Címke: előhívás

szeptember 22, 2022 | Kőrössi P. József | Képtár | Rovatok
MEGOSZTOM

A másoló szerzetes – Gulyás Miklós

„A magyar néphez nem tartozom, hanem része vagyok. Fél évszázados svéd tartózkodásom meg kevés, hogy svédnek tartsam magam. De néha lojális vagyok velük szemben. A zsidóságom miatt pedig környezetem nyaggat minduntalan. Ezek az anti- és filoszemiták szívják a véremet. Blokkolják az agyam.” (Gergely Tamásnak adott interjújából, Terasz.hu)

1956. december 14-én kötött ki a komp Helsingborgban. „A svédek [összességében] egymillió embert befogadtak. Engem is, de fél évszázad távlatából, már szinte én fogadtam be saját magam. (Mi lett volna Svédországból nélkülem?” – Gergely Tamásnak a Kultura.hu-n)

Gulyás Miklós író, könyvtáralapító Óbudáról származik, élete hosszabb idejét Stockholmban élte le finn feleség mellett. Hatvanéves korában kezdett el írni, a Látóban jelentek meg rövid szépprózái, én ott fedeztem fel, és kértem meg Láng Zsoltot, hozzon össze vele. A Mentor kiadónál Hazatérés (1998), valamint Találkozások és búcsú (2003) címmel két könyve is megjelent. Én magam is két könyvét adtam ki, az egyik az Óbudai utcák (2007), a másik a Gyülevész történetek (2008). Mind a négyet szerették Svédországban is a magyarok. Az egyikben feleleveníti ezt az anekdotát: Egy Óbudáról érkező küldöttségtől József császár megkérdezi: – Maguk magyarok?, mire a válasz: – Nem, mi óbudaiak vagyunk.

A nálam megjelent két könyvének a bemutatójára eljött, egyszer a Vörösmarty téren dedikált. Nehezen mozgott, csak lábait csúsztatva, bottal tudott közlekedni, sohasem tudtam meg, hogy mozgásszervi baját, bajait mikor és hol szerezte.

Egyszer megbotlott az irodámban, nem esett el, a felesége elkapta. Réz Pál iránt mindig különösen érdeklődött, mintha fiatal korábban lett volna vele kapcsolata, valami elszámolnivalója is. Meg Eörsivel. Meg Csoórival. Ötvenhatos

volt ő is. Titkokat őrizhetett róluk, vagy róla ők. Úgy viselkedett, célozgatott félmondatokban, mint aki történeteket dédelget, amelyekről nem beszélhet.

Svédországban is jelentek meg könyvei magyarul, róla is írtak könyvet a svédek: könyvtáralapítóként tartják számon ma is, kisebbségi könyvtárat alapított.

Amikor megismertem, talán tizenöt évvel a halála előtt, nagyon beteg volt. Feleségét támogatta, segítette, hogy lépegetni, lépni tudjon (egy életen át) olykor megszidta a háta mögött: ez csak egy finn, semmit nem tud – mondta. Szó szerint. Huncutul szerette. Közben demokrata volt, a legjobb gondolkodásúak között az egyik.

Utolsó heteiben megint megkeresett. Éreztem, hogy baj van, rávettem, hogy folyamatosan Gyülevész történetek című munkáját dedikálja az Ünnepi Könyvhéten (2008) levelezzünk. Az első napokban több levelet váltottunk, főleg délelőttönként, az iramot ő diktálta. Azt hittem, ezzel felébresztettem. Mesélni kezdett. Jelentéktelen, felejthető titkot, felfedhetetlent, megoszthatatlant nem tartalmazó leveleinek kísérő mondata mindig az volt, hogy nem adhatom tovább, nem oszthatom meg senkivel, csak nekem írja. Pedig voltak, lehettek titkai.

Egyszer azt mondta, amikor még közölt a Látóban, hogy most (akkor) éppen haragszik Zsoltra, de ezt egyelőre ne áruljam el senkinek. Szerintem rám is többször haragudott, mert gyakran hosszú időre hallgatott el, hiába noszogattam leveleimmel, nem jelentkezett. Érdekes pasas volt – pasas –, lenne értelme ismerni, ha nem mindent akart volna magával vinni abból, amit tudott. Főleg, amit másokról tudott. Meg amit magáról tudott. Egyiket sem találjuk, nem találunk semmit: sem azt, amit magával vihetett, sem azt, amit itt hagyhatott. Hát az néhány könyv. Keresni érdemes.

Egyik könyvbemutatóján Óbudán nagyobb nyilvánosság előtt fölhozta, hogy a család, felesége és gyermekei nem olvassák a műveit, mert nem tudnak magyarul. Kérdeztem, miért nem fordítod le nekik. Isten ments, mondta, most még úgy tudják, nagy író vagyok. Másoló szerzetesnek tartotta magát. Ugyancsak Gergely Tamásnak mondta el: „Igen, íródeákoskodom, bár én másoló szerzetesnek titulálom magam. Az elmúlt évben két könyv megmentésén dolgoztam/dolgozom. Meg vagyok győződve arról, hogy az én érdemem, s a hálás utókornak több oka van nekem megköszönni, mint azoknak, akik a könyveket írták.”

A finn feleségével közös fia gitárművész, nemzetközi szinten ismert, elismert, lemezeit büszkén hozta ajándékba. És egyszer Csoóri első, neki dedikált könyvét. Azt az ötvenes évekbeli rendszerlelkes verseket, aztán visszakérte. Nem adtam vissza, azt hazudtam, nem találom, elveszett.

Kezdtem neki parancsolgatni, ha késett: most azonnal válaszolj! Mi a fene van veled? Írj, ne húzd az időt. Aztán egyszer azt írta, hogy ne erőszakoskodjak vele, hagyjam békén, miattam nem tud pihenni. Várjam meg, amíg ő jelentkezik. Egy hétnél nem vártam tovább, megint írtam neki, későre válaszolt: „Miattad keltem ki az ágyból, hagyj békén, nem tudok a masinához jönni.” Mindig zsörtölődött. Zsörtölődött és szeretett. Gondolom, másokkal is így. Rigolyás volt, ha még érti ma valaki ezt. Mindenkihez, akiről én tudok, különleges viszony fűzte, igaz, ez a fűződés csaknem mindenkitől el is szakította. 

Eltelt megint jó néhány nap, nem írt, nem válaszolt. Sall Lacit kértem meg, hogy érdeklődjön. Elsőre azt válaszolta, hogy a feleségével beszélt, Miklós nagyon szarul van, hívjam telefonon, mert írni nem tud. Nem hívtam. Néhány nappal később Sall levélben küldte a hírt, hogy meghalt. 2013-ban? Gyorsan haragvó, gyanakvó ember volt, mindenkiről azt hitte, hogy hozzá hasonlóan a saját fejében folyamatosan konspirál. Ezt is mondta: „Mindent megteszek, hogy felejtsek.”

augusztus 15, 2022 | Kőrössi P. József | Képtár | Rovatok
MEGOSZTOM

A besúgóm

Sokan, nagyon sokan gondolják azt, hogy nem kellenek már a besúgótörténetek, volt belőlük bőven. Én meg azt gondolom, hogy van és lesz, legyen még, mindenki adja csak elő a magáét, akkor is, ha sosem lesz vége. Vagyis, amíg nem lesznek nyilvánosak az akták. Megbocsájtani lehet és szükséges, szemet hunyni nem, hallgatni sohasem szabad. Ebben a kérdésben sem. Hogy miért is, azt az alábbiakban igyekszem megfogalmazni. Nyilvánosság előtt itt először.

2006-ban hosszas töprengés után felkerestem az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárát, elmentem a Budapest VI. kerületi Eötvös utcába, megírtam a kérvényt, kikértem a dossziémat, és vártam. Hogy jelentettek rólam, azt tudtam, voltak személyekre vonatkozó tippjeim is (az Írószövetség KISZ-titkáráról nem csak hozzám jutottak el a hírek). Akkoriban a Kmety György utcában volt a kiadói irodám, a kerületen belül. Pontosan rá egy évre értesíttettek: találtak rám vonatkozó jelentéseket. Besétáltam, aztán vissza a kiadóba. Már útközben szerettem volna kinyitni a borítékot, szerencsére nem tettem. Így aztán a kiadói szobámban zokoghattam el magam. 

Egy kivétellel egyetlen tippem sem jött be, rohadtul nagyot csalódtam, de a felnőtt, már-már csaknem öregkori zokogást nem a csalódottság érzése indította el. Vagyis: dehogynem!

1985-88 között a Fiatal Írók József Attila Körének (JAK) titkára voltam, az akkor csaknem 150 fős tagság által választott képviselője a társaságnak, s egy ugyancsak választott elnökség állt mögöttem. (A JAK-nak, ha még létezik, ma már választott elnöke van.) Persze, hogy a szolgálatok előtt képbe kerültem, különösen, hogy a Móra kiadó szerkesztőjeként is többek között a „fiatal irodalommal” foglalkozhattam. Nem lepett meg, hogy az Írószövetség – nem tévesztendő össze: nem a JAK, az Írószövetség – KISZ-titkára már megválasztásom napján jelentett arról, hogy mivel Erdélyből (sic!) áttelepült író vagyok, csak radikális lehetek, felforgató. (Ma üdvözlendő, kebelre ölelhető, szerethető, sőt, simulékony testvér lennék egy hasonló jelentésben. Bizonyára készülnek ilyenek!). De én akkor éppen ellenkezőleg, pacifikálni akartam a JAK és a kultúrpolitika elmérgesített viszonyát, erről szólt a programom. Ez a jelentés nem rendített meg. (Később, látványos lebukásáig az Antall-kormány idején a belügyminiszter kabinetfőnöke lett, amúgy tehetséges költő, akiről később tudni lehetett, hogy egy szexorgia felvételén ismerték fel feleségével együtt, ezzel vált zsarolhatóvá.)

Mi, többiek éppen akkoriban folyóirat alapításával voltunk elfoglalva. Ebből lett jóval később az egymástól független szerkesztőségek által működtetett négy periodika: a Dolog és Szellem, ’84-es Kijárat, az Új Hölgyfutár, és a Polisz, amelyek először a Csaplár Vilmos főszerkesztő által összefogott közös „próbaszámban” indultak el.

És amitől elzokogtam magam. Kiadói pályafutásom legelején, 1983 és 1989 között (Móra kiadó) mindent, ami szakma, tőle, F. J.-től, „Franciától” tanultam. Kiváló mesterem volt, ember és szakember, (Nem is tudom, megfordítható-e a sorend?!) Ő az egyetlen, akinek a 6-os kartonját is megkaptam, nem takarták ki a nevét, felfedték valódi kilétét. Hát igen, francia szakos volt, kiválóan írt, fordított. Fotózott is. A rendszerválságos időszakban (86-87-88?), miután munkahelyéről védettsége ellenére kirúgták, állandó közléshez (aprócska jövedelemhez) segítettem az akkor éppen Mányoki Endre szerkesztette Fotó című havilapnál. Beszervezéséig – egy egyetemi diákturnét kivéve – Franciaországban sohasem járt, oda vágyott. Vissza. Megkapta, én lettem, a rólam szóló jelentés lett az ára.

Csupa jót írt rólam: szeretnek, adnak a véleményemre stb. a hozzám bejáró fiatal szerzők, költők, többnyire JAK-tagok. Na de! A titkosrendőrség szemében ők, akik a fiatal irodalmat képviselik, és a rendszer szemében az ellenséget, hiszen nem hivatalos csatornákon szervezkednek, önálló lapot indítanának, ha ők, az ellenség engem szeretnek, tisztelnek, és még a véleményem is számít, akkor én is a rendszer ellensége vagyok. 

(Nem biztos, hogy voltam, nagyobb biztonságban éltem, mint ma, lehettek olyan irodalmi terveim, amilyenek már régóta nincsenek! De akkor azt, hogy nagyobb biztonságban, mint ma, nem érzékelhettem, csak azt, hogy lehetnek terveim. Nem sírom vissza természetesen, mert szabadságom az akkori belső emigrációmban volt, a maiban nincs!)

A láncdohányos kolléga, akivel egy alig tíz négyzetméteres szerkesztőségi szobában ültem, hat és fél éven keresztül heti három alkalommal jelentett. Dicsért, talán még olyan jó tulajdonságokkal is felruházott, amelyekkel azóta sem rendelkezem. Jutalma egy franciaországi út lett. Nem finanszírozva, csak engedélyezve. Azt azonban nem kötötték az orrára, hogy az általa leadott információk hogyan találkoznak a magyar szeku által más forrásokból összegyűjtött adatokkal, és milyen ellenséges összefüggések kreálhatók azokból ellenem, a szervezet ellen, amelyet vezettem, és a családom (!) ellen, ha ezeket összeengedik. A legjobb szándékú besúgóból így lesz ártalmas senki… 

Szólhatott volna, de nem. Ellenben megkért, hogy legyek újszülött gyermekének keresztapja. Feleségem akkori véleménye szerint ez az egyik visszautasíthatatlan kérés. Így aztán meggyőződéses ateista létemre vállaltam a református szertartást…

Jelentése után megkísérelték a beszervezésemet. Csapodár ember voltam, akár meg is foghattak volna, apósommal – áldott jó ember volt! – világnézetben jelentősen különböztem, családi összejöveteleken – rendszerváltás közeleg! – sokat vitatkoztunk, aztán pedig, hogy ne ártsunk, magunk alá söpörtük a vitát. Nekem gyermekeim, neki unokái születtek, békében helyezkedtünk el a hétvégi pecsenye vagy töltöttkáposzta mellett – mindenki a maga oldalán.

De a magyar szeku abba is próbált beletrafálni: „Francia” tartótisztje, Barna János százados is megkeresett. Egy kocsmában találkoztunk. A kikért dosszié anyagából levezethető, hogy „Francia” jelentése táplálja, az azokból szerzett információkat kombinálja a másoktól kiszedett jelentésekkel. Beszélgetésünk végén elhangzik a „soha, sehol, senkinek” valamely megfogalmazása, majd bejelentem neki – előtte alapos baráti oktatásban részesülve tudtam, mit kell tennem – hogy találkozásunkról tájékoztatom kiadói főnökömet, munkaadómat és barátaimat. Így lett ez az első és az utolsó jelenésem a magyar szeku előtt, amelyről jelentést főnökeinek Barna János százados, „Francia” tartótisztje írt: kiszámíthatatlan, megbízhatatlan, hisztérikus személy vagyok, akinek operatív beszervezését le kell állítani*. 

Nem sorolom fel azokat, akik hazafias (sic!) lelkesültségtől indíttatva írogatták a jelentéseiket. De. Egy másik, kitakart, ám beazonosítható jelentés egy marosvásárhelyi képzőművészé, akit nagy hercehurca után, számos kapcsolati tőkémet beáldozva (kommunizmusban vagyunk, ma sem szégyellem, hogy voltak) tartózkodási, majd letelepedési engedélyhez segítettem.

Sokan kötöttünk azokban az években román állampolgárok magyar lányokkal/fiúkkal névházasságot. Ő is. Az ő arája eltitkolta előtte vallási hovatartozását, s miután a frigy megköttetett, jelentős vagyon – többek között sok saját műalkotás – átkerült (átcsempésztetett!) megőrzésre. A lány, aki akkor már asszony is, felrúgja a szóbeli egyezséget, bejelenti, hogy komolyan gondolta a házasságot, az már nem névházasság, hacsak… Hacsak nem veszi fel az általa gyakorolt vallást az újdonsült, magyar hazába beházasodott férj. A drága ember nem fogadta el az alkut, a nő, mint újdonsült feleség, fel is jelentette. K. A. marosvásárhelyi képzőművészt kiutasították Magyarországról. Három napot kapott a csomagolásra. 

Ekkor keresett meg, én pedig vele együtt egy kedves minisztériumi barátomat (kapcsolati tőke a kommunizmus utolsó éveiben), aki segíteni nem tudott, el is tűnt a szemünk elől gyorsan. De. 

Lefelé jövet, a második vagy harmadik emeletről, lemondva a páternoszter szolgálatairól, a folyosókon reménytelenül kószálva (ha már ott vagyunk!), feltűnt az egyik ajtó bilétáján X. Y jogtanácsos neve. Egy egykor volt marosvásárhelyi ügyvéd. Benyitottunk. Ki vagy, mi vagy, hogy kerülsz ide, ismerlek, hogy élsz, hol élsz? Szerezz egy papírt – tanácsolja – a legnagyobb szentendrei művész saját aláírásával, amelyben leírja, hogy nélkülözhetetlen vagy a kortárs magyar képzőművészet életében. Meg tudod szerezni? Meg. Akkor még élt az aggastyán Barcsay Jenő. K. A. megszerezte a papírt, aztán évekig tartott, amíg az isten képviselőjétől, aki névházasságos feleségnek jelentkezett, a saját alkotásainak egy részét visszaperelte.

Az ő jelentése is szerepel a dossziémban, csupa jóindulattal ír. Senkiben nem merül fel, hogy a jóindulatú, sőt a segítő szándékkal készülő jelentés is ártalmas jelentés, ha a szeku – a román, a magyar vagy bármelyik másik – információs rendszerébe bekerül! 

*Az ide befotózott jelentéstöredékek újbóli megtalálásáért Szőnyei Tamásnak vagyok hálás, akinek Titkos írás című, 2012-ben megjelent, kétkötetes „dokumentum regényét” mindenkinek figyelmébe ajánlom. (Nem kapható!).

június 29, 2022 | Kőrössi P. József | Képtár | Rovatok
MEGOSZTOM

Közöttünk egy művelt arisztokrata

Első levélváltásunk még jóval az internet, az elektronikus kapcsolattartás megjelenése előtt történt, de már a rendszerváltás után, talán annak első vagy második évében.

Hunyady Sándor Családi album című nagy elbeszélését készültem kiadni, azt a művet, amely egyike azoknak, amelyek alkalmasak arra, hogy ember az embert megszeresse. Kinek írhattam volna levelet, hogy a közléshez a jogot megkapjam, mint a szerző unokaöccsének, Alexander Brodynak. Honoluluba.

Mondanom sem kell, hogy a címét – nem is tudom honnan szereztem meg – viccesnek találtam. Nálunk, otthon a családban ugyan gyakran emlegették Honolulut, de az mindig a nemlétező, az elérhetetlen szinonimája volt (hasonlóképpen a hottentottához, amely az érthetetlen nyelven történő megszólalást jelentette). Így aztán még ma is csodálkozom, hogy a „nemlétezőből” milyen gyors válasz érkezett. Jól emlékszem rá, nem csak hogy engedélyt kaptam, hanem Sándor már azt is megírta, mikor érkezik Budapestre, találkozzunk.

Az ezt követő években rendszeressé váltak az együtt elköltött ebédek, amelyekre a Tabán valamelyik, a Krúdy hagyományt őrző étteremében, a Gundelben, a Fő téri Postakocsiban, vagy éppen a Ménesi úti lakásában került sor. Egy ilyen alkalomkor mutatta meg azokat a Hunyady Sándor leveleket, amelyeken az író hol y-al, hol meg i-vel írt alá. 

Miről beszélgettünk? Természetesen lovakról is. Akkoriban én is lovaztam, nem csak szerveztem családi, baráti lovastúrákat, hanem magam is végiglovagoltam a napi 30-40-60 kilométert. Első lovastúrám naplóját, amikor tudomást szerzett róla, el is kérte, és az Alibi – Hat hónapra című periodikájának lovas számában lehozta kalandos történetemet.

Én nála tájékozottabb, őszintén és értően jótékonykodó arisztokratával addig csak regényekben, emlékiratokban találkoztam, ezekben az időkben alkalmanként az egyik leghitelesebbnek az asztalánál ülhettem, a kocsijában utazhattam, tapintatos sofőrjével még barátkozhattam is. Úgy vettem észre, óvatosan, de ő is barátkozgat vele. 

A Bródy Sándor-díjjal pályakezdő írókat támogatott: következő könyvüket finanszírozta, a zsűrit is kiválóan, Magyarországon példanélküli értéken megfizette.

Aki adott már ki könyvet, többek között azt is tapasztalhatta, hogy vannak szerepüket félreértő, gonosz vagy gonoszkodó és vannak odaadó, az örökségükkel az irodalom barátjaként gazdálkodó (vagy nem gazdálkodó) örökösök, a szerző jogait féltő hozzáértéssel kezelő, gondoskodó jogtulajdonosok – szigorúan a védettség nevében. Ő nem csak szerette dédnagyapja (Bródy Sándor) és unokabátyja, a teljes Bródy és Hunyady család örökségét, hanem kutatta, gondozta, ápolta is, újabb és újabb utakat talált ahhoz, hogy gazdagítsa a családi életművet. Minden (csaknem minden) tudásával azon dolgozott, hogy az irodalmi, színházi hagyaték méltó helyén maradjon, hozzáférhető legyen. Úgy tudta élvezni ezt a gondoskodást, hogy egy pillanatra sem tolakodott, de gyakran, nagyon gyakran kezdeményezett. Tematikus válogatások, hitelesen összeállított életrajzok születtek.

Nem tudom okát, de szerette a szabályos négyzetalakú könyveket. Saját aforizmák és bölcsességek gyűjteménye (Húszezeregy éjszaka – Álmok és mesék a valóságról), az Alibi hat hónara sorozat darabjai és az általa rendkívül értékes dokumentumokból összeállított Hunyady Margit könyv is ilyen. Ő mesélte, hogy ezekre a dokumentumokra egy ládában talált rá, amit még édesanyja rakott össze, ő pedig úgy hurcolta magával számos költözése során tengereken és óceánokon át, hogy nem tudta mit tartalmaz. Aztán megtudta: kéziratok, családi fényképek, családi levelezés – a Bródy és a Hunyady család öröksége.

1947-ben, negyedikes gimnazistaként hagyta el az országot, simán mondhatjuk, hogy édesapja, Bródy János (1946–1948 között az Ügető igazgatója) politikai kapcsolatait is érvényesítve gyermekét Svájcba menekíti. Párizsban érettségizik, majd találkozik a család, szülők és testvérek Amerikában. A Princeton Egyetemen reklámszakembernek tanult, és ő lett az (a magyar), aki „portásként kezdte majd vezérigazgató és tulajdonosként” fejezte be, hagyta ott a nemzetközi üzleti világban elért, a mai ember számára ma különösen felfoghatatlan sikerek után azt a pályát, azért, hogy haza (haza?) költözve két nagy magyar író és egy felejthetetlen színésznő hagyatékát visszaépítse a… Hová is?

A nemzetközi üzleti világban eltöltött élete legalább – vagy éppen annyira – kalandos, mint annak a művészcsaládnak a története, amelynek minden bizonnyal utolsó hordozója volt.

Ki itt belépsz, te nyájas olvasó,
és nem tudod még, hogy mit olvasó',
mi vár e két kis fül között terád,
míg iszod kávéd, kólád vagy teád,
te nyájas olvasó, ez itt egy estély,
ide csöppentél, botlottál vagy estél,
a kólákból, pezsgőkből és borokból
különböző helyekről és korokból
Beckenbauertől Winston Churchillig
több száz nagy ember együtt szörcsöl itt,
és középen, kit körbeér a bál,
a vendéglátó, Bródy Sándor áll,
kezében böhöm, barna, bölcs szivar,
beszélget híres cimboráival,
minden vendéggel egy-két szót ha vált,
érintenek gyerekkort és halált,
szivarok, lovak, múlt-jelen-jövő,
sokféle téma bukkan itt elő...
mi hát e könyv, te nyájas olvasó?
egy kert, amelyben andalogni jó,
egy napló, melyet több száz kéz vezet,
egy kis kötetnyi életbölcselet,
egy évbe összepréselt ötven év,
aztán mi még, aztán mi még, mi még?
egy meghitt kisvendéglő még ez itt,
hol Swift és Krúdy együtt étkezik,
egy jó szivar meg egy pohárka rum,
egy rendhagyó kis kalendárium,
miben humor van, szellem és fölény:
egy csillag fölött átugró bölény
(és ez, mit rája firkantok föl én?
csak egy szamárfül egy bölény fülén).

Varró Dániel
június 5, 2022 | Kőrössi P. József | Képtár | Rovatok
MEGOSZTOM

Képet, hangot, követ temettünk

Nem tudok napirendre térni. Endre két alkalommal (2012-ben és 2019-ben) volt a nagyváradi Törzsasztal vendége, mindkétszer előadott, előtte, utána a nyilvánosság előtt beszélgettünk. Az út oda és vissza, az a kétszer három és fél óra: csupa barátság, csupa tervezés és tartalom. ’19-ben ragaszkodott hozzá, hogy a Szépírók Társaságának első külső, határon túli fiókja a nagyváradi legyen – a sok fiatallal! Így történt, ezt ott be is jelentette. 

A fotó 2012 januárjában készült, Szűcs Laci, törzsasztali szervezőtársam és házigazdánk kattintotta telefonnal. A Szigligeti Színház előtt állunk a Bémer téren, ami akkor még kisvárosi tér volt, tiszafákkal is, amelyek az időpontot dokumentálják. Ma már egy másik tér van ott, nagy tér és eltűntek a fák, helyükre kevésbé életképes köveket ültetett egy másik városba a buta város. 

Mint mindig, Endrével ezúttal is jól egymás szemébe nézve valamit meg akarunk váltani, hiszen vagyunk, akik vagyunk, maradunk, akik voltunk: tizenéves világmegváltók a kibaszott élet kibaszott kellős közepén. 

Gyerek maradsz-e még?!

*

1952 májusában született, költő, intermediális művész, performer, 1977-ben az ELTE magyar-olasz szakán diplomázott. A Fölöspéldány csoport alapítója, a régi Mozgó világ szerkesztője volt, felejthetetlen experimentális színházi munkákat is alkotott. Hangköltészettel is foglalkozott. Az is az itt kevés: a papír és a mikrofon nála egyenrangúan erős közvetítő felület, a képről nem beszélve, legyen az falon, vagy vetítővásznon megismerhető. Az Új Hölgyfutár papír alapú folyóirat mellett az Új Hölgyfutár revü alapítója is, amivel bevezette – bevezették – a „élő folyóirat” kultuszát, akkor, amikor nem lehetséges papíralapú lapot indítani. 1982-ben létrehozta a Világgége hangművészeti magazint a Magyar Rádióban, ami azóta is példa nélküli vállalkozás. Úgy tudott népszerű lenni, hogy egész élete során „csak” egy szűk réteget szólíthatott meg. Azzal, amit teremtett, bejárta Európát. Rendszeresen fellépett a londoni TOWERING INFERNO zenekarral, turnékon, fesztiválokon is. 

Miért Szkárosi? Amikor nevet váltott Szkhárosi Horvát Andrásra gondolt, a református prédikátor költőre. Az apja nem örült annak, hogy más néven ír. A gyerekei, két lánya is a Szkárosi nevet kapták. 

Mozgó Világ. A KISZ lapjának indult, majd máig kibányászhatatlan tüske lett a hatalom csillogó szemében. Abban a szerkesztőségben olyan hangulat uralkodott, és olyan emberek dolgoztak, akiknek a kulturális rendszerváltáshoz nagyon sok közük volt, de a politikai, társadalmi rendszerváltás után már nem álltak szóba egymással. „Irodalmi és művészeti lap volt, szándékosan az egyharmada kép. Kulturális összképet adott, ami akkor szokatlan volt.” – mondta egy nagyváradi nyilvános beszélgetés során.

1981-ben jelent meg az első kötete, annak bemutatóin vette észre, hogy amikor mondja a verseit, egészen mások, mint papíron. Nem érvényesebbek, nem hitelesebbek, nem igazabbak – egyszerűen: nem azok. Az Egyetemi Színpadon, amelyen korábban és az ő nemzedékét követően is világra szóló, nem csak az egyetemi világot megszólító produkciókat sikerült létrehozni, éveken át műsorokat szervezett, amelyeken saját verseit adta elő. Tanulta is a versmondást. Rájött, egy vers nem csak felolvasás, hanem hangkompozíció, bátran el lehet szakadni az írott anyagtól.

Merülő Monró című kötetében a vizualitástól a szövegrendezésig, a hagyományos versekig szinte minden műfaj megtalálható, mégis egységként működik. Verselőként, versgondozóként volt „reneszánsz művész” és hétköznapi ember. „Ha ez egy lemezen van, akkor bár hangban van, a lemez szöveganyaga is értéket hordoz. (…) A könyvben meg nincs hang, se mozgókép. Az anyag meghatározza a nyelvi regisztert, amin lehet beszélni. Mindig abban a térben gyakorlok költészetet, amiben vagyok, a kontextustól függően.” (Törzsasztal, 2019. április 12.) „Eleve az írás egy kép. Az írás egy kotta. Vizuális kódrendszer. Gondoljunk a kódexekre, persze a kódexeknek szakrális értékei voltak. A modern költészet elkezdte funkcionálisan visszavenni ezeket a dolgokat a költészet számára, ezek érvényes dolgok. Az akkor kifejlődött tipográfiai elemekkel lehetett szerepet adni a vizualitásnak. Az 1950-es években megjelent a magnetofon, fantasztikus volt, mindenki hozzáférhetett. A vizuális kultúra és a nyelv újra találkozott.” (Uo.)

Az Egy másik ember. Eszmélkedéstörténeti emlékirat című könyvében emlékiratot ír. Az utóbbi időben a műfaj rokonszerzői közül többen megírták az emlékirataikat, többek között Ladik Katalin. Ő másképp írta meg, régi cikkeiből, feljegyzéseiből. Endre viszont új történetet írt. A könyv borítóján két akasztott Szkárosi, az egyik mosolyog, a másik nem. Igazi akasztókötél van a két Szkárosi nyakán. Az eszmélkedéstörténeti emlékirat címlapján, a nem önéletrajznak szánt könyv címlapján. Azokat a nem hétköznapi dolgokat írja meg, amik a művészekkel megtörténnek. Endre könyve fejlődéstörténet is. „Az író, ha önéletrajzot ír, akkor sem csak az kerül ki a fejéből, a keze alól.” 

Valójában mindannyian megírják egy összművészeti műfajnak a folyamatos megújulását, amit az ő esetében nevezhetünk avantgárdnak. Kevesen vannak a falra kiragasztható, kivetíthető költők zenekarában. Rangsor nélkül: Ladik, Szilágyi Ákos, Szombathy Bálint, Bíró, Cselényi, Székely, Géczi. 

És Szkárosi. 

Ezzel olyan sok mindent mondtunk, hogy szinte semmit nem mondtunk. (Szkárosiról). Nem csak a saját történeteit írja meg. Egy folyamatos küzdelem ennek az útnak a keresése és megtalálása. Az ő könyvéből is kiderül az, hogy a különböző korszakokban hogyan kellett a hatalommal megküzdeni, a hagyományos művészetet kedvelőkkel megküzdeni. Ma sincs másként.

Új Hölgyfutár. Amikor 1983 decemberében megszűnt az a Mozgó Világ, hogy ne maradjon lap nélkül a fiatalság, a JAK-on belül a „fiatal írókat” ismét elkapta a lapalapítási láz. Elkezdett mindenki megint naponta lapot alapítani. (Azelőtt is ezt tették naponta, de az előtt soha nem sikerült ezzel lázítani is.) Miközben tartott a huzavona, ezek az új urak elkezdtek önálló esteket csinálni. Igen, csinálni. Ez volt az „élő folyóirat”, az Élő Folyóirat sorozat. Ebben a térben jól összerázódott (keveredett is) egy összművészeti profil. 

Az Új Hölgyfutárral a ’90-es évek elején a szerkesztőségnek volt egy izgalmas, egészségesnek mondható korszakot lezáró pere is. Bernáth(y) Sándor készítette el a lap arculatát. Erős vállalkozás volt, sok művész kapott teret benne, olyanok, akik máshol nem tudtak megjelenni. Az egyik szám borítójára egy provokatív, talán annak is szánt grafikát tervezett: „…a Szent Koronát onanizáló angyal és ördög tartja a kezében. Akkor még nem volt kanonizált nemzeti jelkép a korona, az ügyészség mégis vizsgálatot indított a lap és Szkárosi Endre szerkesztő ellen, miután Torgyán József kisgazda képviselő interpellált miatta a parlamentben.” (Népszabadság 2015. 01. 14.) Torgyánnak (aki József Attilát a Parlamentben nyilváníthatta nemkívánatos kommunista költőnek) a kezébe adták a lapot és ő felszólalt, hogy ez nemzetgyalázás. Vizsgálatot indított az ügyészség. Az Új Hölgyfutár bejutott a Parlamentbe, újra ki kellett adni a lapot, annyian keresték. Szkárosiék ellen azonban polgári pert indítottak. Az akkor születő új társadalmi berendezkedésben még nem volt precedens arra, hogy beleavatkoznak a kultúrába. Ekkor (csaknem?) megtörtént.

Szkárosiék megnyerték az Új Hölgyfutár-pert, de nagy erőpróba volt. Mindenki felmérte, hogy ennek nagy a tétje, nem csak az, hogy egyszercsak jönnek és betilthatnak egy kulturális lapot, hanem beavatkozhatnak a kultúra életébe. Ma már nem lehetne egy ilyen pert megnyerni, rosszabb a helyzet. Bernáth(y) Sándor, aki sajnos már nincs köztünk, jövőbelátó grafikát csinált. Megérezte, hogy a magyarkodás nagytételben folytatott kereskedelmi tevékenység lesz. Erről szól a borító. 

Ki gondolta volna, hogy Torgyán József neve 2022-ben a Szkárosi Endre féle Új Hölgyfutár kapcsán kerül, hosszú évek után újra elő. Egy jelentős üzenetet küldő temetés utóéleteként…

április 15, 2022 | Kőrössi P. József | Képtár | Rovatok
MEGOSZTOM

A deszkagitár és a pléhlemez csillogása. Trifán

A Fő utca egyik kirakatában látta meg először. Nem sokkal ez után azért ment oda, hogy leülhessen a kirakat elé, bámulhassa, és lerajzolja. Egy év múlva, még elemista volt, amikor bekéredzkedett Tripa úr boltjába. Gázolajjal volt lespriccelve a padló. Akkor még ilyenek voltak a boltok: régi ciráda, fafaragás, kazettás redőny, petróleumszag. Fel voltak akasztva a hangszerek, lógtak a falon, így maradt meg a hangulata. Otthon a skiccek alapján elkezdett fabrikálni. A földes lakásban volt egy régimódi ikerágy, amiben sok deszka tartotta a szalmazsákot, keményfából, meg puhafából. Ami puhafából volt, azt sorra kiszedte. 

A szülők persze nem tudták, mert olyankor csinálta, amikor az ő engedélyükkel beteget jelentett, nem ment iskolába, és otthon pizsamában faragni tudott. Az éjjeliszekrény tetején rajzolta ki a nyakát, az asztalon, a szoba közepén lombfűrésszel barkácsolt. A szerszámok – úgy látta – szép nyomokat hagynak a bútoron. A kalapács kalapácsnyomokat, a lombfűrész lombfűrésznyomokat a tükrös szekrény szélén. Az anyja megszidta, de nem gyanakodott. Egy családi összejövetelen, amikor tele volt az ágy párnákkal meg libatollal töltött dunyhával, Laci apja mókás hangulatban húzta, húzta a harmonikát, majd pihenni le akart ülni az ágy szélére. Le is ült, de a megritkult deszkasor nem tartotta meg. Lerogyott. Te jó ég. Hova tűntek a jó kis deszkák? 

Csóró volt a család, csak több év múlva sikerült venni egy furnírgitárt. Ennek szaga is volt. Akkorra már rég nem csak készen volt, hanem naponta használta is a saját maga fabrikálta deszkagitárt. Bádog oldalához a konzervgyárból kuncsorogta el a bádoglemezt, ami a hangszer oldalra lett felszegelve. Amikor a hatvan wattos lámpa elé állt, csillogott, de áramszünetben meg-megvillant a petróleumlámpa pislogó fényétől is. Ezt jobban szerette. Az áramszünetet meg a vibrálást, a pislogó lámpafényt.

Tripa hangszerboltjába azért volt muszáj többször is visszamennie, hogy lerajzolja a griffet, lássa a méreteket, ugyanis a griff-távolság adja a hangmagasságot, ahogy a citeránál is. Ezért már kezében a kész deszkagitárral is vissza-visszakönyörögte magát. 

Hamis volt, persze, hogy hamis, de hangja volt mégis. Azonnal tükör elé állt. Érdekelte, tetszik-e legalább saját magának. Persze, hogy tetszett. Lányokat is képzelhetett a bemutatóhoz. Amikor pedig úgy döntött, hogy jobban megy, kiment az udvarra. „Baseltem a szomszédoknak”. 

(tovább…)
február 27, 2022 | Kőrössi P. József | Képtár | Rovatok
MEGOSZTOM

Fux, útjelzőtáblák és háztetővárosok

Megyünk Tüzessel (a hetvenes évek elején, közepén, mindig Tüzessel) a Gongtól a Fő utcán az állomás felé, valakit vagy valakire várnánk. Azt hiszem. Nincs még Cyrano – áh, dehogy! –, de van szemben az akkori, de akkor már egykori Orsolyában az iskolánk, és vannak a villamossínek az út középen.

Ugorjunk fel a Fuxhoz! Felugrunk, mielőtt kivándorolna Palesztinába.

Nehéz ugrás volt ez az Apolló palota tetőterébe, a műtermek szintjére, a harmadik emelet fölé. Azelőtt soha nem jártam ott (Később Jakobovitséknál, Miklósnál és Mártánál, Ujvárossy Lacinál, de az már egy másik élet, a kilencvenes éveké). Lift akkor sem működött.

Közlekedési, útjelző és a fatüzelés veszélyeire figyelmeztető táblák, ezeket festette ipari olajfestékkel Fux. Mire vigyázz, ha tűzben omlani kezd a fal és te éppen alatta vagy; és ha nem muszáj ne hajts be abba az utcába, amelynek az elején ezt a táblát látod: tányér vörös mezejében vastag fehér sáv keresztbe, vízszintesen. Ha még nem vezettél, most majd megtanulsz, gépkocsit. A város megbízásából kresztáblák festéséből élt azokban a hónapokban – mekkora szerencsével. Ki is lakoltathatták volna, elvehették volna a műtermét, de nem: az a rendszer még hagyott reménykedve nyomorogni! Nem úgy, mint a későbbi, amely teljes reménytelenségben nyomorgatott.

Alig voltak benzines járművek Váradon, engem addig rendszeresen csak bicikli vagy szekér ütött el többnyire a Teleki utcában, miközben a Kossuth felé gyalogoltam, hogy majd át a Szent László hídon a Nagysándor utca felé menve bekopogjak Boda Boriska hegedűórájára.

De most onnan már messzire vagyunk, Fux műtermében, a kresztáblagyárban. Így utólag, ma, fejben kinézve azokon az ablakokon, ismét látom, hogy még mitől is van gyakran Párizs hangulata ennek a városnak. És miért is kell elhagyni dolgodvégezetlenül. Nem Pece-parti Párizs hangulata, hanem Párizs hangulata miatt. A tornyos tetői alatt rejtőzködő tetőterei miatt maradnál is, meg mennél is. Várad, Nagyvárad, a tetők és tetőterek városa. Tetőtérváros tornyokkal. Mint Párizs, ahol később a rue Bonaparte egyik palotájának legfelső, tetőtéri ablakából nézhettem ki néhány alkalommal, a Párizsi Magyar Kulturális Intézet jóvoltából. Lehet, hogy egy művész, történetesen Fux műtermének hangulata is bekavar itt, de elvihettem a szememet a Sas palota tetőire is, mocskos közösségi piszoárjainak látványa előtt a szagot kiköpve, meg az Ullmann palota tetőtereiben is jártam, már csecsemő koromban, hiszen ott, pontosabban oda születtem, s amelynek műteremlakásaiba költőcske fejemmel, riporteri felkészültségemmel gyakran visszatértem. Párizsban pedig egy a Luxembourg kerthez közeli hotel tetején, ahol ahhoz, hogy vendéget fogadhassak, az apró szobámban föl kellet állítanom az ágyat, hogy az ajtón beengedhessem őket. Na de amit abból az ablakból láttam… Annyi torony, olyan kis területen az egész világon nincs… 

Fuxot az első találkozásunk után sohasem látogattam, ő látogatott meg, már Budapesten. De őt, mindig ilyen, az Apolló tetején tágasuló műteremlakásban képzelem el: néz ki az ablakon, hatalmas toronycsúcsokat lát és tenyérnyi festményeket alkot. Soha nem gondoltam rá, vajon Palesztinában számára olyan-e a tetőtéri látvány, mint Váradról a tenger… Akkoriban még mindig nem Izraelbe, hanem Palesztínába vándoroltak ki az emberek.

De vissza a Fő utcai Fuxhoz, az Apolló tetejére. Nem tudom, talán utána lehetne nézni, már akkor is ő volt-e az egyik legnagyobb magyar miniatűr festő (nem csak Nagyváradon), Balogh István után és mellett? Tény, bizonyára mindent a fejében meg a kezében vitt ki magával Palesztínába, és így lehetett később, jóval később a párizsi székhelyű európai miniatűrfestők szervezetének titkára. Most meg itt a Fux Feszt…

A kresztáblás, viccelődös, borozgatós délelőtt után csak Pesten találkoztam vele (és családjával, feleségével, nagyobbik fiával és annak román származású párjával – románul beszélgettünk). Shakespeare 154 szonettjéhez készített színes, miniatűr illusztrációkat, és én azt (többször is) megjelentettem kétnyelvű, angol-magyar kiadásban. Ebből az alkalomból az Andrássy úti Írók Boltjában Takács Feri irodalomtörténész beszélt, Ónody Eszter hol angol, hol meg magyar nyelven szavalt. Utána vacsora. vagy mi.

Később elküldte a Paul Valery szerelmes verseihez készített miniatúráinak fotóit, reprodukcióit is, de azok megjelenését már egyikőnk sem érte meg…

január 21, 2022 | Kőrössi P. József | Képtár | Rovatok
MEGOSZTOM

Két Mrožek és egy tangós élet Tangója

Az első élmény a nagyváradi színház Tangó eladása 1979-ből, amelyben Ala, a zseniális Csoma Judit, Artur, Darkó István (élete legjobbja), Stomil, az apa Miske László (számomra szintén), Eugénia, az anya Bányai Irén, Eugéniusz, a nagybácsi Szabó Lajos (szintén), a ravatalon a megözvegyült nagymama, Kakassy Ágnes (szintén), Edek pedig a később Amerikába emigrált Técsy Sándor (ugyancsak).

Zseniális előadás volt, Alexandru Colpacci rendezte. Egy olyan korszakban volt zseniális, amelyben szinte semmi sem lehetett az – a színház világán kívül. A rendszer mindent cenzúrázott, máig érthetetlen módon a tánc- és színházművészeten kívül. Miközben abszurdot Magyarországon nem, vagy csak erősen cenzúrázva lehetett előadni, Romániában (hetvenes évek!) nem csak a civil életben, nem csak az intézményekben és az utcán, hanem a román és magyar színházakban is tombolhatott – még Páskándi Géza abszurdoid-jait is játszhatták Temesváron és Nagyváradon. 

A Tangónak ezt az előadását – nem férfiasan, de megvallom – a mai napig gyakran felemlegetem. Nem csak a szívügyem: huszonhat éves voltam, azóta tudom: mindent, csaknem mindent felbolygatott, meghatározott a későn érő kamasz életében, aki voltam, a gondolkodásomat pedig egészségesen megzavarta. Ezért aztán úgy gondolom most, hogy sem fent, sem itt lentebb nem fogok dobálózni a zseni-féle minősítéssel, hanem – nem egészen letisztult fejjel – így élem meg ma is.

Terhére volt minden tolakodás

„Igen, ő volt a Könyvfesztivál díszvendége, de mert a szlovák határon a feleségét nem engedték át, (természetesen) ő sem jött tovább. Így a következő évben, 2000 áprilisában érkezett ide először (akkor Susana nem tudta elkísérni), és az itt töltött négy napja alatt végig én kísérhettem mindenhová. Bármerre jártunk, folyton olyanokkal találkoztunk (kiállításon, könyvesboltban, kávéházban, utcán), akik játszották, rendezték vagy fordították valamelyik művét. A harmadik napon már azt hitte, én szerveztem az egészet, mint egy ócska filmforgatást. Már akkor is annak örült a legjobban, ha egy kávé mellett jóízűt lehet együtt hallgatni félórán át. Olyankor idővel szívesen megszólalt. Ha beszéltették, annál kevésbé. Nem volt embergyűlölő, mint sokan tartják, de terhére volt minden tolakodás és minden tolakodó.” (Upor László dramaturg, műfordító, egyetemi tanár)

(tovább…)
január 3, 2022 | Kőrössi P. József | Képtár | Rovatok
MEGOSZTOM

Tosnájder és ami belőle következik. Epilóg

Van egy kéziratom, a címe: Ajuszi. Hosszú történet, könyv lesz belőle, rövidesen megjelenik.

Ajuszi nyolcvanhat múlt, én hatvanhét leszek, amikor hozzám került, amikor elkezdődik. Ő az anyám. Soha ennyi időt nem töltöttünk együtt – kicsi gyerekkorom óta. És nem beszélgettünk ennyit soha, legfeljebb magzatkoromban, amelyre én nem emlékezem. Önként vállalt karanténunkban én soha, vagy csak ritkán kérdeztem. Eleinte nem beszélt, aztán napi egy-egy alkalommal kiömlött belőle a szó. Mesélt és mesélt és mesélt a gyermek- és felnőttkoráról, anyjáról, apjáról, a bujkálásokról, a német és az orosz megszállásról, amit kilenc-tízéves gyerekként élt át, a házasságáról, a szüléseiről, a gyermekeiről, az unokáiról. Egyszer még az első dédunokájáról is. Mindent el kellett hinnem neki, mert minden története igazul hangzott, és a valóságról, az ő valóságáról szólt, még ha az ő – nincs rá más szó – ízes előadásában mese volt is.

Napközben, gyakran késő estig, amikor ő már elvonult, dolgoztam, ő pedig minden reggel megkérdezte: „Na, kerestél valami pénzt?” Ha azt válaszoltam, hogy ma éjjel nem sikerült, akkor azt mondta: „Miből fogunk megélni?” Berendezkedett. A többi majd kiderül.

Sudár, magas anya volt, a dédnagymama most talán ötven kiló. Meghajlik, görnyed, kicsi, telve olyan energiával, ami talán már nincs is neki.

*

s akkor az őrület, ami ma történt.

(tovább…)
november 29, 2021 | Kőrössi P. József | Képtár | Rovatok
MEGOSZTOM

Tar. Alku születik

Az Alibi – hat hónapra KERT című darabjának a bemutatója után történhetett 2002 tavasz végén, nyár elején, az biztos. A Gundel mellett, az étteremben elfogyasztott krumplipaprikás (vagy paprikás krumpli) virslivel után, az állatkertben, ahová Alexander Brody, Bródy Sándor unokájának (Hunyadi Sándor unokaöccsének), a könyvsorozat tulajdonosának és szerkesztőjének a vezénylésével vonultunk sétára.

Kisebb csoportokba verődtünk a rácsok, kifutók, ketrecek mellett, mint kisvadak a nagyvadak között, amikor odajött hozzám Tar Sándor, a fegyver-, lőszer- és robbanószer technikus, akinek azelőtt néhány könyvét olvastam (Szürke galamb, A mi utcánk). Beszervezésének kizárólag ínyes értelmiségi körökben közszájon forgó történetéről pedig alig olvasott lapokból, és az áldozatok megbocsájtó üzeneteiből tudtam. Az állatkerti „bonyodalom” előtt sohasem találkoztunk.

Van egy kézirata, – mondta, – ami nem kell a Magvetőnek (állandó kiadója volt már akkor is). – Biztos vagy benne? – Biztos, tárcák, nem kell nekik. 

Melyik kiadó nem csap le akkor (és ma) egy szabad Tar kéziratra? Hibát azonban elkövettem: nem kerestem meg a Magvetőt.

Nem ismertük még a digitális beírást, a kéziratok gépelt formában, hagyományos postai úton közlekedtek szerző és kiadó között. Megkaptam a tárcákat, hullámzó színvonalú kötetterv volt, az írások nagy részén érződött, hogy musz-szövegek, kötelező penzum teljesítéséből születtek, illetve a munkanélküli író pénzszerzését szolgálták. Valamennyi történet nyelvében, fordulataiban igazán „taros” mű – gonosz történetek, közöttük Az alku. 

Ha már Tar, akkor vajon melyik az a kiadó, aki a kötetének ne ezt a címet adta volna? Tar Sándor: Az alku – gonosz történetek, megjelenik 2004-ben egy a kommunizmusban beszervezett író lebukása után… 

Hír járta be akkoriban nem csak a budapesti értelmiségi és benne a kiadói világot arról, hogy Tar ennek a történetét írja. Az „én kiadóm könyvének” semmi köze nem volt ugyan hozzá, de ha már volt egy ilyen cím, nem lehetett kihagyni. Utólag bevallom: az olvasó megtévesztése céljából, kihagyhatatlan magas labda, kiadói fogás. Így született egy alkuból Az alku.

Tar Sándor a Lassú tehert dedikálja 2003-ban

Napok teltek el, hívott a Magvető igazgatója, még mielőtt szóhoz jutottam volna – kurvaanyámozva. Mármint, hogy én azonnal foglaljam el édes jó anyám ama testrészét örökre és mindenestül.

Kiadója, mint megtudtam akkor, két alkalommal is komoly, ma sem megvethető összeggel (előleggel) ösztönözte Tart arra, hogy megírja a maga változatának irodalmi, esetleg naplókkal dokumentált feldolgozását; hogyan szervezték be, hogyan történt a demokratikus ellenzék megfigyelése, mit jelentett, hogyan, kikről, mikor. Ígérgetett, de sohasem teljesített, a kiadó pénze elúszott, mert az a rohadék… Szembesülni nem, megélni akar. És akkor jövök én, a kicsi kiadómmal és lenyúlom az alkut. Amiről az üvöltő hangon folytatott beszélgetés során kiderül: nem is az az alku.

Valamelyest tehát tisztáztuk a helyzetet: nem a beszervezéses történetet adta el Sándor, a cím „csupán” kiadói fogás, magvetője akkor ezekre a „forgácsokra” valóban nem tartott igényt. 

Kurvaanyámozás letudva és visszavonva. Néhány nap múlva kézzel írott, elnézést kérő levélben is.

Zárójelen kívül jegyzem meg: Az alkuból ma – megnéztem – egyetlen példány kapható, 9900 forintos antikváriumi áron…

*

„Reménytelenség, unalom, fásultság, szomorúság, gépiesség – ez uralja Tar Sándor világát. Hősei többnyire üres lelkű, kisemmizett kisemberek, hajléktalanok, alkoholisták, elmebetegek vagy csak nyomorultak, lecsúszott értelmiségiek, tanárok, orvosok, szerencsétlenek. Történetei – mert ő továbbra is történeteket ír – hétköznapiak, mégis, vagy éppen ezért, megrendítők és igazak. Olykor vidámak is. De inkább ne lennének azok. Tar katartikus élményt nyújtó mesélőkedve mit sem változott. Hol alakjai bőrébe bújva kandikál gúnyos pofával kifelé, hol meg kívülről kukucskál befelé, kukkol és megfigyel. Eleinte csak érezzük, hogy mindig az ő – már-már giccsesre mázolt – valóságában éltünk, később már tudjuk is. Nem lehet szabadulni belőle. Itt van. Szörnyű és gonosz. Az ember pedig, akit látni sem akarunk, akivel találkozni sem szeretnénk, ott áll a lépcsőházban, bekopog az ablakon, bámul ránk egy kerti padról vagy egy kocsmaajtóból. Leskelődik. Alkukat köt, és nem akar semmit. Hátha neki sikerül. Menekül előlünk, és már közelít hozzánk. Csak arra vigyáz, hogy sohase költözzön megsemmisíthetően belénk.” 

A 2002-es könyv hátlapszövege ma is tökéletes diagnózisa az emberiségnek és a tari prózának. 

október 12, 2021 | Kőrössi P. József | Képtár | Rovatok
MEGOSZTOM

Az irredenta Konrád

Most, éppen két napja itt lakom Nagyváradon, a Hotel Operában, a strada Roman Ciorogariu-n, a valamikori Úri utcában. Laktam már egyszer itt Konrád Gyurival, az 1990-es évek elején-közepén, tavasszal. Akkor még nem tudtak magyarul a recepción, ma már, ha akarod, tudnak. A szállás jó, akkor is jó volt.

Megyünk akkor Gyurival a valamikori Fő utca, ma Republicii felé. Valamilyen ügyünk, dolgunk volt a belvárosban kora délelőtt. Fútt a szél, szárazon, hidegen fútt. Száraz lombot, papírfecnit, száraz port kavart bele a szemünkbe is. Ady juthatott volna errefelé eszünkbe, meg Juhász, de nem jutott. Rossz kedvünk volt, pedig minden olyan szép. Rosszkedvűen hallgatni nem jó. Vagyis mégis, mert Gyuri, a Konrád egyszer csak nem hallgatja el, hogy rossz a kedve. Azt tudja mondani, amikor a Premontreiek temploma körül járunk, ott, ahol a gimnáziumban Juhász Gyula tanított (mire is?), Ady pedig ugyan beiratkozott a mellette lévő a jogi akadémiára, de soha többet nem járt még arra felé sem, be sem tette oda többé a lábát. Szóval, éppen ott a rosszkedvű Gyuri megszólalt mégis.

Ilyen beszédesek lesznek a váradiak, akik, ha nem azok is, azzá válnak, mint Réz, aki Aradon született és Budapesten, mondjuk ki, váradiként halt meg nyolcvanhat évesen. (Tőle, Réztől származik: A váradiak szerint kétféle ember él a földön (!): váradi és nem váradi, és a váradiak szerint ők vannak többen. Na, ezt cáfolja meg egy bátor ember!)

Na, de most, 2021 augusztusában megint a Premontreiek előtt lépkedünk ezúttal Rózával, ott, ahol annak idején Gyuri talpa alatt és egyidőben a fejében is egyszer csak feltámadott az ártatlanul irredenta szél. Éppen ott, az előtt az iskola előtt, ahol a háború alatt, egészen 1945-ig ugyanabba a gimnáziumi osztályba járt a legműveltebb Réz Pál, a szenvedélyesen magyar költőket szavaló Köteles Pál író, és a jó Farkas István színházi rendező. Most, Róza talpa alatt és a fejében sem gonoszkodik a szél. Negyvenfokos nyár van.

(tovább…)