Címke: esszé

május 10, 2023 | Lovassy Cseh Tamás | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Két szó

„Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”

(Madách Imre – Az ember tragédiája)

„Ha nem bízhatom abban, hogy a másik nem öl meg,

akkor még kevésbé bízhatom abban,

hogy betartja a szavát.”

(Bernard Williams – Igazság és igazságosság)

Alig több egy évnél az élmény, hogy közösen ébredtünk a háborúra. Tudtuk, hogy ott van a lehetőségek között, mégis felkészületlenül ért. Hittük, mert el akartuk hinni, hogy a háborúnak van alternatívája. Majd azon a februári reggelen, a fennálló világrend jóvátehetetlen változásának megrendítő valóságával szembesülve, már értettük: újra kell tanuljuk mindazt, amit a történelem úgynevezett végéről gondoltunk. S hogy élni tudjunk, bő egy éve reméljük: a tüzérségi tűz, az ostrom, a testvérgyilkosság és gyermekhalál távoli látványosság marad, szalagcím a spektákulum horizontján. Így érkezett el az ideje annak, hogy a bizalomról és a múltról beszéljünk.

Legkésőbb akkor, azon a februári reggelen, megértettem, hogy nem értem a bizalmat. Azóta tudom, hogy érteni akarom. Legkésőbb akkor világossá vált, hogy miért térek vissza kényszeresen, újra és újra az 1927-es váradi pogromhoz. Megértettem, mit keresek, mikor a történelem e kevésbé ismert pillanatát vizsgálom, amikor megpróbálom színpadra írni, s tudtam már, hogy mi az a kérdés, melynek megfogalmazása közelebb visz a zavarbaejtő jelen megértéséhez. Azon a reggelen megszületett a kérdés: honnan az a mából már érthetetlen bizalom, mely Nagyvárad zsidóságát arra ösztönzi, hogy az 1927-es pogromot követően a városban maradjon, kivárva végzetét? Miért nem menekültek, amikor még menekülni lehetett? És felismerjük-e, ha majd nekünk is menekülni kell? A bizalom vaksága, a múltfeldolgozás szükségszerűsége kezdett érdekelni. 

Miután Románia akkori vezetői eldöntötték, hogy az 1927-es diákkongresszust Nagyváradon fogják megtartani, a december 5-6.-i események – a korszellem egyre fokozódó antiszemitizmusának megfelelően – zsidóellenes pogromba csaptak át. Az ország minden részéről Nagyváradra sereglő – több ezres – román diákság feldúlta a zsinagógákat, tönkretették a zsidók boltjait és ártatlanokra támadtak. Rigó Máté A felejthető pogrom. Az 1927-es nagyváradi zavargások fogadtatása vagy épp Kulcsár Beáta a Közelharc a Park Szállóban és a „hős zászlótartó” legendája című munkájában egyaránt részletekbe menően bemutatja és elemzi a tragédiát, a nagyváradi zsidóság A tegnap városa című (1981-ben Tel-Avivban megjelent) évkönyve pedig szintén bőségesen szolgáltat részleteket a történtekről. A pogrom lezajlik, a város zsidósága pedig a helyén marad – legalábbis a váradi gettó kiürítéséig mindenképp. A kérdés adott: miért? 

Első szó: bizalom. Elég lenne ma egy pogrom, hogy menekülőre fogjuk, vagy a szebb jövőben bízva várnánk sorsunk beteljesülését? A bizalom vaksága életünkre tör? Hogy működünk mi, emberek? 

Jan Philipp Reemtsma, ez az 1952-ben, egy jómódú család gyermekeként Bonnban világra jött társadalomtudós és mecénás az erőszakot társadalmi tényként (nem pedig politikai, esetleg morális problémaként) kezeli, s megállapítja: az erőszakban ott lappang az önkény lehetősége is. A váradi pogromot vizsgálva látnunk kell: nem maga a felfoghatatlan katasztrófa az érthetetlen, hanem annak integrálhatósága. S mikor azt mondom, „felfoghatatlan katasztrófa”, azért teszem, hogy létező normalitásomat ne kelljen folytonos és végtelen irritációként megélnem. Pedig jól tudom: a „felfoghatatlan katasztrófa” nagyon is felfogható, nincs benne semmi misztikus, s bár a történelem rémségei bebizonyították, hogy modernségünk nem olyan, mint amilyennek elképzeltük, mi mégis, sőt, ennek ellenére is hiszünk benne, mert élni akarunk. Bízni talán annyi, mint tudni, mi az a legtöbb, ami elvárható attól a bizonyos másiktól. Reemtsma ehhez kapcsolódva állapítja meg: a bizalom vagy abban az elvárásban áll, hogy valaki megtesz valamit, vagy abban, hogy valaki nem tesz meg valamit. De mi lesz, ha megtörténik a baj – miként 1927-ben is? Ekkor jelentkezik a szakirodalom által csak korlátozott aggodalomként jelölt stratégia, mely mintegy előfeltételévé válik annak, hogy továbbra is nyugodtan élhessünk. Hiszen vágyunk a stabilitásra, keressük a biztonságot és a rend nyugalmát. Ha váratlan trauma éri a közösséget, az természetéből adódóan és a legrövidebb úton megpróbálja visszaállítani a biztonságos rendet. A bizalom vaksága így korlátozott aggodalomként jelentkezik.

Második szó: múltfeldolgozás. Biztonságos-e az a jövő, melynek építői nem értik múltjukat? Élhető-e az a jövő, melyben a történelmi traumák kibeszéletlensége mérgezi meg generációk sorát? 

A II. világháborút követően megkerülhetetlenül szükségessé vált egy új, kritikai szemlélet megjelenése, melynek tárgyát – a német kultúrkörben – a múltban elkövetett bűnök felülvizsgálata képezte. Ennek szellemében, mindazon országokban, ahol a II. világháború borzalmait nem egy újabb diktatúra követte, egyre inkább fontossá vált a múlt feldolgozása, mely immár gyökeresen szembeállt azokkal a 20. századi szándékokkal, melyek egy új embertípus megalkotását célozták. A történelmi szembenézés ugyanakkor nem csak a német nyelvterületen vált közakarattá: az Amerikai Egyesült Államokban a 80-as években a még élő holokauszt túlélők egyre kiterjedtebb körben kezdtek el beszélni az általuk átéltekről. Jelentős előrelépést hozott továbbá a német múltfeldolgozásban az a pillanat, amikor 1979-ben a német televíziók sugározni kezdték a Holocaust című sorozatot, melyben nem csak történelmi tényeket, de emberi sorsokat is bemutattak. A háború utáni német társadalom széles köre ekkor találkozott először a II. világháború rémségeivel, s ekkor tudott konkrét arcokat és sorstragédiákat is társítani a gyakran elidegenítettnek tűnő történelmi eseményekhez. (Az 1927-es váradi események kibeszéletlensége – a történelmi traumák természetéből fakadóan – kihat jelenünkre is, legkésőbb akkor, amikor történelmi szerepvállalásainkat tesszük vizsgálat tárgyává.) A személyesség tehát mindenképp meghatározó jelleggel bírt a német múltfeldolgozásban. Egy tévéműsor, egy irodalmi alkotás vagy egy színpadi mű azonban nem önmagában végzi el a múltfeldolgozás feladatát, hanem a befogadóval (nézővel, olvasóval stb.) szerves kapcsolatban viszi végbe azt. A múltnak és jelennek – Adorno után szabadon – össze kell érnie, vagyis a múltbéli eseményeknek – emlékezet formájában – szerves részét kell képezniük a jelennek. 

Azon a februári reggelen, amikor újra szembesültünk a háború lehetőségével, eszünkbe juthatott: az ember korlátozott aggodalommal elkevert bizalma ismét arra késztetett tömegeket, hogy megvárják a gyilkos esemény bekövetkeztét. A múlt traumáinak feldolgozatlansága pedig íme, ismét újrateremti a borzalmakat. Azon a februári reggelen megértettem, hogy a legnehezebbre kell törekednem: megérteni az embert és a múltamat.

március 30, 2023 | Lakatos-Fleisz Katalin | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Önmagunkon kívül

Szerb Antal Utas és holdvilág című regényéről

Mit adhat a ma olvasójának Szerb Antal 1937-ben megjelent regénye? Édesbús nosztalgiát, a polgár-művész dilemma kifejeződését, pszichoanalitikus mélyfúrást az irodalom álarcában? 

Jómagam az önkeresés felől olvastam újra ezt a regényt. Az önkeresés egyesíti a fent felvetett szempontokat, és ugyanúgy az önkeresés az, amelyre a regény paradoxális látásmódja visszavezethető. Mihálynak, a regény főhősének lázas belső utazása az olvasót felszabadítja a dichotómiákban való gondolkodás sémájából (már ha feltételezünk egy ilyen pozíciót), a közel-távol, én- nem-én, életben lenni–meghalni ellentétpárokra nem oppozícióként, sokkal inkább köztességként, egyfajta intervallumként ismerhet rá. Szó sincs itt valamiféle valami relativista, a metafizikai igazságok elérhetetlenségének rezignált tudomásulvételéről, sokkal inkább játékos, kreatív egymásba-fordulásról, egy olyan köztességről, amely megengedi a közel – távol, én – nem-én, élet – halál egyidejűségét. 

Hogy ezek a kissé talányosnak tűnő kijelentések mit jelentenek a történet felől? Mihálynak attól a banálisnak tűnő epizódjától, amikor is rossz vonatra száll fel, elveszti feleségét – méghozzá épp a nászútján – útja sorsszerűvé válik, ettől kezdve olaszországi bolyongása egyre inkább az önkeresés (múltkeresés) kísérteties tapasztalata lesz. Nyugodtan nevezhetjük határtapasztalatnak is, hiszen egyszerre tartózkodik Itália valós – történelme által mégis fikcionalizált – helyszínein, valamint saját belső tájain. Mihály ennek megfelelően átmeneti, kereső személyiség a regényben, akit saját mélységeinek bűvölete tart fogva úgy, ahogy ez az irrealitás szükségszerűen helyhez és időhöz kötődve igyekszik szert tenni valamilyen jelenlétre. Hely és idő maga is negatívan lehet jelen, hiszen Itália történelemként, a múlt nyomaként elérhető csak, amihez hozzátapad saját emlékezete, ugyanúgy, ahogy a Mihályban élő múlt a jelenben vallástörténeti, történelmi érdeklődését is táplálja. Ugyanez a negativitás élteti Mihály szűnni nem akaró nosztalgiáját is. Hiszen az Ulpius-házban egykor megélt felelőtlen kamaszkor Mihály középpolgári, konformista életének árnyéka lehet már, mint ahogy ebből a belső, másik pozícióból nézve válik látszatszerűvé az Erzsivel való kapcsolat, majd a házasság is.  

Azonban hősünk önkeresése lényegében tér el a regény egyes szereplőinek elmozduló, a máslétben önmagát beteljesítő személyiségképletétől. Mihály nem olyan értelemben átmeneti személyiség, hogy önmagát elveszítve valami nagyobb egységbe olvadjon bele. Waldheim professzor, valamint Pater Severinus (a korábbi Ervin, Mihály kamaszkori múltjának kulcsfigurája) a tudományban, valamint a szerzetesi aszkézisben egy ilyen mintát követnek. A gubbiói kolostor pátere nemcsak múltját, irodalomtól fűtött, megjátszott szerelmes pózait veti le végleg, de bármilyen saját sorson, élettörténeten is kívül kerül. „Nekünk nincs életrajzunk. Egyikünk története éppolyan, mint a másiké, és az egész beolvad az egyháztörténetbe” – így jellemzi saját helyzetét Mihálynak. Mihály, úgy tűnik, nem képes megérteni, Severinus hogyan képes önmaga hiányából mégis valamilyen negatív jelenlétet teremteni, mint ahogy nem tud azonosulni Waldheim professzor vallástörténeti lelkesedésével, „megragadottságával” sem. Mihály legmélyebb paradoxonja az, hogy nem képes az odaadásra, az azonosulásra, mert akkor épphogy a másról, a megnevezhetetlenről, azaz magáról a nyitottságról kellene lemondania, arról a hajtóerőről valójában, amely az Ulpius-házban átélt múltjának keresését táplálja. 

(Táj és lélek)

Mihály kalandos utazásához lényileg tartozik hozzá (és nemcsak kísérője, háttere!) a táj, az itáliai mediterránium. De milyen értelemben beszélhetünk itt tájról, sőt tájtapasztalatról? Ezzel kapcsolatban Szerb egy rövid, Természet vagy táj című rövid írása nyújthat fogódzót. A szerző itt egy olyan tájfogalmat vet fel, amelybe beletartozónak látja az emberit is; állítása szerint: a „tájnak van valami kifejezhető emberi mondanivalója.” Feltételezi az emberi intuíciót, a történelemre, az épített környezetre való fogékonyságot. (Hozzátehetjük: Kerényi Károly Táj és szellem című írásában a tájban az önmagát megtaláló szellem gondolata is lényegében ilyen tájfelfogást tükröz.) Nos, a regényben is hasonló tájszemléletről van szó, hiszen az itáliai táj elsősorban kultúrtáj, aminek minden apró részlete történelmet áraszt. Mihályt is elsősorban genius loci, a tájban feltárulkozó múlt ragadja meg, az a történelemmé stilizált Itália, amely egyszerre valós, az érzékekkel birtokba vehető, ugyanakkor fikció, kép is egyben. A kultúrtáj, az épített civilizáció mellett azonban még az érintetlen természeti környezet sem közömbös az ember számára – gondoljunk csak arra a szövegrészre, amikor Mihály az umbriai hegyi tájat szemlélve, annak paraszti, zord jellegét állítja szembe a derűs, művészetbarát Toszkánával. 

Persze, ha a szemlélet, a finom benyomások kiváltása volna a táj egyetlen funkciója a regényben, ez alapján még nyugodtan szolgálhatna háttérként, díszletként. A táj ezzel szemben mélyen összefonódik Mihály lelkiállapotával, amikor is nem mindig a környezet az elsődleges, előfordul, hogy a viszony megfordul, és a táj Mihály belső világának lenyomata lesz. Ilyen belső tájakra épp az itáliai bolyongás álomszerű helyszíneit emelhetjük ki példaként. Ilyenkor a táj érzékisége, sőt narkotizáló ereje ennek a belső tájnak a lenyomata valójában – hozzátehetjük, épp emiatt kísérteties is. Épp a valóság és a fantázia közötti határ elmosódása – amit Freud is a kísérteties (unheimlich) egyik forrásának tartott – a megjelenő, látható, tapintható irracionális dolgok keltenek félelmetes hatást. Mihály számára nem is az éjszaka, hanem a nappal a kísérteties megjelenésének ideje, „Igen; az iszonyat nem az éjszaka és a félelem dolgaiban a legerősebb, hanem akkor, mikor fényes nappal bámul ránk valami mindennapi dologból, egy kirakatból, egy ismeretlen arcból, egy fa ágai közül…” – állapítja meg a római sírkertben egy szintén álomszerű tapasztalatát követően. 

Talán már az eddigiekből is látszik, hogy Mihály ön- és múltkeresése egyáltalán nem lelkesítő tapasztalat, amely a felfedezés izgalmával, örömével kecsegtet, sokkal inkább jelent utat tévesztést, az örvénybe való beleszédülés halálos fáradtságát. Sőt az olaszországi összeomlás már-már betegesen fokozza fel érzékenységét a táj idegenszerűsége iránt. Baljós jeleket már regény kezdetén találunk, amikor is Mihály Velence külvárosi sikátoraiba tévedve a radikális idegenség lesz kísérteties számára, mint ahogy később a gyanús fogadókban, temetőkben töltött éjszakák félelme is a helyek irreális természetével szembesítik Mihályt. A hétköznapi, a dolgokat oksági viszonyokba megnyugtatóan elrendező logika az itáliai helyszíneken csődöt mond; a spoletói fogadóban például a szobából egyenesen a hegyre nyílik az ajtó, mintha öngyilkosjelöltek számára lett volna kialakítva. 

„A szoba így is félelmes maradt. Először is túlságosan nagy volt egy ember számára, másodszor is Mihály még nem bírt megbarátkozni azzal, hogy Olaszországban kőpadló van a kisebb szállodákban – úgy érezte magát, mintha gyermekkorában a konyhába száműzték volna, ami mindenesetre szörnyű büntetés lett volna, igaz, hogy nem is fordulhatott elő. Harmadszor a szoba a hegyi város szélén állott, és ablaka alatt egy kétszáz méter magas sziklafal ment egyenesen le. És teljesen érthetetlen módon az ablak mellett egy üveges ajtó is volt a falba vágva. Valamikor talán erkélyre nyílhatott, de az erkélyt még a történelmi időkben lebonthatták, vagy leszakadt magától fásultságában, csak az ajtó maradt meg, és most kifelé nyílt az űrbe, kétszáz méter magasságban. Öngyilkosjelöltek számára ez a szoba biztos halál lett volna, ennek az ajtónak nem tudtak volna ellenállni. És mindehhez ráadásul a rengeteg falon csak egy kép lógott, valami képeslapból kivágott illusztráció, egy rendkívül ronda nő, a kilencszázas évek divatja szerint öltözve és revolverrel a kezében.”

Ha mégis valahogyan összefoglalni kívánjuk Mihály különös tájtapasztalatát, talán azt mondhatjuk, hogy nem is helyekre vetődik, hanem inkább lokalizálhatatlan nem-helyekre, mindig valahol kívül, ön-magán kívül, más-hol van. Velence sikátorai, az egyszerre pogány és keresztény Róma, de az istenháta mögötti, civilizálatlan olasz táj elsősorban lelki tájak, az eltévedés, az utat vesztés egyszerre mámorító és halálos fáradtságának – egyfajta örvénytapasztalat – helyszínei. Mihály számára a táj ismeretlen, nyelv előtti tapasztalata saját tudatalattijának, ismeretlen másikának nyomát jelenti. Nem véletlen, hogy rendre olyan helyekre vetődik, amelyeket nem ismer, homályos sejtelmektől vezetve, és ebben az ismeretlen iránti vágyban találkozik Érosz hívásának mítoszi inspirációival. 

(„Mindenki keresse a saját halálát…”)

Mihály nosztalgiája a halálnak szól. De mit jelent a halál Mihály számára? Miért keresi folyton? Mihálynak az Ulpius-házra vonatkozó visszaemlékezései kulcsfontosságúak a halál mibenlétének megértése szempontjából is. Megtudjuk, hogy Tamás és Éva számára az élet csakis színjátszásként képzelhető el, ahol is ezek a rögtönzött szerepjátékok valójában a halál, pontosabban a meghalás aktusának próbái. 

„Úgy kell elképzelned, hogy a két testvér élete az Ulpius-házban állandóan színház volt, állandó commedia dell’ arte. A legcsekélyebb dolog elég volt, hogy megindítsa a dolgot, hogy Tamás és Éva megjátsszanak valamit, illetve hogy játsszanak, ahogy ők mondták. (…) Mert ahogy most visszagondolok, ezek a rögtönzött színjátékok mindig az erőszakos halál képei felé csúcsosodtak ki.”

Tamás, az Ulpius-ház hegemón alakja, aki Mihály számára valamiféle polgári és mindenféle kötöttségektől felszabadult másik én – némileg hasonlóan Kosztolányi Esti Kornél-novelláinak Esti alakjához. Kettejük barátsága Mihály számára elsősorban fejlődési folyamatot jelent, utat önmagához, még ha ez az „önmaga” csak negatívan, hiányként, mint az önmagán kívül-lét állapota mutatkozik is. Hiszen Mihály Tamásban nemcsak barátot talál, de az azonosulás legalább annyira Tamás halál felől megélt életének szól. Tamást ugyanis a halálban a meghalás határátlépése izgatja; azaz a halál nem a biologikum szférájában elgondolt enyészet, megsemmisülés számára, sokkal inkább definiálható ismeretlenként, misztériumként, negatív jelenlétként. 

Ez a paradox léthelyzet nyit utat a halál személyes, egzisztenciához tartozó értelmének, úgy is mondhatjuk, a saját halált hívja elő, amivel dolgunk van, ami nem az élet ellentéte, hanem épp a legsajátabb létezés feltétele. Erre vonatkozik Éva Mihálynak szóló végső intése: „mindenki keresse a saját halálát” – amikor is ez az intés burkolt figyelmeztetés: Mihály életútja nem a Tamásé, számára a halál sem jelentheti ugyanazt, mint Tamásnak. Mihálynak ezzel az utolsó esély is elveszett, hogy a meghalás aktusában végre azonosuljon múltjával.   

Az, hogy a halál épp folytonos késlekedésében, elodázásában, azaz nem jelenlétként jelenlevő egyrészt egzisztenciális értelmeket vet fel a regényben. A mit jelent a létezés, hogyan kell élni eleven kérdések Mihály számára, és ezek a kérdések mélyen összefüggnek az egyedüllét, a saját követhetetlen mélységeibe való alámerülés imperatívuszával. Az idegen umbriai tájakon – immár egy tényleges önkívület, kórházi lábadozás után – nemcsak arra jön rá, hogy eleddig nem a saját életét élte, de arra is, hogy egyre kísértetiesebbnek mutatkozó útját csak egyedül járhatja végig. Persze ez az egyedüllét mélyen paradoxális tapasztalat Mihály számára, mivel nem társtalanságot jelent elsősorban, hanem távolságot, amely távolság mégis elsősorban teremtő, sőt életteremtő aktivitás. Mihály történelemimádata egyrészt az elmúltnak, a nem-létezőnek szól, ugyanakkor ez az elmúlt válik mégis folytonosan jelenlevővé, élővé. Amikor Mihály egy alkalommal feleségének Toszkána nevezetességeit ecseteli, felesége megjegyzése különösen árulkodó: „nagyon szerette Mihályt, amint így áttüzesedett; szerette, hogy éppen ilyenkor, történelmi révedezéseiben, tehát amikor a legtávolabb járt az emberek itteni és mostani világától, ilyenkor felengedett közönye, és ő is olyan volt, mint egy ember.” 

Nem véletlen, hogy az asztali jelenetben Toszkána múltja, a történelem megidézése kelti fel az érzéki vágyat. Felesége közvetve tisztában van ezzel, hiszen „tudta, hogy Mihály áttüzesedett hangulatát a történelemről milyen könnyen magára irányíthatja. Elég volt, hogy rátette kezét Mihály kezére, és erősen Mihály szemébe nézett: Mihály elfelejtette Toszkánát, és bortól kipirult arca egészen elsápadt a hirtelen rátörő megkívánástól.” 

A lelkesedés kiváltotta érzéki vágy önmagában hétköznapi, akár banális tapasztalat. Lényegesebb itt a vágy és távolság összjátéka, amikor is a távolság az érzéki vágy hajtóerejének mutatkozik. Mihály akkor kívánja meg feleségét, amikor elképzeli, hogy ráun, elhagyja, amikor a vele szemben ülő nő elképzelt távolságokba vész. Az asztali jelenet később így folytatódik:  

„– Milyen különös – gondolta Erzsi –, egy évi intimitás után még mindig olyan hangon udvarol nekem, olyan belső nyugtalansággal, mint hogyha egészen bizonytalan volna, hogy meghallgatom-e. Sőt minél inkább megkíván, annál távolibban, annál választékosabb modorban udvarol, mintegy kidekorálja a vágyát ezzel, megadja neki a kellő tiszteletet – és a legnagyobb közelség, a test közelsége sem hozza közelebb. Csak akkor tud szeretni, ha távolságot érez közöttünk.

Így is volt. Mihály vágya a távoli Erzsinek szólt, annak, akiről tudta, hogy majd elhagyja őt, és aki már inkább úgy élt benne, mint egy szép emlék. Azért is ivott annyit, hogy megőrizze magában ezt a hangulatot, hogy elhitesse magával, hogy nem Erzsivel van együtt, hanem Erzsi emlékével, Erzsivel mint történelemmel.”

Ha megfigyeljük, itt vágy és távolság összjátéka nemcsak a vágy természetrajzát vázolja fel, de legalább annyira a vágy által a képzetesnek, az esztétikumnak a kiindulását is. A választékos modor, a „kidekorált” vágy a regényben kirajzolódó művészetfelfogással is párhuzamba állítható. Azzal az elképzeléssel, amely a teremtés – amelybe beletartozik az önteremtés is – alapjának a megéltet, az élményt tételezi. Ez az élmény maga is összetett, mű és élet határai nem elválaszthatóak. Mihály kamaszkorában a francia könyv lapjain szemlélt ravennai mozaikok keltenek borzongató hatást, később az olaszországi delíriumos, halálos fáradtság váltja ki ugyanezt az élményt. Sőt, az utóbbi momentum mintha azt sugallná: épp a testi önkívület, az önmagunkat birtokló, rendezni tudó józanság hiánya lényeges ahhoz, hogy a sokértelműség mozgásba lépjen. Az, hogy a tájak kiváltotta hangulatot a lázálomszerű lelkiállapot csak felerősíti, maga a fogékonyság is egyfajta irracionális lelkiállapotnak minősül, lényegi, akár az őrület felé tartó nyitottságnak.

Mihály számára a nosztalgia sem elsősorban hangulat, hanem az önmagán kívüliség lehetősége, amely a szimbolikusra, a képzetesre – saját belső tájainak elevenségére – nyit távlatot. Azt is láttuk, hogy a távolság, a hiány élő produktivitása egymásba-forduló, ha úgy tetszik, próteuszi gondolkodást feltételez, amikor is a halál és az élet nem szétválasztható – a halál ugyanúgy lehet élet, mint az élet halál. Ez az egymást átjáró kettősség fogalmilag nem, csakis a vágy logikája nyomán nyelviesül, mint egy olyan vonzerő, amellyel szemben az ember csakis hatalom nélküli, passzív fél lehet. 

(Irónia)

Róma és Waldheim professzor. Két döntő találkozás Mihály számára. Róma lesz az a hely, ahol Mihály homályos sejtelmei: veszendőségérzése, valamint vágya Éva és egykori múltja után tágabb, mítoszi összefüggésekbe ágyazódik. Waldheim professzor, a világhírű ókortudós és vallástörténész – akinek figuráját Szerb többek között Kerényi Károlyról mintázta, de téziseit mindenképp– amikor az etruszkok halálkultuszáról beszél, Mihály az Ulpius-házban megélt múltjára ismer rá. 

„Egy szekrényben szoborcsoportok álltak: álmatag férfiak, akiket nők vezetnek, álmatag nők, akiket szatírok vezetnek vagy ragadnak el.

– Mik ezek? – kérdezte Mihály meglepve.

– Ez a halál – mondta Waldheim, és hangja egyszerre éles lett, mint mindig, mikor valami komoly tudományos dologra került szó. – Ez a halál; vagy talán inkább a meghalás. Mert az nem ugyanaz. Ezek a nők, akik elcsalják a férfiakat, ezek a szatírok, akik elragadják a nőket, haláldémonok. De figyeled? A nőket férfi-démonok ragadják el, a férfiakat női démonok. Ezek az etruszkok nagyon jól tudták, hogy a meghalás erotikus aktus.”

Az, hogy a halálvágyat ugyanaz az Érosz isten vezérli, aki szerelmi vágyat, úgy tűnik, mítoszi keretbe ágyazza Mihálynak Évához és múltjához való paradox kapcsolatát. Azonban a professzor és Mihály párbeszéde némiképp ironizálja is ezt a megfelelést. Mihály ugyanis szó szerint magára alkalmazza az etruszk halálélményről mondottakat, Waldheim ezzel szemben teóriaként, a szükséges distanciával kezeli, lelkesedése sem valóságszerűségének, hanem elmélet voltának szól. Mihályból viszont ugyanazt a szimbolikus-testi (remegő, szinte testi önkívületi) reakciót váltja ki, mint Itália kísérteties helyszínei. Persze, ha elfogadjuk, hogy Mihály itt alárendelődik a mítoszi világképnek, hősünket az is kellően távoli, az örök emberit tükröző szerepbe állítja, egyfajta mítoszi múltba vesző sejtelmekre felelő nem-énként. Mégis a szöveg itt mintha Mihály alapállását, a mindenütt korrespondenciákat, szimbólumokat kereső, a jelekben önmagát megpillantó ember világlátását ironizálná. Az irónia még inkább fennáll, ha a regény utolsó kísérteties tapasztalatát tekintjük. A keresztelő, az olasz proletárcsaládnál tett vendégeskedés delíriumos pátosza a reggel józanságával csakhamar hamisként lepleződik le. Nem hagyva kétséget afelől, hogy a derék olasz családnál végigélt rémtörténetbe illő események csak valamiféle lázálom stilizációjának eredményei.

Érdemes egy pár szót ejtenünk Waldheim professzornak, a regény talán a legüdítőbben megformált, de a humorban az iróniát sem nélkülöző alakjáról. Ő a saját magától való távolság alighanem „legegészségesebb”, társadalmi szempontból is elismert módját találta meg. A tudományban, a „Szellem” személytelen nagyságában való feloldódás, a „megragadottság” érzése lényeges nála is, azaz a történés, nem valamiféle önálló kezdeményezés. Mihály önmaga kívülálló helyzetéről is beszél, amikor így jellemzi Waldheimet:

„… a Szellem fogalma, állandó fehér izzásban tartotta, sohasem volt közömbös, mindig lázasan foglalkozott valamivel, éppen imádta a Szellem valami nagy és lehetőleg ókori megnyilvánulását (…) és mindig transzba ejtette ez a szó: Szellem, ami úgy látszik, az ő számára jelentett valamit.” Mindamellett a professzor alakja, a benne megformált tudós típusa nemcsak a tökéletesen tükröző, alárendelődő hangsúlyok folytán vet fel némi ironikus, sőt karikatúraszerű vonást. A Mihály jellemezte „diákosan slendrián igénytelenség” az emberi kapcsolatokban örök kiskorú életforma könnyed szabadságával, sőt a karriert női körökben ügyesen felhasználó, vallástörténettel hódító tudós szerepével jár együtt. Mondhatnánk, hogy a tudósnak a társadalomban betöltött szerepéről, valamiféle reprezentáló, kirakatszerű de végső soron kívülálló, partik, újságcikkek tárgyaként funkcionáló stilizált tudós-képéről is szó van itt, ami – mint önstilizáció – nagyvonalúan a társadalom mozgatórugóinak: a pénz, haszon, a morál világán is kívül helyezi magát. Waldheim ugyanazt a pénzhez való immorális viszonyt vallja, mint az egykori Ulpius-testvérek. A pénz társadalmi mítoszát nem tartja a maga számára érvényesnek, kívül áll azon, szemben Mihállyal, aki nagyon is tiszteli, valójában saját elhagyott polgári mivoltát tiszteli benne. A korlátokba merevült polgárlét és az autentikus, szabad lét oppozíciója mentén formálódik a regény végső, egyszerre lezáró és nyitva hagyó iróniája is. Az Apa megjelenésével Mihály ugyanis a hazautazás, a konformista polgárlét mellett dönt, de érezzük, döntése nem valódi döntés – ahhoz hiányzik az önmaga – inkább valamiféle iskolás meghunyászkodás. Most az Apa tekintélye jelenti azt a felsőbb hatalmat, aminek alárendelődhet. Életben marad ugyan, de ez az élet inkább a halállal lesz rokon, épp ellenkező előjelű a Waldheim ecsetelte mámor, felfokozott élet meghalásba fordulásával. Kisszerű, jobb híján élet ez, hiszen ahogy a regény végén Mihály saját maga mondja: „élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”

február 18, 2023 | Lajtos Nóra | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Tolsztoj a buszmegállóban

Sietős lépteimet lassabbra vettem, miután már messziről megláttam a buszváróban ülve őt. Beesett szemeivel nézte a füstöt maga körül, cigarettacsikket tartó ujjaival simított végig hosszúra nőtt, ősz szakállán. Amikor a közelébe értem, egyre bizonyosabbá vált, hogy Tolsztoj az. Az asztapovói vasútállomáson látták utoljára, még 1910-ben. Én meg most láttam újra egy debreceni buszmegállóban: puritán ruháján élete gyűrődései, magas homlokát mély barázdák szántották végig. Lomhán pislogott maga elé, aztán egy fél pillanatra rám emelte tekintetét. A hajléktalanok bizalmatlanságával nézett a szemembe. A júliusi kánikulában is fekete, ujjvég nélküli kesztyűt hordott és túrabakancsot. A Jasznaja Poljana-i nyarakra gondolt talán. Amikor ülve a háza verandáján, nyíló virágainak szépségén elmélkedett, magas esztétikai alapokra emelve állapította meg: a természet elpusztíthatatlan. Vagy egy számára kedves személyre gondolt. Amikor az ember képzeletében egy szeretett lény vonásait igyekszik fölidézni, a múlt annyi emléke merül fel, hogy ezeken az emlékeken, mint könnyön át, csak homályosan látja őket. És ő csupa nőket látott maga előtt: az anyját, Mariját, a feleségét, Szofját, és lányait, Tányát, Iljusát, Mását és Alekszandrát…

Tolsztoj keresztbe tett lábaival fészkelődött, poros bakancsán megigazította a fűzőt, s végig dőlt a buszmegálló padján. Koszos-kesztyűs kezéből kihullott a csikk, nem volt már azon mit szívni, legfeljebb rágni. Mire megérkezett a busz, már javában horkolt, s úgy szívta be az alföldi port és a kipufogógáz szagot, mint más a páradús hegyi levegőt. Hogy miről álmodhatott, ha ugyan a hajléktalanoknak vannak még álmaik, nem tudom, csak azt, hogy amikor visszafelé leszálltam a buszváróban, még ott feküdt. Akkor láttam, hogy egy könyv lapul ormótlan nagy kabátzsebében. Próbáltam elolvasni a címét, de nem látszott. Kialudhatta magát, vagy mert észrevett, felkelt a padról, de ülve maradt. Vézna testén úgy lógott a ruhája, mint Ivan Iljicsén. Fájhatott a jobb csuklója, mert azt szorongatta bal kezével. Aztán komótos mozdulattal elővette a könyvét, lapozgatta előre, majd visszafelé, végül megállt egy lapnál, s elmélyülten olvasni kezdett. Lassan lapozott tovább. A távolból szemléltem őt. Nagyon érdekelt, mit olvas, ezért, habár erős, ápolatlan szag vette körül, mellé bátorkodtam ülni a padra. Ügyet sem vetetett rám. Krákogott egyet, majd nagyot nyelt, akkorát, hogy hallani lehetett. Valami feltűnő nyugodtság uralkodott rajta, és én egyszerre szerettem volna nyomorultul és jómódúan ilyen békés lenni.  Uram! segélj, taníts meg engem, jer és szállj belém, és tisztíts meg engem minden mocsoktól! – akadt meg a tekintetem könyvének lapján. Talán nagyobb hatással kellett volna lennie rám e sornak, de én csak azt láttam, hogy Tolsztoj elhagyatott, Tolsztoj kisemmizett, s hogy azért ül a váróban, mert várja a Jasznaja Poljana-i járatot, amely visszavinné őt gyermek-és ifjúkora idilli miliőjébe. Ahol a felhők is más utakon járnak, ahol a madarak Isten kottájából énekelnek, s ahol a szamovár is szebben gőzölög, mint máshol…

Hazaérve még sokáig előttem volt az a fájó-könyörgő szempár, amivel először és utoljára a szemembe nézett. Leültem a gép elé, és – felidézve magamban az olvasott sort – rákerestem az interneten. „Megállt, összetette két kezét, mint kicsi korában, fölemelte tekintetét és megszólalt, egy ismeretlen valakihez intézve szavait: – Uram! segélj, taníts meg engem, jer és szállj belém, és tisztíts meg engem minden mocsoktól!” Nyehljudov szavai voltak ezek. A Feltámadás sorai, amely regény így ér véget: „Hogy mivel végződik életének ez az új korszaka, azt a jövő fogja megmutatni.”

november 24, 2022 | Demény Péter | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Látvány a retinán

Alig emlékszem egy versére, annak is csak az első két szakaszára. A magyar irodalmi csillagzat bűvöletében élve azt gondoltam, vannak „nagy” és „kis” költők, és patikamérlegen ki lehet mérni, melyik kategóriába tartozik az egyik, melyikbe a másik. Csak később, sokkal később kezdtem „felvenni” személyes kánonomba Majtényi Eriket, Szép Ernőt, Simonyi Józsefet vagy másokat.

George Topîrceanu is erre a sorsra jutott. Nem volt egy Eminescu, hát mit tehettem volna. Azt is sokkal később tanultam meg, hogy valóban vannak „nagy” költők, amennyiben a hatásukat mérjük, de vannak kis hatású költők, akik mégis írhattak szép verseket. És azt még sokkal később, hogy mennyi személyes vágy, vér, valóság van egy vers olvasásában, illetve abban, aki olvassa.

Mindenesetre nemrég Bukarestbe költöztem, és a mindenféleség, amely ezzel együtt járt, természetesen érzékenyebbé tett bizonyos alkotások iránt. És akkor egy nap hallgatom Tudor Gheorghét a youtube-on, aki hirtelen elkezd mondani egy verset. „Jönnek és mennek az évek, / szállnak a szép hónapok. / Én folyton csak égek és égek, / és mindig menőben vagyok. // Nem tudom, miféle démon / űz mindig és egyre tovább, / mért kell az útba alélnom, / de mindig van egy kis világ.” A fordításom hozzávetőleges, vagy nevezzük inkább átköltésnek, mindenesetre a vers annyira megragadott, hogy rákerestem, és kiderült, Topîrceanu írta. Nagy vers? Hát nem akkora, mint a Halottak napja Bécsben vagy a Hogy elérjek a napsütötte sávig, nem is akkora, mint az Üvöltés, de az összes bánatom, lelkifurdalásom, szégyenem és örömöm benne van.

Ez az irodalom csodája. Ugyan kit érdekelnek egy nő gyötrelmei, aki megcsalja a férjét? Az Anna Karenina mégis a világ egyik legcsodálatosabb regénye, számtalanszor megfilmesítették, tehát bizonyára sokakat érdekel, holott senki nem tudja, kicsoda ő, senki nem találkozott vele az Auchan-ban, senkinek a gyermekét nem tanította. 

Aki ezt nem látja be, az ne olvasson irodalmat, tisztára kár lesz belé. Mint ahogy abba a hölgybe is kár volt, aki azt mondta, ő bizony unta a Bűn és bűnhődést, és nem értette, Raszkolnyikov miért nem áll elő a vallomásával, aztán lapozzunk.

Aki elfogadja az irodalmi szerződést, annak be kell tartania a feltételeit. Nem lehet elsietni a dolgot, s nem lehet azt mondani például, hogy én úgysem laktam végig Bukarestet, mi közöm nekem mindahhoz, amit ez a vers felsorol, a lakókkal sem találkoztam soha, és különben is, én egy örök otthonra vágyom. Ez igaz lehet, de az is igaz, hogy ötvenévesen újabb otthont próbálok teremteni, és eddig meglehetősen nyugtalanul viselkedtem. Éppen úgy, mint a vers beszélője, aki egyszerűen továbbáll, mihelyt megunja azt a helyet, ahol addig lakott. 

Topîrceanu nagyon finoman jelzi, hogy talán nő, azaz szerelem vagy ragaszkodás lehet a dologban – a román eredeti megszólítottja egy „nagysága” –, mégis jóval kevésbé vallomásos, mint én. Vallomása pusztán arra szorítkozik, hogy ő nem lehet meg sokáig egy helyen, valami űzi és hajtja, ő „menő albérlő”, aki nem ül meg évekig egy albérletben.

Milyen különös jelenség ez, a lakásoknak, hónapos szobáknak ez a Don Juanja! A versben egy arcképcsarnok is van az utcák listája mellett, az öregúrral, aki egy színésszel meg egy macskával lakik, a hölggyel, akinek sok a látogatója, az úrral, aki a Vallásügyi Minisztériumban dolgozik, és piperkőc, a nyugalmazott levéltárossal, akinek gyönyörű a lánya, ő viszont irtóztatóan horkol éjszaka. Mennyi élet egyetlen versben, mennyi illat és szag, szín és álom! A költő könnyedén festi fel mindazt, amit lát – míg Kosztolányi vagy Weöres éber álmában vagy a képzeletében rajzolja fel az alakokat, addig Topîrceanu a tapasztalataiból.

Persze ez is eléggé kategorikus osztályozás. Ugyan mi a költő számára az „álom”, és mi a „valóság”? Ha akarom, Topîrceanu verse éppúgy ars poetica, mint a Hajnali részegség, hiszen amit valaha látott és tapasztalt, azt versbe írja, rímbe formálja (és ő az egyik legkönnyebb csuklójú román költő), s ezek a játékos-játszi rímek tulajdonképpen a fájdalomról beszélnek: hogy múlt el minden, hogy múlattam el én magam, pusztán azért, mert mentem tovább. És nemcsak ars poetica, hanem álom is (a versnek van egy éjszakai fényben remegő hangulata), vagyis valóság, hiszen olvassuk, és ezáltal megjelenik.

Ilyenkor érzem, mennyire szubjektív azt mondani, hogy Ady „szimbolikus”, Kassák „expresszionista”, Szilágyi Domokos pedig „avantgárd” – mindannyian költők voltak, azzal a látással megáldva-megverve, amely megőrzi a retinán a látványt, és nem nyugszik, amíg vers nem lesz belőle.

És hogy Topîrceanu nagy költő-e? Természetesen. Életem egyik szép és nehéz pillanatában segített. Több is, mint költő. Mint a nagy költők egytől egyig.

október 29, 2022 | Lajtos Nóra | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Avarszag és szilvaíz

Avarodik a táj. Ha jól tudom, nincs ilyen szavunk, de miért ne lehetne. Az őszbe csavarodó természet képét mindenki ismeri a Költőtől. S mert itt van az ősz, itt van újra, a hulló levelek tánca, násza felidézik a jelent, mert szép az, amit látok: a sárguló évszak pillanatfelvételei. Vivaldi fájón melankolikus hegedűszólója hasít belém, a lassú tétel elégiája, majd a virtuóz-dallamkergető, szélforgó Allegrettója, míg csak le nem csendesedik a dallam, s ki nem fut az őszi éjszakába. Olykor zizegő falevelekben gázolok az itt-ott bokáig érő avarban, máskor ázott földszagot érzek, és ez jó. Most ősz van, és csend, és avarszag és szilvaíz. Egy szőlőszembe befúrja magát egy lopódarázs. Talán nem is egy, több is. Édes nedűt szívnak magukba, s velük együtt mi is. A természet tenyerén ülni olyan, mint Isten tenyerére dőlni. Hanyatt fekve, arccal a végtelennek, felhők ráncolt homlokát látni olykor, amint később kisimulva tovább vonulnak. Képzeletben lefestem magamnak a tájat: kék lesz az ég és zöld lesz a fű, az őszirózsák színpompás fejeikkel nyújtózkodnak felém, azokat is felviszem a vászonra, hogy akkor is megmaradjon a látvány, ha az egyszer tovaszökken a télbe. De egyelőre az ősz hintázik a játszótéren is, látom, amint fel-le repül, akár a gyerekkorom. Minden olyan természetesen harmonikus: az őszi táj csendessége, ahogyan lelassulnak a dolgok, amint vállamra ül az egyre gyengülő fénysugár, vagy miként elválunk egymástól, mint ágtól az őszi levél. 

Lassan eljön a bekuckózás ideje. Illatgyertyákat veszek, azok fényénél írok, ha eljön az alkony. Citromfű és fahéj illata keveredik a szobában. A pléddel előbb letakarom az ágyat, később magam is alábújok, mint az avarban megbújó gombafejek, úgy kandikálok ki alóla. Mert közben gombaszedő délután is van, már aki ismeri jól a gombafajtákat. S amikor szél suhan el az alföldi táj felett, vagy táncot rop egy varjúpár, még hiszünk az őszben. Hiányoznak a gólyák, a mosolygó almák, a megpirult napraforgótáblák, a nyári madárkórus, a felhőtlen égbolt, a tikkasztó delek. Nyirkosak a hajnalok: néha talán fagy is éjjelenként. Hangya cipel hátán egy morzsaszemet. Majdnem eltaposom, de észreveszem. Így indul a reggel. Biztatóan. Hogy nem tapostam el, hogy talán eljut oda, ahová tart. És hogy én is eljutok az őszi nagytakarításig, a nyári holmik elspájzolásához, az ősziek elővételéig. Meleg pulóverekbe költözik az ősz hirtelen, s ott lakozik egészen tavaszig. 

Lassan lépdelek a sétányon, az ázott falevél csúszós lehet, nem ildomos rálépni. Az októberi vértanúkra emlékezünk, majd a forradalom lyukas lobogója leng bele a térbe és a történelmi időbe egyaránt. Mindenszentekkor kivirágzik a temető, az éjszakában világító-pislákoló mécsesek hirdetik a lelkek fénylő, de láthatatlan arcait. Szeretem a novembert: akkor ömlött nyakamba a Tejút, Isten gondolt egy nagyot, s nekem adta a legfényesebb csillagot.

Talán őszi sziromkabát lennék, ha most meghalnék hirtelen, gomblyukaim fekete kottafejek, zsebeimbe rejteném el a szünetjeleket, s akkor venném elő őket, ha már minden hang halkan hazaillan, s marad utánuk síri csönd és mollba hajló emlékezet. Életem, úgy érzem, egy nagy, őszi felhőbe karcolt cisz-moll keringő. Hullámzó dallamtenger vagyok, a partok ütemvonalai elsodródnak a térben. S Isten eljátssza az utolsó Andante tételt. Szépen, lágyan, cantabile módon: énekelve, a dallamot kidomborítva. Háromnegyedes lüktetésben tűnik el az ősz a november végi ködben. S én hallgatom, szívembe fészkel egy kicsit a fájás, hogy az újabb őszre még egy évet várni kell.  

Dr. Lajtos Nóra (1977, Püspökladány) irodalomtörténész, költő, író, kritikus, szerkesztő. Legutóbbi kötetei: Cserbóka, gyermekversek (Hungarovox Kiadó, 2022), A tölcsérjázmin éneke, Istenes versek (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2021), Példázat és etika, Sánta Ferenc rövidprózájáról (Magyar Napló Kiadó, 2019). Debrecenben él.

augusztus 2, 2022 | Demény Péter | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

A piros kalap írója

Tamás Gáspár Miklós szokta volt mondani, hogy ő soha ki nem állhatta Hrabalt, mert regényei azt sugallták, hogy a diktatúrát ki lehet bírni, csak zsemlegombóc és sör kell hozzá.

Ez ostobaság szerintem, hiszen a kedélyről van szó. Nem tudom, ki hogyan élte át a zsarnokságokat, de például Faludy György éppenséggel a kedélyének köszönhetően, és gondolom, ő csak az egyike annak az elég sok embernek, aki nem halt bele sem a Ceaușescu-, sem a Kádár-, sem a semelyik korba. Nem halt bele, és nem is lett hős: élt és túlélt.

De nem is innen támadnám a Tamás állítását, hanem a művészi kedély felől. Ha valaki Vörösmarty, senki sem vitathatja el a jogát, hogy „malom a pokolban”-t jelenítsenek meg a látomásai, ha pedig Thomas Mann, senki nem tilthatja meg, hogy a műveltség és a mitológia ihlesse meg. Ugyanígy Hrabalnak sem, hogy nézzen ki az ablakon, és kiáltson fel, mert nyár van, és süt a nap, mert esik az eső, hull a hó, rozsdásak a levelek, vagy mit tudom én.

Ha a filozófust az zavarja, hogy ez meglehetősen egyszerű világnézet, akkor csukja be az Őfelsége pincére voltamot vagy a Házimurikat – ez utóbbit éppen most olvasom újra lendületes élvezettel. A művészetnek nem mércéje, hogy az írója mit sugároz. Pontosabban nem úgy mércéje, hogy csak rokonszenves sugárzásokat tartunk nagyra, s még kevésbé, hogy kizárólag azok érinthetnek meg. Szeretem én Turi Danit? Jaj, dehogy szeretem, ha szembejönne az utcán, menekülnék előle. A Sárarany azonban mit sem törődik az én sipítozásommal. Nem azt sugallja-e az Iskola, hogy Medvén kívül mindenki remekül elvan a kadétok gyötrését végző intézményben? A legyek ura pedig, hogy a gyermekek szörnyetegek, ha „megfelelő” körülmények közé kerülnek?

Egy nagy könyvet nem lehet ilyen egyszerű ellen- vagy rokonszenvek alapján megítélni. Borsódzik a hátam, ha belegondolok, milyen következményei voltak Szabó Lőrinc huszonöt éven át tartó házasságtörő kapcsolatának – de hát a világirodalom egyik legszebb szonettciklusa is a következménye.

Különben is, ugyan mi az ember esélye egy agyonszabályozott világban? A minap egy barátommal beszélgettem, aki a tanügyben dolgozik. Azon panaszkodott, az egész rendszer fantáziátlan és erodáló, és senki nem akarja megváltoztatni. Azt válaszoltam, mi tagadás, némi pedagógiai célzattal is, hogy a megváltoztatása nagyon sok évbe kerülhet, talán az életünk sem elég rá, de mi lenne, ha mindannyian felvennénk egy piros kalapot? Mi lenne, ha a személyes példánkkal tiltakoznánk az egyenruha ellen?

A diktatúrában nem lehetett ilyesmit tenni, a kedélyét azonban megőrizhette az ember – s ezzel nem akarom letagadni, mennyire más volt Prágában vagy Brnóban élni akkor, mint Tiranában vagy Plovdivban.

Hrabal ennek a piros kalapnak a nagyszerű írója. Abból a trilógiából, amely a Házimurikkal kezdődik, s amelyben a felesége mondja el az életüket, kiderül, hogy félt az éles helyzetekben. De az élet nemcsak éles helyzetekből áll, s a mindennapokban a háztetőn gépelt a tűző napon, s a papírlapok felpöndörödtek a melegtől; a Moldva partján futkosott; macskákkal sétált az erdőben; és megteremtette azt a sok kedves embert, aki miatt nekünk is érdemes élni. Nem hiszem, hogy az irodalom valamire való, de ha való valamire, akkor a legjobb, ha erre.

Abból a szempontból viszont nagyon is megértem Tamást, hogy szerelmesek vagyunk a gondolatainkba. Én például nem tudok mit kezdeni Miroslav Krleža könyvével, a Filip Latinovicz hazatérésével. Számtalanszor nekirugaszkodtam, hiába: nem és nem. S mert az ember magyarázó állat, én is szeretném megmagyarázni magamnak, hogy ugyan miért nem tetszik. És mert mi még íróemberek is vagyunk, hát valahogy a szakmánkba is vág a magyarázat megfogalmazása.

Ki tudja, mire lyukadok ki én is? Nem tudhatom, hiszen a melankólia egyáltalán nem áll tőlem távol, ahogy a szülőkkel való harc sem vagy az emlékezet kutatása. De meg vagyok győződve, hogy sikerül valamire jutnom, hiszen már gyakorlatom van a következtetésben. S akkor majd velem sem lehet beszélni, majd nekem is hiába magyarázzák, hogy Krleža mégiscsak, hogy esetleg, talán… Meggyőzhetetlen leszek, hajthatatlan és hajlíthatatlan.

július 2, 2022 | Lakatos-Fleisz Katalin | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Szentkuthy semmije

Szentkuthy Miklós egyik vele készült interjúban élete lényegeként a csodálkozást emeli ki. Méghozzá nemcsak a nagy, életre szóló dolgok, hanem az élet mindennapos apró-cseprő dolgai felett. Kétszólamúságról, párhuzamról beszél, és hogy ebben a párhuzamban a kozmosz kérdései egyenértékűek a déli bableves ízlésbeli kérdéseivel.

          „…külön kéjem ez a kontraszt, ez a kétszólamúság, ez a párhuzam: a bablevesben egy kanállal több ecet    van vagy nincs, és vajon a Neptunusz bolygónak a legutolsó színképében egy ismeretlen gáz jelent-e meg? Mindezek egymással párhuzamosak. És amennyire a kozmosz reménytelen szerelmese vagyok, ugyanúgy nemcsak azért, mert ez érdekes kontraszt, de az apró valóságokat, az emberi élet mindennapjait szeretem ábrázolni, mindazt, amiből összetevődik az élet. Ahogy itt ülünk, akik körülvesznek bennünket: hogy reggel mi volt, fájt a hasa, veszekedett a feleségével, a hírnév területén mi izgatta… hát én legalább figyeljem meg magamon mindezt, legyen láthatóvá, hogy így néz ki egy ember. A régi kedves párhuzam: a bableves és a vicikvacak villamosjegy és az einsteini zárt vagy nyitott világtér egymás mellett.”[1]

Ártalmatlan megnyilvánulásnak tűnik, de ha meggondoljuk, egy ilyen világlátás a művekre meglehetősen nagy feladatot ró. Ugyanis aki ennyire az élet megszállottja, annak nehezére esik a forma szempontjából fegyelmeznie magát. Száműzni, kirostálni, ahogy a kertész irtja a gyomokat. A forma hierarchikus dolog. Ami az olvasó számára a befogadhatóság feltétele, az író, Szentkuthy számára mégiscsak szűk kabát, kényszerzubbony, kevés ahhoz a végtelen sokhoz képest, ami körülvesz.A csodálkozás alapállásában minden dolog egyenrangú, a mikroszkopikus szem[2] egy járdaszegélyen nőtt gyomot is jelentősnek ítél.

Mit jelent csodálkozni? A csodálkozás egyfelől lehet gyermeki alapállás, ami zavarba esik az élet végtelen bősége fölött. Tiszta állapot, amikor a dolgok még nincsenek hierarchikus viszonyban egymással. De nincs-e vajon a csodálkozásnak egy nyugtalanítóbb oldala? Amikor nem csak minden egyformán lényeges, de egyenértékű is? Nem csak a bableves emelkedhet fel a Neptun bolygó nagyszerűségéhez, de a Neptun bolygó is leszállhat a bableves apróságához. További Szentkuthy-példákkal élve: az ember legtökéletesebb gondolata lehet a vér egy véletlen áramlásának következménye, a mocsári féreg viszont valami isteni rációt is hirdethet.

A csodálkozás démoni oldala: amikor a gyermek önfeledten eljátszadozik a homokozóban talált kézigránáttal. 

Különben is, vajon tud-e csodálkozni az, aki mindenen csodálkozik?

Szentkuthy Fejezet a szerelemről (1936) című regényét olvasom. A regény úgy regény, hogy nem regény – de ezt Szentkuthytól már megszokhattuk. Az öt részre tagolt mű esszészerű fejtegetések és leírások halmaza életről, szerelemről, testről, etikáról, gondolatról és még sorolhatnánk. Egy kicsit napló, egy kicsit történelmi miliőbe (korai reneszánsz) ágyazott fikció, történet és időtlen állóképek sorozata. Más Szentkuthy-művekből ismerős gondolatok, mi több, gondolati műveletek köszönnek vissza; néhol borzas fésületlenségük, néhol szinte mechanisztikusan precíz megfogalmazásuk izgat. Néha viszont sok. A narrátor az élet sokfélesége fölötti csodálkozását minden válogatás nélkül zúdítja olvasójára. A szöveg hullámzó tengerén túl nincs semmi, világos partokat hiába keresnénk. Néhol kivergődünk ugyan egy-egy sommás megállapításhoz, vagy egy-egy aforizmaszerű gondolat szilárdságához, mint például: „halat vízen kívül látni: világos ésszel saját megőrülésünket végignézni.” A következő mondat a teljes regény mottója lehetne: „a világban sohasem az csodálatos és problematikus, hogy miért van ez így, ahogy van, hanem miképpen is olyan az a dolog, mint amilyen.” (Kiemelés a szerzőtől.)  Az ilyen és ehhez hasonló mondatokat olvasva egy-egy pillanatra fellélegzik az olvasó. Mígnem kiderül, amit szilárd talajnak vélt, az maga is csak úszó sziget.

A regény első, A polgármester cím alatt futó részében ‒ amely minden bizonnyal Szentkuthy szerelemről szóló szövegeinek egyik legragyogóbb darabja ‒ a címszerelő nagybeteg, halálához közeledő feleségéről is olvasunk. A szerető alakjához kötődő szerelem alapszólamát követi a halál párhuzamos szólama. Miközben a halál felé zuhanó nő maga is inkább csak ürügy a halál csodálkoznivaló jelenségével való találkozásra. A halál semmije az írásban válik ezerágú realitássá.

„A fiatal orvos most közvetlenül szemben állt az «életerővel», melynek vizsgálatát tűzte ki élete céljául. Mit látott benne, mit leshetett vagy tanulhatott el az asszony groteszk reflexeiből? Semmit: a vegetáció központja, az élet legalsó forrása hozzáférhetetlen – egypár rossz mozdulat, kísérteties karikatúra az egész, amit látunk. Egyéb semmi.”

A konvencionális regényformát a mű annyiban tartja meg, hogy az olasz városka polgármesterének meglátásait, gondolatait kommentálja a narrátor. „Így emlékezett vissza…, „soha életében nem érezte ennyire…” – ilyen és ehhez hasonló mondatokkal tartja fenn a regény látszatát. Mert ezek a regényszerű formák csak allűrök a szövegben. Szentkuthy nem akar a halálról regényt írni, gyászoló férjről meg végképp nem. Sőt még a szerelemről sem akar. Ha azt mondom: xy érezte, tudta, azt gondolta… stb. izgató feszültség teremtődik, valami van-ság. A másik ember belső, lelki életének valósága. Szentkuthyt viszont a másik ember belső élete nem érdekli. Irodalmi szenzációkat sem akar mindebből.

Akkor mégis hova akarja olvasóját eljuttatni a beszélő? Minek ezek a késhegyre menően precíz (pontoskodó?) leírások életről, halálról, szerelemről, testről, etikáról, gondolatról? Úgy tűnik, a narrátor a maga kiérlelten szentenciózus megállapításait sem veszi komolyan. Hiszen az, ami van, és ezért szóba kerül, egykettőre dekoráció, futó benyomás lehet. Akkor honnan tudjuk, mi a lényeg?

„Mi ez a kék éjszaka? A Sátán moralista színpada? Az angyalok szent tükre? (…) Mi a konzekvenciái, vagy minek az okozata? Nem tudni. Akármi lehet, ha gondolkozunk róla, s ha nem gondolkozunk: oly abszolútan éppen csak az, ami, hogy a glosszátlan önazonosságnak ez a feszültsége már a semmivel azonos az ember számára.” 

Akármi lehet, ha gondolkozunk róla. Szentkuthy beszélője több művében állítja (ennek vajon hihetünk-e?), hogy a gondolkozásnak nincs lényegi formája, meghatározatlan és bárhova vezethet. Ha ez így van, tehát valóban bármiből bármi lehet, a gondolati műveleteknek, sőt manővereknek semmi sem szab határt. Innen a sok meghökkentő szembeállítás, paradoxon, átfordítás Szentkuthynál. A nő lehet üres impresszionisztikus váz, futó benyomás, nüanszok egyvelege, természeti jelenség, vagy épp legemberibb ember, morál stb. A halál lehet mindennek a semmi-pontja, jelentéshiány, de ellenkezőleg, lehet „megtestesülés” is, amikor az ember a halálban kap igazán testet. A halál a test születése is lehet, de nem az örök körforgás keleti mítoszának értelmében: A Fejezet… egyik helyén így olvasunk erről:

„Az a női mell, mely az öleléseink alatt hullámzott szökni akaró nyúlként, micsoda absztrakció, színtelen, érzékelhetetlen valami azokhoz a mellekhez képest, melyeket a halál kotor maga előtt az útjából, mint a hólapátoló két semmirevaló kölöncöt.”

Ha gondolkozunk a dolgokról bármi bármi lehet. A teljes nyitottságban a folyton változó azonosság démonikussága.

Ha viszont nem gondolkozunk a dolgokról, számunkra nem lesz jelenvalóságuk.

Egyetlen szilárd van a Fejezet… című regényben – akárcsak Szentkuthy többi regényében ‒ a narrátor, ez a mindenek fölött lebegő beszélő hang, és ennek a beszélő hangnak világgal való találkozása. Ahol is ez a világ a legáltalánosabban vehető. Azaz minden. Én és a világ kapcsolata: ahogy érzékelem a világot és a dolgokat. Ez azt jelenti, hogy mindig van köztünk egy szét nem húzható függöny. Ez a függöny az egyetlen témája – megkockáztatandó nemcsak ennek – de minden Szentkuthy-műnek. Ez a függöny lehet az impresszió, a miliő, a táj, a szexus, a társadalmi maszk, a művészet, de legáltalánosabban mégis a látás. Hogy ki a főszereplő, kinek az érzéseit használja alibiként a narrátor, teljesen mindegy. Azonosulni szereplőkkel amúgy sem tud az olvasó.

A látásnak az irodalomban a leírás felel meg.

A leírás szövegbe ültetett látás.

De hogyan lehet a halálról beszélni? Megfogalmazni a megfogalmazhatatlant? Csakis körülírásokkal, a tátongó szakadékot kerülgetve. A szakadék a semmi, az értelmetlenség nagy realitása. A halálról beszélni a függöny mögé kukucskálás folytonos próbája. Saját létünkből beszélni a nemlétről, idiótán szemlélni a bomlást, nyelvet találni hozzá szinte lehetetlen feladat.  

De miért kell a halálról egyáltalán beszélni?

Minden történetet a kimondhatatlan tart egyben. Ugyan a kimondhatatlan, nem önthető szabatos nyelvi formába, a kimondottnak mégis ez ad hatósugarat. A kimondottat a kimondhatatlan holdudvara veszik körül. Nélküle a kimondott formátlanul szétesne.

Így van ez legalább is a hagyományos, történetelvű szövegekben. 

Szentkuthy viszont a kimondhatatlant nem a szavak mögötti hajtóerőként működteti, hanem témává emeli. Azaz mindig ugyanarról beszél. Innen szövegeinek monotóniája, egyfajta nemes veretű unalma. A hagyományos olvasó történeteket akar, belefeledkezést valami másba, ami aztán egyfajta kerülő úton mégis visszavezesse saját életéhez. Szentkuthynál viszont a történet csak szétkenődött, halvány akvarellkép. A Fejezet polgármester hőse ugyanolyan idegenül teng-leng jegyességében, szeretője szobájában, mint felesége halálos ágyánál.   

Szentkuthy regényének beszélő hangja folyamatosan csodálkozik, de ez a csodálkozás negatív. Titokra ítéltség, titkokba való belevetettség inkább, mint titkok ölén való megpihenés. A sok fölötti zavarban, a nyelv dzsungelében irányt, tájékozódási pontokat keres. Szentkuthy művében értelmetlen volna a narrátor, szereplők, a tér és idő megkülönböztetése. Ezeket egész egyszerűen nem tartja fontosnak. Mert csakis egyetlen dolog fontos: az a mindent látó, vizek fölött lebegő szem, amely tudatában van annak, hogy a teremtés felemás. Írás nélkül nincs teremtés, a szó viszont nem tudja megteremteni a dologgal való egységet. Mert a szó világosságát a semmi árnyékolja.

„Semmit sem mondtunk el egymásnak, s ha meghalsz, ott állok a sírod mellett, mint egy idióta, aki harmincöt évig fecsegett, ölelkezett, evett és szenvedett veled, anélkül hogy egyetlenegy szótagot, egyetlen hangot mondtam volna, mely valóban miránk, valóban viszonyunk lényegére vonatkozott volna. Persze az egész illúzió: «lényege» nincs, se nekem, sem neked, sem a viszonyunknak, az élet éppen abban áll, hogy egyformán fejleszti ki bennünk ezt a neurózist a nemlétező «lényeges» dolgok iránt, s ugyanakkor barokk lendülettel halmozza a lényegtelenség bizonyítékait is.”

[1] Molnár Márton (szerk.): Az élet faggatottja. Beszélgetések Szentkuthy Miklóssal, Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet, Budapest, 2006., 117.

[2] A mikroszkóp mint a dolgok látásának, értelmezhetőségének metaforája gyakran előfordul Szentkuthynál. A látás egy termékeny többlete, általa lehetővé válik, hogy a dolgok új, ismeretlen formában mutatkozzanak meg.

május 29, 2022 | Markó Béla | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Gálfalvi-oximoron

Ötvenvalahány éve ismerjük egymást, és nagyjából azóta vagyunk barátok is Gálfalvi Györggyel. Máig szívesen mesélem, hogy még középiskolás diák voltam Kézdivásárhelyen, amikor egy délelőtt megkeresett az iskolában, 1967-68 körül, nem emlékszem pontosan, őt kellene megkérdeznem, a tényeket mindig jobban észben tartotta. Fehér inge, kihajtott gallérja, világosszürke öltönye, harcsabajsza máig emlékezetes, bár nem is kell különösebben kotorásznom az emlékeim között, hiszen évtizedek múlva is afféle Gálfalvi-szabadalom volt ez a viselet. Legfeljebb a fehér inget váltogatta világoskékkel. Az Ifjúmunkás okkal-joggal elhíresült riportereként járt szülővárosomban, és mivel egy beatnik-indulatú vitacikkem nem sokkal azelőtt megjelent a lapban, beszélni akart velem. Azt tette, amit azután is mindig, kereste, biztatta, szervezte az utánpótlást egy olyan korban, amelyben a  rendszer, vagyis a párt, nevezzük, ahogy akarjuk, senkitől sem félt jobban, mint az ilyen szervezkedőktől.Van-e nagyobb érdem egy diktatúrában, mint az, ha félnek tőlünk a hatalmasok? Fél az erős a gyengétől, vághatná rá valaki, de ez sem így igaz, mert ahogy mondani szoktuk, a víz cseppenként is elvájja a sziklát. Nagyrészt az ő kitartó szervezkedésének köszönhettem azt is, hogy később, nem egészen három évvel az egyetem elvégzése után kollégák lettünk az Igaz Szó szerkesztőségében, és másfél évtizeden át egymással szemben volt az asztalunk, ismertük egymás mimikáját, gesztusait, jókedvét, rosszkedvét. Értettük a másik haragját vagy lelkesedését. Igen, nem csak kollégák voltunk. Ő azt mondaná, hogy bajtársak, vagy valami ehhez hasonló kifejezést használna, és tulajdonképpen ez volt az igazság. Attól fogva, hogy én is az Igaz Szóhoz kerültem, többnyire ketten szervezkedtünk tovább, ketten kerestük meg egy-egy középiskolában a tehetséges fiatalokat, ketten jártuk Erdély-szerte az irodalmi köröket. Ha külön-külön, akkor is ketten úgymond. Ketten terveztünk, ketten háborogtunk, ketten képzeltünk el új irodalmi fórumokat a fiataloknak, ketten örültünk a változás új meg új ígéretének, ami aztán mindig illúziónak bizonyult. Miközben nem feltétlenül gondoltuk ugyanazt egy-egy műről, könyvről, íróról, talán még általában az irodalomról sem. De mit számít ez? Most, hogy ezt leírom, hirtelen belém nyilall: mi Gálfalvi Györggyel vitáztunk talán, azt sem olyan sokat, de ötvenvalahány év alatt haragban nem voltunk egy napig sem. Pedig sok mindent másképpen láttunk, ismétlem. Viszont egyvalamit egyformán gyűlöltünk, a ránk nehezedő elnyomást, a diktatúra ránk uszított vérebeit, titkos- és nem titkos szolgáit. Meg aztán, azt hiszem, azt is egyformán láttuk, hogy irodalmi élet nélkül irodalom sincsen, és hogy maga az irodalmi élet is alkotás, egy olyan kollektív mű, amely éppúgy mulandó vagy maradandó, mint egy-egy regény vagy verseskönyv.

(tovább…)
április 13, 2022 | Demény Péter | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Olvasó-veduta

A talán legjobb Ottlik-monográfia Jakus Ildikó és Hévizi Ottó párbeszédével kezdődik, amelyben Jakus sorra megcáfolja Hévizinek azokat az előítéleteit, melyekben élettársa az író személyes vallomásaként értelmezi a szereplők megnyilatkozásait, s így „egyerkölcsös” könyvnek láttatja az Iskolát. Jakus szerint ez tévedés, a regény jóval bonyolultabb.

A közösségi hálók korában mindenkinek el kellene olvasnia ezt a párbeszédet. Idézetek milliói áradnak szembe az emberrel, alattuk név, ezt Shakespeare mondta, azt Molière, azt Csehov, ezt meg Ibsen, nem beszélve a sok Dosztojevszkijről, Hrabalról, Thomas Mannról, Pamukról, Ulickajáról és ki tudja, még kiről, holott egyik kedvenc idézetünk sem Tamásitól származik, hanem az epileptikus négertől, akivel Ábel Amerikában találkozik. Ha ezzel tisztában lennének mindazok, akik könnyes szemmel idézgetik, talán nem hatódnának meg annyira, bár egyre világosabb, hogy amit az ember egyszer a fejébe vesz, azt elnevezi hitnek, s azontúl vitathatatlannak tartja.

Maga az a párbeszéd is, amelyre hivatkozom, egy könyv, az Ottlik-veduta részlete, a valóságban bizonyára nem így hangzott el, nem beszélve arról, hogy mihelyt könyvbe került, megváltoztak a szereplők, egy másféle dramaturgia részesei lettek, s a könyv úgy beszél az összetettségről, hogy közben maga is összetett.

Természetesen nem várom el, hogy mindenki minden idézet alá odaírja, hogy mondjuk William Shakespeare: Hamlet, dán királyfi, fordította Arany János, III. felvonás, IV. jelenet, bár azt, hogy ne monogramokat közöljenek szerzői névként, azért mégis elvárnám. De a legfontosabb felismerés az lenne, hogy egyetlen mondatban-replikában-gondolatban nem lehet összefoglalni a valóságot, bármilyen szépen hangozzék is az a mondat. A XXI. század kiváltképpen nem arra való, hogy egyetlen kijelentésben-aforizmában megpillanthatnánk az igazságát, hiszen abban sem egyezünk meg, vajon a szomszédban háború van-e, és ki a felelős érte.

Azt hiszem egyébként, sokaknak ezért hiányzik a diktatúra mint forma – nem az 1989 előtti zsarnokságra gondolok, hanem bármelyikre. Egyértelmű rendszerre vágynak, és ezért nem értik a sokértelmű szépséget. A szépség ugyanis soha nem egyértelmű dolgok egymáshoz illesztése. Ellenkezőleg, a szépség mindig sokértelmű dolgok egymáshoz igazítása. Abban, hogy a csatatéren esünk el, és átrohannak rajtunk a lovak, semmiféle problémátlanság nincsen, mégis erről szól az egyik legnagyobb magyar vers. Egy nő, akit sokan még csak szépnek sem tartunk, évszázadok óta izgatja a képzeletet, mert a világ egyik legcsodálatosabb festményén szerepel. Az operákban mindig megölnek valakit, leginkább sok valakit. És ha egy esztéta elmagyarázná Brâncuși csodálatos szobrait, hát őszintén irigyelném az illetőt.

Nem ez a megfelelő attitűd. A szépség hat, felkavaró és lenyűgöző módon hat az emberre. Vannak megnyugtató remekművek, de azok is széthullanak egy leegyszerűsítő magyarázattól. A kolozsvári Mátyás szobor ötven éve itt a szememben, de fogalmam sincs, hogy miért. Ahhoz, hogy elmagyarázzam ezt az érzést, oldalakat kellene megtöltenem, nem egy iskolai tablót, „viszontlátásra 2054-ben”. 

Amikor egymondatosan idézünk, megfosztjuk a sort vagy szakaszt a kontextusától. József Attila a legpárttitkárosabb költővé avanzsált annak idején. Nem tehetett semmit ellene: azzal a merev értelmezéssel képtelen volt megküzdeni. Az, akit eltanácsoltak az egyetemről, így lett a magyar irodalom éltanulója. Ady és Madách követte irigykedve.

Holott az írók különösen szerencsések lehetnének ebből a szempontból. Egy festmény vagy egy szobor ott áll előttünk, térbelisége egyenesen csábít a tömör összefoglalásra. Egy könyv azonban több száz oldal esetleg, nyilvánvaló, hogy mondatait nem egymástól függetlenül vetették a papírra. Egy dráma is több órás alakulás, egy replika megjegyzése puszta mnemotechnikai művelet. Még egy vers is a sorok összjátékának bonyolult eredménye. 

Mindig Ady jut eszembe, aki felindult, amikor Jászai Mari a Magyar Antialkoholista Liga estjén szavalta el Az ős Kajánt. Nemes célok érdekében sem kell feláldozni egy nagy vers sötéten szikrázó szépségét. 

Különben a művésznő elszavalhatott volna bármit, ő azonban tévedhetetlenül találta meg azt, aminek a legtöbbet árthatott. Tamási is ezért jár ilyen szerencsétlenül: Erdélyben, ahol helyenként még mindig tombol a szülőföld-mítosz, csakis egyféleképpen hallják az Ábel-mondatot. Holott a 2005-ös magyarországi Nagy Könyv-szavazáson az Ábel a rengetegben a 13. helyet nyerte el, azt jelenti tehát, hogy egy olyan közegnek is sokat mond, amely más mítoszokban él.

Erdélyben keveset mond, holott sokat beszélünk róla, s ennek a keveset mondásnak a folyamatos idézés az egyik oka. Úgy jártunk vele, mint az Arany-balladákkal: mindannyian tudni véljük, miről szól. A különféle leegyszerűsítő értelmezéseknek köszönhetően érthetővé vált, és elszegényedett.

Ennek a leegyszerűsítő furornak az eredménye a Wass Albert-imádat is. Őt le sem kell egyszerűsíteni: szereplői többnyire úgy beszélnek, mint a plakátok, könnyen megjegyezhető ideologikus igazságokat mondanak triviális formában. Mintha az egész világ arra született volna, hogy a magyaroknak igazat adjon, és ezt úgy adja elő, mintha általánosan érvényes lenne mindenkire. 

A pillanatonként gigabájtokkal áramló világ ellen az egyértelmű igazságok bástyájára van szükség – ez a látszat. Ennek az összeesküvéselméletek burjánzása sem mond ellent, hiszen azok mindentől eltekintenek, igazságukat önmagukban találják meg, teljesen zártak és koherensek. Rajongóiknak Shakespeare-re, Csehovra, Madách-ra kizárólag a tekintély súlya miatt van szükségük, nem azért, mintha érteni is kívánnák, ami a műveikben olvasható.

Így jutottunk el oda, hogy már a tekintély súlyát is lehet kölcsönözni bárkitől. Ablonczy Balázs vagy Drábik János, Tamási Áron vagy Wass Albert, Thomas Mann vagy Georg Stöpple – teljesen mindegy, sőt, az utóbbiak még sokkal jobbak, az előbbiek ugyanis „bonyolítják” azt, ami teljesen egyértelmű. 

Tablókkal vívunk, s ez két szempontból is kockázatos: a mondat nem képviseli sem az írót, sem a művet, mi pedig már megöregedtünk, korántsem vagyunk olyan hamvasak, mint sok évvel ezelőtt. A gondolkodás azonban megmaradt olyannak, és még lázadó lendületét is elvesztette. Nagy zsibogással ismételgetünk konvencionális dolgokat, és arra vagyunk büszkék, hogy a hatalmaskodók pártját fogjuk az áldozatokkal szemben. „Tisztán látunk” – állítjuk, és eltakarjuk a szemünket.

április 5, 2022 | Lakatos-Fleisz Katalin | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Útközben

Kolozsvár, délután fél öt, buszpályaudvar. A napok óta csapkodó téli eső ellen francia sanzonokat hallgatok. Ahogy a zongora kíséri a beszéd- és énekhang között félúton kapkodó, akadozó női hangot. Tulajdonosa fiatalsága utolsó lélegzetével – mert érezzük, nem soká fiatal már ‒ kapaszkodik a dalba, nagyokat döccen, ahogy a dallam végül kibomlik. Valósággal kiszakadnak belőle a szavak. József Attila nyomán: mint alvadt vérdarabok… Fogadkozik: je ne rêve plus…je ne fume plus… A sanzonénekes mindig magányos. Föl-le járkál a szobában, miközben magában beszél. A Másiknak persze, de a Másik nem hallja, messze van. „Je suis malade, complètement malade…” Majd hosszú csend.

Csak minél jobban felkavarodni. Csak hadd fájjon minél jobban – mondogatom magamban, miközben kiállok a csípős esőbe autóbuszt várni. Csak azért is. Cigarettafüst kúszik le a torkomon, mellettem egy már középkoron is túllépett, vörösre festett hajú nő öblös hangon valamit nagyon magyaráz. Kezében az égő csikket magasra tartja. Az egyik már begördült busz, bár még nem indul, fojtogató füstöt ereget magából. Várok. Mi egyebet tehetnék. A hideg ellen zenébe burkolózom. A zongorán leütött egyik magas hang mintha reményt csillantana. Hátha mégis. Hiszen eddig is… Cselló súlyos barnája követi – j’y crois encore ‒ amit könnyen túlkiabál a hangszóróból harsanó túl jól artikulált középkorú női hang: Iaşi, Bistriţa, Baia Mare, Timişoara. Legyintek magamban, csak illúzió volt az előbbi magas akkord: nincs mire várni… úgyis minden hiába… 

Végre begördül a Cluj-Napoca–Satu Mare felirat, tolongás, jegyellenőrzés, miegymás. Mint mindig, most is nehezen kaparászom ki a mélyen pénztárcába csúsztatott vékony, semmi kis papír fecnit. Szerencsére a mögöttem kígyózó sor türelmesen vár. Felvackolódom, balról a második szék az enyém. Végre a csomagok is a helyükön. Mi hiányzik mégis? Igen: feljebb húzni a hangerőt a fejhallgatón azzal a nem titkolt szándékkal, hogy elnyomja a sofőrülés előtti hangszóróból harsogó reklámhadarást.

                                                                         *

Vannak olyan zenék, amelyek kirángatnak önmagunkból, egy nem létező senki földjére cibálnak, ami csakis a zene idejére érvényes. Addig, míg szól a zene, ott vagyunk. Erre mondják, legalább egy kis időre feledteti velünk gondjainkat. Elfelejtet saját magunkról. Hogy aztán csak nehezen találjunk vissza ismerős, összeszedett, éber, a mindennapi dolgainkhoz kapcsolódó mégis-önmagunkhoz. Mivel hatása csak addig tart, amíg szól, mindig több kell belőle. Folyamatosan kell, hogy folyamatosan kívül legyünk önmagunkon. Szétszóródva a zenében. 

Vannak zenék, amelyek testünknek azt a részét érintik meg, amit jobb híján léleknek nevezünk. Legfájóbb pontjainkra tapintanak. Az elnyeléssel fenyegető űrre, a legkisebb szellő érintésére felsajgó sebeinkre. Hogy – mint az elsősegély fájdalma – a kötözés után a sebre már csak a rásimuló tapasz figyelmeztessen. Tolsztojnak nincs igaza, amikor a Kreutzer-szonáta című elbeszélésében hősével, Pozdnisevvel „szörnyű dolognak” minősíti a Beethoven-szonáta első, Presto tételét, és általában minden zenét. Merthogy – mondja Pozdnisev – a zene nem lelket emelően, hanem lelket felzaklatóan hat. Akárcsak egy hipnotizőr kezébe kerültünk volna. „A zene arra ösztönöz, hogy elfeledkezzem magamról, a valódi állapotomról, valami más állapotba visz át, nem a magaméba. A zene hatása alatt azt érzem, amit voltaképpen nem érzek, megértem, amit nem értek, bírom tenni, amit nem bírok.” Tolsztoj ezen mondatainak legfeljebb retorikai igazsága van. Hősével azért mondatja ki, hogy elbeszélésének mondanivalóját, a zene szerelmi szenvedéllyel való cinkosságát alátámassza. Nincs igaza, mert a zene által – ha valódi, igényes zenéről van szó ‒ ténylegesen egy másik helyre kerülünk, de nagyon is ott akarunk lenni, ahova a zene visz. Mert a zenei szenvedély kifejezést ad, beszédünk darabosságát folyékony nyelvvé oldja. Nem a tudatunkon kívül ragad el, hanem a hallgató beleegyezését követeli. 

Ezért az egész európai zene indulat- és érzelemkultusza. Chopin sikolya (b-moll scherzo) cisz-moll sebészkése (milyen kifejező, hogy angolul a cisz-moll: c-sharp), balladáinak, noktürnjeinek sebesen sikló futamai. Operák agóniái, halálhörgései. Csak azért is szenvedély. Amikor romantikus zenész önmagának játszik, önmaga fájdalmát panaszolja el. Mert a pátosz az élet vize számára. 

Tolsztoj zeneválasztása, a Kreutzer-szonáta, nem véletlen. Ahogy az első tételben a hegedű és a zongora felelget egymásnak, van valami erotikus. Amikor a feleség és a szerető a zene álarca mögött titokban összejátszik egymással, akkor csak a zene által már megteremtett erotika farvizén hajóznak tovább. (Ahogy egy igazi beszélgetés is mindig erotikus, sodrása van.) A beszélgetés dinamikájának zenei nyelven való tükrözése. 

Ha az európai zenéről ejtünk szót, nem mehetünk el szótlanul a zeneóriás Bach mellett. Bachról viszont sok mindent el lehetne mondani, de talán azt a legkevésbé, hogy erotikus, szenvedélyes. Nem mintha nem lenne az is, de az erotika, a szenvedély felszívódva sok más egyéb mellett egyik és nem minden. Szegényítés lenne ilyennek vagy olyannak minősíteni. Szenvedélyesebb darabjai persze neki is lehetnek. A d-moll hegedű-kettősversenyt, amelyben a két szólóhegedű a zenekar előterében „beszélget” Maxim Vengerov és Massimo Spadano kettőse úgy adja elő, mintha igazi szenvedélyes zene lenne. A Vengerov‒Spadano-páros virtuóz, szinte frivol módon játszik a hangszerrel, játékuk hivalkodóan gyors, sodró lendületű. A harmadik, legcsillogóbb, Allegro tételben ér ez a magamutogató virtuozitás a csúcspontjára. Amikor a modern, szenvedélyektől agyonhajszolt embert kiszolgálandó olyan gyorsasággal és intenzitással játszanak, hogy a hallgató maga is száll, repül ebben az őrült sodrásban. Élvezettel hagyja sodortatni magát. És amikor a két hegedű az erotikus játékok után végre egy nagyszabású aktusban egybeolvad, a háttérben a zenekar ezt csak felerősíti, a hallgató tudja, ezért volt az egész előadás. A közönség a darab végén persze tombol, az elvárások teljesültek. Az előadók arcán elégedettség: ezt megcsináltuk – üzeni ez a mosoly. 

Ez az előadás viszont a darabnak csak az egyik interpretációja. Egy korhű, korabeli hangszereken előadott előadás egész más képet mutat. Itt nincs előtérbe tolakodó előadói csillogás, csakis összeszedett munka. Nem látványos, de fegyelmezett. Az előző, már említett előadáshoz képest nehézkesnek, vontatottnak tűnik. A hangok nem sodródnak, hanem lépegetnek. Mintha barokk súlyt cipelnének a vállukon. 

A hallgatót habár nem taglózza le, de üti fejbe, mint a pezsgőmámor, viszont ráismer belőle Bachra. Mert a hangok iránti alázat józansága és analitikussága ellenére bomlik ki belőle a szenvedély. Nem kell megkerülni az analízist, a várakozást, az odafigyelve boncolást, mert ebben a zenében minden benne van – üzeni az interpretáció. Ez az előadás is elragad, de a szenvedély ájultságán túl valami üvegtiszta, analitikus szenvedélyhez. 

És vannak olyan zenék, amelyekben nincs fájdalom. Megint Bach. Életművén belül is a variációk. A Goldberg-variációk roppant feladatvállalása. A variációk tiszta zenéje, amikor a zene nem valami más, plusz még zene, hanem önmaga. Zenetudósok „hatszólamú hármas tükörkánon” kibomló változatairól beszélnek. Már az elnevezés is érzékelteti a zenei megkomponálás bonyolultságát. Arabeszk, bonyolult szövésű szőnyegminta. A mindenkori előadó is magának játszik, mintegy belefeledkezve a minta szövögetésébe. A hallgató viszont a variációkba, mint amilyen a Goldberg… és az utolsó nagy mű, A fúga művészete nem tud belefeledkezni, nem tudja belakni, saját fájdalma szolgálatába állítani, nem tudja dúdolni ‒ és főleg nem fogyasztani. A variációkat csak kilesni lehet. Soha nem adják ki magukat teljesen. Ezek a zenék úgy léteznek, mint az Isten, az állatok és a növények. Zene, mint zene. Még csak nem is a fül kedvéért, a hallhatóságért vannak. Ezekhez a zenékhez olyan kapcsolat fűz, mint a fákhoz és egyáltalán a természeti széphez. Titkuk megfejthetetlen, de szemlélésük által inkább önmagunk leszünk. A létezés misztériuma vesz körül, mint amikor egy különösen éber, ritka pillanatban bevillan egy-egy elmúlt élethelyzet: nincs mosoly, fájdalom, de a létezés, hogy ott, akkor igazán mi voltunk, a maga tisztaságában ragyog fel. 

                                                             *

A sofőr elhelyezkedik, székét közelebb húzza a kormányhoz. Elfordul a slusszkulcs, az ablaktörlők hosszú indái egy ritmusra hajladoznak. Talán mire Szatmárra érek, az eső is eláll.