Mekkora a különbség Creangă és Rebreanu bolondjai közt! Creangă ostobái valódi esztéták Rebreanu karaktereihez képest. Ítélőképességük néha megbicsaklik egy pillanatra, hatalmas megpróbáltatásokkal szembesülnek, bizonytalanságban a rendelkezésükre álló eszközökkel kapcsolatban, mégis egy humoros író figurái. Liviu Rebreanu egy humor nélküli, nyers realista, aki azzal van elfoglalva, hogy saját létük és sajátosságaik közelségéből mutassa be az embereket. Legalábbis a jól ismert Bolondok című novellában.
Egy paraszt a fiával együtt hajnalok hajnalán kel, hogy az állomásra menjen. Egy apropó ezekkel az ébredésekkel kapcsolatban, hogy az én nagyszüleimnek sem volt órájuk, és nem is volt rá szükségük a háztartásban, leghosszabb útjuk pedig Belényesbe vezetett, húsz kilométer gyalog, esetleg a csütörtöki vásárba szekérrel, amikor gabonát cseréltek vagy vettek. Vekkert csak később szereztek, 1962 után, inkább miattam, nehogy túl korán ébredjek, vagy nehogy lekéssem a vonatot, a buszt, amikor vakációzásból vagy látogatásból indultam haza. Rebreanu karaktere induláskor megbotlik, amit az asszony rossz jelnek vesz, s ,,félelemtől rekedt hangon” ad hangot aggodalmának. Igaz, hogy nem pont olyan, mint a sótömb Creangă emberi hülyeségről szóló történetében, de a babona is nagyjából ugyanott van. Az állomáson persze nincs senki, az ajtók bezárva, sötét van, a bejárattól balra van egy pad, amire az öreg nem akar leülni, a fiúval inkább a kőböl készült küszöbre kucorodik. A padot, amit eleinte nem akart használi, most gondosan megtapogatja, majd ráteszi tarisznyáját, úgy tűnik, erre a célra inkább megfelel, mint arra, hogy ők ráüljenek. Később megjelenik egy vénasszony, akinek a vonatozás épp olyan idegen, mint nekik. Korholja az állomás hordárja, ,,büszke a megavasodott lelke, hogy valaki olyannal veszekedhet, aki az uraságnál gyengébb…” Megjelenik az állomásfőnök is álmosan és mogorván, haragudva mindenkire, mert a felesége öt perccel korábban ébresztette, zsörtölődik a várakozókkal, hősünket pedig galléron ragadva elráncigálja a jegypénztár elől, hogy helyet csináljon egy úrnak, aki előtt mélyen hajlongani kezd. Végre megérkezik a vonat, csak egy percet várakozik, ,,csodás” alkalom arra, hogy a mozdonyvezető a felsőbbrendűségét gyakorolhassa az eltévedt, zavarodott parasztokon, de arra is, hogy szolgalelkűségét bizonygassa a ,,zömök úrnak”, akinek, úgy gondolta, ezzel kedvére tehet:
– Hova mentek, bolondok? – fakadt ki a mozdonyvezető a fel-le rohangáló parasztokra, akik nem tudták, hol kell felszállni. – Nem arra, te! Lennebb, ostoba, lennebb vannak a marhavagonok! A mozdonyvezető ordibált és elégedetten vigyorgott az elsütött csodás poént követően. Néha jelentőségteljes pillantásokat váltott a zömök úrral, aki csodálattal teli nevetés közepette hallgatta…
A szülőfalumban urakról először a kollektivizálás idején beszéltek. Visszhangként zúgott ,,jönnek az urak” és a férfiak sietve tűntek el a kert végébe vagy az erdőbe. Emlékszem, jött be az udvarra egy csapat, hosszú bőrkabátos fickó vezetésével, aztán a többiek salopétában, utolsónak meg az egyik ember a faluból, akiről tudtuk, hogy együttműködik ezekkel. A bőrkabátos fenyegető hangon érdeklődött nagyapám felől, nagyanyám azt mondta, hogy ő nem tudja, merre van. Akkor írjon csak alá az örökség ráeső részével kapcsolatban, ő azt mondta, nem ír alá, mert fél az urától, fenyegették, szidták, végül elmentek, de előtte bementek a fásszínbe, az istállóba, hogy megnézzék az állatokat, a szekeret – amit később el is vittek, a lovaknak más sors jutott, egyik hegyi faluba kerültek. De ezeken az ,,urakon” kívül nagyapám nagyra tartotta azokat az értelmiségieket, akiknek érzékük volt ahhoz, hogy bármelyik hallgatósággal megértessék magukat. Példaként hozta fel azokat, akik nem felejtették el a falujukat, a rokonaikat, szólásokat és szokásokat. Mély tisztelet volt benne a falu első embere iránt, aki nem felejtette el, hogyan kell kézbe fogni a kaszát. A kaszás próbát mindig nagyra tartották, a választási kampányokon is, engem is odatettek, nagyapám viszont korábban megtanította nekem a technikáját.
Fiatal korában az öreg Bukarestben dolgozott, építkezésen, de ,,Dreptatea” újságot is árult, ismerte Iuliu Maniut. Később dióbéllel üzletelt Váradon és Temesváron, ahol ,,tanult emberekkel” került kapcsolatba. Ezek voltak a tiszteletre-méltó-urak, azt szerette volna, ha belőlem is valami ilyesmi lesz. Hogy kitűnjek, 10 éves koromban bársonynadrágot, bakancsot és ballonkabátot vett nekem Temesvárról. Ebbe a kategóriába tartoztak a tanítók, nem úgy, mint a papok vagy a hivatalnokok. Aztán, amikor belőlem lett tanító, amikor a kollektivizálás virágkorát élte és az iparosítás gyümölcsei kezdtek beérni, azaz elkezdődött a városok felé történő migráció, a falu kemencéje mellett maradt parasztoknak az úr az volt, aki irodában dolgozik. Ennek érdekében minden szálat megmozgattak, hogy a szükséges hálaajándék ellenében, fiaik és lányaik elfoglalhassák az irodai széket, ahogy Moromete mondaná, egy munkanap, az egy nem otthon töltött nap.
Rebreanu történetében létezik egy ,,urasági” ranglétra: a hordár, az állomásfőnök, a mozdonyvezető, mindegyikük boldogan nézte le a másikat, aki ,,az uraságnál gyengébb”, ugyanakkor előzékenyen és meghunyászkodva egy másik, szalonképesebb ,,úr” előtt. Ez az úr egy egyszerű jelenség, csupán a ,,zömök” jelzővel illetik, nem tudjuk, kicsoda vagy mit csinál. Az írói kinyilatkoztatás rációja végett jelenik meg, hogy kiteljesítse a mások megalázásának létráját azáltal, hogy a többiek rögtön a szolgálatára sietnek. Ugyanakkor a parasztok mást sem csinálnak, mint hogy saját nyomorult és tudatlan létüket siratják, kegyelmet esedezve azoktól, akik fölérendelt helyzetükből fakadóan elnézőbbek kellene legyenek.
– Bocsáss, uram, bocsáss meg nekünk és ne ócsárolj, dadogta az öreg meghunyászkodva. Mert mi ostobák vagyunk, ez a mi bűnünk… Ilyennek hagyott minket az Isten, ostobának és nyomorultnak és tudatlannak, ez a mi bűnünk… De az uraságod elnézőbb kell legyen, hiszen tanult ember…
– Na tűnj el innen, ne halljalak itt locsogni! Undorodom és rosszul leszek, mikor látlak titeket, húzta az orrát az állomásfőnök, becsapta az ablakot, majd köpött egyet.
Az öreg gyorsan leszállt és másik ajtóhoz sietett, miközben a vonat fütyölve elindult, az öregasszony kezeit tördelve keservesen jajgatott. Abban a pillanatban a mozdonyvezető akár egy darázs, Tabără arcába mászott, megragadta, lekevert neki egy nyaklevest majd lelökte a lépcsőn…
A parasztoknak és a törtetőknek, a szülőknek és az állatmesék borjainak azonban nem ugyanaz az értékrendjük és a hitük. Egyesek ugyanazokkal a szavakkal szólítják meg az Istent, bocsáss meg nekünk Uram, ne büntess ártatlanul, és ugyanazokkal a szavakkal a társadalmi ranglétra magasabb fokain lévőket. Másoknak, az alkalmazottaknak, a végrehajtóknak és akik mások munkáját felügyelik (mint a téeszelnök, meg a jobbkeze, a brigádos), ezeknek nincs istenük.
A parasztok elfogadják, amit rájuk rótt az Isten, ostobák és nyomorultak és tudatlanok, haza se mennek, gyalogosan baktatnak a Megváltás útján, lehajtott fejjel, csendben tűnődve, miután egyetlen reakciójuk az átkozódás: ,,Nem segíti az Isten a szentet.” Nekünk ez jutott, mondja a feleség, aki megjósolta otthon a bajt.
Tényleg ostobák volnának, rövid az agyuk? A butaságuk elsősorban annak a hozzáállásnak tulajdonítható, ahogy abban az időben viszonyultak egy társadalmi réteghez, javak és iskolázottság szempontjából a legalul lévőkre, vagyis a parasztokra. Tulajdonképpen ez a szláv eredetű szó értelmezése. Még mostanában is elitistán beszélnek az ostobákról, vagyis a népről, bolondok, de sokan vannak, akik szavazataik által még döntéseket is hoznak az állam politikájával kapcsolatban. De ők nem szolgák, azokhoz hasonlóan, akik az ő soraikból nőttek ki hordárokká vagy jegykezelőkké egy állomáson, vagy ellenőrökké a vonaton. Ők az ostobák, mert nem voltak képesek haladni a korral. Valóban tudatlanok: az öreg, a vénasszony, a fiú. Nincs egyetlen tájékozódási eszközük sem vagy újabb tudásuk az új világgal szemben, ahol a hosszabb távolságokat vonattal kell megtenni. Nem találják a kocsi ajtaját, ha megvan, nem tudják, hogyan nyílik, és nem tudnak elvegyülni azok közt, akik mindezekben jártasabbak. Maradni a szekér mellett, a mondás, ami a legjobban illik rájuk. De nekik van, igenis van eszük, meg akarják könnyíteni az útjukat, hogy ne kelljen háton cipelni a tarisznyát, hogy a kis pénzükön ők is használhassák ezt a szekérnél elképesztőbb közlekedési eszközt, amit most mégis megvonnak tőlük. Tudják, hogy ostobának nézik őket, nagyon jól ismerik saját társadalmi helyzetüket, tisztelik a többieket, keresztény szellemben élnek, a Szentlélekbe vetett hittel, amit kilátástalanságukban szólítanak meg a leggyakrabban. És pont azért, mert ilyenek, másoktól is úgy várják a segítséget, akár a Jóistentől.
Mint ember az emberhez szólva, kik az ostobák? Természetesen azok, akik nem képesek arra, hogy tükörbe nézzenek, azok, akik cselekedeteik miatt egyetlen sajátosságra redukálódnak – erény vagy hiba – egy uniformisra.
A világ nem egy templom.
A rang ma is alárendeltségi fokokra oszlik, és azok, akiknek hatalom van a kezében csak az alárendeltek ,,ostobaságát” látják, ami lenézésből, megvetésből fakad, figyelmen kívül hagyva saját hibáikat és az alázatot. Rebreanu Bolondjai most gyalogosan indulnak, megalázottan, miközben az író a Felkelést készíti.
A szánalom többféle lehet, és nem mindig az ostobaság jele. Ebben az esetben az. Rebreanu karakterei és napjaink más alakjai rosszmájú szánalmat, agresszivitást mutatnak, elhajlást a groteszk felé. Egy szolgalelkű politikai hivatalnok, egy miniszter, akit egy állampolgár azért vesz elő, mert az általa promovált törvények lehetővé tették egy bűnöző szabad lábra helyezését, arra vetemedik, hogy: ,,Egy élősködő vagy. Tűnj el innen. Ostoba vagy.” Hogy agresszívan megmutasd felsőbbrendűségedet, amivel jogtalanul lettél felvértezve, folyamatosan és falsul ugyanazt a dallamot dúdolni, azzal az elvárással, hogy megnyerd az eurovíziós dalfesztivált, a nevetségesség iránti érzéketlenséget takarja. Az ostobaság jeleit mutatja az, aki nincs tisztában bizonyos kapcsolatokkal, úgy, ahogyan már említettem, a nevetségességgel, a mértékkel, a humorral, a jóérzéssel, azaz az egyenességgel. Ilyen esetekben minden ellened fordul, és lehet, senki sem fog lelökni a lépcsőn, de megbotlasz egy túl hosszú sálban. A sors iróniája ilyen poénokkal ügyködik, amik az isteni igazságtétel földi megjelenési formái.
Ion Creangă figuráinak ostobasága valósággal lenyűgöző. Rebreanunál minden örvénylőbb és vérfagyasztóbb: akiket ostobának neveznek, azok valójában nem ostobák, hanem méltóak az együttérzésre. Ők is siratják tehetetlenségüket (és a tehetetlenség nem az ostobaságból fakad), aminek tudatában vannak, és pont emiatt, amikor sikertelenül próbálják ezt levedleni, a beletörődéssel saját magukat büntetik. Tabără, terhét hátára csapva indul el lassan egy tövises úton, lehajtott fejjel. Másfelől, az aki másokat lenézve fitogtatja szolgalelkű felsőbbrendűségét, cinizmust megszégyenítő vigyorával Diogenész hordójában kellene ázzon, amíg meg nem tanulja, hogy milyen a király fölött állni, hátadon cipelve minden vagyonod.
Kemenes Henriette fordítása