Címke: esszé

március 9, 2022 | Lakatos-Fleisz Katalin | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Januári napfény

Mindenképpen más. Különösen január vége felé. Nem csupán téli, mert a decemberitől és a februáritól is eltér. Még messze a tavasz, az őszt is elfelejtettük már, de rézsút az ablak sarkában elidőző, ottfelejtett fénypászma odavonzza a tekintetet, szinte kényszerít, hogy rövid időre abbahagyva a munkát, kikukucskáljak a laptop mögül. Belefeledkező játékba hív, akárcsak gyerekkorunkban játszottunk a tükörrel.

Az ablakkeretben elmotoszkáló téli fényben van valami tiszta, áttetsző megmutatkozás. Az emberi világban – ahol már az ember maga sem azonos önmagával – nincs is ilyen. Talán csak a zene hasonlítható hozzá, de abból is egyféle zene, nincs rá jobb szó: fényzene. A felszabadult könnyűség zenéje, amiből talán néhány csúcspont van az európai zeneirodalomban – habár a meglátás mélyen személyes. A szavakkal bajban vagyunk itt, mert ha azt mondom, öröm, jókedv, érzelmekre gondolunk elsősorban, aminek kicsit infantilis felhangja van. Különben is ki akarna mindig jókedvű lenni? Tudjuk, még a boldogság sem ez, jól megfér vele a zenetükörben felvillantott szomorúság.

Mozart Varázsfuvolájának fináléjában Sarastro a fény győzelméről énekel a sötétség felett. Az Éj királynőjének vége, Ízisz temploma felépült. Az eddig sötét vizeken hánykolódó szerelmespár együtt énekel a közösséggel, akik egyetlen karként szintén a fényt ünneplik. A szerelmespár kiállta a próbákat. A történet mesei archetípus, de a történetnél lényegesebb a zene. A zene teszi igazán azzá a történetté, ami. Ennek a zenének nincs szüksége az európai zenében állandóan jelen levő kerülőútra, amikor is sebeinkben vájkáló szomorú zenétől könnyebbülünk meg mégis. Ez a zene felszabadultan vállalja saját magát. Akár úgy is mondhatnánk: egy-ügyűségét. Komoly, de mint a gyerekek, akiknek a játéknál nincs fontosabb dolog. Ahogy az óvodások jegyzik meg komolyan ránézve az óvónőre: ez most egy nagyon szép nap. Az óvónő ugyan elmosolyodik magában, de mintha valami gondolatféle átsuhanna az arcán.

A Varázsfuvola hangneme Esz-dúr, zenetudósok szerint a dúr hangnem maga is világos, ha úgy tetszik, felszabadult, jókedvű hatást kelt. Tisztaság, világosság, ünnep. Már a nyitány első néhány üteme úgy hangzik, mint egy győzelmi induló. (Annak minden didaktikussága nélkül.) Egységbe fogja az egész operát. Hiába csetlik-botlik annyit az a szegény szerelmespár, egyfajta marionett bábuként úgyis a zene mozgatja őket. A gyorsuló dallam, a játékosan beröppenő fuvolával, majd a zenekar szenvedélyes felfokozottsága ugyan pátoszt ad, de amiből rögtön vissza is vesz az ismétlődés, a variáció játékossága. A világosan csengő csengettyűk és fúvósok együtt ölelkeznek a sötét színekkel, a mormoló drámaisággal. Amikor is nem a drámaiság sötétvize a tükör (mint a Don Giovanniban), hanem a felszabadult tükörjáték a drámaiság szemébe is belevakít. Ez a zene fütyül a fájdalomra, hiába a kígyó, halál angyala, akasztófa, az éj fenyegetése, a hallgatás keserű próbája, aminek nyomán Pamina még meg is akar halni. Halj csak meg, Pamina, messze még a tavaszod, halj meg, neked a halál sem árt. 

Az opera hallgatója persze tudja, hogy Pamina nem fog meghalni. Mert ez a zene nem a gondolataink poros fiókjában heverő tehetetlen reményt nyitogatja. A zene csak mellékesen remény, de épp ezért sokkal erősebb. Mert a fájdalom elsötétített ablakán átüt a lírai szopránban megcsillanó januári napfény. 

                                                                 *

Gyerekkor. Emlékszem, a felnőttek világában – mert mindig a felnőttek körül, az ő vigyázó szemük körül lebzseltünk – nem volt megszokott a jókedv, az önfeledt felszabadultság. Még a derű sem. Csakis a gyerekeknek nézték el, elvégre a gyerek még csak gyerek, majd megtanulja… Habár az indokolatlan öröm megnyilvánulását látva nekik megjegyezték: minek örülsz annyira, talán az angyalodat látod? A felnőttek, ha a szigorúan rájuk szabott munkájukkal végeztek, és a megérdemelt pihenés következett volna, mindig találtak valami tennivalót a ház körül. A tétlen üldögélés perceiben, amikor néhány testvér, rokon összegyűlt, egyfajta fátyolszerűen tapadós rosszkedvre, kedélytelenségre emlékszem. Valami lenyűgözött tehetetlenségre. Mintha egy rossz szellem nehézkedett volna a vállukon, talán csak arról a székről kellene felállni, és a görcsös arcvonások egy csapásra kisimulnának… 

A rosszkedv valamennyire érthető is volt, a nehéz, illúziótlan élet szükségszerű következménye. Titkos elégtétel is, ha már az élet nem a kedvünk szerint történik, legalább a kedélytelenség öröme legyen meg. Egymás közti szövetség, megállapodás. Én elnézem a te rosszkedvedet, cserébe én is hozom az enyémet. A boldogtalansághoz mindig társaság kellett, a magányos, magába roskadt szomorúságot, mint amilyen manapság a klinikai depresszió, nem tűrték. Ha mégis előfordult: búskomorságba esett, mondták ilyenkor a szenvedőre, és úgy kezelték, mint a valóban beteget.

De legyünk igazságosak, a rendszerváltozás előtti években az élet valóban nem volt játék. Nem volt választás, a társadalom nem kérdezte, mihez van hajlamunk, be kellett állni egy gyár munkapadja mögé, ha élni akartunk. A jelent morzsolni, mint a kukoricacsövet. A hétköznapok robotja utáni ünnepnapok hamar elillantak, a felnőttekre, mire a kötelező sütés-főzéssel végeztek, már a délután súlya nehezedett. Ez a karácsony is eltelt, sóhajtották már az ünnep másnapjának reggelén. 

Súlyos volt a vallás, a zsoltárok méltóságteljesen kopogó, mindig lefelé hajló dallamával, a pap ostorozó szentbeszéde, amit némán, magunk elé nézve hallgattunk végig.  Karácsony éjjelén a súlyos télikabátok, a hideg templomban a lehelet párája. De még előtte a készülődés kedvet, életörömet szegő rutinjai. Súlyos volt a párkapcsolat a várakozás ideget őrlő heteivel, a megérkezés megszokásba fúló órái, elmúlásának megint nem történt semmi érzésével. Majd a tavasz hirtelen kitörő fényözöne elvakította a félhomályhoz szokott szemet. De a poros odúkat, a télen át felhalmozott, sarokba sepert szemetet is. A tavasz ragályt hozó levegője tisztogatott: ha a nagyon öregek a telet ki is húzták, a tavasz már biztosan elvitte őket. 

                                                                       *

Mindezt a felnőttek által komolyan nem vett gyerek nagyon is látta. Korán rájött, hogy a felnőttek világában – ami a társadalom kicsinyített tükre ‒ megváltást nem remélhet. Külön világba kell tehát húzódni, amit senki sem lát, kívül a felnőttek árgus tekintetén. Kicselezve a felnőtteket, akik azt hiszik, hogy a gyerek a maga kis kuckójában védett mindentől. De ez tévedés, csak a tudatlan, felejtésnek áldozatul esett felnőttek hiszik, hogy a gyerek boldog. A gyerek riadt, rémült, a gyerek mindig a felnőttek lelkének érzékeny szeizmográfja. A felnőttek démonjaitól retten föl éjjelenként, keres menekülést. A felnőttek saját démonjaikat már nem veszik észre, mert engedelmes szolgákként engedik, hogy vezesse őket. Ahol a felnőtt egykedvűen csak legyint, hogy ilyen az élet, nincs mit tenni, úgyis mindenkit megtör, a gyerek kikerekedett szemmel rémüldözik, és minden sötétbe fúló délután arculcsapás számára. És egyebet nem tehet, minthogy megtanulja állni az ütéseket. 

A gyerek arra is korán rájött, hogy a nem ott vagyok, ahol nem akarok felismerésének ellenében az ott legyek, ahol nem vagyok, de ahol akarok című játékot játssza. Két világ határán lebeg. Mert a megtapasztalt valóság nem engedi el egykönnyen. Elvégre megszokta az ütéseket. Anélkül már nem lehet meg. Később, ahogy rákap az olvasásra, a regényekben a beteljesületlen szerelmet keresi. A komor, illúziótlan társadalomábrázolást. A zenében, ha Mozart, akkor a Requiem. A súlyos, komoly ürügy a fennkölt szomorkodásra. Ami nem rosszkedv, kedélytelenség – érvel ‒ hanem arcvonásokat megnemesítő világfájdalom. Habár élvezi a zenét, rossz zenehallgató, mert képtelen elengedni a zenét. Monoton újra és újra forgatása a fejében hangulatot aláfestő dallammá silányítja. Ugyanazzá a már jól ismertté. A hangtól remél megváltást, de hangot már a maga eredeti hangzásában nem hallja. Mint amikor az ezüst a túlzott használattól megfeketedik, tisztításra szorul. 

A társadalomban kettős életet él. A mindennapokban megtanul arcvonásain uralkodni. Elvégre a mindennapi élet ezt kívánja. Megadja a császárnak, ami a császáré. Két világ határán áll. A társadalomban forgolódva úgy tesz, mintha a társadalom számára fontos ügyek (állás, pénzkeresés, révbe érés), rá is tartoznának. De valójában a Képzeletvilághoz tartozik. A Képzeletvilág nyelvi szabályait (Barthes) tartja magára érvényesnek. Függetlenségét (elvégre felnőtt, szabad, jól kereső, senkire se szoruló nők vagyunk) önként és dalolva dobja oda a Szerelemnek. Retteg egy elmaradt telefonhívás miatt. Szobája hol összemegy, hol kitágul, akárcsak Alice-nak Csodaországban. Küszöbe alatt kígyók lapulnak. 

                                                                   *

A Varázsfuvolában a két szerelmes folyton kikerekedett szemmel rémüldözik. Nem is csoda, hiszen úton-útfélen démonok leselkednek rájuk. A váratlan, a kiszámíthatatlan bárhonnan érkezhet. Ráadásul semmi sem az, aminek látszik. Az Éj királynője egyszerre lányát féltő anya, akinek eszét veszi a bosszú. Sarastro a sors korlátozó erejének mutatkozik, ugyan nem segítheti Taminót, de őszintén reméli a sikerét. A Fény és a Sötét, a Jó és Rossz bozótjában a két szerelmesnek – ugyan segítőkkel – de maguknak kell utat vágniuk.  

A szerelmesek félnek a démonoktól, mert testük gyerektest. A félelem az első találkozás, a felismerhető feltétele. (Aki nem fél, azt a démon már szolgájává tette.) Felnövésük (nem testileg, hanem valamihez: a szerelmi beteljesüléshez) bukdácsoló – hiszen a félelem ellenére tovább kell menni ‒, de ez a felnövés nem fél a nevetségességtől, inkább játszik vele. Habár lehet a szerelmi Képzeletvilág tükre (várakozás, próbák, késleltetett beteljesülés), a Varázsfuvola nem érzelmes zene. Csak egyetlen ária igazán érzelmes, Pamina halált sóvárgó áriája (Ach, ich fühl’s), amely a zokogás testi folyamatának zenei megfelelője. A Varázsfuvola nem az érzelmi éhségünkre felel, nem azt szolgálja ki. Nem hangulatokba ringat. Kiválthat persze hangulatokat is a befogadóban, de maga nem hangulat. A napfény is feldobhatja a hangulatunkat, de maga a napfény nem hangulat. Sokkal közelebb van saját eredetéhez, minthogy egy emberi éhségre feleljen. Minél közelebb van valami saját eredetéhez, a mindennapoknak eszközök, fogyasztási cikkek által uralt világában annál kevésbé van megfelelője. De a fogalmi nyelvben sincs. A Varázsfuvolának, ha azt mondom, mese, végtelenül szegényes definícióját adom. Mert a mese csak mese, és nem lehet zene.  

A Varázsfuvola úgy zene, hogy inkább hang, mint dallam. (Minden dallamossága ellenére.) Felidézve magunkban az erőteljes, tiszta, minden megalkuvástól mentes hangzásra, mint zenei tettre emlékszünk. Nem csak a szó, a zene is lehet tett. Eredet, egység. Ezért tudja megszólítani a hallgatót, akit saját eredetének próbájára hív.

január 29, 2022 | Demény Péter | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Csak a jó színésznő

„A jó könyv ugyanis végül mindig elolvastatja magát. A színével is hat rám, a szagával is; fizikai, anyagi valóságából vonzerő árad. A rossz írót viszont elárulja a nyomtatott oldal képe, a »tükör«, a szedés is. Talán a bekezdések aránya, a mondatokat jelző és elválasztó nagybetűk elhelyezése, a központozás, a kötőjelek vízszinteseinek rejtett összhangja is fontos, amiről mit sem tudunk. Talán a rossz író, egyáltalán, más betűket használ – több effet, kevesebb emmet? –, mint a jó, s ezért olyan sivár, barátságtalan művének már a látványa is. A rossz könyv élettelen tárgy: ha a kezembe veszem, bizonyos, hogy semmiféle izgalmat nem érzek. A jó: tüstént megdelejez, személyes kapcsolatot teremt velem. Mit beszélnek ezek itt, a hetvenhetedik oldalon? Kettőt visszalapozok. Nem azt találom, amit vártam. Mik az előzmények? Már lapozok, járkálok benne, előre-hátra, keresem a neveket, tájakat. Az elejét utoljára olvasom el, a végét a közepén, a közepét háromszor esetleg. Ezzel a gyalázatos módszerrel mégis mindent megtudok, de csak a jó regényből.”

Én valahogy ugyanígy vagyok a filmekkel. Sétálok bennük, mint Ottlik a könyvekben, ráklikkelek véletlenül valamelyikre, megnézek néhány jelenetet, vagy ha kedvem van, az egész filmet. Most a Grace – Monaco csillagát, most A tolmácsot, máskor Az órákat. Nem láttam az egész Nicole Kidman-életművet, de így is sejtem, hogy nagy színésznő. 

Mert végül is mi egy nagy színész? „Rátesznek egy orrot, és tökéletes Virginia Woolf” – mondta egy ismerősöm. Ami azt jelenti, talál az az elképzelés, amely bennünk él, ahhoz, amely megjelenik a képernyőn. De talán még többet jelent: azt, hogy ezentúl úgy képzeljük Virginia Woolfot, ahogy Kidman eljátszotta.

Ami azért fantasztikus bravúr. Mert mi egy bravúr? – csak hogy folytassam a tudálékosságot, ha már belekezdtem. A bravúr az, amikor előítéleteink lebomlanak. Többször mondtam már, noha éppen azok a rendezők nem hallották meg, akiknek „üzentem”: Scorsese egyik legzseniálisabb húzása az volt, amikor a bérgyilkos szerepét Joe Pescire osztotta a Nagymenőkben. Egy töpörtyű csak nevetséges lehet – gondolhatnánk; és korántsem.

Nos, Nicole Kidman sem csak a „gyönyörű szőkeség”. Az orrnak mint kelléknek tán ez is a szerepe, azon túl, hogy megteremti a hasonlóságot a színésznő és az írónő között: megbontja az arcot, eltávolítja szokott szabályosságától. Azért nem mondom, hogy „elcsúfítja”, mert Woolf egy másféle szépséget képvisel, mint Kidman, s abban a pillanatban, amikor a színésznő megkapja a Mrs. Dalloway szerepét, nem is önmagát kell képviselnie. Igaz persze, hogy Grace Kellyként közelebb kerül önmagához, ahhoz a babaarcú szépségideálhoz, amelyben az egykori dívával osztoznak, ám Monaco csillaga másként bontja le az előítéleteket, egy sprődebb primadonnával, mint akire készültünk.

És ez az igazi színészet titka szerintem, az igazi művészeté. Óhatatlanul megrajzolunk magunkban egy arcot, amelyet „Nicole Kidmanként” azonosítunk, és amellyel kapcsolatban nincsenek is kétségeink – amíg aztán mégis elkezdenek működni. Hol van a ragyogás Az órákban? Egészen máshol, mint szellemi lustaságunkban. Abban a replikában, amelyik szerint az őrülteknek is jól esik, ha meghívják őket valahova. Abban a végletes lemondásban, amellyel Virginia a folyóba indul. Abban a magányban, amely végig látszik az arcán.

Itt egy hasadás is megfigyelhető. Gyermekkoromban a szépséget szépségnek használták. De már az a társadalom is azt nevezte nagy alakításnak, amelyik kibújt a mátrixból. Vitályos Ildikó gyönyörű nő volt, legemlékezetesebb szerepe mégis Böske a Sánta angyalok utcájából, az a szerep, amelyben a szépségnek nagyon bonyolultnak kellett lennie. Kele Brigitta nem pusztán attól vonzó, hogy királynői jelenség, hanem attól, hogy használni tudja a szépségét, él a színpadon. Kézdi Imolához kapcsolódó legnagyobb élményeim a Wozzeck Marie-ja, az Alkoholisták főszereplője, a Három nővér Másája. Milyen komplex szépség Meryl Streep, Glenn Close vagy Anne Hathaway, milyen összetett nő Marozsán Erika!

És Alain Delon, egy másféle álom! A Rocco és fivéreiben az a sebzett törékenység, az a konok angyalság! Vagy Bányai-Kelemen Barna Székely Csaba rendőrjeként! Marcel Iureş, a náci tiszt a Hart háborújában!

Azt hiszem, az a nagy színész és színésznő, aki nem „fekszik rá” a szépségére; aki attól szép, hogy éppen abban a pillanatban szép tud lenni, nem a szabályos arca vagy a modelling révén és szempontjából, hanem a szerep érdekében és segítségével. Michael Caine azt mondta Charlie Rose-nak, filmsztár az, aki ha kézhez kapja a forgatókönyvet, azt keresi, hogyan olvashatná magára, míg filmszínész viszont az, aki azt kutatja, hogyan azonosulhat a figurával. De senkit nem érdekelnek a filmsztárok.

január 9, 2022 | Lovassy Cseh Tamás | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Hullamérgezés

„Az Igazságot vagy az én igazságomat? Az én igazságomat.
És ha az nem Igazság? Akkor tévedést, de az enyémet.”
(Kertész Imre: Gályanapló)

„ISZMÉNÉ: Te mernéd eltemetni őt, akit tilos?”
(Szophoklész: Antigoné)

Thébában nem képezte vita tárgyát, hogy az Alvilághoz való jog a temetetteké. Míg Eteoklészt „az alvilágiak közt várja tisztelet”, addig a veszett ügyért életével fizető Polüneikész elhantolását királyi parancs tiltja. S mióta Kreón kiadta végzetes tilalmát, azóta halljuk újra és újra visszhangozni Antigoné panaszát. Nem kérdés, hogy a sorpárbajok zajában mely hangot érezzük magunkénak inkább: a Kreónét vagy az Antigonéét. 

A halottat holtában is tisztelni kell, sőt, csak akkor illeti igazán tisztelet. A halál állapota elsősorban nem sajnálat után kiált. A halott sajnálata, önmagunk sajnálata. A halált, mint az önmagában létező halált tisztelet illeti, ahogy az életet, mint az önmagában létező életét is. Antigoné pontosan tudja az istenek parancsát, tudja az íratlan szabályokat, s e tudomány birtokában száll szembe a királyi paranccsal. Mielőtt azonban testvérének utat engedne a békés Alvilágba, elkerülhetetlenül szembesülnie kell a szörnyű valósággal, melyet elfogadni, sőt, kimondani is kénytelen: Polüneikész halott. Nem tudjuk, hogy történik ez. Fölé hajol? Megérinti az Eteoklész ütötte végzetes sebet? A halott bőr hidegét saját bőrén érzi? A férfiajak halott kékjét pillantja meg? Egy biztos: megbizonyosodik a halálról, kimondja a keserű tényt, majd cselekszik. Mert a holtakat el kell temetni. Az élők adósságát törleszti a holtakkal szemben, hisz ennyivel minden élő tartozik minden egykor élt ma már élettelennek: kihirdeti a halál tényét, s megadja a végtisztességet, hogy az élet, ezután a mindig szokatlan, pillanatnyi kényszerszünet után – mély lélegzet, friss lendület – folytatódni tudjon. 

Albrecht von Haller a 18. század fiaként, Bern szülötteként és a modern kísérleti fiziológia megalapítójaként felismerte: ha tetemekből készített vizes kivonatot állatokba fecskendez, azok csakhamar belepusztulnak a mérgezésbe. Ma már tudjuk, hullaméreg nem létezik, de a halottak mégis mérgezők. A titok a lebomlás során keletkező lúgos hatású anyagokban, mérgekben és toxinokban keresendő. Kevesen tudják ugyanakkor, hogy ezek a mérgek csak akkor hatnak, ha nagy mennyiségben elfogyasztjuk őket. Testnyílásokon, sebeken keresztül az emberi szervezetbe szivárogva nem okoznak végzetes mérgezést. Fogyasztani kell a holt anyagból, hogy magunk is holt anyaggá váljunk.  

Nem tudni, az intézményesült erdélyi magyar színjátszás mikor került a klinikai halál állapotába, vagy mikor lett a Brook-i értelemben vett „holt színház” állatorvosi lova. Egyet tudunk: tetemét fogyasztva a hullamérgezés kockázatát vállaljuk. Az intézményesült erdélyi magyar színjátszás halott. Mernénk-e eltemetni őt – kérdezhetjük Iszméné szavaival, de kérdésfelvetésünk sokkalta inkább így helyénvaló: mernénk-e egyáltalán megállapítani a halál tényét, mernénk-e felfejteni a halál okát? 

Az intézményesült erdélyi magyar színjátszás halott, s az időről-időre felvillanó üdítő életkísérletek és tehetséges megnyilvánulások csak erősítik a szabályt, midőn a halott színház rengetegében kínálnak pillanatnyi, ám rendszerint hamisnak bizonyuló reményt. Az intézményesült erdélyi magyar színjátszás halott, s itt elsősorban a rendszerről, nem azt alkotókról beszélek. Mert a rendszer – a maga toxikus hagyományaival – önálló életre kelt: nincs arca, de vannak tettei. Érdemei nem őt illetik, hanem a keretei közt fogva tartott százakat. Az intézményesült erdélyi magyar színjátszás horizontján itt-ott felsejlő siker nem a struktúráé, a struktúra (miként más kontextusban a kapitalizmus) csak betölti a horizontot, hogy arc nélkül, egy konkrét agresszor megnevezése nélkül határozza meg végzetesen színházi kultúránkat. Nem az erdélyi magyar színházi alkotó halott. A struktúra halott, s halálra ítéli alkotóját, s a kultúrát, mely körbe fonja. Mi pedig gyávaságból, vagy mert egzisztenciák függnek tőle, vagy mert önnön magyarságunk megkérdőjelezését kockáztatjuk, ha intézményrendszerünk önmagában lévő értékét vitatjuk, estéről-estére újabb darabot kanyarintunk le a holt anyagból, hogy azt jóízűen vagy ímmel-ámmal elfogyasszuk.

Az elnyomás éveiben a színház egyszerre valós és illuzórikus szabadságot jelentett. Vannak, akik erre még emlékeznek. Ők őrzik az erdélyi magyar színjátszás utolsó nagy pillanatának emlékképeit. Ám a diktatúra díszletei leomlottak, maguk alá temetve az intézményesült erdélyi magyar színjátszást, mely elveszítve kapcsolatát közösségével, halott anyaggá, nemzetpolitikai szükségszerűséggé, az identitásmegőrzés eszközévé vált – az identitás újra definiálásának eszköze helyett. Az intézményesült erdélyi magyar színjátszás a kultúra „fagyott állapotába” került, s nem része többé annak a kornak, melyben nézői kemény munkával fenntartják. (Mert ne feledjük: a színházért nem a méltánytalanul alacsony jegyárakkal fizetünk, hanem befizetett adólejeinkkel, melyek egy súlyosan pazarló struktúra fenntartásának érdekében tűnnek el a bürokrácia korrupt labirintusában. Hogy miért? Mert az intézményesült erdélyi magyar színjátszás önmagában érték – gondolják sokan.) 

Hányszor éreztük már egy-egy színházi estén, hogy amit látunk, csak silány illusztrációja egy elképzelt világnak? Hányszor untuk azt, ami szerencsésebb történelmi korokban vitára kellett volna sarkaljon bennünket? Hányszor mondtuk ki a „Milyen volt?” kérdésre felelve, hogy „Nézhető.” vagy „Egynek elment.”. Mára teljességgel sikerült interiorizálnunk a gondolatot, miszerint a színházi előadás nem kell szükségszerűen felkavarjon, lemondtunk a katarzis igényéről is, megelégszünk azzal, ha nyomokban szórakoztat, ha nem bánt nagyon, ha valamilyen, ha egyszer nézhető. E toxikus megelégedés miatt mi, nézők, nem vagyunk okolhatók. Ezek a hullamérgezés egyértelmű tünetei. 

A színház elsődleges eszköze a jelenvaló pillanat. (Brook épp ezért nevezi önromboló művészeti formának.) A mi színházi struktúránk azonban mindegyre elszakad jelenétől, (félelemből vagy tehetségtelenségből) lemond a körülötte egyre nagyobb robajjal zajló világ elemzéséről, kiszorítja a párbeszédből nézőjét, csodálatot és halk befogadást követel, legtöbbször halott szerzők halott szövegtestét mozgatja estéről-estére, s hogy ezt megteheti, annak az ellenállás teljes hiánya az oka. Ha a színház tükröt tart önnön jelenének, akkor kijelenthetjük: olyan a színházi kultúránk, mint amilyen kultúrát az tükrözni képes. Ellenállás nélküli, feltűnést és vitát kerülő, az őszinte kérdezés és szembenézés radikális gesztusától tartózkodó kultúrát tükröz erdélyi magyar színházi struktúránk, s mert ezt tükrözi, ugyanezt szórja vissza ránk – végtelenítve a hullamérgezés folyamatát. Te mernéd eltemetni őt, akit tilos?

Színházba járni vidékeinken elsősorban társadalmi, nem pedig kulturális tett, s mert a színházi előadás csak a legritkább esetben zavarja meg a köz nyugalmát, képes betölteni társadalmi funkcióját, melynek köszönhetően széleskörű támogatottságnak, elismerésnek örvend. De ne vitassuk el: az együtt töltött idő, a találkozás öröme fontos, miként örömmel töltheti el nézőjét egy jó alakítás, egy tehetségesebb megszólalás. Továbbá (rövid távon, nem számolva a hosszútávú következményekkel: a hullamérgezéssel) még mindig a legkisebb rossz egy közepesen jó Csehov vagy Shakespeare-előadást megtekinteni. Amikor ez történik, a struktúra történik meg velünk, és rajtunk ez az új típusú kulturális jelenség teljesedik ki, melyet nevezzünk ezentúl így: közszolgálati színműjátszás. 

Félreértés ne essék: a köz szolgálata fontos feladat, de legalább ennyire fontos különválasztanunk a holt anyagot az élőtől, a kockázatot nem vállaló közszolgálati színműjátszást a szabad és kockázatot vállaló színművészettől. Ha e különbségtételre képesek vagyunk, nagy lépést tettünk a tisztánlátás irányába. A halott struktúra nem vállal kockázatot, noha – az állami dotáció révén – az egyetlen fórum, melynek valódi lehetősége lenne rá. A mi színházi struktúránk szolgál, s e szolgálatban elveszti minden méltóságát. A struktúrába beilleszkedő – a közszolgálatiság szellemében – rendre megköthetetlen kompromisszumokra kényszerül. A struktúra rendszerint felfalja, megnyomorítja vagy kiégeti a vele szövetségre lépőt. A mi struktúránkban dolgozni kényszerült alkotó közszolgálati alkotóvá válik, s ezért őt nem megvetés, nem sajnálat illeti, hanem nyitottság a vele való, struktúrán kívüli munkára. Mert a struktúrán belül létező alkotó lehet nagy művész, pillanatnyi alkotása lehet szabad és kiváló, mégis mindannyiójukat összekötni a fokozott munkavágyból adódó extrém kompromisszumkészség, s legyen bármilyen kimagasló pillanatnyi alkotása, azt az egybefüggő struktúra egységes színvonala hatja át és gyilkos kontextusba helyezi: eltűnik az intézményesült erdélyi magyar színjátszás egyforma arctalanságában. 

A megöröklött intézményi hálót cél, módszer és iskola hiányában halálra ítéltük, s abszurd módon e halált hazudjuk életnek, s ezt a hazug életet (létet) tartjuk önmagában való értéknek. A megoldás? Adjuk vissza erdélyi magyar színházainkat a valóságnak, legyen a jelen, legyen a vita és legyen az ellentétes vélemények terepe! Váljanak nyitottá intézményeink, s mindenki alkossa meg a maga Genti Manifesztumát! Vegyük komolyan saját kultúránkat, ne mutassunk engedékenységet a minőséget tekintve, ne az úgynevezett megmaradás szolgálólányai legyenek intézményeink, hanem a szabad gondolat műhelyei, melyeket folyamatos, megalapozott kritikával látogassunk. Legyünk könyörtelenek művészeti intézményeinkkel, mert ha nem tesszük, ők válnak könyörtelenné – kárunkra. 

Talán még értjük, nem csak halljuk Antigonét. Talán még nem késő, hogy a közszolgálati színműjátszást felváltsa az „élő színház”. Talán még van annyi időnk, hogy megállapítsuk a struktúra halálának tényét és elföldeljük a holtakat, hogy ezzel újrakezdjük a visszanyert életet. Ha nem tesszük, a hullamérgezés visszafordíthatatlan következményeivel kell számolnunk: egy zsúfolásig telt színházterem kényelmes érdektelenségében ér utol a végzet.

szeptember 22, 2021 | Selyem Zsuzsa | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

„Gyönyörüek vagyunk” – kutyák és angyalok Pilinszkynél

„Olyan kevés köze volt a mindennapi világhoz, olyan idegen volt az antropomorf földön, amennyire ember lehet, vagy talán nem is lehet, és éppen itt, ez által ért bele, úszott bele lénye a táborok nem antropomorf végítéletébe, abba, ami túlesik a felfoghatón.” (Valaki más. In: Nemes Nagy Ágnes: Az élők mértana I. Osiris, 2004. 470.) Nemes Nagy Ágnes 1981-es esszéje két mélypontról beszél: az egyik, amit Pilinszky látott 1944 őszétől egy éven át, a haláltáborokat, besorozott magyar katonaként a lebombázott Németországon és Ausztrián át menekülve a hadsereggel; a másik „az ötvenes évek periódusa”, amit nem fejtett ki bővebben, de talán több is lehetett, mint a poszt-traumás személyes állapot és a diktatórikus társadalmi berendezkedés, betiltott Újholddal, betiltott verseskötetekkel, felszámolt nyilvánossággal, lefagyasztott kultúrával, propaganda és szórakoztatás közötti ketyegéssel.

A Valaki más cím később Kertész Imrénél jelenik meg: azt az énjét búcsúztatja, amelyik éppolyan idegen, gyámoltalan és szabad volt, mint Pilinszky. A stockholmi beszédben ő az egyetlen magyar szerző, akit megidéz, és saját állandó kérdését, az Auschwitz tapasztalatából eredő, művészetének legmélyebb esztétikáját nyújtó világlátását kapcsolja a Pilinszkyéhez: „E súlyos helyzetnek talán a magyar katolikus költő, Pilinszky János adta a legpontosabb nevet, amikor „botránynak” nevezte; s ezen nyilvánvalóan azt értette, hogy Auschwitz a keresztény kultúrkörben esett meg, s így a metafizikai szellem számára kiheverhetetlen.”

Kertész tizennégy éves gyerekként megtapasztalta, Pilinszky huszonhárom évesen látta a koncentrációs táborokat, az európai társadalmi berendezkedés, a polgárosult versenykapitalizmus rejtett arcát. A vágóhíd melegét. Amiről Mészöly A stiglic című elbeszélésének gyerekei azt hiszik, hogy pár év múlva már múzeum lesz, és az emberek nem fogják tudni elképzelni, hogyan lehettek valaha ennyire barbárok.

Nemes Nagy Ágnes világosan és korának szellemi horizontját messze átugorva írja, hogy Pilinszky alapélménye az antropomorf világ csődje. Hogy micsoda is az ember, ez a kérdés itt jóval élesebb, mint az, hogy Auschwitz után hogyan lehet verset írni.

Újra kell definiálni az embert. Évszázadokon át csiszolt rendjéről, megnyugtató hierarchikus gondolkodásáról, minden más élőlényét felülmúló alkalmazkodóképességéről kiderült, hogy súlyosan ön- és közveszélyes. Ahogyan Kertész vissza-visszatérőn mondja a Kaddisban: „mert egészen természetes immár, hogy ösztöneim ösztöneim ellen működnek”.

A korszak meghatározó, poszt-auschwitzi életműveiben közös az időérzékelés. Minden most történik. Köves Gyurka ma nem ment iskolába. Mészöly Miklós inzultáló jelenlétről beszél. A lány kilép a többiek közül a ravensbrücki koncentrációs táborban. Pilinszky az Ars poetica helyett című szövegében, ahol Auschwitz és a kereszt botrányából vezeti le költészetét, a „tiszta történés” mozdulatlan valóságáról ír.

Borbély Szilárd megfigyelése Pilinszkyről: „Vallomásaiban nincs nyoma annak, hogy érzékelte volna az időben zajló történéseket. A jogfosztások, a háborús hisztéria kívül estek azon a világon, amely képes volt elérni hozzá. Embereket vittek el mellőle, városok égtek porrá, üzleteket zártak be, tulajdonuktól, szakmájuk gyakorlásától, választott nemzeti és vallási közösségüktől szakítottak el embereket. Az Apokalipszis égett bele csak, a pusztulás képeit látta és az összeomlott világ metafizikai jelentését kereste. Egy kimerevített pillanatot látott. A Passióból a tetanuszt. Mintha nem látta volna az oda vezető utat. Mintha bánatos angyalként elfordította volna fejét az események számára elviselhetetlen brutalitásától.” (Pilinszky hagiográfiájához. Litera.hu)

Az örökös jelenidő, a tiszta történés állapota a nem antropomorf létezők jellemzője: Pilinszky misztikus gondolkodásában az angyalok, ezek a preantropocentrikus lények, akik a középkori angelológiák szerint azonosak a küldetésükkel, vagyis se múltjuk, se jövőjük, és az állatok, akik minden rájuk fogott jelentéstől vagy interpretációtól függetlenül élnek, míg az ember ki nem pusztítja őket, az angyalok tehát és az állatok a botrány és a szentség szótlan tanúi. Érzékletes megjelenítői a csődöt mondott emberi tudásnak, az értelmet megbélyegző hatalmi rend okozta szenvedésnek. Az elviselhetetlent valami nem-antropomorf bölcsességgel elviselik, és elpusztulnak. Pilinszky engagement immobile poétikája, szemben a hóhér szalonna- és muskátliszagú szobájával (A hóhér szobája), a mészároslegények munka utáni mosakodásával (Passió), az abszurdnál is abszurdabb állapot, „a világ képtelenségének a vállalása”. (Ars poetica helyett)

Milyen más a vesztőhely illata,

és a bárány, amikor értejönnek.

Más. De nem arról van szó Pilinszkynél, hogy volna egy afféle dichotómia, miszerint hóhér vs. bárány. Egyik interjújában mondja: „valahogy – és ez összefügg érdekes módon az ún. nyelvi szegénységemmel – mindig iszonyú élesen érzem, hogy az egész univerzum egy alapvető egység, tehát hogy köztem és egy kő között van különbség, de távolról sem olyan döntő, ahogy az kívülről látszik.” (Beszélgetések, Századvég, 1994. 188.)

A Beszélgetések Sheryl Suttonnal című elképesztő regényben olvashatjuk egy szibériai kutyáról: „Pillantásával létünk egész tragikumát fölfedte. Azt, hogy egyek vagyunk, és azt, hogy nem vagyunk egyek.” Maga a helyzet, amelyben ez elhangzik, kétszeresen is banális: a történet annyi, hogy Pilinszky vendégségben éjszaka kimegy a konyhába kávét főzni, és melléje szegődik a háziak szibériai kutyája. Az egész keret pedig az, hogy betegen fekszik valahol Párizsban, és Sheryl Sutton, A süket pillantása c. Robert Wilson darab színésze gondoskodik róla.

A Csillaghálóban (2019) című Mispál Attila rendezte dokumentumfilmben Gát János is, Sheryl Sutton is elmondja a riporternek, hogy Pilinszky Párizsban egyszer valóban ápolásra szorult, de nem Sheryl, hanem akkori élettársa, Gát János járt fel hozzá. Aki mellesleg azt mondja el angol akcentussal ebben a dokumentumfilmben, hogy Pilinszky János élete „paralel volt a szentek életével. Annyira komolyan vett mindent. Amit nagyon kevesen csinálnak. Ő magára vett mindent. Az ötlet, hogy valaki meghal bűneinkért … szerintem pont ő volt az egyik. Do it yourself Messiás. Viszi magával a négy szöget és a kalapácsot.”

Pilinszky és Robert Wilson művészetét, ahogy Visky Zsolt ezt feltárta szakdolgozatában (Mellékfigyelmek találkozása. Robert Wilson és Pilinszky János színházi esztétikája. BBTE BTK, szakdolgozat, 2014), a mellékfigyelem poétikája köti össze. Pilinszky látta A süket pillantását Párizsban, annak a fekete, mozdulatlan angyalát megjelenítő Sheryl Sutton elképzelt tekintetére volt szüksége, hogy néhány a legkevésbé sem látványos vagy fontos dolgot elmondjon életéből, mint amilyen ez a szibériai kutyás epizód. A hetvenes évek másféleképpen hasadt világában, ahol a hidegháború a nyugati felet arra késztette, hogy egy bezzeg-társadalmat tartson fenn, szociális hálóval, szabadságjogokkal, nagyvonalúan támogatott kulturális és művészeti élettel egészen biztosan mellékes volt, hogy egy fekete nőnek ennyire meghatározó a szerepe Pilinszky regényében, ma viszont, amikor újra mozgalom kellett hogy létrejöjjön a Black Lives Matter szlogennel, plusz jelentéssel bír, hogy Pilinszky Suttonnak mondja, hogy egyek vagyunk.

Sheryl Sutton ugyanakkor a New Yorkba menekült Halász-színházban, a Squat Theaterben is fellépett, az Egyesült Államok befogadta a Magyarországról kiutasított művészeket, ráadásul egészen jól tűrték formabontó előadásaikat, csak hogy elmondhassák, amint ez kiderül egy rendőri jelentésből a Squat Mrs Dead and Mr Free c. előadásáról, hogy a diktatúrából menekülő művészek lám, itt otthonra találtak.

Ebben a világháborút követő hidegháborús közegben, a felszámolt Újhold folyóirat és az elhallgattatott művészek számára, akik minden diktatórikus berendezkedéssel szemben álltak, mert antropológiai szkepszisük, a tudás, hogy ösztöneink ösztöneink ellen működnek, és a legtágabban értett ízlés megakadályozta, hogy alkalmazkodjanak a korszak elvárásaihoz, vegyék tudomásul az úgynevezett realitást, fogadják el, hogy ez van, ilyen az élet, számukra tehát vigaszt és támaszt jelentett a tudat és a tapasztalat, hogy létezik másféle értékrend, másféle mértékegység. (Az atléta halálában Mészöly ezt a másféle értékrendet a hosszútávok megnevezésével remekül érzékelteti: Öreg Pepita, Őze Bálint edzője a méterek korában makacsul yardban számol.)

Rilke Duinói elégiái, amelyeket több újholdas költő is magyarra fordított, erről a másféle értékrendről beszélnek, az iszonyú szépségről, a szeretőkről, a csillagokról és angyalok közvetítette örök áramokról. Jóllehet Rilkét is összetörte a katonaiskola és az első világháború, ezeknek közvetlen nyoma nincs a versekben, a történelem helyett angyalokról, valamiféle kozmikus összekötő jelenségekről van szó:

Angyalok (úgy mondják) nem tudják gyakran, az élők

vagy a holtak közt járnak. Fut a szüntelen áram,

mindkét birodalmon örökre sodorva magával

minden kort s szavukat túlzúgja örökre.

(tovább…)
július 29, 2021 | Rusu Szidónia | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Unplugged – kultúra a digitalizáció korában

Állok a szobám közepén. A nap alig-alig süt be. Szürkés színű, füstös homály tölti be a teret. Tudom, sietnem kell, megígértem, hogy tíz előtt már ott leszek. Még tegnap kiválasztottam a megfelelő öltözetet, hiszen ünnepnap ez. Igyekszem nem slampos lenni, nem kirívó, és túlzottan kimért sem. Fél óra alatt össze is szedem magam. Kulcs, pénztárca, telefon. Felkúszom az utolsó járatra, ami a városba visz. Az út nem több, mint harminc perc, nem is kevesebb. Közben van időm gondolkodni. Remélem, benn alhatok az előadás után. Ha nem, akkor vonatozhatok haza. Semmi baj, hiszen már régóta készülünk erre. A buszmegállótól szaladnom kell, hogy időben odaérjek. A bejárati ajtó előtt vár. Sötétzöld zakó, lenvászon ing van rajta. Ma különösen szótlan. Talán az izgalom, talán a majdhogynem kétéves kimaradás. Középre szól a jegyünk. Egy széknyi távolságra ülök tőle. Az egyedüllét és a közösségi élmény érzete egyszerre lesz úrrá rajtam. A harang kondul egyet. A terem hirtelen elsötétül. Mintha csak a kárpit hasadna ketté újfent. A bíborvörös, vaskos függöny a szemünk előtt válik ketté. A szentély mostmár nincsen rejtve az emberi szem előtt. Belátásunk, sőt bejárásunk is lehet. Az előadás elkezdődik.

ErvingGoffman (1922-1982) kanadai szociológus, szociálpszichológus az egyén reprezentációit színházi fogalmakkal ragadja meg. Az ember alakít. Megjelenik és megjelenít. Létezésében kiemelt szerepe van a játéknak és a homlokzatnak is, a térnek, amelyben a performanszok létrejöhetnek. Az elmúlt évtizedek számos dimenzióban mozgatták meg ezeket a színtereket, alakították át a környezetet és ezáltal az egyén működését a társadalomban, valamint a társadalom egészét is. Az információs és digitális eszközök, a digitális adatrobbanás évtizedeiben nemcsak tanúi, hanem aktorai is lehetünk ezeknek a változásoknak. A kreativitás, az alkotói attitűd, a képzelőerő és az intuitív képességek az emberiség legalapvetőbb elemei már évezredek óta.

Szinyei Merse Pál egy München melletti réten fekszik öt kirándulópartnerével. Kétszersültet, édes süteményt majszolnak. A festőt egy nő kápráztatja el csupán, számtalanszor megfesti a későbbiekben. Csinszka alakja sem ismeretlen számunkra. Múzsája lesz íróknak, költőknek, festőknek is. Mozart matematikai pontossággal komponálja az első műveit. Mai napig csodagyerekként tartják számon. Vajon a digitalizáció, a mesterséges intelligencia hogyan írja át mindezen alkotások jelentőségét? Van-e metszéspont az alkotás, a kultúra és a digitális tér között? Ha igen, akkor hogyan manifesztálódik?

Pár másodperc erejéig játsszunk el a gondolattal. Mi lenne, ha a jövő nagy zeneműveit algoritmusok, bináris kódrendszerek hosszú sora keltené életre? Ha a legújabb portrékat, vizuális művészeti alkotásokat nem közvetlenül emberi kéz, hanem mesterséges intelligencia alkotná meg? Mi lenne, ha a tér, a homlokzat áttevődne a virtualitásba? És a karosszékünkből élvezhetnénk a háromdimenziós tárlatvezetést, vagy éppen a Faustot.

A technológiának köszönhetően az információ eddig nem ismert halmazai tárulnak elénk, elődeinkhez képest minden eddiginél nagyobb terjedelmű, színesebb, határokon és kontinenseken átívelő kulturális terméket fogyaszthatunk. Mindezt olyan módon, hogy gyakorlatilag el sem kell hagynunk a szobánkat. A globalizált világban a technológia fejlődése összezsugorította és átalakította a teret. Virtuális sétákat tehetünk múzeumokban, szimfonikus koncertet hallgathatunk a fürdőkádból, színházi előadást hanyattfekve a kanapén. Ugyanakkor interaktívan részt vehetünk az alkotói folyamatokban. Pillanatok alatt üzenetet küldhetünk a kortárs kedvenceinknek. A közösségi médiában kedvelhetjük a Dragomán György főzőskönyvében írt recepteket. Sőt, ha kedvünk tartja, fotóval is igazolhatjuk, hogy mi is elkészítettük az édeskés, vajban pirított spárgát.

Ezekben a terekben megszűnik a territoriális változó. A színterek és a bourdeaux-i mezők, melyben a cselekvők saját habitusuk által vezérelve folytatják a játszmáikat egy kézzel megfoghatatlan, kódok és algoritmusok közé zárt térben kapnak új helyet és jelentőséget. Hogy ennek milyen etikai vonatkozásai vannak? Hogy jó-e vagy sem, illetve hogyan alakítja át a kultúrához való viszonyt? Erre a válaszok pont annyira képlékenyek, mint a kérdések maguk. Ebben a történetben, ha az emberi oldalt nézzük, akkor releváns kérdéssé válik, hogy a jövő kulturális aktorainak milyen képességekre és készségekre lesz szükségük ahhoz, hogy a digitális világba bevéssék a lenyomatukat.

(tovább…)
július 27, 2021 | Lakatos-Fleisz Katalin | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

A ház és a csipkebokor

Szél van. Kintről borogatás, csattanás hangjai. Sietni kell, minden mozdítható tárgyat biztos helyre menteni a vihar útjából. Nem lehet olvasni, dolgozni, egyáltalán semmit sem lehet csinálni ilyenkor. A szélvihar minden idegszáladat leköti. Feszült figyelemmel készenlétben állsz. A tűz lobogásához hasonlatos zúgást hallgatod. Mert szél és tűz ugyanúgy beszél.

Mondják, itt síkvidéken a szélnek nagyobb az ereje, gyakrabban is tör ki szélvihar. Ez valóban így van. Erdélybe beljebb haladva, Kolozsváron nem emlékszem orkánra, szélviharra. Egyáltalában jégesőre, nagyobb villámlásra sem, az elemek semmilyen tombolására. Nagyvárosban amúgy is másképp van. A nagy hideg vagy meleg, leszakadó esők elől mindig bemenekülhetsz egy klimatizált szupermarketbe, látva, hogy bent a csillogó díszlet most is ugyanaz, megnyugszol, a kinti nagyidő különben sem olyan komoly, mindjárt elmúlik.

Nem véletlen, hogy a Bibliában annyiszor szerepel a „ne féljetek”. Mert az élet igenis félelmetes. Nem a holnaptól való félelem értelmében, ami arra késztet, hogy alaposan „bespájzolj” és megvedd a harmincadik kütyüt, amire sosem lesz szükséged. Inkább olyan értelemben, ahogy a Biblia mondja: félni az Istent. Ami Mózest arra késztette, hogy elnémuljon és levesse a saruját az égő csipkebokor előtt. De nem csak ez a félelem létezik. Legalább olyan erős az élethez való megunhatatlan és megszokhatatlan vonzalom. Olyan ez, mint egy bizonyos állatfajhoz: kutyához, macskához vagy lóhoz való atavisztikus vonzódás. Amikor órákig el tudsz nézni egy ablakkeretben mosakodó macskát, próbálsz kicsikarni tőle valami emberi gesztusra hasonlító mozdulatot, aminek aztán nagyon megörülsz.

Ez az élet legelsősorban a tiszta természetben, a táj emberen kívüli képében látható. Hogy ezt a tiszta természetet – életet ‒ minden félelmével és vonzerejével átéld, íme a következő recept. Végy egy régi házat – lehetőleg vályogból vagy fából – egy viszonylag ritkásan lakott falu szélén. Összkomfort kizárva. Költözz bele, lakd be. Jó, ha az öregség is jelen van a házban egy idős szülő személyében. Fontos, hogy peremen, a falu szélén legyen ez a ház, tágas mezők szomszédságában, hogy betölthesse azt a védelmező funkciót, ami minden háznak elsődleges szerepe. Ne csak hétvégi ház legyen, éld meg itt a mindennapokat. Ragyogó nyárvégeken innen indulj el szerencsét próbálni, és zimankós decemberi estén ez a ház fogadjon be újra. Az első néhány évben ez a ház elsősorban menedék. Később, ahogy múlnak az évek, az idő is hozzád csatlakozik. Bármit csinálsz a házban, végzed a napi tennivalókat, az idő, mint árnyék, követ. Lakótárssá válik. Néha a jelenléte erősebb, néha háttérbe vonul. Júliusi délutánokon az ablakon betűző napfényben, ahogy a vázába állított liliomokon játszik, ott van ez az idő. A költözéstől számított húsz év. Mellbe vág, letaglóz a felismerés. Olyan ez, mint amikor az udvaron álló mohos kőkútba nézel, és lent a mélyben feldereng egy arckép. Apró és kivehetetlen. Talán a te arcképed.

(tovább…)
július 3, 2021 | Tompa Andrea | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Az elhallgattatás gyakorlata (cancel culture)

Itt, ezek a sorok, amelyeket most írok, alkalom lehetnének arra, hogy én magam is az elhallgattatás gyakorlatának (nem vagyok hajlandó kultúrának nevezni) tárgya legyek, vagy én magam is létrehozhatok valakit céltáblaként és elhallgattatom. „Kiírom” őt, ami kevesebb, vagy formailag, nyelvileg szelídebb a lejáratásnál, célja az, hogy az a bizonyos másik fogja be. Ne szólaljon meg többet, szégyellje magát, maradjon csendben, ha azt vallja/hiszi/gondolja/írja, amit. Félelmetes szituáció, akár alanya, akár tárgya vagyok az elhallgattatásnak. Ehhez persze az kell, hogy itt én hatalom legyek, és nyilván valamelyest vagyok is. Ahogy az, aki engem netán elnémítana, szintén – mondjuk olyan következményekkel, hogy kirúgnak a munkahelyemről, kizárnak különböző szervezetekből, netán nem írhatok bizonyos lapoknak, pld. az Újváradnak. Olyan óvatosságra int ez a helyzet, hogy már-már ne mondjak semmit bizonyos dolgokban, irtóra vigyázzak, de legjobb, ha hallgatok. Félelmetes eszköz a kezemben és a másokéban. Arra kényszerít, hogy mondataim mögött felelősen, meggondoltan legyek jelen. De akkor ez inkább nyereség, nem?

Az elhallgattatás gyakorlatának egy amerikai elnököt is felemészteni képes dimenziójára 2021. január 6-án jöttem rá. Este volt már, amikor férjem rámutatott a képernyőjére: betörtek a Capitoliumba, mondta, és hirtelen a képekből semmit nem értettem, a helyet sem tudván azonosítani, még nem volt vége a görögös dráma félévnek az egyetemen, ahol tanítottam, az idők és terek összecsúsztak. A fotón egy festett arcú, szarvakat és szőrös jelmezt viselő férfit láttam. Miféle mém ez? – kérdeztem, és máris dühös voltam, hogy ilyen hülyeség miatt szólított asztalához. Percekbe telt, míg felfogtam, hogy Amerikában vagyunk, éppen most, betörtek a Trump-hívek a Capitoliumba. És letiltották az elnököt a Twitterről és a Facebookról. A Twittert amúgy sosem néztem, csak őmiatta, főleg az amerikai választások közeledtével. Az elnöki fiók zárlatának feloldása nem történt meg, sőt, a napokban a volt elnök újbóli letiltása is megtörtént, amikor létrehozta új weboldalát. Beszédét meghallgattam még aznap és felfogtam, hogy a tömeget mire is szólította fel. Képtelen vagyok békében lenni ezzel a szituációval, amelynek minden összetevője ennyire bonyolult: hogyan jut el egy elnök idáig, hogy egy közösségi platform (ami hogyan jut el odáig, hogy ekkora hatalommá váljon) letiltsa?

(tovább…)
június 25, 2021 | Markó Béla | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Irodalom a járvány idején

Azon töprengek, igazuk van-e azoknak, akik azt jósolják, hogy a koronavírus egyszer s mindenkorra megváltoztatja az életünket, és hogy többé semmi sem lesz olyan, mint azelőtt, sem a szeretet, sem a gyűlölet, sem a hit, sem a kétely, sem az összefogás, sem a széthúzás. Talán még az isteni jóság és az ördögi gonoszság is megváltozik, egyik sem lesz annyira határtalan, mint eddig, és viszonylagossá válik, amit abszolútnak hittünk? Őszintén szólva, nem hiszek semmiféle megújulásban a járvány után, legfeljebbb az orvostudományra lehet hatással ez a szörnyű tapasztalat. Meg persze abban reménykedhetünk, hogy szűnik végre a mizantróp gyanakvás, miszerint a másik ember minden bizonnyal rosszat akar nekünk, amikor túl közel jön hozzánk, vagy amikor éppen lecsúszik az orráról a maszk. Vagyis nemcsak társadalomban, hanem társaságban is fogunk élni ismét. Nem lesz változás ezek szerint, csak legjobb esetben visszaváltozás. Lenne ugyan szükség radikális fordulatra, de ezt nem a koronavírus fogja meghozni. Hogy miért? Hiszen annyi karanténnapló vagy karanténvers született körülöttünk, hogy már ez is arra vall, új helyzet van. Igen, a bezártság kétségtelenül befolyásolta írási-olvasási szokásainkat. Meg aztán felszínre jött a betegségtől való rettegés számos hordaléka, áltudományos teóriák, összeesküvés-elméletek ömlenek nemcsak a Facebookról, hanem a rádióból vagy televízióból is. Nem beszélve a járvány legveszedelmesebb következményéről, hogy a vészhelyzet ürügyén immár alkotmányosan ellenőrizhet, korlátozhat és büntethet minket a hatalom, és végre van észszerű magyarázata, hogy miért nem engedhetnek „szájkosár” nélkül kóricálni minket. Talán valóban ez a legaggasztóbb az egészben. Nem a meg-megroppanó egészségügyi rendszer, nem a körülöttünk ólálkodó fertőzés, hanem a populista hatalommegtartási technikák kiterjesztése és tökéletesítése mindenfelé a mi kénytelen-kelletlen hozzájárulásunkkal. Hiszen senki sem akarja kockára tenni az életét cserébe az ilyen-olyan szabadságjogokért úgymond. Különben is teljes szabadsága csak Robinsonnak volt a maga szigetén, és neki is csak addig, amíg Pénteket maga mellé nem vette.

        Még sincs igazán új helyzet, úgy gondolom. A járvány csupán felgyorsította azokat a folyamatokat, amelyek a megváltozott nyilvánosság – Facebook stb. –hatására teljességgel átértékelték az életünk mindennapi, vaskos, kézzelfogható világát, és virtuálissá tették a környezetünket. Behatárolt fizikai létünk látszólag határtalanná lett az online térben. Azt is mondhatnám, hogy a járvány következtében csak fájóbban, kínzóbban szakadt ránk az igazság: nem vagyunk szabadok a való világban, és ehelyett kedvünkre kalandozhatunk az interneten. Kedvünkre? Jól tudjuk, hogy nem így van, a virtuális térben legalább annyira manipulálhatók vagyunk, mint a valóságosban, csak éppen nehezebben vesszük észre az online manipulációt a képek, adatok, vélemények szüntelen kavargásában. Van hát változás máris, csakhogy ezt nem a járvány okozza. A pandémia, mint a lakmuszpapír, csak lilára festette ezt a koronavírus előtt, alatt és után is egyaránt terjedő fertőzést, a szabadsághiányt.

(tovább…)