alkuvás (Tót) pislákoló lángja is: harc dúl belül is meg kívül is, ennek kereszttüzében pedig majdnem összeroppan Tót, aki végül ledobja magáról a helyenként nagyon kifinomult eszközökkel, máshol pedig nagyon brutálisan operáló elnyomás rabigáját. A Bocsárdi László megmutatta Örkény-univerzum csak ennek a gépezetnek a bemutatásában egyértelmű és nyers. Nagy erénye viszont az, hogy a dobozolás jelképezte értelmetlenséget, szervezett fölöslegességet és rögeszmét nem szállítja le a prózai konkrétum posványába, hanem az Örkény-univerzumot működtető rendezőelvvé szublimálja (a díszlettervező, Bartha József elképzelte színpadkép segítségével). És ez nagyon erős gondolati töltet, mert a nem látható abszurdum és hiábavalóság fájdalmasabb, mint annak a tömérdek doboznak a látványa, ami ezt illusztrálhatná, és a legyakrabban illusztrálja is a Tóték-rendezésekben. És ez hiány nagyon szép megfogalmazása annak a léthelyzetnek, amelyben most mindannyian leledzünk, na meg annak is, ami félelmeinket táplálja: a láthatatlan és megfoghatatlan bizonytalanság, a pszichés terror, aminek oka nincs szem előtt. A sepsiszentgyörgyi előadás tökéletes szimfónia a szereposztás tekintetében is: ritka, amikor ennyire eszményi valamennyi alakítás hozzájárulása a nagy közös hangzásokhoz. Azt, hogy Örkény-időket élünk, ennek a produkciónak a pulzusából is le lehet mérni. „Kortársai közül Örkény fogalmazza meg a legradikálisabban a történelmi méretű vereségek rettenetének és ugyanakkor a túlélés mindennapi képességének ellentmondásos tapasztalatát. A humanista hagyományokat rendületlenül őrzi, de parodisztikus módon tudomásul veszi, hogy ez a hagyomány sokszorosan sérült, romokban hever” – írja erről az irodalmi érzékenységről Reményi József Tamás, és ez mind a sepsiszentgyörgyi, mind pedig a budapesti előadásban száz százalékosan visszaköszön.

Sepsiszentgyörgy Tamási Áron Színház

Örkény István: Tóték

Rendező: Bocsárdi László

Dramaturg: Kali Ágnes

Díszlettervező: Bartha József

Jelmeztervező: Cs. Kiss Zsuzsanna

Zene: Bocsárdi Magor

Világítástervező: Bányai Tamás 

Színpadi mozgás: Bezsán Noémi

Szereplők: Mátray László (Tót), D. Albu Annamária (Tótné), Vass Zsuzsanna (Ágika), Kónya-Ütő Bence (Az őrnagy), Erdei Gábor (Gyuri atyus, postás), Nemes Levente (Cipriani professzor), Szakács László (Tomaji plébános), Gizi Gézáné (Gajzágó Zsuzsa), Derzsi Dezső (A lajt tulajdonosa), Pignitzky Gellért (Lőrinczke), Pál Csaba (Elegáns őrnagy), Fekete Zsolt, Kolcsár József (Inas), Beczásy Áron (Narrátor)

május 6, 2021 | Bartha Réka | Kultúra
MEGOSZTOM

Nézd csak, mi lehet ebből!

Harmonikus rendezői vonalvezetésű marosvásárhelyi előadást láthattam online minap, s bár igaz, hogy a Tompa Miklós Társulat négy évvel korábbi bemutatójáról szólok emitt, nyugtáznom kell: bizonyára enélkül a színházi élmény nélkül maradtam volna, ha nem üt be a világjárvány, hiszen lakhelyemtől több mint száz kilométerre lévő művészeti intézmény produkciója a Theodor-Cristian Popescu által rendezett Nézd, ki van itt! című szatíra, és nem nézhetem meg lakásom kényelméből, egy laptop képernyőjén, laza házi cuccban és papucsban ízlelgetve a live streaming-et. Hadd tegyem hozzá gyorsan, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színháznak ez a „járványügyi” előadásközvetítős megoldása a lehető legközelebbi alternatívát nyújtja a szélesebb körű teátrumfogyasztásnak, a befogadói „hic et nunc”-nak egyfajta szükséges hangulatát és feltételeit nyújtva a virtuális térben is. Bár, nyilván, ezzel a megállapítással sokan vitatkoznának azok közül, akik szerint színpad és nézőtér közelségélményét semmivel sem lehet pótolni…

És akkor ezzel meg is érkeztem a kortárs német szerző, Timur Vermes által – 2011-ben – eredetileg regény formában megírt sikerkönyvéből színpadi szöveggé gyúrt marosvásárhelyi alkotás egyik objektív mínuszához, ami ebből, az egyébként nagyon szépen tálalt közvetettségből adódik. Magyarul: nagyon szerettem volna inkább a nézőtéren ülni, hiszen online változatában a Bíró József által letisztult visszafogottsággal alakított főszereplő, Adolf Hitler története némiképp halványodott a laptopom képernyőjén. Ott szerettem volna ülni egy marosvásárhelyi széken, ahol közvetlenül végigkövethetem arcának rándulásait, rezdüléseit, és azokat a hangzásbeli finomságokat, amelyeket a technológia legjava sem képes úgy visszaadni, hogy az eredeti, színpadi hatás ne sérüljön. Teljesen egyértelmű ilyen tekintetben, hogy az online előadás nézője számára ez a „hendikep” teljesen áthelyezi a rendezés hangsúlyait: az ízlésesen minimalista, többnyire fények gazdagította díszlet virtuális látványként az eleve adott hatását kelti, amit igazából nem is kell felfedezni, a germán világot szépen megformázó, megidéző, lényegre csupaszított színészi játék a kelleténél visszafogottabbként hat, meg aztán – nem utolsósorban – a szöveg gondolati tartalmai és az ezek kifejtette hatás jobbára eluralkodik az összhatáson.

Azért is bocsátottam mindezt előre, ne legyen fura az, hogy egy színházi előadásról szóló gondolatsorban olyan sokat bíbelődőm a szöveggel, amikor egyértelmű, hogy a többi alkotóelemmel együtt hozza létre a színházi hatást. Innen nézvést azonban őszintétlen lenne nem oda helyeznem a hangsúlyt, ahová az került a befogadás során (íme, még egy érv arra, hogy a teátrum vágyja a nézőközelséget, enélkül elszabadul, némiképp egysíkú lesz a fogyasztás).

Azzal indítottam tehát, hogy a produkció harmonikus rendezői vonalvezetésű, és ez valóban átsejlik a közvetettség esetében is, ahogy nem kevés élményt nyújt a szerepek megformálásának letisztultsága, kimagaslóan Adolf Hitler megformálója, Bíró József kifinomult alakítása.

A drámai alaphelyzet – miszerint 57 évesen a Führer a 21. századi Németországra ébred, ahol semmi nem ismerős már számára és próbálja feltalálni magát ebben, a „történeleme utáni” idegenségben – érdekes és csiklandozza kíváncsiságunk ízlelőbimbóit. Lélegzetünket visszafogva követjük végig, ahogy a jelenkor különböző helyzetein – nemzetek keveredése, technológiai kihívások, liberalizált közízlés, szenzációcentrikusság – áthaladva mindenikről megalkotja a saját értelmezését, mintha a 20. század közepe nézne rá a 21. század közel első negyedére. És Timur Vermesnek igaza van – mint ahogy a történetét kiválasztó Theodor-Cristian Popescunak is –, hogy ez a szüzsé nagyszerű történelmi, társadalmi (ön)reflexióra ad lehetőséget, rengeteg olyan ideológiai vadhajtásra és időzített bombaként ketyegő emberi fonákságra világít rá, amely közel nyolc évtized távlatában sem teszi veszélytelen hellyé azt, ahol mi most élünk. Ez a görbe tükör kell is, szükséges is ahhoz, hogy az „ugyanazokat a hibákat ne kövessük el” ne egy közhelyes rigmus legyen, hanem empirikus vizsgálat kísérte folyamatos ébrenlét vezényszava. Nos, itt volt az a pillanat, amikor szinte belém fagyott a szufla, aminek apropóját igyekszem úgy megfogalmazni, hogy körültekintően átfogó legyen. Ebben az alaphelyzetben és ezáltal az előadásban is ott van a késélen táncolás képzete: Adolf Hitler itt nem egy túlrajzolt rajzfilmfigura, nem egy zárt osztályról érkezett elmebeteg, hanem – ebben az értelmezésben – egy ember, aki magával hozza azt a tapasztalat- és ideológiatömkeleget, amit felgyűjtött genocídiumszervezői és kivitelezői „karrierje” alatt. Az a gond csupán, hogy mi itt a szolgálatos főideológussal találkozunk, a maga pőre és határozott világlátásába öltözöttel. Vele szemben áll egy kvázi felhígult, kvázi fogódzók nélküli, kvázi összevissza (de persze: mindenféle szabadságjokon alapuló) világrend. És akkor kénytelen vagyok e kettő egymásmellettiségétől hirtelen megszédülni, mert amit Timur Vermes mondd itt, az nem más, mint az, hogy a diktatúrában, az emberfelszámoló szélsőségekben mindig több lesz a tetszetős fogódzó és megnyerő alaposság, amibe bele lehet kapaszkodni, mint az elemeire széthullottnak mutatkozó, alapértelmezés szerint kitárulkozó és mindenképp az egészséggel társítható liberalizmusban (most leírtam egy „szitokszót”), amely meggyőződésből teret ad a szélsőségeknek. És már látom is, amint a nézőtéren bólogatnak erre az enyhén nyilas, kicsit Árpád-sávosabb nézeteket valló nézők, akik nem bólogatás-szinten szoktak adózni ezeknek az elveknek a közösségi háló kommentszektorában.

Éppen az imént felvázoltak miatt nem tudom megállapítani pontosan, hogy a szatíra itt megmutatkozó műfaji sajátosságai eléggé markánsan kirajzolják-e, megmutatják-e, hogy társadalmilag melyik a járható út. Kicsit bizalmatlan vagyok ezt illetően, azt hiszem. Mindenesetre nagyon ihletettnek tartom annak az gondolatnak a beemelését az előadásba, miszerint a hitleri nézeteknek a hatmillió ember halálába torkolásához egy egész világ beleegyezésére és hozzájárulására volt szükség, és ugyanígy oszlik meg a felelősség is. Bízom abban, hogy ezt a nézőtéren mindenki (meg)értette, kivétel nélkül. Mert a Tompa Miklós Társulat művészei, Theodor-Cristian Popescu rendező – a színpadi adaptációt készítő Mihai Ignat, és a fordító Demény Péter nélkülözhetetlen hozzájárulásával – viszont tisztességgel elvégezték a rájuk eső alkotói feladatokat.