Az eddigi beszélgetéseimből kirajzolódó kép szerint a romániai magyar színházi szakma egy része a nagyváradi, illetve a szatmárnémeti színházat tartja a polgári színjátszás letéteményesének, ezért a rovat negyedik részében Novák Eszter Jászai Mari-díjas színházrendezőt, a Szigligeti Társulat művészeti vezetőjét, valamint Bessenyei Gedő Istvánt, a Harag György Társulat igazgatóját kérdeztem: mit is jelent ez a rejtélyes fogalom. 

Válaszuk részben egybecseng, a definíciót mindketten a színház és közönség viszonyának minőségére vonatkoztatják: a közönség, az adott város polgára felelősséget érez a színházért, és ezért a felelősségért cserébe ízlésbeli elvárásokat is támaszt a színházzal szemben.

– A 19. század folyamán több erdélyi város jómódú magyar (zsidó) polgárságában, az erősödő nemzettudattal és polgári öntudattal összefüggésben megszületett az igény, hogy ne csak ideiglenes játszóhelyeken, meghívott társulatokkal nézhessenek színházat, hanem saját kőszínházat építsenek, ami a közösségi élet és az állandó kultúrafogyasztás fontos helyszíne lehet– kezdi a magyarázatot Novák Eszter. – A váradi és a szatmári ilyen szempontból mindenképpen polgári színház, ahol a műfaji paletta az elvárás szintjén is széles volt: a szórakoztatóbb zenés műfajok mellett (nem hiába nevezik Nagyváradot operettvárosnak) a nemzeti és komolyabb műfajok is helyet kértek az évadokban. Ez persze feltételezett egy olyan, rendszeresen kultúrálódásra és szórakozásra vágyó színházba járó közönséget, amely eltartja színházát, életmódja természetes részének tekinti a színházba járást. 

Mint Bessenyei Gedő Istvántól megtudom, Szatmárnémeti bizonyos szempontból jól illeszkedik a fent leírt képletbe, jóllehet a mostani társulat alapításakor egy másfajta hagyomány is, mára több évtizedes gyökeret eresztett: – Szatmáron a színházi gondolat évszázados múltra tekinthet vissza, Szegedi Lőrinc 1575-ben a szatmári gyülekezet komédiajátszó igénye miatt fordította le a Theophania-t németből, az első dokumentált színházi előadást 1790-ben játszották. A mai színházépület – fennállása 130. évfordulóját január 14-16. között ünnepeljük – már a harmadik teátrumunk, az első kőszínházat 1848-ban adták át, egy köztes időszakban a Kohn és Grünfeld fakereskedők által épített faépületben tartottak nyári évadokat. Ha megnézzük az archívumokat, 1948-ig 130 operaelőadást láthatott a közönség a városban, amiből nagyobb rész vígopera, azóta tizede sem született.
Amiről eddig beszéltem, az a város hagyománya, hisz a mostani társulat Harag György nevével fémjelzett eredetileg nagybányai megalakulásával és Szatmárnémetibe költözésével radikális művészszínház jön létre nyolc évadnyi szünet után. Harag a Szatmárra költözés évében, 1956-ban kezd távolodni a realizmustól, alapvetően a Liviu Ciulei-féle reteatralizare hatására, részben bizonyára a szatmári közönség nyomására, hiszen a nagy realista műveken 30-40 ember lézengett a nézőtéren, mígnem hajlandó volt műsorra tűzni a Nem élhetek muzsika szó nélkül-t, amivel újra megtöltötte a színházat. Ettől ez Harag György vezetése alatt is alapvetően realista színház volt, azzal együtt, hogy beemeltek olasz komédiát, varietét a műsorrendbe.
Harag 1960-as távozása után, a következő tíz évben, Csiky András és Kovács Ferenc vezetésével a nagybányai gyökerekhez visszatérve, egy merev, realista művészszínházi eszményt szolgál az intézmény, ahol szórakozásnak helye nincs. Fontos körülmény ehhez, hogy a polgárságot a kommunizmus felszámolja, a színház a kultúra letéteményeseként, tanító szerepben kap állami támogatást, a közönség részéről érkező nyomás megszűnik. Meg is van az eredmény, Bukarestből, Prágából ömlenek a díjak.
A Szatmárnémeti Északi Színház megalakulásával, Ács Alajos igazgató a vígszínházi modellt szeretné követni, bár tény, hogy a művészeti titkárból lett dramaturg-rendező Kovács Ferenc nyugdíjazásáig kitart a művészszínházi eszmény mellett. A két irányzat párhuzamosan működik, a polgári színházi hagyomány jegyében elkezdenek vígjátékot játszani, írnak proto-musical-t, ekkor születik minden idők legtöbbet játszott szatmári előadása, Szabó József Ódzsa legendás Rút kiskacsa (1973) című előadása, a Kisfalusi Bálint által írt betétdalokat játszották a vendéglőkben a zenekarok. Ács után jön egy leszállóág, amikor a politikai alapon kinevezett inkompetens igazgatók mellett a művészeti tanács alakítja a műsorpolitikát, és ez kitart Parászka Miklós érkezéséig, aki egy új, művészszínházi vonulatot visz hét évadon keresztül, közben remek társulatot épít. A rendszerváltással jön egy új helyzet, a színháznak nagy szüksége van ismét a mecenatúrára, ismét kompromisszumkényszerbe kerül a közönséggel, ennek fényében, jól átgondolt döntés eredményeként, a kísérleti színház lassan a stúdióba szorul, a nagyszínpadot visszaadja a polgári színháznak, habár 1997-ben még megszületik a nagyon jelentős Lear király. Ez így, lehet, ítélkezően hangzik, de e folyamat nélkül nem biztos, hogy lenne ma magyar színház Szatmárnémetiben. Nálunk szóba sem került, ami több fiatal színházzal rendelkező székelyföldi városban, hogy „kell-e nekünk színház”.  A polgári hagyományban a közönség a színház természetes szövetségese, a színház felelőssége, hogy ebben a viszonyban mennyire lesz egyenrangú, vagy vesz fel alsó státuszt.