Mint aki sok mindent kibírt.
Erdőn, mezőn a szörnyű cellabűzt.
Hegyeken, völgyeken a cellahideget.
Éjjelenként ország-világ horkolását.
Csupa várakozás idebent. Éjszaka
a legjobb. Ha végre eltűnik a jelen idő.
Tetszés szerint válogathatsz a múltból.
A lehetséges jövőből. Amíg eláraszt
az ablakon át a fény. A bizalom, hogy
jelent valamit. A remény, hogy majd ti is
ugyanott lesztek. Hogy leálltatok, mint egy
kikapcsolt motor. Pihenő üzem. Ölbe tett
kézzel. Félrehúzva a kályháról a levest.
Mert minden félkész. Az éltetett, hogy
nélkülem ti sem éltek. Pontosabban:
nem változtok egyáltalán. Horkolt itt is
egy ország, elhallgatott, megébredt, aztán
a másik oldalára fordult. Folytatódott, ami
folytathatatlan. Álltam én is. Kivártam.
Mindennél többet ért ez az izgatott tudás,
hogy vagytok. Vártok. Készültök.
A félbehagyott élet. A végig megőrzött
olvasókönyv. A nyitott kertkapu. A vetetlen
ágy. A darabokra tört tükör. Hogy hátha
nem változtunk. És hátha ugyanúgy van
az égvilágon minden. Csak végre már
össze kellene ölelkezni. Visszatenni
a kályhára a fazekat. Elővenni az abroszt.
Letörülni a széket. Már csak babonából is
kidobni az üvegcserepeket. Időnként milyen
jólesett hanyatt fekve, nyitott szemmel
elképzelni a csillagos eget. Vagy valami
hasonló giccset. Hiszen előbb-utóbb nyílik
az ajtó. Végül is mindig így történik.
Most is. Csakhogy hiába hasonlít,
nem ugyanaz a szeretet. Telt-múlt közben
az idő, és ahogy mondani szokták,
ez nem vers, nem irodalom, élni kell.
Nincsen nagyobb bűn, mint a szabadságért
cserébe elvenni valakitől a képzeletet.
Én is szeretlek titeket. De már én sem úgy.