Címke: botos bálint

augusztus 11, 2022 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Öngyilkos életvágy

Az élet él és élni akar – jutott eszembe Ady sora Az öngyilkos előadása után. Nyikolaj Erdman 1928-ban írt vígjátéka, kemény társadalom- és rendszerkritika, nem véletlenül tiltották be a Szovjetunióban, majd száműzték Erdmant Szibériába. A szerző Meyerholddal dolgozott, a rendezőt kivégezték a sztálini rezsim alatt. Nevük viszont fennmaradt, előbbié mint a tragikus bohózat írója, utóbbi mint a színházi játék egyik megújítója. 

Botos Bálint negyedszerre állított színpadra előadást a nagyváradi Szigligeti Színház azonos nevű társulatánál, és eddig minden esetben képes volt újat, érdekeset, korszerűt alkotnia.

Az öngyilkos szövege humoros, a cselekménye bohózatközeli, a megírt emberi sorsok viszont drámaiak. A főszereplő akár hős is lehetne, ha lennének korunkban hősök. De nincsenek. Hiába keresnénk őket a múlt és jelen században. Buffók tetszelegnek a hősök szerepében. Pojácák és bohócok viszik a prímet. Cirkusz van, kenyér nem mindig akad. A kisember húzza a rövidebbet.

A rendező vékony jégre lépett, de felcsatolta a korcsolyákat, nem csúszott el, sőt. Előadása magában hordozza a bohóctréfát, az abszurd drámát, a groteszk vígjátékot. Wilson és Kantor színházát juttatta eszembe. Megtalálta a napjainkra jellemző formanyelvet. 

Fekete falak, aranyozott rámában a család kicsi otthona. Berámázva a család, az ismert retorika képi megjelenítése: a család a legfontosabb. Kiemelve, szépen berámázva. Körülötte semmi, fekete üresség. Ebbe a fekete ürességbe lépnek ki, próbálnak túlélni. Mindent. Munkanélküliséget, viszálykodást, társadalmi nyomást és elvárást. Belerokkanva, meggörnyedve, a piramis legalsó fokán, reménytelenül, mégis tele reménnyel.

A család, a szomszédok és a többiek mind, elhurbolt kezelábasaikban, fehérre festett arcukkal szinte egyformák. Az emberek viszont különböznek, hát frizuráikkal, maszkjukkal, kiegészítőkkel jelzik a különbözőséget. 

Kellékek nincsenek, a zene, a hanghatások helyettesítik a tárgyakat, „színesítik” a díszletet, jellemzik a karaktereket. 

Botos megalkotta ezt a rólunk szóló előadást, de a színészi játékra bízta a történet, a helyzetek megteremtését, szerepformálásukra a karakterek mélységeit és magasságait. Alakításaik által válnak fájdalmasan mulatságossá ezek az együttérzésre méltó vagy ágálásukban, képmutatásukban nevetségessé váló szereplők. Meg az a társadalom, az az értelmiség, aki a más, a lenézett kisember kezével kaparná ki a tűzből a maga gesztenyéjét. 

Szemjon egy félreértés nyomán válik majdnem hőssé: azt hiszik, hogy öngyilkos lett, majd ő kezdi hangoztatni, hogy véget vetne az életének. Felsorakoznak a hírnévre vágyó nők, a díjra ácsingózó irodalmár, a képmutató pap, a szomszédok, és még sokan, hogy saját vélt vagy valós gondjaikra Szemjon öngyilkossága hívja fel a figyelmet. Mindenki a maga ügyét tekinti elsődlegesnek, jár nekik az emberáldozat, hátha senkiből valakivé avanzsálnak.

Nincs közösség, nincs szolidaritás, és együttérzés sincs. Érdek van és önzés. 

Szemjon viszont élni akar. Rájön, hogy élni jó, hogy ameddig élünk minden megtörténhet, akár jóra is fordulhat minden. Vagy nem. Mindegy. 

Hunyadi István fergeteges alakítása teszi érdekessé és szerethetővé Szemjont. A bohóctréfától a drámai monológokig terjed a színész skálája. Ő a kisember megtestesülése. Nem túl okos, néha gyáva, de elég bátor ahhoz, hogy az élet nevében szembeforduljon az önös érdekei szerint kihasználni akaró többiekkel. A társadalommal, a közösséggel, ha úgy tetszik. A maga módján, hősködés nélkül, mint aki nem akar mást, csak élni. Túlélni a rendszert, ami megnyomorítja, ami nem tiszteli az életet. 

Tasnádi-Sáhy Noémi bravúros alakítása teszi szinte prototípussá a feleséget. Maria Lukjanovnája csontsovány, belegörnyedt a napi gondokba. Házassága nem kimondottan boldog, de ő elfogadta Szemjont olyannak, amilyen. Talán szerelemből ment hozzá, de már csak a megszokás, a civódás maradt. A valamikor szép nő megtört asszonnyá lett. Elviseli a szegénységet, férje rigolyáit, megszokta, talán szereti Szemjont, aggódik érte. Tasnádi-Sáhy megjeleníti az asszony érzelemvilágát: beletörődés, elfogadás, élniakarás. Ahogy elnéztem, az jutott eszembe, hogy nem egy és két ilyen sorsát elfogadó, a napi rutinba belefáradt feleséget ismerek. 

Molnár Júlia Szerafima Iljinisna, nem biztos, hogy örült lánya házasságának Szemjonnal, de ő is beletörődött. Elfogadta, mert mindent megtenne a lányáért. A művészileg megújult Molnár Júlia nagyszerű alakításában az anyának sem lehetett jobb élete, mint a lányának. Rezignáltan, szinte cinikusan fogadja az eseményeket. Egy pillanatig sem hiszi el, hogy veje önkezűleg véget vetne az életének. Még akkor sem, amikor mindenki halottnak hiszi. Mert Szerafima tudja, bármennyire is nehéz, küzdelmes, nyomorúságos is, élni kell. 

A festett arcok, a parókák, a testtartások okán alig ismertem meg a színészeket. Ezt dicséretnek szánom, mert azt jelenti, hogy játékuk is teljesen eltért korábbi szerepeikben látottaktól. Pompás karakteralakítások sorakoznak az előadásban, és csak a terjedelem okán nem méltatok külön minden kisebb-nagyobb szerepben brillírozó színészt.

Botos Bálint rendezésében kerek egészet alkot a szöveg, a zene, a mozgás, a testbeszéd. Humoros, meglepő és drámai képeket visz színre. A tréfa, a groteszk és abszurd egységes, koherens, jól felépített alkotássá nemesül az előadásban, amely az embert helyezi a fénybe. Szeretettel és megértéssel és sok humorral, vitathatatlan ízléssel. 

Az öngyilkos olyan előadás, amit jólesik újra és újra megnézni. Mert árad belőle a humánum. Ritkaság ez manapság.

Nagyváradi Szigligeti Társulat 

Nyikolaj Erdman: Az öngyilkos (vígjáték)

Fordította: Dalos Rimma

Rendező: Botos Bálint

Díszlettervező: Golicza Előd

Jelmeztervező: Bajkó Blanka Alíz

Zeneszerző: Trabalka Cecília

Sound designer: Hodu Péter

Ügyelő: Vajda Zoltán

Szereplők: Hunyadi István (Szemjon Szemjonovics Podszekalnyikov), Tasnádi-Sáhy Noémi(Maria Lukjanovna), Molnár Júlia (Szerafima Iljinyisna), Dimény Levente (Alekszander Petrovics Kalábuskin), Fodor Réka (Margarita Ivanovna), Tóth Tünde (Kleopatra Makszimova), Trabalka Cecília (Raisza Filipovna), Balogh Attila (Arisztarh Dominyikovics Golocsapov), Kocsis Gyula (Viktor Viktorovics), Csatlós Lóránt (Nyikifov A. Pugacsov), ifj. Kovács Levente (Jelpigyij atya), Scurtu Dávid (Jegor Tyimofejev), Kocsis Anna (Grunya Podeszpany), Szotyori József és Tőtős Ádám (Járókelők, temetkezési vállalkozók, pincérek, öregasszonyok), Vanca-Fodor Ilián (Süketnéma)

június 24, 2021 | Fazakas Márta | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Keresés ez is – Interjú Botos Bálint rendezővel

Fiatal színházi alkotóként tart számon a köztudat, holott már egészen gazdag „alkotói lappal” rendelkezel. Szalontáról indulva, hogyan vázolnád fel a színház iránti érdeklődésed genealógiáját, illetve milyen hatások voltak meghatározók az eddigi szakmai pályafutásodban? 

A kérdésben szereplő „fiatal” jelző már nem annyira pontos, tekintve, hogy mindjárt betöltöm a negyvenet. Talán azért is gondolnak sokan így rám, mert viszonylag későn, harmincon túl kezdtem rendezni. Addig elvégeztem a színművészetit Marosvásárhelyen, két évet játszottam Nyíregyházán, aztán tanítottam három évig egy színészképzőben, majd beiratkoztam Kolozsváron rendező szakra, amit 2012-ben végeztem el. Azóta rendezek.

Rendezői pályám elején sokat dolgoztam függetlenekkel a Váróterem Projektnél és a Râmnicu Vâlcea-i Anton Pann színházban, ahol ugyancsak sok fiatal volt. Amikor befejeztem a rendezőit, az ottani igazgató éppen leszerződtetett sok kolozsvári végzőst, Bács Miklós osztályából. Nagy szerencse volt, hogy éppen abban az időben, amikor még mindenki a színházban lakott és a fiatalok lendülete és szabadsága miatt igazán fanatikus munka folyt. Ahogy az évek teltek, szétszéledt a csapat, kissé megkopott ez a ritkán tapasztalható fanatizmus, ami kezdetben jellemezte az egész társulatot.

Erdélyi kőszínházakban csak néhány éve dolgozom. Kezdtem Gyergyószentmiklóson, aztán jött Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely. A váradi munkákban külön öröm, hogy ez volt az a város, ahol kamaszként elkezdtem némileg komolyabban színházzal foglalkozni. Volt a kilencvenes évek végén egy tanoda, ami a színház berkein belül működött, két évig jártam oda középiskolásként. A Tempo Klubban, vagyis a jelenlegi-egykori stúdió felett zajlottak a foglalkozások, itt volt az első váradi rendezésem is. A társulatból többen is segítettek akkor a felvételire való felkészülésben, tehát a váradi munkának volt egy visszatérés jellege. Visszaérkezés a szakmai gyökerekhez.

Színházi alkotónak neveztelek, mert részt vettél színészképzésben, szövegeket írsz, rendezel, általában te magad vagy az előadásaid dramaturgja is, tanítasz, dolgoztál függetleneknél és kőszínházakban egyaránt. Ha áttekintjük az eddigi rendezéseid címét, műfaját, helyszínét eléggé széttartó, sokszínű. Ez egy keresésnek a lenyomata vagy tudatosan viszonyulsz ennyire sokféle módon a színházcsináláshoz?

Ez a sokféle működés számomra egységet alkot. Annak az útnak a különböző sávjai, amin járva szeretnék egyre többet tanulni a színházról és olyan előadásokat létrehozni, amelyek – jó esetben – sűrítik azt az időt, amit a nézők ránk szánnak.

Az első szöveget valójában kényszer hatására írtam. Egy egyetemi projektben kaptam egy olyan darabot, amivel mérhetetlenül elégedetlen voltam és azt gondoltam, a színis diákoknak tartozom azzal, hogy megpróbáljak jobb anyagot adni a kezükbe. Egyszerűen nem maradt más választás, mint elkezdeni szövegeket írni, kitalálni szereplőket. Azt az előadást látta az Anton Pann színház igazgatója, és ő már kifejezetten kérte, hogy csináljunk egy olyan előadást, amelyhez a szöveget is én írom. A Váróterem Projekt csapatával csak olyan előadások születtek, amelyek szövegeit a munkafolyamat alatt hoztuk létre. Ez a módszer amilyen izgalmas és szabad, olyan idegtépő is tud lenni, de újra és újra igényét érzem, hogy egy ilyen szabadesés jellegű próbafolyamatom is legyen.

A tanítás is felkérés miatt indult, és időközben sikerült olyan módszert találni és kis változtatásokkal alkalmazni, ami sok örömet és rengeteg kihívást jelentett nekem is, reményeim szerint a diákoknak is. Ezt most éppen abbahagytam egy időre, mert azt gondoltam, már csak ismételni tudnám magam tanárként, vagyis nagyon fontos lett, hogy akár sok éven át csak én tanuljak, és a munkán keresztül gyűjtsek össze annyi tapasztalatot, amit talán újra érdemes lesz átadni egy csapat fiatalnak.

A szövegek kiválasztásában nagy része van az intuíciónak. Vannak darabok, amelyek esetében egyértelmű, hogy dolgom van az adott szöveggel. Ez egyszerre gondolati és érzéki is. Vannak olyan darabok, amelyek mind szellemi, mind érzelmi síkon mozgatnak, megérintenek. Ha ez megvan, vagyis azt érzem, hogy őszintén és személyesen tudok viszonyulni a szöveghez, akkor már csak az a kérdés, van-e aktualitása, érinti-e a jelenünket.

Szabadúszó rendezőként dolgoztál a legtöbb erdélyi színházban, román színházakban, független társulatoknál. Mi az, ami jól működik az erdélyi színházakban és mi az, amin szerinted változtatni kellene, esetleg elavultnak, nehézkesnek gondolsz? Ha, és amennyiben a helyzet megérett egy átalakulásra-újragondolásra, látsz-e kialakulni olyan generációt, amely felkészült és képes ezt a munkát elvégezni?

Nem hiszem, hogy az erdélyi színházak működése könnyen szétválasztható jó és rossz tulajdonságokra. A társulatok összetett közösségek és a vezetésük is nagyon összetett feladat. A társulatok múltja, összetétele, szakmai önbizalma, a nézők értékrendje, a város hagyományai, jelene és még számtalan faktor szerepet játszik abban, ahogy egy adott színház hogyan működik. Az a benyomásom, hogy bizonyos erősségek, vagy jó dolgok úgy jönnek létre, hogy más kérdésekben hiányosságok keletkeznek.  Kívülállóként könnyű lenne „jobban tudni”, de a társulatvezetés olyan felelősségek sokasága, amit az ember akkor tapasztal meg, ha vállal egy ilyen helyzetet.

Persze vannak generációs eltérések, de a kérdésedben szereplő felkészültség és képességek egyéni kérdések. Ezek, mint mindig, most is, változó mértékben vannak jelen az újabb generációban. Vannak most is olyan emberek, akik fiatalon vállalták színházak, társulatok vezetését, azt hiszem, megvan hozzá a felkészültségük és felelős gondolkodásuk is.

Nem hiszem, hogy egy adott generáció feladata volna, hogy újragondolja a színházat. Ez nem annyira feladat, mint némileg organikus igény. Természetes, hogy az ember leginkább szeretne a saját kortársaival beszélni, és ez magától értetődően előidézi azt a helyzetet, hogy a színházban megjelennek olyan szempontok, kérdések, formanyelvek, alkotói módszerek, amelyek már jobban jellemzőek egy generáció gondolkodására, életmódjára.

A saját feladatomat abban látom most, hogy rendezőként törekedjek a frissebb, bátrabb, érvényesebb megszólalásra.

(tovább…)