1971 nyarán a Petőfi Park homokozójában alakult meg a Kortárs Színpad ’71 elődje. Négy padot toltunk össze a homokozó körül, mi négyen, alapítók. Naponta késő délután itt próbáltunk, próbáltuk az erre az alkalomra írt bugyuta „darabomat”, amelynek témája: egy srác leszólít az utcán egy csajt. (Hahahahaha! Ha lett volna hozzá bátorságom!). A társaságot értelemszerűen Homok Színpad 04-nek neveztük el. Hogy kik azok négyen? Név szerint csak egyetlen egyre emlékszem: itt vagyok.

Amikor úgy gondoltam, gondoltuk, hogy kellene egy fedett tér, egy színpad, egy a világot behozó deszka, végigjártam néhány művelődési házat (17 éves gimnazista voltam!), természetesen mindenhonnan elzavartak. A Megyei Kultúrigazgatóságot is felkerestem. A Fáklya szerkesztőségének épületében egy helyes hölgy volt az előadó, akivel találkoztam – akkor még nem mertem, ma úgy mondanám, tárgyaltam. Később, boldog Adykörözős korszakomban sokáig annak a társaságnak is ő volt a bámulni való dekoltázst villogtató felügyelő referense. Hajdu Géza biztosan emlékszik a nevére, hiszen az úgynevezett „vizionálásokon” – bemutató előtti cenzúra – kedvesen mosolyogva ő képviselte a kultúrpolitikát. Számos próbálkozás és több hét elteltével rájöttem, hogy a Homok Színpad elnevezés miatt buziknak néznek minket, ezért nincs helyünk (a nap alatt sem).

Ha diákként Váradon valami belülről piszkálgatta a koponyádat, akkoriban minden út Demkó tanár úrhoz vezetett. Ő Gábor Jóska, (József) vezető színészt ajánlotta. Megkerestem, aki a „fiatal, tehetséges és lelkes” Hajdu Gézával hozott össze, aki a maga plusz hat évecskéjével akkoriban is alig volt idősebb azoknál, akik akartak valami mást a kőszínház helyett. Nem is helyette, inkább mellette.

Géza azonnal bevállalt bennünket (a keresztapa is ő lehetett, az új, a befogadható név: Kortárs Színpad ’71 bizonyára tőle származik). Nem sok idő után beavatta korábbi évfolyamtársát, Wellmann Gyurit. Sokat balhéztak, mert Géza a hagyományosabb színházat erőltette, nem értette az abszurdot (bár később a Ionesco darabban nagyon jól hozta a királyt a „kőszínházban”, de ahhoz olyan rendező is kellett, aki kihasználja Gézának a koncepcióhoz illeszkedő ripacskodását!). Wellmann a kísérletező rendező volt, a groteszk és az abszurd híve, „színészeit” és az eszközeit is ennek megfelelően választotta. Géza megérezte, hogy szüksége van erre és engedett. Ő egy másik kőszínházat akart, azt erőltette a Kortársban, mert nem értette, miért kellene attól eltérni akár úgy is, hogy szembemegy vele. Meg, ha lehetne is – érdemes-e. Ezzel együtt néha sikerült olyan alternatívát kínálnia, amire a kőszínház nem alkalmas, és a korábban nagyszerű Stúdió színház a Páskándi-darabokkal már nem jöhetett elő, mert a cenzúra nem engedte. Minket azonban szinte-szinte le se szartak az alacsony ülőkéről: ha volt is minden bemutató előtt hivatalosan vizionálás, az „amatőrség” nem érdekelte a kulturális igazgatóságot. Akkor sem, ha lázadozott, hiszen észlelhető szándék az nem volt. Nem vették észre benne a politikát, a civilek megjelenését. Civilek csak ma vannak, és most már visszamenőlegesen is.

Ma így mondanánk: igen, a Kortárs Színpad civil szerveződés volt, azzá lett, ami kicsúszott a hivatalosság ellenőrzése alól. Géza akkor sem hibázott, amikor a Csongor és Tündét, a Tűvé tevőket (Illyés Gyula), és hasonlókat rendezett, ezekkel tündökölt (meg kell nézni a premierek közönségét: csupa olyan ember, hivatalosság, művész, többnyire a saját korosztálya, vagy idősebbek, akik előtt bizonyítani akart, hiszen a SZÍNHÁZBAN komolyabb szerepet akkoriban nem kapott, nem kaphatott, figyelemfelkeltő kiugrás lesz a Csongor és Tündében az egyik ördög (!). Erősen mellette szól, hogy hagyta, sőt örült neki, ha más is bekerül a repertoárba. Be is került Wellmann egyik-másik rendezése (egy remek Schmocek-előadás), és az én Cocteau-átírásom például, de végül is még a Tűvé tevők is, a maga groteszk parasztvilágával eltért a kőszínházi elvárásoktól, és azt ő rendezte, Hajdu Géza. És győzött. Ha Wellmann rendezhetett is néhány nagyon izgalmas előadást, amelyek megvalósítását nem azokra bízta elsősorban, akik színészi pályára készültek – a csapat, ha életvitelében nem is, a színpadon többnyire konzervatív felfogású maradt, de csapat. Mert Géza kiváló szervező, adminisztrátor, és csapat-életbentartó volt.

A Kortárs Színpad ’71 akkor vált kulturális civil szervezetté, amikor Romániában erről nem is hallottak, és hiába működött hasonló Magyarországon, de főleg Lengyelországban, ők sem tudták, hogy civilek, de azt, hogy mozgalom, azt igen. Mi viszont éppen azt nem tudtuk, hogy mozgalom vagyunk. A lengyelországi, magyarországi, jugoszláviai alternatív színházi mozgalmak, amelyekről alig volt tudomásunk, számunkra nem lehettek minták: automatikusan hozta létre a Kortársat az a kulturális légkör, amit akkor mi észre sem vettünk, mi csak csináltuk.

Egy kiváló színikritikus újságíró mondta a rikkancsnak egy kocsmában este, amikor az a lapját kínálgatta: „Mi nem olvassuk, mi írjuk!” Utólag engem is meglep, nem most, de most írom le először, hogy így volt: nem tudtuk, hogy civilek vagyunk, csináltuk, és úgy éltünk civilként, hogy meg sem éltük.