Dragomán György: Főzőskönyv. Magyvető kiadó 2020.
Író és szakács, szakács és író – egyenlő súllyal bír mindkettő, ha Dragomán Györgyről beszélünk. A testvérem például, negyvenen túli férfiember, aki otthon gyakran felköti a kötényt és süt-főz, többek között kovászos kenyeret, azért ismeri, mert az író parasztkenyér sütéséről szóló videójából maga is sokat tanult, egyszerűsített saját házi kenyere elkészítési módszerén. Bizonyára sokan vannak, akik csak a könyvespolcon sorakozó regényeit ismerik, és most zavartan forgatják legújabb kötetét, a Főzőskönyvet, amelyben az író viccesen vagy komolyan, néha fanatikus részletességgel mesél konyhai eszközökről, alapanyagokról, fűszerekről, technikákról.
Persze Dragománt, az írót kedvelő olvasók sem csalódnak, mert a Főzőskönyv nem szakácskönyv, nem is hasonlít a receptgyűjteményes kiadványok egyszerű, sablonos nyelvezetére, struktúrájára: minden étel elkészítéséről szóló leírás irodalmi igényességgel, figyelmesen megválasztott, érzékletes jelzőkkel született. A szövegeknek sodrása van, lelkesítenek, magukkal ragadnak és jókedvre derítenek, mert sugárzik belőlük az az öröm és szenvedély, amellyel Dragomán a főzéshez, az evéshez viszonyul. Nagyon megengedő szakács, a felsorolásokban rengeteg a „vagy…, vagy…, vagy…, esetleg…, de el tudom képzelni…-vel is” szókapcsolat, szinte bármit lehet helyettesíteni valami hasonlóval. De ha nem, akkor azt is megtudjuk, miért nem. Az ismétlődéseknek is megvan a maguk szerepe: több fejezetben említi például a hűtőben, fagylaltosdobozban tárolt, lassan kelt kenyértésztát, amiből ropogós rudacskák, bagett vagy akár pizza is készülhet: ha valaki csak fellapozza a könyvet, mert ihletet keres családi ebédhez vagy betoppanó vendégeknek szeretne ínyenc falatokkal kedveskedni, azok sem csalódnak.
Mint egy alkotóművész műhelyébe, bepillanthatunk Dragomán boszorkánykonyhájába is. Az izgalmas és változatos eszközök felsorolása, leírása, előnyeiknek részletes ecsetelése mellett számomra például, aki magam is szeretek főzni és kísérletezni, és érdekel, mi történik az alapanyagokkal mindeközben, nagyon izgalmas részek azok is, amelyekben Dragomán a főzési folyamat kémiáját ecseteli tudományos pontossággal, részletességgel, egy ismeretterjesztő lelkesedésével. Muszáj beszúrni ide legalább egy felsorolást, hogy érthető legyen, miért tartogat sok meglepetést a könyv. Álljon itt a számomra legtöbb ismeretlenes: „Komoly sógyűjteményem van. Parajdi só, himalájai só, vörös hawaii só, fekete hawaii só, camargue-i sóvirág, Maldon só, füstölt Maldon só, Halen Môn walesi só, füstölt Halen Môn walesi só, vaníliás só, vörösboros só, rókagombás só – és akkor még a különböző fűszersókról nem is mondtam semmit, nem is beszélve a szlovén sóvirágról és arról a spéci angol sóról, amihez külön reszelőt csomagoltak…” – az első két tétel után a többiről csak sejtem, miről van szó. Meg is van a következő konyhai kihívás számomra: újabb sók után nézni.
A könyv bevezetőjéből kiderül, több fejezetre való információ kimaradt, azt is több helyen olvashatjuk, hogy „ez egy másik történet” vagy „ezt majd máskor mesélem el”. A jó hír az, hogy a rajongók a közösségi médiában, a facebookon vagy a youtubon rákereshetnek a szerző nevére, és találnak bőven tartalmas anyagokat. Ezek egy része 10-15 éves is lehet, de a könyv megjelenése után is születtek videók, például az öntött érclábasokról.
Ebben a Főzőskönyvben nem a recepteké a főszerep. Egy-egy hozzávaló-lista akár 1-2 sorban is elfér, utána meg több oldalon keresztül következik a leírás a már említett végtelen variációval vagy azzal a plusz, néha merész, de minimum egzotikus „csavarral”, amitől a legismertebb ételek is, – például a húsleves a csillagánizstól –, átlép egy másik dimenzióba. Ahogy Proust ikonikus madeleine-je emlékeket kiváltó motívum, ugyanúgy Dragomán György Főzőskönyve is tele van illatokkal, ízekkel, alapanyagokkal, amelyeknek szintén más világba kalauzolják az írót, gyermekkori, elsősorban családi hagyományokat és főzéshez kapcsolódó pillanatokat elevenít fel lépten-nyomon, például a zakuszka főzést, netán vicces kényszermegoldásról mesél, mint a borosüveggel nyújtott laskatésztáról. Az olvasót is meghívja: az időben utazunk a szerző Marosvásárhelyen töltött gyermekkorába, térben pedig távoli, egzotikus tájakra, például Japánba, az udon-leves kapcsán.
Amint a bevezetőből kiderül, a szerző is „inkább egyfajta irodalmi receptgyűjteménynek” látja kötetét, mert a sok megfőzhető recept mellé néhány novellát és regényrészletet is beválogatott. Ezek a szövegeket a sárgás árnyalatú lapokra nyomtatták, így a Főzőskönyv nyugodtan felkerülhet a nappali könyvespolcára is, a Dragomán-regények mellé (nem csak a konyhaszekrénybe, a szakácskönyvek mellé). És aki olvasta a Máglyát vagy az Oroszlánkórust, most más kontextusban látja viszont azokat a részeket, amelyek például a rétes vagy a húsleves elkészítéséről szólnak, de találunk új gasztro-olvasmányt és publicisztikát is a sárgás lapokon.
Végezetül szeretném méltatni a Főzőskönyvet, mint nyomdai alkotást is. Számomra, bár elvakult e-book-olvasó vagyok, még mindig nagyon fontos a könyv, mint szép, illatos, finom papíron lapozható, több érzékszervünkkel „fogyasztható” tárgy. A Magvető szerkesztői igényes kiadvánnyal rukkoltak elő: retró stílusban régi idők szakácskönyveit idézi a színes borító, a már említett sárga lapok mellett pirossal, illetve kékkel szedett részek is segítenek eligazodni a lapok között, a tárgymutatóban pedig a zöld színnel is találkozunk, hogy azok is találjanak kedvükre való receptet, akik nem fogyasztanak húst.
Más nem marad hátra, csak hogy olvassunk, főzzünk, és örüljünk!