Címke: debrecen

május 24, 2024 | Ujvarad Admin | Fényjáték | Rovatok
MEGOSZTOM

A szín képe, a kép misztériuma

Kiállítás az Antal–Lusztig-gyűjtemény monokróm szegmenséből. MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ, Debrecen 2024. február 10. – 2024. május 12. Kurátor: Zsikla Mónika. 

A MODEM kiállítása átfogó válogatást mutat be a legjelentősebb magyarországi magángyűjtemények közé tartozó Antal–Lusztig-gyűjtemény monokróm festészeti darabjaiból. A kollekció tulajdonosa, dr. Antal Péter a 2000-es évek közepén kezdett monokróm festményeket vásárolni, ezek azóta gyűjteményének fontos szegmensét képezik. 

Az Antal–Lusztig-gyűjtemény monokróm szegmenséből válogató kiállítás 7+1 külön egységbe szerveződve kalauzolja végig a látogatót egy egyszerre fizikai és imaginárius útvonalon. A monokróm festők kutatásain keresztül a festészet olyan evidensnek gondolt fogalmain vezet végig, mint a gesztus, a kép tere, a kép határa vagy a kép rétegei. 

Az egyes szekciókban kiállított festők legtöbbjét a festészet önreferenciális lehetőségei foglalkoztatják, ilyen irányú vizsgálódásaikhoz a legbiztosabb terepet a monokróm formanyelv nyújtja: ennek keretei lehetővé teszik számukra, hogy minden üzenet közlésétől és minden narratív tartalom megjelenítésétől radikálisan elzárkózzanak. A radikális festészet (Radical Painting) irányzatának képviselői a monokrómia lehetőségén keresztül a festmény és a hordozó strukturális vizsgálatára, ezzel párhuzamosan pedig a színre és a kép tárgyjellegére helyezik a hangsúlyt. A színt önálló, minden felülettől és formától elhatárolható entitásként kezelik, és ezt a mindentől független entitást az önmagáért való (kép)tárgy fizikális dimenzióinak lehetőségein keresztül állítják a néző elé.

A kiállítók között olyan nemzetközi művészek munkáival találkozunk, mint Marcia Hafif, Joseph Marioni, Jerry Zeniuk, Phil Sims, Günter Umberg, Alan Charlton, Hartwig Kompa, Imi Knoebel, Dirk Rathke, Kuno Gonschior, Jakob Gästeiger, Jason Martin. A magyar alkotók között szerepel Tölg-Molnár Zoltán, Bernát András, Gál András, Károlyi Zsigmond és az egykori „legendás monokróm festőosztályának” hallgatói közül Káldi Katalin, Cseh Szilvia, Erdélyi Gábor és Szabó Dezső.

(Kompozíció monokrómban)

A festészet önreflektív lehetőségeit kutató monokróm festészet irányzatának képviselői az elsők között fogalmazták meg azt a törekvést, hogy a festéket és annak legfontosabb adottságát, a színt minden formától, felülettől és ábrázolástól független, önálló entitásnak tekintsék. A kiállítás ezen szekciójában bemutatott alkotások nem tekinthetők explicit monokróm műveknek, ugyanis a képtereket uraló színt az alkotók minden esetben kompozíciós „elemként” használták. Ennek ellenére ezek az egymás mellé rendezett művek érzékletesen villantanak fel olyan izgalmas alkotói pozíciókat, amikor egy kompozíciót egyetlen színre összpontosítva hoz létre egy-egy művész.

Az egyetlen színnel (és annak árnyalataival) létrehozott „monokromasztikus” alkotások között egyaránt láthatunk geometrikus formákból és alakzatokból megalkotott, expresszív gesztusok rétegződéseiből felépített, illetve szkripturális jellegű műveket is. Közös bennük, hogy az adott képteret uraló szín sohasem függetleníthető a formától, s azzal együtt az ábrázolástól, vagyis a színnek minden esetben kompozíciós értéke van. A kiválasztott színek nem csupán formákat töltenek ki, hanem formákat és teret alkotva képi összefüggéseket teremtenek. Vagyis nemcsak átértelmezik, hanem érzéki, asszociatív és narratív tartalmakkal is megtöltik a síkot.

(Gesztus)

A kiállítás Gesztus című szekciója olyan műveket sorakoztat fel, amelyek a festészet meghatározó princípiumai közül a pillanat dinamikáját rögzítő (kéz)mozdulatot és annak sokféleségét tematizálják. A hordozóra applikált festőanyag(ok) és a felületalakítási eljárások változatossága által létrejött faktúrák a művész kézjegyeként időtállóan őrzik az egymástól eltérő gesztusprofilokat. Ezek érzékletesen tanúsítják, milyen különböző technikákkal (ecsettel, spaknival, seprűvel, festőkéssel, hengerrel vagy akár ujjal) lehet a hordozóra (papír, textil, fa, alumínium stb.) felvinni az eltérő festészeti anyagokat (víz-, olaj-, akril- vagy zománcfestéket). Az alapra felhordott anyag(ok) faktúrája, azaz a festmény felülete pedig fosszilizálódott nyomokként, a legkülönfélébb módon mutatja fel a festő „ujjlenyomatát” jelölő gesztust.

(Festék)

A festék anyagiságát a monokróm festők az elsők között tematizálták. A monokróm vásznak és a különböző típusú, egy színre (be)festett hordozók ugyanis a befogadó figyelmét már nem az egyes toposzok bravúros leképezésével, hanem a kép egyetlen témájává tett festék (szín) jelenlétével igyekeztek magukra irányítani. A monokróm festészet önreferenciális vizsgálódásai által a festék önálló szerephez, sőt főszerephez jutott: a monokróm festők a festékhez annak fizikai aspektusai felől közelítettek, a súlyára, sűrűségére, kémiai összetevőire (pigment, kötőanyag) vagy akár formálhatóságára reflektálva. A festék másik legfontosabb adottságát, a színt szintén önálló, minden felülettől és formától elhatárolható entitásként kezdték kezelni, ezt a mindentől független sajátságot pedig az önmagáért való (kép)tárgy fizikális dimenzióinak lehetőségein keresztül állították a néző elé.

(A kép tere)

A nyitott (all-over) képmező kapcsán egy másik tendencia, a formázott vászon (shaped canvas) is meghatározó jelentőséggel bírt. A téglalap-formátumtól eltérő szerkezeti konfigurációk lehetővé tették a festők számára a kép sík felületének háromdimenziós kibillentését, ami a táblaképnek plasztikai minőséget kölcsönzött. A formázott vászon irányzatának egyik legtöbbet hivatkozott festője Frank Stella.

Formázott vásznain a képsíkot uraló emblematikus motívumok a kép vakkeretének a formáját, azaz a mű formátumát is a motívumhoz igazították. A formázott vásznak pedig forradalmi módon léptek tovább az illuzionista festészet minden korábbi vívmányán, egyedi formáik megkérdőjelezték a táblakép hagyományos téglalap-formátumát és felszámolták az illuzionista háromdimenziós térre nyíló, ablakként felfogott (festett) kép évszázados koncepcióját. Ennek köszönhetően a formázott vászonképek háromdimenziós kiterjedése a kép „tárgyi”, „tárgyszerű”, plasztikus karakterére is ráirányították a figyelmet.

(A kép határa)

A kép terének határait (ki)jelölő képkeret a festmény ugyanolyan fontos része, mint a képtér. Artur C. Danto így ír erről: „A képkeret szélei mindig fontosak voltak a festészetben, és minden bizonnyal mintegy generálták az átaluk kijelölt teret kitöltő kompozíciót, hiszen a fókusz és a nézőpontok a szélekhez viszonyítva tesznek szert kompozíciós jelentőségre. A szél fontossága ott derül ki leginkább, amikor semmibe vész…” De mi történik abban az esetben, amikor egy festménynek klasszikus értelemben nincsen a képterét/a kompozíciót körülhatároló kerete? Ebben az esetben milyen demarkációs vonal jelölheti ki a kép határát, és mi az, ami „bekeretezi” a kompozíciót?

A kiállítás jelen szekciójába olyan művek kerültek egymás közelébe, amelyek egymástól nagyon eltérő pozíciók mentén közelítettek a képhatár látszólag evidens fogalmához. Egyes esetekben a képtest éleit hangsúlyozva maguk a festők szabtak határt a kompozíciónak, máskor pedig éppen hogy nem merészkedtek el a képélek síkot megtörő, azt bekeretező határáig. A szekcióban helyet kapó művek között olyan festmény is található, amelynek festője a festés folyamatát visszatükröző és a lecsorgó festék esetlegességének helyet adó terepként tekint a képtest oldalaira, míg más alkotó a vászonkép síkját határoló élek milliméteres „peremvidékére” komponálta festményének eseménydús színkavalkádját. Akad olyan mű és műegyüttes is, amely a képsíkot meg(fel)nyitó hasítékokkal vagy a kiállítótér falára kiterjesztett színreflexiókkal a harmadik dimenzió irányába is megnyitja a képteret.

(A kép rétegei)

A festészet önreflektív megközelítése és materiális összetevőinek analitikus vizsgálata számtalan monokrómmal foglalkozó festő számára nyitotta meg az utat a kép rétegeivel/rétegződésével kapcsolatos kérdések és lehetőségek irányába. A képrétegek sajátossága azonban legtöbb esetben olyan szakmai probléma, amely a festőt vagy adott esetben a művet kutató művészettörténészt, restaurátort foglalkoztatja. A mindenkori befogadó számára egy festmény rétegeinek kérdése az esetek túlnyomó részében szinte lényegtelen technikai információ. Az analitikus festészet pozíciójából közelítve egy festmény/ festett felület rétegződése azonban nem csupán festészettechnikai kérdés, hanem a kompozíciót és az általa nyújtott esztétikai élményt is potenciálisan befolyásoló szempont. Jus Juchtmans belga monokróm festő saját megfogalmazásában úgy utalt a rétegekben történő festésre, mint olyan sakkjátszmára, amelyben a festő minden lépése után az anyag lépése következik, majd a festő újabb lépése egészen addig, amíg a kép utolsó rétege is el nem készül. A rétegelt technikájú monokróm festmények között a „lakk-monokrómok” szinte önálló csoportot alkotnak. Ezek esetében a festészet vakkeret–vászon–festék klasszikus hármasából a festők a legtöbb esetben a vakkeretre feszített vászonhordozót megtartják, de a festék szubsztanciáját transzparens vagy színes ipari lakkokkal és pigmentporral helyettesítik. 

(Monokróm a magyar festészetben)

A monokróm tendenciák egyik első magyarországi megnyilvánulása 1989-re datálható, amikor a „rendszerváltás” szele és hatása a Magyar Képzőművészeti Főiskolán is markáns átalakulásokat hozott. Ekkor lett az intézmény tanára többek közt Maurer Dóra, Károlyi Zsigmond és Jovánovics György. Egy évvel a főiskolai rendszerváltást követően, 1990-ben Károlyi Zsigmond pedig már azzal az Ad Reinhardt által inspirált gondolattal indította a monokróm stúdiumokra alapozott programját, hogy „a monokróm: korunk akadémizmusa”. 

A pedagógus Károlyi első festőosztályának növendéke volt többek közt Káldi Katalin, Cseh Szilvia, Braun András, Erdélyi Gábor, Szabó Dezső, Uglár Csaba és rövid ideig az ELTE Művészettörténeti Tanszékéről áthallgató Páldi Lívia is. Ők azóta Károlyi „legendás monokróm festőosztályának” művészhallgatóiként vonultak be a magyar művészettörténetbe. Az osztályban kézről kézre adott elméleti szövegek és a Károlyi által szorgalmazott monokróm festészeti stúdium hatása több pályatárs szemléletét a mai napig meghatározza. Károlyi jelentős pedagógiai aktivitása ellenére ugyanakkor a monokróm festészet – néhány tanítvány életművét leszámítva – csupán zárvány maradt, nemzetközi integrációja pedig még mindig várat magára. 

Károlyi monokróm szellemben indított festőosztályának kibontakozását megelőzően, a szintén évtizedekig pedagógusként (is) tevékenykedő Tölg-Molnár Zoltán festészetét akkoriban már jó ideje redukált színhasználat jellemezte. Tölg-Molnárnál a fekete szín megjelenése már az 1960-as évek végétől, főiskolai tanulmányainak időszakától megfigyelhető. A redukció és a végpontokon berendezkedő színhasználat evidens párhuzamba hozza életművét a monokróm gyakorlatával. Ennek ellenére Tölg-Molnárt sohasem foglalkoztatta a festészet/festmény szisztematikus analízise, és egy 2022-es interjúból az is kiderül, hogy saját anyagművészetére sohasem gondolt monokrómként, mert mint mondta: „A monokróm nem ábrázol, márpedig nekem látszó, mi több olvasható formáim és gesztusaim vannak. A monokróm valami ennél sokkal költőibb.” 

Az egykori Tölg-Molnár-tanítványok közül Gál András maradt a monokróm festészethez legkonzekvensebben kötődő művész. Az akadémiai képzés befejezését követően, 1995–1996 között Károlyi tanársegédjeként még egy évig tevékenykedett az egyetem berkeiben. Ezután Gál a monokróm festészet örökségének nemcsak elkötelezett híve, hanem aktív folytatójává maradt. Festészetével sikerült abba a nemzetközi diskurzusba is bekapcsolódnia, amely az elmúlt évtizedek során a monokróm Marcia Hafif és Joseph Marioni körül formálódott radikális irányzatának holdudvarában zajlott/zajlik. A közösség tagjaival számtalan nemzetközi csoportos kiállításon vett részt, műveit több tucat egyéni kiállításon mutatta be világszerte. A nemzetközi diskurzusokba való beágyazottságát az irányzat teoretikus képviselőivel folytatott aktív és kollegiális párbeszéd is jól mutatja, aminek köszönhetően levélváltások és e-mail-beszélgetések során több fontos szöveg is született Gál munkásságához kapcsolódóan. Következetesen építkező monokróm munkásságát a verbálisan, formailag, technikailag hivatkozott, újrajátszott és remixelt referenciák alapozzák meg. Ezek használatával olyan unikális megközelítésmódot dolgozott ki, amely a festészet princípiumait új és szokatlan képi szituációkban (re)kontextualizálja. 

Bernát Andrásnak az 1980-as évek végétől kibontakozó festészete – ahogyan Tölg-Molnár Zoltáné is – csak áttételesen hozható összefüggésbe a monokrómmal. Pályatársával, Károlyi Zsigmonddal szakmai beszélgetéseik során időről időre előkerült közöttük a monokróm festészet „ügye”, többek közt a monokróm osztály pedagógiai programjához kapcsolódóan, de Bernát festészete mindvégig az ábrázoláshoz (ember, csendélet, táj) kötődött. A kezdetektől a táj látványa foglalkoztatta, amelyet korai képein még erős utalásokkal, felismerhető tájképi elemekkel, az 1990-es évektől pedig már egyre absztraktabb megfogalmazásban ábrázolt. Festészete konzekvensen hű maradt a horizontális képformához, ami látáspszichológiailag megfeleltehető a tájnak. A monokróm festészettel legtöbbször összefüggésbe hozott Objektum-sorozatának (látszólag) egyszínű képtáblái ezeket az imaginárius tájképekké rendeződött hullámvonalakat ábrázolják. A szériához két festészettechnikai újítás – az ezüstpor és a szintetikus lakk használata – is kötődött. A festékbe kevert ezüstpor mágikus belső fénnyel, a gyorsan száradó szintetikus lakktól fosszilizálódott ecsetnyomok barázdáin megcsillanó (külső) fény játéka pedig a mozgás hatását keltő dinamizmussal töltötték meg a képtereket. Az atmoszferikus benyomást keltő tájképek kezdetben monokróm, később polikróm szín- és tónusvariációkat mutattak. Bernát festészete azonban mindvégig távol maradt a monokrómia önreflexióitól és analitikus szemléletétől. 

A kiállítás kurátori anyagának szerkesztett, rövidített változata.

május 22, 2024 | Mravik Patrik Tamás | Fényjáték | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

A tekintet hozzáférhetősége

Ajánló a debreceni MODEM Tar Sándor „Az vagyok, aki vagyok. Úgyse lehetek más: miért féljek hát felfedezni, ki vagyok? című kiállításához

Első pillantásra is rendkívüli erővel hat, mikor a Petőfi Presszótól 19 emeletnyi emelkedést követően egy fagyosszürke januári délutánon az emblematikus debreceni toronyház tetejéről tekintünk le városra, a vasút mögötti ipartelepre vagy az egymást mellett magasodó paneltömbök mozgalmas világára. Ez a nézőpont mégsem maradhat az ártatlan szemlélődőé, mikor immáron a szociográfus, az író, a munkásfelügyelő vagy a besúgó nézőpontjából figyelünk éberen a galambháló mögül. 

A Don Tamás és Lakner Lajos kurátori munkájával megvalósuló kiállítás arra tesz kísérletet, hogy Tar Sándor író karakterén és az ahhoz kapcsoló ellentmondásokon keresztül szóljon hozzá azokhoz a kelet-európai sorskérdésekhez, amelyekkel egyszerre közvetlen kapcsolatban éljük mindennapjainkat, mégis nehezen férünk hozzájuk. Mindezt egy olyan térben, amely leképeződése, egyben élő valósága a felvetett dilemmáknak, valamint egy olyan szereplőn keresztül, akiben ezek az ellentmondások végletesen ott feszültek. Ily módon tehát nem klasszikus irodalomtörténeti kiállításról beszélhetünk, kevésbé az alkotói életmű rekonstruálásának vagy akár megértésének útját igyekszik kijelölni, mint inkább a léthelyzet és sorsirányok hangsúlyosak, amelyek az alkotót meghatározták. Egy olyan izgalmas nézőpontot kínál tehát, amely felvillantja a sajátos K-európai paranoiák, játszmák, dilemmák hálóját, és az abban küszködő ember sziluettjét.

Tar Sándor munkásként, művezetőként, valamint munkásfelügyelőként dolgozott Magyarországon és az NDK-ban, mielőtt 1976-ban egy munkásszociográfiai munkával elnyerte a Mozgó Világ pályázatának első díját. Innentől indult ellentmondásos kapcsolata a Kádár-kori értelmiségi közeggel, akiknek alighanem vágyott a támogatására, egyben rossz érzéssel, talán féltékenységgel és haraggal a szívében is viszonyult. Részben ezek az érzések jelenthették az üzemanyagot később azokhoz a rendkívül részletes és sok esetben nem kevés rosszindulattal megformált jelentésekről, amelyeket róluk mint III/III. ügynök készített a hetvenes évek végétől. Tar az elnyomott rétegek, elsősorban a munkásság sorsa iránt rendkívül érzékeny, a valóságot metsző pontossággal és remek elbeszélői érzékkel megragadni képes alkotói tekintete ilyen módon feloldhatatlanul összekapcsolódik a hatalom elvárásait nemcsak teljesítő, de túlteljesítő – barátait és támogatóit kiszolgáltató – jelentésíróéval.

Nemcsak izgalmas kordokumentum, de egyben az említett ellentmondások tükreként tekinthető az a levélváltás, ami az Élet és Irodalom hasábjain eleinte a jelentő, Tar és a jelentett, Kenedi János között, majd pedig a magyar értelmiség számos prominens tagjának reflexiója mentén zajlott. Az első, érzelmekkel teli 1999-es levélváltás megmutat valamit abból az emberségből, ami a létező szocializmus embertelenségében is kiviláglik, egyben azt is, hogy mit jelent jelentőnek és jelentettnek lenni. Tar szégyenkezett és megbánta tettét, Kenedi pedig megbocsátott, sőt katartikus pillanatként írta le, ami Tarban és kettejük között megtörtént. Sokatmondó e sorokat olvasva az a társadalmi tét, amely egyértelműen feszítette akkoriban az ügynökakták nyilvánossá tételével kapcsolatos vitákat, és hogy Tar esete, mint az egyik „első” ügy mekkora téttel bírhatott ezzel kapcsolatban. Egyszerre jelent meg az értelmiségi közeg jogi és morális dilemmái, akár az ügynökakták, akár magának Tarnak a megítélése kapcsán, valamint az író mindennapi valóságban feszítő tehetetlensége, bűntudata. Ahogy a kiállításban felvetett dilemmák, úgy annak részeként azonban ez a diskurzus sem kínál feloldozást vagy kézzelfogható tanulságot. Kenedi 2004-es esszéjében, megismerve a jelentések mindenre kiterjedő részletességét, visszavonta korábbi állítását Tarral kapcsolatban, aki szerinte menlevélként használta a felkínált áldozati pozíciót a szembenézés helyett, Tar pedig levelének tragikus ígéreteként tényleg halálba itta magát – sem az alul lévők sem az elitben helyét nem találó Tar 2005-ben halt meg, bő kilenc évvel korábban mint a hasonlóan tragikus sorsban osztozó debreceni pályatársa Borbély Szilárd, aki szinte napra pontosan 20 évvel ezelőtt vetett véget életének.

A kiállítás ugyanakkor a fókuszba állított konkrét emberi sorsokat szándékosan nem bontja ki, nem értelmezi, sokkal inkább az ezeket körülvevő atmoszférát járja körbe különböző eszközök révén. Mindezt már a hely szelleme is felerősíti: az ódon épület, a lift vagy a sötét folyosó, amelyek együttesen vezetnek el a kis panellakáshoz, ahol a városra letekintő megfigyelő tehetetlensége és hatalmi helyzete is zavarba hozza a befogadót. Kínálkozott volna a lehetőség, hogy a kurátorok egy berendezett, személyessé tett világba nyújtsanak betekintést, ezáltal a látogatót méginkább a voyeur pozícióba helyezve, aki így maga is benézhetett volna egy másik ember életének intim tereibe. Ez a választás ugyanakkor azzal a veszéllyel járt volna, hogy a Kádár-korszak ismert tárgyai a nosztalgikus befogadást, egy hagyományosabb – ún. „hiteles” tárgyakra épülő – muzeológiai koncepció szerint rekonstruált környezet pedig elidegenítő hatást gyakorolhatott volna.

Annak érdekében, hogy a kiállítás a hely aurájára, egyben az alkotó életmű általánosabb sorskérdéseire reflektáljon, a kurátorok kortárs művészeket kértek fel, hogy új vagy már meglévő műalkotásaikkal reflektáljanak az életműre. Gerhes Gábor, Kádár Emese, Németh Ilona, Szilágyi Lenke, Tóth Balázs Máté munkái azokra a Tar-féle életutat meghatározó elvont, egyben nagyon is valóságos motívumokra fókuszálnak, mint a megfigyelő és megfigyelt tekintet, a rejtőzködés, a sehova sem tartozás, vagy a szerepek közötti átjárás. Ebben a narratívában és légkörben nem érződik idegennek egymás mellett a kortárs művészeti alkotás és a zsírfoltos konyhabelső.

A kiállítás fontos kísérlet a helytörténet újragondolásában is. Egy összetett és súlyos témát emel ki a sok esetben elidegenítő hatással bíró intézményi térből, és helyez át egy élő, önmagában is összetett és problematikus társadalmi és fizikai valóságba. Egyetértve a kiállítás alapvető céljával, fontos célkitűzés, hogy a helyek története ne a múzeum tereinek távolságtartó, a pozitivista történettudomány kimért száraz elemzése mentén születő történet legyen, hanem élő, a helyi közösséget bevonó és befogadó közegben formálódó narratíva. Jelen kiállítás megmutatja, hogy amellett, hogy a kulturális tér inkluzív, nem szükségszerűen a kései kapitalizmus könnyen fogyasztható kulturális termékét kínálhatja csupán, hanem képes azokat a téteket és ellentmondásokat is felvillantani, amelyek a vizsgált életforma természetéből fakadnak. Ilyen módon a helytörténet a fizikai terek rekonstruálásán túl, egyfajta antropológiai, szociográfiai műveletté válhat, amelyben ugyanakkor kulcsfontosságú a befogadói tudatosság és érzékenység. Tar Sándor karakterének megfejtésére vagy még inkább megfejthetetlenségére adott kortárs művészeti reflexiók ugyan segítik az elmélyülést, de biztos fogódzókat vagy itinert nem kínálnak.Tar Sándor sorsa és dilemmái mélyen gyökereznek a kelet-európai ember sorsában, akinek az előrejutás, a kortársak szerint is kiragyogó tehetségének kiteljesítése és a szégyen elkerülése érdekében vállalt megalkuvás, az elnyomottak és kizsákmányoltak iránti szolidaritás, a kivételes képességeknek a hatalom szolgálatába állítása, vagy a barátok elárulásának gyötrő terhe foglal keretbe. Az őt körülvevő közeg számára az egyik legfőbb kérdés, hogy képes lehet-e morális vagy jogi kategóriák alapján feldolgozni, megérteni, végső soron pedig megbocsátani a jelentőnek, amit tett. A kérdés, hogy sikerülhet-e feldolgozni mindezeket a gyötrő dilemmákat, már nem csupán Tar Sándor, hanem mindannyiunk sorskérdése, mint ahogy az is – és ezzel alighanem maga Tar sem vitázna – ha ezek a dilemmák nem csupán az Élet és Irodalom hasábjain zajló értelmiségi diskurzusokban, hanem szűkös panellakásokban megidézett történetekben is megelevenedjen.

Fotók: Modem

november 12, 2023 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Cyber Cyrano – nem csak tinédzsereknek

Ami immár közhely, hogy a színháznak napjaink társadalmáról és ezen belül az egyénről kell kérdéseket megfogalmaznia, mintha az ifjúsági előadásokra nem tartanák érvényesnek a színházi vezetők, néha még az alkotók sem. Pedig előbbiek és utóbbiak is szomorúan veszik tudomásul, hogy a kis- és nagykamaszok, a fiatalok csak akkor nézik meg a nekik szánt produkciókat, ha muszáj, de akkor is nagyon unják. Őszintén: nem csodálom. 

Ezt a „hagyományT” törték meg Debrecenben. A Csokonai Nemzeti Színház Fórum Színház épületének Kóti Árpád termében a kamaszok, fiatalok saját problémáikkal szembesülnek a Cyber Cyrano előadásban. Tasnádi István színművét névrokona, a nagyváradi Tasnádi-Sáhy Péter a kamaszok problémai iránti érzékenységgel állította színpadra, és egy olyan újítással, ami tükrözi a fiatalok virtuális és valós világát 2023-ban: az előadásban megjelenő fotókat a mesterséges intelligencia (MI) „készítette”, persze az alkotók fantáziájának „betáplálásával”. A fiatalok elkezdték ugyanis használni az MI-t, az idősebbek pedig félnek tőle. Mert lehet hasznos és veszélyes, attól függ, ki, mire, milyen szándékkal alkalmazza. Az előadás alkotói megmutatták, hogyan lehet kreatívan a művészet szolgálatába állítani.

Szintén ugyanez a kérdés a közösségi platformokkal kapcsolatban, csak azokat már mindegyik korosztály megszokta. Már a TikTokba is betévednek a 18-nál jóval idősebbek (is). Mert nagyszerű kommunikálni általa, virtuálisan elérni a földgolyó bármely pontját, ugyanakkor rombolni is képes az értelmet és az érzelmet.

Meglátásom szerint a nagy kérdés: kinek a felelőssége, hogy a gyerekek hogyan, miért és milyen céllal költöznek, menekülnek a valós létből a virtuális világba. Ez a Cyber Cyrano kérdése is, anélkül, hogy bár egyetlen szó vagy képi utalás is történne erre.

Az előadásban három középiskolás, két lány és egy fiú drámája bontakozik ki. A szerző egy megtörtént esetet dolgozz fel. A cím Rostand, 19. század végén íródott romantikus drámájára utal, melyben a főhős, Cyrano csillogó elméjét „kölcsönzi” a szép Christiannak, hogy utóbbi arcával meghódítsa a szeretett nőt. A 21. században virtuális arcokkal hódítanak, vagy vezetnek félre. 

Zsuzsi, Heni és Máté szokványos kamaszok. Barátsággal, szerelemmel küszködnek, kortársaikkal és önmagukkal vannak konfliktusban. Tartok tőle, hogy a kirekesztés, megszégyenítés, közismertebb nevén a bullying is szokványossá vált az iskolákban, osztályokban. 

Zsuzsi és Máté jópajtások, Heni az újonnan jött, magabiztosnak tűnő szép lány elválasztja őket. Zsuzsi páriává válik, ciki vele barátkozni, a virtuális világba menekül és kitalált személyekkel, történetekkel rászedi Henit és Mátét. Nem akar ő rosszat, csak kitolni a másik kettővel, bebizonyítani, hogy okos, ugyanakkor felismeri a manipulációs készség adta hatalmat. Elhiszik neki a kitalált mesét, a virtuális és a valós összefolyik. Heniről kiderül, hogy a magabiztossága csak látszat, önmarcangolásában testi fájdalmat okoz magának. (Hány fiatalról derül ki, hogy vagdossa, kínozza magát, hogy a fizikai fájdalom valamelyest elfedje a lelki vívódásokat, az önbizalom hiányát, a társak okozta kínokat? A statisztikák szerint sokan vannak és egyre többen.) A játék tragédiába fullad. A két fiatalt megrendíti társuk tragédiája. Ugyanakkor mintha Máté csodálni kezdené Zsuzsit, utóbbi pedig mintegy a hatalom mámorában közli, hogy talán folytatja, könyvet ír a virtuális térben. 

Florina Bellinda Vasilatos funkcionális, állandóan változónak tűnő tere, Ungvári Oszkár fény- és hanghatásai, zenei kompozíciói hol a valós, hol a virtuális teret varázsolják színpadra, a jelmezek pedig a divaton túl, a tinédzserek ikonjait idézik. Katona Gábor koreográfiája diszkréten kalauzol végig ezeken a világokon, jelzi a gyerekek vad és szelíd álmait. 

A rendező pedig biztos kézzel mozgatja a fiatal színészeket. Megteremti a kamaszkorra jellemző derűt és zaklatottságot, érzékelteti az érzelmi sokszínűséget, az erre az életkorra jellemző szenvedéseket és örömöket. 

Az előadás minden pillanata hatásos, izgalmas, néha humoros, máskor szívszorító. S mi más lenne a színházi játék célja, mint hatni a nézőkre, érzékennyé tenni minket a felvetett kérdések iránt. Néha a clownok derűvel kevert szomorúságát, máskor a játék élet-halál tétjét vélem felfedezni az előadásban. Úgy tárja elénk ennek a korosztálynak a hangos, színes világát, hogy megérezzük és megértsük a hangok, színek, lázadások mélyén háborgó érzelmeket, vívódásokat, félelmeket, bizonytalanságokat. Az elveszettséget a valós világban és az álmodozást a virtuális létben. Gyönyörű pillanat, amikor egy régi táncdal néhány hangjával jelzi az előadásban a fiatalok vágyát romantikára, szerelemre. Megrendítő, ahogy kiderül Heni önbántása. S az előadás minden jelenete humorral vagy kegyetlen erővel mutatja meg a három fiatal menekülésvágyának okát, megfogalmaz egy kérdést, amin még napokig lehet és – szerintem – kell töprengeni. 

Tasnádi-Sáhy a bemutató után elmondta, hogy egy 15 éves lánnyal, Franciskával konzultált arról, milyenek a manapság a kamaszok, hogyan beszélnek, milyen sajátos szavakat, kifejezéseket használnak, hogyan viselkednek egymás közt és az iskolában, mik a gondjaik, vágyaik álmaik. Mert a fiatalokat is csak úgy lehet megismerni, ha figyelünk rájuk, beszélgetünk velük. 

Ezt a tudást is átadta a három fiatal, tehetséges színésznek. Szép Evelin, Fekete Patrícia, Komlódy Márk hiteles kamaszok, ugyanakkor hatalmas erővel képesek elénk tárni az általuk játszott fiatalok mélyre zárt érzelmeit, belső harcaikat. Pompásan játszanak, egyszerre könnyedek és drámaiak. Minden szavuk, mozdulatuk, gesztusuk őszinte és igaz. Komoly karriert jósolok nekik a színészi pályán.

Előadás után figyeltem, mit beszélnek a fiatalok, akiknek szemmel láthatóan tetszett, amit a színpadon látták. Egyik lány a könnyeit törölgetve mondta a barátainak, hogy az osztályából is kórházba került valaki, mert addig csúfolták a közösségi hálón, ameddig felvágta az ereit. Szerencsére időben megtalálta a testvére. A lépcsőn felfelé viszont egy kisebb társaság azon nevetgélt, hogy a két szereplő „bekapta a horgot”, nem ellenőrizték, kivel csetelnek. 

Én azon gondolkodtam, hogy hol vannak a szülők, a pedagógusok, miért nem figyelnek a gyermekekre, a kamaszokra. 

Mert ők nem véletlenül nem jelennek meg az előadásban, és sok szó sem esik róluk. Nem meglepő felismerés mind a szerzőtől, mind a rendezőtől, hogy a korukra jellemzően zárkózott kamaszok inkább a virtuális térben keresnek megoldásokat a gondjaikra, minthogy a családjukhoz, tanáraikhoz fordulnának. 

Csak remélni tudom, hogy szülők és pedagógusok tolongani fognak, hogy megtekinthessék a Cyber Cyranot. Sok mindent megtudhatnak a gyermekeikről, illetve tanítványaikról. Abban viszont biztos vagyok, hogy a fiatalok szívesen megnézik, mert végre egy számukra meghirdetett előadás valóban róluk szól.

Debreceni Csokonai Nemzeti Színház 
Tasnádi István: Cyber Cyrano 
Rendező: Tasnádi-Sáhy Péter 
Díszlet és jelmez: Florina Bellinda Vasilatos
Zenei és vizuális tervek: Ungvári Oszkár
Koreográfia: Katona Gábor
Rendezőasszisztens: Ozoroczki Erika
Szereplők: Szép Evelin (Zsuzsi), Fekete Patricia (Heni), Komlódy Márk (Máté)

október 10, 2023 | Szűcs László | Hírek
MEGOSZTOM

Partiumi diákírók debreceni találkozója

Partiumi diákírók debreceni találkozójával folytatódik a Partium Ház és a nagyváradi Holnap Kulturális Egyesület közös rendezvényeinek a sorozata. Október 14-én, szombaton 15 órától Debrecenben, a Partium Ház székhelyén (Piac utca 81.) Bihar megyei, Szatmár megyei és debreceni diákírók újabb – felolvasásokkal, beszélgetésekkel tarkított – együttlétét tervezik.

Közreműködik Kocsis Csaba előadóművész (Berettyóújfalu) aki számos, a vidéken élő s alkotó költő műveit zenésítette meg s adja elő rendszeresen saját gitárkíséretével. Az alkotás folyamatáról, a megzenésítés műhelytitkairól Szűcs László, az Újvárad folyóirat főszerkesztője faggatja az előadót.

Várjuk a nagyváradi, Bihar megyei diákírók jelentkezését az [email protected] címen, illetve a 0725944956 telefonszámon. A résztvevők utaztatatásával kapcsolatban, szükség esetén, a Holnap Kulturális Egyesület is tud segíteni, indulás szombaton 14 órától a Léda háztól (Republicii nr. 59.)

február 16, 2023 | Ujvarad Admin | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Könyvbaráti alapon

Tapasztalataink alapján van némi igazság abban a visszatérő panaszban, hogy a politika és az ő csinálói különböző szinteken hajlamosak kisajátítani, enyhébben szólva a maguk kezébe venni a magyar kultúra napjához kapcsolódó programokat, ezzel párhuzamosan a háttérbe szorítva az értékteremtő lényeget. 

Történt, hogy január 22-én a nagyváradi színházban tíz másik városbéli kultúra közeli intézménnyel együtt az Újvárad folyóirat, illetve kiadója, a Holnap Kulturális Egyesület is csatlakozott A könyv barátja elnevezésű kezdeményezéshez, amelyet még a múlt év tavaszán indított a hajdúvárosban a debreceni önkormányzat. Nyilván egy folyóirat, egy színház, egy középiskola, egy könyvtár, egy könyvesbolt, egy nyelv és irodalom tanszék eleve joggal gondolhatja magát a könyv barátjának, illetve a dolgot személyessé téve az olvasó barátjának. Különben mi értelme lenne a mindennapjai(n)knak?

Azt követően, hogy a kultúra napi rendezvény után a csatlakozók átvehették a program nevét viselő matricákat, adódik a kérdés, hogy e szimbolikus gesztuson túl mit tehet még a kezdeményező azért, hogy ez a jelkép tartalommal telítődjék. Természetesen nyújtson finanszírozást a jó ötletek mellé. Ám ezen túl, úgy gondoljuk, a létező kereteket a résztvevőknek kell megtölteniük tartalommal, a vonzó programok szervezésének lehetősége a csatlakozók kezében van. Az, hogy az olvasás, a könyv, az irodalom népszerűsítése érdekében eredményesen tudjanak – működésük olykori összehangolásával – cselekedni, akár a testvérvárosi partnerekkel is együtt. Ha ez így történik, akkor túl tudunk lépni azon a szinten, hogy erre a január végi dátumra csupán a magyar kultúrpolitika ünnepeként tekintsünk. Ígérjük, az eredményekről, a remélt szintlépésről hírt adunk.

A szerk.

február 13, 2023 | Szűcs László | Hírek
MEGOSZTOM

A holnap veteránja – Dutka Ákos emlékest a debreceni Partium Házban

Dutka Ákos (1881–1972) nagyváradi költő, publicista, szerkesztő, a legendás a Holnap antológiák megbecsült tagja halálának 50. évfordulója alkalmából, február 15-én, 18.00 órai kezdettel emlékestet tart a debreceni Partium Ház, együttműködve a nagyváradi Holnap Kulturális Egyesülettel.

Az egyik utolsó Holnapos életpályáját, munkásságát, műveit Dr. Boka László irodalomtörténész, egyetemi docens, a budapesti Irodalomtudományi Intézet tudományos főmunkatársa (nem mellesleg Dutka Ákos egyik rokona), valamint Szűcs László, az Újvárad irodalmi folyóirat főszerkesztője és Bakó Endre debreceni irodalomtörténész idézik meg. Közreműködik Újhelyi Kinga színművész és a debeceni Trió Consort Vonóstrió.

Dutka Ákos a modern magyar poézis egyik úttörője hosszú életút végén, 1972. december 27-én hunyt el Máriaremetén. A Holnap forradalminak mondható antológiáiban (1908, 1909) Adyt követően ő számított rangidősnek, az egykori költői „hetesfogatból” ő az egyedüli, aki Nagyvárad szülöttje. Juhász Gyulával közösen Debrecenben is többször megfordultak, képviselve a Holnap Társaságot, melynek ők ketten titkárai is voltak. Az első világháború végén Biró Lajos hívására Budapestre költözött, ahol 23 éven át a Külügyminisztérium sajtóelőadója, illetve a Friss Újság felelős, majd főszerkesztője volt. Hosszú életútja alatt mindvégig megmaradt szülővárosa poétájának, két prózai visszaemlékezése is a századelő Nagyváradját idézi meg.

(A fotót Torkos Márk Erik készítette a nagyváradi megemlékezésen. További képek itt: https://www.ujvarad.ro/keptar/dutka-emlekest-a-kultura-heteben/)

január 11, 2023 | Szűcs László | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

A könyv baráti szálai

2022 áprilisában indította el Debrecen önkormányzata A könyv barátja elnevezésű programot, melyhez a közeli napokban nagyváradi partnerek is csatlakozhatnak. A kezdeményezés mibenlétéről, céljairól, a csatlakozás kínálta lehetőségekről Dr. Puskás István alpolgármesterrel Szűcs László beszélgetett.

Miben más, miben sajátos ez a kezdeményezés, mint a hasonló „olvasásbarát” akciók?

Talán abban, hogy egy szélesebb platformot igyekszik létrehozni egy közösségen, egy városon belül úgy, hogy nem az egyes olvasókat köti össze, hanem azokat a szereplőket – kulturális és oktatási intézményeket, civil szervezeteket, vállalkozásokat –, akik tevékenységükben megjelenítik és működtetik az olvasás, a könyv, az irodalom értékeit. Illetve abban, hogy a cél a szereplők közötti együttműködések ösztönzése, ami túl is mutat a konkrét témán, hiszen ez egy olyan – Debreceben kísérletinek tekinthető – projekt, amiben a közösségi együttműködés eddig nem létező formái, módjai tudnak megszületni annak köszönhetően, hogy nagyon különböző területekről érkeznek a hálózat tagjai. Abban bízunk, hogy nem csak az olvasás, a könyv, az irodalom közös ügyeinek épülését szolgálja tehát, hanem a város közösségi életét, kohézióját is.

A könyv barátja tagság milyen feladatokat ró a résztvevő szervezetekre, illetve milyen lehetőségekkel jár?

Minden önkéntes alapon működik, mindenki annyit tesz a közösbe, amennyit vállalni tud, nincsenek kötelezettségek, kötöttségek, mindössze annyi, hogy legyen jelen valamilyen módon a tagok életében a könyvvel, az irodalommal, az olvasással foglalkozás. Ez bizonyos esetekben – könyvtár, könyvesbolt, színház, nyomda – teljesen természetes, akkor válik igazából izgalmassá, amikor például vendéglátóhelyek is belépnek a körbe, és reményeink szerint együttműködéseket, közös tevékenységeket hoznak léte egyrészt a szakmai partnerekkel, másrészt civil szerveződésekkel vagy épp egymás között. A lehetőség, amit kínál, az maga az együttműködés, amiből előre meg nem határozható eredmények születhetnek. Úgy szoktam mondani, ez a hálózat mindig annyi lesz, azt fogja jelenteni, amennyit a tagok beletesznek, amilyen tartalmakkal megtöltik.

Tekinthető-e ez egyféle kulturális közösségépítésnek?

Mindenképp. Ahogy említettem is, épp a város közösségi kohéziójának erősítése, illetve a közösségen belüli kreatív energiák egymásra találásának ösztönzése, ebből új eredmények létrehozása a tét. Ugyankkor abban is segít, hogy a debreceni kulturális identitás egyik alappillérét segítse tovább épülni, tovább élni, ezáltal erősítve a polgárok egymáshoz és a városhoz kötődését, a közösen vallott értékek működését.

Mi az önkormányzat szerepe a program működtetésében, s melyek az eddigi tapasztalatok?

Az önkormányzat az ötletgazda, illetve a hálózatban mediátor szerepet tölt be, tehát deklaráltan nem felülről szerveződő és irányított kezdeményezésről van szó, a tagok teszik olyanná, azzá, amilyen, ami. 2022 áprilisában hívtuk életre, egyelőre még aktívan jelen vagyunk közösséggé fejlesztésében, de abban bízunk, hogy idővel – hamarosan – mindinkább ki fogunk tudni vonulni a hálózat napi működéséből, és kívülről fogjuk segíteni, például microgrant pályázatokkal, az első épp most van folyamatban, melyek a hálózaton belül megszülető projektek megvalósítását segítik, vagy kommunikációs felületekkel – ez a debrecenliterature.hu honlap és annak mutációi a közösségi médiában –, kommunikációs aktivitásokkal.

Hosszabb távon mit remél kezdeményezőként? Az őszi, A könyv útja pályázatra érkeztek-e résztvevők által javasolt innovatív javaslatok?

Hosszú távon egy önmagát fenntartó, önszerveződő közösségben reménykedünk, amiben a legkülönfélébb szereplők találnak otthonra, és amiben a város kulturális életét gazdagító, de akár a város gazdaságát is erősítő, a lokális identitást építő történetek születnek. A pályázat még nem zárult le, de már látható, hogy jónéhány új együttműködés van születőben.

A Könyv barátja program újabb szállal kötheti egymáshoz Debrecent és Nagyváradot. Mire számít, miként lehet eredményes ez a „barátkozás”?

A két város közti szoros szálak közül a kultúra területén az irodalom kiemelkedő jelentőségű volt a múltban, és ma is az. Arra számítunk, hogy ezek a kapcsolatok gazdagodhatnak azáltal, hogy segít új partnerek egymásra találásában, új együttműködési formák megszületésében. Az igazi természetesen az lesz, ha ezek az eredmények mindkét várost gazdagítják, akár úgy, hogy a közös múltbeli történeteket tárják fel, mutatják meg, akár úgy, hogy új történetek születnek a régi hagyományok nyomán. Például Ady Endre vagy az idén kétszázötven éves Csokonai személye, az életrajzi tények, illetve az életművek számos lehetőséget kínálnak arra, hogy közös múltunkról beszéljünk. Arra is, hogy ezeket az alkotókat, műveket élővé, elevenné tegyük, illetve belőlük inspirálódva új produktumok szülessenek, ami lehet műalkotás csakúgy, mint kulturális program, vagy netán bármilyen jellegű gazdasági tevékenység.

november 11, 2021 | Ujvarad Admin | Hírek | Rovatok
MEGOSZTOM

Történetek Angliából a Partium Házban

A debreceni Partium Házban mutatjuk be a Holnap Könyvek újdonságát, D. Mészáros Elek riportkötetét november 16-án, kedden 17 órától.

Albion fóliasátrai alatt címmel jelent meg Nagyváradon a Holnap Könyvek gondozásában D. Mészáros Elek érmelléki újságíró riportfűzért kínáló könyve. A Brexit előtti hónapokban fóliasátrakban és lakókonténerekben együtt megélt idő lenyomatait őrizte meg az érzékeny riporteritekintet, miközben a mezőgazdasági munkában átélt saját élményei mellett kibontakoznak a vendégmunkáslétre kényszerült férfiak és nők sorsdrámái, illetve maga a brit valóság, kelet-közép-európai szemszögből. A szerző újságíró, szerkesztő, az Ady Endre Sajtókollégium végzettje, 2002 óta számos lap munkatársa, szerkesztője.

A mű debreceni bemutatóját november 16-án, kedden 17 órától tartják a Partium Házban (Burgundia utca 3 A.) A könyvet Szűcs László szerkesztő méltatja, a műből a szerző olvas fel részleteket, majd a találkozó végén dedikál. Minden érdeklődőt szeretettel várnak, a belépés díjtalan.

szeptember 21, 2021 | Szűcs László | Hírek
MEGOSZTOM

Újvárad lapszámbemutató Debrecenben

Szeptember 22-én, szerda délután 5 órakor mutatjuk be szeptemberi lapszámunkat Debrecenben, a Méliusz Juhász Péter Könyvtárban. A lapbemutatón Kemenes Henriette vezető szerkesztő, Ozsváth Zsuzsa webszerkesztő és Szűcs László főszerkesztő vesznek részt, a moderátor Szilágyi Szilvia.

Az bemutató Facebook-eseménye a következő linken érhető el: https://www.facebook.com/events/4734585583271796

Szeretettel várunk mindenkit!

augusztus 24, 2021 | Lengyel Emese | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Szórakoztatás és hagyományteremtés– beszámoló az I. Debreceni Ünnepi Játékokról

Hagyományteremtő szándékkal indult útjára a cívis város nyári művészeti fesztiválja, a Debreceni Ünnepi Játékok. Részben átfedésben a Debreceni Virágkarnavál programjaival – a karneváli események augusztus 12-től 22-ig tartottak –2021. augusztus 10. és 20. között valósult meg a Coopera szervezésében, illetve helyi intézmények, művészek közreműködésével. Az érdeklődők széles műfaji kínálatból választva, a zene, a tánc és a színház főszereplésével ünnepelhették a magyar kultúrát. A tizenkét esti programnak a Debreceni Református Nagytemplom előtti tér – a Kossuth tér –, a Nagyerdei Szabadtéri Színpad, valamint a Régi Városháza udvara adott otthont.

Augusztus 10-én a város közönsége előtt már igen jól ismert, a Debreceni Csokonai Nemzeti Színház 2019-es – Peller Károly-féle[1]– Csárdáskirálynő operettje nyitotta meg az Ünnepi Játékokat. Másnap az 1950-ben, a Kossuth-díjas Rábai Miklós által alapított, fennállásának 70. jubileumát ünneplő Magyar Állami Népi Együttes Kolozsvári Piactéren című előadása a piaci sürgés-forgást elevenítette meg. De a tíz nap bővelkedett – a Coopera küldetésének híven – megannyi operaprodukcióban is. Többek között szcenírozott vizuál-operakoncert (A kékszakállú herceg vára, r. Zakariás Zalán); nemzeti opera (Bánk bán, r. Vidnyánszky Attila), operaparafrázisok-koncert (Jávorkai Brothers; a Virtuózok Kamaraegyüttes) kalauzolta a nagyérdeműt az opera világába. Ezenfelül még a Csíksomlyói passió(r. Vidnyánszky Attila), Boncsér Gergely önálló estje, Rost Andrea és a Hot Jazz Band közös produkciója, a Cziffra György emlékére rendezett koncert, Néptánc Gála és Hungarikum Gálakoncert színesítette a repertoárt.

A nagyszabású debreceni fesztiválra az augusztus 20-i hosszúhétvégén látogattam el. Elsőként a Régi Városháza udvarán berendezett nézőtéren foglaltam helyet, ahol augusztus 19-én 19 órakor egy rendkívüli opera irodalmi utazás vette kezdetét. A 2019-ben alakult Virtuózok Kamaraegyüttes tagjait a szélesebb közönség a Virtuózok című műsorból, aközmédia klasszikus zenei tehetségkutatójából ismerheti. Szüts Apor az együttes művészeti vezetője, zeneszerző és zongoraművész informatív átkötőszöveggel konferálta fel egyszer Lugosi Dániel Ali klarinétművészt, másszor pedig Bácsy-Schwartz Zoltán hegedűvirtuózt. A zongoraművész kiemelte, hogy az operaparafrázisok hagyománya Magyarországon Liszt Ferenc személyéhez köthető, s ezúttal hat ismert – például a Háry János, a Carmen, a Puritánok, a Rigoletto – mű egy-egy részletének parafrázisát hallhatta a közönség.

Azonban egy órán túlnyúlt a Virtuózok koncertje, s ily módon késve érkeztem meg – habár a két helyszín néhány percnyi gyalogtávolságra van egymástól – a Kossuth térre, ahol már teltház fogadta a grandiózus Néptánc Gála csaknem kétszáz résztvevőjét. A szervezők gondoltak azokra is, akik jegyet már nem tudtak váltani.Többen a Nagytemplom előtti téren több kivetítőről, illetve a színpad és a nézőtér oldaláról követték figyelemmel az előadást. Magyar Menyegző: Ásó, kapa, nagyharang című táncjátékban a Kárpát-medence lakodalmi szokásait elevenedtek meg a nyári éjszakán. A produkció nemcsak hivatásos néptáncművészeknek adott lehetőséget a bemutatkozásra, hanem színpadra hívta a néptánc- és népzeneszerető gyermekeket. Túlzás nélkül mondható, hogy a generációk találkozása családias hangulatot teremtett a színpadon is, miközben egy dramaturgiailag jól felépített – vőfély által végigvezetett –, gyönyörű viseleteket felvonultató lakodalmat láthattunk. A magyar szokáshagyományokat középpontba állítva a kezdeményezés által közös alkotó- és próbafolyamatban vehetett részt az Angyalföldi Vadrózsa Együttes, a Bartina Táncegyüttes, a Debreceni Népi Együttes, a Forrás Néptáncegyüttes, a Jászság Népi Együttes, a Nyírség Táncegyüttes és a Tököli Délszláv Tánegyüttes. A kitűnő muzsikáértpedig Szalonna és Bandája, a Zagyva Banda, a RitMusa Zenekar és a Terne Csejhaja felelt. Ezen az estén a szórakoztatása, a hagyományőrzés és az értékteremtés kéz a kézben járt.

Augusztus 20-a este a Hungarikum Gálakoncert fellépőit szintén teltház fogadta. Először Vadász Dániel, a Coopera vezetője és fesztiváligazgató köszöntötte a nézőket, aki elismerően szólt a soron következő gáláról. Kiemelte, hogy az I. Debreceni Ünnepi Játékok a kulturális találkozások jegyében zajlott le, s nem titkolt céljuk, hogy hagyománnyá váljon a programsorozat. Ezt követően Papp László, Debrecen polgármestere elevenítette fel a főtéri előadásokat, s kívánt az estére felemelő élményeket, jó szórakozást. A közel másfél órás „érdekes zenedramaturgiai utazás” – ahogy Vadász Dániel fogalmazott – csak ezután kezdődött el. „Kik vagyunk mi, magyarok?” – e kérdés adta a keretét a Novák Péter által rendezett koncertnek. A négy blokkot – népzene, opera, magyar nóta és operett – rövid ismeretterjesztő filmek kötötték össze. A videók az életfa motívumot felhasználva kísérték a narrációt, a dalok alatt kivetített képek – például hímzésminta stb.  –  pedig jól illeszkedtek az adott blokk témájához. A gálát a Somogyi-Tóth Dániel karmester vezényelte Kodály Filharmonikusok kísérte. Továbbá a nótablokknál a felejthetetlen hangulatért a felelős a Jávorkai Brothers és Vadász Károly és Zenekara volt. A Magyar Állami Népi Együttes táncosai és a Táncverzum balettkar elsőként palotást jártak Erkel Ferenc Hunyadi Lászlójának Palotására, amit szatmári csendes és friss követett, végül pedig BartókEste a székelyeknél című műve. Az operablokkban Rost Andrea, Haja Zsolt és Pataki Bence tündökölt. Felcsendült a Hazám, hazám; a Háry János Toborzója; valamint az A csitári hegyek alatt. A nótablokkot Vadász Károly és Zenekara Cimbalomfantáziával, majd a Jávorka Brothers-szel együttesen a Hejre Kati dallamaival kitűnően vezette át. Az én bánatom már egy nagyon csöndes bánat – énekelte bájosan Kállay Bori, majd Bangó Margit hangja töltötte be a teret, aki profizmusával, könnyedségével elkápráztatta a közönséget. A záróblokkban a legnépszerűbb operettdalok, Lehár Ferenc, Kálmán Imre és Szirmai Albert zeneszerzők művei csendültek fel többek között az örökifjú Oszvald Marika, Szendy Szilvi, Haja Zsolt, Rost Andrea előadásában. Paár Julcsi sallangmentes énekével – Ó, Szent István, dicsértessél! – felejthetetlen perceket okozott az államalapítás és Szent István ünnepén.

A különböző műfajok, stílusok és a magyar kultúra ünnepeként szólhatunk az I. Debreceni Ünnepi Játékokról. Habár Debrecen az egyik legnépszerűbb kelet-magyarországi turisztikai desztinációként bővelkedik a minőségi kulturális programokban,a Coopera és a helyi művészek közreműködésével életre hívott fesztivál idővel igazi hungarikummá válhat.

[1]Az előadásról szóló rövid ismertetőmet lásd: https://magyarteatrum.hu/lengyel-emese-csardaskiralyno-maskepp/(Letöltve: 2021. augusztus 21.)