december 19, 2022 | Boka László | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Kilencven éve született, húsz éve hunyt el Bálint Tibor

Kéthavonta jelentkező rovatunkban Boka László egyetemi docens, az MTA (most ELKH BTK) Irodalomtudományi intézet tudományos főmunkatársa, valamint az idén Papp Sándor Zsigmond író egyazon tematikáról két (azonos vagy eltérő) írását olvashatják. A rovat célja, hogy az irodalom- és kultúrtörténeti tudnivalókon túl rálátást biztosítson az egyes irodalmi életutak mögötti izgalmas történetekre és összefüggésekre, vagy figyelmeztessen elfeledett, háttérbe szorult aspektusokra.

Kisemberek, életszituációk és Kolozsvár-történetek megörökítője

Az 1945 utáni romániai magyar próza kétségkívül egyik legszínesebb egyénisége, és sokáig legnagyobb könyvsikerének a szerzője, aki – mint kortársai is megjegyezték róla – mindenkor, minden művében kicsit Kolozsvárt írta meg. A Zokogó majom (1969) egyszerre korrajz és önéletírás, városregény, autofikció és konkrét történelmi kulisszát működtető szépprózai kollázs. A regény alapvetően egy lumpenkörnyezetből jött gyermek életútját követi figyelemmel a gyermekkori kilátástalanságtól az újságíróvá válásig, miközben a cselekmény több szálon is fut, s azt érzékeljük, hogy a színre vitt kisemberek feje fölött elzúg a nagybetűs történelem. E kvázi-fiktív kulisszák közt és a nagyon is konkrét helyszíneket mozgató szituációkban rajzolta meg Bálint egy „élhetetlen család kálváriáját”, melyből egyedül Kálmánkának, a regény főhősének sikerül valamiképp kiemelkednie, szembefordulva a máról holnapra tengődő életformával, mindugyanakkor kamatozó értékként, öröklött világlátásaként az édesanyjától örökölt jóságát is megőriznie. Bálint itt, akárcsak korábbi rövidprózai írásaiban a kelet-közép-európai lumpenvilág szociológiai pontosságú leírását, tipológiáját adta, miközben erős pszichológiai hajlamának érvényesítésével teremtett teljes értékű, új hangú prózavilágot.

Könyve sikerét mindezeken túl rendkívüli világképe, humora és stílusa biztosította, utóbbiról, azaz a szerző stílusáról mint legfőbb védjegyéről Hervay Gizella írta találóan egykoron, hogy az maga az író embersége. Utalt ezáltal az ábrázolásmódra is, hiszen Bálint Tibor hősei minden pátoszt nélkülöző kisemberek, akiknek helyzeteit, traumáit, kisebb-nagyobb lelki problémáit nagy megértéssel, empatikusan, szeretettel és humorral rajzolta meg egy viszonylag „szabadabb” szellemi légkörben, a hatvanas évek második felében. Persze ezt megelőzően a főleg rövidprózával jelentkező írót több ízben is elmarasztalta a dogmatikus, hivatalos irodalombírálat, mely éppen vele szemben mutatkozott a legtürelmetlenebbnek – amint azt a Kántor Lajos és Láng Gusztáv-féle, azóta legendássá vált irodalomtörténet is megjegyezhette –, novelláinak témáit periferikusnak, hőseit bizarrnak, hisztériásnak bélyegezte, sőt igyekezett a szerzőt is lebeszélni az „elvarázsolt hétköznapok” ábrázolásáról. Szerencsénkre sikertelenül.

Első kötete – a Forrás-sorozatban jelent meg, Csendes utca (1963) címen, s leginkább „hangulatnovellákat” közölt. Ezekben valóság és ábránd, jelen és múlt, projekció és álomvilág egymást kiegészítik. Bálint mintaadói között ott találjuk Krúdyt, Gelléri Andor Endrét, Kosztolányit, ha tágabb kitekintésben mérjük, akkor az osztrák-német vonalat, (például bizonyos fokon a Kosztolányinak is mintául szolgáló Arthur Schnitzlert, vagy a jedermann prototípusával dolgozó Hofmannstahlt), ha pedig lokálisban, a két világháború közötti erdélyi prózaírók közt keressük képletes elődeit, az úgynevezett urbánus szerzőkhöz jutunk: Karácsony Benőhöz, Ligeti Ernőhöz, Molter Károlyhoz s másokhoz. Egyéni stílussal, eredeti hangon, de ezen „urbánus” erdélyi irodalomvonulatnak prózába vegyített életérzését és esendő karaktereit vitte némiképp tovább, vagy toldotta meg groteszk, abszurd, mégis valósnak érzett helyzetekkel és sok humorral, melyek egy egész kor hangulatait képesek voltak rögzíteni. Mindig alulnézetből indulva, de számos esetben példázatos, biblikus magasságokig, vagy akár mitologikus távlatokig jutva. Az 1969-ben, a mű születésekor harmincas éveiben járó író eleve a klasszikus realista próza és a 20. századi modern irányzatok egyedi, eredeti ötvözetéből hozta létre említett nagyregényét, amelyben a külső események mellett a belső történések pontos rögzítése legalább ilyen súllyal bír.

A részletek „az igazság alkatrészei” – vallotta maga Bálint, miközben egy új, a groteszkhez és az abszurdhoz is vonzódó prózaíró-rajzással (főképp Páskándi 1968-as Üvegek című, súlyos gondolatokat hordozó, ugyanakkor játékos elemekben gazdag elbeszéléskötetét követően) Vári Attilával, Köntös-Szabó Zoltánnal, részben Szilágyi Istvánnal, s másokkal egy megújuló prózapoétika elkötelezettje lett, melyben a pszichológiai törekvések és lélektani narratív eljárások is bőséggel helyet kaptak. A lumpenvilágot, a sokszor sivárnak vagy üresnek, egyesek szemében értéktelennek gondolt külvárosi életet, de a valós és képletes mindenkori városközpontra iróniával és nagyfokú belső szabadsággal is figyelő „periféria” életét így emelte be mesteri módon az irodalomba, így tette kissé bohémmé újfent, s mégis egészen mássá, mint Krúdy idején volt.

A miliő, amelyből az író maga is származott, valószínűleg igen korán meghatározta sorsát és alkotói világlátását is. Nehéz családi körülmények között, külvárosi környezetben nőtt föl, kilenc testvére volt, hét lány és két fiú. A kolozsvári Református Kollégium diákjainak összefogása tette lehetővé, hogy mint tehetséges munkásgyermek bejusson a kollégiumba. Életének első, meghatározó éveitől és helyszíneitől nem akart elszakadni prózájában sem, a konkrét környezetet és élményeit írta meg újra meg újra, azokat mentette át termékeny karakterformálással és esendő élethelyzetekben fiktív, teremtett világaiba. E karakterformálás tette többek között egyedivé. Felejthetetlen figurákat teremtett ugyanis: a kajlafülű, izgága pincért, Hektort, s a vele meg-megszakadó, fluid kapcsolatban, tulajdonképpen vadházasságban élő Böskét, akiknek kapcsolatát – természetükből s temperamentumukból fakadóan is – maga Bálint így jellemezte: „fészküket a levegőbe rakták…”

Bálint e sikerregénye egyes leírásaiban is megőrizte novelláinak tömörségét. A regény színpadi változata (Sánta angyalok utcája címmel, 1972) sikerrel mentette át az alapmű számos etikai és esztétikai értékét, oldotta meg annak sajátos valóságlát(tat)ását. Későbbi munkáiban Bálint Tibor viszont eleve visszatért a rövidpróza műfajához, így a Zokogó folytatásaként létrejött Zarándoklás a panaszfalhoz (1978) lapjain is novellisztikus szerkezetek egymás mellé illesztésével találkozunk, melyekben persze szintén a hatvanas-hetvenes évek Kolozsvárjának életérzése, a kiskocsmák, klubok, munkástelepek lumpen, vérbő világa ábrázolódik. Már a rendszerváltás után született a Bábel toronyháza (1996), mely szintén hosszabb elbeszélésekből összefonódó regény. Főszereplői ismét a könnyedén felismerhető „Szamosvár” lakói, illetve maga Hamudius államfő, akiben nem nehéz ráismerni Románia egykori diktátorára. Az események képszerűen bontakoznak ki egyes „újsághírekből”, miközben a vicces-tragikus, ámbár sokatmondó nevű karakterek (a hentes, a tanár, az anabaptista hittérítő, a vándorborbély vagy a cselédlányból örömlánnyá lett szereplők), afféle szent megszállottak töltik ki egy „bábeli” panelház olykor hallgatag, máskor zűrzavaros vagy éppen együgyű életét.

Kortársai szerint is az író Bálint Tibor e karaktereihez az ihletet a kész életből vette: szeretett emberek között időzni, szóba elegyedni velük, kiismerni természetüket, hobbijaikat, rigolyáikat. Sohasem volt elzárkózó típus, legkevésbé pedig egy írói magányba elmenekülő alkotó, épp ellenkezőleg. Mindenkoron nyitott szemmel figyelte a környezetében élőket, a regénybe, novellába illő karaktereket éppúgy, mint azok elmesélt történeteit, amelyeket aztán nem egy ízben kellő írói fantáziával színezve épített be írásaiba, s adott képletesen örök létet nekik. Bálint Tibor mindazonáltal legfőbb ihletforrását saját világából és életeseményeiből merítette. Mindenkoron azt vallotta: élj sűrűn és emlékezetesen, hogy legyen majd mit mesélned!

Boka László

Végig nem járt utcák

Nagymamám mindig a régi utcaneveket használta. A Széchenyi téri piacon vettük a krumplit, a Kazinczy utcán volt a szódás és a Deák Ferencen mindig megcsodáltam a kétoldalt futó fákat. Hóbortnak gondoltam, mert a valós Kolozsvár más nevekre hallgatott a nyolcvanas években, és nekem folyton egymáshoz kellett igazítani a kettőt: a nagyon is létezőt a csak álomban szendergőhöz. A fiúgyermek praktikus útmutatásra vágyik, ha már egyszer őt küldik a piacra, ha már egyszer a méltósága ellen intéznek beláthatatlan következményekkel járó támadást.

A fordulat után a Zokogó majom volt az első jel, amely erről a szendergő, épp csak ébredező városról adott jelet. Nem írták ki magyarul a vendéglő nevét, talán a tulaj nem akarta megkockáztatni az ezzel járó hisztériát a többség részéről, vagy mert eleve tapintatos volt, már soha nem derül ki, de a cégér, rajta a zokogó majommal mindennél beszédesebb volt. Akkor már tudtam a regényről, tudtam az élhetetlen család kálváriájáról, bár nem olvastam. (Akkoriban épp Orwell-lázban égtem, egymás után faltam fel az 1984-et és az Állatfarmot, mintha az a tény, hogy könyv formájában is viszontláthatom az elmúlt évek rendszerét, végképp megnyugtatna, hogy nem illúzió volt, amit átéltünk. Jobban hittem akkoriban a könyveknek, és kevésbé Nagy Testvér földi másainak.) De Bálint Tibor műve azok közé tartozott, amelyekről akkor is tud az ember, ha még nem vette a kezébe.

Csakhamar ez a helyszín lett ezen az újraéledő Kolozsváron a másik biztos találkahelyünk. (Az első – a ló farka a főtéren – hosszabb ideig kitartott.) Ott futottunk össze, ha a Fürdő utcán át a Sétatérre indultunk a Kaszinóhoz, ahol nemrég nyílt meg az első biliárdterem, vagy fel a Monostorra bulizni valamelyik ismerőshöz – a házibulik ekkor még nem haltak ki. A biliárdgolyók koccanásai összekeverednek azokkal a tavaszi napokkal, amikor egyszerre tanultuk ezt az új játékot és a szabadság új szabályait, ráadásul még szerelmesek is voltunk, mert tizennyolc évesen ez szinte kötelező, mondhatni munkaköri kötelesség. Regényben éreztük magunkat, egy poszt-orwelli műben, amelynek minden pillanatát az eufória fűti, és még nem lehet eltávolodni tőle, hogy papírra vessük, mert még túl friss, túl eleven volt, akár egy lüktető seb, amely csodák csodájára nem fájdalmat, hanem örömöt sugároz.

Egy bécsi lánynak csaptam a szelet, pontosabban egy régi kolozsvárinak, aki a rendszerváltás után sietett haza, és együtt próbáltuk felfedezni a régi vagy újonnan előbújó várost. Caplattunk az utcákon, minden utca épp vedlett, átalakult, gombamód szaporodtak az új és hívogató helyek, már semmit sem éreztünk kopottnak, pedig még minden az elmúlt évek fakó és tompa fényében fürdött. Az utolsó estét a Zokogóban töltöttük, akkor már úgy tűnt, sikerrel járnak félszeg rohamjaim, beléphetek egy egészen másik városba, de akkor még arról beszélgettünk, hogy találkoznunk kell, Pesten vagy Bécsett, mindkettő nagyon közelinek tűnt, de mégis elérhetetlennek. (Azon igencsak meglepődtem volna, ha valaki akkor megsúgja, hogy mindkettőnek leszek lakója, nem csupán bekérezkedő turista, ügyetlen ká-európai látogató.)

Gyorsan felszívódtak az illúzióink, a szerelem is elpárolgott. Maradt az új és még újabb város, a saját, felfedezni való életünk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tudtam: egy napon majd az én regényem is csatlakozik a többihez, amelyben Kolozsvár valamelyik arca él. De akkoriban még én is csak bolyongtam a magam fikciójában, ahogy Vincze Kálmánka bolyonghatott az övében. Azóta kétszer is megvettem a regényt, antikváriumban és boltban, többször vittem magammal hosszabb útra, nem törődve azzal, hogy cipelnem kell a vaskos kötetet, Böske és Hektor hívott, hogy kukkantsak be hozzájuk. De soha nem érkeztem meg. Bizonyos könyvek arra ítéltetnek, hogy örök vágyakozásként testesüljenek meg. Most több társával együtt egy pesti raktárban várakoznak, hogy kicsomagoljam őket, hogy újra életet leheljek beléjük, s bennem napról napra nő a lelkiismeret-furdalás, hogy nem szabadítom ki őket. Egy könyv olvasó nélkül árvább minden létezőnél, felesleges, akár egy láb nélkül maradt cipő, tekintet nélkül maradt szemüveg. Sovány vigasz, hogy a tévéfilm egy-két epizódját láttam, Bánságira emlékszem, meg Szombathy Gyulára, az ismeretlenül ismerős figurákra, akikkel megbeszélt találkám van.

Pedig az eltelt időben a szerzővel is találkoztam, nem is egyszer. Elevenségét, kerek arcát, kicsit mindig szűknek tűnő zakóit, beszédes szuszogásait, valamit vagy valakit mindig kereső tekintetét őrzöm, akár a jótanácsait, amelyekkel akkoriban még nem tudtam mit kezdeni. Naná, hogy nem, akkor ő már rég író volt, kicsit már meg is fáradt benne, én pedig nagy lendülettel érkeztem, nyomultam befelé az íróságba, alig törődve mással, csak magammal. A termete kicsit meglepett, szálfa emberre számítottam, mint Mészöly, mintha a regény súlyát és méretét valamiképp az alkatnak is tükröznie kellene. Sokért nem adnám, ha most futhatnánk össze, amikor már bennem is fárad az íróság, a két fáradtságnak sokkal több mondanivalója lenne egymásnak, úgy hiszem. Másként boroznánk, másként beszélnénk cselekményről és karakterekről, meg nem írt történetekről.

Nagymamám meghalt, elköltöztem, lélekben többször is. Látogatóként tértem vissza, ahogy annak idején a bécsi lány, keresve nagyszüleim és Bálint Tibor Kolozsvárját. A régi, végig nem járt utcákat. Az én névtelen városomat. Amely hiába bukkant fel azóta több regényben is, egyre távolodik. Pedig azóta többet tudok történelemről és szerelemről, többet az évek során ismét eltűnt vendéglőről, amely tudomásom szerint soha nem írhatta ki a nevét a cégér alá. De talán már nem is akarta. Ott kellett volna elolvasni, ott kellett volna jobban megélni kálmánkásságomat, a regénybeli kocsma helyén pipiskedő étteremben, ahol olyan ételeket szolgáltak fel, amilyeneket csak messziről láttak Bálint regényének esendő hősei. Kihagyott ziccer ez, másként sajgó seb. És most is úgy teszem ki az utolsó pontot, hogy erős bennem a fogadalom: elindulni a régi város és a pesti raktár árva könyvei felé. Végig a Kazinczy utcán a Széchenyi térre, amíg meg nem hallom az árusok türelmetlen és sürgető hangjait.

Papp Sándor Zsigmond

szeptember 25, 2022 | Boka László | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

30 éve hunyt el Székely János, erdélyi magyar költő, filozófus, dráma-, regény- és esszéíró, szerkesztő

Az önelemző költő-filozófus

„Végül még azt mondom el, hogy nekem voltaképpen nem tetszenek a verseim. Kevés köztük a kimondottan esztétikai fogantatású. Eredetileg a filozófia volna a szakmám, igazi becsvágyam a világ megértése volt, nem kevesebb. De korán beláttam: a meztelen gondolatnak ebben a században immár semmi esélye. Így aztán esztétikai mezbe, költői képekbe öltöztettem, mintegy versbe rejtettem felismeréseimet”. Az idén 30 éve elhunyt Székely Jánosnak, a magyar irodalom sokoldalú egyéniségének, kiváló drámaírójának, s alighanem az egyik legszerényebb személyiségének a sorai ezek. Azé a költőé, aki 1970-ben egyszeriben úgy döntött, abbahagyja a versírást (esszéket, drámákat írt még ezután – szerencsénkre), s amikor 1990-ben válogatott verseit sajtó alá rendezte, ugyancsak erőteljes szigorral mérte érdemesnek mondott korábbi költői termését. Ekkorra már kerek húsz éve nem, vagy alig ír verset. Válogatott verseim elé című kötetbevezetőjében így folytatta fentebbi sorait: „Verseimben a gondolat a fontos, nem a vers. Ebből következik sima, hagyományos verselésük (hogy fel se tűnjék lehetőleg), explicit fogalmazásuk, terjengős, diszkurzív, sőt olykor rekapitulatív előadásmódjuk, egyszóval mindaz, amit a mai olvasó bizonyára avultnak érez. Egész találékonyságomat arra fordítottam, hogy valamiképpen versbe kódoljam, »kinyögjem«, »elsüssem« gondolataimat – a többi úgyszólván nem érdekelt. Így lettem konzervatív író. Azt is mondhatnám: inkább vállaltam a korszerűtlenséget, semhogy végképp elszakadjak a kortársaimtól. Egy bennünk rekedt felismerésnek lehet érvénye – értelme nincs.” A végtelen fegyelem, önkritika, lemondás vagy illúziótlanság, ami e sorokból is árad, kiterjed esetében a teljes 20. század átfogó értelmezésére és abban a magyar költészeti hagyomány értékelésére is. Mindazonáltal e mély bölcseleti átélése a világ dolgainak (legfőképp Európa ezen keleti csücskében), saját egyéni és kisebbségi kollektív múltjának, helyzetének, szerepének ilyen reális és tisztán látása és kritikusan visszatekintő értékelése, s legfőképp szerénysége a vele egyszerre indulókra, azaz a második világháborút követő (többségében elsőgenerációs) értelmiségiekre egyáltalán nem volt jellemző vagy általánosnak tekinthető.

Székely egyéniségéből és pallérozottságából, filozófus alkatából, említett szerénysége mellett kétségkívüli erudíciójából adódóan tekint vissza, kritikus korrajza/kórtana pedig több mint tanulságos, mondhatni a jelenünkre is érvényes. „Az atomizálódott társadalom (a tömeg) életét-tudatát nem a kultúra szabályozza többé, hanem a hírközlés, az ideológia, a propaganda, mondjuk ki nyíltan: a politika manipulálja. A költészetnek, akár korszerű, akár nem, odalett valódi, életbéli funkciója – nem is olyan már, hogy funkciója lehessen! Aminek nincs funkciója, annak értéke sincs. Az ujjamon számlálhatom meg, hány verset írtam, amióta beláttam ezt; versgyűjteményem vége (1970-től hátrafele) már csak egy gondolkodásmód inerciájának köszönhető.” Ha jobban odafigyelünk e sorokra, könnyedén kiszámolható, hogy a remek drámaíró, többek között a Caligula helytartójával a magyar irodalom csúcsteljesítményei közé nevét végképp beíró szerző költőként alig 8-9 évet tartott csupán számottevőnek saját múltjából. 1962 előtti költői tevékenységét – amint ő fogalmazott – „mind e durva bűbájt” megtagadta (mintha csak egytől-egyig sztálinista időkben született konjunkturális szövegek lennének) akkor is, ha azok egy töredékével valóban a rendszerbírálatért 8 év börtönre ítélt édesapján akart segíteni. 1970-ben aztán, mint szó volt róla, bejelentette, hogy a költészet mint olyan immáron értelmetlen, klasszikus értelemben folytathatatlanná vált e század utolsó harmadára. Szigorú önmércéje szerint tehát csak az 1962 és 1970 között született verseket kellene az oeuvre képletes költői egészeként értékelnünk. Az sem lenne kevés. Hogy ez mégsem ilyen egyszerű, az éppen összetett egyéniségéből, poétikai erejéből, világlátásából és erőteljes sztoicizmusából fakad. Ahogyan alkatából, önvádoló vagy kritikus egyéniségéből fakadt az is, hogy 1979-ben megjelent kisregényéért (A nyugati hadtest) a neki ítélt Pezsgő-díjat (az Utunk szerkesztősége tagjai által évente odaítélt, nem hivatalos, éppen ezért a korban komolyabb szakmai presztízzsel bíró jelképes kitüntetést) is visszautasította, s következetesen a többi, később kapott díjait is. 1990 után neve többször szóba került József Attila- és Kossuth-díjra jelöléskor, de mindent megtett, hogy ne kapja meg egyiket se. Sztoicizmusa belülről fakadt, egy valóban több irányból terhes, ideológiailag lefojtott, az egyéni szabadságot leginkább csak belül megélni engedő korban, amelyben élnie adatott. „Világítok a pőre négy falaknak. / A csöndes éjnek. Kedves önmagamnak. / Kik egykor voltak: gyatra társak voltak. / Vagy csonkig égtek, vagy porig hajoltak. / S még egyre nő a bolyhos, lágy sötétség. / Elfog gyakorta üldözőm, a kétség, / Hogy lehet-e még fényem eltakarnom: / Jaj, lehet-e még fénylőnek maradnom?” Gyertya-hasonlata pontosan érzékelteti a korszak terheit, de azt is, hogy a megoldás, a helyes magatartási, etikai válasz megtalálása egy autokrata rezsimben egyáltalán nem adott, e bölcseleti kérdésben a szkepticizmus, vagyis a dilemma az elnyomó, megnyomorító hatalom és az annak ellenálló vagy belesimuló egyén közt sem egyértelműen pozitív és negatív, s mindez kivetíthető ontológiai értelemben is az erdélyi magyarság kollektív önképére. A Szelekció rövid, ám sokat sejtető, tömör, már-már utópisztikus képe értelmében: „Mert kivesztek a farkasok, / S mert nem vadássza senki őket, / Itt girhesek és borzasok / És szinte törpék már az őzek. // A jót velünk sem az teszi, / Ki ölbe vesz s álomba ringat, / Hanem ki vesztünk éhezi. // Becsüljük meg hóhérainkat.”

Gondolkodói alapállása a vélemények és ellenvélemények, a hitek és álhitek, az eszmék és rögeszmék folyamatos ütköztetése, szembesítése. Ezt az ellenpontozó módszert követi szépprózája is, de verseiben ez óhatatlanul, a forma adta rövidség okán is tömörebben, mélyebben, ezáltal filozofikusabb mederben mutatkozhatott meg. Etika és modern lélekelemzés, lélekfaggatás, bölcselet és konstans kiútkeresés jellemzi költészetét. Egyéni kiútkeresés, sors és abban vállalható moralitás mindenekelőtt, de a közösség terhével, melyet egy feladatot kapó értelmiséginek mindenkoron fel kellett mutatnia belső parancsra, akkor is, ha az ateista, kommunista, majd egyre őrjöngőbben nacionalista korszakban egyénről és egyéni véleményről eleve nem sok szó eshetett. És akkor is, amikor a nálánál fontosabb szerepvivő „társak” valóban gyatráknak és esendőknek mutatkoztak. Az 1958-as Krokodilok és Elefántok látszólag állatmeseszerű, találóskérdés-bölcselete (látszólag két felfedezetlen törzsről, a mindig hazudó Krokodilokról és a mindig igazat mondó Elefántokról) igazi látlelet egy képmutató korszakról és a mindenkori hatalomhoz dörgölődzésről, olyan élethelyzetekről, amikor magát mindenkit hű és igaz elefántnak mondta. „Barátaim, elönt a sejtelem: / Másutt is úgy van ez, akár Balukkban. / Mindenki hű és igaz Elefánt / Vagy az valóban, vagy pedig hazudja. […] „Mivelhogy mennél Krokodilabb, annál Elefántabbá ütheti magát”. Amikor számos erdélyi fiatal baloldali értelmiségi a saját szerepét népszolgálatként hirdette meg, mi több, olykor önmagával is elhitette mindezt, Székely önmaga helyét, szerepét értelmezve faggatta, bírálta: „De mi lehetek én, barátaim, / Ki azt mondom, hogy Krokodil vagyok?”

Korai verseinek tükörhasonlatai, önmagát értelmező attitűdjei (magyar és világirodalmi párhuzamokkal, de akár a két világégés közötti erdélyi legnagyobbak párhuzamával is) már belső vívódásait, örökös kérdező attitűdjeit mutatták. Az Önarckép, 1960-ban fogalmazott elsőként így: „Ki vagy te, meggyötört alak, / Ki tükrömből reám tekintesz?”, ahogyan korán megtanulta azt is, hogy kielégítő válaszok nem minden esetben vannak, vagy ha épp lennének is, azokat kimondani nem szabad. 1956 decemberében jegyezte le: „Hát hallgassunk, / mert hallgatásra ért meg az idő” (Taceamus). A politikai hatalomtól való távolságtartása, a divat és a talmi elutasítása, a párthűség és nem a teljesítmény alapján jövő könnyű siker helyett a valós értékek megmutatása vált meglehetősen magányos céljává, anélkül, hogy bármiféle küldetéssé formázta volna mindezt. A mély filozófiai, ontológiai tartalommal telített gondolati költészete legjava viszont – akárcsak későbbi esszéi – fel tudták vállalni önnön szubjektivitását mint bármely megértésnek az alapfeltételét. Mindez nem szubjektív önkényességet jelentett számára, hanem a megértés határainak a belátásával járt, s képessé tette egy adott szöveg igazságigényének az elismerésére, akár szerzői intenció vagy előítéletesség ellenében is.

A filozófusi végzettségű Székely tudatában volt, hogy költőként is egyszerre kell kifejezésre juttatnia közelségét és távolságát egy adott problematikával, csak így ragadhatja meg. Így lett „tárgyilagosan érzékeny” és távolságtartóan személyes, aki a modern személyiség válságait ütköztette az újkori Európa kultúrájának válsághelyzeteivel, miközben leginkább saját korának életproblémáira keresett szenvedélyesen, mégis lemondóan válaszokat. Mondhatnánk: magatartásmintákat keresett mindvégig, magatartás-lehetőségeket pásztázott időkön, korokon átívelően, versben, drámában, prózában: önmagának. S mindeközben hiteles olvasója maradt az őt megelőző költészeti koroknak, melyekben az egzisztenciát mélyen érintő etikai létkérdéssé avatta saját szövegeinek lehetséges reflexióit, úgynevezett metatextuális olvasatait is. A Kosztolányi és Szabó Lőrinc nevével jellemezhető kezdeti költészeti állomásait követően az utat két terjedelmes gondolati költeménye fogta időkeretbe: egy szonettkoszorú, a Bolyai hagyatéka (1955) és egy nagypoéma, a Dózsa (1964). Közvetlenül ez utóbbi előtt, 1963-ban írta: „Ki új világot alkotott magának / Vállalta minden kínját e világnak”. E felfogás által lehet az erkölcsi képlet a legfontosabb összetevője a Bolyai-ciklusban megörökített új világot alkotásnak és a Dózsa kínhalál-vállalásának. Műveinek ez a szilárd etikai kerete lesz az, amely legjobb drámái esetében főhőseivel (azok vereségtudata ellenére) is kimondatja: „A sorsom ez. S ha sorsom: vállalom.”

Bár talán mindmáig nem költői arcéle a legismertebb, poeta doctusként, igazi formaművészként tartjuk számon, s mindez a teljes magyar líra örökségének alkotó ismeretét és jelentős világirodalmi kitekintést is feltételez, ezért is lehetett talán nemzedékének legsokoldalúbb erdélyi lírikusa. E sokrétű hagyomány egyetlen mozzanata hiányzik csupán alkotói eszköztárából: az avantgárd iskoláké. Nem véletlen talán, hogy az 1960-as években szerkesztőként ódzkodott az ifjabb generációk jelesei, így Szilágyi Domokos neoavantgárd verseinek közlésétől az Igaz Szóban, ugyanakkor az is igaz, hogy később megértő, nyitott, sőt folyamatosan értéklátó tudott lenni: a fiatal Kinde Annamáriát például az elsők közt közölte.

Drámái, esszéi, kisregénye is sok tekintetben bölcseleti, de költészete alapvetően lételméleti, filozófiai telítettségű. A mítosz értelme címet viselő második, 1985-ben megjelent esszékötetében Székely ugyanarra a konklúzióra jutott, mint a neves kanadai értekező, Northrop Frye a Kettős tükörben, aki azt állította, hogy a mítosz és az irodalom elválaszthatatlan a Gilgames-eposzban, s általában minden eposzban. Nem az eposz „irodalmisága” vagy „ősi költőisége” miatt, hanem azért, mert Székely olvasatában az eposz „tökéletes és teljes világmodellt nyújt”, azaz majdhogynem mindent ki lehet olvasni belőle, amit az emberi sorsról azóta jól-rosszul megtanultunk. Kell-e ennél több egy filozófusnak, egy ízig-vérig bölcselőnek, egy önmagát is folyton-folyvást kínzó kérdezőnek?

Az eposz nem egyszerűen csak az első irodalmi műveket jelöli, hanem a legfontosabbakat is. Bennük van az összes emberi alaphelyzet. S ebbe a csend, a vállalt, tudatos elnémulás vagy éppen az illúzióvesztés is belefér. „Nem hiszek semmit. Meg kell vallanom, / Olykor magát a Semmit sem hiszem. / Órám megállt, reményem elhagyott, / Magam vagyok, nem hiszek semmiben.” – írta a Túlságos csend soraiban 1970-ben. Már ekkor is a költői gyakorlatára és léthelyzeteire visszatekintő attitűd nyújtott egyfajta számvető, morális összegzést. Ennél is sokatmondóbb s egyben őrá jellemzőbb a látszólag furcsa című Sztriptíz, mely az egykori felismeréseket levedlő, s a lényeget fokozatosan, tisztán meglátó poétát és elnémulásának belső indokait engedte megmutatni. „Minden sorom egy-egy felismerés volt. / Minden versem egy megoldott talány. / Az volt az élet, az volt a valódi – / Az volt a boldogság talán. / Fátyoltáncot járt nékem az igazság. / Fehéren sejlett pompás termete. // Lassan vetkőzött, s minden mozdulattal / Egy versemet vetette le. / Burkok bomoltak, foszlottak a fátylak, / S minden foszlányuk dalra indított. / S az átsugárzó test minden dalommal / Meztelenebb lett, csábítóbb. / Azóta már lehullott minden fátyol, / Elhalt azóta kedvem és dalom. / Előttem áll a meztelen igazság, / S nincs többé, amit mondanom.”

Amikor a rendszerváltás után, 1990 februárjában az említett, összegyűjtött versei elé írt sorokat 61 esztendősen lejegyezte, nem tudhatta, hogy egy bő éve van csupán hátra a végső összegzésig.

Boka László

Tornyok árnyékában

Tőle kaptam az első elutasító levelet. Még az Igaz Szónak küldtem be a verseimet (bocsánat: a szövegeket, amiket verseknek hittem), és pár napra rá meg is érkezett a szerény, csúnyácska levelezőlap – vélhetően tucatnyi állt üresen a szerkesztőségben hasonló célra. Csak pár sor, a kikosarazás nyilvánvalóságával. Máig bánom, hogy nem tettem el, de az ifjonti csalódás, főként ha nagyratörő terveiben akasztják meg az embert (én akkoriban már Arany és Vörösmarty mellett képzeltem el leendő helyem a panteonban), nem kedvez az archiválás alázatának. Néhány napig kallódhatott az íróasztalon (talán abban bíztam, hogy ez idő alatt megváltozik a szavak értelme, kérlelésbe fordul a visszautasítás), aztán vélhetően a szemétkosárban végezte. Így nem tudom szó szerint idézni. Csak a szelídsége maradt meg, hogy körültekintően, de határozottan jelzi, hogy ezek még nem, de talán, ha folytatom, ha küzdök tovább, ha van bennem elég elhivatottság és némi tehetség, akkor nincs kapu, ami ne nyílna ki. Akkor majd én is olvashatom a nevem az oldal tetején. Mert a zseni nem csupán tálentum és elragadottság kérdése, hanem a munkabírásé is – ezt persze akkor még nem tudtam. (Ma már tudom, illetve azt is, hogy nem vagyok zseni – jó lenne megírni neki, megértéssel fogadná. Egyébként meg miért nincs a seggelős melónak múzsája, istene, hérosza?)

Ez volt benne, és a szelídség, még ha évtizedes utat is kellett megtennie, végül célba ért. Szörnyű, de a levél kézhezvétele idején nem nagyon tudtam, hogy ki is az a Székely János. Mármint azon túl, hogy ő a marosvásárhelyi irodalmi lap egyik szerkesztője, a verskapu éles szemű őre. Azt hiszem, nagy fitymálóan el is olvastam tőle néhány verset. De az a hang – a szelíd, szinte már lemondó bölcsesség hangja – nem juthatott el hozzám, mert akkor én még a tűzijátékban hittem. A nagy durranásban, eget-földet mozgató rímekben, székesegyházakat megszégyenítő szerkezetekben. Ahogy ő utasított el engem, úgy utasítottam el én őt, annyi különbséggel, hogy az ő mondatai mögött ott volt a rokonszenv és a biztatás, az én gesztusomban csak a gőg. Az, ami nem enged igazán jól írni, olvasni.

Nagy bánatom, hogy soha nem találkozhattam vele. Én Szatmáron jártam iskolába, ő Vásárhelyen élt, dolgozott. A rendszerváltás után, amikor ezeket az apró-cseprő akadályokat legyőzhettük volna, már nem volt idő erre. Ő egyre inkább visszahúzódott, én meg valósággal kirobbantam a világba, hogyan is érthettünk volna szót? Magamnak kell elképzelnem hát a találkozást. Sok más találkozás nyomán. Mert egy idő után megérkeztek hozzám a szavai. A vesztesek, Csigaház, A nyugati hadtest, a Caligula helytartója, és legfőképpen: A másik torony. Nem szeretnék nagy szavakat használni, mert nem illene hozzá, de bennem ez akkor is a román diktatúra éveinek kiemelkedően nagy prózai teljesítménye. Ha ironikusan akarnék fogalmazni, akkor nagyobb „kudarc”, mint a Kertész-féle, hasonló címet viselő regény. „Nekilátok, hogy szegény, megzápult agyammal szavakba öntsem, szegény, engedetlen, szó- és betűtévesztő kezemmel papírra vessem ezt a történetet…” A világot kizsákmányoló, mindent és mindenkit leuraló, totalitárius kudarc, és ezzel párhuzamosan az írói kudarc, az anyag ellenállása, a megfonnyadt történet, amely értelmét vesztetten hever a papíron, amilyen értelmét vesztetten magasodik az embertelen erőfeszítéssel felhúzott torony a hegy tetején. Nem is lehet rá nagyon másképp reagálni, csak tamáskodó fejcsóválással, hüledezve, újra és újra nekirugaszkodva a megfejtésnek: miért épült, minek szánták? Amilyen megfejthetetlen csöndeket hagyott maga után minden elnyomó, rövidlátó rendszer, hatalom, birodalom. Úgy is mondhatnám, hogy Székely minden-ellenes volt. Tagadta az önkényt, a tekintélyt, a kultuszt. Mindazt, amiben kora olyannyira bővelkedett. Még a saját hírneve ellen is dolgozott, amikor a rendszerváltás után mindent elkövetett, hogy ne kapja meg se a József Attila-, se a Kossuth-díjat. Ne legyen semmilyen tam-tam, harci zaj, ne épüljön egy újabb torony.

Mennyire nem értettem én ezt. Hiszen nem az elismerésekkel rója le a világ a zsenik előtt a tiszteletét? Nem ez az írói lét egyik legfontosabb velejárója, a kifejezhetetlen tisztelet szerény próbálkozásai? Ennél jobban nem is lehetne félreolvasni őt. A mítosztalanított mítoszok mesélőjét. S talán ezért lett vagy maradt kevesek írója, még kevesebbek rajongásának tárgya, hiszen művei levetnek magukról minden felesleget, minden habzó lelkesedést. Aki itt belép, dobjon le magáról minden nélkülözhető jelzőt, fordulatot, beszéljünk őszintén, némi fájdalommal tehetetlenségünkkel szemben.

Időnként újraolvasom ezt az esszéregényt, ezt a keserű monológot: egy sosemvolt polgár vallomásait, aki mégis mindent tudna egy értékekkel teli élet ethoszáról, már ha hagyták volna azt az életet élni. (Bár könnyen lehet, hogy belül mindvégig ezt élte.) Itt nem a szülők, nagyszülők életvitele, világlátása, erkölcse tűnik el egyik napról a másikra, nem ezt roncsolja össze a történelemnek becézett idő, hanem maga a világ zsugorodik, ahogy a torony egyre magasabbra hág a még kordában tartott káosz tetején. Egyre magasabbra tornázza az elbizakodottság, az önreflexió teljes hiánya, a hübrisz. Már a megnyomorítók is foglyok saját maguk börtönében, legfeljebb az egy kicsit kényelmesebb, mint a többi.

Kafka, Orwell, Kertész sok mindent tudott az embert önjáró Sziszüphosszá lefokozó rendszerekről, még ha nem is mindig erről írtak. A sorstalanság kényszereiről. Székely is erről beszél legjobb műveiben. „Ott van, felépült, tönkretette a földet, értéktelenné, értelmetlenné, utálttá a létet (úgyhogy azóta szinte már szégyen embernek lenni), ott van, erőnek erejével, a poklok minden hatalma ellenére felépítették – és nincsen, nem is volt soha értelme.” Vajon szégyen írónak lenni a tornyok árnyékában? Vagy a lehetséges egérutak egyike? Sovány vigasz, hogy legalább tudósíthatunk a fokozatosan kibomló értelmetlenségről, idővel szintén értelmetlenségbe hulló szavakkal? Amolyan Rieux doktorokká váltunk, aki nem nagyon tud mást szembeszegezni az értelmetlenség járványával, mint adminisztrálni azt? Gyógyítás helyett megpróbálni elkülöníteni a már fertőzötteket a még egészségesektől, és nem elítélni azokat, akik elszöknek? (Persze kérdés, hogy hová lehet még szökni? Mire nem vetül még a torony árnyéka?)

Azt tartom nagy irodalomnak, amely nem kész válaszokkal szolgál, hanem megtanít kérdezni. Megtanít együtt élni a soha nem érkező válaszok maró hiányával. Amely lebeszél a saját tornyunk megépítéséről, gondozásáról, az iránta érzett nem szűnő vágyról. Számomra nem kérdés, hogy Székely írói világa ilyen. De ha találkoztunk volna, egy szót (vagy téglát) sem vesztegettünk volna erre. Reményeim szerint minden ott lett volna a hallgatásunkban.

Papp Sándor Zsigmond

július 1, 2022 | Boka László | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Háború és irodalom

Irodalmi lenyomatok, traumák, tanulságok (?)

A „hosszú 19. század” elmélete szerint az 1800-as évek legfontosabb eseményei, vívmányai és az ekkor indult komplex társadalmi folyamatok, főként az évszázad második felében elindultak, majd csak az I. világháborúval (akkor közkeletű nevén a Nagy Háború kitörésével és pusztításaival) értek igazán (és drámaian) véget. A folyamatok, amelyek az említett század második felében indultak (polgárosodás, társadalmi modernizáció, ipari fejlődés, a kultúra intézményesülése, színház, irodalom, sajtó kiemelt szerepe, a nemzeti ébredés, illetve társadalmi csoportok emancipációja, stb.) hatásukat és érvényüket tekintve átnyúltak az új század első két évtizedének derekáig. A „boldog békeidők”, vagy a számos tekintetben – így a művészetekben és irodalomban – az „áttörés korának” is nevezhető időszak tehát nem állt meg a századfordulón, hanem tovább hatott, gazdagította, bonyolította annak eltérő fejlettségű társadalmait és Európa-szerte azok mindennapjait. Mégis hozott egyfajta globális szemléletet, s mindennek majd a háború vet tragikusan véget. Mi itt Közép-Kelet-Európában, a Monarchia szétesése után mindmáig megérezzük mindezt. Meglehet e minta alapján a rákövetkező „véres 20. század” sem marad afféle csonka század az európai történelmi és kulturális emlékezetben, utóbbi is úgy marad majd fenn, mint aminek utolsó évtizedeiben elindult geopolitikai, társadalmi és technológiai fejlődési folyamatait egy világjárvány és egy újabb értelmetlen, véres háború szakította félbe, s az általa okozott – egyelőre beláthatatlan káosz – időszaka jelent majd igazi cezúrát. Vagyis, hogy a 20. század is napjainkban, a naptár szerinti 21. század első két évtizedével zárul végérvényesen le.

Mindez drámaian hasonlítana az 1910-es évtized zárlatához, amikor a Nagy Háború mellett a spanyolnátha is tizedelte az emberiséget, s egy új – akkor sokak által átmenetinek remélt – világrend alakult ki Európában, amit egy még véresebb, (utólag sorszámozott) II. világháború tetézett. Az első világégés előtt több generáció nőtt úgy fel, hogy nem ismerte az igazi háború fogalmát. Talán ennek is volt köszönhető, hogy 1914-ben a „villámháborúnak” remélt harcokba önként és dalolva mentek csukaszürke zubbonyos fiaink (nem csak a „kutya Szerbiát” kiáltók!), a pálinkagőzös hangulatban az értelmiség java, konzervatív vagy haladó gondolkodású is egyetértett abban, hogy a háborúra „szükség van”. A helyzet fonákságát jól mutatja, hogy a hangulat Európa-szerte ilyen volt, kevesek látták előre, hogy ez a Háború az emberiség (és addigi értékeik) pusztulását, devalválását is jelenti. Mészöly Miklós írja, hogy az első világháborúról a szembenálló felek is, „még valamennyi résztvevő írhatott olyan irodalmat, amiben a saját részvételéhez – így vagy úgy –, de objektív igazolást is talált. S ez már távlatot tudott adni az ábrázolásnak”. Ehhez képest a második világháború: „és a hozzá kapcsolódó ideológia, új fejezet. Vízválasztó.” Nekünk, magyaroknak a 20. század sikertelen vagy egyenesen ostoba háborúiból semmi jó nem származott, így érthetően nincs is a magyar irodalomban igazi háborús nagy mű. Az utólagos veszteségek sok mindent és mindenkit évtizedekig némaságra intettek, a traumák pedig nem könnyen dolgozhatók fel.

Ott van persze Kuncz Aladár Fekete kolostora (1931) mint kivételes fogságnapló, mely örök tanúságtétel is az emberi humánum mellett. Ahogyan Markovits Rodion Szibériai garnizonja is, mint háborús fogságregény, mely 1928 után világsikert aratott. (Az orosz hadifogságba esett Markovits harcolt az orosz polgárháborúban is, sőt Svejkkel együtt utazott az „aranyvonaton” is, ami a cári kincseket szállította el bolsevik parancsra). A lírát tekintve az első világháborús évekből nem a harcokat éltető tömegek felszínes hangjai, fűzfapoéták sora, korabeli háborús antológiák kitüntetettjei maradtak fenn, hanem Ady hátborzongató sorai, Babits kiszakadó ajakkal elmondott „elég”-je, s még jónéhány pacifista darab, Dutka Ákostól, Lengyel Menyhérttől, Kaffka Margittól, Biró Lajostól, melyek (utólag is szörnyű látni) törpe kisebbséget képeztek a háborús hátország propagandazajában. A második világégés során is örökbecsű lírai remekek születtek, leginkább a szörnyűségeket legmélyebben átélők, azt megtapasztalók tollából. Gondoljunk csak Radnóti soraira, s majd mindazokra, akik életét – és írói sorsát, de akár későbbi eszköztárát is – a második világháború változtatta meg: Pilinszkyre, Nemes Nagyra, Ottlikra, vagy a már említett Mészölyre.

Az egyéni vagy kollektív tragédiák sorában nem feledhető, hogy nők, zsidók, gyermekek, nemzeti kisebbségek egész sora szenvedett, pusztult el a frontvonalaktól távol is! Az oroszok által megerőszakolt Polcz Alaine, aki később Mészöly felesége lett, első házasságát még 1944-ben kötötte Kolozsvárott. A háború miatt Csákvárra menekült, de három hónapig ott is hullámzott a német–orosz front. A háborúban átélt szörnyűségek (félelem, éhezés, fertőzések, nemi erőszakok sora) megváltoztatták egész későbbi életét. Asszony a fronton (1991) című önéletrajzi műve megdöbbentő nyíltsággal beszél minderről. Ott van aztán Cseres Hideg napokja is 1964-ből, mely egy börtöncellába összezárt négy tanú visszaemlékezéseiből építi ki a maga tragikus világát. Cseres a tisztánlátásnak és az önbecsülésnek arra a magaslatára jutott, ahol a kíméletlen kritika adhatott csak némi reményt a kölcsönös megbocsájtásra és a közös emlékezéssé oldódásra. Kár, hogy a remélt kölcsönösség a háborús bűnök felfejtésére szerb részről elmaradt… A szerző ettől még példamutató bátorsággal sorakoztatta az érveket, azokat is, miszerint elvetemült gazemberek 1942-ben elkövetett bűneiért két évvel később már ártatlanok ezrei fizettek az életükkel.

Külön kategória a holokauszt magyar irodalma. Kertész saját korában messze nem értékén kezelt regénye, a Sorstalanság (1975) cselekménye ugyan a háború „alatt” zajlik, de mondandója, akárcsak a problémakör eredői összetettebbek, mélyebbek, tragikusabbak. Ugyanígy említhető Konrád Elutazás és hazatérése (2001). A fentebb említettek vagy ezek a személyes emlékekből építkező regények, a valós eseményekre mint hasznos kulisszákra építik a fikció leginkább belső hangú univerzumát. Hiteles és esztétikailag is kidolgozott darabok, amelyek az önéletírás és a traumák feloldásának, feloldhatatlanságának merőben új dilemmáit tárják az olvasók elé. Leginkább azok elé, akik a szerzőkhöz hasonlóan ismerték a kort és annak hangulatát, többes arculatát, az idősíkok – a korábbi (többnyire békés) és az elkövetkező (többnyire borzalmas) – mindent megváltoztató tengelyét, ezért aztán látszólag a múltba tekintve saját jelenüknek s a jövendőnek is üzenni akartak: leginkább azt, hogy ilyet soha többé! Az igazi alkotók kétellyel és önkritikával fordultak a háborúkban saját nemzetük, társadalmi csoportjuk részvétele, részt vállalása felé is, ami – megint csak Mészöly kifejezését használva – „egyensúlytalan egyensúlyt” is adott a legjobb szépirodalmi munkáknak, hogy azokból az olvasóban a katarzis élménye is megszülethessen.

A szembenézés művészi formaváltozatai nem kapcsolódnak mindig közvetlenül a háborúhoz, annak tágabb kontextusát adják. De érdemes hangsúlyozni, hogy a tényfeltárásra, vagy a terápiaszerű, utólagos gyógyításra, melyhez a szépirodalom is alkalmat nyújtott, az államszocializmus évtizedeinek cenzurális tiltásai miatt sem kerülhetett sor. Ha pedig igen, féloldalúan, máskor lehetetlenné tették a szembenézést a nyilvánosság tereiben. A korlátozott nyilvánosság ezért is kedvezett a „sorok közötti olvasás” gyakorlatának és a „cinkos akusztikának”, mely a szépirodalomban fejlesztett ki áthallásos virágnyelvet, s vette át 1989-ig a nyilvánosság emlékezetkulturális funkcióinak egy részét.

(tovább…)

május 2, 2022 | Boka László | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Hetven éve hunyt el Molnár Ferenc

Boka László: Valós világhír közelében

Talán a legismertebb magyar szerző mindmáig a nagyvilágban. Alig húszévesen lépett az irodalomba egy novelláskötettel, később regénnyel is próbálkozott, de igazi műfaja, mindene a színpadi irodalom lett. Polgári drámaíró, a modernizálódó, 20. század eleji nagyvárosi polgárság lelki állapotának parádés megszólaltatója. Közben – ezt kevesebben tudják – ironikus és szatirikus prózája legalább olyan irodalmi értéket jelent, mint (sokszor vitatott) drámai műveinek nagyobbik része. Szerb Antal találó kifejezésével igen korán ő lett a „pesti közönség szeme fénye”, a „színpad bámulatos virtuóza”, aki nem csupán írt a színpadnak, de kényesen ügyelt rá, hogy jelenetei úgy éljenek a színpadon, ahogyan megálmodta azokat. Hogy a pergő párbeszédek minden esetben a színészek testére szabottak legyenek, az egyes jelentek „üssenek”, s úgy hassanak, ahogyan megálmodta azokat, ezért részletekbe menő útmutatásokkal látta el minden félsorát. Számára a színészek leginkább a budapesti Vígszínház legendás alakjait jelentették, ahol első sikereit aratta, s volt, amikor egy-egy konkrét színművészre írt meg, formált meg egy fiktív karaktert is. Persze ennél sokkal lényegesebb, hogy figurái örökérvényűek, univerzálisak. Olyannyira, hogy legtöbb esetben nincs is lokális színezetük, ezért lehetett könnyen fordítani, adaptálni. Persze mindez nem lett volna elég a világsikerhez. Mégis, ha valaki csak olvasná ezen darabokat, könnyen etikai problémákat, enyhe szentimentalizmust, langyos nyárspolgári attitűdöket és sűrű túlvilági képeket találna bennük, melyek a korabeli nagy, európai drámaíróknak csak árnyképeiként lennének olvashatók. De amint színpadon összeáll minden, élővé lesz minden apró jelenet, iróniával, humorral vagy drámai feszültséggel telik meg, a legprofibb esztéta vagy pszichoanalitikus sem találhat benne kivetni valót. Molnár Pirandellót megelőzve virtuózkodik egyes darabjaiban, olykor magáért a virtuózkodás kedvéért, s ez is teszi igazán jelentőssé. A színpadi hatáskeltés minden eszközének birtokában van, meglehet mindenkitől tanult is valamennyit, de úgy, hogy közben senkit nem utánzott. Szerb Antal jegyzi fel róla, hogy egyedisége és mindenki által elismert csípős humora mellett a korabeli kritika olykor túlzó ledérséget, a katarzis hiányát, értéknivellálást, öncélú dramaturgiai ügyeskedést tett szóvá, holott épp ez az öncélú virtuozitás jellemzi talán a „leginkább viharálló” műveit.

Nem lehet e darabokról leválasztani a kort teljesen, amiben születtek. Talán azért sem, mert olyan korról mesélnek, ami kedves nekünk, közel áll szívünkhöz, olyan jó értelmű álomvilágba, meseszerű jelenetekbe, vagy éppen egzotikusnak tűnő, nem hétköznapi történetek sorozatába ringatnak, amikben elveszünk. S ez a leginkább megfogó bennük, hogy egy percig sem engedik a nézőjüket visszasüppedni saját világukba, saját valóságukba, teljes odaadást, átélést követelnek. A színház lényegét adják. Nem üres szórakoztatásról van bennük szó. Emlékszem, mennyire magával ragadott a színpadon a Liliom (1909), amit azóta legalább öt-hat rendezésben láttam, A testőr (1910) és Az ördög (1907), vagy hogyan nevettem kényszeredetten a Játék a kastélyban (1926) egyes jelenetein. Molnár ezekben az ironikusan kritikai élű vígjátékokban és drámákban a korabeli polgári élet kettősségeit, elvágyódásait, kísértéseit, kötelező hazugságait, képmutatásait, ugyanakkor szeretnivaló esendőségeit viszi színre. Az ördög hősnőjének vágyakozása, kiszakadni vágyása a mindennapi, szürkének látott élet rutinjaiból, vagy a Liliom külvárosi csavargója, aki részvét révén kelt rokonszenvet a ligeti hintáslegény és egy cselédlány szerelme iránt mind olyan téma, ami azonosulási lehetőséget biztosít a nézőnek, ugyanakkor Molnár életéből merít hozzájuk ihletet. A mindig jót akaró, mégis rosszat tevő Liliom félrecsúszott alkatához, a bűnbe rángatható fiú megformálásához, aki nagyszájú, vad s a keze is eljár, de jóravaló, megjavulni vágyó, s úgy gondolja, azért, mert egy nőt hirtelen indulatában egyszer megütött, attól még szeretheti is. Vészi Margit már eljegyzésükkor ezt a temperamentumot kellett, hogy megtapasztalja. Molnár szakmai megítélése mellett emberi megítélése többek közt ezért is olykor végletesen ellentmondásos maradt.

(tovább…)

december 23, 2021 | Boka László | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Ketten egy páston | Advent és irodalom

Demény Péter: Zümmög a remény

„A kislány a montemayori Szűzanya tiszta fogadalmi ruhájában, gránátpiros szalaggal, s a láz meg a reménység hevétől áttüzesítve olyan volt, mintha angyal suhant volna a falun át, a déli mennybolt irányába.” Bevallom, Juan Ramón Jiménezről akkor hallottam először, pontosabban akkor rögzült a neve az emlékezetemben, amikor Gheorghe Vințantól megkaptam Összes művei IV. és V. kötetét. Lapozgatni kezdtem, s a fordításon egy olyan költő derengett át, aki mintegy folyamatos adventben él, már ha el lehet képzelni ilyesmit. Talán el lehet, hiszen a fenti bekezdés is valami ilyesmit bizonyít. A passzus különben a Platero meg én című, András László fordította „andalúz elégiából” való, és suhanásában valóban az Adventet őrzi és ígéri.

A költészetben egyébként is ez a legcsodálatosabb talán: hogy miközben megvalósulás, ígéret is ugyanakkor, a konkrétum rögtön köddé lesz, a gomolygásból mindig kiválik valami. Bármit, amibe beleszerettünk, milliószor ismételgethetünk magunkban, meg sohasem fejtjük semmiképp. Ez a kislány is ott is marad a szemünkben, meg át is suhan előttünk, örök megjelenő-örök eltűnő.

„Azon a télen nem akart megjönni a hó, néhány héttel karácsony előtt még feketében, fagyott göröngyöket didergetett a táj. Ebből a sötétségből jött elő az asszony, csecsemő fiát a melléhez szorította. Nem tudni, merről jött, azt sem, mennyi ideje állhatott kinn az ajtó előtt, mert nem kopogott.” Ez a pár mondat már Lázár Ervin egyik legszebb könyvéből, a Csillagmajorból, annak is Az asszony című novellájából való. Magyarázni sem kell, ki ez az asszony, és miért menekül, és miközben feszülten várjuk a történet végét, még meg sem lepődünk rajta. Hogyan végződhetne egy történet a gyermek Megváltóról?!

Talán ez az Advent titka: a kezdet reménye. A felnőttségnek, a végnek joga van rosszul végződni, nem is végződhet másként, noha igaz hitű barátaim bizonyára vitatkoznának ezzel. Vitatkozhatnak is; a kezdeten viszont én sem vitatkozhatom. Nem sok szebb pillanat van az emberiség sötéttel teli történelmében, mint amikor megszületik az, aki elhozza a reményt. És hol születik? Hát nem palotában. Mert a reménynek nem palota kell: nem a gazdagság a lényege. Jászolban születik, szalma és barmok között. Akárhol megcsillan, mert a csillogása nem a pénzé. Nem is a hagyományé, sőt. Minden kisded között egyetlen Megváltó van; minden születés között egyetlen Jézus.

És hogy ez évről évre megismétlődik, az mondhatni az emberiség „reménykezelése”. Minden karácsonykor körülállunk egy képzeletbeli jászolt. Minden születéskor azt reméljük, egy jászolt állunk körül. Nem is születik más, csak Megváltó – hogy ki nő fel, az már más kérdés.

„Majd eljön a karácsony is, a percek / elperegnek, az órák eloldalognak, a napok, / a hetek, a hónapok elhamvadnak: a zöld / levélből piros parázs lesz, őszi máglya, / majd a tél halotti leple beborítja, / és eljön a karácsony, a naptár lapja / közé zárt időzített öröm, az elmúló évet / megáldó, az elszáradt év-anyaméh újszülött / reménye, a hó alól csecsemősírás – / De most még nyár van, tombol, liheg / körülöttem, majd édesen elnyúlik, alig / lélegző boldogságban; tombolok, lihegek / s elnyúlok én is alig lélegezve, csak / a szívem rándul össze, csak a gyomrom / remeg, csak az agyam sajog tompán, / és koccanó foggal, hangtalanul így / fohászkodom: Adj, Uram, időt hitelbe, / majd megadom az örökkévalóságból!” Ez a Csukás István-vers az egyik legnagyobb magyar versek egyike, az adventi versköré is. Mint látható, itt az Advent előtti remény zümmög: az ember azt reméli, van még a nyarából, süt még a nap, mielőtt lehull a hó. „A hó alól csecsemősírás” – ez nem olyan lelkendező remény itt, puszta belátás csupán; a lírai én a tombolásra, lihegésre vágyik, földi boldogságokra és élvezetekre, a fiatalság örömös önáltatására, nem az időzített örömre. Kundera mondja, hogy az Örömódát vigyázzállásban kell végighallgatni, az igazi öröm azonban az, amikor egy Picasso-képen egy férfi dinnyeevés közben „lábát elmondhatatlan örömmel az ég felé löki.”

(tovább…)

október 15, 2021 | Boka László | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Ketten egy páston – A 120 éves Irodalmi Nobel-díjról

Felemás statisztikák

Nem az egyik legrangosabb, hanem a legrangosabb, ugyanakkor legvitatottabb és legellentmondásosabb díj. Az úgynevezett reáliákból még csak-csak lehet egy Nobel-díj esetén konszenzust feltételezni. Egy orvosi felfedezést elismerni, hogy kézenfekvő példát mondjak, azt, miszerint a fél világot letaroló koronavírust megállítani tudó oltás kifejlesztését valakik díjazzák, elismerik, azzal nem sokan vitatkozhatnak. Rajtunk, magyarokon kívül is büszkék lehetnek sokan Szent-Györgyi Albert orvosi, vagy Wigner Jenő és Gábor Dénes fizikai találmányaira, korábbi eredményeire és Nobel-díjukra. Sőt, nem csupán büszkék, hanem eredményeiknek haszonélvezői is egyben. De egy művészi életművet sokkalta nehezebb, sokkalta bonyolultabb átfogóan minősíteni, hiszen abban lehetnek zseniális, de ugyanakkor kevéssé sikerült alkotások is, s mondhatni teljességében inadekvát lenne a „hasznosság” szerint megítélni azokat. Egy irodalmi díjat eleve szubjektív szempontok öveznek, ezek már a stockholmi Akadémia felé történő felterjesztések fázisaiban is óhatatlanul elő-előkerülnek. Mi mégis évről évre várjuk, találgatjuk, hogy ki lesz a befutó. Ki lehet érdemes rá? Nem véletlenül: 1901-ben, a díj alapításakor az értéke 40 000 dollár volt, mára több mint 10 millió svéd korona. Mindez adómentesen. Az eszmei érték persze – valljuk – fontosabb, de mindez áttételesen, később másmilyen elismertségben is „konvertálható”. Nem egy ízben azt követően került valakiről utca vagy köztér elnevezésre, hogy megkapta a díjat. Nem csak az irodalmi Nobellel állunk persze így. De a dúsgazdag svéd gyáros és feltaláló, Alfred Nobel által alapított díj megkülönböztetett jelentőségű mindmáig. Van mindebben egy jó adag sznobizmus is, de a piaci megfontolás sem kevés. Hogy az utódok jogdíjakból származó majdani bevételéről már ne is beszéljünk.

A mindenkori kritikák az irodalmi Nobel kapcsán szakmai, s nem egy ízben ideológiai alapokra helyezkedtek. A legáltalánosabb kritika az, hogy egyes kiemelkedő, vagy saját hazájukban annak mondott szerzők soha nem kapták meg az irodalmi Nobel-t (de még a jelölést sem), míg a díjra kevéssé érdemes kortársaik számos esetben átvehették azt. Kérdés persze, milyen kritériumok tesznek valakit „kevéssé érdemessé”, ha egyszer egy igen bonyolult jelölési procedúrán és szűrőrendszeren – maga a döntés is egy tizenegy hónapig tartó folyamat eredménye, amely még a megelőző év szeptemberében kezdődik – már átmegy valaki. Az 1970-es évektől kezdődően ráadásul a Nobel-bizottság tagjai egyenként írnak jelentést a Svéd Akadémiának. Tény mindazonáltal, hogy nem egy díjazás mögött lehetett s ma is lehetne politikai megfontolásokat és érdekeket feltételezni. A legutóbbi időkben Harold Pinter és Orhan Pamuk díjazása kapcsán merültek fel olyan vélemények, melyek értelmében a döntőbizottság nem (vagy nem kizárólag) az alkotó által teremtett művészi értéket méltányolta, hanem figyelembe vette az író valamilyen téren tett politikai állásfoglalását is. Sok esetben felmerül, hogy nem feltétlenül az alkotó könyveit, hanem politikai és erkölcsi nézeteit mérlegelték, vagy éppen azokkal vitáztak, s a bizottság így egy „ügyet” karolt fel, nem az esztétikai teljesítményt csupán. Elfriede Jelinek 2004-es díjazását követően a Vatikán lapja felől eleve olyan kemény mondatok hangzottak el, miszerint ezúttal „az abszolút nihilizmus zászlóhordozóját” sikerült díjazni, de maga az osztrák sajtó is kettős viszonyulást mutatott a kérdésben. Egyfelől gratulációk és (esztétikai mércével elég) felületes méltatások, szakmabeliek, irodalmárok öröme, másfelől a személyét, politikai elveit és legfőképpen közéleti megnyilvánulásait illető kőkemény elutasítások övezték a díjazást.

Eléggé kettősnek, örömtelinek és „nemvárt”-nak volt mondható az első magyar irodalmi Nobel-díjasnak, Kertész Imrének a kitüntetése is két évvel korábban – a hazai szakma hurrája, ugyanakkor érezhető fanyalgása folytán is. Emlékszem, 2002 telén a Széchényi Könyvtár olvasótermében ültem és hallgattam a díjazásról a híradásokat. Már másnap mindenki a Sorstalanságot kereste a kézikönyvtárban, vagyis a szabadpolcokon, ahol „jellemzően” korábban nem volt kint a regény. Ha valaki olvasni kívánta, a raktárak mélyéről kellett még fölkérnie. Az életmű súlyát mondhatni sokáig nem mérték egy Nádas vagy Esterházy, netán Krasznahorkai prózájához és azok frissebb külföldi sikereihez. Holott Kertész Imre első s talán mindmáig legfontosabb regénye még 1975-ben jelenhetett meg, akkor is több visszautasítást és sokévi várakozást követően. Ez is jellemző és sokatmondó. Mindmáig az egyik legjobb kritika a műről (a traumatikus tematikát feldolgozó nemzetközi művek hosszú sorából kiemelve a döbbenetes, unikális láttatást és dikciót) a Magyar Nemzetben jelent meg. Az ezredfordulóra aligha emlékezett a szakma java Ács Margit remek értékelő soraira. Nosza, a díjazás utáni első héten viszont rögtön több példány is kikerült az OSZK polcaira, másnap elkezdődött az újranyomása a kulcsregénynek, hisz mindenki megfelelő karácsonyi ajándékot látott már benne, de a díjnak közvetlen hatása ad absurdum odáig terjedt, hogy Kertész Ákos köteteit is elkapkodták akkoriban egyes budapesti könyvesboltokban…

Az említett közvetett hatása a díjnak viszont azt is jelentette, hogy a decemberi ceremóniát követő hónapokban még több idegen nyelvre történő fordításra lett hirtelen jelentkező, aztán már óhatatlanul monográfiák is születtek, illetve – mint tudjuk – a kulcsregényből komolyabb filmes adaptáció is született. Hogy mennyire sikeres, az már más kérdés. Mindez persze még a szerző életében. Külön tanulmányt lehetne arról írni, hogy a díj 120 esztendős története során a politika hogyan támogatott egy-egy jelöltet, ahogyan arról is, a díjazást követően hogyan akarta magához édesgetni a szerzőket, hogyan, miként szerette volna legitimáltatni vele saját törekvéseit. Kertésznek egész intézetet hoztak létre Magyarországon, a Romániából elűzött Hertha Müllert a díja után a román sajtó és a kormány is a keblére ölelte…

(tovább…)

augusztus 30, 2021 | Boka László | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Ketten egy páston – Az irodalmi tengerről

Tengerbe súgni

Ha azon töprengek, az irodalmi tenger hol kezdődött a számomra, talán A kincses sziget lenne az első könyv, ami az eszembe jutna. Akkor még felhőtlenül élveztem a hullámokon játszadozó fényeket, John Silvert, a rokonszenves gazembert a falábával és a papagájával, szóval az egész hóbelevancot.

A Nemo kapitány már egy rejtelmesebb valami volt, mint az egész Verne Gyula-világ a maga kódjaival, titokzatosságával, félelmetességével. Hogy egy embernek legyen egy világa valahol a tengerek mélyén, az számomra nagyon izgató ötlet volt, s a vernegyulaság sajátos magyarsággal töltötte el.

A legyek ura már csöppet sem volt rejtelmes, inkább borzasztó vagy még inkább iszonyú. Azt hiszem, akkor kezdtem megérteni, hogy a tenger kegyetlen is, nemcsak nyaralás és bukfencezés és prüsszögés és egyebek. A Robinson Crusoe-ban még ennek a zamatát éreztem; A legyek urá-ban már a gyomorsavát.

És megnőttem a Moby Dick-re, amelyben aztán ott a tenger a maga részleteiben, bugyraiban, megszállottságában, szorongásában, rettegésében és magányában. Nem tudom, van-e iszonyúbb annál, mint amikor a fehér bálna kicsapódik a vízből, és mindenki tudja, hogy az utazásnak vége. Vagy Az öreg halász és a tenger-re, amelyben ott van szinte mindez, de jóval reménytadóbban, valahogy úgy, hogy az ember abba hal bele, amit szeret, és bár tudja, hogy bele fog halni, mégsem tudja abbahagyni. Santiagót megveri az óceán (illetve nem veri meg, azt az idézetet sokat tanultuk, csak a „valahol-otthon-legyen-benne” győzte le), az öreg halász mégis oroszlánokról álmodik, amikor hazatér gyötrelmes útjáról.

Közben azért a költészet sem pihent. Első nagy tenger-élményemet A félreértés című Camus-darab műsorfüzetében közölt A tenger jelentette: „A tenger, mondtad haldokolva, / s azóta ez az egy szavad / jelenti számomra a tengert, / s azt is talán, hogy te ki vagy.” Itt kezdett meggyűlni a tenger, sokkal többet jelenteni önmagánál, metaforizálódni, megnőni. Aztán egyik évfolyamtársam egy időben sűrűn szavalta Rubén Darió csodálatos versét: „Foncsorozott, szürke üveglap a tenger, / tükrében a fémes, horgany-szürke ég, / madárrajok könnyű, fehér foltja villan, / s feldereng a sápadt, szürke messzeség.” Rab Zsuzsa fordítása magyarul is áthozza a tenger opalizáló hatalmasságát: egy vízi Oroszországot.

„A tenger, ez a sápadt részeg, / Ezüstlávát ivott…” Adynak ez a verse már bevetett abba, hogy a költők mindig másként látnak: nekem biztosan nem jutott volna eszembe, hogy a tenger – részeg. A kép azonban él, ég, fénylik az óriási vízben is: a tenger határtalanságát kevesen tudják annyira „elmesélni”, mint Ady.

A kevesek közé tartozik Mihai Eminescu. Între nouri și-ntre mare című versében a vándormadarak repülését nézi, és azt óhajtja, bár repülhetne ő is át a tengereken, bár soha ne érné el a vágy. Ez azért megrendítő: hol nincs vágy? Ahol nincs élet, tulajdonképpeni élet. Aki él, az mind szeret, aki pedig szeret, az szenved, főleg a romantikában.

„Egyedül hallgatom tenger mormolását” – Lévay József verse inkább a magyar kulturáltság része volt a számomra, egy megverselt Mikes. Hosszú-hosszú idő kellett, hogy megérezzem a valódi szomorúságát, és megértsem, hogy csak arról lehet ilyen igazi verset írni, akivel azonosul az ember.

Sok tenger volt az utamon. Whitman, Shakespeare, Storm, Thomas Mann – elő sem lehet sorolni mindegyiket. De nemrég jártam egy könyvbemutatón, s az útinapló szerzője azt fejtegette, hogy talán a tengerparti helyekre menne vissza legszívesebben, mert ott, ha amúgy nehéz is az élet, mindig nyoma van a kedélynek, az emberek könnyebben viselik a sors csapásait, félmeztelenül horgásznak a sirályok vijjogása közepette.

És eszembe jutott A pestis, az a regény, mely mindenképpen eszembe jut mostanság. Abból is a híres jelenet, amelyben Rieux és Tarrou lemennek fürödni, hogy emlékezzenek még arra, mi az élet, és hogy megpecsételjék a barátságukat. Nem tudhatják, de a szó szoros értelmében megpecsételik, hiszen Tarrou nemsokára meghal, éppen akkor, amikor a járvány véget ér. Arra gondolok, hogy talán arra való a tenger, hogy megnyugvást merítsünk belőle: az élet akkor is megmarad, amikor mi már rég halottak leszünk. Sovány vigasz? Inkább hatalmas, mint a tenger. Hiszen amit tudunk, azt belesusoghatjuk a hullámokba, mint Midász király fodrásza a gödörbe. A tenger sokkal jobb, hiszen meg sem kell ásni.

Demény Péter

Tengernyi tenger. Motívumok és értelmezésrétegek

A tenger az irodalomban, akárcsak a hegy, a nehezen uralható, az embert alázatra késztető természetnek s nyilván az a fölöttinek, vagyis a transzcendensnek az elsődleges jelképe, illetve az irracionálisnak, a belső emberi tudatállapotoknak is erőteljes szimbóluma, allegóriája. Bennük – egyrészt a veszélyes, nyers, uralhatatlan természeti erő révén, másrészt a fizikai és földrajzi végtelenben, az újabb és újabb hullámok, hegyvonulatok láncolatában – bizonyos fokig az idő és a személyes emlékezet sodrásának az egyik legfőbb motívumhálója is kétséget kizáróan ott rejtőzik. Külső és belső végtelennek a helyszíne. Nem véletlen, hogy mindkettő, a tenger is, a hegy is alapvető bibliai archetípus, mely fölött az embernek aligha lehet hatalma, ellenben folyamatosan vágyik rá. De míg a hegy a maga magasztosságával és embertől elzárt, vagy embert próbáló magaslataival horizontálisan felfelé törekedve egy jól körülhatárolható motívumképet rajzol, addig a víz ugyanezt mélységeiben teszi, viszont éltető ereje, alapvető lételem-mivolta olyan többletet is ad mindennek, mely az élet elengedhetetlen tartozéka, forrása, s ezáltal óhatatlanul univerzálisabb is. Teremtő erején túl a víz kiterjedése, túltengése vagy hiánya, testi, lelki szüksége gyakorlati vagy szimbolikus jelentőségű, mely az irodalmi alkotásokban is megkérdőjelezhetetlen. A tenger maga nem csupán domináns tematikus elemként jelöli a poétikai végtelent, hanem képi-szimbolikus összefüggésrendszert alkotva a véget nem érő értelmezői rétegeknek is az egyik erőteljes megfelelője.

(tovább…)

június 28, 2021 | Ujvarad Admin | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Ketten egy páston – 90 éve hunyt el Kuncz Aladár

Demény Péter

Kiváló rejtőzködő

Férfivá érni az egyik országban, hogy aztán egy galád háborúban fogságba essél, és különböző megaláztatások után egy másik országban ébredni – mondhatni nem leányálom. Igaz, Kuncz Aladár megtehette volna, hogy Budapesten maradjon, hiszen többek között testvérbátyja is ott élt, ő mégis hazajött, Láng Gusztáv szerint azért, mert a fogság megérlelte benne a kisebbségit, ott, Noirmoutier-ban jött rá ugyanis, hogy igazi érték a fájdalomból születik, akkor támadt az a megvilágosodása, melyre keresztény létére mindig is készült.

A fogságot, börtönt megjárt embereket örök barátság fűzi össze. Nem lehet azt elfeledni, amin együtt mentek keresztül. Alexandru Paleologu, a híres román esszéista fia meséli, hogy amikor összegyűlt a baráti kör, apja, akit a Noica-perben tartóztattak le és vetettek börtönbe, külön asztalnál ült fogolytársaival. Feleségüket, gyermeküket sem „vitték” ahhoz az asztalhoz – az az ő társaságuk és az ő asztaluk volt.

Nos, metaforikusan szólva Kuncz nem Németh Andort választotta, akivel pedig együtt raboskodott a különféle francia börtönökben, hanem Dsida Jenőt: a szabad világ helyett azt a helyet, ahol bizonyos értelemben véve, és éppen azért, mert ő még a másik Magyarországon született, folytatódott a Nourmoutier-trauma. Jóval szabadabban élt, de mégsem szabadon, hiszen élete másik nagy igazságtalanságának és veszteségének érezhette a trianoni döntést, és mindent megtett, hogy a magyar közösség, melyben ő még bizonyára másképpen bízhatott, „jól jöjjön ki belőle”.

Ehhez minden képessége megvolt. Tanár apja a művelt XIX. század eszményeinek megfelelően iskoláztatta, beszélt németül és franciául, és a Nyugat köréhez tartozott, sokkal inkább különben, mint őt szép verssel búcsúztató barátja, a szatmári költő. Ráadásul nem „telivér” prózaíró volt, akinek a szemhatára nem terjed ki más tájakra, hanem filozófiai érdeklődésű, elméleti hajlamú ember, aki a transzszilvanizmus egyik legfőbb ideológusává vált. Szokták emlegetni mint a magas színvonalú és tágas kitekintésű erdélyi gondolat kidolgozóját, és csak azért nem tudja mindenki, hogy milyen szerepet játszott ennek az értékrendnek a kialakításában, mert nem volt sem annyira sokműfajú, mint Kós, sem annyira gróf, mint Bánffy, sem annyira püspök, mint Makkai. Költőnek sem mondható, mint Áprily, Dsida, Reményik vagy Tompa László, akik tömör emblémákban fejezték ki vagy zokogták el a kisebbségi bánatot.

Abba kellene hagynunk végre az „egykönyvű író” című társasjátékot is. Ritka kivételektől eltekintve – mint például Henri Charrière, a Pillangó szerzője, aki tudomásom szerint nem élt irodalmi életet – Ottlik vagy Lampedusa is szövegek sokaságát termelte ki, és nem ők tehetnek róla, hogy egyetlenegy kötetük keltett hullámokat az olvasókban. Akkor, amikor megjelent, az Iskola a határon kellett a mentalitásnak vagy a közízlésnek, és később nem változott olyan irányban, hogy például a Budát is mellé helyezte volna; éppen így történt a Fekete kolostorral is. Még csak azt sem állítom, hogy a Felleg a város felett „jobb” vagy „rosszabb” lenne, mindössze annyit szeretnék leszögezni, hogy nincs író, aki érdeklődésből, megélhetésből, műhelymunkaként, hiúságának kis köreit futva ne termelne sokkal többet, mint ami megjelenik tőle – hát még annál, ami híressé válik!

Kuncz Aladár – mint minden író – kulturális jelenség volt a maga kisugárzásával. Mindannyian láttunk már olyan tanár vagy hivatalnok típusú művészt, akit észre sem vesz az ember, annyira korrekt és illedelmes, amikor azonban egy kiásottabb kommunikációban kell részt vennie, akkor kiderül, hogy remek causeur. Valahogy így képzelem őt is. A kártyában nem ő lenne az ász, mert semmi hajlandósága a feltűnésre, és bizonyára nem az a figura, akit nyakló nélkül követne mindenki. Ha a magyar irodalomból kellene példát mondani, Nagy Lajos jutna az eszembe, ha pedig a világirodalomból, akkor mondjuk Mauriac: akik ott vannak, kiválóak, de rejtőzködők. Még ebben is megfelelt a saját elméletének, hiszen a kagylót felsebző homokszem sem tűnik fel, amíg gyöngy nem lesz belőle.

Nem harcos volt ő, hanem építkező – így látom. Nem lehetett az az ember, aki úton-útfélen fogsága részleteivel traktálja a szembejövőket. Inkább olyan talán, mint Dávid Gyula: az irodalom értelmes és alázatos iparosa, aki nem érzi hőstettnek, hogy fogságba vetették. Akivel megtörténnek a dolgok, de nem őáltala történnek meg.

Boka László

Bölcselő, szépírói vénával

„Annyi börtön van a világon, amiről az emberek nem tudnak, talán még azok sem, akik magukban hordozzák”. Kiemelten fontos sora ez úgy gondolom annak a regénynek, ami hiteles önéletírás is egyben, s ami méltán világhírűvé tette szerzőjét. Azt a Kuncz Aladárt, akinek élete java alapvetően nem szépírói munkákkal telt. Irodalomtörténész, tanár, kritikus, fordító, irodalomszervező, igazi bölcsész volt elsődlegesen, szépírói vénával. Mindmáig ráadásul egykönyves írónak ismerik, tévesen, de munkássága egyáltalán nem is csupán prózaírói minőségekben mérendő. Az viszont kétségtelen, hogy az első világégés alatti franciaországi fogsága lett az az élménye, mely élete tragédiájának számított, furcsa mód mégis legfőbb ihlető forrása maradt a későbbiekben. Nem csak említett regényében, hanem mindennapjaiban is. Ez az esemény mintegy ketté is osztotta az amúgy tragikusan rövid, 46 esztendőt számláló életutat. Az etika adta belső szabadság és a bennünk hordozott börtönök ballasztja ugyanis a világháború borzalmai után mindvégig foglalkoztatták Kunczot, aki előbb Budapesten, majd a vállalt kisebbségi létben is a belső szabadságot kereste és hirdette, miközben a munka lázában égett.

Már pályája legelején is megnyerő, „elegáns, halk jelenség”, „vonzó társasági ember” volt, akin „jó gyermekszoba érzett”, ahogyan Schöpflin Aladár írta róla. Az erdélyi irodalom egyik legfőbb napszámosát, megszervezőjét többen értékelték a korban is, kevesebbek előtt ismert mindmáig, hogy már 1914 előtt is milyen ígéretes értekezői, irodalomtudósi pálya előtt állt. Az édesanyját fiatalon elvesztő Aladárt és nyolc testvérét a tankerületi főigazgató édesapa nevelte, a szülői ház értékrendjét mindvégig a polgári eszmények, a humanizmus, az értékőrző szabadelvűség és az európai műveltség igénye jellemezte. Innen tehát az indulás. Aladár (közismertebb nevén Dadi) a kolozsvári piarista gimnázium tanulójaként kötött életre szóló barátságot Laczkó Gézával, akivel később a budapesti egyetem magyar–latin–görög szakjára iratkoztak, ezzel párhuzamosan pedig 1907-ig az Eötvös Collegium tagjai is. Ez utóbbi olyan műhely volt, ahol a benne élők nem pusztán a szabad szellem és kritikai gondolkodás, de a rendszerezett tudás útravalóját is megkapták, olyan tanároktól, mint Bartoniek Géza, Horváth János, Gombocz Zoltán vagy Alexander Bernát. Legkedvesebb tanára, egyúttal mintaképe is mindazonáltal Riedl Frigyes volt. Az ő hatására írta doktori dolgozatát Toldy Ferencről 1907-ben, mindössze 22 évesen. E munka folytatásának szánta pár évvel később a nagyobb lélegzetű, érettebb és igényesebb A magyar irodalomtörténet elméletének és módszerének fejlődése Toldy Ferenc óta című monográfiáját, mely akadémiai pályaműnek született, s mely, ha nem is lappangott, egészen 2018-ig kiadatlanul kéziratban maradt. Szerzőjének meglátásai a korabeli konzervatív akadémikusság előtt – így legfőképp a bíráló Beöthy Zsolt előtt – nem jelenthettek zökkenőmentes belépőkártyát e testületbe. Ekkor még gimnáziumban kénytelen tanítani, akárcsak Babits vagy Juhász Gyula. A fiatal tehetségre a Nyugat viszont korán felfigyel, a lapnak 1909-től lesz munkatársa. Ekkortól nyarait többnyire már Franciaországban tölti, s e vakációk tanulmányutak is a tájékozódás és eszmélés kettős örömével. 1911 után az Erzsébetvárosi Főgimnázium, ahol tanárkodik, maradi közeggel szembesíti, itt testközelből láthatja a hazai iskolarendszer mélyülő válságát. Ezért is országos pedagógiai reformra törekszik, egyik vezéregyénisége lesz annak a tanárgenerációnak, amelynek tagjai élményszerű irodalomoktatást akarnak meghirdetni. Korabeli írásait, íróportréit és kritikáit a Nyugat mellett később az Auróra és a Népszava is közli, de 1913-ban előadásokat tart a Társadalomtudományi Társaság szabadiskolájában, s formálisan a Martinovics páholynak is tagja. Minden abba az irányba mutat, hogy előbb-utóbb sikeres akadémikusi pálya várja. Franciaország különböző vidékein töltött nyári szabadságai azonban tragikusan végződnek. Az első világháború kitörésének híre egy kicsiny faluban éri, megkísérel hazatérni, de csak Párizsig jut, s mint ellenséges ország állampolgárát internálják. 28 esztendős ekkor. Közel öt évig Noirmoutier, majd Île-d’Yeu foglya lesz. Ezen fogságban töltött keserű éveket írja majd meg másfél évtizeddel később, remek arányérzékkel és epikai hitellel a Fekete kolostorban, s a remekmű nyomdai kefelenyomatát még láthatja budapesti kórházi ágyán, halála előtt, a jóbarát Babits elismerő soraival együtt. E korai halál aztán kultikus mozzanatokat is kölcsönöz a műnek, mely így – minden érdeme mellett is – elfedi részben az életmű egyéb karaktereit.

A fogságból hazatérve 1919-ben egy kaotikus világ várja, éhínség és a forradalmak, majd a trianoni diktátum, mindez borzalommal tölti el, a csonka-magyarországi világban nem találja helyét, tanárként megfenyítik, tervezett szakmai karrierje többes okból lehetetlenné válik, más célokat tűz maga elé. 1923-ban hazatelepszik Kolozsvárra. „Toborzó leveleivel” a legjobb tollakat vonzza maga köré, miközben az Ellenzék irodalmi rovatának szerkesztőjeként lát hozzá az erdélyi magyarság szellemi életének – a letargia éveit követően – a holtpontról való elmozdításához. Minőségelvű transzszilván szemléletében az erdélyiség valós történeti értékekkel és eltörölhetetlen múlttapasztalattal rendelkezett, amibe kapaszkodni lehetett, ám megnyugodni nem: az üres szópufogtatások és romantikus nagyotmondások helyén Erdély magyar közösségére a közeljövőt tekintve ugyanis minden korábbinál nagyobb kihívások és feladatok vártak. Kuncz ebben vállalt mérhetetlenül fontos szerepet a két világégés közt: az irodalmi közönség közösséggé kovácsolásban. Ő lesz a valódi megszervezője – az ifjú Kemény Jánost segítve – a marosvécsi kastélyban később meghonosított találkozóknak, az erdélyi írók 1926-ban alakult szabad munkaközösségének, ahogyan ő hívta, „szindikátusának és íróakadémiájának”, az erdélyi Helikonnak. Neki köszönhetjük, hogy a társaság folyóirata, melynek szerkesztője is lett, sajátos feladatkörei mellett mindvégig megtartotta azt az elsődleges esztétikai mércét és européer szemléletet, amit Babits ugyanekkor a Nyugat élén megkövetelt.

Kiváló diplomata volt, eltérő irodalmi oldalakat is egybebékíteni tudó egyén, valóban „literary gentleman”, ahogyan Németh Andor nevezte, akinek szerepköre (erudíciója, kiterjedt kapcsolati hálója okán is) a jó helyzetfelismerő reálpolitikustól a tudatos irodalmi kanonizátorig terjedt. Irodalomszerkesztői gyakorlatában a nyugatos esztétikát követte, mellette azonban kiemelt szerep jutott a Kuncz-féle hangsúlyos, türelmes erdélyiségnek is. Ez az összmagyar irodalom- és kultúraegységben nem elhatárolódásként, hanem hangsúlyos színként, – saját szavaival – „koloritként” jelentkezett. Olyan értékteremtő, példaadó regionalitásként, amelyből egyszersmind a megcsúfolt európai eszmék cserépdarabjai is újra összeilleszthetők, országhatárok felett. Az egyik szakmai ellenfél, az 1920-as évek végén Kunczcal több ízben világnézeti platformokon is vitázó Gaál Gábor is kénytelen volt elismerni utóbb, hogy ezen évei, utolsó 7-8 esztendeje volt „élete esszenciája”. Az Erdélyben töltött gyümölcsöző évei, „a csöndes vezérkedés”, leginkább a lemondás és a hivatásvállalás évei voltak mindazonáltal. Áprily Lajos, Tompa László, Bartalis János, Dsida Jenő s sok egyéb erdélyi szerző felfedezője vagy pályájának egyengetője volt, de mindezért saját írói ambícióit is háttérbe szorította, a benne élő prózaírót sokáig zárójelezte. Óriási teherbírással és végtelen alázattal dolgozott. Több embernek is elegendő irodalomszervezői feladatai okán gondolhatták úgy budapesti kortársai közül is többen, hogy szépíróként „inkább a tervek és az álmok embere” marad, de eleve sokáig kellett érlelnie önmagában is a cipelt terhet, míg megtalálta hozzá a kellő, hiteles és maradandó formát. Példaképe, atyai jóbarátja az ifjú Jékelynek és Dsidának, s bizonyos fokig annak a Szerb Antalnak is, aki majd Kuncz halála után, de nagyrészt még az ő kezdeményezésére létrejött pályázatra nyújtja be később méltán híres pályamunkáját, irodalomtörténetét, mely elnyeri a Helikon fődíját, s melyről Makkai is fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy az Kuncz nemes adományaként is tekintendő, mert ő „ezáltal is, holta után is beszél”.

Többek között Gobineau, Proust, Anatole France és Maupassant műveit is fordította, s az értekezők közül Hyppolite Taine-t is, aki korai munkásságára leginkább hatott, akárcsak Bergson filozófiája vagy Romain Rolland humanizmusa. Kuncz emberszeretete azonban távol állt már a világháború előtti ábrándos humanizmustól. Ő – amint visszaemlékezésében Vita Zsigmond is írta – „a szenvedésben vergődő emberben ismerte fel testvérét, és mélyen keresztény hittel látta meg a nyomorúságban felénk hajló isteni kegyelmet”. Társaival, mindenekelőtt Bánffyval, Áprilyval vagy éppen a fiatal Dsidával ezért is a pártokon, az ideológiákon felülemelkedést tudatosították, hitet téve a szellem, az erkölcs magasabb és egyetemes érdekeinek szolgálata mellett. 1923-as Kolozsvárra történő visszaérkezésekor fejtette ki, hogy „az egészséges kritikai szellemet majdnem mindenik államban megfertőzte a politika, melynek hatásai az irodalomra beláthatatlanok…”, majd így folytatta: „Bármilyen irányú politikai szellemet is képzeljünk el, az mindig szöges ellentétben áll az irodalmi szemlélettel. A politika egyszerűsíti, uniformizálja az életet, az irodalom annak éppen sokféleségét és összetettségét hangsúlyozza. A politika, ha vezetni akarja az embert, kénytelen absztraktummá változtatni; az irodalom még a fogalmiságot is csak megérzékítve tudja visszaadni. A politika mindig érdekeket szolgál; az irodalom megbukott, ha nem tud az érdekek fölé emelkedni…” Ez a napi érdekek fölé emelkedés volt hajtóerejének leglényege. Meglehet, olykor naivnak bizonyult a kor realitásaival szemben, de jellemét híven tükrözi mindaz, amit Lakatos Imre (az erdélyi írók közül internálásának egyetlen tanúja) jegyzett fel róla: „idegenkedéssel viselkedett a világnézetek által korlátolt emberek iránt […] nem volt hajlandó kedvükért józan kritikáját igába hajtani. Emellett azonban hallatlanul megértő tudott lenni az ellenkező véleményekkel szemben is.”

Hamvai 90 esztendeje Budapesten nyugszanak, szelleme azonban ott lebeg, mint egy borzongó Jékely-sor az örök irodalmi értékek és nagyságok közt, egy álombéli Kolozsváron és a marosvécsi tölgyek alatt, az emlékének szentelt, valóságos faragott kőasztal körül.

június 17, 2021 | Ujvarad Admin | Videotár

MEGOSZTOM

Mondhatatlan. Kinde Annamária-est | Boka László

Mondhatatlan. Kinde Annamária-est

Boka László irodalomtörténész, egyetemi előadó emlékezése

2021. június 11., Nagyvárad, Posticum központ

április 27, 2021 | Boka László | Esszé

MEGOSZTOM

Ketten egy páston – Charles Baudelaire kétszáz évéről

Ketten egy páston címmel indít kéthavonta jelentkező rovatot Boka László egyetemi docens, az MTA (most ELKH BTK) Irodalomtudományi intézet tudományos főmunkatársa. Irodalmi évfordulók, díjak, kortárs művészeti események kapcsán egyazon tematikáról két (azonos vagy eltérő) véleményt olvashatnak. Idén a felkért társgondolkodó, „társvívó” Demény Péter Déry Tibor-díjas író, a Látó szerkesztője. A rovat célja, hogy az irodalom- és kultúrtörténeti tudnivalókon túl rálátást biztosítson az egyes irodalmi életutak mögötti izgalmas történetekre és összefüggésekre, vagy figyelmeztessen elfeledett, háttérbe szorult aspektusokra.

Boka László „Le rire énorme de la mer” – nyelvi bűvölet, formakultusz és közvetítés

Egyedülálló és tudatos költő, aki úgy volt polgárpukkasztó és lázadó, hogy közben zseniálisan szigorú formaművész is, egyszerre pedáns dandy s a kárhozat züllött dalolója, sikeres önkanonizátor, egyúttal az első dekadens. Magányos óriás, akit kora és környezete nem, majd csak követői értékelnek s tekintenek mesterüknek, de akinek alighanem a 19. század legfontosabb verseskötetét köszönhetjük: egy 1857-ben kiadott könyvet, mely az anekdotizmus, a didaxis, a felszíni lírizálás és a gyakori moralizálás korszakai után valami egészen mást akart, mást hirdetett. A Les Fleurs du Mal (a Romlás, a Rossz vagy egyenesen a Gonosz virágai) látszólag már címében is a bűnös szenvedélyek dicséretét ígérte, de ennél jóval többet adott. „Csodálatosan gazdag, szép és igaz könyv, bátor, eredeti, pontos, izzóan értelmi és érzéki, idealisztikus és öncélú” – írta róla egyik kései fordítója,

Szabó Lőrinc, hozzátéve, hogy szerzője fellépése a francia lírát egy Baudelaire előtti és egy Baudelaire utáni költészetre osztotta. Talán nem csak a franciát, tegyük hozzá, a világirodalmat is, hiszen a teljes európai kötészetre tett felszabadító hatása óriási volt, de a 20. századi fordítónemzedékek s az irodalomelméleti interpretációs iskolák sem kerülhették ki művészetét. Versei mondanivalója, nyelve zeneisége és kéjes szenvedélye az utókor fülében visszhangoztak, búgtak tovább igazi borzongással, sajátos atmoszférával, megváltoztatva végképp mindazt, amit Európában századokon át költészeti ideálnak vagy idillnek neveztek. Úgy ráadásul, hogy Baudelaire a klasszikusan tökéletes formai kereteket nem robbantotta szét. Hatása „korszakos”, mondhatnánk, ha nem csépelték volna már el oly bántóan e szót. Baudelaire lépett túl ugyanis elsőként a reális józanság szűk korlátain, szakítva saját kora konvencióival s a költészeti korízléssel. Nem egyszerűen másként írt, másként látott, mint elődei és kortársai, hanem teljességgel mást is hirdetett – s ami fontosabb, másként is élt.

(tovább…)

Címke: boka lászló

Kilencven éve született, húsz éve hunyt el Bálint Tibor

30 éve hunyt el Székely János, erdélyi magyar költő, filozófus, dráma-, regény- és esszéíró, szerkesztő

Háború és irodalom

Hetven éve hunyt el Molnár Ferenc

Ketten egy páston | Advent és irodalom

Ketten egy páston – A 120 éves Irodalmi Nobel-díjról

Ketten egy páston – Az irodalmi tengerről

Ketten egy páston – 90 éve hunyt el Kuncz Aladár

Mondhatatlan. Kinde Annamária-est | Boka László

Ketten egy páston – Charles Baudelaire kétszáz évéről

Boka László „Le rire énorme de la mer” – nyelvi bűvölet, formakultusz és közvetítés

Kulturális folyóirat és portál

Támogatók