MEGOSZTOM

Forradalom: abszurdból jeles

Az elmúlt években néhány fontos szépirodalmi kötet jelent meg az 1989-es romániai forradalomról. Úgy tűnik, mostanra jött létre a kellő időbeli távlat, a szükséges distancia eme ellentmondásos történelmi cezúra irodalmi feldolgozásához. Bogdan Suceavă (Curtea de Argeș, 1969) Éjszaka valaki meghalt érted[1] című regénye, melyet Vallasek Júlia ültetett át magyarra, énelbeszélői szemszögből, naplós vallomásossággal, a kibeszélés megtisztító erejében bízva, ugyanakkor dokumentarista minuciózussággal mutatja be a december 25-26-i bukaresti eseményeket. Egyértelműnek tűnik, hogy valós élményeket dolgoz fel a könyv: a fülszöveg szerint Bogdan Suceavă jelenleg matematikaprofesszor, a narrátor-főszereplő az események idején matematikaszakos egyetemista. A referenciális megfeleléseknek egyébként csupán azért van jelentőségük, mert erősítik a hitelesség faktorát. Mindezt persze relativizálja is a szerző: „Csak az emlékezet. Nincsenek bizonyítékaim. Mondjuk, hogy az egész fikció. Mondjuk, hogy az egészet csak kitaláltam. Végül is, mi a valóság? Ott voltam.”

A kötet in medias res indul: 1989. december 25-e, Bukarestben forradalmi káosz, a főszereplő elindul az Egyetem térre, hogy belevesse magát a fortyogó eseményekbe, mert „ez a csodálatos új világ nem születhet meg nélkülem”. A kommunizmus elvileg már megbukott, Ceaușescu elmenekült, ennek ellenére az utcákon harc folyik, mert állítólag ellenforradalmárok lövik a forradalmárokat. „Senki nem tudja, kinek a kezében van a hatalom.”

A katonaság és a rendőrség átállt a forradalmárok mellé, az államvédelmisek, a híres szekuritáte státusa és pártállása bizonytalan. A zűrzavarban tehát nem lehet tudni, hogy „kik a mieink”, a forradalmárok ellenőrzési pontokat hoznak létre a város utcáin, így próbálva kiszűrni a terroristákat. A főszereplő öt hónapja szerelt le katonai szolgálatából, elsőéves egyetemista. Az utcai harcok minduntalan eszébe juttatják katonakalandjait, tehát a könyv egyik vonulata ezeket eleveníti fel (így két idősík olvad egymásba), de néhány középiskolás élmény, az első szerelem emléke is felvillan. Katonaként „térés” volt, ami egy szakzsargon, a román termen redus, TR – csökkentett időtartamú –fonetikus kiejtése (az úzus szerint az egyetemre sikeresen felvételizettek végeztek ilyen rövidített katonaságot).

A két nap történéseiről tehát jelen időben, itt és most perspektívából beszél, közben folyamatosan idézve meg a közelmúltat, az előzményeket: „Húszéves voltam és fuldokoltam.” Reflektál arra is, hogy irodalom érdekelte, de arra túlságosan rátelepedett a kommunista ideológia, ezért a matekot választotta, mert az volt a korszak Romániájában „az egyetlen intelligens dolog”. „Belőlem így lett, aki vagyok. Az akkori világra reagáltam.”

A katonatörténetek részint anekdota-szerűek, részint a román katonaság kuszaságát, értelmetlenségét példázzák. A bakavilág jól leképezi a kor valóságát – például etnikai szempontból is. A narrátor típusokat rajzol meg, felvillantva a különbségeket a különböző régiókból érkezettek között; ironikusan tekint az uralkodó lózungra, az „egységes nemzetállam”-ra. Felismeri, hogy mennyire hamis alapokon nyugszik az ideológiai nevelés, hogy „népünk nagyfokú homogenitása megteremti a csaknem eszményi társadalmi egyensúlyt.” Itt találkozik először magyarokkal, a magyar nyelvvel, sokatmondó, ahogy véleményét összefoglalja: „képtelen voltam észben tartani a szavakat, etimológiájuk nem kínált semmilyen fogódzót, ahogy más nyelveknél próbáltam, és a szavak sorrendje is szokatlan volt…” Faji előítéletei nincsenek, két magyar katonakollégáját, Árpádot és Jóskát szintúgy testvérének tekinti, mint a többieket a szakaszból. Az, hogy románként nagyon is tisztában van az ország multikulturalitásával, s ezt természetesnek veszi, a focimeccsek kapcsán is felbukkan: „…a Steaua csapata, amely pont úgy nézett ki, mint a mi szakaszunk, románok két magyarral meg egy szerbbel…” Jóérzésű, felvilágosult románként elszégyelli magát a magyar kollégái előtt, amikor az egységben együtt kellene ünnepelniük december 1-jét. Később azt is hozzáteszi, keserű számvetésül: „A nemzeteszme miatt hullt a legtöbb vér ezen a bolygón…” (Lám, ezért is fontos könyv ez: talán segít egy kicsit rendet rakni a fejekben…)

A főszereplő néhány magánéleti problémáját is tárgyalja, például endokrinológiai betegségét, melyre többek között testedzést javasol az orvos, amit ő a katonaságnál futás formájában abszolvál. Ezek a részek elég partikulárisak, némi sűrítést, több poétikát vártam volna itt-ott. Mint államvédelmis katonát, kivezénylik Gorbacsov bukaresti látogatásának biztosítására, lelkesek, buzog bennük a patriotizmus. Szinte gyerekek még: a forradalom pár napja alatt aztán felnőnek, kemény beavatási szertartások révén.

Családtörténeti vonatkozások is felbukkannak, a főszereplő úgy érzi, predesztinálva van harcra (vagy a halálra?): „Három árnyék, nagyanyám három bátyja van velem. Ők a kelti fronton vesztek oda a második világháborúban, történetüket semmi sem őrizte meg, csak ez a bekezdés.” Ez az utolsó tagmondat aztán pontosítja azt, amit később részleteiben is kifejt a szerző: az ő igazi feladata mindezt megírni.  

„Csak az emlékezet. Nincsenek bizonyítékaim. Mondjuk, hogy az egész fikció. Mondjuk, hogy az egészet csak kitaláltam. Végül is, mi a valóság? Ott voltam.”

Az apja rendőrtiszt, aki fontos szerepet játszott a forradalomban: ő jelent meg a felszabadított tévé stúdiójában, hogy bejelentse, a rendőrség a nép oldalán áll, ezzel rengeteg vérontást előzve meg. Ennek ellenére a főszereplő csakhamar rádöbben, a régi rendszer haszonélvezőjének tekintik, neve miatt megbélyegzik. 24-én megírja az Egyetemi Hallgatók Ligájának alapszabályzatát, de 25-ére azt a többiek teljesen kiforgatják, őt magát osztályellenségnek titulálják. Keserűen ismeri fel, hogy nincs vitakultúrájuk, felkészületlenek a demokráciára: „Befejezetlenek vagyunk.”

Az eseményközlés, mint jeleztem, naplószerű, ugyanakkor utalások történnek az írás utóidejűségére, ami megkövetelné vagy legalábbis lehetővé tenné a nagyobb mértékű poetizáltságot, általánosítást.

Színes, plasztikus leírásokat kapunk a történésekről, megjelennek a rémült, mégis elszánt emberek, halljuk a gépfegyverropogást, látjuk a golyók által átlyukasztott falakat. Ceaușescuról is színes képet, részletes leírást készít: „…a valóság minden abszurditása belőle fakadt, egy olyan világban, ahol mindenhol őt idézték”, de a nemzetkarakterológia is szigorú-számvető: „…mindannyian hazudunk, az első pillanattól fogva, amikor felsírunk. Errefelé így mennek a dolgok.”

A narrátor-főszereplő által megélt forradalmi események röviden összefoglalhatók: 25-én rálőnek az egyetem előtt, este több társával együtt az egyetem épületében reked. Itt töltik az éjszakát, őrködve találgatva, hogy mi folyik: az információ továbbra is kevés és ellentmondásos. Bejelentik, hogy a rögtönítélő bíróság kivégezte a diktátort, az utcai harcok ennek ellenére folytatódnak. De, hogy ki ki ellen, továbbra is csak találgatják: „A mieink lövik a mieinket.” A szekusok, arab terroristák védik még a régi rendszert? Vagy a Hadügyminisztérium hivatásosai? A főszereplő reggelre már nem akar mást, csak haza jutni Dorobanți téri lakására. Felismeri, hogy nem ők csinálják a forradalmat, az „már rég készen volt”, rájön, hogy feleslegesen tevékenykednek az utcán, hogy oktalanul patetikusak. Tehát a kezdeti lelkesedéstől, a szabadság eufóriájától eljut a céltalanság élményének átéléséig, a forradalmat abszurd eseménysorként írva le, mely nem hozta meg a pozitív változást, csak egy újfajta értelmetlenség paradoxonát. Ugyanakkor tudja, sejti, hogy egy átmeneti időszak következik, ami még  nehezebb, emberpróbálóbb lesz. A forradalom napjaiban megfogalmazódik benne, hogy meg kell írnia, amit átélt. Így összegzi a koncepciót, az ars poetikáját: „Meg kell írnom. De nem lesz szép. Nem kellenek a kimódolt jelzők, a cikornyás frázisok, a szaggatott hangsúly, sem a közös tudásra való utalás. Én nem így akarom. Nem akarom, hogy barátom legyen az olvasó.” Drámai jelenetek sorakoznak, főszereplőt traumatizálják az események, a tévé által közvetített forradalom véres történései: „Üldöztek azok a képek”.

A kötet utolsó harmadának fókuszában egy értelmetlen halál áll: a főszereplő barátjáé, Cristié (egyik olvasat szerint ez a kötet Cristi emlékkönyve). Az előzményekről annyit tudunk meg, hogy a katonaság idején kialakul egy négyes barátság: a főszereplő, egy Pofa nevű magyar katona, Tudor és Cristi között, akit később soroztak be, ezért a forradalmi események a katonaságban találják. Bevetésre viszik, fejlövést kap, és meghal: egyedül a térések közül. A főszereplő az ártatlan, barátságos, nemrég megárvult Cristi halálát, aki csak „egy nagy gyerek” volt, nem tudja megemészteni. Úgy érzi, „hiába halt meg. Véletlenül. Tévedésből, félreértésből, rossz összehangolás miatt.” Nincs tehát heroizmus, a forradalmárok inkább áldozatok. A nézőpontváltó Epilógus tanúsága szerint a főszereplő Cristiként éli újra a történteket, azt sugallva, hogy bármelyikük lehetett volna az ő helyében.

A narrátor a könyv utolsó részében gyakorta megszólító, egyes szám 2. személyű beszédmódot használ, egy általános, mindenkire értendő te-beszédet, így fejtve ki, hogy a forradalom egyfajta tömegpszichózis is volt, ami bármikor megismétlődhet. „Vagy talán azt hiszed, hogy ezzel most vége.”

Ezzel a keserű érzéssel zárul a könyv: olyan ország forradalma zajlott le, amelyben „véletlenül megölhetnek embereket anélkül, hogy ezért bárki felelős volna.” Az utolsó önmarcangoló kérdések sokáig visszahangoznak az olvasóban, megnyugtató válaszok nincsenek: „Mi törött el bennünk? Vajon ezen az éjszakán törött el? Mi torpant meg a haza eszméjében? Mit vitt magával Ceaușescu a sírba?”

Bennünket, romániai magyarokat ez a forradalmi trauma is összeköt a többségi románsággal; ismerős életérzések köszönnek vissza a könyv lapjain, ugyanakkor megjegyzendő, hogy a fordító eligazító lábjegyzetekkel látta el a szöveget, ezzel könnyítve az olvasást.

Bogdan Suceavă könyve Király Farkas Sortűz című kötetével rokonítható – mindkettő egy (volt) kiskatona perspektívájából meséli el a romániai forradalom néhány véres napját, még motivikus ismétlődések is vannak (fejlövés, a barát halála), de míg Király Farkasét túl rövidnek, balladisztikusan tömörnek érzékeltem, Suceavă kötete némiképp túlírt, önismétlő. Ezzel együtt fontos könyv, egy máig tisztázatlan körülmények közt lezajlott történelmi eseményről nyújt egyszerre naplószerű és dokumentarista irodalmi olvasatot.


[1] Bogdan Suceavă : Éjszaka valaki meghalt érted. Fordította: Vallasek Júlia. Lektor Kiadó, Marosvásárhely, 2020.