„Nagy idő múlt a nagy harc óta! – Húsz év. – Egy század ötöde: egy ifjúkor.
Új sarjadék képezi az emberiség tavaszkorát, mely minden találkozásnál tudatja velünk, amit oly nehezen akarunk elhinni, hogy már megvénültünk.”
A látszat csalóka, nem a mostanság divatos Z., sőt alfa generáció és a „boomerek” közt húzódó ellentétet leíró esszéből, még csak nem is valamilyen rendszerváltást tematizáló tanulmányból származik a fenti idézet, hanem egy, bő másfél évszázaddal ezelőtt, a kiegyezés utáni politikai harcok idején írott magyar regényből. A kőszívű ember fiainak záró sorai hangzanak így, amelyek mintegy tanulságul azt az örök emberi vágyat is megfogalmazzák a zöld mezőn fehér báránykával játszó kisgyerek bidermeieresen giccses képébe rejtve, hátha a következő nemzedéknek jobb, könnyebb élete lesz, mint nekünk volt.
Jókai Mór talán a legismertebb magyar író, az ő születésnapján (február 18.) ünnepeljük a magyar széppróza napját. 2025-ben, születésének bicentenáriuma kapcsán bizonyára számos cikk, tanulmány, kiállítás és kulturális esemény fogja majd körüljárni, megmutatni azt, mit is jelent a Jókai-életmű a magyar (és nemcsak) kultúrafogyasztó számára.
Ugyanakkor éppen Jókai az, akinek munkái kapcsán időről-időre lángra kap egy-egy meglehetősen heves vita arról, hogy érthetők-e, élvezhetők-e még a mai fiatalok számára, kell-e kötelező olvasmányként tanítani, szükséges-e nehézkesnek érzett nyelvhasználatán változtatva „felfrissíteni”, azt a 21. századi olvasó nyelvi ismereteihez közelíteni vagy sem? Ki tudja-e még bogozni az olvasást megakasztó rengeteg latin, német, francia stb. kifejezés, 19. századi utalás közt egy mai gyerek a történet lényegét? Nyújt-e még élvezetet az olvasás, ha minduntalan Google-keresésre szorul az olvasó? Az online térben felhangosítva ezek a véleménykülönbségek időnként már-már hitvitának tűnnek, elég felvetni, hogy Az arany ember nőképe mára már anakronisztikusnak tűnik, máris kitör a vihar. Úgy tűnik, Jósika Miklós, Kemény Zsigmond, valamelyest még Mikszáth Kálmán művei is nyugodtan maradhatnak nemzeti irodalmunk „19. század” című fejezetében (amit adott esetben elég a magyar szakosoknak behatóbban ismerni), Jókai kapcsán viszont nem ismer kompromisszumot a közvélemény. Őt olvasni és szeretni illik, ugyanakkor magyartanárok, diákok és szülők közt köztudottnak számít, hogy Jókait (az erdélyi magyar diákok számára rendszerint a nyolcadik osztályban tanított A kőszívű ember fiait) olvasni kemény dió lesz. „Jókait olvasni nem kell félnetek jó lesz” – hangulat lebeg a levegőben.
Mindez megnehezíti a Jókait tanító magyartanárok, elemző irodalmárok, de akár még a regényeit először kézbe vevő mai tizenévesek helyzetét is. Ő az a szerző, akit a nagyszülők nemzedéke még rajongva olvasott, a szülőknek evidencia volt, hogy kötelező, aztán vagy megszerették, vagy nem. A mai fiatal olvasónak, aki először találkozik Jókai műveivel, nincs könnyű dolga, főleg, ha tényleg nem tud megbirkózni a szövegekkel.
Be kell vallanom, kiskamaszként faltam a Jókai-összest. Nem számított, hogy nagyregény vagy kispróza, hogy aranyozott, díszes kötésű, régi kiadás vagy szamárfüles Tanulók könyvtára formátumban kerül a kezembe, ha egyszer Jókai neve szerepelt a fedőlapon, garantáltan elolvastam. Rómeó és Júlia, mint balsorsú szerelmesek meg se közelítették Feriz bég és Béldi Aranka szívszaggatóan reménytelen szerelmét a Törökvilág Magyarországon-ból. (Ez a ma már alig ismert Jókai-regény amúgy az erdélyi fejedelemség belső harcaiba nyújt betekintést a Trónok harca-szerű, véres és fordulatos cselekményen keresztül.) A girlpower első megtestesítője számomra Mike Imola volt a Bálványosvárból, aki simán legyőz minden nagyszájú fiút, és elfoglalja az őt megillető helyet a tanácsban. Esetleg a ravasz góbé, Atyás Mózes Ilona lánya, Az Istenhegyi székely lány hősnője, aki hol szelíd, kedves Szendile, hol határozott, birtokot irányító, várat megvédő Lóna alakjában mutatkozik, és senki rá nem jön, hogy a két lány igazából egy személy. Egyedül a Jókai-hősnők leírásában gyakorta visszatérő „kis, fehér kacsók” és „piskótalábak” bosszantottak, de hát minden apróságon nem akadhat fenn az ember, amikor egy csaknem száz kötetes életművel áll szemben. Lapoz és olvas tovább. Kaland, egzotikum, fordulatos cselekményszövés, Jókai megadott mindent, ami kiskamasz olvasóként érdekelt: szívesen kiköltöztem volna a 80-as évek végi szürke panelvilágból a Senki-szigetére.
Leginkább ahhoz hasonlított ez a mohó olvasókedv, ahogy „ledaráltam” egyik Jókait a másik után, amivel alig pár évvel később a reklámok, illetve az első nyugati filmsorozatok szippantották be a nézőiket. Vagy amivel egy mai néző „rákattan”, és egy ültő helyében „darál le” valamilyen népszerű Netflix vagy HBO-sorozatot.
Még mielőtt szentségtörést kiáltanánk, hogy hogy is lehet a 19. századi magyar irodalom, a nemzeti kánon e remekírójának műveit összehasonlítani a mai tömegkultúra termékeivel, nem árt felidézni, Jókai éppen a tömegkultúra és a tömegmédia megszületésekor alkotott, és ehhez eszközként nem az elitirodalom médiumát, a könyvet, hanem a tömegkultúra nagyhatású 19. századi médiumát, a sajtót használta. Világszerte sok kortársához hasonlóan újságokban író szerzőként lett népszerű, és szerzett több tízezres olvasóközönséget.
Mindez a szövegek szerkezetén, stílusán is nyomon követhető: a szépen lekerekített, esetleg éppenséggel függővéggel a legizgalmasabb pillanatban lezárt fejezetek után a lap aljára a ma könyvformátumban olvasó is könnyedén odaláthatja a „folytatása következik” feliratot. Úgy, ahogy az annak idején a különböző lapokban egy-egy Jókai-regényfejezet után meg is jelent. Ahogy Szajbély Mihály emlékeztet 2010-es Jókai monográfiájában (Szajbély Mihály: Jókai Mór, 2010. Kalligram) „A legnagyobb baj talán az, hogy a Jókai-jelenséget mindmáig nem a maga igazi összefüggésében vettük szemügyre, mert nem tudatosítottuk kellőképpen azt, hogy Jókai nem egyszerűen író volt, még csak nem is kalandregényíró, hanem újságokba író kalandregényíró.” Szajbély könyve tehát arra figyelmeztet, hogy ha a Jókai-életművet a nemzeti kánon és a regényelméletek felől értelmezzük, szem elől tévesztjük azok eredeti kontextusát, így a szövegek intencionáltságát is. Jókai kreatív-kalandos meseszövése, a valószerűségtől való gyakori elrugaszkodása, a nagyregényekben is gyakori és jellemzően igen emlékezetes epizodikus részek (amelyeken a kritika már Gyulai Pállal kezdődően igazából csak fanyalogni tudott) voltaképpen egy igen gyakorlatias célt szolgáltak: folyamatosan megtartani az olvasóközönséget és eladni a lapot. Jókai műveiben a kalandszerűség, a cselekményfűzés mesei logikája ugyanazt a célt szolgálja, mint egy sokévadosra tervezett Netflix sorozatban: egy-egy rövid alkalomra lekötni, beszippantani az olvasót, és ismételten visszacsábítani oda, ahol a napi, hőn óhajtott adrenalin, romantika, egzotikum adagját megkaphatja: a napilap hasábjaihoz vagy (újabban) valamelyik előfizetéses streaming-szolgáltató oldalára.
„Kalandorientált” Jókai-olvasó korszakom rég lejárt ugyan, a szerző kapcsán mégis ott maradt bennem a vágy, hogy irodalmárként az újabb és újabb generációk számára megtaláljuk a módját annak, hogy Jókai lekerüljön a piedesztálról, és ne a nemzeti klasszikusnak kijáró tiszteletteljes rajongás, vagy a tantervi kényszernek engedelmeskedő vért izzadó figyelem jusson a műveinek, hanem értelmező nyitottság.
Pár éve láttam Lin Manuel Miranda Hamilton című hip-hop musicaljét, amely az amerikai történelem 18. századi alapító atyáinak, elsősorban Alexander Hamilton pénzügyminiszternek az élettörténetét viszi színpadra hatalmas sikerrel. (A 2015-ben debütált darab röpke tíz év alatt lett minden idők 4. legsikeresebb Broadway-produkciója, de nagy sikerrel játsszák Angliában és Ausztráliában is.) Az ember azt hinné, kevés dolog lehet unalmasabb egy mai néző számára, mint holmi 18. századi parlamenti viták színpadra vitele, és kevés adaptáció kockázatosabb, mint a nemzeti Pantheon alakjait odatenni rappelni. A Hamilton mégis működik, és nemcsak nézők tízezreit varázsolja el, hanem mellékhatásként, rengeteg tizenéves fiatal érdeklődését felkeltette az amerikai nemzeti múlt, és úgy általában a történelem iránt.
A magyar emlékezetben szeretettel „ibolyaszeműnek” nevezett „nagy mesélő” születésének bicentenáriumára nemcsak új, tudományos műveket és korrekt kiállításokat, színpadra viteleket kívánnék magunknak, hanem műveinek néhány olyan új feldolgozását is, amelyek elég merészek ahhoz, hogy új, mai szempontokat működtessenek, és ne féljenek akár (újra) a tömegkultúra felé mozdítani a Jókai-életmű egyes darabjait.
Mivel Jókaitól nem idegen a merész fantázia, akár még egy olyan, nagy sikerű, nemzedékeket közös élményben összefűző A kőszívű ember fiai musicalt vagy rockoperát is el tudnék képzelni, ahol (a regényben is tizenéves) Liedenwall Edit például lázadó punk-kamaszként fordul szembe képmutató nevelőjével, Boksa Gergő gengszter rap-et nyom, miközben visszahozza az elveszített marhacsordát, a bécsi diákok és a magyar forradalmárok pedig fülbemászó alter-rock himnuszra vonulnak csatába.
Vallasek Júlia
Jókai-anziksz
Aligha van olvasottabb 19. századi klasszikusunk, aki már életében és halála után is megdöntött minden olvasottsági/eladási rekordot, akit a klasszikus magyar próza origójának tarthatunk, akinek életműve maga a magyar prózakánon képletes középpontja, vitathatatlan és megingathatatlan szerzői nagyság, s mégis, akinek életművéről az utóbbi évtizedekben – regényei nyelvezetének avulási folyamatai okán – a gyakorló magyartanárok körében annyi parázs vita zajlott volna. Tegyük hozzá, széles körben ismert sikerregények nyelvezetéről beszélünk. Ha léteznek ugyanis olyan magyar regények, amelyek a szűkebb szakmán, sőt, a teljes értelmiségi rétegen kívül, tehát populárisabb regiszterekben is abszolút ismerteknek vehetünk, akkor azok Jókai emlékezetes művei. Romantikus kalandregények, titokregények, családregények, történelmi regények, s ezzel már bent is vagyunk a tipológiák és a szakma sűrűjében, de a széles körű ismertséghez, a divaton túllépő kanonikus pozíciókhoz a későbbi filmes s egyéb adaptációk is erőteljesen közrejátszottak. Akárcsak a tankönyvek, melyek kötelező olvasmánya, érettségi tétele mindmáig. Mégis, ami dédszüleink óta evidenciának számított, s ami még az 1970-es, 1980-as években születetteknek sem tűnhetett kérdésesnek (ti. Jókai az Jókai, illik is, kell is, érdemes is olvasni), az mára több irányból kérdésessé vált. Nem az életmű értékét tekintve, mintsem annak megszólító erejét, nyelvezetét, karakterei maiságát illetően. És itt rögtön érdemes kitérni a cselekményesség kérdéskörére és egyéb alkalmazott írói technikákra. Mert az aligha változott, legfeljebb ma sok mindent másként olvasnak, másként értenek, ami természetes, hiszen mi magunk is másként értenénk, más tapasztalatokkal olvasnánk már, ha most találkoznánk először soraival.
Jókai rengeteg történetszálat mozgat. Ebben anekdoták, mesék, beékelt regénybeli történetek is jól megférnek, elegyedve az ismert történelmi eseményekkel, amelyek legtöbbször csak kulisszák írói műhelyében, a fikcióképzés sarokpontjai. A néphagyományokból ugyanis éppúgy táplálkozott, ihletődött, mint egy-egy társaságban hallott egyéni történetből. A Jókai teremtette magyar romantikus regény alapvető jegye ugyanakkor, hogy a cselekménybonyolításban megjelenik a véletlen, beleszól a sors a már egyértelműnek gondolt történésekbe, s a legvalószínűtlenebb helyzetekből is van, lehet kiút. Ez minden tizenéves olvasót – így engem is – lenyűgözött, elvarázsolt. Nem feltétlenül ígért happy endet, de bizonyosan nem adott szürke, szokványos, unható vagy hétköznapi eseménysort sem. A másik ok talán az volt, hogy ún. történelmi regényei révén Jókai egy nemzet álmait fogalmazta regényekké. Érződik rajtuk némi Dumas-ihlet, de Jókai romantikája öntörvényű, sajátosan kelet-közép-európai romantika, mely nem merül ki az ábrázolás ismert, korszakra jellemző eljárásaiban, hanem teljes világ- s jövőképet formál. Eszmevilága nemzeti-szabadelvű, egyúttal polgári és demokratikus is, akkor is, ha ezek nem egy ízben illuzórikus mesevilággá formálták munkáit. Primer közönségének az 1850-es és 60-as években épp erre volt szüksége, de ezt igényelte későbbi olvasótábora is. Álmodót és rendkívüli mesélőt kapott általa. Jókai romantikája, épp ezért, alkati jegyeken túl egy történelmi helyzet előhívta romantika is nagyrészt.
A nemzeti múlt megrajzolása, a történelmi nemzetkép nagyságának visszaigazolása, a megálmodott (de többnyire valóság ihlette) hősök kalandos-tragikus sorsának olykor pátosztól sem mentes lejegyzései jó arányérzékkel épültek be a pergő cselekménysorokba, miközben tablószerű tájleírások, feledhetetlen alakok, kalandos-tragikus sorsok kerültek tömegesen elénk, méghozzá az átérzett tragédiák, az empatiát kiváltó jelenetek és a derűs humor mesterien egyesült írásmódjában. Egyszóval imádtam romantikus fantáziavilágának sokszínűségét, élvezettel olvastam fikció és valóság keveredését, az Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán, a Fekete gyémántok, a Szegény gazdagok vagy A kőszívű ember fiai ráadásul csupa hatásos jelenetekkel indulnak, remek felütések, emlékezetes regénykezdetek jellemzik általában is műveit, amelyek beszippantják az olvasót. Itt csupa végrendeletek kerülnek elénk, elleplezett múltbéli árnyak kísértenek, titkok tárulnak fel, a jelen mindig kitett a jövőn túl a múlt szeszélyeinek is tehát. Nem csoda, hogy Jókai nevét kisdiákként Verne vagy Victor Hugo méltó társaként betűztük testvéremmel a könyvespolcokon, aranyozott díszkiadások vagy olcsó papírborítású könyvek, népszerű zsebkönyvek vagy ódon, méretes albumok gerincén egyaránt, de már ezt megelőzően is ismertük valamelyest diafilmről egy-két alkotását, később pedig Várkonyi Zoltán, Bán Frigyes vagy Gertler Viktor filmadaptációit néztük meg, volt, hogy tucatszor is. Nagyszüleim izgatottan mesélték, hogy ők még jártak az Al-Dunánál, Ada Kaleh szigetéről vagy a Fatia Negra-t ihlető történelmi alakokról így számos történet is előkerült a filmnézések során.
Mind e mögött később nem volt nehéz felfedeznem egy tudatos (és igen sikeres) írói brand-építési folyamatot, ami ráadásul sok szálon kapcsolta a végtelenül szerteágazó életművet a szerző konkrét életútjához is. Jókai sokat írt, mert sokat is élt, s ez az életút kellően eseménydús volt, bőséges ihletforrásul szolgált, bár ellentmondásokkal is terhesnek bizonyult. A lexikonok előszeretettel jegyzik meg, hogy a reformkor kezdetén született, és egy teljesen más világban, a dualizmus, a polgári fénykor, a boldog békeidők teljében halt meg 79 éves korában, 1904-ben. Azt kevéssé hangsúlyozzák, hogy az 1825-ös esztendőn belül a pontos születési dátumot nem is ismerjük, mert akkoriban a keresztelés napját írták be a matrikulába. A február 18. tehát nem biztos, csak sejthető. Amint regényeiben is minden csak sejthető, ködös vagy tragikusra hangolt, mégis finom derűvel, ugyanakkor reménnyel is átitatott. Azt is kevesebben tudják, hogy a kalandos életű Benyovszky Móric iránti tiszteletből választotta édesapja a keresztnevét, a Móricot, ez lett később Mór, a rövidített névformát Jókai egyik idősebb barátja eredetileg ugratásképp írta le, de e sajátos forma megtartására Petőfi is biztatta, akivel Pápán lettek osztálytársak. (Utóbbi az ismert nehéz körülmények folytán az iskolában két évet vesztett). A vezetéknévből az y elhagyása azonban már tudatos döntés volt: a nemesi származással Jókai nem kívánt hivalkodni.
Az ötödik gyermekként megszülető Móric igen fiatalon, 1837-ben elvesztette édesapját. Nők között nőtt fel, édesanyja mellett főként Eszter nénje nevelte, s ezek a tények bizonyos regényeiben, illetve karakterábrázolásaiban is visszatükröződtek. A Komáromban töltött gyermekévei után Pozsony, majd Pápa, később Kecskemét és Pest következett. Jogot tanult, de szívesen rajzolt, ügyesen festett is, egy időben habozott irodalom és festészet között. A regényeiben található terjengős tájleírások, a fennkölt látvány átfogó megragadására törekvés, a részletes és a magasztos egész együttes érzékeltetésének igénye e tényekhez is kötődik. Emlékszem, amikor kolozsvári bölcsészhallgató koromban az egyik angol nyelvet és irodalmat tanító professzorunk, aki román fordításból ismerte Jókait, azt kérte, fordítsuk angolra Az arany ember első oldalait… Mondanom sem kell, a vaskapui táj idillikus, mégis részletező leírásának és a 19. századi jókais szókincsnek az angolra fordítása közben vért izzadtunk, míg ő a bajusza alatt somolygott.
Az életút korán végső irányt vett: Jókai még jogászkorában egy drámapályázaton akadémiai dicséretet kapott, és ez eldönteni látszott további pályáját. 1846-ban megjelent első regénye, a következő évek eseménysorozata azonban látszólag nem sok jót ígért. A nálánál két évvel idősebb Petőfivel harcos eszmetársak voltak, még az iskolapadban felismerték egymásban a minden iránt érdeklődő, izgatottan művelődni vágyó barátot és a nemzet ügyét féltő jövőbeli, felelős tollforgatót, így lettek 1848 tavaszán a forradalmi ifjúság vezérei. 1847-ben egy lakásban is éltek, de Jókai tervezett házasságát a nálánál idősebb Laborfalvy Rózával, a kor egyik sztárszínésznőjével mások mellett Petőfi sem támogatta, ezért viszonyuk megromlott, Petőfi és Júliája 1848 szeptemberében elköltöztek. Jókai ekkor már sikeres színpadi szerzőnek számított, bár eredetileg ő is költőként kezdte, (innen is eredeztethető, hogy epika és líra olykor keveredik regényeiben), igazi énje azonban sokáig az újságíró-létben mutatkozott meg. Érdekelte minden: a tudomány (a csillagászattól a tengeri csigák rendszertanáig), a művészetek, a közélet, miközben írói, irodalmi tevékenysége mellett lelkes ismeretterjesztő munkásságot is vállalt, de elsődlegesen újságíró maradt pályája első korszakában. Ezt a múlt titkai felé irányuló vagy a jövőbe tekintő kíváncsiságot regényíróként is jól kamatoztatta. Ő is tudatos image-et épített, saját márkanevet hozott létre, akárcsak Petőfi, de a szabadságharc leverése után nehéz élethelyzetbe került. Egy ideig a Bükk hegység egyik kis falujában rejtőzködött, majd felesége menlevelet szerzett neki, Világos után sokáig rendőri felügyelet alatt állt. Előbb szépíróként és publicistaként, később laptulajdonosként is alá kellett vetnie magát a szigorú cenzúrának, akkor is, ha az 1850-es évek végére már az MTA levelező, később pedig rendes tagjává választották. Lapja, A Hon 1863-ban még úgy indult el, hogy nem volt biztos olvasóközönsége, a kiadónak pedig komoly anyagi háttere. Ugyancsak 1863-ban – igaz, Pusztafi név alatt, de – már emléket állíthatott egykori barátjának a Politikai divatok című regényében. Aztán az enyhülés kora jött, ami esetében az írói és közéleti pálya ragyogó befutását is jelentette.
Az életútját övező történetek között kultikusan is ismert, hogy általában kora reggel dolgozott, 6-tól 10-ig, utána kertjében, szőlőjében munkálkodott vagy a közéleti ügyeit intézte. Terézvárosi képviselő lett, de sokáig elsődlegesen írószobájában dolgozott s az 1860-70-es évtizedekben írta legmaradandóbb műveit. Eleve „heroikus” regényeket, nem egyszer eltúlzott jellemábrázolásokkal, amelyekben vagy túlságosan jó és tiszta hősökkel, vagy ördögien rossz, megátalkodott karakterekkel találkozunk, akik meglehet nagyon szépek, vonzóak, csábítók, pláne, ha nőkről van szó. Ugyanakkor remek mellékszereplőket vonultatott fel, akik olykor kompaktabb, rétegzettebb, kidolgozottabb jellemek, mint a címszereplők. Viszonylag ritka az olyan regénye, ahol a főhős esetén alaposabb lélekábrázolás is bekerül például az események áradatába, a sűrű, fordulatos, meglepetéseket tartogató történetekbe, bár Tímár Mihály alakja már egy összetett, vívódó egyént is mutat, aki valós karakterfejlődésen megy át, s ő már erkölcsileg sem egy feddhetetlen figura, mégis végtelenül szerethető valakivé lesz, akinek szívből drukkol az olvasó. Az arany ember talán az életmű csúcsának számító regény, ebben a romantika és a realizmus is keveredik már, az egységes kompozíció pedig nyitott marad a szükségszerű újraértelmezésekre, az újraolvasásra. Ennek alap-sztoriját, indító vázát Jókai szülővárosában hallhatta, főhőse megfelelője is valós egyén volt, a regény sokáig érlelődhetett is benne, de tehetségének, írói műhelyének, fantáziavilágának potenciálját mi sem mutatja jobban, mint hogy az 1872-ben publikált nagy mű alig 8 (!) hét alatt szaladt ki belőle.
A több mint 100 megjelent regény persze nem ilyen egyenletesen magas színvonalú, de a legjobbak a magyar irodalom képletes Pantheonjának a felső házába emelték szerzőjüket. Jókai a valós életben is komoly hullámvasutat járt be, megismerte a lent és a fent szédületes ellentéteit. Különös és ellentmondásos élethelyzetek kísérték életútját. A magyar liberalizmus egyik vezéralakja és a reformkor eszméinek szószólója volt, Petőfivel ellentétben hajlott a kompromisszumra, de Kossuth álmában hitt még a kiegyezés utáni években is, Tisza-párti képviselő lett, aki tagadta sokáig önmagában is a Habsburg-birodalom létezését, s aki mégis – ahogyan későbbi monográfusai is kénytelenek voltak leírni –, az uralkodói kegy első sugarára megolvadt, az őt ünneplés gesztusaitól azonnal ellágyult. Ellenzékiből csakhamar kormányzópárti képviselő lett Tisza Kálmán miniszterelnök mellett, 1875-től pedig hosszú ideig tagja volt a Monarchia közös ügyeit intéző Delegációnak, később a főrendiháznak is.
Mindvégig a közélet megbecsült tagjának számított és haláláig az egyre konzervatívabb Petőfi Társaság elnöke maradt, aki nem csak írófejedelem, hanem laptulajdonos és főszerkesztő is volt, de bankelnökként is kipróbálta magát. A kiegyezés után a kor ünnepelt magyar írója lett a bécsi udvar szemében is. Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című monumentális, 21 kötetből álló könyvsorozat esetén, (mely az egész Monarchiát bemutató munkaként a 19. század második fele legnagyobb könyvkiadói vállalkozásának bizonyult) a koronaherceg, Rudolf trónörökös 1884. március 25-én Jókait, valamint Joseph von Weilen udvari tanácsost kérte fel a sorozat magyar, illetve német kiadásának főszerkesztésére. Idős korában ironikusan meg is jegyezte, hogy volt a nyakán hóhér kötele is, érdemrend szalagja is – mindkettő ugyanattól a császártól.
Sikerregényei a kor legfőbb médiumának megfelelően elsődlegesen újságokban, folytatásokban jelentek meg, később azonban díszes kötetekben láttak napvilágot, sőt még életében teljes díszkiadásokban is. 1894-ben megindultak (és évekig zajlottak) a 100 kötetes, díszkiadású Jókai-összes munkálatai, közben 1892-től a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági tagjává is megválasztották. Kortársai közül a rossz nyelvek háta mögött összesúgtak, hogy minden írói érdeme mellett előszeretettel ünnepelteti magát, de Jókainak a szakmai éljenzések mellett a közvélemény megvetésében is volt része, főleg miután a pártfogásába vett fiatal Grósz (Nagy) Bellát – akit a Nemzeti Színház ösztöndíjasának is beajánlott – egy évvel később, 1899-ben, 75 évesen feleségül vette. A 20 éves (hivatalosan még kiskorú) Bella később kizárólagos örököse is lett, ez s az óriási korkülönbségből fakadó botrány igencsak felkavarta a közbeszédet és a társadalmi morált, ami még regényei eladott példányszámán is meglátszott. Ady Endre Nagyváradon volt kezdő újságíró, amikor 1901-ben erdélyi körútja első állomásán az idős Jókai és ifjú felesége a városba érkezett. Ady a közhangulattal szembemenve megértést, közösségi ünneplést, sőt áldást kért a „szent öreg ember”-re „s az ő Seherezádéjá”-ra, amiért az újfent „ifjúvá és boldoggá tette” Jókait. A Nagyváradi Naplóban közölt cikke (A poétakirály és felesége) ugyanakkor csak egy újabb alkalom volt számára a konzervatív szemlélet, a „gonosz butaságnál” is több, megfogalmazhatatlan „valami”, a képmutató közélet ostorozására, ami béklyókba szorította az új század hajnalán Magyarország kultúréletét is. Jókai mindezeken túl, nevelt lányával, Feszty Árpádnéval történt összeveszése ellenére is derűs lelkű, emberszerető maradt haláláig. Regényei a kétségtelenül sok vér- és könnycsepp közt sem ígértek happy endinget, csak azt, hogy protagonistái kemény árat fizetnek a vágyott boldogságért. Ez pedig már nem csak jól ismert romantikus szál, hanem realizmusba fordulóbb lélekábrázolás is, ami végső soron előremutatott a 20. századi modern epika kedvelt tematikái felé.
Egy vitán felül álló életmű, ellentmondásokkal is tarkított életút, egy megkopó kultusz, fogyó olvasói érdeklődés, s egy leporlásra érdemes, fantasztikusan gazdag, megújulni képes oeuvre: a 2025-ös emlékévnek alighanem ezek lehetnek a kulcsszavai s legnagyobb kihívásai is. Csak remélni lehet, hogy mindezek közt nem sikkad el az a termékeny sokszínűség, mely Jókai prózavilágát mindig is jellemezte, s ami a Petőfi-emlékév(ek) után látványosabban ellenállhat a politikai kisajátításoknak. E sűrű bicentenáriumoknak ugyanis nem arról kellene végre szólniuk, hogy – Babitscsal szólva – „a süket Hivatal hozza koszorúit” s a kultúrpolitikai nagyságok illegetik-billegetik magukat egy-két kiállításon, színházi esten vagy filmpremieren, miközben jó pénzért díszkiadások jelennek meg az arra érdemeseknek, aztán folytatódik minden a régiben, hanem sokkalta inkább arra adhatnak lehetőséget, hogy e nagyon is értékes életmű egyes elfeledettebb darabjait minél többen fellapozzák! Hogy élővé tegyük: értelmes beszélgetéseket, s ha kell, vitákat is folytassunk róla, hogy új adaptációk szülessenek általa, amik valóban „kor-szerűvé”, jelenvalóvá és hatóvá tehetik ismét, vagyis a mindenkori jelen elvárásaihoz mérten aktualizálják az egyes opusokat. Ha kell, mediálisan fölülírva, átfordítva, termékeny játékba hozva számos mai platformon, anélkül, hogy a két szokásos véglet – az érdektelen legyintés, illetve a vélt „hűtlenség” és az irodalmi „nagyság” csorbítása miatt a szentségtörést kiáltó elborzadás – kapna teret. Jókai hősei megérdemelnék, hogy ne így legyen.
Boka László
január 3, 2025|Gálfalvi Ágnes|Kultúra|Rovatok
MEGOSZTOM
A transzilvanizmus arcai II.
Szeptember 25-én a Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Látó folyóirat szervezésében Marosvásárhelyen is bemutatták a Transzilvanizmus. Eszmék, korok, változatok (MMA Kiadó, Budapest, 2024) tanulmánykötetet. A könyv szerkesztőjével és egyben a bevezető tanulmány írójával, Boka László irodalomtörténésszel és Markó Béla szerzővel Szabó Róbert Csaba író, a Látó szerkesztője beszélgetett.Az alábbiakban szemelvényeket közlünk az elhangzottakból, folytatásképpen a nagyváradi könyvbemutató lejegyzett, júliusi számunkban megjelent szövegéhez.
Szabó Róbert Csaba (Boka Lászlóhoz): Miért gondoltad úgy, hogy most, 2024-ben érdemes felkérni szerzőket, létrehozni ezt a transzilvanizmus-kötetet, újra összefoglalni? Beszélj a munkafolyamatról, a műhelyről, ami mögötte van!
Boka László: Nagyon örülök, hogy idézted Ady Endre Ismeretlen Korvin-kódex margójára című írását, és legalább két, de inkább három okból is. Én irodalomtörténész vagyok, és hát ugye két nagy kutatási területem van. Az egyik a századelős modernség, és abban természetesen Ady Endre. Most írtam meg a nagyváradi A Holnap mozgalmának monográfiáját. A másik természetesen az erdélyi magyar irodalom. Kolozsváron végeztem bölcsészkart a kilencvenes évek elején, ott is mesteriztem, onnan kerültem Budapestre az ELTE-re, Szegedy-Maszák Mihály doktori iskolájába, tehát komparatista vagyok, és nyilván szerettem mindig a dolgok színét-fonákját több irányból megnézni, de én azt vallom, bár mind a mai napig a köztudatban ez nincs így, hogy ez a két korszak és terület nagyon is összefügg. Tehát, hogy akik a húszas években meghatározó alakjai lettek az erdélyi magyar literatúrának, azok Adyt mindig is nagyra tartották, és hát ők az olyan regionalitáseszmében, mint amit a transzilvanizmus felvállalt, olyan előzményekre is visszatekintettek, mint például A Holnap volt Nagyváradon 1908-10 környékén, amely egyszerre indult a Nyugattal. Nem sikerült végül folyóiratot indítaniuk. (Nem mondom el az egész történetet, most nem emiatt vagyunk itt, csak hogy érzékeltessem a folytonosságot.) Ugye, ez az egyik ok. A másik ok az, hogy nem 1920-as vagy ’20 utáni idézetet olvastál föl, hanem ennél jóval korábbit. Tehát az erdélyiség-eszme mint olyan, az jóval korábban is létezett. Ha most meg tetszenek nézni egy lexikon-szócikket, mondjuk a Magyar Művelődéstörténeti Lexikont, abban van egy transzilvanizmus szócikk – azon ritka lexikonok egyike, amelyikben van –, és az értelemszerűen a régi korokról szól, tehát az Erdélyi Fejedelemség korabeli transzilvanizmusról. A szerzője már elhunyt, de ez egy remek, átfogó szócikk.
A kötetben az volt az alapkoncepcióm, hogy próbáltunk az alcímnek megfelelően eszméket, korokat, különböző változatokat, formákat bejárni, és ez nem csak 1920 utánra érvényes. Nyilván a legfőbb hangsúlya ennek a kötetnek is a két világháború közötti erdélyi szellemi élet; nem is csak az irodalmi élet, szándékosan használom itt a szellemi élet szót. De korábbra is tekintünk, s az íve a könyvnek jóval túl is nyúlik ezen. Kós Károlynak van egy fontos kötete: Erdély – kultúrtörténeti vázlat. Ez a húszas évek legvégén jelent meg, abban Kós semmi mást nem csinál, mint hogy kifejti Adynak ezt a cikkét.Tehát a Korvin-kódex margójára, az egy nagyon fontos Ady-írás, ráadásul ezt megismétli A Holnap bemutatkozó estjén 1908 szeptemberében, és azt mondja, hogy Erdély már nincs, sajnos elveszett az Unióval, tehát a kiegyezés megölte azt. Ady ennek nem örül. Úgy fogalmaz, nyilván a tradicionális szabadelvűségére s európaiságára utalva: Erdély, amely „enyhítő körülménye volt Magyarországnak”, s „ahol Kazinczy Ferenc jól mulatott”, szóval az nincs többé. Ez egy elég vehemens programcikk, ami a budapesti, már akkor túlcentralizált irodalmi élettel szemben a korabeli Magyarország vagy hát a Monarchia második legnagyobb vármegyéjének, Bihar vármegyének a központjában próbál egy új irodalmi-szellemi mozgalmat elindítani, tulajdonképpen decentralizációt sürgetve. Azért mondom, hogy Kuncz, aki 1909-től ott van a Nyugatnál, s későbbi társai, Kósék, Bánffyék visszatekintenek s hivatkoznak is erre, és azt mondják, hogy akkor szükségből erényt, ha már így alakult, ahogy alakult.
Boka László
1920 után vagyunk, ugye, a Kiáltó Szót emlegetted. Akkor nézzük meg egyfelől, hogy voltunk mi már külön önállóan, nem is akárhogyan, sikeresen a történelem folyamán. És keressünk vissza olyan előzményeket, mint A Holnap s más regionális kezdeményezések, folyóirat, könyvkiadás, szellemi élet, képzőművészetek. Ezzel azt is mondom, hogy a húszas évek, amiről azt szoktuk mondani, a leghangsúlyosabb transzilvanizmusforma, az egy korábbi életrevaló hagyományt keres elő. Csakhogy ez nagyon problémás, majd erről beszélünk az est folyamán, hogy ez miért problémás. Miért nem ugyanaz az Erdély már a megváltozott időkben, népek összetételében, s miért sokkal nagyobb eleve területileg stb. De mielőtt ebbe belemennék, hogy a kérdésedre is válaszoljak: az én generációm eléggé eltolta magától a transzilvanizmus kérdéskörét a kilencvenes években. Én ahhoz a generációhoz tartozom (’74-ben születtem, kereken 50 évvel ezelőtt), akik kicsit úgy érezték a rendszerváltás után, hogy ó, erdélyiségről beszélni újfent nem kell, ha ez sirámokat jelent Budapestről nézve, a szegény rokon státuszát, s mert ez az irodalmi életben és a kritikai recepcióban egyfajta skatulyát is jelenthet. Gondoljunk arra, hogy a rendszerváltás után vagyunk, itt senki nem akar erdélyi magyar író vagy romániai magyar író lenni többé, mindenféle jelzőt leráz magáról, mert csak magyar író akar lenni, vagy jobb esetben író akar lenni. Végre lehet azt mondani, hogy összmagyar irodalom, tehát kilencvenes évek, nagy eufóriában vagyunk. Nem akarjuk, hogy az irodalom mondjon ki bújtatottan, virágnyelven olyan gondokat, amiket 1989 előtt valóban csak az irodalomnak lehetett kimondani, s amit sokan – sajnos és tévesen – azonosítottak a transzilvanizmus egyes szólamaival. Eltoljuk azon, meglehet kedveskedő, de olykor infantilizáló attitűdöket is az erdélyi vagy bármilyen határon túli irodalomtól, amelyek megengedőbb mércével mértek Budapestről, ha a diktatúra éveinek kisebbségi termésére vonatkoztak. Na most, én elkezdtem a doktori tanulmányaimat 98-ban, és aztán bekerültem egy hónappal később az Országos Széchényi Könyvtárba. Ott voltam bő két évtizeden át, és annak voltam tudományos igazgatója, egy rövidebb ideig főigazgató-helyettese is, könyvkiadójának vezetője. Elég közelről kutathattam tehát a hagyatékokat, és azt láttam, hogy azok az életművek, amelyekről mi beszélünk, és amelyekről az én egyik hunyt mesterem, Cs. Gyímesi Éva egy fantasztikus könyvet, nagyesszét írt a nyolcvanas évek legvégén (jelentős része benne is van a kötetben, annak végén függelékben, akárcsak a tavaly elhunyt Pomogáts Bélától is egy fontos írás, ugye, kettejük emlékének ajánlottuk eleve ezt a kötetet), szóval, hogy ezek még valójában feldolgozatlanok! Az, amit én tőle tanultam, a kellő kritikai távolságtartás, a terhes allúzióktól való mentesség, hiszen ő a transzilvanizmus értékszerkezetét vizsgálta, s azt, hogyan szivárognak át a babitsi kritikának megfelelően a „védekező kollektivitás” szólamai, az gyakorlatilag a nyolcvanas évek Romániájára volt érvényes: hogy a szenvedés egyfajta etikáját, erkölcsi értékrendjét túlmagasztaljuk az erdélyiségben. És ez érthető és jogos is volt a korban, hogy ő ezzel nem akar megelégedni, és nem tartja ezt egészségesnek, ahogy nagyon vehemensen ezt ki tudta fejteni, és mi, a tanítványai – idefele úton, Nagyváradon Demény Péterrel is beszélgettem éppen –, többekkel ebben partnerek voltunk a korban. És azt mondtuk, hogy tényleg, tarthatatlan, s hát ez így nem kicsit idejétmúlt. Na most a nemzeti könyvtárban az ember nem csak Ady-kéziratokat lát, tehát én kezembe vehettem ezt a cikket, amit most itt felolvastál, ahogy az olyan nagyoknak is, mint mondjuk Kuncz Aladár, akinek az életművét 2014-ben kezdtem el Filep Tamás Gusztávval megjelentetni. Csak ekkor! Hasonló a helyzet Bánffy, Dsida, vagy mások esetében, a legnagyobbakéban is, és akkor azt látjuk, hogy ezek nemhogy feltárva nincsenek, hanem jó esetben is töredékei vannak csak… Dávid Gyulával beszélgettem pár éve, aki akkor az Olosz Lajos – Reményik Sándor levelezésköteten dolgozott. Azóta az megjelent. Mondom, a Kuncz esetében a kritikai kiadást mi kezdtük el, az életműkiadás egyik sorozatszerkesztője vagyok, egyelőre hat kötetig jutottunk. Tehát közel 90 éves lemaradásban vagyunk ilyen formában. Hogyan gondolhatnánk, hogy „ismerjük”, amiket ezek a szerzők a transzilvanizmus kapcsán tettek, s még inkább tenni terveztek. És azt sem mondtam még el eddig, de most itt ül mellettem Markó Béla, őneki egy sorát, gondolatát szoktam idézni, aki azt mondta a szépíró-generációkról, nem az értekezőkről, de a körülbelül velem egykorúakról, vagy nálam picit idősebbekről, hogy ez a generáció talán túl korán eltolta magától ezt a, nevezzük most így: transzilván gondolatkört, mielőtt még minden lehetőségét, játékterét, potenciálját kihasználta volna. Biztos nem pontosan idézlek, Béla, de a lényeg ez. És akkor én azt láttam, hogy jó, akkor ezzel kellene kezdeni valamit.
Hozzátartozik ehhez, hogy 2020-ban még ott voltam a Széchényi Könyvtár tudományos igazgatójaként, és megkeresett Szász László, hogy tartanánk-e egy konferenciát. Ugye adódott a centenárium, nem kell itt kifejtenem, hogy milyen tematikában. Ezt elmosta a világjárvány, a Covid 2020 tavaszától minden tervünket felülírta. Egyébként nekem akkor ott még egy Ady-kiállításom is látható volt, azt is korábban kellett zárni. És akkor a könyvkiadó vezetőjét, Pécsi Györgyit, szintén remek irodalomtörténészt azzal kerestem meg, hogy akkor jó, felejtsük el a tervezett konferenciakötetet, de én szerkesztenék egy átfogóbb kötetet. Felkérnék komoly, rangos szerzőket, ez egészen más, mint egy húszperces konferenciaelőadás írott változata, abban csak éppen meg lehet kapirgálni a kérdésköröket. Valaki, mondjuk Láng Gusztáv tanár úr, Dsida Jenőről 20 percben mit tud elmondani? Akkor mi lenne, ha ebben igazi nagyívű tanulmányok születnének, átfogóan egy-egy szerzőről vagy alkotói körről. És akkor írtam egy hosszabb koncepciót a kötetről, elküldtem a kiadónak, s azt mondták, hajrá, ez a kötet így indult el három évvel ezelőtt, több okból húzódott, de 2023 karácsonyára kijött.
Szabó Róbert Csaba
Szabó Róbert Csaba: És milyen jó, hogy kijött. Tényleg egy nagyon alapos munkát tarthatunk a kezünkben. Egyébként a Markó Béla esszéje valamennyire erről szól igazából, vagy erről is, hogy’89 után mennyire korán elfordult ettől az írónemzedék, azon túl, hogy az intézmények újraalapításában vagy újraelnevezésében azért visszanyúlt, a Helikon, még a Pásztortűz is felmerült. Erről is beszéljünk, de előtte még, hogy ebből az irányból is közelítsünk: többször is elhangzik, szinte mindegyik tanulmány ilyen vagy olyan módon érinti, és gondolom, az alcím is ezt jelzi, hogy Eszmék, korok, változatok, hogy valahogy nincs egységes definíciója a transzilvanizmusnak, inkább változatai vannak. Arra lennék kíváncsi, hogy ti hogyan határozzátok meg a transzilvanizmust? Úgy értem, mi a fontos számotokra ebből, illetve, hogy vajon ez a mozgása, tetten nem érhetősége, az, hogy nincs egy pontos definíciója, vagy többféle változata van – nem arról van szó igazából, hogy az elmúlt száz évben különböző politikai helyzetekhez kellett új és új stratégia szerint alakulnia?
Markó Béla: Amit én írtam ebbe a kötetbe, azt esszének nevezted. Most olvastam, hogy a transzilvanizmus-kötet egyik kritikusa az Országútban politikai röpiratnak nevezi. Úgy éreztem, ez lesajnálása annak, hogy valaki ide belekeveri a politikát is. Mert hát ilyesmiről van szó. Egyébként a röpiratot nem kell szégyellni, mert a legfontosabb szöveg a transzilvanizmussal kapcsolatosan mégiscsak Kós Károlyéké. Azért fogalmazok így, mert Kós Károly, Zágoni István és Páll Árpád írták a teljes Kiáltó szót, amelynek a szépírói és eszmei része lett a maradandó, a Kós Károly szövege, de ez így, a három szerzővel kerek, és azt is röpiratként emlegetik. Nem véletlen, hogy esetleg vannak olyanok, akiket irritál az, hogy ezt a transzilván eszmerendszert kiterjesztjük, irodalmi, netán művészeti áramlat jellegéből kilépve politikai-közéleti eszmévé is, mert én valóban úgy gondolom, hogy a transzilvanizmus eszmerendszerébe szervesen beletartozik. Le lehet gyorsan fordítani, így is emlegetjük, hogy erdélyiség. És alapjában véve erről van szó, hogy erdélyiség, de ideológiaként ez a két világháború között körvonalazódott, mélyült el. Kiindult elsősorban a Kiáltó szóból, de nem csak: többen kifejtették az ezzel kapcsolatos gondolataikat. És igen, vissza lehet menni az első világháború előttre, tényleg Adyhoz, aki nemcsak költőként, hanem közéleti gondolkodóként is éleslátó volt, és ő akkor már félt, hogy mi fog történni Erdéllyel. Kós Károlynál ugyanúgy fellelhető 1908-1909 körül ugyanez a gondolat, hogy itt baj lesz, és baj is lett. Tehát igen, azt gondolom, ma időszerű beszélni a transzilvanizmusról. Az irodalmi transzilvanizmus, ha nagyon szűken veszem, az a két világháború között egy némiképpen tradicionalista (tradicionalista azért, mert arról volt szó, hogy az erdélyi identitást megtartani úgy lehet, ha a hagyományt ébren tartjuk), de nagyon termékeny irodalmi irányzat volt. Végül is a történelmi regények sorozata ebből született, Bánffy Erdélyi története, amit nem győzünk eléggé értékelni ma. Vagy ismét felfedezni Kóstól Azországépítőt, és Makkai Sándort, meg sorra a többieket, akik történelmi regényt írtak. Így vagy úgy, de idesorolható Tamási is. Meg a költők is valami módon éltek ezzel a visszafordulással, ami egyébként persze hogy exkluzív is volt, mert ez azt jelentette, hogy nem a modernizációt támogatta. Erről lehetne vitatkozni, és ez egy ellentmondásos eszmerendszer lehet vagy lehetett, de kétségtelenül nagyon fontos volt. Hadd mondjam el, hogy ez szerintem egy rendkívül fontos kötet, és nem győzöm dicsérni Boka László kezdeményezését, vagy a szándékát, ami megvalósult: összefoglalni ezt a transzilvanizmus-történetet egy ilyen kötetben. Az ő előszava ezen belül is összefoglalja egy nagyon fontos tanulmányban, hogy miről van szó. A transzilvanizmus, nem győzöm hangsúlyozni, nagyon aktuális kellene, hogy most legyen, mert ennek a transzilvanizmusnak vannak alapelemei… Újraolvastam például Gyímesi Évának a nagyon érdekes, izgalmas és alapvető tanulmányát, ami 1985-ben született. Érdekes, hogy például Kós Károlyról szinte nem is szól, és megmondom, hogy én mit gondolok erről. Egyébként Kós Károlyról nem is nagyon lehetett beszélni ’85 körül, de azért annyira igen, hogy szóba hozza az ember. Cs. Gyímesi Évának nem az volt a fontos, amit Kós Károly kiemel transzilvanizmusként, hanem ami aztán működött az irodalomban és a művészetben is. Ez az áldozati ideológia, szenvedés-ideológia. Ugye, a tanulmányának az a címe, hogy Gyöngy és homok. Tehát, hogy csak a sebzett, beteg kagyló termel gyöngyöt, mert a homokszem behatol, és aköré lesz a gyöngy. Ez egy gyönyörű, de veszedelmes metafora, mert arról szól (és bele kellett gondolnom, hogy tényleg, erről nem is beszélünk eleget), hogy mi itt vagyunk, kapaszkodunk, de tulajdonképpen szenvedünk. Na most én ebben a pillanatban nem tudom, hogy a csíkszeredai magyar mennyire szenved a szombathelyi magyarhoz képest, tehát erről lehetne beszélni, hogy kinek mekkora a szenvedése. Cs. Gyímesi Éva nagyon fontos tanulmányban bontja le ezt az egész ideológiát, ugye, ami Makkai Sándornál még úgy jelent meg, hogy itt nem lehet, tehát kisebbségi sorsban nem lehet létezni, ha ez a kisebbségi sors arról szól, hogy szenvedünk, hogy áldozatot vállalunk. Ezekről a dolgokról beszélni kell. Így szoktuk felvezetni, ugye, hogy hazajött Benedek Elek szenvedni, Kós Károly nem ment el Budapestre, mert szenvedni akart. Nem mondjuk ezt így ki, de van ebben egy ilyesmi. Sütő András is ugye hazajött 90 után ahelyett, hogy ott maradt volna, és akkor itt szenvedett tovább. Tehát állandóan szenvedtek itt az emberek, és nagyon fontos ilyen szempontból Cs. Gyímesi Éva tanulmánya. Én azt gondolom, hogy ne szenvedjünk, hanem éljük át az életünket. Ami fontos a transzilvanizmusban, az Kósnál egyrészt a szolidaritás gondolata, de főként az önállóság gondolata, és a másságé is. Tehát az, hogy erdélyi magyarnak lenni egy másfajta feltételrendszert jelent. Ettől még része vagyunk a magyar nemzet egészének, része vagyunk a magyar kultúra és a magyar irodalom egészének, de ezen belül entitás vagyunk. Kós Károly ugye kifejti, én nem akarom most idézni a Kiáltó szót, hogy a történelemben nagyon sokszor rá voltunk utalva erre az önállóságra, és mi képesek vagyunk önállóan cselekedni, de itt megint nem a szenvedésről és az áldozatról van szó, hanem arról, hogy erdélyiként másak bizonyos meghatározottságaink: együtt élünk más népekkel, nemzetekkel, etnikumokkal. Ezt fel lehet úgy fogni megint, mint a szenvedés okát, hogy nekünk el kell viselnünk, hogy a szomszédunk nem magyar, de fel lehet úgy is fogni, hogy ez egy másfajta feltételrendszert jelent: mi tudunk valamit, amit mások nem tudnak. Ez egy megközelítési, szemléleti mód, és az önállóság, az ilyen szempontból fontos. És érdekes, arról keveset beszélünk, hogy a transzilvanizmust mint ideológiát még azelőtt is, hogy kimondta volna valaki, a közeli történelem során hányszor tiltotta az éppen regnáló hatalom. Tehát amiről már Ady beszél, és bírálja is persze, a kiegyezés utáni Erdély-felfogás, az arról szólt, hogy felejtsük el, hogy van külön erdélyiség. Erdély integrálódjék teljes egészében és minden megkülönböztetés nélkül, anélkül, hogy figyelembe vennénk (mert erről szólt a történet), hogy itt vannak németek, vannak románok, vannak mások. Ez egy akkora történelmi bűn volt, hogy az én meggyőződésem szerint elég nagy részt ez vezetett Trianonhoz. Erről megint csak nem beszélünk. És ez arról szólt, hogy az a rezsim, amelyik lelkesen építkezett, fel akarta számolni Erdély különállását minden szempontból. Jött a következő rendszer Trianon után, ugye, amikor meg is hirdették a transzilvanizmust, akkor meg egyrészt maga a magyar irodalmi élet vagy annak sok jeles képviselője szintén nem szerette a transzilván különlétet, és nem értette meg, hogy erről szól az életünk. Hogy együtt is vagyunk, nem is vagyunk együtt, külön is vagyunk, együtt is máskor. És ami a politikai részét illeti, ez meglehetősen ellentmondott annak a gondolatnak, hogy esély van Trianon eltüntetésére és a következményeinek a megszüntetésére, vagyis, hogy vissza lehet menni oda, ahol az első világháború előtt voltunk, és ugye akkor építkezhet együtt Erdély és Magyarország. Erről akkor is tudni kellett volna, hogy lehetetlen, és ebből csak tragédiák lettek, és lesz, ami lesz. Az akkori román hatalom már-már közömbösen viszonyult ennek a művészeti-irodalmi részéhez, igazság szerint a politikaihoz is, mert erőben érezte magát, az akkori magyarországi kurzus pedig azért nem szerette, mert ez ellentmondott egy bizonyos revíziós gondolatnak. Később, a második világháború után a román kommunista rendszer megpróbált eltiporni minden erdélyi különlétre vonatkozó gondolatot. Most egészen más, bukaresti optikából nem tolerálta ezt az egészet. Na most, amit ennyire nem szeretnek különböző rendszerek – mert ez az igazság –, abban lehet valami, azt kell mondanom. Most sem szereti mindenki. (Egyik hírhedt kritikusom, a magyarországi kormánypárt véres szájú publicistája nemrég azt írta velem kapcsolatosan, hogy az egyik nagy baj velem, hogy a hamis és utálatos transzilvanizmust és a hamis és hazug európaiságot támogatom. Jól ráérzett arra, hogy ez a kettő össze is tartozik, de ez egy zárójel volt, nem akarom errefelé terelni a beszélgetést.)
Markó Béla
Szabó Róbert Csaba: Tényleg jól csinálsz valamit, ha ilyeneket kapsz a fejedre. Laci, próbáld te is megfogalmazni, akár azt is továbbgondolva, amit Béla mondott, hogy ebből a szerteágazó változatokban megfogható vagy megfoghatatlan transzilvanizmusból számodra mi a fontos, lehet-e mégis valamilyen definícióját adni?
Boka László: Igen, és nagyon fontosakat mondott. Erre is próbálnék majd reflektálni. Hogy ne egyetemi kiselőadást tartsak: ugye én azt írom itt a könyvnek a fülszövegében is, hogy a transzilvanizmus, vagy ezek a transzilvanizmusok, ahogyan Vallasek Júlia írja a könyvben, a transzilvanizmusformák, ezek valamilyen regionalitásprogram köré szerveződtek. Már az első megszólalásomban is mondtam, hogy ez problémás. Maga a régió kérdése történelmi korokban más és más, de ha visszafelé bontom mindazt, amit Markó Béla mondott, akkor lehet, hogy időben visszafele lépkedek, és akkor mondanám mellette a definíciókat.
Egy mindenkori regionalitásprogram a Monarchián belül is már megjelent. Az akkori Erdélynek az érdekérvényesítése gazdasági, politikai, társadalmi stb. képviselettel. Ennél sokkal fontosabb volt ez az úgynevezett vigaszideológia, ami 1920-ban alakult ki, és értelemszerű volt, meg érthető sokakban, bár én itt a tradicionalizmussal kicsit vitatkoznék, merthogy pont egy nagyon is européer gondolat volt, egy Keleti Svájc-gondolat. Kunczék, Bánffyék s persze Kósék ezt hirdették meg, és ez nagyon progresszív volt. Ha a korabeli, húszas évekbeli kis-magyarországi eszmei vitákat nézzük, ott folyton azt mondják, hogy az irodalom is kettészakadt, nyíltan ideológiai szférák mentén. Ehhez képest mi, erdélyiek összetartunk, és itt is van nagyon sok idézet, amelyik Kós Károlytól Ligeti Ernőig, Bánffytól Dsidáig ezt emeli ki, ezt az erőt hangsúlyozza, és azt mondják, hogy mi ebben a kisebbségi létben leszünk progresszívek és européerek. Ráadásul mindig hangsúlyozni szoktam diákjaimnak is: nem szabad elfelejteni, hogy a húszas évek elején még nagyon is létezett egy föderatív Románia-terv, amihez kezdetben a román értelmiség is kapcsolódott volna. Nekem az egyik fájó pontom, hogy a kötetből végül kimaradt Bárdi Nándornak egy várt tanulmánya (időhiány miatt nem tudta befejezni), ami a transzilvanizmus politikai-társadalmi cselekvési lehetőségeire reflektált volna, amit a néptömegek számára elsődlegesen az írótársadalom fogalmazott meg. És akkor ezzel azt is elárulom, hogy ebben a korban az írók és a publicisták voltak a legfőbb médiumoknak, kommunikációs csatornák formálói, több tekintetben szellemileg szabadabb mozgástérrel, mint egyébként Kis-Magyarországon, ahonnét sokuknak politikai okokból menekülniük kellett.
Szabó Róbert Csaba:Ez volt a fő médium a korban.
Boka László: Gondoljunk bele, hogy még igazából ugye a rádió, filmhíradó nagyon kezdetleges, nincsen, a nyomtatott sajtó és az irodalom a vezető, bár az intézmények megteremtése és fenntartása a kezdeti években komoly problémákkal járt. De ebben a korszakban ez meghatározó médium volt. Ekkor formálódik egy olyan szellemi autonómia-igény, ami független tud lenni jobb és bal ideológiai oldalaktól, de hangsúlyosan független akar maradni – a lehetőségekhez mérten – a bukaresti és a budapesti szólamoktól is.
A másik, amiről Gyímesi Éva kapcsán szó esett, és ez már a ’89-et megelőző évek-évtizedek: ő a túlzott szenvedés-ethoszt kritizálta, és azt mondta: ne legyen természetes, hogy ezzel megelégszünk, s a keresztény szenvedés analógiájára ezt elfogadjuk anélkül, hogy fellépnénk ellene. Ugyanígy nem helyes, ha csak ezt olvassuk ki az egyes életművekből a két világháború közötti évekből. Ő nyilvánvalóan a Ceaușescu-korszak borzalmaira és beszűkült cselekvési terére válaszolt, amiben az irodalom (és a színház) maradt egyedüli mentsvár. De ez nem egy egészséges konstelláció. Egyébként milyen érdekes – mondom irodalomtörténészként –, hogy a nyolcvanas évek elején a Securitate besúgói elől bujdosva, mindketten Gáll Ernővel úgy leveleznek titokban Kolozsváron, két felelős értelmiségi arról, hogy milyen ez a szöveg, akkor még formálódó kézirat, ami ugye majd csak később jelenhet meg, a rendszerváltás után kötetformában. És milyen tragikus is ez az egész történet, mert közben mindkettőjüket, ellenállót s a kellően kommunista szerkesztőt is – magyarságáért – kiteszik állásából. Abban valóban igaza van, hogy nem szabad ezt elfogadni és pláne fölmagasztosítani. Csakhogy, ha visszavezetjük a történelmi okokat, akkor látjuk, hogy nem innen, egyáltalán nem ilyen alapokról indult a Kósék-, a Makkaiék-, a Bánffyék-féle transzilvanizmus. Az más kérdés, hogyan változott, hogyan módosult, ad absurdum, hogyan torzult bizonyos korszakokban, és akkor erre hozok példákat már a harmincas évekből is. Béla említette, hogy a különböző vitáknak milyen revizionista és egyéb felhangjai lettek volna. Mikor Makkai Sándor úgy dönt, ahogy dönt, tehát hogy repatriál, ez óriási ügy, mindenki meghökken. Ugye, Erdély református püspökéről beszélünk, aki megírta A magunk revízióját, aki azt mondja a korábbi köteteiben, hogy minden kisebbségi magyarnak nap mint nap bele kell néznie a tükörbe, és vállalnia kell ezt a sorsot, nem szenvedve, hanem kellő etikai magaslattal, de vállalnia kell. El is mehetne Erdélyből, mint nagyon sokan elmentek, meg be is olvadhatna a többségbe. Nem: helyette ezt vállalja, és akkor így szépen kidolgozza azt az eszmét is, hogy a kisebbségi – még egyszer mondom a progresszivitást e téren! –, az közelebb áll az egyetemeshez, mint a nemzetihez, és ugye ez az egy sansza van a kisebbségi irodalomnak, ha nem akar zárvány lenni. Minőségre törekedni s folyamatosan Európára tekinteni! Kósék, Kunczék, mikor elindul az Erdélyi Helikon, akkor egy teljes rovatot szánnak annak, hogy a kisebbségek irodalma Európában hogyan is alakul, és ezt Kuncz remekül monitorozza, és beleír mindent. Reményik Sándor, mikor megtudja a szándékot, hogy Makkai mégis (1936-ban) hogyan dönt, akkor ír neki egy fontos levelet, és akkor azt mondja, hát tudod jól, hogy egyébként ez mihez vezet, ha mindenki a nemzetit hangsúlyozza újfent: háborúhoz, azt pedig senki sem szeretné.
Szintén Béla említette a még korábbi dolgokat, a 19. században a kiegyezést, tehát, hogy senki nem kérdezte meg persze az itt együtt élő társnemzeteket, hogy ők akarják-e azt az uniót, ami 1848-ban a híres 12 pont utolsója volt. És ez valóban hosszú távú hatásokat fejtett ki. Na most, a húszas-harmincas években is teljesen más volt a transzilvanizmus. A húszas éveket még a Keleti Svájc-gondolat határozza meg. A harmincas években a fiatal nemzedék: Szabédiék, Dsidáék és mások is már másként látták a kérdést, egész egyszerűen azt mondták, hogy nem rezonál rá a többség, vagyis visszhangtalan, nem kellően hatékony. De ehhez a változáshoz a háttérösszefüggéseket is látni kell. Akkor már Bukarest volt egy nagyon beolvasztó, centralizált politikai központ úgy, ahogy korábban Bécs meg Budapest volt, és főleg Budapest ilyen szempontból nem igazán nézte jó szemmel ezt a fajta sokszínűséget, ami itt adott volt, s amit Ady is kárhoztatott, sőt, az irodalmi-kulturális életben is csak egy központot akart elismerni. Kós azért is fontos, mert ’28-ban létrehozzák egy másik Erdélybe visszatelepülővel, nevezetesen Szolnay Sándorral a Barabás Miklós Céhet is. Tehát, ahogy 1924-ben létrejön az Erdélyi Szépmíves Céh, és az egyik legfontosabb fóruma lesz az erdélyi magyar kultúrának, úgy ’28-ban létrejön a Barabás Miklós Céh, és ott is a képzőművészek ugyanezért az erdélyi gondolatért lelkesednek. Én nagyváradi születésű vagyok, még nagyon sokakat mondhatnánk olyanokat, akiknek egyébként óriási karrierlehetőség nyílott, nemcsak Budapesten, hanem például Bukarestben is, de nem mentek el, helyi magyar közösségüket akarták segíteni. Itt említhetjük a közismert kolozsvári színházigazgatót-rendezőt, Janovics Jenőt, akinek fantasztikus filmes karrierje is volt, vagy ugyanígy Nagyváradon Kecskeméti Lipót főrabbit, akinek felajánlják, hogy menjen Budapestre, és legyen ott főrabbi, és ő azt mondja, nem, ő a saját közösségét akarja szolgálni. Az más kérdés, hogy már a korabeli román titkosrendőrség is figyeli, lehallgatja őket. Ahogyan majd Kósékat, Bánffyékat 1944 körül a visszakerülő magyar is. Szóval érdekes mikrotörténetek léteznek az ügyben, hogy miért fontos ez a regionalitásprogram. De általánosan elmondhatjuk, a húszas évek Keleti Svájc-gondolata helyébe, a román hatóságok jogfosztásai miatt a harmincas évekre már egy sérült, csonkább verzió lép, amely leginkább csak a magyar közösségnek tud erőt, vigaszt adni.
Hogy a kérdésedre is válaszoljak: én hogyan definiálnám a transzilvanizmust? Leginkább nem is regionalitásprogramként, nem is valamiféle olvasati keretként, lehetőségként, hiszen Gyímesi Éva azt megtette: szépen kimutatta, hogy a húszas évek költészetéből kezdve 1970-80-ig a különböző költői generációk, Forrás-nemzedékek – itt ül mellettem Béla – hogyan rezonálnak, avagy nem rezonálnak erre a kérdéskörre, búvópatakszerűen hogyan lehetett kiolvasni egy versből azt, hogy ez most valamiféle szenvedés etikáját mutatja meg, vagy „csak” a „sajátosság” vállalható kérdéskörét idézi fel. Ehhez képest én visszatérnék, mondom, Bánffyhoz, Kunczhoz, Tabéryhoz, Ligetihez, akik a maguk européer elképzelésében azt mondták, hogy ez egy szellemi autonómiaforma, és ahogyan idézted a bevezetőben Adyt, hogy „távol tudtuk tartani magunktól a simogató török meg a Habsburg kezet is”, Kuncz is azt mondja, hogy igazából mit nevezünk erdélyiségnek vagy erdélyi gondolatnak? „Bölcs és eszes kiegyensúlyozását” bizonyos érdekeknek, hagyományoknak, világnézeteknek, bizonyos politikai, gazdasági, társadalmi érdekeknek a mindenkori nagyhatalmak között. Ez az, amit hagyományosan erdélyiségnek mondunk, állította Kuncz.
Végezetül pedig, mintegy zárójelben: most az egykori MTA Irodalomtudományi Intézetében felelek azért is, hogy a modernség korában, tehát a 20. század magyar irodalomtörténet-írásában hogyan jelenik meg például az erdélyi vagy romániai szépirodalom. Egy szintézisen dolgozunk, egy új „Spenóton”, vagyis egy új irodalomtörténeten. El szoktam mondani, hogy Erdély annyiban is más, mint más „utódállam” – bocsánat: Szerb Antal használta az Erdélyi Helikon pályázatán nyert és aztán méltán híressé vált irodalomtörténetében ezt a kifejezést, hogy „az utódállamok magyar irodalma” már az 1930-as évek elején –, tehát hogy más utódállamokhoz képest itt voltak nagy számban és komoly szellemi potenciállal bíró hazatelepülők, Benedek Elek, Bánffy Miklós, Kuncz Aladár, Szolnay Sándor és sokak, s számosan Európát vagy az Újvilágot megjárt értelmiségiek. Itt voltak azok is, akik a Horthy Magyarországáról mint baloldali emigránsok, például avantgárd szerzők nemcsak Bécsbe meg Berlinbe meg Moszkvába emigráltak, hanem Erdélybe, a királyi Romániába is. És akkor ezzel már mintegy fel is dobom a labdát, hogy hát abba az újonnan alakult régióba, amelyet én úgy hívok, hogy egy kibővített Erdély, mert területileg itt már a Partium is benne van, Kelet-Bánság is benne van, Máramaros, Dél-Bukovina, valóban volt szellemi potenciál, s van mind a mai napig. Ha ezt a 103 000 négyzetkilométert tekintem, ez ugye nagyobb, mint a mai Magyarország.
A szöveget gondozta: Gálfalvi Ágnes
december 1, 2024|Boka László|Kultúra|Rovatok
MEGOSZTOM
„Folyton valami új izgat s érdekel”
A fenti címmel, idézettel ígért irodalmi csemegét a nagyváradi érdeklődőknek Móricz Zsigmond titkairól és kudarcairól Prof. Dr. Szilágyi Zsófia irodalomtörténész, a nagysikerű Móricz-monográfia szerzője és Dr. Boka László irodalomtörténész, egyetemi docens májusi nagyváradi beszélgetése, kötetbemutatója.
Boka László: Köszöntöm szeretettel Szilágyi Zsófiát, aki a Szegedi Tudományegyetem professzora és dékánhelyettese, s nem első ízben jár itt Nagyváradon. Külön örülök annak, hogy Móricz-monográfiája második, bővített kiadásának a bemutatójára itt kerülhet sor a Müllerájban, hiszen Ady és Móricz jóbarátsága, kapcsolata közismert volt. Elsődlegesen arra vállalkoztunk, pontosabban vállalkozott ő, hogy Móricz Zsigmondról oszt meg ma a nagyközönséggel érdekességeket, titkokat, kuriózumokat. Az író életútjáról ki más beszéljen, mint a monográfusa? Az ugyanakkor elég ritka az irodalomtörténetírásban és a könyvkiadásban is, hogy egy szakmai monográfia második kiadást is megérjen, ráadásul ilyen vaskos, szép kiadásban a Kalligram kiadó révén. Ez önmagában is kuriózum már, amihez gratulálok, s ami a Móricz-olvasásunk lankadatlanságát is mutatja valahol. Ma délelőtt Zsófiával a Partiumi Keresztény Egyetemen is előadást szerveztünk, ott, a hallgatók előtt is szóba kerültek a Móricz-életműnek olyan aspektusai, amelyek talán kevéssé ismertek. Egy olyan bevezető kérdéssel indítanék, ha már itt vagyunk, hogy vajon ült-e itt együtt Ady és Móricz? Tudható, A Holnapnak volt egy nagyon fontos közös matinéja a Nyugattal közösen, 1909 októberében a Fekete Sasban, nem olyan messze innen. Azon jelen volt Kafka Margit, Ignotus, Hatvany Lajos s mellettük szinte mindenki más, aki a korban már számított a második évfolyamába lépett lapnál, de Móricz nem. Hogyan látod, ennek mi lehetett az oka? Egyfelől ott az a sematikus kép, hogy Móricz egy falusi író, egy parasztíró, legalábbis kezdetben, és hát ugye a korabeli Nagyvárad erőteljes polgári, dinamikusan fejlődő város volt, a közönsége más elvárásokkal élt volna a holnapos-nyugatos rendezvényen? Netalán egyszerűen az a tény húzódik a háttérben, hogy Móricz csak pár hónappal korábban robbant be az irodalmi közéletbe, ami majd érinti Ady Endrét is, hiszen Móricz az eggyel korábbi Ady-kötetről, a Vér és aranyról írt lenyűgözve abba a Nyugat-számba, amit a lap 1909 júniusában Adynak szentelt, az első Móricz Zsigmond kötetről pedig Ady írt szép kritikát, aztán kialakult közöttük egy közismert jó barátság, kis túlzással a Petőfi és Arany közti barátsághoz szokták ezt hasonlítani. Mit gondolsz ezekről?
Szilágyi Zsófia: Ahogy elkezdtem hallgatni a kérdésed, rájöttem, erre nem készültem, pedig kellett volna, hogy járt-e vajon Móricz itt Váradon. Én azt gondolom, hogy nem. Ugye Kolozsváron sokszor megfordult, azt tudjuk, és az Ady-barátság is egyértelmű. Annak, hogy miért nem lehetett jelen a közös matinén, szerintem van egy alapvető magánéleti oka. 1905-ben összeházasodnak Holics Jankával, Móricz nem mászkál, Janka nem szeretné, hogy ő ebben az első időszakban ilyen irodalmi izékre eljárjon. Ugye ez állandó, komoly konfliktushelyzet is okoz a házasságukban. Tehát azt gondolom, nem nagyon volt ez abban az időszakban elképzelhető, a házasságuk első időszakában, hogy ő itt legyen, de nem szeretném csak a magánélet mocsarába lerángatni ezt a választ. Valóban az is benne van, hogy Móricz egy kései induló, ma már nem mondanánk ezt rá, de az egy sokkal gyorsabban pörgő korszak volt. A másik szerző, akivel sokat foglalkoztam ebből a csapatból, az Kosztolányi. Kosztolányi ehhez képest villámsebesen indult, 21 évesen már publikált, tele vannak a szövegeivel a lapok. Móricz nem, Móricz nehezen indult, nehezen találja meg az útját, tényleg így toporog az irodalom képletes kapuja előtt, keresi a bejáratot, meg mindenféle megoldásokat: gyerekirodalom, újságírás, elmegy népköltési gyűjtőnek, tudja ő, hogy mit akar, 12 éves korától író akar lenni, de nem tud bejutni, nem tud betörni. Az áttörést tényleg a Nyugat hozza meg számára, konkrétan a Hét krajcár. És a Hét krajcárhoz neki Osvát Ernő kell. Utána úgy ír a nagyváradi születésű Osvátról, mint az ő irodalmi apjáról, pedig csak három év volt köztük a korkülönbség. Adyval kapcsolatban van is egy ilyen történet, ő maga jegyzi le, hogy először Debrecenben látta meg Ady Endrét. Az is egy hezitálás részéről, hogy nem tudja Móricz eldönteni, akar-e egyetemet végezni, vagy nem akar, s ha akar, milyen egyetemet. Végez egy kis teológiát, jár egy kicsit jogra, jár egy kicsit bölcsészkarra, de minden pálya elviszi az íróságtól. Ő író akar lenni, nem akar egyetemet végezni…
B.L.: Pont mint Ady…
Sz.Zs.: Igen, és akkor van egy debreceni korszaka, ott mutatják meg neki Ady Endrét. Látja a Kollégium egy sarkából, hogy elvonul Ady. Ady akkor már „vonult”, s kérdezi Móricz a társaitól, hogy ki ez a kalapos, szemeket magára vonzó ember, és akkor azt mondják neki, hogy „az új Petőfi”, legalábbis Móricz ezt utólag így írja le. Akkor azt mondja Móricz: „megelőzött.” Ez a harc is zajlik tehát, az irodalmi vezérségért folytatott harc, ezt tudjuk, Kosztolányi, Móricz, Babits, Juhász, mindenki Ady körül forog, miközben távolságot is tart, de aztán nagyon eltérő lesz az Adyhoz való viszonya Kosztolányinak és Móricznak, mert – nem félreérthetően akarom mondani, de – kvázi beleszeret Ady Endrébe. Ez végig egy ilyen rajongó barátság marad. Egyszerűen nem tud ettől az Ady-varázstól szabadulni. Még a 30-as években is van olyan nyilatkozata, – rengeteget nyilatkozik újságoknak – amikor megkérdezik Móriczot, hogy ki a legjobb barátja, azt mondja, Ady Endre. És akkor elkezdte magyarázni, hogy tudom, hogy meghalt… – lehet, hogy furcsán nézett rá az újságíró – tudom, hogy meghalt, de nekem olyan, mintha még mindig velem lenne. Azt is tudjuk, hogy Ady temetésének Móricz az egyik szervezője, az egyik búcsúztató. Pár perc filmfelvételünk is van az Ady temetéséről, de ezen nem látjuk Móriczot, azt a visszaemlékezésekből tudjuk viszont, hogy végig zokog, zokogva olvassa a szövegét. Az ma szinte elképzelhetetlen, hogy egy írótárs ennyire bevonódjon, hogy sírva olvassa föl a búcsúbeszédet. Szóval, valóban ez egy nagy barátság, biztos, hogy Ady részéről is, de Móricz részéről tényleg szinte egy szerelmi rajongásba fordul át ez az Adyhoz való viszony.
B.L.: Biztos vagyok benne, hogy Adyról lesz ma még szó, már csak amiatt is, mert én itt vagyok, ez tehát garancia, sőt, kettejük életútjának hasonlóságairól vagy éppen ellentétjeiről is. Móricz egyébként ott van ugye Ady halottas ágyánál, amikor a halotti maszkot is leveszik. Egyébként annyit fűznék csak kiegészítésképpen hozzá, hogy az előbbi debreceni epizód szereplője még a nagyon kezdő Ady Endre nyilván, a Váradra kerülte előtti Ady. Ez egy utólagos konstrukció tehát, ha végiggondoljuk, egy évtized, ameddig ők egymás mellé kerülnek, tényleg kölcsönös barátságba, 1909 körül, s egy sűrű, de rövid újabb évtized, a 10-es évek konkrétan, amíg valóban egymás fényében (is) alkotnak. Ismerjük a Levélféle Móricz Zsigmondhoz című híres Ady költeményt, satöbbi. Tehát erről még lesz szó, de ennek fényében érdemes összefoglalni egy picit a Móricz életművet, amit szintén korszakokra oszthatunk. Tudjuk például, hogy a 20-as években Móricz járt Kós Károlyéknál is, Sztánán, az említett Tündérkerthez is ott gyűjtött anyagokat, de az már egy sokszorosan megváltozott történelmi helyzet s egy osztott irodalmi mező. Mesélj kérlek erről, az eddig vezető útról a magánélete, a házasságai, a karrierje fényében, s arról is, hogy az Ady által is zseninek mondott, illetve a két világháború közötti Móriczot, meg a még későbbi Móriczot a köteted fényében milyennek látod?
Sz.Zs.: Ha megpróbálunk korszakolni, valóban lehet egy magánéleti korszakolás, ami részben párhuzamos, az ifjúkor nála azért erősen elnyúlik, hiszen húszéves, mire leérettségizik, az iskoláit három helyen végzi el, három református kollégiumban. Az első házassága az az időszak, Holics Jankával, a gyerekek megszületése, öt gyerekük születik, az első két kisfiú meghal csecsemőkorban, három lány marad életben. Aztán jön a nagy magánéleti törés, a ’24-25-ös év, amikor beleszeret Simonyi Máriába, jön a második házasság, 1926-ban összeházasodnak, és papíron ők mindvégig házasok, a temetésen Simonyi Mária, mint bánatos özvegy jelenik meg, de már 1935-36-tól nem élnek együtt, mert akkor bejön a képbe Csibe. Litkei Erzsébet, ő Móricz nevelt lányaként szerepelt, de most már Móricz utolsó szerelmeként emlegetjük. Amikor Móricz megkapja a végzetes agyvérzést, Leányfalun, akkor Csibe van vele, tehát ő él ott. Szóval ez volt vázlatosan a magánéleti-szerelmi korszak, és ezzel párhuzamosan zajlik az írói.
A nagy felfutás az az I. világháború előtti korszak. Akkor alapozódik meg minden, akkor jelennek meg a nagy példányszámú sikerregények, tényleg százezres példányszámban gondolkodjanak, százezer fölött van Az Isten háta mögött, ötvenezres a Kerek Ferkó. Ehhez kell egy óriási piac, egy nagy Magyarország. Ez még a Trianon előtti, soha vissza nem térő időszak, és egy olyan könyvéhség, ezt ő maga mondja, hogy könyvéhség volt, várták az olvasók a szövegeket, nem mellesleg ezekből az írói bevételekből veszi meg leányfalui házát. A ház olyan, mint egy fecskefészek, ahogy jön egy újabb sikerregény, hozzáragasztanak egy szobát a házhoz. Aztán van az első világháború időszaka, egy hosszan elnyúló válsághelyzet, de Móricznál nincs olyan külső, politikai válság, hogy ő ne írjon. Ez nem azt jelenti, hogy nem tud írni, hanem más írásmódokat keres. A ’20-as évek sok szempontból nehéz, pont ez a 24-25-ös év, akkor írja is, azzal fenyegetett a pályám, hogy kettétörik. Tehát egyszerűen nem tudja folytatni az írást. Sok szempontból nehéz, egyrészt íróilag is keresi az új hangját, másrészt lezajlik ellene egy szeméremsértési per. Nem tettleges szeméremsértés, hanem írói szeméremsértés, két szövege miatt beperlik, bíróságra kell mennie. De ott vannak a dzsentri regények, amiket nagyon jól ismerünk, A Kivilágos kivirradtig, az Úri muri, már azért távolabb a falutól, meg távolabb a paraszti tematikától. A Rokonok már a kisváros, mert ugye helyszínek szerint is tudunk gondolkodni, szakaszolni, majd a harmincas évek egy nagyon jellemző új fejleményei, a nagyvárosi regények.
Ezeket ismerjük a legkevésbé, és én ezeket nagyon szeretem, nagyon küzdök azért, hogy ezeket is olvassák. Ugye a Budapesten játszódó Móricz-regények, mondjuk innen a Rab oroszlán 36-ból a legismertebb. Ezekben már abszolút más nőkép, más helyszín és társadalomrajz van. Megéli a második világháború kitörését még, az már azért nagyon megviseli. Van valamilyen szövege, hogy az első háborúban nem tudom hány kilót fogytam, a másodikba bele fogok halni. És valóban nem éri meg a háború végét. Ott is van még egy nagy kiugrás, meg nagy kísérletezés, az Árvácska, merthogy azt ugye csak tematikusan szoktuk olvasni, de íróilag az egy nagyon kísérletező mű a zsoltárokra osztott szerkezettel, a líraiságával. Úgyhogy, valahogy így lehetne. És akkor csak a regények felől mondtam, közben ömlenek a novellák, az újságcikkek, a drámák, azért ő egy gyakorló grafomán volt, ezt nem lehet szebben mondani, nagy mennyiségű szöveget írt össze, ráadásul folyamatosan naplót is vezet mindennek a tetejében.
B.L.: Örülök, hogy kimondtad helyettem a grafomán szót. Tehát ez egy fantasztikusan gazdag életmű, és nagyon sokrétű, ha műfajilag is nézzük. Két fontos sort választottál, egyfajta mottóként is a monográfia hátára, hogy Az írógép rabja volt. Voltaképpen csak az írógépnél ülve volt szabad. Tehát az írás adott egy belső szabadságot Móricznak. A ’20-as évektől megjelennek másfajta médiumok, miközben változik az irodalmi közeg is, hiszen óriási mértékben csökken az írni-olvasni nem tudók aránya. Szerb Antal azt írja, hogy a ’20-as években sokkal nagyobb könyvtermés jelenik meg csak a „kis”, vagyis csonka Magyarországon is, mint korábban, és még akkor is ez az elsődleges médium, pedig már van film, sőt már rádió is. A szépíró, az értekező Móricz mellett érdemes szólni a szerkesztőről, a Nyugat szerkesztőjéről is, az sem volt egy súrlódásmentes kapcsolat például Babitscsal, illetőleg arról, hogy a társművészetekben, filmben, színházban milyen Móricz-képet kaphatunk, s mi az, amit te ebből fontosnak gondolsz?
Sz. Zs.: Móriczot, mint szerkesztőt arra kötném rá, hogy azért neki van egy gyakorlati emberi énje. A szerkesztés az egy gyakorlat, aki ezt csinálja, az nem költészet, hanem ez egy nagyon kemény gyakorlati munka. Főleg az volt Móricz számára, mert egy válságos helyzetben kellett szerkesztőnek belépnie ’29-ben, Osvát Ernő halálakor a Nyugathoz, Babitscsal együtt, és hát Babits nem gyakorlati ember. Részben ez a súrlódásaik oka is, hogy rátolja ezt az egészet Móriczra, és neki rengeteg gyakorlati ötlete van, nagyon sok mindent kitalál, foglalkoztatja a reklám, a marketing korabeli lehetőségei, az, hogyan lehet az írókat közel vinni a közönséghez. Nyugat-esteket szervez, Nyugat-matinékat, próbálja a vidéki Magyarországot is rávenni arra, hogy Nyugat előfizető legyen, kis sikerrel. Tehát ez nem nagyon jön be, a Nyugatot azért tömeglappá nehéz változtatni. Móricznak minden szempontból van egy gyakorlati énje, például Leányfalun működtet egy Móricz Zsigmond kertészetet. Időnként dughagymákat árul. Leányfalun van a Móricz Zsigmond Társaság, kapcsolatban is vagyok velük, ott láttam ilyen kis szórólapokat, hogy mit tudom én, most szegfűt lehet venni, vagy dughagymát, mert sok termett. Ezeket nem maga csinálta, nehogy azt gondoljuk, hogy az ő kis kezével. Ugye az írófejedelemnek személyzete van. Van Leányfalun egy kertész házaspár, van egy külön kertész ház, amit most is meg lehet nézni. Az a baj Móriczcal, hogy neki mindig az irodalom a fontosabb. Úgy működik, hogy amikor egy kicsit nem megy az írói munka, akkor hajlandó mondjuk a kerttel foglalkozni, és ezt már az első feleség is mondja neki, hogy a kert nem így működik. Az nem úgy van, hogy amikor kedvem van, akkor csinálok valamit, máskor nem, hanem amikor kell. Erre lesz megoldás a kertész házaspár. Azt is Leányfalun mesélték nekem, – amikor odakerültem, voltak olyan idős emberek, akiknek a nagyszülei személyesen is ismerték Móriczot, – hogy amikor munkásokat keresett idénymunkára, akkor ő nem a jól dolgozó munkásokat kereste, hanem a jól mesélő munkásokat, mert milyen jó novellaötleteket lehet összeszedni. Ezért hamar elterjedt Leányfalun, hogy a méltóságos úrnál semmit nem kell csinálni, csak ülni az árnyékban és mesélni. Leányfalu leglustább munkásai gyűltek össze a kertben, de novellákat tudott belőlük írni, viszont a kert az nem haladt igazán előre, mert kapálás helyett sokkal jobb volt ücsörögni. Bármikor odahagyott mindent, ha belemerült egy regénybe, és azért ez a billegés ott van, meg a Nyugat sorsán is látszott, hogy elkezdi, felhevül egy ideig, csinálja, aztán leáll. De azért ez a gyakorlati ember Móricz még így is überelte a nyugatosok többségét, őt egyáltalán foglalkoztatták ezek a kérdések.
Érdekes Móricznak a viszonya a borhoz, a szőlőhöz, mármint a borkészítéshez is. Nagyon sokáig azt gondolta, hogy vele van valamiféle baj, mert kerülték az emberek. Aztán kiderült, hogy csak a bora nem volt elég jó, ahhoz még nem értett, ebben nem volt gyakorlatias. Ezt Adyhoz tudjuk kötni, mert írja egyszer, hogy annyira rossz volt a borom, hogy még a Bandi se tudta meginni. Akkor aztán felhagyott ezzel. Rájött, ez egy másik szakma.
B.L.: Mesélted ma délelőtt a diákoknak, hogy még egy ún. szénporos téglát is hordott néha a táskájában.
Sz.Zs.: Élete utolsó időszakában elkezdte foglalkoztatni a vályogházak talajvízmentesítése, akkor ennek volt egy technikája, hogy egy réteg szénporos téglát építenek be, és állítólag a táskájában hordott egy szénporos téglát, és azt elővette mondjuk egy irodalmi est után, hogy ez mind szép és nagyon érdekes, de itt van kérem a szénporos tégla… Őt valóban érdekelték ilyen dolgok, például az élelmezés, arról is nagyon sokat írt, a főzés, hogy hogy kellene a háziasszonyképzőkben tanítani. Másoknál sokkal gyakorlatiasabb volt, nem élt paraszti sorban, de a mentalitásában nagyon sok parasztemberre jellemző volt, ez a munka-éthosz például. Persze, lehet azt mondani, hogy grafománia, de az életnek az a lényege, hogy dolgozunk, tehát úgy írunk, ahogy kapálunk. Már az életritmusán is nagyon látszik, nyáron szeretett dolgozni, sokszor az aratáskor kezdett új regényt. Volt benne egy ilyen ritmus, hogy nagyon korán kelő volt, nem egy éjszakázós ember, hanem hajnalban dolgozós. Ezekben azért mind-mind ott van ez a karakter.
Az utóbbi időben nagyon sokat foglalkoztam azzal, hogy Móricz a Színházi Életben hogyan jelenik meg. Nagyon sokféle módon, folytatásos regénnyel, interjúval, illetve a Színházi Életnek volt egy sajátos megoldása, a körkérdések, illetve körkarikatúrák. Le vannak rajzolva különböző írók, hogy milyen hangszeren játszanának, és Móricz ott lent középtől egy kicsit arrébb dudával. Ez a parasztos hangszer. A másik képen meg írók jelmezbálba mennek, és ki minek öltözne, ott Móricz mint a Peleskei nótárius látható. Egy másikban azzal a gondolattal játszik el Karinthy, – kiírtam az idézetet, úgyhogy föl tudom olvasni, – hogy melyik író hogyan gyilkolna, ha gyilkolásra szánná el magát. „Móricz Zsigmond paprikás ponty levével töltött hurkatöltővel adna be egy egészséges kis lövetet annak a komisz rusnya parasztnak, aki nem akar haladni a civilizáció differenciálódásával, és nem fizet elő a Nyugatra.”
B.L.: Térjünk vissza arra, hogy Móricz életében már voltak a műveiből megfilmesítések, de főleg a színrevitel, a színházi adaptációk voltak számára fontosak. Erről mit gondolsz érdemesnek itt elmondani?
Sz. Zs.: Petőfitől kezdve a legtöbb írónál van egy ilyen gondolat, hogy színész akarok lenni. Egy pici ilyen Móricznál is van, sőt még Kosztolányi is azt mondja, amikor fiatal, hogy ő lesz az új Shakespeare. Nagyon vonzza őket a színház, Móriczot is, már a tízes évektől. Ennek biztos, hogy számos oka van, például a közvetlen visszacsatolás. Bent vagyok a színházban, látom a reakciót. Ugye az olvasóknál nem látom. Azért nem lehetne eltagadni, hogy a pénz is ott van, egy olyan kereseti lehetőség, ami gyors és felülírja a könyves bevételeket. Ha valakinek bejön, az stabil megélhetést biztosít. Ugye látnak egy nagy, kiugró színházi sikertörténetet, a Molnár Ferencét s másokét, sokszor hozzájuk viszonyítják önmagukat is. Móricz effektíve nagyon irigy is Molnár Ferencre. A hagyatéknak van egy olyan része is, a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzik, ami az ún. lapkivágatos gyűjtemény. Tehát, hogy Móricz mit vágott ki az újságokból, ezeket elrakta, ma is dobozokban őrzik. És találtam egy olyat, valami tudósítást a Nem élhetek muzsikaszó nélkül 150. előadásáról, s ceruzával odaírja a lapszélre, hogy ha Molnárról lenne szó, két hasábot írnátok. Mindig ott van ez, hogy bezzeg Molnár Ferencnek miért megy jobban. A második feleséggel is úgy jön össze, hogy ez egy nagyon furcsa színházi helyzet, Simonyi az ő darabjában lép föl. Azért van benne egy kis nárcizmus, úgy szeretek bele, hogy az én mondataimat mondja. Érdekes, akkor határozottan azt gondolja, hogy ő színházi szerző lesz, az lesz a fő foglalkozása a ’20-as évek közepétől. És Simonyit nem parancsolja le a színpadról. Vannak problémák itt is, de mondjuk Kosztolányi felesége már nem színésznő, miután Kosztolányi felesége lett, Simonyi viszont színésznő maradt. Az más kérdés, hogy Móricz nem lelkes, sokszor a Naplóban le is írja, hogy már megint csókolózni fog a nem tudom kicsodával a színpadon, és ezt már nem bírom, de azért ottmaradhat a színpadon Simonyi.
Dramatizálja a saját regényeit, ír igazi darabokat, megpróbál a színház korabeli igényeinek megfelelni. Az egy sztereotípia, hogy azért sikertelen, mert ő regényírói aggyal rendelkezik, és nem hajlandó a színházzal kompromisszumot kötni. Ez nem igaz. Móricz igyekszik kompromisszumot kötni. Van, amikor sikerül, van, amikor nem, figyel a rendezőkre, figyel a közönségre, és két fontos kívánalomnak állandóan meg akar felelni. Az egyik a dalbetét, magyar nótákkal, népdalokkal tele vannak ezek a művek, a másik a happy end-kényszer. Ez viszont gyakran tönkreteszi a Móricz-műveket. A Rokonokból ír olyan verziót is, hogy happy end van, tudom, akik olvasták, nehezen tudják elképzelni, de igen. Az Úri muriból is ír olyan verziót, hogy happy end van, tehát aki a regényben öngyilkos lesz, az a drámában nem lesz öngyilkos. És akkor ott a film, az meg a ‘30-as években lép be az életébe, már némafilmet is csinálnak a Nem élhetnek muzsikaszó nélkülből. Ott sok kudarc éri, még pereskedik is filmesekkel az adaptációk okán. Tehát a filmmel még nehezebben boldogul, az életében készült filmek is nagyon sematikusak lesznek. Kialakul egy séma, Jávor Pál mulat. És akkor Jávor Pál dalol, meg mulat, és ez kitart egészen Móricz halála után is, mert még a Kerek Ferkó című filmben is Jávor Pál mulat.
1935-ben írja a Naplóban, hogy a nyomtatás nem változtat a szövegen, a film megeszi, újra emészti és új életet állít elő. Valahogy másat, mint ami az íróé volt, „utálatos dolog”. Tehát az adaptációt ő így írja le. Már az is érdekes, hogy azt mondja, a nyomtatás nem változtat, mintha arra gondolna, hogy az is egy médium, az ő kéziratához képest az is egy változás, hogy könyvben lesz, de nem akkora változás, mint hogy film lesz belőle.
B.L.: Valaki más olvasata, nézőpontja tehát. A kettő között ott van viszont a színház, aminek szintén ezer változata és változtatása van, amiről szintén önmaga vall, hogy ez most sikeres volt, ez most nem volt sikeres. Ha már szóba hoztuk a naplóíró Móriczot, ez lenne a következő labda, most hol tart a Móricz-naplóknak a kiadása?
Sz. Zs.: Ezek ilyen vaskos kötetek, tényleg hihetetlen mennyiség, ez döntően Cséve Annának a munkája, illetve Cséve Anna harca, mert hát szegény alól megszűnnek a kiadók, már nem tudom hanyadik kiadóval próbálja. Legutóbb egy pécsi, a Kronosz kiadó vállalta be ezeket a kiadványokat. Most tartunk időrendben 1935-nél. Nem a legelejétől kezdődik. Tehát amikor beleszeret Simonyiba, elkezdik Jankával ölni egymást, állandó veszekedés, Janka öngyilkossági kísérletei, majd Janka halála. Akkor sűrűsödik ez föl nagyon, és utána van egy ‘26-29-es, akkor ugye van egy a Nyugat-korszakot lefedő kötet, és most tartunk az 1935-ös évnél. Azt mondta Anna, hogy még két kötetnyi van körülbelül. Addig nem is nagyon indulhatott el a kiadás, amíg a szerzői jogok a család birtokában voltak, mert kényes kérdés ez a napló. Móricz hagyatékának gondozója, a legidősebb lánya volt Móricz Virág, maga is író, ráadásul a Kádár-korszak támogatott írója, mondhatnám egy szocialista író, és ő nagyon sokat használt a naplóból, állandóan idéz a Naplóból hosszú-hosszú oldalakon keresztül, de ő dönt, hogy hol vágja el, mi az, amit nem rak bele, sőt az is előfordul, hogy átírja. Móricz ezekben a naplókban nagyon nyíltan beszél például a szexualitásról. Ez a kortárs irodalomnak hihetetlenül nagy boldogság volt, Nádas Péter azt mondja, az egyedüli klasszikus, aki nevén nevezi a dolgokat. Móricz Virágnak ez nem volt persze nagy boldogság, ő ezt szégyellte. Mondjuk az ember saját apjáról nem lehetett egy nagy öröm ezeket olvasni, ezt őszintén, emberileg megértem, sőt olyan jeleneteket is, amiben ő is benne van, kislányként, hogy ott egyébként mi történt. Én elhiszem, hogy ez Móricz Virágnak nehéz volt. Mindenesetre ahhoz idő kellett, mire Móricz Virág gyerekei áldásukat adták rá, hogy akkor ez jöjjön ki. És amikor először jelentek meg, emlékszem, a Holmiban belőle részletek, akkor a család ügyvédi úton kipontoztatta a csúnya szavakat. Annának ez egy traumatikus élmény volt. Én azért azt gondolom, messze nem ez a naplónak az egyetlen érdekessége, de részben ezt tette híressé, ez a fajta nyíltság. Abban is biztos vagyok, hogy bár a család elvileg az egészet átadta, valójában kivettek belőle. Pont a Csibe-sztori, szerintem ott egyszerűen elégettek részeket. Az annyira kiborította őket, amit megint értek emberileg, hogy ott nem minden van meg.
B.L.: A Napló után menjünk vissza egy kicsit, nem a magánéletre, hanem a nőábrázolásokra Móricznál.
Sz.Zs.: Ez szintén egy nagyon érdekes kérdés, azért én nőként is olvasom a szövegeket, nagyon fontos, hogy ez hogyan változik, hogyan változik Móricz körül a világ, mert ugye ez azért nagyon erősen összefügg. Nagyon más a nők helyzete az első világháború előtt, nagyon más lesz aztán a ‘30-as években, és Móricz személyes életében is nagyon más lesz. Azt gondolom, a ’30-as években azért is lesznek másmilyen nőalakok, mert akkor már ott vannak a Móricz-lányok, Móricz három emancipált lánya, ők azért határozottan gyűrik az apjukat, próbálják neki magyarázni, hogy most már ez máshogy van. Kezdetben ott van Janka, a feleség, aki egy sokkal hagyományosabb női szerepmodellt visz, már Simonyi Mária is egy másik helyzet, hiszen a színésznők az emancipáció előfutáraiként is működtek sok szempontból, maga Simonyi is sokkal szabadabban beszélt a szexualitásról, mint Janka. Simonyit a csúnya szavakra állítólag Fedák Sári tanította meg. Ebből a szempontból is a színésznő feleség egy másik, új helyzet, és akkor ott van Csibe, aki egy társadalmon kívüli helyzetből érkezik, egy lumpenproletár helyzetből, innen épül föl az ő pályája, s lesz Móricz szerelme. Ezeket is érdekes megnézni, ahogy a megírt női figurákat is. Gondoljunk az Úri muriban a feleség alakjára, és akkor ott van Rozika. Most akkor Rozikával mi lesz? Ő is egy ilyen kitartott nő, eldugva a tanyán, mint Csibe, aztán egyszer csak ő föllázad kvázi, és elmegy.
S hogy még egy picit Adyhoz is visszakössem, aki Móriczot nagyon foglalkoztatja, az Csinszka. Csinszkának a fellépése, a viselkedése, azt is tudjuk, hogy például Csinszka alakja van Török Kata figurája mögött az Erdélyben. Le is írja, hogy Csinszka a nyakába ugrik: „azt hitted, hogy nem jövök rá, de hát rájöttem, hogy az én vagyok”, ilyen álruhában írja be a figurákat. Ady Lédájával soha nem találkozik, akkor még nem tudja elfogadni ezt, akkor még egy családos, konzervatív ember, a házasságon kívüli együttélés, pláne egy férjezett asszonnyal, ez neki nem volt elképzelhető, viszont nagyon szerette később Csinszkát. Tehát figyelte ezeket a sorsokat, és a ’30-as években már nagyon más nőfigurák lépnek a Móricz-regényekbe, csak sajnos ezeket kevésbé olvassuk, mondjuk A fecskék fészket raknakban megjelenik a fiatal dolgozó lánynak a figurája, általában kontrasztban az idősebb női generációval. Megjelenik az a nő, aki még be van zárva a lakásba, és az a nő is, aki már ki mer menni az utcára, elmegy dolgozni, meg bemegy egy kávéházba.
B. L.: Mindegyiknek vannak a magánéletből kivonatolható impressziói tehát. Janka, az még egy klasszikus házasság. Mária egy teljesen más világ, s Csibe ugyancsak más társadalmi osztály is. És ott vannak a saját lánygyermekei, kevés korkülönbséggel Csibével. Illetőleg, ha már történetekről meséltünk, érdekes, hogy a második feleség tudatosan nem mesélt történeteket, annak ellenére, hogy színésznő volt, és úgy beszélt, olyan szabadosan ahogyan beszélt. Ő nyilván traktálhatta volna Móriczot történetekkel. Móricz nemcsak a munkásaitól várt történeteket, hanem a feleségeitől is ihletődött sokat. Mások is így voltak ezzel. Kosztolányi is megírt olyan történeteket, amiket egyébként a felesége írt le, vagy mondott el neki.
Sz.Zs.: Igen, Simonyi mondja is, hogy nem akarok Janka sorsára jutni. Ugye Janka minden verzióban meg és le lett írva. De itt az az érdekes, hogy Móricz sokszor nem történeteket lop, hanem csak mondatokat csen, kölcsönöz. Ha megy valahova, akkor jegyzetfüzet, ceruza van nála, fölír mondatokat, Jankától is fölír mondatokat, s azért mondatokat átvesz Simonyitól is. Például amikor még szeretői viszonyban vannak egymással, akkor egyszer azt mondja neki Simonyi, hogy „nekem nincs lelkem”. Hogy a színésznek csak teste van, és ez nagyon sok Móricz-műben ott van aztán, ez a „nekem nincs lelkem”. Különböző nőfigurák mondják, de Jankának is rengeteg mondata sugárzik szét a szövegeiben. Úgyhogy kétségtelenül ez is ott van, viszont Simonyi valóban nem akar történeteket mesélni, nem akarja, hogy őt megírják, nem akar kvázi színházi alapanyagot szolgáltatni. Mert van ilyen terv, hogy Móricz egy nagy színházi regényt fog írni, de ez nem történik meg. És aztán Csibe a kis gyakorlati eszével, ő ezt eszközként is használja, hogy majd én így fogom elvenni Mária nénitől, mert ugye ő így is szólítja, hogy én majd hozok történeteket, és akkor engem fog jobban szeretni. Ő tényleg hoz történeteket, nem is csak az Árvácskába, hanem van egy csomó Csibe-novella, ami Csibe-sztorikból készült.
B.L.: Ráadásul a konkrét életben is eljátszik Móricz egy My Fair Lady történetet, hogy a Csibét bevonni, beavatni a társadalomba, aki tanulatlan, iskolázatlan, konkrétan ez egy Pygmalion-történet.
Sz.Zs.: Konkrétan Kolozsváron játssza el egyszer, a kolozsvári Könyvnapra küldi el a Csibét, hogy na majd rá fognak-e jönni, hogy ő csak egy felöltöztetett, egyszerű lány. Tanítja beszélni, ez tényleg egy ilyen Pygmalion sztori. Kicsit úgy kezeli Csibét, mint a saját teremtményét, hogy ő csinált belőle valakit. Egyébként le a kalappal Csibe előtt, hogy ezután talpra áll, Móricz halála után nagyon tisztességes pályát fut be. Férjhez megy, működtet egy könyvkiadót meg könyvesboltot, sőt a férjével, Keresztes Károly Andorral, aki ügyvéd volt, ők zsidómentők is lesznek. Meg is kapja Csibe a Jad Vasem emlékérmet. Egyszer lehetne Csibéről egy filmet is csinálni.
B.L.: A feleségek és szerelmek mellett eddig három lányról volt szó, de vannak halott gyermekek is, vagy korán meghalt gyermekek, kevéssé ismert szerintem az is, hogy Móricz még versírással is foglalkozott ekkor, de nem csak a húszas évek elején, hanem már 1909 körül is, hiszen sokszor ezeket a fájdalmakat akarta versben megírni. Hogy meghaltak a gyermekei. És érdekes, mikor Ady meghal, akkor is ezt váltja ki belőle a fájdalom. Ady óriási hatással volt rá, mindamellett, hogy ő nem tudta elfogadni akkoriban még a Léda-kapcsolatot. Móricz akkor még az első házasságában élt, mint említetted, s talán ezt túl vadnak gondolta, de nem is csak a Léda kapcsolatot. Leírja a Naplójában azt is, hogy hogyan ismerkedtek meg. Egyszer elment hozzá, talán a Meteor Szállóba, és hát déli 12 órakor még ott találta Adyt fekve, rengeteg alkoholos üveg mellette. Előtte azzal a szándékkal kereste meg, hogy bemutatja végre otthon a családjának. De így ezt nem lehetett vállalni – írja. Mire Móricz befut, addigra a Léda-kapcsolat teljes mértékben közismert, sőt, Nagyváradon 1908 szeptemberében, A Holnap első bemutatkozásakor Lédával személyesen meg is jelenik Ady, itt tehát, Léda szülővárosában. Addig csak a versekből lehetett tudni, hogy Léda asszony, de ezt Móricz távolságtartással kezelte. Móricz Virág azonban valahogy azt is leírja, s ez az igazán érdekes, hogy édesapja talán tudat alatt egy picit Adyban, Ady révén látta megélni azokat a vágyait, amiket ő korai korszakában még nem mert valahogy megélni. Elfojtotta őket. A bohém, dekadens, az életet habzsoló, de azért komoly árat is fizető egyén kettősségét. A szeretőtartás, egy férjezett nő iránti rajongás, a szexualitás és a mámorok stb. is itt van tehát. Volt ebben a szordinós rivalizálásban azt gondolom olyan is, hogy ő nem csak befutott s ő engem megelőzött, de ő már megírt olyan dolgokat lírában, amit én, hát ugye prózában nem biztos, hogy tapasztaltból tudok, mernék. De nem vinném ilyen messzire, maradjunk kicsit a gyerekeinél.
Sz. Zs.: A gyerekek kérdése is abszolút kapcsolódik Adyhoz, jól tudod. Az első két gyerekük, két kisfiú, és mind a kettőt Bandikának nevezik el. Az egyik azt hiszem Andor, a másik meg Endre, tulajdonképpen Ady után nevezi el a két kisfiút. És bármennyire szereti a lányait, ez azért végig ott van, a kisfiúknak az elvesztése. A családnak való nem-bemutatásnak egyébként volt egy vicces folytatása. Az történik, hogy Móricz egyszer véletlenül találkozik Adyval az utcán, délelőtt 11-12 körül, és csodák csodájára nem volt részeg Bandi. Akkor azt mondta, most azonnal megyünk a Jankához, ez egy soha vissza nem térő alkalom. Csak az volt a baj, hogy elfelejtette, hogy otthon meg nagymosás van, és a régi polgári világban ez egy ilyen nagyon nagy dolog volt. Ráadásul nem volt Janka úgy felöltözve, sőt valami babfőzelék volt csak, belefőtt hússal, vagy nem tudom. És akkor Janka nagyon kiborult ezen, hogy ilyen helyzetbe hozta föl. Tehát ez se sült el jól, de így vitte föl Adyt, hogy ezt most kell, most vagy soha.
Móriczot egyébként nagyon sok haláleset szembenézésre készteti, a másik ilyen a Csinszkáé. Az is nagyon szépen van leírva a Naplóban, a Csinszka temetése. Csinszka nyitott koporsóban van Móricz leírása alapján, sőt, ki van sminkelve, ezen a hallgatóink mindig borzadoznak. Állítólag Csinszka ezt valahogy örökül hagyta, hogy őt ki kell sminkelni a koporsóban. És akkor leírja Móricz, hogy ő volt köztünk a legfiatalabb, és hirtelen akkor jöttem rá, hogy hogy megöregedtünk mi mindannyian. Hirtelen egy szembenézésre készteti ez a haláleset, a Csinszka temetése. Akkor kezdi el a harmincas éveknek a veszteséglistáját is sorolni, hogy most ki mindenki ment el. Elvesztettük Juhászt, József Attilát, Krúdyt, Kafkát már régebben.
B.L.: És aztán jön Kosztolányi és Babits is… Egyébként, ha már a két hölgyet említjük, idén 90 éve, hogy elhunytak mind a ketten, Léda is és Csinszka is ugyanabban az évben haltak meg. Csinszka ugyan kereste Léda barátságát, ő mindenkivel jóban akart lenni, akivel Bandinak korábban kapcsolata volt. Érthetően Léda ezt nem annyira díjazta. Minthogy titkokat ígértünk, és a titkok mellett kudarcokat is, én zárásként csak ezt az egy kérdést tenném még föl, hogy te mit emelnél ki ebből a fantasztikus életműből úgy, mint nyilvánvaló kudarc.
Sz.Zs.: Hát ugye vannak a megírt kudarcok, meg a meg nem írt kudarcok, tehát ezt kétféleképpen lehet értelmezni. Ugye az is egyfajta kudarc, hogy valamit nem tud íróként befejezni. Jó pár befejezetlen művet találunk az életműben ugyanis. Van olyan egyébként, hogy nem fejezi be, mégis megjelenteti. Ez szerintem abszolút a parasztemberi mentalitás. Például a Kamaszok című regény, amit saját bevallása szerint sem fejez be, de megjelenteti. Tehát van egy ilyen kategória is, s vannak meg nem írt szövegek, néha szoktam sajnálni, hogy nem írta meg, néha nem, de azért az is látszik, hogy nem tesz bele túl sok energiát. Az van, hogy egyszer leül, mondjuk egy napig dolgozik rajta, az nála lehet akár 20-30 oldal, mert nagyon gyorsan dolgozik, és aztán nem tér vissza hozzá. Amit nagyon sajnálok, hogy nem fejezi be, az az Özvegy című, megvan belőle 15 oldal, az egy nagyon furcsa, háborúba belesodródó Magyarország, Budapest, létező szereplőkkel. Például Csortos Gyula bukkan fel benne szereplőként. Nagyon jó ötlet lett volna, ha megcsinálja.
És akkor vannak azok a művek, amiket vagy én nem találok annyira érdekesnek, vagy ő maga azt mondja, hogy nem jó, az a Betyár című regénye. A Naplóban nem így mondja, hogy nem jó, hanem azt mondja, szarból épített szobor, bocsánat. Azt mondja, hogy a meglévő fogásaimból, a megemésztett hulladékból most csináltam még egy regényt, de nincs már benne semmi új. És tényleg. A másik, hogy arra is rákössünk, ami címet adtunk ma estére, közösen, hogy “engem folyton valami új izgat és érdekel”. Ő azért nem szeretett erre a termelésre beállni. Ő igazából egy kísérletező szerző, viszont van egy önjárása, meg van az, hogy nincs ötlet, ki kell hozni valamit, és ezek azok, amik szerintem sikerületlenebbek, és én ezeket mondanám kudarcnak. De nagyon önreflexív, sokszor a Naplóban ezeket elemzi, és ő is ezekre mutat rá, hogy most megint csináltam egy ugyanolyat, ez már nem jó, mást kellene csinálni.
B. L.: Nagyon köszönöm, hogy egy rendhagyó könyvebmutató keretében beszéltél nekünk Móricz műhely- és magánéleti titkairól is, azt gondolom, nem volt haszontalan. Köszönjük!
A 2024. május 10-én a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeumban (az egykori nagyváradi Müller-cukrászda Müllerájként is ismert kioszkjában) készült beszélgetés szerkesztett változata. Házigazda Simon Judit. A szöveget gondozta: Szűcs László
november 28, 2024|Boka László|Kultúra|Rovatok
MEGOSZTOM
Ketten egy páston – A fordításról ma
Boka László: Változatok fordításra
Könyvtárnyi irodalom és számos definíció létezik a fordításról: ezekben mindig valamiféle helyettesítésről, átalakításról, újrafogalmazásról, reprodukálásról vagy átkódolásról esik szó. A fordítás viszont elsődlegesen maga is mindig értelmezés. Interpretare – ahogyan a latin is mondja –, ami tolmácsolást és értelmezést egyaránt jelent. Magyarázást és magyarítást tehát, ahogyan ékes anyanyelvünk is (azonos szótőből kiindulva) igazít el bennünket e téren. Általános értelemben két nyelvi szöveganyag, két információtartalom, két jelrendszer, két kód, két reprezentáció köré épülő világ találkozása ez, amely szépirodalmi szövegek esetében hasonló értékű művészi szintet és minőséget feltételez.
A fordítás mindig egy hosszú közös utazás a nyelv(ek) mélyrétegeibe, gyakorlatát tekintve pedig kipróbálás és meggondolás, melyet mindaddig végeznek, amíg a forrásnyelvi szöveget minőségi célnyelvi szöveggé nem sikerül átfogalmazni. Mindez persze nem fordítási szabályok és törvények összességét jelenti elsődlegesen, nem is a hűségelvhez való ragaszkodást, hanem ezen szabályok sikeres gyakorlatba ültetését, s bár ez meglehetősen szubjektívnek is tetszhet, nagyon is professzionális keretekben kell történnie. Kardos László évtizedekkel ezelőtt már épp ezt az alkotó mozzanatot tekintette a műfordító munkája tulajdonképpeni lényegének. „A műfordítás ott kezdődik, ahol a szótár, a grammatika, a nyelvi invenció mintegy föladja irányító szerepét, s szóhoz jut a válogatás és árnyalás, a stiláris ízeket és zenei effektusokat latoló nyelvi fantázia” – írta –, vagyis ott „ahol a fordítónak valami személyes pluszt, valami egyéni ízlést, szubjektív művészi erőt is érvényesítenie kell a feladat megoldásában.” Megoldás pedig elvben annyi létezhet, ahányszor csak nekifutunk. A fordításra ezért egy végtelen folyamatként is lehet akár tekinteni. Egy idegen nyelvű versnek több tucat magyar fordítása, magyarítása létezhet, azokon belül pedig számos fordításkísérlet előz(het)i meg őket. Dsida saját bevallása szerint is mintegy bő tíz éven át küzdött Eminescu Glosszájának szép szövegével, amíg elégedett lett vele, vagyis három nekifutás, három verzió után egy számára is tetsző és elfogadható, az eredetivel egyenrangú magyar fordítást tudott letenni az asztalra.
Eközben a jó fordító, a „tradutore” – ahogyan az olasz szójátékkal többen érzékeltették – óhatatlanul „traditore”, vagyis áruló, csaló is lesz: ügyes interpretátor, aki az átültetés folyamatának labirintusában komoly, mondhatni ontológiai játékot űz, de aki belátja azt is, hogy mindig több úton is célba lehet érni. Ezért fordítása érdekében óhatatlanul és szükségszerűen ferdít is – ahogyan Kosztolányi hangoztatta. Valamit elhagy, másutt viszont többletet ad. Kardos a Nyugat nagy versfordító nemzedéke különleges ismertető jegyének épp a „szép hűtlenség”-et tartotta, amelynek árán az idegen költői szövegből hasonlóan költői, ma úgy mondanánk, esztétikailag telített magyar szöveg születik. Rába György ezek alapján írhatta jogosan népszerű monográfiájában, hogy „nálunk magyaroknál a fordítás nem pusztán »fordítás«, adott idegen szöveg értelmileg hű és pontos visszaadása nyelvünkön, hanem ennél sokkal több: rangos művészet, melyet legjobb költőink műveltek és fejlesztettek úgyszólván tökéletessé”.
Mindez számos kétséget, kínt, álmatlan éjszakát, nekibuzdulást és csalódást, áldozatot is kíván. Ahogyan Dsida írta: „csaknem szakadatlan bíbelődést”, „átvirrasztott éjszakák küzdését, a mázsányi papírt, közben elszívott sok ezer cigarettát s a sikertelenség tengernyi bosszúságát” is.
Kosztolányi híressé lett kérdésére (lehet-e verset fordítani?) maga adta meg a sommás választ. „Nem lehet. Miért nem? Egyszerűen ezért: désir például azt jelenti magyarul, hogy vágy, a francia szó öt betűs és magas hangú, a magyar szó négy betűs és mély hangú. Ha pontosan fordítok, úgy, hogy egyetlen árnyalat se sikkadjon el, akkor a fordított szöveg majdnem azokat a fogalmakat kelti föl ugyan az olvasóban, mint az eredetié, de a fogalmak színe más lesz, merőben más, minthogy a szavak a versben nemcsak a fogalmak jegyei, de zenei értékek hangjegyei is.” Vagyis az olvasót a fordító, főként, ha ő maga is költő nem egyszerűen csak tartalommal, gondolattal óhajtja megragadni, de legalább ilyen mértékben hangulatokkal is, sőt, „érzékien is, hangokkal, összecsengésekkel.” „Désir helyes értelmi fordítása tehát: vágy, de zenei fordítása inkább ez lehetne, például: vezír” – összegezte Kosztolányi, hozzátéve, hogy legalább e két nehézség közt tétovázik az, ki idegen verset akar anyanyelvére átültetni. Az ő műfordításról vallott nézetei, akárcsak Walter Benjamin elvei megegyeztek abban, hogy a fordítás mindig újraírás, újraalkotás is tehát. Sokszor azért is, mert a minuciózus tartalmi hűségre törekvés éppen a mellékjelentések sokaságának kiiktatásával, az átvitt értelem elsikkadásával járhat.
Vannak olyan sikeres magyar fordításaink, amelyek mára nyelvi kultúránk szerves részeivé váltak. Goethe Über allen gipfeln-je, pontosabban a Wanderers Nachtlied második része, Poe The Raven-je, Verlaine Chanson d’automne-ja is ilyen, hogy csak pár példát említsek. Ezeket már magyar versekként (A vándor éji dala, A holló, Őszi chanson) ismerjük, tanuljuk, szavaljuk, fejből idézzük őket, minthogy kultúránk, kulturális emlékezetünk részeivé váltak. Babits bon mot-ja szerint a legszebb magyar vers ezért lehet Shelley Óda a nyugati szélhez című verse – Tóth Árpád fordításában. Tóth sokszor alkalmazta pályája során az „alkotó fordítás” gyakorlatát, ami bizonyos fokú szubjektivizálással, teremtő szabadsággal járt, akárcsak Kosztolányi fordításai. A vándor éji dala magyarítása esetében a békére intő fontos záró sorban a „ne félj”-t nem találjuk meg az eredeti német szövegben vagy a vers más magyar tolmácsolásai között. Ez olyan többlet, amit Tóth Árpád alkalmazott, tett hozzá, egészített ki, gondolt szükségesnek, ahogyan arra Poszler György is felhívta a figyelmet.
A „szép hűtlenek”-nek nevezett nyugatos nagy triászról, Babitsról, Szabó Lőrincről s Tóth Árpádról (akik 1923-ban jelentették meg az első teljes fordítását a Les Fleurs du Mal-nak), no meg a szubjektivizálásban leginkább renitens Kosztolányiról, s az ő képletes utódaikról (Weöresről, Jékelyről, Radnótiról, Dsidáról, Vas Istvánról, Somlyó Györgyről) bátran elmondható, hogy folytatták azt, amit elődeik kezdtek a 19. században. A közvetítést, a kulturális transzfert, az átalakítást, a tolmácsolást, a nyelvi gazdaggá tételt tehát, amit többek között Petőfi, Vörösmarty s főképp Arany vitt sikerre például a Shakespeare-életmű magyarra ültetésével. Nem feledhető ugyanis, hogy mindezen folyamatok mögött nyelvi, kulturális vagy éppen történelmi sajátosságok húzódnak: a magyar eleve több idegen nyelvből fordít, mint ahányra őt fordítják, s ez nem csak az úgynevezett világnyelveken született irodalmi művek hazai átültetései miatt van így, hanem a környező országok irodalmi termésének tolmácsolásai okán is, aminek szükségességét épp irodalmi legjobbjaink ismerték fel legkorábban.
Manapság ezért is a művészi értékű fordítások esetén a nyelvi vendégszeretetről is szó esik. A fordítónak nincs ugyan teljeskörű értelmezői szabadsága, de saját elvei és erudíciója (nyelvi, ritmikai, hangzásbeli tapasztalatai és eszközei) révén általában az idegen lehető legpontosabb megismertetése a célja. Az egyidejűleg több kultúrában való jártasságnak, készségnek, kreativitásnak döntő szerepe van itt, ahogyan a történeti kontextusok meghatározó mivoltát is rendre kiemelhetjük, a fordítói gyakorlat során mindazonáltal az idegen és saját párbeszéd-lehetőségeit kell elsődlegesen hangsúlyoznunk! Ezekben a föltételezett egyenértékűségre törekvés mint vágyott cél nem egyszerűen az azonos és a más fogalmaival dolgozik, s nem is csupán azok kulturális antropológiai hátterét érinti. A fordító „cselekszik”, vagyis tettet hajt végre, aminek nem „csupán” esztétikai, hanem fajsúlyos etikai aspektusai is lehetnek, ahogyan a nemrég elhunyt erdélyi értekező, Jeney Éva is állította Paul Ricoeur-re hivatkozva, aki szerint a fordítói gyakorlat sohasem a szavak felől építkezik, hanem épp fordítva: tágabb összefüggésből (kultúrából), s a fordítandó nyelv világszemléletéből kiindulva jut el magukig a szavakig.
A fordító intenciói ezért is kiemelten fontosak, miközben az sem mellékes, amit Radnóti Miklós fordítóként hangsúlyozott, miszerint nem csak az egyén választ, hanem részben a mű választja (fogja, ragadja meg) a fordítóját magát. „Nem lehet »fordítani«, csak újra megírni egy idegen verset” vallotta, ezért „minden műfordítás, kísérlet.” Amihez a felkészültség és alázat mellett szerencse is kell, akárcsak az orpheusi varázslathoz, hogy az aranygyapjat őrző sárkányt elaltassuk. Fordításkötetének ezért is választotta az Orpheus nyomában címet.
A fordítás a fordító nyelvi gazdagodásának is fontos eszköze(Babits Pávatollakja, Kosztolányi Modern költőkje, Szabó Lőrinc Örök barátaink kötetei igazolták ezt), a külföldi nagyoktól tolmácsoló, nemritkán kezdő, ifjú költők egyénileg, és akár nemzedéki fellépésük szerint is „segítséget, igazolást, bátorítást” kaphattak. „Amikor a modern líra még bitang jószág volt magyar földön, fémjelzett idegen verseket sorakoztattunk fel – érvként –, hogy az utunkat egyengesse”, írta Kosztolányi 1914-ben.
A fordítás mint rangos művészet persze kitűzött, vágyott cél s megengedő modalitás leginkább, ami idegen és saját ötvözetében születik. A napi gyakorlatban ugyanakkor számos fordítás lehet bűnrossz is, vagyis félrefordítás, égbekiáltó bakikkal, de lehet akár bizonyos értelemben jobb is (több vagy más) mint az eredeti. A „leiterjakabok” esete ma már nem is annyira kirívó, mint a 19. században volt, annak ellenére, hogy összehasonlíthatatlanul több eszköz áll egy fordító rendelkezésére, mint akár csak egy-két évtizede. A fordító rossz, kevés vagy hiányos nyelvtudása, s leginkább a szövegkörnyezet fel nem ismerése látványos bakikat generálhat, ebből fakadóan egy-egy idegen kifejezést ma több fordítóprogram is szó szerint, tehát rosszul fordít (még) le. Más a művészi „ferdítés”, mely tudatában van az abszolút fordítás lehetetlenségének, legalábbis paradoxonának, s megint más a „jobb, mint az eredeti” ritka esete. A fordítás mint kulturális transzfer egyik legérdekesebb (és talán legritkább) válfaja az, amikor a fordító a teljes műre kiterjeszti a „teremtő áttétel” stratégiáját. Ahogyan a kérdésről több szemléletes példával élő Kappanyos András írta, Faludy György nevezetes Villon-átköltései például elkápráztatták ugyan a „kortárs rajongókat és a hűséges utókort”, akik rácsodálkoztak, hogy „a későközépkori költő mennyire az ő nyelvükön szól”, hogy „a százéves háború káoszba fordult Európája mennyire hasonlít a saját élettapasztalatukra, hogy Villon huszadik századi dilemmákkal küszködik és olykor – legalábbis a kedély szintjén – megoldást is kínál rájuk.” Ez a reveláció azonban illuzórikusnak is bizonyulhat vagy akár visszaélésnek is, ha a kor politikai aktivizmusa vagy Brecht színházi nyelve felől szemléljük a lefordított szövegeket. Egy kevéssé kanonikus példával élve, az eredetit „felülmúló”-ként szokták emlegetni a The Flintstones-t, vagyis a „két kőkorszaki szaki” amerikai rajzfilmsorozatának magyar változatát (Frédi és Béni), hiszen az eredeti prózakomédiából Romhányi József páratlan magyar verses komédiát alkotott.
Sokszor szükség mutatkozik újrafordításra is. Szembe jön a mindig élénknek, elevennek mutatkozó, olvasataiban megújulni kész eredeti, s a sokszor magyar nyelvezetét tekintve már idejét múlt, zárt, avíttas korábbi fordítás. E ponton a rögzültségekről is lehetne nyitni egy külön fejezetet: az Arany-fordította Shakespeare ikonikussá, már-már kultikussá is vált, sokáig ezért nem is mertek hozzányúlni a túlzottan „bearanyozott” Shakespeare-drámákhoz, ami azonban a színházi működés alap-létmódjába ütközött. A hetvenes évek úgynevezett rendezői színháza felismerte, hogy száz éves magyar szövegek mellett lehetetlen új kontextusokba állítani régebbi korok idegen nyelven született szövegeit, a hermeneutikai párbeszédhez új szövegfordításokra is szükség mutatkozik. Eörsi, Mészöly, Nádasdy, Varró s mások ezt a szükségszerűséget követve kezdtek új fordításokba. A fordítás tehát jó értelemben vett aktualizálás is, vagy akár sikeres adaptációként is felfogható, a jelen időnek megfeleltetendő nyelvi „kor-szerűsítés” egyik formájának. Ami sértheti is egy pontig a konvencionálisan rögzült műveket, sorokat, az egyes értelmezésekhez kötött (generációs vagy történeti értékű) olvasatokat, elvárásokat. Pár éve kisebb botrányt okozott, amiért a Zabhegyező (The Catcher in the Rye) újrafordításakor az eredetihez sokkal közelebb álló címet (Rozsban a fogó) sikerült találni az ikonikus Salinger-műnek.
A legfontosabb mégis talán az, hogy a fordítás mindig közvetítés: újraalkotás és értelmezés egyszerre, képletesen egy olyan folyó, amelynek a medre ugyan látszólag kikövezett, az áramlatok, a hullámok és az örvények benne viszont gyakorta változhatnak, s amely mindig világokat köt össze. Nem szavakat, hanem világokat fordít ugyanis minden hiteles fordító, aki nyelvek és kultúrák, korok és eszmék, formák és rímek, elmélet és gyakorlat, próza és líra között mozog, ugyanakkor kényszerű nyelvi-földrajzi határok fölött is jár, s sohasem egyes darabokkal, hanem egész világokkal, kultúrákkal, életterekkel ismerteti meg, szembesíti olvasóit. E feladat szépségén túl annak kínjairól, terheiről és felelősségéről is elfeledkezni látszanak azok, akik manapság a fordítók munkáját oly kevéssé becsülik, vagy akik azt gondolják, a mesterséges fordítóprogramok majd elhozzák a Kánaánt, gyorsabbá és olcsóbbá teszik e műveletsort, vagy legalább feloldják a babeli átkot…
Vallasek Júlia: Aprópénz vagy mogyoró?
Nemrég egy polcrendezés közben jöttem rá, hogy immár több mint 30 éve foglalkozom műfordítással. Középiskolás diáklányként publikáltam a legelső fordítást, hol máshol, mint az iskola évkönyvében. A magyar származású francia író, Christine Arnothy debütregényéből (J’ai quinze ans et je ne veux pas mourir / Tizenöt éves vagyok, és nem akarok meghalni, 1955) fordítottam le egy nyúlfarknyi részletet, bizonyára tanári felkérésre.
E fordítói debüthöz egyetlen segédeszköz állt rendelkezésemre, Eckhardt Sándor még az ötvenes évekből származó Francia-magyar kéziszótára, amit (az amúgy Jules Verne-fordító) nagyapámtól kaptam. Egyetemi éveim végére érve aztán román és angol nyelvből kezdtem fordítani, és ehhez a munkához már komoly eszközöket sikerült beszereznem: a DEX (Dicționar Explicativ al Limbii Române) egy velem éppen egyidős kiadását, illetve Országh László–Magay Tamás 1998-as Angol-Magyar Nagyszótárát. Ha valamilyen kifejezésre nem adott megnyugtató megoldást a szótár, keresgélni kellett, szakkönyvekben utánaolvasni, kérdezősködni.
Ma a munkaeszközök jelentős része online elérhető, bonyolult kifejezéseknek lehet utánajárni néhány kattintással, azt hihetnénk, a munkafolyamat jelentősen egyszerűsödött. Különféle fordítóprogramok, ha nem is profi műfordítói színvonalon, de többnyire érthető, értékelhető szövegváltozatokat produkálva másodpercek alatt végzik el azt a munkát, amire korábban rengeteg idő elment. Persze a tévedéseik, a melléfogásaik is látványosak, de ehhez „belül kell lenni a szövegen”, ismerni kell az adott kontextust, hogy az ember temperamentumától függően derüljön, kétségbeessen vagy felháborodjon a fordítóprogram által kidobott szöveg hibáin. Felületes olvasónak lehet, hogy fel sem tűnik. És felületes olvasók sokan vannak.
A fentiek alapján bárki joggal hiheti, hogy a műfordítás könnyed, kellemes és szórakoztató munka lett az elmúlt évek technikai haladásának köszönhetően. Afféle nyári hobbi. És valóban egyre inkább hobbitevékenység, csakhogy ennek sem műfordítóként, sem olvasóként nem tudok örülni.
A könnyen létrehozható szövegvariánsok elterelik ugyanis a figyelmet arról, ami a műfordításban a legfontosabb: hogy itt nem csupán egy szöveg szemantikai értelme fordítódik át egyik nyelvről a másikra, hanem gyakorlatilag egy szöveg újraíródik egy másik nyelven. Egy műfordító, amikor egy adott kifejezés lehetséges szinonimái közt válogat, nem mindig arra figyel, hogy a jelentésben a kontextusba leginkább találót válassza ki, hanem arra is, hogy az hogyan fog illeszkedni az adott mondatba, szövegrészbe, és ennek függvényében élesít vagy tompít a hangnemen, itt elvesz valamit, amott hozzátesz. Megteremti egy adott szereplő jellegzetes nyelvét, szófordulatait egy másik nyelven, rímhelyzetbe emel olyan szavakat, amelyek az eredetiben nem csengtek össze. A műfordítói munka akkor lesz igazán sikeres, ha mondhatni atomi szintről kiindulva építi újra az eredeti szöveget.
Nem tudom nem alkotói munkának látni a műfordítást. Miközben ennek az alkotásnak ma szinte semmilyen művészi-társadalmi presztízse nincs. Magyar kiadói gyakorlatban ritkaságszámba megy a fordító nevének kiemelése a könyv borítójára, és azért azt sem állíthatjuk, hogy ebben a magyar gyakorlat a nemzetközi trendek mögött kullogna. Egyelőre inkább csak azt lehet mondani: vannak kiadók, akik nagyobb figyelmet biztosítanak a műfordító munkájának, és ezt a borítón is jelzik.
Bár a szerző neve mellé kiemelt fordítói név a munka láthatósága szempontjából fontos, mégiscsak szimbolikus gesztus, amely önmagában még nem tudja megteremteni egy szakma társadalmi presztízsét. Vagy inkább újrateremteni.
Periférikus, kevesek által beszélt nyelv kultúrájaként ugyanis a magyar kultúrában hagyományosan jelentős szerepe volt a fordításnak és így a fordítóknak is, gondoljunk csak a felvilágosodás, nyelvújítás, romantika korának irodalmára. A huszadik századra a fordítás már háttérbe szorult az eredeti alkotás mögött, de azért a legismertebb szerzők egyúttal ismert műfordítók is voltak, elég, ha ezzel kapcsolatban arra gondolunk, hogy a modern költészet jelentős része a Nyugat költőinek (az eredeti verziótól gyakran jelentősen elszakadó) fordításain keresztül ismert a magyar olvasó számára. A kommunista korszak szerzőbetiltásai idején a fordítás a gyerekirodalomhoz hasonlóan mentsvár lehetett éppen indexen levő alkotók számára, ennek köszönhetünk számos remek fordítást, jelentős szerzők tollából. Bár a hatalom megválogatta a fordításra kerülő műveket, a rendszerváltásig a műfordítás tisztességgel megfizetett munkának számított, a fordított művek pedig jellemzően alapos professzionális szöveggondozási folyamaton estek át. A fordító után nemcsak kiadói szerkesztő nézte át őket, hanem gyakran kontrollfordító is, ezáltal biztosítva, hogy komoly művészi értékű és az eredetihez illő szöveg kerül az olvasó kezébe.
Mindez a rendszerváltás után gyökerestől megváltozott. A könyvpiaci szabályok, folyamatok a műfordítások megjelentetésére is hatottak, és ezek nagy része nem kedvez az időigényes, „szöszölős” minőségi műfordításnak. Vannak népszerű és kevésbé ismert nyelvek, kultúrák, alkotások, egy közismert, netán megfilmesített művet nagy eséllyel könnyebben adnak ki, mint egy kis, kevésbé ismert nyelven író szerző akár zseniális alkotását. Vannak sikersorozatok, netán valamilyen közösségi hálón (Instagram vagy újabban a Tik-tok) felkapott könyvek, amelyeket szinte futószalagon érdemes megjelentetni, ameddig nem csökken irántuk az érdeklődés. A határidők által diktált felgyorsult munkatempó mellett a szöveggondozás folyamatából lassan teljesen kikopott a kontrollfordító, esetenként maga a szerkesztés is lerövidült. Nem csoda tehát, hogy ha belepillantunk olyan közösségi oldalak, mint a Goodreads vagy a Moly.hu értékeléseibe, gyakran találkozunk elégedetlen olvasói véleményekkel, amelyek egy-egy fordítás minőségét kifogásolják. És ha hinni lehet a megadott példáknak, előfordul, hogy nem valamilyen ízlésbeli eltérésről van szó, hanem vaskos félrefordítást jelez a cseppet sem nyájas, hanem jogosan felháborodott olvasó.
Mi az oka annak, hogy miközben a fordítások száma nő, és immár nincs korlátozva az, hogy mi jelenhet meg magyar nyelven, a fordítások minősége csökken? (Nyilván jelennek meg komoly művészi színvonalú fordítások is, de itt most nem ezekről van szó.) Sohár Anikó 2023-as, Parallèles-ben megjelent angol nyelvű tanulmányában (Working for Peanuts. The Economic Situation of Hungarian Literary Translators) többek közt erre is keresi a választ. A 2008-ban, 2012-ben és 2020-ban műfordítókkal végzett három kérdőíves kutatás betekintést enged mind a műfordítói munka körülményeibe, mind ennek anyagi vonzataiba. Amint a cím is jelzi, ma a műfordító, legyen bár akármilyen jól képzett, aprópénzért dolgozik. (A „working for peanuts” kifejezést egyébként mind a Deepl, mind a Google Translate úgy magyarítja, hogy (földi)mogyoróért dolgozik. Ennyit arról, hogy nincs is már szükség fordítókra.)
Egyszerűen összefoglalva: a műfordítás nem a műfordítók választása okán, hanem gazdasági kényszerből manapság egyre inkább hobbi, amiből megélni nem lehet, csupán élvezetből, szellemi önkiteljesedés okán végzi az ember. Ami azt is jelenti, hogy valami másból él meg, tart el családot, fizet villanyszámlát, így várhatóan azon a másik területen igyekszik majd kiteljesedni, tovább tanulni, egyre jobbá válni. Az, hogy a műfordítók többsége voltaképpen hobbiból dolgozik, még nem jelenti azt, hogy szükségszerűen gyeng(ébb) minőségű szövegek kerülnek ki a kezük alól. Hobbit is lehet nagy szakértelemmel, odaadással, mesteri szinten művelni. Tudjuk, a lelkesedés csodákra képes. De nem kellene erre alapozni.
„Mivel a műfordítás meglehetősen nagy kihívással járó foglalkozás, amely rengeteg időt és erőfeszítést igényel a művelőitől, nyilvánvaló, hogy ha a társadalmi-gazdasági körülmények nem javulnak, a közeljövőben kevés főállású műfordító marad Magyarországon.” – hangzik a fentebb említett tanulmány végkövetkeztetése. Hogy ez ellen lehet-e tenni? Ha lehet, akkor leginkább azzal, ha megpróbáljuk láthatóvá tenni a közönség számára azt, hogy konkrétan mit is jelent a műfordítói munka, hiszen erről a legtöbb olvasó mit se sejt. Talán így az is körvonalazódik majd számára, hogy mit veszít(het) azzal, ha újra és újra azt tapasztalja, hogy nem egy újraalkotott, atomi szintről felépített szöveget olvas. Ha csupán korrekt (vagy akár hajmeresztő) változatokkal találkozik. Ha olvasás közben gyakran motoszkál benne az érzés: az eredetiben ez biztos jobb volt. Elárulom: az élményt. Azt, amiért érdemes lett volna elolvasni azt a könyvet. Vagyis mindent…
augusztus 27, 2024|Szűcs László|Kultúra|Rovatok
MEGOSZTOM
A transzilvanizmus arcai
2024. március 21-én mutattuk be a Transzilvanizmus. Eszmék, korok, változatok (MMA Kiadó, Budapest, 2023) című tanulmánykötetet a nagyváradi Római Katolikus Püspöki Palota dísztermében – a bécsi, budapesti és gödöllői bemutató után Erdélyben és a Partiumban első helyszínként. A rendezvényen a kötet megálmodójával, szerkesztőjével, Boka László irodalomtörténésszel és az egyik szerzővel, Filep Tamás Gusztáv eszmetörténésszel Albu-Balogh Andrea egyetemi adjunktus és Szűcs László, az Újvárad főszerkesztője beszélgetett.
Szűcs László: Javaslom, indítsunk egy fogalom-meghatározással, néhány mondatban beszéljetek arról, amiről ez az egész kötet szól: mi a transzilvanizmus?
Boka László: A diákjaimat emlékeztetni szoktam, hogy amikor Móricz Tündérkertjéről beszélünk, amely ugye az Erdélyi Fejedelemség korát volt hivatott megidézni, akkor ott a tündér szó igazából a tünékeny jelentésében szerepel. Tehát nem egy romantizált, csodálatos hely, hanem a folytonos átmenetiség helye, a változásé, és ezért a reálpolitikáé is. És ugye Kuncz Aladár úgy is fogalmazott, hogy mi távol tudtuk tartani magunktól a török kezet és a Habsburgok simogató kezét egyaránt, „bölcs és eszes kiegyensúlyozása” volt ez az erdélyiség különböző hatalmi érdekeknek, világszemléleteknek, miközben belülről szemlélve pedig vallások, nemzetek, szokások összeegyeztetésére, egy régió felvirágoztatására irányult. Tehát mindenekelőtt nagy birodalmak között létezik ez az erdélyiség, ahogyan a Fejedelemség is csak így, nagy birodalmak között tudott fennmaradni. Manapság ennek az „interimperiality” elképzelésnek történészi körökben román oldalról is komoly nemzetközi foganatja van. És akkor ezzel rögtön azt is mondom, hogy nem csak a két világháború közötti időszakra gondolunk, s nem is csupán „magyar termékre”, amikor a transzilvanizmusról beszélünk. Nyilván ennek a könyvnek a tárgyát elsődlegesen a két világháború közötti erdélyi gondolat, erdélyi eszme adja, s annak nagyon is magyar „olvasata”, de csírája ott van már az Erdélyi Fejedelemség korában, aztán ha nem is folytatódik, mert a 19. századtól a nemzeti ébredés volt hangsúlyosabb, de érezhetően ott van a Monarchia idejében is, majd egészen más irányt vesz 1920 után, immár kisebbségi kontextusban, egészen napjainkig. Ha én kiemelnék valamit ebben az első megszólalásban tehát, akkor ezt a köztességet, ezt a reálpolitikusságot, ezt a bölcs egyensúlyra törekvést hangsúlyoznám, amit főleg Erdély szépírói a két világháború között szellemi autonómiaformaként határoztak meg.
Filep Tamás Gusztáv: A transzilvanizmust valószínűleg meg lehet határozni egy vagy két mondatban, de ehhez Huizingának kellene lenni – mindenki olvasta, ismeri, gondolom, A középkor alkonyát, neki vannak olyan terjedelmes tanulmányai, amelyeknek a végén egy mondatban definiálja, hogy mi volt a tárgya. Én erre képtelen vagyok, de nálam okosabb emberek is. Néhány évvel ezelőtt szerkesztettünk egy magyar politikai enciklopédiát. A szerzők között volt K. Lengyel Zsolt, ifjúkori barátunk, aki szerzője ennek a most tárgyalandó kötetnek is, Németországban él, s harminc éve a politikai transzilvanizmusról írta ott a doktori disszertációját. Tőle kértünk egy négyezer leütésből álló, tehát egy-két oldalas lexikonszócikket. Az első körben átküldött nekem negyven oldal szöveget, hogy legszűkebben ennyiben tudja meghatározni a jelenséget.
Azt szoktam mondani, hogy a transzilvanizmust ideológiának tartom, az erdélyiség ideológiájának, ami kifelé és befelé is irányul. Úgy értem, Magyarország felé vagy az összmagyarság felé bizonyos különbségtételeket hangsúlyoz, és ehhez mindig hozzá szoktam tenni, hogy az ideológiát nem úgy kell elképzelni vagy értelmezni, ahogyan Marx tette, hogy az valamiféle hamis tudat volna. Az értelmiségnek ugyanis feladata a cselekvésre késztető ideológia teremtése.
Szűcs László: Mielőtt Balogh Andrea a kötetet bemutatja, a szerkezetét, illetve a szerzőket, témákat ismerteti, arra kérném Boka Lászlót, beszéljen arról, mi adta az alapötletet, mi volt az apropója, illetve hogyan állította össze a kötet szerzői körét?
Boka László: A kötet függelékeként Pomogáts Bélának egy nagyon fontos régi tanulmányát (ez több verzióban létezik, az eredetit) mindenképpen fontosnak gondoltam beválogatni, akárcsak Cs. Gyímesi Évának a nyolcvanas évek derekától született Gyöngy és homok című nagyon fontos írását, kivonatoltan. Szeretném előrebocsátani, hogy a kötetben az egyes szerzők akár egymással is polemizálnak, és ha már a lexikonszócikkel kezdted, akkor fontos elmondani, hogy sokáig ez a szó, hogy transzilvanizmus, nem is kerülhetett lexikonba vagy szótárba, nyolcvankilenc előtt tulajdonképpen egyáltalán. Volt, aki már a budapesti bemutatón, két nappal ezelőtt is megkérdezte, miért egy sz-szel írjuk. A diákjaim most már szokták tudni. Nekem is, ha megnézik mondjuk a tíz évvel korábbi könyveimet, abban még két sz-szel szerepel a szó, s most is ezt használnám szívem szerint, tudom, hogy Tamás is, mert ugye trans-sylvania, vagyis az erdőn túli ország, az erdő elve, ebből ered az Erdély szavunk. Természetes lenne egy nyelvésznek is azt mondani, hogy két sz, ahogyan a Transzszibéria, Transznisztria stb. Csakhogy Péntek János tanár úrék és mások is elmondták: itt a szó második tagja, a sylvania önmagában nem használatos a magyar nyelvben, és a hagyományérzék is úgy mondja, ahogyan a két világháború közötti nagy íróink használták. A magyar nyelv helyesírási szótára – többek között Balázs Imre József barátom ügyködései kapcsán – 2016-tól visszatért hivatalosan erre, s most már ez az elfogadott, hogy transzilvanizmus, egy sz. Ennyit bevezetésképp.
A könyv története azzal kezdődött, hogy a Széchényi Könyvtárnak voltam a tudományos igazgatója, amikor az MMA-val arról tárgyaltunk, hogy 2020-ban, az adott évforduló kapcsán jó lenne Szász Lászlóval, Filep Tamás Gusztávval és többekkel egy tudományos konferenciát rendezni a témából. Hogy úgymondjam, olyan témát választva, ami egyfelől sok kérdőjelet vet fel mindmáig, másfelől, ami nem sirámokra és veszteségnarratívákra épül, hanem a trianoni kerek évfordulón azt vizsgálja, mi volt az erdélyiség pozitív hozama ezen években… Aztán a világjárvány és egyebek elmosták a terveket. Majd úgy alakult az élet, hogy én eljöttem onnan, ma már az Irodalomtudományi Intézetben dolgozom, de arra kért a kiadó, akivel folyamatosan tárgyaltunk, hogy ne is egy konferenciakötet készüljön, hanem egy ennél sokkal átfogóbb könyv. Ennek a szerkesztésére kért föl Pécsi Györgyi. Egy konferenciakötet ugye arról szól, hogy húszperces előadások szerkesztett változatát leírják a szerzők. Ezek többnyire kis szeletek, esettanulmányok egy-egy életművön belül is, tehát nagyobb, átfogó tanulmányra, netán összegzésre nem futja. Egy ilyen kötet ellenben megpróbál egy teljes ívet földolgozni: a régebbi időktől, a Fejedelemségtől egészen napjainkig, tehát nem csak a húszas-harmincas évekre figyelve, bár a kötet gerincét nyilván ez adja, ugyanakkor az 1945 utániakra is, sőt a rendszerváltás környékéig húzódóan. Ráadásul eleve úgy vállaltam, az volt a szerkesztői koncepcióm, amit kiküldtem a felkért szerzőknek, hogy ebben az irodalmi, társadalomtörténelmi, sajtótörténeti, művészettörténeti és vallástörténeti aspektusok mind megmutatkozzanak. Azt is előrebocsátom, mert Kosztolányival legyen mondva, a kritika rangot ad, hogy azért vannak hiányosságok is a könyvben. Bárdi Nándortól például kértem egy olyan tanulmányt, ami az Országos Magyar Párt transzilvanizmushoz való gyakorlati viszonyát vizsgálja az 1920-as évek derekától az 1940-es évek elejéig. Sajnos ez idő hiányában végül nem született meg, amit nagyon sajnáltam. De ezt leszámítva, bízom benne, hogy egy nagy ívet fog át a könyv, elindulva tényleg a régiség korától és eljutva az Osztrák–Magyar Monarchián, a dualizmuson belül is létező az erdélyiség-gondolatig, majd a sokszor drasztikusan változó keretekig. Az alcím ezért utal a különböző korokra, változatokra, módosuló, vagy módosulni kényszerülő eszmekörökre.
Az első kérdésedre még visszatérve: politológiai értelemben a transzilvanizmus gondolata a régiónak a mindenkori érdekérvényesítését tűzte ki célul. A problémák már ott kezdődnek, hogy mit is értünk régión. Ugye most itt vagyunk a Partiumban, ha az Erdélyi Fejedelemségről beszélünk, meg ez a szép gondolat, ami visszatér a húszas–harmincas években, hogy hát Erdély mennyivel szabadabb elvű volt mindig is, mint Magyarország, az itt élő népek, a tordai országgyűlés és a többi és a többi. Akkor az az Erdély a fele annak, amit ma nagyon sokan – részben érthetően – Erdélynek gondolnak, s persze sematizálva Magyarország felől Erdélyről mint egységes nagy régióról feltételeznek. Tehát most erről a 103 ezer négyzetkilométerről beszélünk, amit ugye 1920-ban Romániához csatoltak, az ún. „trianoni Erdélyről”, ebbe viszont Kelet-Bánság, a Partium és Máramaros is beletartozik, Dél-Bukovina is, ez messze nem a Fejedelemség területe, s így, területileg megnövelve akkora, mint a mai Magyarország. Hát erre nem lehet egységes koncepciót, pláne sematizáltat ráaggatni, bár Bánffy Miklósék is azt mondták, épp a sokszínűséget védve, amikor Babits Mihályék szóvá tették hogy hát a helikonisták Ady Endrét és Pázmány Pétert és Arany Jánost is, hogy csak néhányat emeljek ki a szellemi nagyságok, elődök közül, „erdélyivé avattak”, hogy úgy tekintenek e tágasabb, kényszer szülte régióra, ahogyan a Princeps címében is szerepelt: „Transsylvaniae et Partium eidem annectarum”, s ez Biharra, Szilágyra, Bánátra is vonatkozik tehát.
Albu-Balogh Andrea: Én folytatnám akkor magának a kötetnek a bemutatásával. Nagyon szép, impozáns munka külalakra is. Először azt emelném ki, hogy látszik a köteten a gondos szerkesztés, és valóban az, hogy ez nem egy konferenciakötet, amelybe mindenki az egyéni elgondolása szerint választ témát, hanem a szerkesztő, Boka László, átgondolva azt, hogy ehhez a témához milyen változatokban lehet közelíteni, milyen tematikus csomópontok azok, amelyek szükségesek a két világháború közötti transzilvanizmus kifejtéséhez, ennek az elvnek megfelelően kérte fel és válogatta a szerzőket és a szövegeiket. Én úgy látom, ez a kötet nagyon tudatosan három nagy csomópontra épül. Az első egy bevezető tanulmány, a szerkesztőnek a nagytanulmánya magáról a kérdéskörről és annak változatairól, fontos terminológiákról, eddig született értekező munkák összegzéséről Transzilvanizmusformák, transzilvanizmusváltozatok címmel. Ez a kötet alcímében is megjelenik, ahogyan szó volt róla, itt változatokról lehet beszélni, vagyis sokarcúságról, sokszínűségről. A bevezető tanulmány igyekszik ezt az úgynevezett modernkori transzilvanizmust, a két világháború közötti transzilvanizmust is átfésülni, azt tárgyalni, hogy a két világháború közötti eszme is milyen változásokon esett át, ami mindenképpen dicséretes. Tehát a kötet első nagy írása összegez is, vissza is tekint s esettanulmányt is nyújt, s ami fontosabb: bevezeti az összes többi tanulmányt.
Utána a második egységben úgy értelmezem, hogy a párhuzamokról esik szó. Az első, az Balázs Mihály tanár úrnak a történelmi kontextus felvázolására alkalmas tanulmánya, amiben kezdi az erdélyi fejedelemség korától, ennek a koncepciónak az első megjelenésével, aztán folytatja K. Lengyel Zsolt, aki sokat írt s talán legtöbbet tud a Monarchián belüli erdélyiség-koncepciókról, ő most két elméletalkotót vizsgál: Kós Károly, Reményik Sándor erdélyiségével foglalkozik. Mindketten már 1920 előtt is ragaszkodtak a maguk erdélyiségéhez. Folytatva ezt a sort, ismét Boka László egy tanulmányát látjuk, aki Kuncz Aladár kardinális szerepével, életművével foglalkozik, ezt mint egy vállalt hídszerep betöltőjét, két irodalmi mező összekötőjét vizsgálja, s eközben az újra felfedezett erdélyi szellemiséget mint különböző írói szándékok egységesítői potenciálját is láttatja. Aztán Szász László Bánffy Miklós szerepével foglalkozik szoros összefüggésben az előzővel, Bánffy Miklós mecénás, nemzetgazda szerepével ebben a korszakban. Láng Gusztáv a fiatalok köréből Dsidát kiemelve, azt vizsgálja, hogy a nagy alapító atyák – ha nevezhetjük így – elképzeléseit, gondolatait hogyan viszi tovább éppen a fiatal Dsida Jenő. Filep Tamás Gusztáv az úgynevezett urbánus transzilvanistákat tekinti át példaértékű módon. Itt Ligeti Ernőtől Karácsony Benőn át Lakatos Imre, a váradi kötődésű Tabéry Géza, és hát a marosvásárhelyi Molter Károly életművének transzilvanista vonala következik, tehát összefoglaló és hiánypótló tanulmányról van szó a téma kapcsán. Vallasek Júlia írása az irodalom és a korabeli sajtóélet fontos összefüggéseit vizsgálja: Irodalom hírek közé tördelve címen. Helyet kap a kötetben a transzilvanizmus és az erdélyi magyar képzőművészet összefüggéseit vizsgáló tanulmány is Murádin Jenő tollából. Itt nyilván Kós Károly, Nagy Imre és mások, festők, grafikusok munkásságával találkozunk. Patócs Molnár János A transzilvanizmus esélyei és vallási vonatkozásai tanulmányában pedig arra tér ki, hogy a transzilvanizmus és az erdélyi egyházak kapcsolatrendszere hogyan alakult a két világháború között, itt Tavaszy Sándor és Makkai Sándor munkásságáról is szó esik. Ezt követően ismét visszatérünk a történelmi kontextushoz, csak itt már a jelen felé közelítve. Balázs Imre József Transzilvanizmusalakzatok ezerkilencszáznegyvenöt után című tanulmánya az vizsgálja, hogy az átkosban mennyire lehetett egyáltalán transzilvanizmusról beszélni, s ha igen, akkor mikortól. 1968 után elsődlegesen, ez a kötetben is egy alapdátum. És aztán még inkább a jelen felé érkezünk Markó Bélának az esszéjével, tanulmányával, aki inkább elgondolkodtató módon kérdez, mintsem válaszol Ki beszél még transzilvánul? című tanulmányában. Itt a fő kérdés az, hogy egyáltalán, ha beszélhetünk korokon átívelő erdélyiségről, transzilvanizmusról, akkor hogyan tegyük azt. Tehát itt a második nagy egység, ez tényleg a változatokról szól, és a történelmi kontextusba ágyazva vizsgálja ezt az úgynevezett modernkori transzilvanizmust a jelenben, és annak összetettségében. A kötet két utolsó tanulmánya, az olvasatomban a kegyeletállítás szándékával is került a kötetbe. Itt a tavaly elhunyt Pomogáts Béla Transzilvanista ideológia című tanulmányáról van szó, ami jóval korábban már megjelent, mint a későbbi kismonográfiája az erdélyi helikonistákról, valamint Cs. Gyímesi Éva sokat idézett, szállóigévé vált Gyöngy és homok című nagyesszéje található a kötetben, annak utolsó írásaként. Szeretném azt is kiemelni, nem véletlen, hogy ajánlás is van a tanulmányokat megelőzően a kötetben Cs. Gyímesi Éva és Pomogáts Béla emlékének.
Szűcs László: Boka László az előbb már utalt a dilemmára, hogy hogyan kerül a Partium a transzilvanizmus asztalára. Nekem a napokban a Petőfi Erdélyben című film nagyváradi bemutatóját követő beszélgetésen a Partiumi Keresztény Egyetem aulájában az jutott az eszembe, vajon az 1840-es években Petőfi, amikor Szalontán járt, vagy Diószegen járt, vagy Koltón járt, gondolt vajon arra, hogy ő most Erdélyben utazgat, vagy egyszerűen csak eljött Biharba, Szatmárba. Illetve aligha gondolt arra, hogy egyszer majd lesz egy olyan könyv, hogy Petőfi Erdélyben, amely az ő bihari, szatmári látogatásait is meg fogja örökíteni. Az lenne a kérdésem, milyen változatai vannak a transzilvanizmusnak, és most nem csupán földrajzi értelemben teszem fel ezt a kérdést, illetve maradjunk azért annál is, milyen regionális sajátosságok mutathatók ki.
Boka László: Azt nagyon fontos látni, és a bevezető tanulmányban ezt próbáltam megmutatni, hogy már az 1920-as évek elejétől Észak-Erdély visszacsatolásáig is hányféle arcéle, hányféle változata, hányféle formája volt a transzilvanizmusnak. Igazából a virágkoráról a húszas évek végén beszélhetünk, akkor szász–magyar kapcsolatok is, konkrét fordítási programok, színházi együttműködések, szövegtranszfer-jelenségek magyar–magyar viszonylatban is megmutatkoznak. Itt, Nagyváradon is élt a törekvés, hogy az új történelmi helyzetben Biharfüreden román, magyar, német értelmiségiek találkozzanak, üljenek le. Ez sajnos nem valósult meg, meghiúsult valamilyen politikai okból. Ha csak ezt a szűk 20 esztendőt nézzük, akkor is nagyon sok változatról beszélhetünk, amit a történelmi fejlemények indukálnak. Szász László is leírja, és sokan leírják, ezzel én egyetértek, hogy igazából a szépirodalom és a sajtó volt elsődleges fóruma a transzilvanizmusnak, de az írói műhelyeken belül meg igazából transzilvanizmusokról is lehetne ilyen formában beszélni, így, többes számban, mert ahány szerző volt a helikoni csoportosulásban, annyi elképzelés is volt, az pont a terminológiai kuszaság miatt nem igazán egyeztethető össze. A Tamási-féle transzilvanizmus egészen más volt, mint az urbánus transzilvanisták elképzelése például. És arról a sarkításról is érdemes beszélni, hogy milyen volt ebben az időben a magyarországi recepció, a kritikai fogadtatás. Az újonnan születő erdélyi magyar literatúrának a budapesti recepciója – az ottani szekértáborokat leképezve – mennyiben próbált sematikusan gondolkodni, érzelmekre apellálni, figyelt-e az olyan nagy városokra, mint Nagyvárad vagy Temesvár, nem csak a történelmi Erdélyre s annak „romantikájára”. De a kötet a nyilvánvaló szépirodalmi életműveken túl – nagyon fontos ez – a sajtótörténetre is figyel, az egyháztörténetre is, némiképpen az etikai vonulatára is tehát a gondolatnak, hiszen Makkai Sándor nem csak remek író volt, hanem Erdély református püspöke 1926-tól. A sajtótörténet pedig kiemelten fontos, hiszen az egyes szépírói műhelyek mellett a napi politika ebben, ezekben csapódott le. És akkor mondjuk el, hogy az első évtizedben realitásnak tűnt egy föderatív Románián belül valamiféle autonóm Erdély léte, vagy részleges autonómiája, legalábbis nem volt kizárható, hogy az erdélyi román politikusok egy részének igényei alapján is ez megvalósítható lesz. Ezt mind-mind leképezték a politikában is manifesztálódó transzilvanizmus-koncepciók, akkor is, ha magam úgy látom, annak elsődleges szószólói valóban a szépírók és az értelmiségiek maradtak. Ez a nagyon is européer gondolatkör aztán folyamatosan hátrálni, visszakozni kényszerül a realitások, a történelmi események miatt: a többségi, tehát a román, pontosabban a bukaresti politikai berendezkedés, hogy úgy mondjam, végig ellene dolgozott.
Még egy dolgot szoktam kiemelni erről a korszakról: hogy Erdély – ez a megnövelt terület tehát – miben volt más, mint más utódállam, más elcsatolt terület. Nagyon sok mindenben, többek között nem csak az itteni magyarság nagy létszámában, hanem hogy volt egy regionális tudata, ami visszavezethető volt az Erdélyi Fejedelemség korára. Tehát ez egy előkeresett tradíció eleve. Előkeresett tapasztalat. Szokták ezt igazi teológiának is mondani, hiszen egy kollektív trauma után valamilyen vigaszt kellett nyújtani a közösségnek, mondván, voltunk mi már ilyen helyzetben, török, tatár és a többi, mégis, de ennél sokkal több is volt. Volt egy igazi keleti Svájc-gondolat, ami nagyon sokáig élt, jogos reményekkel. Ez „kicsiben” egy egész Közép-Európa-gondolatot kívánt megvalósítani, s nem az elgondolóin múlt, hogy végül ez nem valósulhatott meg. Az eszmét újraélesztők, pontosabban megfogalmazók a húszas években valóban egyszerre akartak erdélyiek és magyarok és európaiak lenni. Sok vita folyt, folyhatott erről, de ez mindig pozitívum: megvolt a vita lehetősége! S hogy kik is voltak a vitázók és az eszmét megalapozók? Ez is fontos különbség más elcsatolt területekhez képest, ugyanis a Romániához csatolt egykori magyar területekre sokan visszatértek (így Kuncz vagy Bánffy vagy Szolnay Sándor s mások is hazatértek, tehát nem csak a repatriálás volt jellemző), s nagyszámú baloldali emigráns is érkezett a Horthy-korszak Magyarországáról. A szellemi pezsgés adott volt tehát, ami meglátszik az új, erdélyi magyar literatúra nagyszámú folyóiratain, egyesületein, irodalmi-kulturális sokszínűségén is.
Érdekes módon, amikor a transzilvanizmus ázsiója a harmincas évek második felében lecsökkent, pontosabban olyan nemzetállami intézkedéseket hoznak Bukarestben, amikre ez értelemszerűen nem rezonálhatott, s az újabb generáció, Szemlér Ferencék, Szabédiék, Dsidáék már kiábrándulnak a szép szavakból, és azt mondják, a transzilvanizmus „megfutotta a pályáját”, szép-szép, de nem jó minden téren, és nincs kellő hatása, konkrét cselekvési programja, szóval az újabb generáció, akik már Romániában szocializálódtak, itt nőttek föl, ők ezt keveslik. Van egy fontos, ismert vita, a Jelszó és mítosz-vita 1937-ben, amely leszámol az ősatyáknak ezzel a szép idealizmusával. Csakhogy azt is látni kell, hogy előtte mi minden történik. Hogy mondjuk 1935-ben, ’36-ban Babits Mihályt nem engedik beutazni Romániába, és akkor erről azt írja Dsida, hogy hát nem egy politikusnak szól az anatéma, hanem egy olyan valakinek, aki Európát adta a magyarságnak és a magyarságot Európának. Fél évvel később betiltják a magyar történelmi városnevek használatát a sajtóban. Dsida azt írja menyasszonyának, hogy már azt sem írhatom le, erdélyi vagyok, mert biza „árdeáliak” lettünk… Tehát ez nem csak a hetvenes évek, nyolcvanas évek Ceauşescu-őrülete, s megjelenik erre egyfajta reagálás, az, hogy Dsida, aki korábban került minden túlzó „erdélyezést”, ugyanakkor keresztény belső értékrendje szerint is azt vallotta, hogy „mindig magunkért, soha mások ellen”, megírja a nagy opusát, a Psalmus Hungaricust.
A transzilvanizmussal az is nagy különbség más korabeli eszmei áramlatokkal összevetve, hogy ez egy sajátosan magyar eszmekör. Ha a két világháború között nézzük csak, akkor is igazából a népi gondolat még ilyen sajátosan magyar – és a transzilvanizmus. Csak a transzilvanizmusról 1940 után nem igazán lehetett beszélni már magyar keretekben sem, 1945 után Romániában meg pláne nem. Tehát a Gyöngy és homok nem véletlenül a transzilvanizmus értékszerkezetét vizsgálta, és azt mondta, hogy ez így nem jó, ha a valós kisebbségi jogok kiharcolása helyett csak a gyöngykagyló-motívumot fogjuk fel s éltetjük tovább, kimondatlanul is a nyolcvanas évek jogfosztásaira analógiát adva, a szenvedést értékteremtővé emelve, azt végső soron elfogadva, sőt szentesítve. A gyöngykagyló a húszas évek végén Áprily Lajos egyik előadásából származó szép metafora volt, de Sziklay Ferenc is használta, közkeletűvé vált, hogy a kagylóállat testét általában egy homokszemcse sérti föl, és ez a fájdalom szüli benne a gyöngyöt. Ez a keresztény etikai aspektus, hogy a szenvedés által tudunk teremteni valami értéket. Ez valóban szép, azonban a két világháború között nem akartak leragadni ennél az eszménél. Ha elolvassuk az Erdélyi Helikon folyóirat bevezetőjét, akkor azt mondja ugyanez a szerző, hogy mi magunk is még vitatkozunk egy picit az erdélyi jelzővel, mert az kényszerűen lehatárol, de öntudatunkat is védjük. Zárójelben jegyzem meg: erről az utolsó mondatról mondta Babits Mihály, hogy nem összetévesztendő a transzilvanizmus és az erdélyi öntudat, mert az két különböző dolog. Az utóbbi talán mindig is létezett. Aztán viszont Áprily szépen leírja az Erdélyi Helikon első számának említett Beköszöntőjében, hogy az erdélyi jelzőn túl e gárdának arra is megvan az ereje, hogy mögé nézzen a dolgoknak. És nem is kell hangoztatnia látványosan és tüntetőleg a maga erdélyiségét, mert az eleve adott, az minden egyes sorából ki- és átérződik. Áprily szó szerint egy olyan párhuzammal, hasonlattal él, hogy az olyan, mint egy Stefan George-vers, amely úgy idézi meg az ősz szép lelkét, hogy egyszer sem mondja ki, a jelentésében megfakult szót, hogy ősz. Tehát nem kell kimondani, hangoztatni, hivatkozni rá folyamatosan, hogy Erdély, pláne nem melldöngetve. „Erdélyiek vagyunk öntudatlanul és magától értetődően” is – Bánffynak idézem is az egyik szép levelét. Kuncz vagy Ligeti Ernő ugyanezt vallotta. Utóbbi azt mondta az említett, 1937-es vita során, hogy nem az a baj, hogyha erdélyieknek valljuk magunkat, a baj ott kezdődik, ha „csak erdélyieknek”. És ez már összmagyar viszonylatban is fontos kérdés. Európai aspektus kell, ezt mindenki tudta a korabeli nagyok közül, a szellemi bezárkózást és a sebnyalogatást mindenki elutasította, mert az öngyilkossággal érne fel – írta Kuncz. Makkai hasonlóan a minőségre és a szellemi-lelki építkezésre helyezte a hangsúlyt, Bánffy nemkülönben. Schöpflin és Babits és mások Budapestről is épp ezt emelték ki, ezt értékelték, hogy Erdélyben – ahogyan másutt írtam, a kor „második irodalmi mezőjén” – ez a transzilvanizmus teljes ellentéte volt a kis-magyarországi politikai és közjogi irredenta dacnak, s az új erdélyi irodalom szelleme épphogy nem a múltba, hanem a jövőbe s Európára tekintett.
Különböző arcélei voltak tehát a transzilvanizmusnak. Létezett egy úgynevezett aulikus transzilvanizmus, amit egyesek így hívtak, főleg a helikoni transzilvanizmusra utalva, volt egy Szabédi László-bevezette fontos kettőség: országtranszilvanizmus és tájtranszilvanizmus. Ezek különböző terminológiák, attól függően, hogy Erdély-országban önmagában vagy csak az irodalmi sajátosságban, de összmagyar viszonylatokban gondolkodtak, s ezek csupán ebben a két évtizedben születtek, ehhez képest is nagyon sok minden változott később, a későbbi tiltások, kibeszéletlenségek miatt is. De a regionalitás-eszme még Románia EU-csatlakozása előtt is fölmerült a különböző, nem csak eszmetörténeti, hanem politikatörténeti kérdésekben is.
Filep Tamás Gusztáv: Ez a belső arca a transzilvanizmusnak, míg a külsőhöz kimondottan tudatosítanunk kell Várad, a Partium fontos szerepét is. Van, amikor Várad Erdélyhez tartozik, van, amikor nem, de az Erdélyi Fejedelemség múltja nélkül, annak feldolgozása nélkül ilyen komplex ideológia nem alakulhatott volna ki a transzilvanizmusból. Gondoljunk csak Kós Károlyra, a korszak történelmi regényeire, vagy Kuncz Aladár első, a Helikonban közölt összefoglalására. Az Erdélyi Fejedelemség hagyománya nélkül valószínűleg mindez csonka lett volna. Ez a hagyomány pedig erősen kötődik ide, a Partiumhoz, Váradhoz, amelynek Bocskai István volt a főkapitánya. Az erdélyiségnek, a politikai erdélyiségnek a kulcsmondata Bocskai végrendeletében szerepel: mindaddig, amíg nálunk erősebb idegen kézben, Bécsben, „a németnél” lesz a korona, addig Erdélyben fenn kell tartani a fejedelemséget, de inti az erdélyieket, ha ez a helyzet megszűnik, ne szakadjanak el Magyarországtól. Tehát mindenképpen van olyan politikai helyzet, néhány száz év, amikor Magyarországtól Erdély elválasztatik. Ekkor más ideológiai koncepciókat, más megélési stratégiákat kell kidolgozni, és ez időről időre újabb és újabb problémákat vet fel. Például a reformkorban 1848-ig az uniót megelőző egyik legfontosabb kérdés a partiumi megyék ügye volt. Hová tartozzanak? Wesselényi Miklós képviseli az unió ügyét, akinek mind a két országgyűlésben helye van, itt is birtokos, Magyarországon is. Keményék generációja az uniót talán a legfontosabb kérdésnek tartotta, Erdély további fejlődését enélkül nem tartották lehetségesnek, de 1848 nyaráig nem merült fel bennük, hogy a románok nélkül kellene ezt megcsinálni, illetve hogy magyarok és románok ellenséges pozícióba kerülhetnek. Az erdélyi magyar liberalizmus bizonyos értelemben kimondottan románpárti. Miért? Azért, mert látják, hogy a Szászföldön Bécshez ragaszkodnak. A szász városoknak pedig román jobbágyai vannak, ezek a magyarok potenciális szövetségesei. A 19. századi magyar liberalizmus embertelennek tartotta a jobbágyrendszert, fel is szabadították a román jobbágyokat, tehát ebből még pozitív történelmi fordulat is következhetett volna, legalábbis ezt várták. Nem történt meg. A dualizmus után pedig elég sok dokumentum van arról, hogy az erdélyi érdekeket a budapesti parlamentben nem képviselik úgy, ahogy az itteniek szeretnék. Ez logikus is, aki ott van helyben, az határozza meg, mi történjék, az intézi a dolgokat. Egyébként is a kelet-magyarországi részeknek a tendenciáit igyekeztek visszaszorítani, kissé ellenzékinek tűnt az a terület. Van tehát egy ilyen külső arca is, egy magyar–magyar viszonyban megmutatkozó arca is a transzilvanizmusnak. Bánffy is, Ligeti Ernő is hivatkozott a szabad szellem hagyományára, a protestantizmusra, a Nyugat-járásra és a Bécstől való kevésbé szoros szellemi függőségre. Tudjuk, hogy a Diploma Leopoldinum után is valamennyire szabadabbak a viszonyok. Tehát a külön erdélyi alkotmány, illetve a leopoldi kötlevél több jogosultságot biztosított Erdélynek, mint ami Magyarországon érvényben volt. Például vallásszabadságot. Még akkor is, ha Bécsből igyekeztek ezt végig befolyásolni, a jogokat visszaszorítani. Na most ez az erdélyi és összmagyar vagy erdélyi és tömbmagyarországi viszony sohasem rendeződött, nem is volt olyan politikai szituáció, ami égetővé tette a megoldását. De az erdélyi írók szövegeiben lépten-nyomon föltűnnek a két terület és közösség közötti különbségek. Ezek szellemileg nem szakítják el ugyan Erdélyt a tömbmagyarságtól, de képviselői bizonyos más eszmetörténeti pontokra hivatkoznak.
Albu-Balogh Andrea: Ha már Szűcs László a regionális változatokat felvetette, úgy gondolom, az a kérdés megkerülhetetlen, hogy a Váradon élő, tevékenykedő íróknak, újságíróknak vagy a Váradról elszármazott újságíróknak milyen szerepük volt a két világháború közötti erdélyi irodalomban. Amúgy bennem motoszkál az a kérdés, hogy a váradiaknak mennyire volt ösztönös az, hogy Kolozsvárhoz csatlakoznak, egyáltalán bekapcsolódtak ebbe a helikoni mozgalomba. Mennyire volt ez kényszerpálya, arra gondolok, hogy már 1908-ban kezdett kialakulni egy regionális irodalmi központ, a holnaposok-csoportja is erről tanúskodik, tehát mennyire volt ez természetszerű? Mennyire volt szükséges lépés, gesztus. És itt Tabéry Gézáról feltétlenül beszéljünk, akár Ligetiről is, aki Váradon is újságíróskodott. Arra kérlek, hogy a transzilvanizmus és Várad, a helyi írók, újságírók szerepére is térjetek ki.
Boka László: Huh, erre körülbelül három órán keresztül kellene válaszoljak, de az előbb nem fejeztem be, amikor azt mondtam, miben más Erdély, más utódállam. Az utódállamok kifejezés Szerb Antal irodalomtörténetében szerepel, ezért merem használni. És akkor nyilván a kompaktságát említettem, meg a tradíciókat. Nem tudom érthető volt-e, a Vajdasággal összehasonlítva ugye a török uralom miatt látványos a hagyomány-kérdés eltérése, ott megszűnik a kontinuitás, tehát kiirtanak embereket és utána kerülnek mások betelepítésre, vagy a Felvidékkel, Szlovenszkóval kapcsolatosan földrajzilag is, ahol van egy hosszú-hosszú, körülbelül 40 kilométer széles sáv, ami viszont nem történelmi régió. Ha valaki megnézi Pozsonyt, s megnézi Kassát, ezeknek egymáshoz semmi köze nem volt. Ilyen téren azért érdekes Erdély, a kibővített Erdély is, hogy mennyire „kompakt”, s mennyiben más Nagyvárad, mint Marosvásárhely vagy Székelyföld. És akkor hozzájön ehhez, hogy olyan emberek döntenek úgy, hogy visszaköltöznek 1920 után a királyi Romániához csatolt területekre, mint az idős Benedek Elek, Bánffy, Szolnay, tehát egy fantasztikus szellemi potenciált hoznak, az elit egy része hazajön és egy társadalmi programot próbál kialakítani. Ugye a kialakuló irodalomnak is ez lesz a jellemzője, és még nagyon fontos, hogy Ligeti a korszakos művében, a Súly alatt a pálmában megírja, hogy az első években meg kellett találni az új íróknak az új irodalmi közönséget is. És ez nem volt olyan egyszerű, hiszen a legnagyobb probléma, mint mindenütt, itt is kezdetben az intézményhiány volt. Igazából az egyházak voltak azok, amelyek egyedül segítséget tudtak adni magának a közösségnek, minden más szubvenció megszűnt.
Ha a nagyon is centralizált irodalmi-szellemi életet nézzük, a Budapestre centralizált élethez képest elvágták a csapokat, viszonylag szigorú határzár volt, ahogy Kosztolányi írja, még a posta sem jöhetett be. És ehhez képest kellett egy teljesen új irodalmi arculatot kialakítani. A magyar irodalmat is felparcellázták, több részre szakították, Kuncz szép hasonlata szerint, amit addig egy teljes parkban lehetett, mint fantasztikus gazdagságot és heterogeneitást megélni, most egyetlen parcellában kell érzékeltetni. Ilyen szempontból kihívás is volt, s a gondok ellenére részben szabadabb légkörűnek mondhatjuk a húszas-harmincas évek erdélyi magyar irodalmát, mint mondjuk, a budapesti literatúra ideológiai platformok mentén kettészakadt mezőjét, abban a kormányzati, nemzeti konzervatív és a progresszív, ma úgy mondjuk, szintetizáló modernség irodalmi diszkurzusai szerinti szekértáborokat.
De hogy a feltett kérdés felől is közelítsek, még fölsorolhatnék sokakat, olyanokat, mint Tabéry Géza, aki Svájcban tanult, vagy Kemény János báró, aki Bécsben tanult, és ott Kassákék körében az avantgárddal kerül kapcsolatba, színházi író lesz, s aki nagyon fiatalon, még a húszas éveiben befogadja Marosvécsre a helikoni társaságot. Vagy azokat az emigránsokat, akik nemcsak Moszkvába, Bécsbe és Németországba költöznek, hanem Kolozsvárra, Nagyváradra vagy Aradra. Itt van egy olyan szellemi pezsgés tehát, amit a Helikon is javarészt leképez. Aztán létrejön a Céh 1924-től, a helikoni csoportosulás 1926-tól, s az irodalmi folyóiratuk 1928-tól. Ezt a szabad csoportosulást ugye van, aki íróakadémiának, íróparlamentnek nevezte. És ugye Kós ki is mondta, hogy eleve polgári radikálisok, népiek, konzervatívok, vannak soraikban, úgy fogalmazott: vannak közöttünk arisztokraták és proletárok, katolikusok és zsidók, gazdagok és olyan szegények, mint a templom egere, de egy célért küzdünk, s egyikőnk sem kérdi a másiktól, hogy az milyen elveket, pártszimpátiát vall. Egy dolog köt össze bennünket, az erdélyiség, és hogy az erdélyi literatúra az egyének szintjén is szárnyra kapjon. Szóval ez így példaértékű, annak ellenére, hogy mind a beolvasztó Bukarestből, mind a megosztott Budapest felől vádak özöne éri őket. És 1928-ban, a tízéves visszatekintésben már valóban megkérdőjelezhetetlen értékei is vannak ennek az irodalmi mezőnek.
Na most, hogy Váradhoz is közelítsünk, ezek az emberek egy pillanatig sem gondolták, hogy ez a fajta új erdélyi irodalom, ami kényszer szülte irodalom, valamiképpen provinciális lenne, maradhatna. Ez nagyon fontos különbség, mert ők mindig Európára tekintettek, azt mondta szépíróként Makkai püspök is, báró Kemény és gróf Bánffy is, mindannyian prózaírók tehát, hogy öngyilkosság lenne kisebbségi körülmények között nem európai mércével mérni. Ezt Makkai A magunk revíziójában is kifejti, etikai alapra helyezi: a kisebbségi ember mindennap ellenőrzi a lelkiismeretét, és kimondva-kimondatlanul vállalja a kisebbségi létet. Sokkal könnyebb lenne elköltözni nyugatabbra, vagy könnyebb lenne beolvadni a többségbe, de ez napi szinten vállalt, tehát ennek van egy etikai magaslata. Azt is mondja, hogy a kisebbségi irodalom, az erdélyi irodalom közelebb is áll az egyetemes európai irodalomhoz és értékekhez, mint a nemzetihez. Előkeresnek regionális, helyi és nagyobb hagyományokat, történelmi momentumokat, sajátosságokat, jellegzetességeket, a vallásszabadságot, a jogegyenlőséget, előkeresik az olyan decentralizációs folyamatokat is persze, mint A Holnap, és még a holnaposok előtt is volt egy-két regionális irodalmi hullám Váradon és másutt, amire lehet hivatkozni az elszakítottságban. Tabéryéknál kezdetben a nagyváradi lapoknak nem is az áll a fejlécében, hogy erdélyi, hanem „erdélyi és tiszántúli”, az aktuális csapatmozgásoknak megfelelően. De azt is el kell mondani, hogy bár büszkék vagyunk az irodalmi hagyományra, Várad mindenkori szerepére az összmagyar irodalomban, de Nagyárad 1918 után fokozatosan elveszíti azt a pozícióját, ami a korabeli, Monarchiabeli, meg a korábbi Magyarországnak a második legnagyobb vármegyei központja jelentett. Az új határral nemcsak a közigazgatási, hanem az egyházmegyei határokat is felosztják, Kolozsvár válik egyértelműen központtá. Ligeti Ernő a tízes években még valóban Kolozsvárról „kérte át” magát Váradra, ide szerződött, mert itt komoly irodalmi, sajtóélet volt, mint mondta, s szabad szellem. A húszas évek elején Nagyvárad, Kolozsvár és Marosvásárhely száll be a képletes versenybe, hogy melyik legyen az új irodalmi centrum, miután Budapestről leszakítottak bennünket. Ez pár év alatt egyértelműen eldől, Kolozsvár lesz az, a húszas évek derekától ez megkérdőjelezhetetlen. Várad kapcsán nemcsak Tabéryt lehet említeni, hanem Olosz Lajost is, Reményik Sándort is, de nagyon sokan Nagyváradon fogalmazzák meg magukat, itt kerülnek a figyelem középpontjába. Gulácsy Irén is ilyen, akinek férje itt, a püspökségen dolgozott, de Berde Mária is itt tanárkodott Marosvásárhely után. Meg olyanokat is említhetünk, akik nem tartoznak szorosan a helikoni írók köréhez, a baloldali értelmiség részei voltak, például Radnóti Miklós féltestvére, Erdélyi Ágnes, aki szintén itt élt és alkotott. Van tehát egy gazdag, prosperáló szellemi élet, egy kihívásokkal teljes, de viszonylag élhető értelmiségi lét, és hát sokféle arcéle a kornak: ebben a kényszerhelyzetben megtapasztalják a helyi asszimilált, magyar zsidók (vagy svábok is) az előnyöket és a súlyos hátrányokat is. És itt Hegedűs Nándortól Kecskeméti Lipótig sokakat említhetnék még, akik a városért és annak magyar közösségéért, sajtójáért és kulturális-szellemi életéért dolgoztak ekkoriban, miközben budapesti vagy nyugat-európai felkéréseik is voltak, de nem akartak innen elköltözni.
Szűcs László: Nagyon sok név hangzott már el eddig. Emeljünk ki néhány fontos figurát a transzilvanisták közül. Úgy kérdezném, ki lenne az… legyen mondjuk két név, akivel szívesen meginnátok egy kávét, és miről beszélgetnétek.
Boka László: Hű, hát ez nagyon jó, viszont nagyon nehéz kérdés. Nem is fogok tudni csak kettőt mondani, mert Dsidával is leülnék szívesen, meg ugye Bánffyt sem hagyhatnám ki, Kunczot, s még nagyon sokakat. De akkor maradjunk ennyiben.
Szűcs László: Nincs annyi kávé.
Filep Tamás Gusztáv: Én szeretnék vendég lenni Marosvécsen, amikor még mindannyian ott vannak. Ha csak kettőt nevezhetek meg, Tavaszy Sándor az egyik, akinek a nevét ritkán szokták emlegetni. Kolozsvári püspökhelyettes, egyházkerületi főjegyző, református teológiai tanár és filozófus. Ezt azért is kiemelendőnek tartom, mert a transzilvanizmusba szerintem azt is bele kell számítanunk, hogy hirdetői között a kantiánus etikán képződött filozófusok voltak, Tavaszy, Makkai Sándor, talán Bartók György is, és ez a filozófusvonulat sokat adott az egész eszmekör etikai megalapozásához. Tavaszynak is van egy híres tanulmánya, Etikai szempontok a románság és magyarság viszonyának megítéléséhez. Ami még érdekes: a hetvenes-nyolcvanas években a budapesti fiatalság kedvelt olvasmánya volt Martin Heidegger filozófiája. Hát az egyik első magyar Heidegger-tanulmányt Tavaszy Sándor írta. Ugyanis ezek a protestáns teológusok olvasták Heideggert, valószínűleg azért is, mert egyazon egyetemen tanított a 20. századi protestantizmus legjelentősebb teológusával, Karl Barthtal. Tehát a legfrissebb filozófiára reagáltak, és ez megjelent az itteni sajtóban. Ő az egyik. A másik, akivel most aktuálisan szívesen beszélgetnék, és igazából még lehetett is volna, mert Pesten halt meg, s én már érettségiztem akkor, Szenczei László, akiről írtam ebben a tanulmányban és máshol is. Számomra azért is érdekes, mert 1935-ben írt egy olyan kisregényt Székely apokalipszis címmel, ami szinte kicsúfolja Tamásit és Nyirőt, pontosabban Tamási és Nyirő stílromantikáját, a székelymítoszt elviszi a végső konzekvenciákig. Persziflázsról van szó, miközben mindkét írót nagyra értékelte. Erre ahelyett, hogy agyonverték volna, beválasztották a Helikon tagjai közé, és a következő évben már Tamásival és Nyirővel együtt volt ott a vécsi találkozókon. Ez is a Helikon, ez is a transzilvanizmus szelleme.
Boka László: Csak két mondatot fűznék ide. Nagyon fontos, amit Tamás mondott az 1927-es Heidegger-tanulmányról. Nagyon sokan ezt tényleg úgy látták a korban, mármint az erdélyi fiatal szerzők is, hogy fiatalabbak vagyunk a Nyugatnál, és európaibbak vagyunk a magyarországiaknál. Mára nem ez a kép. Mára az a kép, hogy Erdély az csak ilyen meg ilyen hagyományőrző, skanzenszerűen tradicionalista. Schöpflin leírja egyébként a magyar irodalomtörténetében 1937-ben már, hogy a legfontosabb hozadéka a Helikonnak, hogy összmagyar viszonylatban is teljesen újat tudott felmutatni, például Nyirő, Tamási és a székelység prózája révén. De ezt a fajta gondolatot, amiről felkértem Filep Tamást, hogy írjon, tehát ezt az úgynevezett városi, urbánus vonalat, ezt sokáig elfeledték, holott legalább ilyen fajsúlyos, erről hajlamosak vagyunk ma is megfeledkezni, holott a mai Erdélynek mondott területen egyáltalán nemcsak a falvak világa, nem is csak a székelység, hanem Kolozsvár s persze a partiumi, bánsági prosperáló nagyvárosok szellemi légköre volt meghatározó.
Albu-Balogh Andrea: Eszembe jut nekem is egy anekdota a városok rivalizálásával kapcsolatban. Molter írja le, hogy amikor bemegy Kolozsváron a New York kávéházba, megkérdezik tőle, „hát hogy piszmogtok a bötűvel ott Vásárhelyen?” Erre ő nagyon frappánsan kivágja magát. A beszélgetés jelzi azt, hogy volt egyfajta rivalizálás Vásárhely és Kolozsvár között is, és ennek Molter hangot is adott egyik kis anekdotájában. Laci felvetette ugye itt az urbánus transzilvanistákat. Erre is szerettem volna egyébként rákérdezni, vagy ezzel folytatni. Ez a téma ugyanis nekem is nagyon kedves, leginkább Karácsony Benő kapcsán, akit te is ebbe a körbe soroltál. Én magam is úgy látom, hogy az erdélyiségen belül volt egy olyan irány, egy olyan változat, egy olyan arcél, amiről volt, amikor elfeledkeztünk. Ezek azok az írók, akik leginkább a polgári réteget mutatták be, a városi középréteget és hát saját jelenkorukat. És te is így sorra veszed az írókat, ugye, Tamás? Hogyha erről beszélhetnénk egy kicsit, te hogy látod őket, hogyan színesítették az erdélyiséget?
Filep Tamás Gusztáv: Azzal a vallomással kell kezdenem, hogy nekem magamtól nem jutott volna eszembe ezt a tanulmányt megírni, Boka László kért meg rá, de a dolognak volt előzménye. Néhány éve írtam egy könyvet Ligeti Ernőről, s a kiadó kérésére alcímet is kellett adnom. Akkor jutott eszembe róla, hogy ő egy urbánus transzilvanista. Volt, aki megrótt, legalábbis értetlenkedett, hogy miért is akarok én egy pesti vitát átplántálni ide, ugyanis Budapesten, különösen a hetvenes-nyolcvanas években, két világháború közötti előzmények után, fojtottan zajlott az urbánus-népi vita, amit később átkereszteltek liberális és populista irányzatok harcára, és 1989 után így jelent meg a politikában. Most csak a végkövetkeztetést mondom: arra jöttem rá, hogy ez a vita ilyen ocsmányul, ahogy Pesten folyt, csak a metropoliszban alakulhatott ki, az összes többi városban, amelyek sokkal inkább benne vannak a tájban, a régióban, a környező falvak világában, ez ilyen élesen nem merülhetett fel. És még egy: a transzilvanisták egy része az októbrista eszmevilághoz is közelebb állt. Tehát az 1918-as októberi őszirózsás forradaloméhoz, amiből a Magyarországon száz éve tartó ellentét született. Az októbristákat, akik nem tudták szakszerűen működtetni az államot és nem tudták megmenteni Magyarországot, tehát megbuktak, sokan még árulónak is szokták tartani. Szerintem csak alkalmatlanok voltak a szerepükre. Egy kortárs azt mondta erről, hogy október eszméit meg kell különböztetni október embereitől. Viszont ez a vita, az októbristák-konzervatívok vita kisebbségi helyzetben nem válhatott olyan élessé, mint Budapesten. Egyszerűen azért, mert a Felvidék és Erdély megszállásakor az őszirózsás forradalom által kinevezett hivatalnokok voltak a főispánok, a kormánybiztosok, azokat tartóztatta le a román hadsereg. Itt nem volt vörös uralom. Illetve Váradon éppen volt egy ideig, de sem vörös-, sem fehérterror nem volt. Ez pozitívum, Pestnek fel lehet mutatni a példát, hogy ezek nem egymással véresen szembeszegezendő fogalmak!
Maguk a prózaszövegek… Kuncz írja, talán éppen a hivatkozott tanulmányában, hogy először jött az új erdélyi irodalmon belül a lírában a metafizikai vigasztalás, utána a történelmi, majd a népi próza, regény kora, de hiányzik valami: a városi regény, a polgári társadalom regénye. Márpedig a polgárság azért is fontos, mert a társadalmat a városokból irányítják. Én azokat az embereket kerestem meg, azokkal foglalkoztam a kötetbe szánt tanulmányban, akik ezt a világot próbálták ábrázolni. Lehet, hogy nem olyan remekművekben, mint a Bánffy-trilógia, vagy mint Tamási munkái. De például Molter novellisztikáját közelinek tartom a Tamásiéhoz, minőségében, hangulatában, stílusában mindenképpen jónak. Lakatos Imrét is idéztem ott, aki nem volt prózaíró, nem is írt szépirodalmat, viszont az elsők között olvasta a Thomas Mann-könyveket, Marcel Proustot, franciául, angolul, németül tökéletesen tudott, és elkötelezett erdélyi volt. Kuncz Aladárral együtt volt Noirmoutier-ban, de hamarabb szabadult, Svájcba ment, később egy íróasztalnál dolgoztak az Ellenzéknél, és a Fekete kolostor megírására többek között ő biztatta barátját. Amikor Kuncz meghalt, néhány hónapra ő vette át az Erdélyi Helikon szerkesztését, amit Kuncz szellemében folytatott. Akár azt is gondolhatnánk, ez az urbánus polgár, a világkultúrában élő ember bizonyára lenézte a népi irodalmat. Hát nem. Amikor Tamásinak a Tündöklő Jeromosát támadások érték, ő a Független Újságban egy remek cikkben állást foglalt Nyirő és Tamási mellett, állítva, hogy az új székely irodalom világirodalmi szintű. És még valami: az erdélyi Helikon írótársaság felekezetfölötti volt, ahogyan Laci is utalt rá. Ortodoxon kívül szerintem minden felekezetbe tartozó volt a tagjai között: katolikus, református, unitárius, evangélikus, és volt sok zsidó is. A zsidók is hatalmas apportot hoztak a korszak erdélyi magyar irodalmába. Hát részben Várad is… ezt jó helyt mondom; Ligeti, kedves alkotóim egyike Váradon is élt, újságíróként dolgozott itt, igaz, az első világháború előtt. Nem árt, ha tudjuk, hogy hét-nyolc zsidó tagja is volt a Helikonnak, mindegyik nagyon érdekes, sajátos, egyedi életművet hozott létre. Közülük Karácsony Benő is szerepel az írásomban, Lakatos Imre is közéjük tartozott.
Boka László: Én ezt azzal kötném egybe, hogy többes kisebbséget vállaltak, tudatosan, tehát a zsidó magyarok, vagy akár a sváb magyarok is, mert Moltertől kezdve, tehát Kádár Imre, Ligeti, Karácsony Benő is említhető, s ezek közül többen tragikus sorsot tudnak magukénak. Épp a várva várt visszacsatolás, Észak-Erdély visszatérte után következik a kálváriájuk, ami nagyon nagy többségében tragédiába torkollik a vészkorszakban. Az egyiküket agyonlövik, a másikukat pedig deportálják Auschwitzba. De olyanokat is emlegethetünk, akik „csak” háttéremberek voltak, itt nagyváradi szinten is, például a Sonnenfeldék, akik nélkül nem lett volna magyar lapkiadás Nagyváradon a két világháború között…
De hogy ne csak erről a szomorú aspektusról beszéljünk, közben eszembe jutott, mit felejtettem el az előbb, hogy az egyre radikalizálódóbb helyzet előtt, tehát még a ’20-30-as években. A nyitottság és európaiság, ami a Helikon-kört és a korabeli erdélyi magyar értelmiségieket, íróértelmiséget jellemezte, abban is megmutatkozik, ahogy Tamás is elmondta, hogy saját maguk köreiben adtak helyet a legnagyobb kritikáknak. Azt is el szoktam mondani, hogy a Jelszó és mítosz-vita az Erdélyi Helikon hasábjain került publikálásra, nem másutt. A fiatalabbaknak válaszoló Ligeti szerint, idézem: „nekünk európai irodalmat, kis nyelvi határainkon felül álló, a regionálizmus jelzőjét túllépő irodalmat kell adnunk, de mi itt Erdélyben kell szolgáljuk Európát és ennek ki is kell tűnnie. Európaiasságunk a honi levegőből fakad, a mi itteni életünkkel érintkezik, kimutathatók rajta egy külön létező világ törvényszerűségei. Azok a szobrok, amelyeket az antik vagy a reneszánsz világ készített, magukon hordozzák alkotójuk külön géniuszán kívül a kor géniuszát, a nép géniuszát és anyagszerűségekben kifejezési eszközeiket megszabja a honi talajon feltalálható márványnak tömörsége, hajlékonysága, geológiai adottságai. Ahogyan nem tudok európai lenni anélkül, hogy ne legyek magyar, úgy mint Erdélyben, úgy sajátos politikai viszonyok között kisebbségi magyar író sem lehetek, és egyben nem külön erdélyi és kisebbségi. E külön színt nem akarom kihangsúlyozni, de nem is akarom letörölni.”
Szűcs László: Az úgynevezett modern transzilvanizmus, vagy annak fázisai időben elég pontosan behatárolhatók a két világháború közé. Mennyire átjárhatóak ezek a határok? Korábban említettétek a holnaposokat, ami ugye időben egy távolabbi időszak, aztán szóba kerültek az ötvenes-hatvanas évek is, amikor egyáltalán ezt a szót nem is lehetett leírni. Van-e ma létalapja ennek a kifejezésnek, illetve hogyan neveznétek meg irodalmi, kulturális vagy társadalmi szempontból azt a korszakot, amiben ma élünk itt, Partiumban és Erdélyben.
Boka László: Ez is egy nagy, összetett kérdés. Amennyire lehet persze, röviden fogok válaszolni. Ugye én összesen két idézetet hoztam. Az egyiket az imént felolvastam. Egy másik idézettel is készültem, és ez nagyon fontos ahhoz, hogy megértsük a transzilvanizmusnak a két világháború közötti lényegét, az etikai lényegét is, amikor már kisebbségi a szituáció. De előtte még azt mondanám, nagyon igyekeztem a kötetben szerkesztőként, hogy ez a kérdés maga ne csak a két világháború közöttre korlátozódjék. Említettem, ugye a régiónak politológiai értelemben a korábbi, tehát a Monarchián belüli érdekérvényesítését is. Az más kérdés, hogy az egy szűkebb régióra vonatkozott ekkor még, tehát a holnaposok 1908-1909 körül semmiképpen nem tekinthették magukat transzilvanistának. Ők decentralizációt hirdettek, amire viszont utóbb, a megváltozott kényszerhelyzetben rá lehetett példaként mutatni. Hogy van Pesten kívül is élet, lehetséges ilyet teremteni.
És aztán a hatvanas évek végétől egészen másként merült ez föl megint: a „tűrt” kategóriáiban a kommunista cenzúra, ha tetszik irányított olvasataiban akár, ami mindent kiemelt, ami helyi volt, de más, mint összmagyar… Ezek komplikált kérdések, amik egy eszme alakulástörténetében figyelembe veendők.
1989 után többen eltávolodtak – jogosan – e kérdéskörtől magától, annak leszűkítő értelmezései okán, miközben a szóban forgó életművek jelentős részét, tehát a két világégés közöttieket, még senki nem is dolgozta föl. A Provincia-projektben az ezredfordulón megint másképp merült föl mindez, erdélyi román értelmiségiekkel is érdemi együttgondolkodás folyt Molnár Gusztiéknak hála, Erdélyről.
Ugye abba most tényleg ne menjünk bele, hogy a két világháború között a regionális értékekkel szemben a rosszul értelmezett provincializmus viszont egyértelmű veszélyforrás volt. A Kolozsváron élő Jékely Zoltán 1944-46 között például többször leírta, mennyire vékony ez a jég, hogy európaiság és provincializmus, és itt kell nekünk egyensúlyoznunk. Az egyik felé törekedni, s nem hagyni, hogy a mostoha körülmények lehúzzanak. Idő hiányában erre nem térek most ki bővebben. Viszont a másik fontos idézet, amit mindenképpen fel akartam olvasni, az egy nehéz időszakban született levélrészlet, amikor Makkai Sándor, aki 1926-ban fiatalon lesz református püspöke Erdélynek, és etikai magaslatokról beszél, mint idéztem, 10 évvel később úgy dönt, ahogy dönt, hogy mégsem marad Erdélyben, s Magyarországra költözik, sőt, azt állítja ekkor, hogy a kisebbségi sors mint olyan embertelen, lehetetlenség. És akkor ugye magánlevélben Reményik Sándor a sziklaszilárd etikai tartásával megpróbálja lebeszélni erről, látva, micsoda kataklizmát fog okozni. Bánffy is megpróbálja lebeszélni. Itt Nagyváradon Hegedűs Nándor azt írja, hogy ezek után A magunk revízióját tűzbe kellene vetni, hiszen egy egyházi vezető milyen példát mutat, és akkor ezt írja neki, pár sort olvasnék föl, Reményik Sándor: „A régi Makkaitól azt tanultuk, hogy az élet minden körülmények ellenére is nem puszta valóság, hanem megvalósítható minőség, […] nem csak adottság, hanem kategorikus imperatívusz. […] A mi egész transzilvanizmusunk” – és ez a lényeg, teszem hozzá én – „azon a saroktételen nyugodott, kimondva vagy nem kimondva, hogy az állam és nemzet nem szükségképpen egy, sőt a nemzet államtalan formája mélyebb, tisztultabb, bensőségesebb, keresztényibb, etikaibb lehet, mint annak politikai formája.”
Nos, azt gondolom, ez az alapvetés: kellő távolságot tartani a mindenkori központoktól és megmaradni úgy erdélyinek, hogy közben az összmagyar szellemi egységet egy pillanatig sem adjuk fel, de Európára és a magasba tekintünk. Ez a néhány alapelv közelíthet bennünket leginkább a transzilvanizmus igazi magjához.
Filep Tamás Gusztáv: A korszakolásban az utolsó éveket én nem határoznám meg, de ami ’89 után történik, a demokratikus fordulat következményeit én a vendetta és a neoprimitivizmus korának gondolnám. Nemzedékemnek, több barátomnak nagyon nyomasztó élménye volt az, hogy amíg a kommunista diktatúra működött, és különböző ideológiai csoportokba tartozók együtt törték a borsot az orra alá, addig (innen visszanézve) szinte béke volt, viszont ahogy elkezdődött az ideológiai tagolódás, illetve a politikai pártok szerveződése, az emberek elkezdték átharapni egymás torkát. Több évtizedes barátok kezdték el terjeszteni a másikról, hogy az a Szekuritáté vagy az ÁVH ügynöke volt. Tehát a politikai átmenet nagyon nagy megrázkódtatásokkal járt. Ez most már lecsengett, de csak azért, mert meguntuk. Ezt azért mondom ilyen hosszan, mert egyre kisebb az érdeklődés mások, mondjuk egy más irodalmi csoportba tartozó vagy egy más ideológiát képviselő ember és műve iránt. Keveset olvasunk, különösen a mások könyveiből, a barátokét még igen. Nem tudok Pesten például egy olyan helyet megnevezni, ahova bemegyek, és pontosan meg tudnám állapítani, hogy a magyar nyelvterületen hol, mikor, milyen fontos könyv jelent meg. Érdekes módon ez a kommunista korszakban, amit eszemben sincs visszasírni, sőt, nem volt így, mert az Élet és Irodalom vagy valamelyik lap azért ezeket az adatokat, címeket közölte, a fontos műveket recenzálták. Sokkal kevesebbet olvasunk, mint régen, a könyvek példányszámán is lehet ezt látni. Négy-öt-hatezer példányban jelentek meg könyvek (értékes ifjúsági könyvek akár húszezerben), most 3-400 példányban. De a dolognak van még egy ága, amit két mondatban mondok el. Markó Bélának van egy tanulmánya a könyvben, abban az új erdélyi prózát olvasva egy újfajta, kimondottan transzilván jellegű próza megjelenését villantja föl. Ez ígéretes folyamat, és tényleg értékes művekről is van szó. Visszatekintő, dokumentarista, egyéni és kollektív tapasztalatokat játékba hozó kortárs regényekről, amelyek közvetve vagy közvetlenül a transzilvanizmust is érintik, s amelyek szerzői kimondatlanul is erőteljesen erdélyi kötődésűek. Boka Laci írt is erről nemrégiben egy összefoglaló tanulmányt a mi folyóiratunkba, a budapesti Kisebbségkutató Intézet Regió című folyóirata tavalyi évfolyamába.
Albu-Balogh Andrea: Végezetül csak azt mondanám el, hogy még miről szerettünk volna beszélgetni, hiszen láthatja a közönség is, ez egy fantasztikusan gazdag téma, s egy sokrétű kötet, de az időnkbe nem fért bele: mindenképpen szántunk volna még egy kérdést annak, hogy milyen kapcsolatrendszert építettek ki, vagy próbáltak kiépíteni a helikonisták mondjuk a helyi szász írókkal. Különösen a húszas években egy eléggé virágzónak ígérkező kapcsolatrendszer kezdett kialakulni, ami aztán a harmincas évekre eléggé beszűkült, de a román írók felé is próbáltak folyamatosan nyitni. Tehát, hogy az, amit programszerűen hirdettek, azt tényleg próbálták meg is valósítani, ahogyan itt is részben elhangzott. S ez egy olyan vállalkozás volt, amire utólag is büszkék lehetünk. Ilyen ez a kötet is, azt gondolom, amit mindenki szíves figyelmébe ajánlunk.
A szerkesztett változat elkészítésében közreműködött Gálfalvi Ágnes.
augusztus 5, 2024|Boka László|Rovatok|Társadalom
MEGOSZTOM
Mesterséges intelligencia ma és holnap
Az igazi szellemíró
Az első ember, aki a nagy nyelvi modellel való szövegalkotás tapasztalatait leírja, sohasem létezett, mégis sokunk gyerekkori ismerőse. A 18. századi angol-ír szatirikus író, Jonathan Swift képzeletéből kipattant hajóorvos, Lemuel Gulliver harmadik útja során az óhatatlanul bekövetkező hajótörés után egy fantasztikus repülő szigetre, Laputába kerül, majd meglátogatja a lagadói Nagy Akadémiát. Itt egy sor olyan kísérlet leírása után, amelyek ma bizonyára jelölést kapnának az Ignobel Díjra, a mindannyiunk vizuális tudatalattijában háromszögletű kalapot viselő derék hajóorvos találkozik a ChatGPT ősapjával, egy negyven ember által működtetett, szoba méretű fa szerkezettel, amelynek feltalálója büszkén hirdeti, hogy ennek segítségével: „a legtudatlanabb személy jutányos áron maga írhat bölcsészeti munkákat, verseket, politikai, jogi, matematikai és teológiai értekezéseket, anélkül, hogy egy szikra tehetsége vagy műveltsége volna hozzá.” (Karinthy Frigyes fordítása) Majd spontán bemutatót rendez, tanítványaival működésbe hozza a gépet, amely az állam nyelvének teljes szókincsét tartalmazza, „nem feledkezve meg a viszonyszókról sem”. Az emberi erő által mozgatott ős-chatbot randomizált formában helyezi egymás mellé a szavakat, és ami értelmesnek tűnik, azt feljegyzik, és vaskos kötetekben megjelentetik, „melyekből a világ minden művészetek és tudományok gazdag anyagát merítheti.”
Mivel Gullivert újabb csodálatos kalandok várják, Swift az olvasó fantáziájára bízza, milyen lenne a tudomány és a művészetek világa, ha a szöveggeneráló prototípus használatát derék feltalálójának elképzelései szerint valóban mindenki számára elérhetővé, sőt kötelezővé tennék. Ha a regény cselekménye ebben az irányban alakult volna tovább, az Open AI által 2022 végén elérhetővé tett ChatGPT széleskörű használata bizonyára megnövelte volna az érdeklődést Swift munkája iránt, még ha inkább csak érdekességként, semmint reális analógiák felkutatása végett fordult volna is a figyelem egy csaknem három évszázaddal korábban írott szatirikus regény felé.
A mesterséges intelligencia jelenléte mindennapi életünkben voltaképpen már évek óta banalitás, általa generált tartalmakat is fogyasztunk, mégis a ChatGPT megjelenésével kapott „arcot”, karaktert a köztudatban. Aki kicsit is tájékozott a kultúrtörténet, azon belül technikatörténet vagy akár médiatörténet világában, az semmi meglepőt nem lát abban, hogy az MI mindennapjainkban való megjelenése egyszerre kelt félelmet, szorongást és elragadtatást. Hogy változásokat hoz, méghozzá várhatóan az életünk minden területén, az tagadhatatlan. Hogy milyeneket, arról lehet vitatkozni, de hogy része lett és lesz az életünknek, az olyan tény, amellyel szembe kell nézni. Jelen írásban a mesterséges intelligencia irodalmi alkotásba, irodalomba, műkritikába való beillesztésével kapcsolatos gondolataimat vázolom fel, tudatában annak, hogy egyelőre a találgatás pillanatában vagyok, afféle szellemi akrobatika kedvéért most nem ismertetni és elemezni, csupán megtippelni próbálok valamit, ami akár a közeljövőben megvalósulhat, de az is lehet, hogy épp olyan, minden realitást nélkülöző gondolat marad, mint a lagadói akadémikusok egyik-másik kísérlete.
Társszerző ChatGPT
Stanislaw Lem híres Elektrubadúrja ma ott lakik mindannyiunk számítógépében. A ’60-as években írt Kiberiáda versíró robotja, a zseniális Trurl mérnök alkotása sok mindenben hasonlít a mai szöveggenerátorokra, abban is, hogy képes a tanulásra, saját teljesítményének fokozására a kapott visszajelzések alapján. Mondhatni költői ambíciókkal rendelkezik. Elektrubadúr eleinte klasszikus stílusban ír, mivel alkotója nem sokat értett a költészethez, és csupán a klasszikusokat táplálta belé. Ám elég néhány találkozás avantgárd szerzőkkel, a gép átprogramozza magát, és azon túl „ködös, homályos, sokértelmű, mágikus és a teljes érthetetlenségig művészi verseket ír.” (Murányi Beatrix fordítása). Méghozzá olyan tempóban és mennyiségben, hogy rövidesen megváltozik körülötte az irodalmi élet szerkezete, az írók, költők feleslegessé válnak, hiszen Elektrubadúr „több ezer álnéven írt egyszerre, minden alkalomra azonnal szállította a kívánt méretű költeményt, és ezek az alkalmi versezetek olyan gyönyörűek voltak, hogy az állampolgárok egymás kezéből tépték ki az újságot.” Ha működése nem emésztene fel irdatlan mennyiségű áramot (mégiscsak a hatvanas években vagyunk), Elektrubadúr rendkívüli hatású és hatalmas mennyiségben születő szövegeivel világuralomra jutna, így azonban eladják egy távoli csillagrendszer uralkodójának, derék alkotója pedig megfogadja, hogy saját testi épsége és a világ biztonsága érdekében soha többé nem kísérletezik alkotó folyamatok kibernetikai modellezésével.
Ami 1967-ben, a Kiberiáda megjelenésekor még elsősorban poén volt, ma valóság, noha a mai mesterséges szöveggenerátorok még távolról sem rendelkeznek Elektrubadúr műveinek esztétikai értékével vagy irodalmi hatásával. Az új idők jeleként szokták emlegetni, hogy Rie Quidan japán írónő idén jelentős irodalmi díjjal (Akutagawa-díjjal) kitüntetett regényének állítólag mintegy 5 százalékát társszerzőként már a ChatGPT írta. Az viszont rendszerint kimaradt a tudósításokból, hogy maga a regény cselekménye a közeljövőben játszódik, egyik témája éppen a mesterséges intelligencia térnyerése, és az a bizonyos 5 százaléknyi szöveg történetesen olyan szövegként jelenik meg a regényben, amelyet mesterséges intelligencia generált. A téma előtérbe kerülése után nyilván felmerült, hogy az irodalmi díjak odaítélésének kritériumai közé be fog kerülni (van, ahol már be is került), hogy hogyan, milyen körülmények között lehet felhasználni egy műben mesterségesen generált szöveget.
2023 decemberében a kínai Shen Yang hatvanhat utasítás betáplálásával mintegy három óra alatt megíratott egy teljes sci-fi „regényt”, illusztrációkkal, sőt még szerzői nevet is generált hozzá, és munkáját díjazták is egy pályázaton. Ami a szenzációra kihegyezett tudósításokból ismét kimaradt, az annak a pontosítása, hogy azért nem éppen Nobel-díjról, csak egy tematikus ifjúsági pályázatról van szó, és hogy a szerző alaposan átírta a generált szöveget (a 43 ezer szót mintegy hatezerre meghúzta). Noha a zsűri nem minden tagja ismerte fel, hogy mesterségesen generált szöveggel van dolguk, azért többek véleménye szerint a regény nem feltétlenül önmagában, csupán más pályakezdő amatőrök munkájához mérten bizonyult jobbnak.
Az viszont nem kérdés, hogy az újgenerációs digitális Elektrubadúr írni kezdett, és bár egyelőre nem tudunk arról, hogy szerzői ambíciókkal is rendelkezne, az biztos, hogy tanulni már tud, tehát várhatóan egyre jobban fog írni.
Hogy mit jelent ez az irodalmi alkotás közeljövőjére nézve?
Kitolja-e az MI a határokat?
Voltaképpen nem is az a kérdés, hogy képes (lesz)-e a mesterséges intelligencia valóban jó regényeket írni, hanem hogy igazából mit is várunk el a regénytől, az irodalmi alkotástól? Hogy megismertessen bennünket olyan világokkal, amelyeket korlátozott élettartalmunk során nem ismerhetünk meg? Az MI több információhoz fér hozzá, mint amihez az egyes ember valaha is hozzáférhet(ett). Azért olvasunk irodalmat, hogy az egyes műveken keresztül párbeszédbe léphessünk az egymásra reflektáló irodalmi alkotások összességével? A nagy nyelvi modellek több szöveget használnak fel, mint amennyit bárki ember elolvasni képes.
Képes lesz a közeljövőben az MI-író helyettesíteni az ember-írót? Talán inkább úgy kellene feltennünk a kérdést, hogy olvasóként, illetve megrendelőként milyen szövegeket szeretnénk olvasni? Egyes műfajokban, témákban a szöveggenerálási lehetőség gyors, rizikómentes szövegtermelést biztosít majd a kiadók számára. Pillanatok alatt, olcsón megíródik, és az ugyancsak MI által generált borítóval és illusztrációkkal együtt közreadható a százmillió ötszáznegyedik ellenségből szerelmesek alapkonfliktusú iskolai tiniregény a kötelező végzős bulival az utolsó előtti fejezetben, krimi hullával a vonaton, alkoholista vagy extrém hobbival rendelkező detektívvel, esetleg egy kerek, kis sci-fi az öntudatra ébredő gépről, és távoli galaxisok harcairól. Ebben önmagában nincs semmi újdonság, a 19. század óta mindig is léteztek tömegtermelésben dolgozó, ugyanazt a történetet ezer változatban szállító szerzők, szerzői csoportosulások. A magyar ponyva fénykorában, a húszas-harmincas években többnyire pályaszélre szorult újságírók rekordmennyiségben gyártották a légiós, vadnyugati, szerelmes és kémhistóriákat a pesti kávéházak asztalainál, az anekdoták szerint, ha valakinek kiesett egy kézirat a zsebéből, valaki felkapta, és másnapra már meg is jelent. De képes lesz-e az MI az emberhez hasonlóan megújítani a műfajt, kitolni a műfaji, tematikai határokat, más, új válaszokat találni régi kérdésekre?
Jól körvonalazott cselekménnyel, szereplőkkel, konfliktusokkal dolgozva, megfelelő irányítással bizonyára egyre jobb és jobb szövegek születnek majd. A programozás vizuális megoldása azt is elhiteti velünk, hogy a szöveg a szemünk láttára születik, és nem előfordulási valószínűségre alapozva teríti elénk őket az élénk gépelés ritmusában egy program. A bonyolultabb, széttartóbb cselekményű, elsősorban nyelvi, stilisztikai hatásra épülő szöveggel nehezebben boldogul majd. Talán egy napon a meglévő adatokra alapozva simán megír egy új Esterházy-, Márquez- vagy Austen-regényt, ami azért valljuk be, remek dolog lenne! De nem valószínű, hogy az MI Elektrubadúr lesz az új Esterházy vagy Bob Dylan. És nem mindegy, nagyon nem mindegy, milyen szövegek alapján tanul a gép. Most, a nulladik pillanatban ezen még sokat lehet és kellene is változtatni
A művészeket és filozófusokat egyaránt évezredek óta foglalkoztatja a kérdés, hogy mit jelent embernek lenni. A művészi alkotás rendelkezésére álló mesterséges intelligencia megjelenése talán arra ébreszt rá, hogy eljött az ideje annak, hogy erre a kérdésre új válaszokat adjunk.
Vallasek Júlia
MI/AI vagy amit akartok?
Aligha kérdéses, hogy a dúsabb fantáziájú szerzőket (és hű olvasóikat) az utóbbi bő kétszáz évben folyamatosan s egyre intenzívebben foglalkoztatta valamiféle mesterséges intelligencia jövőbeli megszületésének, feltalálásának, forgalomba hozatalának a kérdése. Hogy ez aztán az eddig megvalósíthatatlan álmokat, netán a legrosszabb rémálmokat vonja-e maga után, az kinek-kinek a fantáziájára volt bízva. Egy darabig. Ahogyan közelebb és egyre közelebb kerültünk ugyanis a fikció valósággá váláshoz, úgy szaporodtak kérdéseink, kételyeink, akár félelmeink is – a nyilvánvaló technikai haladással párhuzamosan (a sok esetben csodaszámba menő kütyük, emberiséget segítő orvosi fejlesztések, a mindennapokat megkönnyítő automatizált dolgok, vagy az űrkutatásból származó robotika örömteljes elénktárultával). Utóbbi ugyanis a 18. század utolsó harmadától, az ipari forradalom kezdetétől alapvető feltalálások, technikai vívmányok sorát is jelentette, s a „gépesítés” hajnala óta csupán idő kérdése volt, hogy mikor jutunk el az egyre szofisztikáltabb eszközökön át egy olyan entitásig, amely maga is rendelkezhet valamiféle „intelligenciával”.
Kezdjük azzal, hogy mindez sokáig többnyire a fikció világába tartozott, a technikai innovációk jelentős része pedig eleve romantikus regények vagy később sci-fi filmek alapján indult fejlesztésnek. Ezek – ha nem is mindig közvetett módon – generálták a korábban csak alkotói fantáziákban megszületett ötleteket. A Némo kapitánytól a Star Trek világáig számtalan példa ismert a tudományos-fantasztikum világából merítő technikai fejlesztésekre. Bár Jules Verne 1870-ben megjelent, egyik leghíresebb regénye, ha nem is találta fel a tengeralattjárót, de nyilvánvalóan további mérnöki fejlesztésekre inspirálta az akkor még csak kezdetlegesnek sem mondható, emberi meghajtású víz alatti járművek továbbépítésére elszántakat. Captain Kirk kommunikátora azonban már egyértelműen inspirálta a későbbi mobiltelefonokat s a video-hívások lehetővé tételét valamilyen számítógép vezérelte platformon. Regényekben szereplő masinák, használati eszközök egész sora vált valósággá utóbb, a telefontól a csipogóig, s egészen az elektromos sokkolóig, ami egy Victor Appleton-regényben már 1911-ben feltűnt.
Mindeközben újra és újra előkerült valamiféle humanoid robot megvalósításának a reménye is, ez pedig csak valamilyen mesterséges tudattal, fejlett programozással, saját „intelligenciával” válhat valósággá, túl azon, hogy energiaforrásra van szüksége. E ponton két dolgot fontos máris meglátnunk. Az egyik az, hogy a mesterséges intelligencia (MI) – angolul Artificial Intelligence (AI) – tudományága az 1950-es, 1960-as évekbeli kezdete óta számos ponton és alapvető módon módosult, átalakult, s bár évtizedek óta fejlesztik, csupán az elmúlt egy-két évben került be a köztudatba, jórészt a ChatGPT-nek köszönhetően. A másik, hogy az MI-nek (egyelőre) nincs biológiai és pszichés működése, kivetülése, „csak” intelligenciája, vagyis bonyolult szoftverműködések révén az adatok folyamatos és gyors feldolgozása mellett egyfajta tanulási képessége, illetve van valamilyen fizikai (jórészt nem látott, csak képernyőkre vetülő, mégis tudottan egy központi hardver-szerű) megjelenése. Az emberek robotok iránti „vonzalma” ezt az űrt – a biológiai és pszichés karaktereket – akarta áthidalni mindenkoron. Azt, hogy az Óz-beli bádogember valóban életre keljen, s egyre emberszerűbb is legyen. Lehessen vele közvetlenül „társalogni”, fizikai kontaktusba kerülni, legyenek érzelmei.
Félelem a fejlődéstől
Mindezzel párhuzamosan s ennek némiképp előfeltételeként – szintén hosszas előkészületek után – a 20. század végére eljutottunk a PC-ig, vagyis a személyi számítógépig, ami a fentebb említett „alapintelligencia” előfutáraként vált kézzelfoghatóvá egyre nagyobb számú felhasználó számára. Ekkor, egy új technikai forradalom látványos beérésekor jelentek meg a sokszor irreális elvárások mellett azon félelmek is, amelyek ma, a ChatGPT-korában még inkább felhangosodni látszanak. A programok ugyanis, amelyek mára elárasztották mindennapjainkat, virtuális valóságot építettek: olyan számítógép generálta környezetet, amely által már nem a fizikai valóságban kell feltétlenül kontaktusba kerülnünk egy „mesterséges tudattal” (amelynek bármilyen tetszőleges alakja lehetséges ráadásul), vagy egy valós személynek az ún. avatárjával, kiber-kivetülésével. A sport, az utazás, a különböző médiajátékok és a filmipar mellett a szexpiac is egyre erőteljesebben ennek a valóságot is meghaladó élmény-együttesnek az ígéretét tette meg legfőbb szlogenjévé, amely részben már meg is valósult, gondoljunk csak a VR-szemüvegekre. És itt egy fontos pontra kell kitérnünk.
Az emberiség nagyjából a ’80-as, ’90-es évekre jutott el odáig, hogy elkezdett félni magától a technikai fejlődéstől. Korábban is felmerült persze a gondolat, hogy például nukleáris fegyverek formájában a haditechnológia véget vethet az életnek a teljes bolygón, de az jellemzően még egy hardver-koncepcióra épített. Az ezredforduló előtt felmerült, emlékezetes Y2K-hiba volt talán az első alkalom, amikor a fejlett világnak globálisan meg kellett birkóznia azzal a gondolattal, hogy egy szoftvernek vagy néhány sornyi kódnak is drasztikus következményei lehetnek. Az egyes művészeti ágak, például a szépirodalom és a film persze ebben is előfutárnak bizonyult. A Blade runner (1982) – magyarul Áloműzők –, amely Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokról? című regénye alapján készült, már a mesterséges intelligencia, az identitás és az emberlét témáját járta körül. A sokkal ismertebb James Cameron-féle Terminátor (1984), éppúgy, mint annak még látványosabb folytatása, a Terminátor: Az ítélet napja (1991) a távoli jövőből a jelenünkbe visszatérő gépek, halálosztók témájára épített, akik egy olyan lehetséges valóságból érkeznek, amelyben a mesterséges intelligenciával ellátott gépek öntudatukra ébredve már átvették az irányítást a Földön. Ennek értelmében az emberiség az MI fejlesztéssel önnön végzetének balsorsú bakója lett. A Skynet-hez kapcsolt félelmek sokáig leginkább katonai pusztító gépekben testesültek meg, s nem véletlen, hogy az MI mai, induló szakaszában is annak „demilitarizálásáról” való megállapodást sürgetnek a legnagyobb tech-cégek nyilatkozataikban.
Az 1990-es évek hollywoodi kasszasikerei végén a sort egy mára klasszikussá lett alkotás, a Mátrix folytatta összetettebben és cizelláltabban, komoly mondanivalóval, mondhatni filozófiával. Az 1999 nyarán, vagyis éppen 25 éve bemutatott zseniális filmben mesterséges intelligenciájú gépek immár nem fellázadnak, a hatalom eleve az ő kezükben van és az emberek mind rabszolgák egy szimulált valóságban, anélkül, hogy tudnának erről, s ahol csak energiaforrásként van rájuk szükség. Az egész filmbéli eseménysor azzal indul, hogy az emberiség a 21. századra önmaga nagyszerűségét csodálta, mert megalkotta az MI-t, ami később a „gépek és emberek” konfliktusához, s előbbiek felülkerekedéséhez vezetett. Hogy folytassuk a filmes sort: az Én, a robot (2004), ami nem szorosan véve adaptáció, de mégiscsak Isaac Asimov egyik novelláskötetének történeteire alapult, szintén az emberek és az MI kapcsolatát vizsgálta egy olyan futurisztikus társadalomban, ahol a robotok már mindennaposak. A filmben (és az eredeti történetekben is) a mesterséges intelligencia központi szerepet játszik, a cselekmény az NS-5-ösöknek nevezett kifinomult robotok fejlesztésének határaira és azok emberiségre jelentett potenciális veszélyeire összpontosít. A fejlett robotok vagy az MI/AI által jelentett potenciális rizikófaktorokkal kapcsolatos témát számos film járta körül tehát máris, az említettek talán csak a legismertebb példák. Közös bennük, hogy megkérdőjelezhetetlenül globális változást jeleznek, s visszahatnak az „emberi” lényeg újragondolására, ösztönöznek annak újraértékelésére is.
Szolgáló vagy leigázó?
Eddig szándékosan kerültem a „teremtés” szót. Gépek feltalálásáról, technológiák gyártásáról, MI-fejlesztésről beszéltem, de ma is az a helyzet, ami korábban: az elme és a fantázia világát jól ismerő alkotóművészek és bölcselők előbbre járnak a problémafelvetésben magában, mint a technikai megvalósításon ügyködők, akik a következményekkel nem mindig számolnak. Pár éve Ridley Scott filmje (Alien: Covenant) már elsősorban a teremtés, az evolúció és az emberiség természetének bonyolult témáival foglalkozott, miközben értelemszerűen érintette a mesterséges intelligenciával kapcsolatos kérdéseket, félelmeket is. A patinás sci-fi sorozat előző filmjében, a sokak szerint leginkább rendezői melléfogásként értelmezhető Prometheusban (2012) bemutatott android, David karakterén keresztül találkozunk a tökéletes MI-vel rendelkező robottal, mint megalkotója „teremtményével”, akit szolgának teremtettek és úrrá lehet. Ez a problematika úgy tűnik, mára rémségesebb, mintha a híres Alien-filmek eredeti szériájához hűen csupán pusztító űrlényeket mutogatnának! Az android ugyanis furulyázni tanul, ha kell, tizenkilencedik századi verset szaval, vagy éppen Wagnert zongorázik, sosincs szüksége alvásra, mondhatni tökéletesen emberszerű, de nem tudjuk, mit „gondol”. Folyton éber, úgy óv bennünket, hogy közben ki is vagyunk téve önkényének, márpedig a fejlett android egyre inkább keresi az emberi intelligencián túl a lét legnagyobb kérdéseire is a választ: a teremtés kérdésén, talán a fajok eredetén töprengve előbb-utóbb maga is teremteni akar.
E hosszasabb kitérő pusztán arra szolgált, hogy rávilágítsunk: mindazoknak, akiknek a fantáziájából az idők során kipattant az MI népes előfutárainak a gondolata, azokat erőteljesen foglalkoztatta az a manapság különösképpen előtérbe kerülő kérdés, hogy vajon szolgálója vagy leigázója lesz-e egy önálló értelemre jutó, öntudatára ébredő akármi az emberiségnek? Minél inkább emberszerűbb ugyanis egy „gép”, annál inkább emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel azt, vagy ő szeretné önmagát felruházni ilyenekkel, s ezek közt biza, nem csak jó és építő szándékú létezik.
Ma még persze nem ilyen radikális félelmek uralkodnak, ahogyan a technikai fejlesztések sem tűnnek végezetesnek, akkor sem, ha az utóbbi negyed század fejlesztései léptékszerűen nagyobbat ugrottak, mint korábban másfél század együttvéve. Ezek pedig egyértelmű és drasztikus változást hoznak már ma is életeinkbe. A technika eredményei pillanatok alatt természetessé válnak számunkra, holott bő 30-35 éve még a televíziók többsége sem volt színes, nem tudtuk, mi az a mobiltelefon, s a világháló fogalmát is csak szűk beavatottak ismerték. Amikor az említett Mátrix című film megjelent, a világháló még viszonylag új s kezdetleges volt, a mesterséges intelligencia pedig alapvetően csak álomnak számított, fejlesztés alatt állt, de ezen évek techno-optimizmusa mellett is érezhető volt már egy szorongás amiatt, hogy hová vezetheti az emberiséget a kibertér és egy megzabolázhatatlan szoftver-technológia. E kettős aspektusra (a technológiai fejlesztések hihetetlen felgyorsult tempójára, s azon változásokra, amiket mindez generál) egy-egy személyes példát hozhatok. Ez némiképp az ezredfordulóra hihetetlenül megnőtt információmennyiséghez való hozzáférést és az audiovizuális médiát is érinti. Az Európai Bizottság, a Közösség audiovizuális politikájának alapelveiről és irányelveiről a digitális korban című állásfoglalása 1999-ben ilyen mondatokat tartalmazott: „az audiovizuális média alapvető szerepet játszik a társadalom értékeinek kialakulásában és terjedésében, miközben nem csupán ahhoz járul hozzá, amit látunk a világ dolgaiból, hanem azt is befolyásolja, hogy miként lássuk a világot.”Vagyis befolyása kiterjed arra is, hogy mit gondolunk arról, hogy saját magunk kik vagyunk, vagy, hogy hová tartozónak (vagy nem tartozónak) véljük magunkat a világban! Kulcsszerepet játszik kulturális identitásunk létrejötte folyamatában, s a globalizáció révén az egész emberiség jövőtudatát – így vagy úgy – meghatározza. Amikor e sorok születtek s a Mátrix a magyar mozi-nézők elé került, már közel egy éve dolgoztam fiatal bölcsészdoktor-jelöltként az Országos Széchényi Könyvtárban, annak Központi Tájékoztató részlegén. Senkire nem emlékszem a közvetlen munkatársi környezetemben, aki a fent idézett sorokat komolyabban átgondolta volna, előre látta volna, milyen radikális változások elé nézünk. Az internet alig pár olvasói gépen futott csak, eleve mindösszesen 4 (!), kezdetleges MS-DOS alapú számítógép segítette CD-ROM adatbázisokkal a tájékozódni vágyókat a nemzet első számú dokumentumgyűjteményében, de még évekig szinte mindenki nyomtatott szakkönyvekből, segédkönyvekből tájékozódott. E-mailt ugyan már használgattak egyes kollégák, a mobiltelefonok viszont éppen csak megjelentek, elterjedőben voltak. A világ negyed század alatt mondanom sem kell, óriásit változott. Ahogyan az olvasók is, akik egykoron hosszú sorokban várakoztak a Könyvtár lépcsőin, sorszámot húzva, hogy hozzájussanak előbb-utóbb a vágyott dokumentumokhoz, lassan, fokozatosan kikoptak a közgyűjteményekből, amint az információk többsége vagy a vizsgákra való szakirodalom egy-két kattintással elérhetővé vált számukra. Az olvasói terekből a Mátrix-világ képernyőinek tereibe költöztek.
A megváltozott olvasói igényeken túl, melyek jogosan egy felfokozott digitalizációra összpontosítottak, az átalakulóban lévő olvasási hajlam kérdésköre egy külön tanulmányt igényelne, erre itt nem térhetek ki. Elegendő annyit írnom talán, hogy e jelenség az MI révén történő „kiszolgálással” karöltve a ma felnövekvő generációkat egyértelműen egyfajta kollektív elbutuláshoz vezetheti. (Egyes kutatások már bizonyították, hogy az emberiség ún. kollektív intelligenciahányadosa a 20. század végéig nőtt, azóta csökkenő tendenciát mutat, a digitális világ csökkenti e hányadost, rontja az új generációk önálló gondolkodási paramétereit). Vagyis az intelligencia, ami egy egyén esetén ugyan adott, de korábban olvasással, kutatással, utánaolvasással fejleszthető volt, azt a digitális kiszolgálás és a csökkenő olvasási készség érezhetően rombolja, akkor is, ha a kép nem fekete-fehér.
A tét: kinek a kezében?
Az érem pozitív oldalán ott áll többek között, hogy különböző tanuló programok immár a digitális bölcsészet segítőiként kéziratos szövegek felismertetésében és gyors átírásában, hangfelvételek, történelmi dokumentumok digitalizálásában és megőrzésében is segítséget nyújtanak. Mi több, az MI algoritmusok rendszerei képesek művészeti stílusokat utánozni, önállóan zenét komponálni vagy vizuális műalkotásokat létrehozni bemeneti adatok vagy előre meghatározott szabályok alapján. Egy új MI program, a Google AI fejlesztette Bard, többek között ma már képes regényeket írni. Hatalmas szöveg- és kódhalmazt tanítottak be neki, így különböző műfajú regényeket tud percek alatt megírni, a romantikus thrillerektől a sci-fi eposzokig. A mesterséges intelligencia hamarosan elérheti azt a pontot, ahol képes lesz olyan kreatív tartalmat is létrehozni, amelyet egyáltalán nem lehet majd megkülönböztetni az ember által létrehozott tartalomtól. Ez máris valóság a festészetben, egyes képzőművészeti és zenei ágakban, de forradalmasíthatja az esztétikát és a kritikát is annyiban, hogy a szerzőség és a kreativitás hagyományos fogalmait alapvetően kérdőjelezi meg, írja fölül.
A 21. század első két évtizedének digitális környezetében eleve alapjaiban módosult a piac, a média, a kulturális szféra, az orvostudomány – és persze a politika világa. Mindez számtalan kockázatot is hordoz, hiszen sem médiatudatosságra, sem online piaci gyakorlatokra, viselkedésre nem készül(het)tünk fel az információs bumm rövidsége, fél emberöltőnyi ideje okán, illetve az ezalatt is folyamatosan változó platformok, közösségi oldalak zsibvásárában. Ha például az online térben valaki eladás céljából meghirdet valamit, az jó eséllyel (70-80%-ban) nem valós vásárlókkal, hanem algoritmusokkal kezd el csevegni. Tanuló algoritmusokkal, amelyek online csalásokra „szakosodtak”, s jövedelmező módon csalnak ki adatokat, személyes és főleg bankkártya adatokat az emberekből. Egyik területi szakértő úgy fogalmazott, hogy most még „algoritmikus hipnózisban” vagyunk…
Mint minden nagyobb volumenű technikai fejlesztésnek – akárcsak a globalizációs folyamatoknak vagy a géntechnológiának –, ennek is több oldala létezik tehát. Érdemi és árnyoldala is. Mára lassan megszokottá vált, hogy egy telefonos/internetes szolgáltató vagy bank ügyfélszolgálatán eleve egy chatbottal csevegünk a valós alkalmazott helyett. A magyar nézők a közmédiában is találkozhattak már MI generálta televíziós bemondónővel, a fejlesztések pedig egy sor korábbi szakmát (az időjóstól a statisztikusig és a könyvelőkig) válthatnak idővel ki. Azzal kezdtem, hogy a Chat GPT megjelenése áttörést jelentett, e révén realizáltuk jószerével, hogy a jövő, a 21. század valóban elkezdődött. Bár a ChatGPT-t egyre többen használják, nagyon kevesen értik annak valós működési elvét, hiszen az nem arra készült, hogy „mesterséges szakértői rendszer” vagy online beszélgetőtárs legyen, hanem elsődlegesen szöveggenerálásra találták ki: egy statisztikai alapon működő fejlett szoftver, amely matematikai műveleteket végez. Hogy milyen színvonalon, arról még megoszlanak a vélemények. Egyetemi oktatóként ma még könnyen lefülelem, ha egy diák ezt a szöveggenerátort használja például a beadandó dolgozata elkészítésére, ami hol nagyon cizellált mondatokkal, hol bődületes tévedésekkel van tele. E kettőség jól jellemezi a mai helyzetet, ami viszont villámgyorsan változhat. Pár éve még legyintettünk egyes szövegfordító programok bornírtságain is, mondván, utolérhetetlen az emberi elme cizelláltságban, nyelvi kifejezőerőben, szituatív alkalmazkodásban stb. Mára alighanem óvatosabban fogalmaznánk, a fordítóprogramok is óriási fejlődésen mentek át, az informatikai-technikai fejlődés pedig a hétköznapjainkat meghatározóan is megállíthatatlannak tűnik, bizonyos területeken valóban azokat a „végső határokat” feszegetve, amelyek az egykori Star Trek tévésorozat 1989-es mozifilmes változatában még valóban futurisztikusnak tűntek.
Nem vagyok sem túlzottan pesszimista, sem hurráoptimista. Véleményem szerint az MI-fejlesztések nem a „kreatív iparágak” alkotásainak a kiváltásában, vagyis művészeti stílusok utánzásában, önálló zene-komponálásban vagy vizuális műalkotások létrehozásában mérik majd összhatásukat. Azt sem gondolom, hogy az intelligens programok az emberiség ellen fordulnának valamikor. Gyermekkoromban azt tanultam, sosem a boszorkányoktól, a rémszerű lényektől kell félnem, hanem csak a gonosz emberektől. Az MI fejlesztések tétje sokkalta inkább az, hogy milyen érdekek, hatalmak, autoritások kezében összpontosulnak, s miként élnek, adott esetben élnek vissza vele, többek között az információkhoz való szabad hozzáférés és azok „előválogatása”, „értelmezése”, a befolyásolás, a piaci vagy ideológiai propaganda révén. Aligha kérdéses: így is, úgy is már új korszak köszöntött ránk.
Boka László
A borítóképet az Adobe Photoshop MI plugin generálta.
december 6, 2023|Boka László|Kultúra|Rovatok
MEGOSZTOM
Utolsó jegyzetek – Reményi József Tamás halálára
A Ketten egy páston rovatát rendhagyóan ezúttal egyedül Boka László jegyzi, idei szerzőtársa, Reményi József Tamás szerkesztő, kritikus 2023. november 10-én elhunyt.
Úgy volt, hogy háborúk, fogságok tematikában írunk még egy-egy évadzáró írást a Ketten egy páston rovatba, az Újvárad számára. Az évadzáró helyett életzáró írás lett, pontosabban annak jegyzetei csupán… S maradt az örök űr, s maradnak a sorjázó kérdőjelek, érthetetlenül, fájón, pótolhatatlanul. S én legfeljebb a lelkemben dúló háborúról és az emlékek fogságáról írhatok immár. Nem közölhetem ugyanis, amit megdöbbentően váratlan halála napjáig e megbeszélt tematikában összeírtam: úgyis csonka lenne, ahogyan minden az még egyelőre, Jóska nélkül. S úgysem lenne kivel átbeszélni, utolsó simításokat, pontosításokat végezni rajta a leadás előtt, ahogyan szoktuk, hiszen a rovat is eleve közös volt: én pedig nagyon örültem, amikor az idei évadot elvállalta. Csonka most e rovat, ahogyan a szövegek is azok az értő olvasatai nélkül, hiszen olyan sokunknak volt ő afféle irodalmi apja, idősebb testvére, akihez bármikor fordulhattunk.
Csodáltam mondatai pontosságát és feszességét, a töltelékszavak kirostálását, ami szerkesztői gyakorlatából is adódott, ha indokolt volt, akár indulatának mértékletesen is erőteljes nyelvi megnyilatkozásait, rajongtam egy-két szófordulatáért, ami emlékezetesen csengett bennem tovább. Bámultam fegyelmezettségét, határozottságát, megalkuvás-mentes, biztos értékítéletét, ragyogó argumentumait. Szigorát mindenki ismerte az írásban vagy a kritikai beszélgetésekben, miközben végtelenül megértő, sőt szeretetteljes tudott lenni a magánbeszélgetéseiben, legfőképp azokkal, akiket minőséginek (így aztán magáénak is) gondolt. Határozott kritikusi fegyvertárát mozgósította viszont, ha silánysággal találkozott. Ez emberi és irodalmi minőségekre egyaránt vonatkozott. Jóska mérce volt. Szerkesztőként is, kritikusként is. Nagyszerű szeme volt, mert mindenekelőtt nagyszerű, nagybetűs Olvasó volt! Aki sokrétű, rétegzett tudásával, tapasztalataival megérezte, hol van a minőség. Alapos, kedvesen szigorú ítész, aki mindent kontextusban látott és láttatott. Aki egyaránt ismerte a vidék és a főváros irodalmi világait, az egyik vagy a másik írószervezet hangadóit, de aki egy csöppet sem gondolta a fogalmi ellentétpárokat vagy akár a fizikai határokat az irodalomban meghaladhatatlanoknak. Az irodalom volt ugyanis az élete, az élettere – ahogyan a most, immár posztumusz megjelent, Darvasi Ferenc által készített életútinterjújában maga is vallotta. Nem tudott rajta kívül mást elképzelni, s ennek minden darabkája érdekelte, vonzotta. Nem mondott volna le egyetlen értékes szegmenséről sem.
Nem szerette ugyanakkor, ha őt dicsérték. A végletekig szerény, a dicséretet magától elhessegető, a legkevésbé sem hivalkodó alkat volt. Humoros, derűs, szelíd, csillogó szeműen érdeklődő, a világra nyitott, mindenkoron szeretetteljes és párbeszédszerető személy volt. Korábbról is ismertük egymást, a Palatinus Kiadó időszakában már talán, de közös dolgaink, kölcsönös szimpátiáink, kedves olvasmányaink, egymásra figyelésünk a 2010 körül indult közös munkánkkal, NKA-s szépirodalmi kollégiumi mandátumunkkal vett új irányt. Mindig azt mondta, egykori önmagát is látja bennem, így lelkesen, nagy munkabírással, tisztességgel, s legfőképp vállvetve küzdöttünk minden egyes döntésért, hosszú távon meggyőződéssel a teljes szakma becsületéért. A teljesért. A megalázó helyzetek és a politikailag motivált döntések elkerüléséért, vagy minimálisra csökkentéséért. Akkor is, amikor ellenkező, hosztilis álláspontok garmadájával találkoztunk. Érvelt, küzdött, próbált halkan meggyőzni, jobb belátásra bírni másokat. A pályázók közül szinte mindenkit ismert, ha nem, alaposan utánanézett, mindig a tehetséget és az elhívatást nézte. A legfelkészültebb kurátor volt kétséget kizáróan, s az irodalmi mező intézményei közt nem akart egyik vagy másik oldalt kizáró, megalázó helyzeteket. Jóska tisztességét mutatja, hogy mandátumaink lejárta előtt már felállt, egy ponton úgy érezte, más irányt vesznek a dolgok, s ehhez nem asszisztálhat. Taszította az erőszakosság, a frusztrációkból épülő, vélt revansvétel látványos akarnoksága, főleg, ha mindehhez a felületesség és a harsányság társult.
Csöndes, a kitartó munkában hívő ember volt. Öröm volt vele minden baráti vagy szakmai együttlét, könyvbemutatók, pódiumbeszélgetések végén néhány pohár vodka társaságában, a belvárosban, Csillaghegyen vagy Szentendrén. Egy időben úgy volt, velem tart, s átveszi az OSZK Kiadó szakmai vezetését is, aztán másként alakultak a dolgok, mi azonban észrevétlenül is egyre többet beszélgettünk, leveleztünk, folytattuk a találkozásokat. Pár hónapja ő maga írta: „köszönöm, hogy egy bensőséges baráti együttlét szakmai bőséggel szolgált – ritka e kettő azonos szinten”. Én pedig tudtam: mindig nyíltan fordulhatok hozzá, s szakmai vagy emberi dolgokban egyaránt bensőségesen beszélhettünk, bármiben tanácsát kérhettem. Idén pedig jött az Újvárad, ami új felkérésként meglepően lázba hozta.
A rovat első két írásának tematikája gyorsan megvolt: idei irodalmi évfordulók, illetve a szívének oly kedves Mozgó Világ és környéke… Mindkettő részben indulatból is alakult, de ott is pompásan higgadt maradt, zseniálisan oldotta meg mindkettőt. A Petőfi-évforduló kapcsán, amikor arról beszélgettünk, hogy a „süket hivatal” ma is csak küldi koszorúit, éppúgy, mint száz évvel ezelőtt (ami már Babitsot is idegesítette, mert közben a lényeg sikkad el, s minden csak a politikai kisajátításról szól vagy a negatív értelmű kultuszt építi), láttam a szemében, hogy már meg is volt az alap. De ez sosem volt számára elégséges. Ez csak felütés volt. Rendszerint úgy írt, hogy a legalaposabban felkészült, mindennek utánajárt, egy-egy kisebb íráshoz is hetekig olvasott.
Szerénységére jellemző, amit az első, e hasábokon közölt közös írásaink kapcsán levelében nekem írt: „nemcsak racionálisan szenvedélyes (amilyen Te Magad is vagy), hanem átfogó írás, amelyhez az enyém inkább csak hangütés.” Aki elolvassa a két szöveget, pontosan láthatja, e „hangütés” milyen mély, alapos és lényegi. De rjt – így, csupa kisbetűvel – önmagát hazudtolta volna meg, ha eközben is nem saját magát zárójelezi, inkább a másikat biztatja. Bölcsen, csöndesen, finoman. Később is olyan sorokat írt a készülő vagy már elkészült párcikkek kapcsán, hogy „a magam kis dolgozatát írdogálom”, illetve, hogy a tiédet „elolvastam és örült a lelkem […] gondolatmeneted kiváló, különösen fontos (nekem) a Tőzsér–Bodor idézetek közös centruma.” Ő is szenvedélyes, indulatos tudott lenni persze. Ez módosította részben a második itt közölt írása tematikáját. „A Sympo és a Mozgó átjárásainak szánt írást átformálta és aktualizálta a felháborodásom (tudtommal senki nem írta meg, pedig elképesztő dologról van szó, amint látni fogod). Viszont így ez megint inkább publicisztika; úgy látszik, én már csak azt írom, ami fáj…” – írta idén májusban. És valóban más fájdalmát is, a velük történt igazságtalanságokat is megfájta. Bár ezer dolga volt, mindenki ügyét magára vette. Gondozta kéziratát, javította, segítette a szövegek elkészültét, pontosabbá, jobbá tételét, közben szakmai tanácsokkal látta el a hozzá fordulókat. Mindeközben nagy szíve úgy érezte a felvállalt ügyeket és dolgokat nem hagyhatja cserben, hiszen barátait és azok ügyeit sajátjának érezte. Így aztán időhiánnyal küzdött folyton. Túlvállalta magát, s irodalmi és könyves ügyekért dobogó nagy szíve egy ponton nem bírta tovább.
Pedig voltak árulkodó jelek, figyelmeztető előzmények – mondatja velem az utólagos okoskodás. „Hétfőn beparancsolt az orvos a klinikára, a vállalásaimat mind le kell mondanom. Az Újvárad-sorozat viszont nem maradhat csonkán” – írta. Hát most mégis csonkán maradt, drága Jóska! Egyrészt örültem sorainak, a felkérésem kitüntetett pozíciójának, de sokkal inkább féltettem. Én, akit ő hívott aggódó szeretettel, „drága önkifacsaróm”-nak több levelében még ezen hónapokban is. „Csak azért nem prédikálok erősebben, mert egykor én is ezt csináltam” – írta, miközben pontosan tudtam, nem egykoron, mindig is ezt csinálta, most is. Önmagát adta oda ugyanis minden ügyért, maximálisan. Sőt, hosszan tépelődött, belül gyötrődött, ha valamilyen komoly ok miatt le kellett mondania egy korábban elvállalt ügyet. Találkozásainkkor gyakran panaszoltuk is egymásnak, hogy már a beért eredményeknek sem tudunk örülni, annyira túlvállaltuk magunkat, lám, milyen borzasztó ez, mindig csak loholunk az újabb és újabb határidő után, amit magunknak állítottunk, de hát a barátok, az ügyek… Hogy azután szentül megfogadjuk: jövőre kevesebbet! S ilyenkor jöttek a szokásos, véget nem érő témák, levezetésként: az irodalmi szcéna, a társadalmi-politikai helyzet, a kettészakítottság borzalma a szellemi életben, aztán egymás egyre erőteljesebb pesszimizmusának a megvitatása vagy azon belül legalább árnyalatok keresése, s persze a magánélet, jellemzően a legutolsó körökben csak. No meg a fel-felsejlő múlt, ott is mindig az irodalom: a Mozgó, Sziveri, Hajnóczy, Pest, Debrecen és Várad, s megannyi más. „Köszönöm a délutánt, gyógyító volt.Nemsokára (majdnem) a régi rjt lesz Veled. Öleléssel: j.” – küldte egy hónappal halála előtt, október 9-én.
Akkorra már megírta a Bánffy-évforduló kapcsán a Díszletország című cikkét is. A Bánffy-témát eleinte hárította, mert úgy vélte, keveset tud róla. A megírt szövegből is kiderült, végigolvasta a teljes emlékiratanyagot, mellé a drámákat, s az életmű kritikai fogadtatásának is szinte minden érdemi anyagát. Munka közben volt energiája még két figyelmeztető sort is küldeni, hogy a 2018-as kötetemben van egy téves adat Karinthy Bánffy-paródiája kapcsán az egyik jegyzetemben, a második kiadásban majd pontosítsam. Alázatos volt, a legjobb, legtisztább értelemben s a befektetett munkának a híve. Semmit sem akart könnyen megszerezni vagy megszerezhetőnek láttatni, minden sikert csak kőkemény munka révén tudott elképzelni.
Októberben, az említett cikk leadása után, kimerültségére, romló idegállapotára panaszkodva is sokat beszéltünk, leveleket váltottunk. Kértem, pihenjen, de kötötte az ebet a karóhoz. Egy korábbi ötletét, a könyveket elégető Kalibánt idéztem emlékezetébe találkozásunkkor, ő a háborút javasolta az idei záró témának, hiszen annyira aktuális, mondta, s itt van mellettünk. E két tematika közt vacilláltunk. Október közepén megismételte: „Emberek háború idején. Én pl. szívesen írnék Kardos G. remekéről és/vagy Örkény háborús szociográfiáiról. Kuncz, Markovits Rodion, más?” Erre azt mondtam, ha így lesz, én a valós és a belső fogságok felől közelítek majd, s Kunczot idézem, miszerint „Annyi börtön van a világon, amiről az emberek nem tudnak, talán még azok sem, akik magukban hordozzák.”Hónap végi levelének pár mondata így szólt: „A kiindulópont a mostani, (így mondanám) többfelé szórt világháború, a felütés és hangsúly (nálam) érthetően Kardos G. – A Kalibán erősebb ötlet, tudom én, de filológiai-filozófiai terhei is nagyobbak jóval. Ehhez most nem vagyok elég jó erőben.” Mindezt azért írom itt le, hogy érzékeltessem: egy kétoldalas íráshoz is óriási erőket mozgatott. Újraolvasott több száz oldalt, kötetek sorát jegyzetelte ki, s ezek után végtelenül alaposan, határozottan és kifogástalan színvonalon írt.
És beleborzongok, most, immáron utolsó jegyzetei bizonyos soraiba, amibe betekinthettem felesége, Györgyi jóvoltából. Jóska Kardos G. György trilógiáját (Avraham Bogatir hét napja – Hová tűntek a katonák? – A történet vége) láthatóan, oldalszámok pontos jelölésével végigjegyzetelte, ezt az 1947 nyarán induló, zsidók és palesztinok közti bonyolult helyzetet, Izrael Állam megszületését, mindeközben konfliktusokat, bosszút és áldozatvállalást, indulatokat és érveket ütköztető regényét és annak folytatásait választotta afféle „felütésnek”. Egy helyet, ahol – mint jegyzeteiből kiderül, az ő szavaival – „a zsidók és az arabok sem érezhetik magukat otthon. A jövőjük bizonytalan […] Ezért nincs is diskurzus. Monologizálnak.” Majd úgy folytatja: Ez a „lokalizált diskurzushiány a világszerű”, ami a „volt s nyilvánvalóan leendő, véget nem érő háború céltalan hangzavarát képviseli”. Ahol „mindenki ellenség”. Pedig: „tele vagyunk beszéddel”. A történet vége? Van-e, lehet-e egy történetnek itt vége? Talán Jóska – látva a jelen folyamatait – több irányból is feltette volna írásában e kérdést, tudván, a Kardos G.-féle trilógia harmadik részében csak az író számára ér igazából véget a történet. A valóságban nem.
Készülő életinterjú-kötetét (Mindig is volt egy szigetem) nagyon várta, csillogó szemekkel feljegyeztette velem a dátumot, s én megígértem: persze, piros betűs nap ez mindnyájunknak, naná, hogy ott leszek. Ebben a szép, Jóskára jellemző, visszafogottan szerény pályaképben, szigetei felsorolasa közt is olvashatjuk, hogy a magyarországi helyzettel kapcsolatosan pesszimista volt rövidtávon, s egyre inkább az lett hosszabb távon is. Az irodalomban azonban sohasem érződött rajta, hogy pesszimista lett volna. Mikor Bánffy-ról, mint közvetítőről beszélgettünk, azt mondta, ilyenekből volt igazán csak hiány, akik nem dörgölőztek a hatalomhoz, de nem is látták fekete-fehérben a világot, nehéz időkben is vállalták a középen állás magányosságát. Jóska sem egyetlen fénykörön belül mozgott. Akkor sem, ha oldalak, írószervezetek és akadémiák közt a közvetítés lehetőségének egyre kevesebb esélyét látta. Valójában csak természetes életteret remélt, s ennek a térnek a fogyása minden alkalommal elriasztotta, szó szerint összerezzent, barbárságnak, a szellem elleni gaztettnek vélte ezeket. A kevesek közé tartozott, aki viszonyítási pont tudott maradni: hiteles ember és ragyogó elme. Aki véleményét sohasem kendőzte el, tartása volt, tisztességét megőrizte, s akiben ilyenformán sohasem kellett csalódni! Utolsó, nekem írt levelében (borzasztó leírni, de a halála előtti napokban) nagymamám elvesztése miatt még szeretettel vigasztalt: „Benned él tovább, Laci.” – írta. S ha e családi haláleset miatt a Nyitott Műhelyben nem is találkozhatunk, majd pár napra rá Szentendrén, a szokott helyen kettesben folytatjuk. Nem volt több találkozás. Az utolsón, az említett sétán, úgy váltunk el, hogy láttam „kényszerpihenőjén” is a szokásos intenzitással foglalkozik ügyekkel, szövegekkel, kötetekkel. Beültünk végül kávézni is, s órák teltek el. A szentendrei hévállomásig kísért, mint mindig, megfogta két kezével arcom, én bal kezemmel megfogtam jobb vállát, a jobb tenyerem viszont akaratlanul is a mellkasára tettem, mintha csak azt sugallnám: vigyázz a „ketyegőre” Jóska. Ez az utolsó képem, ami alighanem örökké bennem él majd róla. Mindent köszönünk, Jóska!
november 2, 2023|Boka László|Kultúra|Rovatok
MEGOSZTOM
150 éve született gróf Bánffy Miklós, szépírói nevén Kisbán Miklós
Díszletvilág
1944 nyarán Németh Antalt menesztik a pesti Nemzeti Színház éléről, augusztusban az új igazgató, Kovách Aladár elhívatja Kolozsvárról Tompa Miklóst, az erdélyi színházi élet ifjú csillagát. Az új szezon nyitóelőadásának rendezésére kéri fel: három évvel a kolozsvári bemutató után állítsa színre Bánffy Miklós A Nagyúr című drámáját. Miért éppen ezt? „Rögtön tudtam, miről van szó: egy liberális gróf (Bánffy), egy baloldalinak tartott fiatalember (én) – remek cáfolata annak, hogy ő jobboldali lenne” – meséli Tompa Bérczes László beszélgetőkönyvében (Székely körvasút, 1996). Kovách és Tompa amúgy nincsenek beszélő viszonyban, a rendező másutt kér tanácsot. „Kerestem Majort, elmentem Szücs Laci bácsihoz, »nem akarom kiszolgálni ezt a rezsimet, éppen most, az utolsó időkben«. »Ó, ne hülyéskedj, rendezd meg és menjél haza« – ezt tanácsolták. De én nem akartam, hát Kolozsvárra szöktem. Üzentem Kemény Jánosnak, ő volt a kolozsvári színház főigazgatója: »Kérlek, ne engedj el!« »Sajnos már elengedtelek.« »Hogyhogy elengedtél?! Meg se kérdeztél? Te tudtad, hogy beteg vagyok«. Rohantam a kegyelmes úrhoz, Bánffyhoz. »Kérem szépen, én nagyon szeretem a darabot, Kolozsváron már megcsináltam, ne tessék odaadni nekik, csak lejáratja magát.« De ő azt mondta: »Én már 1919-ben örök áron odaadtam ezt a darabot a Nemzeti Színháznak.«”
A Nagyúr bemutatója 1944. szeptember 15-én volt. A címszereplőt, Attilát, a hunok királyát Kiss Ferenc játssza. Egy hónappal később, Szálasi hatalomátvételekor Kovách lemond, a nemzetvezető új igazgatónak Kiss Ferencet nevezi ki. Ugyanekkor gróf Bánffy Miklós lemond felsőházi tagságáról, végleg lezárul egy három évtizedes közéleti út. Jellegzetes magyar (színház)történelmi pillanat. Író, rendező, igazgató tanácstalan, fuldoklik, helyet nem találhat, s magára marad a mű, amelynek meg kéne szólalnia. Miről is?
A Nagyúr ősbemutatóját még 1912-ben a Magyar Színházbantartották, Kisbán Miklós szerzőségével. Kisbán első színpadi művét (Naplegenda) néhány évvel korábban a Nemzeti Színházban mutatták be, s az új darabnak – már csak karaktere miatt is – ugyancsak a Nemzetiben lett volna a helye, ám a szerző, valódi nevén gróf Bánffy Miklós ezidőtájt már a Nemzeti és az Opera intendánsa, „nagyura”, márpedig ezzel visszaélni (abban a korban) nem volt illendő. A darabot a Nyugatban Lengyel Menyhért dicséri, méltányolja a szerző képzelőerejét, ízlését a pompás keleti barbár és „a szőke nő” duettjének megformálásában – ám a lelkesedésből minduntalan visszavesz egy ismert kritikusi fogás, a „dicitur” megfogalmazása: mások, tudjuk, fanyaloghatnak persze, a „helyes ösztönnel elkerült banalitások” fölemlegethetők, igen, de azért… Ugyanezt az eljárást alkalmazza Ady Endre is Kisbán, azaz Bánffy 1914-es novelláskötetéről írva, a kritikusi jelbeszéd fogásaival: „e Kisbán”, aposztrofálja így kétszer is; az íróság Bánffynak „a szerelme”, „a legszebb értelmű és úriságú amatőríró”, a könyv „jeles írásesemény”, és „talán (…) kapunk hamarosan valamit, előkelőt, művészit s Kemény Zsigmondhoz méltó Kisbán-könyvet”. (Innen majd a megszokott módon kétfelé hajlik a szakmai utóélet: az igaztalan dilettáns kategória felé – „már Ady is megmondta” – és a célját beteljesítő klasszikus látványa felé – „már Ady is megmondta”. A hosszan-hosszan befagyasztott kiadások és a recepció hiánya a többszörös cenzúra múltával lavinaszerűen váltott át az intenzív jelenlétbe, s ez az aritmia, hasonlóan Márai Sándor vagy Hamvas Béla esetéhez, sokszor nem használt az objektív megítélésnek. De hát mifelénk vagy csak eufória van, vagy csak csend és hó…).
A Nagyúr ráadásul egy kordivat miliőjébe, a Kelet és Nyugat szorításában őrlődő ember historizáló díszletei közé érkezett (Herczeg Ferenc Pogányokja, Bizánca, Gárdonyi szerethető Láthatatlan embere… hosszú a sor). Utánérzésnek hat tehát, mértéktartóan az. És egy másik kordivatot is tematizál egyúttal: a szexuális éhségben vergődő férfi és nő lélekrajzát, amellyel Bánffy később külön is megpróbálkozik Az erősebb című darabjában (Karinthy, stílszerűen szólva, kéjjel parodizálta). Mintha az írót Herczeg és Molnár Ferenc egyszerre ihlette volna. Nem pusztán főintendánsként ült az Országos Kaszinó hétfői vacsoráin éveken át egy asztaltársaságban mindkettőjükkel – tanult tőlük. És a 20. századi magyar irodalmi, művészeti, szellemi élet nagy egyéniségévé érett, a korai Farkasok súlyos balladájának erejét igazolva.
A Nagyúr-ra erős társadalmi szükséglet mutatkozott, nem véletlenül vették elő újra 1921-ben (!), s mint láttuk, 1942-ben, majd 1944-ben is. Miközben a Kelet és Nyugat, illetve a hatalom és ösztön sémájánál sokkal izgalmasabb, érettebb, későbbi színházi vállalkozás, a Martinovics a torkokon akadt. A szászvári apát mély meghasonlása kikezdhetetlen előítéletekbe ütközött. Amikor a darab kötetben is megjelenik, Bánffy pazar paródiát ír az előadás kritikáiról (Előszó a Martinovicshoz, 1931). A Nagyúr szövegkönyvként olvasva viszont megmutat valamit, ami Bánffy irodalmi és közéleti működésének mindvégig alapmotívuma, meghatározó jellegzetessége lesz: a díszletek közt érzékelt világ. Attilának lenyűgöző kulisszák között kell banális bukást megérnie, s Bánffy majdani nagyregényének és visszaemlékezéseinek kötetei egyaránt azt a monarchikus életérzést hordozzák, miszerint a grandiózus díszletek erősebbek az embernél, pusztulásukkal pedig maguk alá temetik. A tárgyi világában és szokásaiban lenyűgöző világnak Bánffy hol a magával ragadó megidézője, hol kritikusa, akár egyetlen művön, munkálaton belül is. A képzőművészettel az irodaloméhoz hasonló rajongással foglalkozó illusztrátor, színházi jelmez-(!) és díszlettervező Bánffyval találkozunk a legtöbb pillanatban, az írásban-képben groteszk(!) karikatúrákat jegyző Bánffyval a legszikrázóbb pillanatokban. Gyakran emlegetett megbízatása, IV. Károly 1916-os koronázási ünnepségének megrendezése ezt a két vonást egyszerre, azonos intenzitással hordozza: a nagy alkalomhoz illő ismereteivel és képzelőerejével kedvtelve, szinte szó szerint felöltözteti Budát az eseményhez, ugyanakkor színre viszi a király előtt elvonuló háborús rokkantak felháborodást keltő, ízléstelennek látott menetét. A jelenetről részletekbe menően olvashatunk Bánffy emlékezéseiben, amelyek mindvégig ezt a feszültséget hordozó kettősséget szemléltetik. (Hallatlanul erősen rímel a koronázási ceremónia látványára egy későbbi Bánffy-esszében az a „színház a színházban”-szerű epizód, amely Az ember tragédiájának bécsi bemutatóján jeleníti meg az örök Madách „találkozását” a letűnt császárváros toalettjeinek felvonulásával; Az ember tragédiájaa színpadon, 1934.) Érdemes tehát választott motívumunkra rátekinteni az emlékiratok műfajában.
„Egyszer mellesleg Magyarország külügyminisztere is volt” – nyugtázza Halász Gábor a magatartásmódnak azt a nagyvonalúságát, amely az Emlékeimből (1932) lapjain elbűvöli az olvasót. Olyan ember mesél itt, akinek a számára a karrier közönséges fogalma nem létezik, hiszen annál följebb, mint ahol kezdi, országló arisztokrataként nem juthat. Minden tehát, amiről egy különlegesen sokoldalú ember beszámol a háború utáni időkről szólva, természetes fejlemény az életében, „csak” ambíció és képesség kell hozzá. Nemhogy fontosságától-szerepétől nincs eltelve, de szerénynek sem kell lennie. Egy ilyen státusból lehet indulatmentesen, száraz iróniával megrajzolni például azt a miniszteriális hivatalnokot, aki az 1918-as birodalmi összeomlást követően végre elfoglalhatja addigi főnöke hivatali szobáját. Beül egy kiürült díszletbe. Az emlékiratok első könyvének (nevezzük így) az efféle jelenetek a legélvezetesebb lapjai. De pontosítsunk: az irónia hitelét Bánffy jellemének nemes ötvözete adja meg: lehetőségei és készségei birtokában olyan nagyúr ő, aki szolgál. Odaadással szolgálja az állami ügyeket is, és Bartók Bélát is, akinek forradalmi(!) zeneműveit ő segíti színre, kitartó munkával, eltökéltséggel. Diplomata, ha a nemzet képviselete arra rendeli, s majd irodalomszervező, ha a Trianon után magára maradt erdélyi magyar kultúrát kell istápolnia. Hogy közben külügyminiszter volt, ebben az értelemben valóban mellékes. És jó lelkiismerettel hangsúlyozom: az is mellékessé válik, hogy nézeteivel, politikai beidegződéseivel mennyiben értünk egyet. Igaza van-e Károlyi Mihály szerencsétlenkedéseinek bírálatában, a gyerekkori pajtás tetteinek lélektani analízisében (ez utóbbiban talán a leginkább)? Tisza István megítélésében? A legitimisták esélyeit illetően? Vegyük csak a legutóbbit. Reálpolitikusként a föltorlódott időben gyors egymásutánban mást és mást jelent a számára királypártinak lenni, s attól a pillanattól, ahogy Ferenc József halálával egy örökkévalónak érzett világ semmivé lett, a monarchikus út a szeme láttára hitványul az ország egybentartásának esetleges esélyéből pusztán nosztalgia hizlalta Tök hercegek bohózatává.
Első nagyobb diplomáciai küldetése 1918-19 fordulóján a Székely Nemzeti Tanács megbízásából eljutni a nagyhatalmak általa ismert(!) képviselőihez, tájékoztatni őket a periféria helyzetéről. Bánffy a maga európai anabázisát groteszk kalandregényként írja meg. Átbumlizik a Spartakus-felkelés Berlinjén, hatalmas kerülőkkel, fölösleges kitérőkkel, taxival, hajón, árkon-bokron keresztül Hollandiáig, ahol megreked, pénze fogytán portréfestéssel házalva tartja fönn magát. (Őszintén megbecsüli, amikor „borravalót”, habos csokoládét kap.) Mint egy modern alvó ügynök. Hogy aztán dolgavégezetlenül térjen vissza Bethlen István hívására Bécsbe. Hágában megrendelők kívánsága szerint készíti portréit, itt, a memoárjában a maga kedvére sorakoztatja csodálatos figuráit. A nagy Leipnik, a szélhámos, Sonnenberger-Solmon, a rettenthetetlen bokszoló – csupa Rejtő-hős… Mert valójában az őt körülvevő álarcosbál érdekli a leginkább. Úgy tekint a politikai seregletre is, ahogyan majd regénytrilógiájában a társasági életre.
Közvetlenül a második világháború után Bánffy érthetően szükségét érzi, hogy az Emlékeimből lapjain megkezdett számadást immár kétszeres katasztrófa megéltével folytassa. Címe szerint Huszonöt év, de a földönfutóvá lett, többszörösen megalázott ember erejéből néhány esztendő krónikájára futja. Az 1920–22-es idők nemcsak magyarországi, hanem európai zűrzavara is föltárul itt előttünk a maga tömény irracionalitásában.
Bánffy szakmai érdemeit a Trianon körüli tanácskozások menetében nem tisztünk most előszámlálni. Ő maga, joggal, a soproni népszavazást tartja legnagyobb sikerének. És a szerbek baranyai kivonulását. És a beneši mohóság elszigetelését. És… Több államférfiúi életre elegendő érdem, ám az elemi hiábavalóság, nemzeti kudarc teljessége lengi körül, s ezt a skizoid érzést írói bravúrral megtartott tárgyias-ironikus, önreflexív előadásban kapjuk az emlékiratok lapjain. Ha olvasás közben nézegetjük a genovai konferencián készült karikatúrákat, Bánffy zseniális rajzait, ez a benyomásunk izzásig fokozódik. Emeljünk ki csak három torzképet. Az egyik Csicserin külügyminiszteré, aki maga is arisztokrata (!), a hagyományosan kifinomult, franciás műveltségű orosz értelmiség képviselője – noha 1922-ben a vörösöket képviseli. A konferenciás publikum ámulatára nem kucsmás-bugyogós felkelő jelenik meg Európa pódiumán, hanem egy frakkos úr. S ha ránézünk Bánffy rajzára, egy csehovi fizimiskát kapunk, és néhány vonásból megértjük – amit mi oly sokáig nem mondhattunk ki –, hogy tudniillik egy orosz nagyhatalmi utódállam európai maszkját látjuk. A galéria kétségtelenül legellenszenvesebb figurája Beneš. De ha a nevet elvesszük mellőle, nem a mocskos eszközökkel működő kisantatos ellenfelet látjuk, hanem a frusztrált agresszivitás örök típusát. A harmadik példánk természetesen maga Bánffy, aki önmagát is megfricskázza. Rajzán határozott kéztartás, éberségre, sőt gyanakvásra kész tekintet, egy férfiatlan állú, keszeg figura – az önmagát megfelelésre kényszerített bohém.
Készen áll a teátrális maszkabál.
Az ország sírját tehát diplomaták állják körül. Közöttük Bánffy működését a perszonális kapcsolattartás és -teremtés határozza meg. Ő ebben bízik, a jellem, az illem és az értelem erejében. Megnyerni valakit az ügyünknek – milyen ismerős ez. És milyen tragikus. De mindennek a tanulsága több a személyes csalódásoknál: Bánffynak arra kell rájönnie, hogy az az egyetemesnek gondolt európai értékrend, amely nem is olyan régi keletű, nem támasz többé. Itthon a hangadó a gömbösi „szebb jövendő” majdani külügyminisztere, a Bánffyt régimódiként megvető Kánya Kálmán, vele a jobboldali radikálisok és a Revíziós Liga lovagjai, akik – Bánffy megfogalmazásában – csak a szenvedéseket fokozzák és mesterségesen gyártják a gyűlöletet. S ebben a látleletben különös módon találkozik össze Bánffy, az arisztokraták „polgára” Máraival, a polgárok „arisztokratájával”.
Részt vesz Genfben a gyötrelmes népszövetségi alkudozásokon. Jellemző módon legerősebb élményei mégis a tárgyalótermeken, fogadószobákon kívül érik. Elbűvöli Svájcban egyén és közösség ideálisnak látott/vágyott viszonya (már a hollandoknál is ez volt a legmegrendítőbb benyomása), amely élesen szemben áll az embert tömeggé aljasító politikai gyakorlattal, s amelynek nincs szüksége militáns kulisszákra: békében hasznos civilek, de vész idején habozás nélkül előveszik a kamrából a fegyvert.
Megbízatása végeztével Genfből még nem indul haza, megáll egy pillanatra az időben, hogy önmaga szabta megbízásának is eleget tegyen: Erzsébet királynét itt gyilkolták meg 1898-ban, emléket akar állítani neki. Személyes, őszinte kis díszlet lenne ez, „a fára, amelynek lábánál összeesett, terracottából kis Madonna képet lehetne láncolni”. Tervét nem engedélyezik. De beérné még szerényebb emlékeztetővel is: „a rakpart korlátjába, hol középen öntöttvas karika fogja össze a rúdjait, ebbe a 8-10 cm nagyságú ürességbe bronz medáliát” helyezne. A városi tanács beleegyezik, az érme elkészül, de akinek az elhelyezéséről gondoskodnia kellene, cserbenhagyja a grófot. „Tán egy év múlva, mikor valami dologban az egyik referensnél jártam, ott láttam az érmet az íróasztalán. Levélnyomtatónak használta.”
Díszletországtól búcsút venni, egyúttal rádöbbenni, hogy ezzel a képzettel együtt a bensőség minden formája is elvész – nagy emberi-írói feladat és teljesítmény. Egybeolvasva Bánffy Miklós több ezer oldalas életművét, a hatása alól nem szabadulunk. Nem fölajzó ez a hatás, inkább átjár, mint amikor egy régi képtárból az utcára lépve valami fölemelő összbenyomást viszünk magunkkal. Valami nélkülözhetetlent.
Reményi József Tamás
A közvetítő?
„Engem is a sors dobott ide-oda, diplomáciába, képviselőségbe, intendánssá tett és külügyminiszterré, anélkül hogy valaha ilyet tervszerűen akartam volna. A fontos csak az, hogy az ember megállja a helyét ott, ahová állítják. Eredetileg festő akartam lenni, és író lett belőlem.” Bánffy/Kisbán Miklós leányának írt személyes sorai ezek. Olyan emberé, aki alázatosan, belső parancsokat követve élt és cselekedett. Sokoldalú, mondhatni reneszánsz egyéniség, aki közismerten számos területen alkotott maradandót. És akinek élete mégis tragikusan méltatlan körülmények között ért véget.
Íróként nem azért „rendhagyó”, mert arisztokrata (amiért meglehetősen sok, igaztalan bélyeg is érte), hanem mert az egyhangúságtól iszonyodott. Schöpflin Aladár 1932-ben a Nyugat hasábjain írta róla: „amint egy mezsgyét kipróbált, siet egy másikra térni s ott kisérletezni tovább. Olyan, mint a türelmetlen rádiózó, aki, ha fogni tudta Bécset, nem marad veszteg meghallgatni a műsort, hanem azonnal tovább forgat és mindig új meg új állomást keres. Nem a műsor fontos neki, hanem az, hogy fogni tudja. Így játszik a formákkal és műfajokkal Kisbán Miklós.” A sokműfajú kísérletező szándék a habitusából is fakadt. Bánffy eleve szépírói és színműírói működése mellett így aztán sikeres grafikus, karikaturista, színpadi díszlet- és jelmeztervező, s persze zenerajongó, Bartók első színpadra állítója, a Szegedi Szabadtéri Játékok egyik ötletgazdája, később külügyminiszterként fontos ügyek bölcs intézője, többek között Sopron visszaszerzője. Mindezen közéleti pozíciókban azonban már a háború előtt is rendhagyó alkat: valami belső, lényegi indíttatásból a nyugtalanság, a bohémság, a nonkonformitás, a másként cselekvés, a közvetítés lehetőségeinek keresése jellemezte. Szabadelvű arisztokrata és kritikus értelmiségi volt, aki megpróbált a mindenkori pozíciójától (valós és társadalmi rangjától) eltérő vállalásokat is hozni. Szembemenni a fősodorral, vagy legalábbis kipróbálni az egyes pozíciók adta lehetőségeket, feszegetni azok végső határait és ezáltal is közvetíteni. Lehetősége, tálentuma s vénája is volt mindehhez.
Igazi diplomata, a szélsőségektől viszolygó, ezektől egyenlő távolságot tartó, ugyanakkor az acsarkodások helyett az összefogást sürgető, valódi közvetítő volt, aki elveihez hűen, rangjához méltóan, ám ha kell, a középen állás magányában is cselekszik, s így olykor látszólag és szükségszerűen vereséget is szenved, de kitart, újra és újra nekilendül. Korábban sem csatlakozott semmilyen szekértáborhoz, 1910-ben pártonkívüli szabadelvű programmal választották országgyűlési képviselővé, s a századelő irodalmi és részben társadalmi diszkurzusai közepette is autonóm egyénként tudott független maradni, egyfelől erkölcsi parancsra, jellembeli szilárdsága okán, másfelől anyagiak terén ezt megengedhette magának. Nem kellett függnie senkitől, véleményén finomítania, netán elhallgatnia azt – s ez óriási szó volt a korban. Ugyanakkor az irónia és az önkritika Bánffy lételeme volt. Könnyed, majdhogynem bohém lelkülettel írt sokáig. Műveiben, akárcsak későbbi emlékirataiban mindvégig az önkritika és az önfejlesztés szükségességét hangsúlyozta a teljes nemzetre vonatkoztatva is. Önmagával szemben is mindvégig kíméletlenül kritikus tudott maradni – akárcsak a jó karikaturista, aki ismeri az íratlan szabályt: önmagát kell mindenekelőtt megrajzolnia, önmagát is karikíroznia szükséges, hogy mondandója hiteles legyen.
Szemléleti gazdagsága különböző műnemekben és műfajokban is megmutatkozott. Éles szemű színpadi szerző és remek tollú novellista, ezekben egyszerre a lélektanilag megkapó drámai helyzetek különös hangulatú megidézője, elgondolkodtató szerző, aki különös, egyedi hangnemben ír. Novellái kapcsán a tömör nyelvezetet, a jellemépítő érzékenységet és prózapoétikai eljárásai közül az elhallgatás bonyolult alakzatait a korabeli kritika is kiemelte már, ezek részben Spencer és Nietzsche hatását is mutatták. Bánffy erudícióját, irigylésre méltó olvasottságát, a legfrissebb szellemi irányzatok és iskolák, filozófiák és irodalmi áramlatok ismeretét azonban hangsúlyozni érdemes ma is, azt, amit generációja és arisztokrata származása egyáltalán nem tett volna szükségszerűvé. Kós Károly vagy Mikó Imre visszaemlékezései is azt támasztják alá, hogy Bánffy nem a főúri szalonokat kereste, hanem Mikszáth Kálmán dolgozószobáját és Székely Bertalan műtermét. Előbbi révén prózaírói technikát, utóbbitól még tökéletesebb festői, grafikusi mesterfogásokat igyekezett elsajátítani.
Közéleti, közvetítő, politikusi alkata viszont a reális célkijelöléseket és az elengedhetetlen társadalmi összefogást sürgette, legfőképp 1920 után, amihez viszont Bánffy koncepciója szerint társadalmi, hosszú távú nevelésnek kell(ett volna) társulnia. Egyiket sem találta a csonka országban. Erdélyben viszont még reméli, remélheti, ezért áll a helikoni irány élére. Eleve predestinált vezető, tapasztalt diplomata és intézményvezető, végtelenül művelt és hiteles ember, jó helyzetfelismerő, akit Erdélyben ismernek és elismernek. Az írói, értelmiségi összefogás a Helikonban nélküle aligha jöhetett volna létre. Kellettek ehhez persze mások is: Kós, Kuncz, Makkai, Reményik s a fiatal Kemény János, de senkinek annyi tapasztalata, rangja, diplomáciai érzéke és befolyása nem lett volna, mint neki. Ott állt halkan, a jelszavaktól ódzkodva mindenütt az erdélyi magyarság túlélését biztosítani hivatott intézmények, egyesületek, társadalmi szervezetek létrehozása vagy megóvása mögött, kapcsolatokat mozgósítva, valós összefogással gyakorlatba ültetve a szellemi mozgalom, a transzilvanizmus eszméit. Így vállalja el az Erdélyi Helikon főszerkesztő pozícióját is. Miközben a politikai jelszavak felelőtlensége helyett – ahogyan Mikó Imre írta később – Bánffy mindvégig „kerülte az erdélyi jelzőt, ő, a transzilvanista”. Egy 1935-ös, Babitsnak szóló rövid levele pár sora is sokatmondó: „az erdélyi bélyeget nem mi találtuk ki. Közülünk tudtommal senki sem hivatkozott reá. Erdélyiek vagyunk öntudatlanul és magától érthetően. De az a transzilvánizmus, melyről szólsz, nem szűkíteni akarja a szellem határait, hanem tágítani, és ha Adyt és Pázmányt az Erdélyi csillagokban »erdélyivé avattuk«, azt a hagyományt követtük, amely egykor a Princeps címében is kifejezésre jutott: »…Transsylvaniae et Partium eidem annectarum«. Így tekintünk ma Szilágyra, Biharra, Bánátra, és nem hiszem, hogy emiatt gáncs érhetne minket.” Majd így folytatta: „jelszónkul fogadjuk – ahogy már az első Helikonkor így vallottuk –, amit olyan szépen mondasz könyvünk nagyjairól: »akik egyszerre tudtak erdélyiek és magyarok és európaiak lenni, és erdélyiségükkel a magyarságot és Európát dúsabbá tették.« Valóban ez az út az, amelyen haladnunk kell.”
Kérlelhetetlen minőségeszme, kritikai érzék és progresszív erdélyiség jellemezte. És persze közvetítő, diplomata alkat:immáron nem csupán társadalmi osztályok között, politikai oldalak és világnézetek között, helikonistaként sem csupán idősek és fiatalok között, ízlések és írói szimpátiák, eltérő irodalomeszmények mentén, hanem országrészek és országok között is. Amikor Ravasz László 1928-ban skizmával, irodalomszakadással vádolja az új, erdélyi literatúrát, Bánffy (Kuncz Aladárral karöltve) ankétot szerveztet lapjában, amelyen Benedek Elektől Reményik Sándoron át a másik református püspökig, Makkai Sándorig számosan verik határozottan vissza és cáfolják a Budapest felől érkező képtelen vádakat. De ennyi Bánffynak nem lenne elég. Taktikusan Ravaszt kéri föl köszöntésükre, amikor a helikonisták bemutatkoznak Budapesten, jelképes helyszínen, a Zeneakadémia zsúfolásig telt dísztermében.Bánffy mindeközben tudta, hogy Erdélyben a negatív helyzet erkölcsi nemesedést is jelenthet, s a babitsi „lélek szerinti ország” olyan alkotó értelmiségieket kíván, akik felismerik – ahogyan Makkai Sándor nyomán Reményik írta le a harmincas években – hogy: „az állam és nemzet nem szükségképpen egy, sőt a nemzet államtalan formája mélyebb, tisztultabb, bensőségesebb, keresztényibb, etikaibb lehet, mint […] politikai formája.” A transzilvanizmus legfőbb elve ezen alapult. De nem akart nagy szavakat, frázisokat használni, inkább cselekedni akart épp ott, ahová az élet állította.
A magyarság önismerete szempontjából is jelentős főműve, az Erdélyi Történet társadalomrajza és belső cselekményszála 1914-ig fut. A Kuncz biztatására megírt emlékiratai viszont épp e dátumtól kezdődnek, így átfogó ívét adják a század első felének. Nem véletlen, hanem nagyon is tudatos döntés eredménye, hogy a korábbi közismert írói álnevét, a Kisbánt itt, az 1930-as évek folyamán megszülető trilógiája esetén elhagyta, s immár saját névvel és grófi címmel publikált: számot vetve egy történelmi esélyét eljátszó vezető réteg, az arisztokrácia, valamint az azzal összefonódó politikum felelősségével az első világégésig vezető úton és azt követően. Bánffy ugyanis nyílt kritikával illette a háborúba sodort ország felelős vezetőit éppúgy, mint kora budapesti politikai döntéshozóit. Emlékiratain átsejlik a tárgyához való személyes kötődése is, ezek ritka hiteles adalékok a korszak jobb megismeréséhez s önértékük mellett is lenyomatai szerzőjük komplex szellemiségének, egy „nagy műveltségű íróművész” (Dávid Gyula) összetett arcképének. A Miért írtam meg az Erdélyi Történetet-ben arról adott számot, hogy aggodalommal látta, hogy dacára a szörnyű katasztrófának, ami a magyarságot sújtotta, senki sem akarta látni azokat bűnöket, amik a katasztrófáig vezettek, ennél fogva tanulságokat sem akart levonni senki. Inkább külső tényezőket kerestek és bűnbakképzésbe fogtak, ellenségképeket generáltak, s mindeközben „tömérdek hazugsággal mérgezték a közvéleményt”. Ahogyan Bánffy sommásan fogalmazott: „Senki nem mondta: Ezen az úton többé ne járj! Senki sem hívta föl nemzetünket arra, hogy önmagát is nevelnie kell, valódi helyzetét kell meglátnia. Össze kell fogjon végre és igaz erkölcsi egységet formáljon ki önmagában ahelyett, hogy továbbsodortassa magát valótlan álmok útján, és ismét csupa maszlagot szívjon magába vezércikkekben és szónoklatokban, önámító bókot és csillogó frázist.” A minden önkritikától való távolodás egyenlő lett a valóságérzékelés (kormányzati szintre emelt) feladásával, az ország geopolitikai helyzetének reális felmérése helyett annak félreismerésével, ami szükségszerűen új célok, új ideálok és a nemzet erkölcsi nemesedése helyett teljesíthetetlen populista programok foglyaivá tette a politikai vezetők után a tömegeket is. „Azt kellett látnunk, hogy […] minden bajt és hibát csakis magunkon kívül keresünk, és szemet hunyunk saját vétkeink fölött. Azt kellett látnunk, hogy a magyar jövőt egyedül a múltnak visszaállításában keressük. […] Nagy erő lehetett volna, ha nem csupán a »restitutio in integrum« lett volna a programja, vagyis csak a visszaszerzés jelszava, hanem tanítás és a közvéleményt formáló munka is. […] Ez azonban elmaradt.”Bár e nagyregényét a hangsúlyos figyelmeztetés szándékával is írta, Bánffy „aggódva és szívszorongva” látta „hogy a trianoni Magyarország, mit sem okulva a tragikus múlton, visszajutott ismét ugyanoda, abba a szellemi mocsárba, amiben a világháború előtt élt.” A közjogi csatakiáltások, az egymásra licitáló populista szólamok „ugyanúgy elkendőzik a magyar közvélemény előtt a valóságot, ugyanúgy csak személyi tusakodások foglalják le a politikusok figyelmét – egykor Tisza és Andrássy, most Bethlen és Gömbös viaskodása –, a polgári társadalom pedig ugyanazt a könnyelmű farsangot járja, amit 1914 előtt járt.”
Bánffy, akinek a személyes sorsában, élettörténetében is kétségkívül egy hanyatlástörténetet indított el a Nagy Háború, ami személyes olvasatában egy állandósuló romlásnak lett a tragikus kiindulópontja, a második világégés idején már tisztán látja, hogy a tragédia elkerülhetetlen lesz. Addig „lelkileg, erkölcsileg és tudásban” kellett volna gyarapodni, készülni arra a szerepre, amit a régióban Magyarország betölteni akar, „és ami csakis akkor illetheti meg, ha érdemes is tud lenni reá”.Ehelyett az önpusztító operett-magyarkodás 1940-től, trilógiája utolsó kötetének megjelenési évétől öltött csak igazán meghökkentő méreteket. Tamásival s másokkal maga mögött kemény bírálatot fogalmaz meg az 1942-es helikoni találkozó Nyilatkozatában, a visszacsatolt észak-erdélyi helyzetben ugyanis nem helyismerettel bíró (és a nemzetiségeket is jól ismerő) erdélyi magyar vezetőkre bízzák az államigazgatási feladatokat, hanem „hozott” adminisztratív réteg intézi mindezt, akik közül ráadásul számosan azt is meg akarják mondani a 22 kisebbségi évet megélteknek, Erdélyben, hogyan is kell „jó magyarnak lenni”. Bánffynak az Erdélyi Helikon korábbi apolitikusságát is felróják ekkor, Kóst és Tamásit pedig az Államvédelmi Központ egy időben lehallgatja.Sem Kuncz, sem Reményik, sem Dsida nem éli ezt már meg, a szabad csoportosulásuk legfőbb eszmeisége mellett Bánffy azonban mindvégig, ekkor is kiáll. Igaz, a végjátékban már nem tud hatékonyan közvetíteni. Jön a náci megszállás, a román kiugrás, Erdély végső elvesztése.1944 szeptemberében a főszerkesztése alatt megjelenő lap utolsó számában saját tervezett emlékirataira szerette volna felhívni a figyelmet, ez a memoár azonban nem jelenhetett már meg a tervezett módon. (Annak mottójául választott Goethe sorok árulkodóak: „Az emberi csorda semmitől sem fél jobban, mint az értelemtől.”)
Bánffy, aki korábban sikertelenül győzködte a háborúból való kiugrásról Horthyt, ezt követően sem saját birtokát félti (Bonchidát fel is égetik a kivonuló nácik), hanem Kolozsvár belvárosát. Tekintélyét latba vetve, az orosz csapatokat kérleli, ne lőjék azt rommá. Vagyis „megállja a helyét ott, ahová állítják”. Pestre, feleségéhez csak évekkel később, s szó szerint meghalni engedik el a román hatóságok az éhínséggel, nélkülözéssel küszködő, publikációs lehetőségektől végképp megfosztott „magyar grófot”, akinek azonban Magyarországon halála után is sokáig nélkülöznie kell: előbb szépíróként fokozzák le, torzóban maradt emlékiratai pedig eleve csak 1990 után kerülhetnek a nagyközönség elé. Származása, rangja, vagy éppen szabad szelleme és kritikus énje, mely remek diagnosztát rejtett, sokaknak jelentett görbe tükröt. Semmilyen hatalom nem szívleli az ilyesmit.
Boka László
szeptember 7, 2023|Ujvarad Admin|Rovatok|Társadalom
MEGOSZTOM
Megkerülhetetlen az értelmiség fogalmának mindenkori kijelölése
Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetemen (részben a római katolikus püspöki palotában) zajlott az Értelmiségi karriertörténetek, kapcsolathálók, írócsoportosulások című nemzetközi konferenciasorozat legújabb eseménye. A tíz éve útjára indított, kétévente megrendezett tanácskozás több szekcióban invitálta érlelő eszmecserére a magyar bölcsésztársadalom azon kutatóit, akik értelmiségkutatással és a szellem embereinek mindenkori kapcsolati hálóival foglalkoznak.A háromnapos júniusi rendezvény végén az iniciátorok és szervezők, Dr. Boka László egyetemi docens, illetve Dr. Biró Annamária adjunktus válaszolt az Újvárad kérdéseire.
A korábbi konferenciáknak mennyiben volt folytatása az idei, illetve miben kínált új megközelítéseket?
BL: Teljes mértékben folytattuk a tíz évvel ezelőtt megálmodott hármas – sok szálon összefüggő – tematikát, vagyis az egyéni és/vagy csoportos irodalmi karriertörténetek kutatását, a kapcsolati hálók feltérképezését, és általában a mindenkori értelmiségi szerepkörök kutatását a humántudományok terén. Változás annyiban volt, hogy legutóbb, azaz két éve kissé elbillent az előadók aránya a 20. század felé, amit Margócsy István szóvá is tett a konferenciatanulmányokat közlő kötetünk budapesti bemutatóján. Ezt igyekeztünk „helyrebillenteni”, azaz jobban figyelni az arányokra az egyes korok kutatóinak a meghívásakor. Továbbra is figyelünk az interdiszciplinaritásra, azaz nem csupán irodalommal és szűkebben vett irodalomtörténeti kérdésekkel foglalkozunk, hanem társdiszciplínák előadóit is felkérjük. Idén is volt történész, színháztörténész, szociológus az előadók között. Újabb megközelítés talán annyi volt még említésre méltó, hogy tíz év távlatában már jól látható, mennyiben megkerülhetetlen magának az alapkérdésnek a feltevése újból és újból, vagyis magának az értelmiség fogalmának a mindenkori kijelölése, ami történeti fogalom, tehát szükségszerűen változó. A felkért plenáris előadók idén inkább bizonyos csoportosulásokról tartottak előadást, ezért is voltunk hálásak Szajbély Mihálynak, aki visszatérő vendégünk amúgy, s aki egy sajátos (és sajátosan abszurd) 20. századi értelmiség-konstrukcióról tartott előadást, amikor Konrád György és Szelényi Iván 1974-es könyvéről és annak társadalmi kontextusáról, illetve értelmiség és hatalom viszonyáról beszélt, mindezt a Luhmann-féle rendszerelméleti keretbe helyezve.
Milyen hasznosítható tapasztalatokat kínálnak a mai irodalmi élet szereplőinek a 100-120 évvel korábbi kulturális élet alakítói között létező kapcsolati hálók?
BA: A bölcsész- és társadalomtudományok alaptermészetéhez tartozik, hogy történeti perspektívában gondolkodik. Az, hogy a történeti tapasztalatok hasznosíthatóságára kérdezünk rá egy újabb tudományos paradigma eredménye, mely elsősorban a reáltudományok területe felől nézve érvényes és ezt a gondolkodásmódot próbálja kiterjeszteni a tudományosság egészére. Az pedig, hogy 18., 19. vagy akár 20. századi kapcsolati hálókat vizsgálunk, vagy az értelmiségi fogalom történetére kérdezünk rá, nem azért fontos, hogy bizonyos minták alapján cselekedjünk ma, hanem például azért, hogy megértsük az értelmiségiek szerepének, cselekvési területének beszűkülését a 21. századra. Ha úgy vesszük, ez is hasznosíthatóság, de a gondolkodási struktúrák kialakításában, nem pedig a cselekvési stratégiák kidolgozásában segít.
Milyen párhuzamok mutathatók ki, illetve milyen különbségek a különböző korszakok értelmiségi karriertörténetei között?
BL: Nagyon összetett válasz adható csak egy ilyen kérdésre. Mint említettük, egyrészt más és más történeti szerep, cselekvési lehetőség jutott az értelmiségnek különböző korszakokban, ami megnehezíti összevetésüket. Fontos a kontextus maga. Egyes történelmi korszakok több kihívást jelentettek a babitsi értelemben használt „írástudóknak”, mint más korszakok. Nem csak az meghatározó, milyen körülmények között élt és alkotott, alkothatott valaki (vagyis nem csak az egyéni, vagyoni, társadalmi, egyházi helyzete és a szocializációja), hanem az is fontos, hogy milyen kihívásokra kellett válaszokat találnia. Ha csak Erdélynél maradunk: a Fejedelemség majd a Monarchia idején, impériumváltás közepette, kivándorlók vagy repatriálók közt, diktatúrában és annak börtönéveit kockáztatva, megalkudva vagy kompromisszumok nélkül? Miközben egy „fajsúlyos” gondolkodó útmutató, tanácsadó, mintakép is, nem mindegy, milyen körülmények között lehet az. Egyes életutak esetében fel sem merül olyan szintű nyomás, amelyet mások folyamatosan elviselni kényszerültek, hogy ne mondjam azt, együttműködni a hatalommal és a nyomásgyakorlókkal bizonyos célok (egyéni vagy közösségi vélt célok) érdekében. Másrészt minden vizsgált értelmiségi egyedi önképpel és önismerettel rendelkezett, véleményalkotásuk, gondolatviláguk elsődlegesen rájuk magukra jellemző, akkor is, ha közülük többen hasonló eszméket és értékelveket vallottak, s számos tekintetben hasonlóképpen gondolkoztak.
Felfedezhetőek-e regionális sajátosságok a különböző írócsoportosulások, értelmiségi karriertörténetek és kapcsolathálók jellegét tekintve?
BA: A közeg, a kontextus mindig meghatározza a kapcsolatok kialakításának módját, a karrierépítés lehetőségeit, a felkínálkozó életpályák közötti választási lehetőségeket, de akár azt is, hogy milyen címkék tapadnak egy-egy szerzőre, csoportra és ez a későbbiekben hogyan befolyásolja az adott szerzők recepcióját vagy egy tudományterület önmeghatározását. Ilyen értelemben izgalmas volt a két plenáris előadás, Kappanyos András a magyar irodalomtudomány mai állását a különböző 20. századi iskolák konfrontációjával magyarázta, Hermann Róbert pedig arra világított rá, mennyire veszélyes a címkék homogenizáló jellege, vagyis mennyire stimmel a „márciusi ifjak” kifejezés az 1848-as forradalom és szabadságharc résztvevőinek, irányítóinak egészére. Érdekes volt Szilágyi Zsófia előadása is, aki azt mutatta be, hogy akár az író fizikai mivolta is skatulyázó jelleggel bírhat: egy paraszti vonásokkal rendelkező írótól a legkevésbé sem várt a közönség urbánus irodalmat. A saját előadásomban arra próbáltam rávilágítani, hogy sokszor nem a szerző öndefiníciója számít: Hatvany Lajost a magyarországi magyarok nemzetárulónak, a romániai románok magyar irredentának nevezték ugyanabban az időben, ami legkevésbé sem összeegyeztethető. Szóval a sajátosságok talán nem önmagukban sajátosságok, hanem a későbbi értelmezők jelölnek ki egy olyan tulajdonsághalmazt, ahonnan olvasva elkezdhető a kategorizáció. Ezt demonstrálta részben Tverdota György is előadásában, amely a „Nyugat-nemzedék” utólagos konstrukcióját vizsgálta. A mások által kialakított rendszer többször sértő is lehet annak, akit éppen kategorizálnak: Németh Zoltán például éppen ezt emelte ki előadásában: a nagy átfogó irodalomtörténetekben a jelentőségénél sokkal kisebb arányban szerepel a szlovákiai magyar irodalom, ha egyáltalán definiálható ez a fogalom.
Előadásod címe Rivális barátok: A Holnap és a Nyugat indulási éveikben. Hogyan válhatott a nagyváradi Holnap-os kör a budapesti Nyugat riválisává?
BL: Itt a kezdeti első pár évről beszélünk, azaz 1908-1909-ről, amikor még a Nyugat sem konszolidálódik, s egyáltalán nem biztos, hogy sikerül más utat járnia, mint ismert előzménylapjai a maguk tiszavirág életével, s majd azzá válnia, aminek a mából ismerjük: a 20. századi magyar irodalmi modernség meghatározó orgánumává, négy évtizedet átfogó működésével. A Holnap Társaság első másfél évében viszont hangosabban lépett a képletes irodalmi mezőre, mint fővárosi társa, s a tagjaiban is nagy átfedést mutató két csoportosulás közt fokozatosan ütközött ki a budapestiek részéről sokáig leplezett érdekellentét. Ráadásul A Holnap havi irodalmi revüt akart indítani már 1908 februárjától, e laptervet végül nem sikerült megvalósítani, de a két antológia mellett is folyamatosan fennmaradt a lehetősége az elindulásnak (többek közt Adyval s Juhász Gyulával az élén), csak nem volt meg a kellő tőke, szervező erő, rutin és tehetség, kapcsolati háló, ha tetszik, ami Osváték, Ignotusék, Fenyőek, Hatvanyék esetében adott volt. Ha nincs a Gyáriparosok Országos Szövetségének támogatása és 1909-től e révén is nem indul el a Nyugat könyvkiadója, meglehet, másként alakulnak a viszonyok. Magam részéről e kapcsolati hálókra, illetve csoportosulások kevéssé ismert aspektusaira, a közös fellépésekre és burkolt rivalizációkra kívántam felhívni a figyelmet. No meg arra, hogy egy-egy kérdéskör történeti tárgyalásakor, vagyis az akkori viszonyok és egyéni barátságok, netán személyi ellentétek, gazdasági érdekek vagy ellenérdekek felderítésekor, szakmai sikerek és kudarcok esetén ne a jelen perspektívájából szemlélve, s főképp ne utólagos hierarchiák mentén vetítsünk vissza dolgokat és viszonyokat, hanem a helyén kezeljük ezeket.
A konferenciák mondanivalója inkább a szakmának szól, vagy az egyetemi hallgatók számára is hasznosítható lehet, kiegészítve az egyetemi tanagyagot?
BA: Reményeink szerint ki tudunk lépni a szűk szakmai közegből. Olyan előadásokat hallhatott ezúttal is az érdeklődő közönség, amelyek továbbgondolásra késztetik. Nyilván szükséges valamilyen előképzettség, mert nem mindig kanonizált szerzőkkel foglalkozunk, vagy nem csupán azokról a csoportosulásokról beszélünk, amikről egy átlagos műveltséggel rendelkező személy is hallott már. Erre azért van szükség, mert a tipikusat csak akkor tudjuk leírni, ha közben látjuk az atipikusat is, hogy egy-egy korban milyen más lehetőségek voltak. A kapcsolathálók kutatásának is van egy olyan elméleti háttere, amit – lévén ez már az ötödik felvonása ennek a konferenciasorozatnak – nem mondunk el újra és újra, csak utalásszinten hasznosítjuk az elméleti keret vázolásakor, és ha valaki ekkor találkozik először ezzel, talán nehezebben boldogul a megértésével. Bízunk benne, hogy a meghívottaink előadói rutinja azok számára is érthetővé és élvezhetővé tette az előadásokat, akik még nem foglalkoztak ezzel a kutatási területtel, vagy csak egy-egy előadás tematikája vonzotta ide őket. A PKE-s diákok is előkereshetik persze az előző etapok köteteit, ezek mind elérhetők a reciti.hu portálon. És nyilván a szakdolgozataikhoz is hasznosak, nem beszélve arról, hogy személyesen is találkozhatnak egy-egy szakirodalmi nagysággal, akinek munkáiból eddig is tanultak, de a nevükkel legfeljebb a kötelező bibliográfiában találkoztak.
Hogyan látjátok, a viták és a beszélgetések mennyiben egészítették ki az előadásokat?
BL: A viták kardinálisak. Két éve azért halasztottuk több ízben is a konferenciát, mert a pandémia nem tette lehetővé a személyes jelenlétet. Meglehet egy szűkebb tematikában online is remek előadásokat lehet tartani, egyesek képernyők előtt is hozzászólhatnak, de hiányzik az egész lényege… Nincs meg az élő eszmecsere, az, ami adott esetben kávészünetben s az ebédek alatt is folytatódik. A magyar értelmiségtörténet kutatása nem fejlődött önálló tudományággá, leginkább tematikus részkutatásokban merült csak fel korábban az egyéni vagy csoportos karrierek és kapcsolatépítési stratégiák feltárásának az igénye. Egy ilyen többfókuszú konferencia esetén nem spórolhatjuk meg az érlelő vitákat és az építő hozzászólásokat.BA: A konferenciánk egyik legfontosabb szegmense a vitára szánt, persze mindig kevésnek bizonyuló idő. Ez lenne az értelme a tanácskozásnak: az előadások minden alkalommal megjelennek kötetben is, de a kötetbe már olyan tanulmányok kerülnek be, amelyek hasznosították a viták során megfogalmazódó javaslatokat, kritikákat vagy új megközelítési módokra hívták fel a figyelmet. Akár bíráló, akár támogató a hozzászólás, a kutatónak sokat jelent, mert megmutatja merre érdemes továbbindulnia…
július 29, 2023|Boka László|Kultúra|Rovatok
MEGOSZTOM
Hogy látva lássanak?
Oknyomozás Ady kalandos sorsú, 1908-as nagyváradi fotói kapcsán
E. Csorba Csilla remek könyvében[1] Ady Endre fényképeit és azok keletkezéstörténetét tárgyalva jegyezte meg két, Nagyváradon készült egykori fotográfia kapcsán, hogy azok „megítélésünk szerint” egy időben készültek. A fogalmazás szerény és visszafogott, a két fényképet összehasonlítva jól látszik, hogy azokon nem csupán Ady Endre öltözete, sőt mi több, még frizurájának tincsei is a legkisebb részletekig menően egybevágók, hanem a fotográfus személye is könnyűszerrel beazonosítható, egyéb adatokat figyelembe véve pedig az is kikövetkeztethető, hogy a két kép minden valószínűség szerint egy adott napon, vélhetően egymás után készült. Az egyik fotográfia régóta közismert, azt Ady egy ideig „ismeretlen váradi fényképe”-ként juttatták a két világháború között az OSZK Kézirattárába, ahol ma is őrzik. A felvételen, a kép alatt lila tintával valaki rá is jegyezte az évet és a fotográfus nevét: a kép 1908-ból való, Lembert Ede nagyváradi fényképész felvételéről van szó, akinek a Rákóczi út 8. szám alatt volt akkoriban műterme a Pece-parti Párizsban. A másik felvételen Ady két általa sokat pártolt fiatal barátja, híve társaságában látható. A fényképen középen ülő Adyval A Holnap legfiatalabb költője, Emőd Tamás, illetve a Holnap Irodalmi Társaság egyik oszlopos tagja, később – 1909 őszétől majd – második elnöke is, a hírlapíró-jogász Nagy Mihály látható, akik egy szecessziós asztalka körül ülnek. E fotográfia irodalomtörténeti érdekessége, hogy a három ülő alak előtti asztalkán a Nyugat lapszámai (feltételezhetően legelső kettő, netán más, későbbiek) láthatók. E. Csorba Csilla helyesen fűzte hozzá[2] e fotóhoz, hogy: „a Nyugat-szám[ok] szerepeltetése a majdani holnaposok előtt egyfajta szellemi azonosulást jelenthetett” a két nagyjából egykorú, és később tagjaikban is átfedést jelentő csoportosulás között. A fogalmazásban a „majdani” jelző 1908 szeptemberére utal, amikor A Holnap első antológiája végre megjelent,[3] de jelenthetett akár már tavaszt is, ekkor ugyanis már lázasan szerveződött a nagyváradi költői csoportosulás, mely 1908 februárjától kezdve folyóiratot, havi revüt tervezett kiadni, ám miután ez nem sikerült, helyette egy rangos antológiában kezdtek el gondolkodni. A magyarázat az ezt megelőző hónapokra, mindenképpen 1908 első nyolc-kilenc hónapjára datálja az említett két fotográfia elkészültét, s leginkább két hónapot emel ki lehetséges időpontként: 1908 februárját vagy áprilisát.
A két fénykép közül a második is ismert volt, többek között Révész Béla Ady Endre életéről, verseiről, jelleméről (kiegészített második kiadás, Athenaeum, 1925.) című könyvéből.[4] A fotóról korabeli reprodukciót ma egyedül a Nemzeti Múzeum őriz: azon jól látható, hogy a készítője, Lembert Ede felragasztotta a fotográfusi karton cégpapírjára, melyen nyomtatott névjegye, vignettája is látható, erre a papírrészre írt rá valaki idézőjelek között autográf két sort sötét tintával:
„»Mint a Corvinák három bús diákja,
Múltak ködén át ködlő cimborák.«
– (Juhász)”.
Juhász két parafrazeált sora[5] alá Emőd Tamás más tollal datálásképp odaírta: „910. III. 5.”, majd aláírásával is ellátta a Lembert-féle fényképpapírt. Maga ez a második, háromalakos fotográfia mindazonáltal több helyen csak részleteiben, csonkán látott napvilágot az idők során. Furcsa módon Emőd Tamás a Nyugatban közölt visszaemlékezésében,[6] 1923. április 1-én is csak Ady kinagyított képét közölte, elhagyva a képről Nagy Mihályt és önmagát, s így fűzött hozzá magyarázatot, amire még visszatérek. A Magyar Irodalmi Lexikon[7] első kötetében, 1963-ban is így, csonkán szerepelt a kép, abban viszont az eredeti fotóról már Nagy Mihályt vágták le, s azt az „Emőd Tamás” címszónál közölték, Emődöt Adyval kettesben ábrázolva.
Az első, tehát a csak Adyt ábrázoló portréfotó is furcsa pályát futott be: Az Amicus kiadású Ady-könyv – amint arra helyesen az említett Ady-fotográfiákat közlő albumban Csorba Csilla is felhívta a figyelmet – tévesen még Major Henrik felvételeként közölte azt 1924-ben.[8] E képnek csupán egyetlen eredeti pozitívja létezhetett, Emőd Tamás legalábbis azt írta említett visszaemlékezésében, hogy az „ma is Rozsnyai tulajdonában van Szeghalmon”.[9] Emőd az erről készült kópiával rendelkezett: „Az ő szívességéből kaptam meg, hogy klisét csináltassak róla, az utólagos hozzájárulásában bízva, közreadom másolatát.” Minden bizonnyal emiatt feltételezhetett a két kép elkészülte között pár hónap eltérést. Az, amelyiken Ady egyedül látható és a végtelenbe tekint, Emőd véleménye szerint későbbi, mint a hármas, s már valamikor a „duk-duk affér utáni” időből való, tehát – Emőd feltételezése szerint legalábbis – 1908. november 15. után készült volna.
Emőd cikkében több pontatlanság, tévedés is kimutatható, vélhetőleg a másfél évtized távlatából történő visszaemlékezés okán. Általában más – például A Holnap-ot érintő –ügyekben is pontatlan emlékező volt. A Nyugatban, a képek kíséreteként közölt egykori lírai írásában láthatóan két történetet szeretett volna leginkább elmondani a két közölt Ady-fotó mentén, mindkettőben el nem ítélhető módon némiképp saját egykori szerepét is kidomborítva. 1923-ból visszatekintve az egyik történet a hármas asztaltársasághoz kapcsolódik, ez tkp. a Nyugat első számainak megjelenését és Adyra tett hatását részletezi, aminek a visszaemlékezés szerint Emőd és Nagy is a szemtanúja volt. (Ennek értelmében Ady először Váradon vette volna kézbe a Nyugatot!). Sokatmondó, hogy Emőd másutt – mint szó lesz róla – ugyanezen fotó kapcsán már „1907 körül”-t is említett. A másik, egyéni Ady-portréhoz (ami egészen nagy valószínűséggel egyazon napon és helyen, műteremben készült, legfeljebb Ady már társasága nélkül készíttethette azt) nehezebben lehetett történetet társítani, így ott Emőd az életében fontos események közül tizenöt évvel későbbi közléskor Adynak A duk-duk affér utáni kálváriáját emeli ki visszaemlékezésében. Abban ő maga is (több irányból) érintett (és említett) volt. A Nyugatban így lehetősége nyílt közölni e portré mellett a neki szóló egykori Ady-levél bocsánatkérő sorait is. Mindebből egyetlen dolog bizonyos: azt a fotót, amin csak Ady Endre látható, Emőd sokáig nem ismerhette, így biztosra vehető, hogy e felvétel készítésekor ő (már) nem volt jelen, s utóbb ezért gondolhatott időbeli különbséget a két fénykép elkészülte között.
Lássuk közelebbről: Adynak A duk-duk affér utáni visszakozása, Érmindszentről küldött sajátosan bocsánatkérő sorai jól ismertek 1908 utolsó másfél hónapjából. Ady ekkor szülőfalujába menekülve sűrűn magyarázkodik kínos levelekben Hatvany Lajosnak[10] és a Nyugatosoknak, A Holnap tagjainak és Schöpflin Aladárnak, s mindenkinek, Lédáéknak szóló év végi levelében egyenesen úgy fogalmaz: „hülye cikk volt”[11]. Az Emődnek címzett egyik levelében valóban arra kéri fiatal barátját, hogy értesse meg „a fiúkkal” (mármint a váradi A Holnap tagjaival és támogatóikkal), hogy fulmináns cikkének éle nem ellenük szólt. Az mindenképpen említendő tény, hogy Ady polemikus cikke után Dutka és Juhász orrolt meg rá leginkább a váradi társai közül, a világtól való elbujdosása, év végi magyarázkodásai közepette – a Juhásszal történt nyilvános pengeváltásai után a Független Magyarország hasábjain[12] – magánlevelekben épp a háromalakos képen látható személyeknek írt elnézést kérő sorokat a váradi barátai közül, vagyis Emődnek és Nagy Mihálynak. Mindketten valóban közel álltak hozzá. Előbbit arra kérte, hogy „Canossa-járás gyanúja nélkül”[13] is számítson rá továbbra is A Holnapban s minden más téren, utóbbinak előbb azt írta, hogy „a fiúkat mind-mind üdvözlöm”[14], majd egy másik levelében azt, hogy mindazokat „akik még nem tagadtak meg, ölelem”[15], végül azt, hogy „Egyre kérlek: értesd meg a fiúkkal, hogy semmit ellenük nem vétettem. Kezdjük, ha akarják elölről, illetve ott, ahol abbamaradt, a dolgot. Én, bizony isten, még Lipótmezőről is küldök írást. Kollányival légy jól, s szeressetek engem. A fiúkat, főképpen [Emőd] Tamást, ölelem”.[16]
Látható egyfelől, hogy mind Emőd, mind Nagy Mihály Ady legszűkebb köréhez és a nagyváradi társaság magjához tartozott, akik révén Ady „üzent” is további cimboráinak, támogatóinak. A Holnap első antológiáját Emőd eleve úgy dedikálta Nagy Mihálynak, hogy abban őt „a Hétmagyarok törzsfőnökének” szólította már akkor is, amikor Nagy még nem volt a poéták mögött hivatalosan csak 1908 októberében megalakult Irodalmi Társaság elnöke – majd csak a következő év végén veszi át e tisztséget Dénes Sándortól. 1908-ban 24 esztendős volt csupán, egyetemi stúdiumokat végzett. Az Emőd-dedikációban szereplő indoklás egyértelművé teszi Nagy beavatott mivoltát is: „mert együtt vívta és vívja meg a nagy csatát velünk, a hetek oldalán”. Emőd „benső szeretettel, holtomiglan tartó pajtássággal” viszonyult Nagy Mihályhoz, ahogyan ezt a dedikációja is őrzi, költőként azonban Dutka Ákos és Ady barátságára volt a legbüszkébb. A Holnap-os poétatársak közül márpedig Adynak az Új Időkben közölt novemberi cikkét leginkább Juhász, Dutka és a fiatal Emőd érezte arculcsapásnak, ügyük megcsúfolásának.[17] Őket, hármukat jó barátokként is szoros kötelékek fűzték egymáshoz ekkor s még évtizedek múltán is. A két idősebb, tapasztaltabb, s némiképp már az antológia előtt is országos hírnevet szerzett alkotó, a kétkötetes Dutka és az egy verskötettel rendelkező Juhász különösen jó barátok lettek, mellettük a rájuk felnéző, rajongó fiatal Emőd képviselte elsősorban a helyi poétaerőket. (Miklós Jutka ugyan Nagyváradon élt, de hölgyként értelemszerűen nem töltött annyi időt velük, az antológia többi szereplői közül pedig Babits és Balázs Béla nem éltek a városban). Ők hárman voltak tehát a költői „hetesfogat” helyi erőinek számító poéták. Közülük A duk-duk után Juhász keserűen-kurucosan válaszolt Adynak az egész Társaság nevében, amelynek alelnöke is volt, de utóbbi kettő sem volt rest, bármennyire is rajongtak Adyért. Dutka – aki a Társaság titkára is volt – 1908 decemberében küldött rövid cikket Zubolynak, vagyis Bányai Elemérnek a készülő A Budapesti Újságírók Egyesülete éves Almanachja részére, olyan mondatokkal, miszerint ezen a pár hónap alatt országszerte meghurcolt fiatal könyvön nem csak az „öreg májak epéje” csurgott végig, de immáron „a Júdás csókja is ott ég” rajta![18] E nem finomkodó mondatokkal ő is megerősítette Juhásznak a Független Magyarországban közölt tételmondatait, miszerint Ady csak nyert A Holnappal, hangosabb lett neve, ellentétben a másik hat költővel, akik mind az igaztalan Ady-epigonság vádját kellett, hogy elszenvedjék. Mégis, ha Ady így döntött, joga volt hozzá, tudomásul veszik, de – „hatan akik megmaradtunk” (írja Dutka) „erős hittel a mi törekvéseink útján”[19] – viszik tovább az antológia (és az akkor még nagyon is remélt új folyóirat) ügyét, épp a vádakat cáfolandó. 1908 késő őszén a fiatal Emőd Tamás maga is keserűen fogalmazott, megátkozta szeretett mesterét a Jávorka nótájában. A vers az 1909 tavaszán megjelent második versantológiában kapott helyet.[20]
Minderről 1923-ban, Emőd Nyugatban közölt visszaemlékezésekor persze egy szó sem esett. Ady egykori botlását nem is lett volna ildomos újfent előhozni, legfeljebb a bocsánatkérését, megtérését. És Ady valóban kibékült nagyváradi cimboráival, később ugyan, mint a Nyugattal, de bizonyos, hogy legkésőbb 1909 januárjában. Akkor már azt írta Juhász Babitsnak, hogy az új, készülő antológiában „Ady is jön”. A hármas kép akár akkortájt is készülhetett volna. Igen ám, de Emőd éppen nem ezt, hanem a másikat, Ady önálló portréját mondta – nyilván tévesen – A duk-duk-cikk utáninak. Az bizonyosra vehető, hogy 1908. novembere és 1909. januárja között semmiféle közös, ünnepi fotográfia nem készült A Holnap egyetlen tagjával sem. Ekkor, a szerencsétlen cikk miatt ünneplésre nem is lett volna ok, elmaradt A Holnap fővárosban tervezett matinéja is.
Mindezek részletezésére azért volt szükség, mert ha elfogadjuk, hogy a két fotó egyetlen napon született, akkor mindkettő 1908 januárja és 1908 októbere között készült, vagy – de erre gyakorlatilag semmi esély nincs – mindkettő csak 1909. január utáni lehetne. Ha ezen utóbbi, több oknál fogva kizárható feltételezést joggal el is vetjük, Emőd többnyire pontatlan visszaemlékezésében szerepel még egy fontos utalás, amire érdemes odafigyelni: méghozzá Rozsnyay Kálmán személyére. Ez az adat több irányból is érdekes lehet. Mint szó volt róla, Ady diszkréten megbánta fullánkos írását, de a publikum előtt ezt persze nem ismerte be, büszkesége, hiúsága nem is engedte volna. A sajátosan „Adys” megbánó gesztust őrzi Rozsnyaynak szóló dedikálása is 1908. december legelején.
„Rozsnyaynak a Duk-Duk ügy részleteit beszélgetve, teljes, de egyelőre diszkrét megbánással, – egyébként pedig szeretettel
Ady Endre”
A Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára kolligátumként (A Holnap két antológiáját egybekötve) őrzi Rozsnyay egykori kincsét, amit tulajdonosa minden poétával dedikáltatott, bár volt, akikkel ez csak évek múltán sikerült.[21] Adyt követően alig pár héttel később dedikálta a három említett – ekkor életvitelszerűen Nagyváradon élő – poéta is az első A Holnap-kötetet, méghozzá egy napon, vélhetőleg egy asztaltársaságnál, 1908. december 12-én. Ők így már láthatták Ady bejegyzését, teljes, de diszkrét megbánását is Rozsnyay példányában, de saját soraik többnyire még a csalódás hangján szóltak. (Ekkor ráadásul nem sejthetik, hogy Rozsnyay Kálmán miféle színházi és sajtóbotrányokba keveredik pár héten belül Nagyváradon, ami akaratlanul is rossz fényt vet majd a Társaságra s A Holnap költőire).[22] Mindezek a felfokozott érzelmi állapotok viszont igazolhatják, hogy Emőd emlékezetében a kezdeti szervezkedésekkor is jelenlévő Ady (1908 februárja vagy áprilisa), a kiteljesedés és beérkezés, vagyis A Holnap közönség elé lépése (1908 szeptember-október),[23] illetve az őket ért tetemes számú külső támadások közepette Adynak a novemberi belső meghasonlása (az Új Időkben közölt cikk) idősíkjai miért kapcsolódhattak egybe. Emőd egy ponton viszont maga is azt írja, hogy mindaz, amit Ady későbbi terveiről, utazásairól, szanatóriumi terveiről ebben a levelében megemlített, annak megtörténtét „ma már nem tudom időrenddel megállapítani”. Ezért is fenntartásokkal érdemes kezelnünk azon mondatát, miszerint az egyéni portré „Akkori lejegyzéseim nyomán olyanformán állapítható meg, hogy egy-két hónappal a »duk-duk affér« utáni időből való.”[24] Emőd tehát nyilvánvalóan rosszul emlékezett, feltehetően az 1908-as fontos és sűrű esztendő lebegett csak a szeme előtt, az akkori szervezkedések és megvalósulások izgatott és kusza időszaka. Ady ekkor valóban gyakran megfordul Nagyváradon, Hegedűs Nándor, Király István s Kovalovszky Miklós is megjegyzi, hogy szinte többet, mint Pesten, ahol 1908 februárjától munkáját is elveszítette. Emőd 1923-as lírai emlékezésében ezen sorsdöntő hónapokat és eseményeket akarta nyilvánvalóan felidézni, mintegy a közlendő fotográfiákhoz kötve történetekként elmesélni, megismételni.
Ha tehát a képek 1908-ban készültek, a kérdés továbbra is csupán az, hogy pontosan mikor: tavasszal avagy ősszel? A tavaszi időpont mellett ugyanis – amit E. Csorba Csilla feltételez, februári vagy áprilisi lehetőségeket megjelölve – több őszi időpont is elképzelhető: 1908 szeptemberében legalább kettő, s októberben is minimum egy. A második (háromalakos) fényképről legutóbb Bánfi Tamás írt a Kortárs hasábjain,[25] ő viszont figyelmen kívül hagyta a két fotó nyilvánvaló összetartozását a datálásra vonatkozó fejtegetései során. Mindemellett ő csupán Emőd egy 1934-es dedikációjára és az akkor született pár sorára hivatkozva állította (pontosabban készpénznek vette), hogy a fotó a Nagyváradi Napló szerkesztőségében készült volna, ami bizonyosan nem tartható, a kép egyértelműen fotográfusi műtermi beállításban készült. Ugyanebben az említett dedikációban Emőd a fotográfiáról már annyit írt: „1907 körül”. Bánfi, aki helyesen megkérdőjelezi ezt az időpontot – ha más miatt nem, hát azért, mert 1907-ben a Nyugat még nem is létezett, karácsonykor jelent meg, de már 1908-as dátummal – a helyszínt tekintve viszont hitelt ad Emődnek, tévesen. (Ugyanitt, a Kortárs oldalain egy birtokában lévő négyoldalas, Sugár Jenőnek szóló Emőd-levelet is közölt. Minthogy annak az érintett fotográfiához nincsen köze, külön nem térek most ki rá, az jól látható viszont, hogy az 1943-as levél mellé küldött fotó – esetünkben a három alakos fotográfia – leírása sem a helyszínt, sem az időpontot tekintve egyáltalán nem vehető készpénznek, sőt.) Bánfi sajnálatosan Nagy Mihály személyét is a Nagyváradi Naplóhoz köti Emőd emlékezetére hagyatkozva, ami nyilvánvaló tévedés: Nagy az említett időszakban még a helyi rivális lapnál, a Szabadságnál dolgozott, ahogyan az többek között a neki szóló Ady-levelek címzéséből is egyértelműen kitűnik!
Az azonban nem kizárt, amit Bánfi is feltételez a „hármas” fotográfia bennünket érdeklő időpontja kapcsán, ti., hogy 1908 tavasza helyett az valójában az év őszén, például A Holnap szeptemberi bemutatkozó estjén, vagyis a Vajda Jánosnak szentelt ünnepség alkalmával készült volna. Tudvalévő, hogy az ünnepi esten maga Emőd olvasta fel Adynak erre az alkalomra írt, Egy néhai költő című versét (utóbb ez Néhai Vajda János címmel került kötetbe), Ady maga pedig éles hangú, a konzervatív, hivatalos irodalom egyes nagyjait sem kímélő előadást tartott az ünnepségen, a vároháza dísztermében, ahol Léda is jelen volt. A közös fotó akár közvetlenül ezt megelőzően, délelőtt is készülhetett. De ha így lenne, rögvest adódik egy fontos kérdés: miért nem szerepel rajta maga az ünnepelt antológia? Pontosabban, miért csak a Nyugat egyes számai szerepelnének? És hol vannak róla az egyéb poéták, főként a költői hetesfogat legjelentősebb helyi erőit, szervezőit jelentő Juhász és Dutka? Tudjuk, hogy Babits nem volt jelen a nagyváradi városháza dísztermében rendezett fényes ünnepségen, az első antológiát szerkesztő Antal Sándor pedig már Skandináviában tartózkodott szeptemberben, de a többiek mind ott voltak, jelenlétük akkor is indokolt lett volna. Ha Lédáé érthetően nem is, aki Párizsból, Olaszországon át Adyval közösen érkezett haza 1908. szeptember legvégén. Ez volt az első, a helyi nyilvánosság előtt is felvállalt „irodalmi” felléptük. S hol van a Holnap Irodalmi Társaság akkori, első elnöke, Dénes Sándor? Ünnepi öltözetre – ami az indoklásban Bánfinál szerepel s legfőbb érvéként hangzik el 1908 szeptembere mellett – egyéb dátumokon is bőven volt ok s lehetőség.
Ady 1908 során több ízben járt Nagyváradon, ha a gomblyukakban látható virág valóban őszirózsa, ahogyan Emőd írta a Nyugatban közölt írásában, a Holnap Társaság október 14-i alakuló ülése inkább lehetne a dátum. A Holnap szeptember 27-i bemutatkozása mellett ugyanis az október közepi dátum sem kizárt, sőt. Ady azon is jelen volt, ráadásul ott már visszafogottabb hangnemben igyekezett csillapítani a leginkább Juhászék által kiélezett főváros-vidék ellentétet és a Pest-ellenességet, mondván A Holnap „nem akar irodalmi Barbizon lenni”.[26] 1908. október 8.-áról ráadásul ismerjük egy budapesti táviratát is Nagy Mihálynak, melyben azt kéri: „Foglalj Európában szobát, várj éjjeli gyorsnál. Ady”[27]
Szeptemberben és októberben tehát bizonyos, hogy Ady több napot is a városban töltött. Az is tény, hogy nem egy ízben félig inkognitóban is megjelent kedves városában, csupán a szűkebb baráti köréhez tartozókat értesítve, velük mulatozva egy-egy átutazásakor, s majd csak ha úgy alakult, hogy valami oknál fogva mégis több napra marad, akkor vette fel a kapcsolatot másokkal, „hivatalosságokkal”, bár általában hamar híre ment, hogy a városban tartózkodik. A képen mellette látható két fiatal a bizalmasa volt, akikkel talán a legszívesebben tartózkodott együtt ezekben az években. Egy baráti összejövetelhez a Müller-kioszkban vagy másutt viszont nem kellene feltétlenül ünnepi öltözet. Ugyanakkor, ha biztos, sőt tervezett a fotózkodás, s nem légből kapott ötlet, mint ahogyan Emőd utólag, 1923-ban beállítja, akkor az nagyon is passzol Ady jól megtervezett, minuciózus önkép-építő felfogásához és gyakorlatához, az amúgy is igényes (anyagi lehetőségeit messze túllépő) öltözködéséhez és életviteléhez. Ha szeptember 27., netán október 14., akkor viszont újfent adódik a kérdés: hol a kötet? Hol az antológia?
Ez látszólag – de csak látszólag – újfent a tavaszi időpontot erősítené, a háromalakos képen a három férfiú gomblyukában ráadásul adott esetben tavaszi virág is díszeleghet, leginkább egy gerbera, amely a 18. századtól ismert volt Magyarországon, s kellő gondoskodással egész évben nyílott, egyszóval az Emőd visszaemlékezésében szereplő „őszirózsa” is leginkább csak óvatosan kezelendő bejegyzés. Fontosabb, lényegesebb kérdés talán, hogy milyen Nyugat-lapszámokat látunk előttük az asztalkán, s mi végre? Ehhez látnunk kell, hogy van A Holnap első hivatalos ünnepségét majd a Társaság alakuló ülését megelőzően más lehetséges őszi időpont is a fényképek keletkezésére.
Az ügyvédjelölt Nagy Mihály, aki „félistenként imádta Adyt”, 1908 őszén szigorlatra készült, s ajánló sorokat kért Adytól, aki érdekében – ez is ritkaság – egyenesen Somló Bódognak írt levelet, aki ekkor már nem a helyi Jogakadémián, hanem Kolozsvárott volt egyetemi tanár. „Nagy Mihály nagyváradi hírlapíró, kedves barátom érdekében” ragadt tollat Ady, minthogy az ifjú jogászjelölt „nagyon szeretné, ha Farkas Lajos tanár úrnak pár jóindulatú szóval ajánlaná. Én is nagyon kérem Önt erre, mert akiről szó van, nagyon derék, jeles, nagy értelmű fiú.”[28] Mindez 1908. szeptember 15.-én történt! Ady A Holnap ünnepélyes bemutatkozó-estje, a hónap végi Vajda János ünnepség előtt is Nagyváradon tartózkodott tehát, s nyilvánvalóan beszélt, találkozott Nagy Mihállyal. Lédával közös Párizsi és velencei utazásuk után – mint maga írta a kérése mellé Somlónak – „én most érkeztem pár napra”, hozzátéve, hogy „utazom megint haza, falura (Érmindszent, Szilágy-vm) elbujni.” Ady európai utazásukról hazatérve értelemszerűen megállt Váradon, a múzsa szülővárosban, a költő „ünnepélyesebb” ruhája akár ennek is betudható lenne. Nem kizárt, hogy akár a Nyugat szerepeltetése is. Ady ugyanis Párizsból írt még 1908 augusztusában sürgetőleg Osvát Ernőnek levelet, jelezve ebben, hogy: „kértem a Nyugat utolsó négy számát”, azokat viszont nem kapta meg velencei utazásukig sem. A hazafelé úton tudjuk, hogy megálltak Kaposváron, budapesti megállóról viszont nem tudunk. Nem kizárt, hogy a fővárosi lapokat így eleve Nagyváradra kérette, oda küldették utána. A Holnap pedig még hivatalosan nem jelent meg ekkor, még „csak” beharangozták: bár kinyomtatták szeptember elején, de a hivatalos ünnepségre majd csak hó végén került sor, meglehet a szerzőik sem kapták kézhez, vagy úgy gondolták, nem ildomos a hivatalos, komolyan megkoreografált bemutató előtt ezzel mutatkozni. Mindez szeptember közepi dátumot valószínűsíthet elsődlegesen.
Meglehet egy hajszállal erősebb érv csupán, mint az 1908 tavaszi lehetséges időpont, s legfeljebb Ady változó hangulataihoz mérten vastagszik az a hajszál, de ettől még mindkét esetben megáll a legfőbb s legfontosabb indoklás, ami e fotó(k)hoz kívánkozik: A Holnap szellemi szövetségest látott s remélt sokáig a Nyugatban 1908 októberéig, amikor meglehetősen felületes és fanyalgó kritikát közöltek Osváték a nagyváradiak legnagyobb döbbenetére. A viszony később sem lett teljesen baráti, a második antológiáról Tóth Árpád kritikája finoman szólva is konkurencia-viszonyt leplez, s a kettő között ugye még Ady duk-duk-cikke is borzolta a kedélyeket. 1908. október előtt azonban más a helyzet: Ady a kezdeti, pezsgő, reménykedő helybéli szervezkedések idején (a holnaposok őt akarták induló lapjuk főmunkatársának is megtenni) és a párizsi-velencei útjáról hazatérve is készülhetett ilyen fotót. Az antológia ünnepélyes bemutatásakor is ez a modernek táborai közötti szellemi azonosulás lesz a legfőbb üzenet.
Az is vitathatatlan, amit Emőd visszaemlékezése is kiemelt, hogy a fényképek, de leginkább az egyéni portréfotó még „a boldog, vidám Adyt mutatja, a csillámló szeműt, mosolyos szájút”.[29] Ady itt valamiben reménykedik, még bizakodik, vagy legalábbis büszke, optimista. A Nyugat legelső számai éppúgy lehetnek okok minderre, mint a bemutatásra kész, de még felfedetlen antológia, előttük pedig 1908 egyéb Nyugat-számai is szerepelhetnek, nem feltétlenül a legelső lapszámok valamelyike: például az augusztusiak, melyekben Ady szintén versekkel szerepelt. Biztos csak az, hogy az antológia országos „berobbanása” előtti időről beszélünk, ezen belül pedig az, hogy ha tavasz (leginkább április) vagy méginkább a kora ősz (leginkább szeptember közepe). A kérdés nehezen eldönthető.
Érdemes lehet az egész év szempontjából is felidézni e ponton, hogy Ady 1908 februárjától állás nélkül maradt, kénytelen volt megválni a Budapesti Naplótól, s ez igen mélyen érintette. 1908 első hónapjaiban – mint leveleiben maga írja elkeseredve – végleg „leszámol” Budapesttel, az éppen csak elindult Nyugat még nem tud biztos egzisztenciát nyújtani. Február legutolsó napján írja Biró Lajosnak Berlinbe, hogy „most telt le három havas fölmondásom a B. N-nál […] azt hiszem vége mindennek”[30], ugyanazon a napon Párizsba Lédáéknak így fogalmaz: „Utálom, utálom szívemből Budapestet”.[31] Ady ekkor mond örömmel igent a nagyváradi szervezkedőknek, akik kezdetekben még folyóirattervvel állnak elé. Antal Sándor 1908 március 11.-én egészen pontosan azt írja neki: „A lap ügye jól áll”, s „május elsejére, vagy még hamarabb felveheti a kívánt 400 korona előleget”.[32] A Naplótól való elszakadás, a bizonytalanság tehát februárban még nem, de áprilisban már mutathat bizakodóbb Ady-tekintetet Nagyváradon. Ady 1908. április legelső két napjában ismét Nagyváradon tartózkodott, ráadásul Budapestről jövet, s már Párizsba készült. Ady ugyanekkor több ízben is dicsérte a Nyugat 1908. márciusi számait, Lédáéknak Nagyváradról írva 1908. április 2-án kelt levelében pedig megerősítette: „Egy bizonyos, hogy Budapesttel végképp szakítottam.”[33] Mindezen túl, Ady magánéletében és írói pályáján is fordulatokat hozott az esztendő, amikor nagyon nehéz olyan alkalmat találni, amikor ne a magányos, beteg, elkeseredett és vívódó Adyt, hanem egy optimistábbat látnánk. 1908 szeptember közepe ezen kivételes időszakokhoz tartozott, akkor is, ha tudjuk, ez is csak rövid időre szólt. (Nem véletlen, hogy Ady ekkor vitte el Lédáját is első ízben a felújított szülői házához, Érmindszentre.)
Mindezekkel együtt is úgy gondolom, van az április-szeptember datálási tengelyen túl más megoldandó kérdés is az irodalom- és fotótörténészek előtt e két ismerten is ismeretlen fénykép s annak genealógiája, illetve utóélete kapcsán. Nem kizárt, hogy Juhász maga írta Ady portréja alá az említett sorokat a rá nagyon is jellemző lila tintájával. Legalább ilyen fontos kérdés lehet az is, hogy a Lembert-féle műterempapírra 1910. márciusi dátumot író Emődhöz mikor került a másik, tehát a háromalakos kép, s hogy mikor került ez alá a Juhásztól kölcsönzött két sor: netán éppen akkor márciusban? Netán két kerek évvel a fotó elkészülte után? Ez megint a tavaszi időpontot erősítheti. Emőd írta rá a Juhász-parafrázist? De akkor miért a külön tinta? S vajon addig Emődnek ne lett volna e fényképből egyetlen példánya sem? Azt tudjuk, hogy Emőd 1934. május 4-én Budapesten ezt a fotográfiát ajándékozta Sugár Jenőnek, mellé Várad című versének kéziratával „a váradi szép napokra gondolva”. (Sugár Jenő a Rózsavölgyi és Társa Kiadó szerkesztője volt). De milyen formában adta? Eredetit vagy reprodukciót? Ma a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára is csak egy reprodukciót őriz, az OSZK Kézirattárának Emőd-fondjában pedig nincs nyoma e hármas képnek. Bánfi Tamás nem említi, hogy eredeti vagy csupán kópia került a tulajdonába. Elképzelhető, hogy Rozsnyai Kálmán gyűjteményébe került volna egy eredeti, akinek – mint szó volt róla, hisz maga Emőd is ezt írta – az egyéni Ady-portré is a birtokában volt? Csupa megválaszolandó kérdés.
Utaltam rá, hogy Rozsnyay Kálmán 1908 decemberétől kezdődően pár hetet Nagyváradon töltött, 1909 januárjában komolyabb sajtóbotrány is kialakul körülötte (az ő fordításában játszotta a Szigligeti színház ősbemutatóként Wilde Pádua hercegnőjét, az első előadásoknak ő volt a konferansziéja, de a színpadról a modern költészet kapcsán is „értekezett”), amiről nem csupán a helyi, de az országos lapok is beszámoltak. Ha a hármas fotográfia ekkor már nagyváradi körökben ismeretes volt – s minden bizonnyal az volt – majdhogynem kizárt, hogy a Juhásszal jó barátságot ápoló Rozsnyay (1908 decemberében vagy legkésőbb 1909 januárjában) legalább egy kópiát ne akart volna – akkor ott vagy utóbb – beszerezni. Szinte bizonyos ugyanis, hogy az egyéni Ady-portré is ekkor került a tulajdonába, ezért is feltételezhető forrásként a Juhászra jellemző lila tinta, s tudjuk, hogy ekkor kerültek birtokába a begyűjtött dedikációk is A Holnap első kötetében. Rozsnyai afféle fő foglalkozásként Ady-relikviákat gyűjtött. „Ha Juhász vagy valamelyikünk egy félbemaradt vers kéziratát az asztalon felejtette, Rozsnyay gondosan felszedte és féltve rejtette el kopott, nagy havelockja zsebében” – írta róla Dutka Ákos.[34] Rozsnyaiék (a Dapsy Gizellával 1908-tól kibontakozó kapcsolata, majd 1910-es házasságkötésük után) kalandos-tragikus életet éltek, a pár Szeghalomról, a kiépülő Horthy-éra elejének börtönévei után, Nógrádverőcén telepedhetett le. Itt a négy mestergerendás parasztszoba egyikét kizárólag az Ady-gyűjtemény tette ki, mely valóságos múzeum volt. A Színházi Élet 1928-as száma a nógrádverőcei házban tett látogatás kapcsán írja: „Fanatikusa a művészetnek. A hisztériáig imádja a művészi tárgyakat.”[35] A cikk, mely rövid interjút is közölt, képekkel is illusztrálta az egykori muzeális gyűjteményét, köztük Rozsnyay dolgozószobáját, benne Wilde íróasztalával, Rodin egyik mellszobrával és egy agyag kéztanulmánnyal, ami később a Szépművészeti Múzeum tulajdona lett, Anatole France üdvözlő soraival, Déryné díszpoharával, Egressy Gábor kézzel hímzett arcképével, de természetesen az Ady-gyűjteményt is említi. Ez a tetemes gyűjtemény képezte aztán a nagyváradi Ady-Emlékmúzeum törzsanyagát. Mint azt az ifjabbik Hlatky Endre főispántól és a megvásárláshoz vele tartó Tabéry Gézától, illetve a szintén jelen lévő Dutka Ákostól is tudjuk, Rozsnyai az Ady-, Léda-, és A Holnaphoz köthető relikviáit 1942. decemberében 7500 pengőért adta el Nagyvárad városának.[36] A gyűjtemény még eljutott Nagyváradig, jelentős része ugyanakkor a háborús időkben (vélhetőleg tűzvész következtében) odaveszett. Elképzelhető, hogy ezért nem található egyetlen példány sem az itt tárgyalt fotográfiák eredetijéből a végül csak 1955-ben megnyílt nagyváradi Ady-Emlékmúzeumban.
További lappangó fotók és kópiák ettől még fölbukkanhatnak, kiegészítve jelenlegi tudásunkat, akár új részleteket is napfényre hozva, megvilágítva egy-egy javarészt már ismertnek gondolt történetet. Nemrég egy szintén 1908-as, Juhász Gyula-féle közismerten ál-Ady-vers (tehát Adyra csak rájátszó, őt némiképp parodizáló, az ő hangján írt bökvers) autográf kézirata tűnt fel, egy olyan versé, melyről látszólag mindent tudtunk. Az új adatok mindig felülírhatnak, kiegészíthetnek korábbi ismereteket, ez az elkötelezett filológia és a tudományos igényű állományfeltárás lényeges sajátossága. Ennek az utóbbi verskéziratnak az esete már egy újabb tanulmány kereteiben lesz tisztázható.
[1] E. Csorba Csilla: Ady. A portrévá lett arc. Ady Endre összes fényképe. Bp., Petőfi Irodalmi Múzeum, 2008.
[3] Az első versválogatás kiadása különböző okok miatt csúszott, s végül 1908. szeptember 1.-én került csak ki a nyomdából.
[4] Révész Béla: Ady Endre eleteről, verseiről, jellemeről.Bp., Athenaeum, 1925. (kiegészített, 2. kiadás), 64. és 65. oldalakon.
[5] Az eredeti sorok a Filológia című 1908-as versében így hangzottak: „S mint ősöm, a Corvinák bús diákja / A múlt ködén átködlő cimbora, / Margóra róttam: Ihatnám! S az Élet / Nagy szomjamat nem oltá el soha!”
[6] Emőd Tamás: Két Ady-kép, Nyugat, 16. évf., 1923. április 1., 7. sz. 434-437.
[7] Benedek Marcell főszerk.: Magyar irodalmi lexikon, 3 köt. Bp., Akadémiai, 1963–1965. I. kötet, 290.
[8] Reiter László szerk.: Ady-könyv: Dokumentumok az Ady-kérdéshez Bp., Amicus, 1924.
[10] Csak Hatvanynak több mint egy tucat magyarázkodó levelet ír, utóbbi pedig így zárja az ügyet: „Czikked tehát köztünk elfeledhető, de nem excusálható.” [kiemelés az eredetiben.] Vö. Hatvany Lajos – Ady Endrének. in Ady levelezése II., s.a.r. Hegyi Katalin, Vitályos László. Bp., Akadémiai–Argumentum, 2001. 101.
[11] Ady Endre levele Diósi Ödönéknek, 1908. nov. 29. in. Ady levelezése II. (1908-1909). i. m.
[12] Lásd Juhász Gyula: A Duk-duk affér után, Független Magyarország, 1908. november 22., 20.; illetve: Ady Endre: A Duk-duk-afférhoz. Válasz a Holnapnak, Független Magyarország, 1908. november 26., 10.
[13] Ady Endre levele Emőd Tamásnak, 1908. dec. 28.?, in Ady Endre levelezese II…, kiad. Hegyi és Vitályos,
133.
[14] Ady Endre levele Nagy Mihálynak, 1908. nov. 22. Uo., 102.
[15] Ady Endre levele Nagy Mihálynak, 1908. dec. 5. Uo., 114.
[16] Ady Endre levele Nagy Mihálynak, 1908. dec. 24. Uo., 128.
[17] Évekkel később, Ady halála után Juhász megértőbben ezt már „a magányos oroszlán elbődülésé”-nek nevezte, „aki le akarta rázni magáról barátai és ellenségei koloncát egyaránt”.
[18] Dutka Ákos: A Holnap, in Szerdahelyi Sándor (szerk.), A Budapesti Újságírók Egyesülete Almanachja 1909, Bp., Korvin Testvérek Könyvnyomdája, 1909, 119–120.
[20] Emőd Tamás: Jávorka nótája, in A Holnap uj versei, szerk. Kollányi Boldizsár, Bp., Deutsch Zsigmond és Társa, 1909. 178–179.
[21] Lásd PIM, Kézirattár A 144. [A hat poétán kívül a második antológia előszóírója, Kollányi Boldizsár dedikálja még a kötetet, de megjegyzéseket találunk benne a szegedi Pálos Endrétől (Juhász Gyula barátja, eredeti nevén Eisner Manó), illetve a tulajdonos Rozsnyay Kálmántól is.]
[22] Lásd erről Boka László: A Holnap „kültagjai” és a karrier – Két évnyitány, in UŐ.: Peremek és középpontok. Tanulmányok a 20. század első felének magyar irodalmáról, Bp., Balassi, 2018., illetve Bíró-Balogh Tamás: A Holnap társaság „botrányos” kültagja. Rozsnyay Kálmán Nagyváradon. Tiszatáj, 2008. november, 115–135;
[23]A Holnap 1908. szeptember 27-én tartotta Nagyváradon a Vajda Jánosnak szentelt irodalmi ünnepségét, egyúttal első nyilvános bemutatkozását. A Lédával az oldalán megjelenő Ady előadást tartott az esten, akárcsak Dénes Sándor, a későbbi elnök. Az előadásokat a Nagyváradi Napló 1908. szeptember 29-i száma közölte. A Holnap Társaság ekkor még hivatalosan nem alakult meg; az alakuló ülés csak 1908. október 14-én volt.
[25] Vö. Bánfy Tamás: Ady fényképe. Emőd Tamás Várad című verse és a Rózsavölgyi Kiadó szerkesztőjéhez írt levele. Kortárs, 2018/6, 37-40.
[26] „A Holnap nem akar éretlen falusi, vidékieskedő forradalom lenni, amolyan irodalmi Barbizon; nem akar vidéki tüntetés lenni a fővárosi irodalom ellen. […] A Holnap a felébredő kultúrérdeklődést és irodalmi lelkiismeretet akarja ébren tartani és fokozni. És hogy erre hivatása van, – eddigi gyönyörű működése bizonyítja.” Lásd a Nagyváradi Napló 1908. október 16-i híradását (Nagyváradi Napló, 1908. október 16.) , illetve: Ilia Mihály: A Holnap születése, Irodalomtörténeti Dolgozatok 13, 89–101 (Szeged, 1960), 49. sz. jegyzet.
[27] Az Európa nevű szálló a vasútállomás közelében, a Stern-Brüll ház szomszédságában volt. A táviratot lásd: Ady Endre távirata Nagy Mihálynak, 1908. okt. 8 in Ady levelezése II. (1908-1909) i.m.
[28] Somló Bódog szeptember 26-án kelt válaszleveléből az idekívánkozó rész: „Igen, Nagy Mihály a római jogból, sajnos, nem volt megmenthető. Minthogy azonban csak ebből az egy tárgyból esett baja könnyű lesz a rendbehozatal.” – Lásd Ady Endre Levelezése II. (1908-1909) i. m., 83.
[30] Ady Endre levele Biró Lajosnak, 1908. febr. 28. in Ady levelezése II. 20-21.
[31] Ady Endre levele Diósi Ödönéknek, 1908. febr. 28., Uo., 21.
[32] Antal Sándor levele Ady Endrének, 1908. márc. 11., Uo., 30.
[33] Ady Endre levele Diósi Ödönéknek, 1908. ápr. 2.”, Uo., 40.
[34] Dutka Ákos: A Holnap varosa: Regényes korrajz a nagyváradi „A Holnap” születésének idejéről, Bp., Magvető, 1955, 229.
[35] „Magyarország leggazdagabb koldusa, aki Wilde Oszkár íróasztalán dolgozik, Lenbach festette meg az arcképét és Rodin mintázta meg a szobrát”, Színházi Élet 18, 35. sz. (1928): 22–24, 22.
[36] Hlatky Endre: Ady Endre és a „Holnap” múzeuma Nagyváradon, Magyar Csillag, 1943/4. (március 15). 302–305.
