Jól emlékszem rá, pedig csaknem negyven éve már. Kecsességére, törékenységére, finom, csengettyű hangú nevetésére. Ha tündérmesét olvastam, ilyennek képzeltem az aprócska jótündért.
Nem tudom, milyen név szerepelt a személyi igazolványában, de mindenki Ninakinak szólította. Sokszor hallottam őt is szelíden mondogatni: ne magázzon engem, szólítson egyszerűen Ninakinak! Ez a szó görögül babát jelent.
Nem tűnt görögnek. Szőke volt, kékszemű, vékony csontú, kecses. Egyedül élt egy szoba-konyhás tömbházlakásban, miután a Brăila központjában álló régi házát lebontották, és a férje (aki maga is görög volt) meghalt. Sokat beszélt róla, szeretettel emlegette. Tőle kapta a becenevét, amit én nagyon titokzatosnak éreztem.
Tudott kávézaccból jósolni, de csak olyanoknak jósolt, akiket szimpatikusnak talált. Nem kért érte pénzt. Bizonyára kedvtelésből csinálta, meg hogy ne érezze magát olyan egyedül.
Nagynénémet nagyon kedvelte, ezért elég gyakran látogattuk Ninakit. Szerettem látogatóba menni hozzá, mert aprócska lakása olyan volt, mint egy babaház. Tele csipkével, áttetszően vékony porceláncsészékkel, virágcserepekkel és színes függönyökkel, ezüstkanálkával kellett szertartásosan tejszínhabot tenni a kávéba. Hajlított lábú kanapéra tessékelte a vendégeket, volt a szobában még egy kopott, mély, zöld bársonyhuzatú fotel, abban ült a háziasszony. Sok-sok színes párna, amelyek közé gyönyörűségtől sóhajtva süppedt az ember. Minden, ami a központi régi, nagy lakásból ide befért.
Nekem legjobban a porcelánfejű, hosszú sötét fürtös hajú baba tetszett. Hosszú púderrózsaszín ruhát viselt és valódi bőrből készült cipőcskéket. Ennél szebbet életemben nem láttam. A kávéscsészékkel teli szekrény tetején trónolt. Távolról csodáltam, nem volt bátorságom kérni, hogy megfoghassam. Ninaki halványan elmosolyodott és végül levette a babát a szekrény tetejéről. És minden alkalommal figyelmeztetett, vigyázzak, nehogy baja essen. Még a férje hozta nászajándékul, egyenesen Görögországból. A karomba tette a babát, én meg lélegzetet is alig mertem venni. Félénken simogattam a haját, a ruháját. Óvatosan megemeltem az egyik térdemet, hogy lássam, hogy emeli a baba is a fejét, és hogy nyílnak ki a hosszú, kávébarna szempillák közt rejlő szemei.
A kávézás szertartása is magával ragadott, ez olyankor volt igazán látványos, amikor Ninaki vagy a nagynéném a hajósoktól valódi szemeskávét tudtak szerezni. Ninaki akkor elővette a szekrényből a hosszú, karcsú, sárgaréz darálót, megszagoltatta velünk a kávészemeket, hosszan forgatta a csontból készült fogantyút, mondván, hogy ha nem őröli elég finomra, a kávé nem lesz megfelelően aromás. Aztán ismét megmozgatta az orrunk előtt a kávédarálót és hosszan, hangosan örvendezett, hogy micsoda illata van. Mindezt nagynéném kétségbeesésére, aki ott izgett-mozgott mellettem a kanapén és alig várta, hogy Ninaki rátérjen végre a jóslásra.
De a dolgoknak megvolt a maguk rendje, és Ninaki nem ismert rövidítést. Először is felverte a tejszínt egy régi, ugyancsak sárgaréz habverővel. Aztán a gázkályhára tette a kávésibriket, előkészítette a kávéscsészéket, a kockacukrot és egy kis ezüst cukorfogót, a kiskanalakkal azonos készletből. Az én csészémet is félig megtöltötte kávéval, és szabad volt feltöltenem tejszínhabbal a csésze pereméig. A jéghideg tejszínhabbal keveredő forró, keserű kávé fenséges ízét ma is fel tudom idézni.
Magára a kávéscsészéből való jóslásra azonban elég homályosan emlékszem. Elégedetten mocorogtam a kanapén, a babával az ölemben. Mondattöredékek jutottak el hozzám: hosszú utazás, gavallér, sok pénz, mint szeplőfoltok a csésze oldalára tapadva. Ninaki néha megkért, hogy a hüvelykujjamat szorítsam a csésze aljára, mert az megkönnyíti a jelek olvasását. Nagynéném pedig néha oldalba bökött, megszakítva az álmodozást: Figyelj ide, hátha ellesed Ninakitól a mesterséget!
Sosem tanultam meg kávézaccból jósolni. Sem kártyából, pedig kiváló képzésben volt részem egész gyerekkoromban. De ma is szeretem a tejszínhabos kávét. Mintha azon keresztül megtalálnám az akkori nyugalmat, azt az érzést, hogy az idő sehova sem siet, hogy minden fontos dolgot el lehet halasztani, fel lehet függeszteni addig, amíg ki nem ürülnek az áttetszően finom porcelánok.
Vallasek Júlia fordítása