Elmúlt évem legjobb és „legkritizálandóbb” előadásait láttam a 2024-es szabadkai nemzetközi színházi fesztiválon, a Desirén. Az esemény három helyszínen zajlott: a Kosztolányi Dezső Színházban, a Szabadkai Népszínházban és a Szabadkai Gyermekszínházban. Koós Csenge fesztiválnaplója.
Mindenekelőtt külön köszönetet szeretnék mondani Oláh Tamásnak, aki idén a Desiré Akadémiát vezette, aminek keretében lehetőségünk volt szakmai eszmecserét folytatni a látott előadásokról. Már-már kiváltotta a szakmai beszélgetéseket, amelyek hiányát éreztem, mert nem volt hol beszélgetni az alkotókkal, pedig bőven akadt kérdeznivalóm. Ennek okán két kategóriába sorolom az előadásokat: az elsőbe tartoznak az olyanok, amelyek után megszólaltam volna egy szakmai beszélgetésen, a másodikba azok, amelyek után nem volt igényem megosztani gondolataimat az alkotókkal. Ez, félreértés ne essék, nem értékítélet.
Váratlan dramaturgiai fordulattal élve, kezdjük a második kategóriával.
MILF. Dr. Pető Kata előadása először átvert, aztán elkövetett a lelkemmel mindent, ami a „meg” igekötő után tapadhat. Kovács Viktor és Kovács Dominik szerzeménye brilliáns dramaturgiával operál. Az önirónia, a humor és a vulgaritás elemei finomhangolású és érzékeny előadássá elegyedtek, egy negyvenes nő lelki mélyrepülésének történetében.
A Belgrádi Drámai Színháztól Miloš Lolić rendezésében láthattuk a Yankee Rose című előadást, ami hasonló kulcsban játszódott, mint a MILF. Csalódott vagyok azóta is, mert az előadás izgalmasan indult, aztán a rendezői maximalizmus miatt unalmassá vált. Túl sokat akart. Volt minden, a rosszul mozgatott báboktól kezdve, a kitett játékstíluson át, az előadás hosszú időtartamáig. A cselekményvezetés sem nevezhető ideálisnak: legalább három ponton le lehetet volna zárni az amerikai szexszimbólum hősnő történetét. De talán ez az egész csak a kapitalista világ hatásainak felmutatása és pontosan úgy hatott rám az előadás, ahogy azt Miloš Lolić szerette volna.
Ha már felmerült a rosszul mozgatott bábok kérdése, szólok pár szót a Belgrádi Drámai Színház másik produkciójáról, a Kokan Mladenović által rendezett Az elefántemberről. Kanonikusan rossz előadás: ami nem működhet a színpadon, az nem is működött. Láthattunk inkonzekvens maszk- és bábhasználatot, gyenge színészi teljesítményt, rosszul megválasztott kulcsot, kihasználatlan díszletet és értelmetlen kellékhasználatot. Emellett pedig, az amerikai freak show biznisz áldozatának, Joseph Merricknek története kérdést sem hagyott bennünk azzal kapcsolatban, hogy miről szól az előadás (a társadalmi megkülönböztetés kegyetlenségéről). Pedig a néző képes a gondolkodásra, nincs szüksége a didaktikus szájbarágásra. A Merricket alakító Ozren Grabarić teljesítményét viszont őszinte elismerés illeti. Monológjaiból és színpadi magányából készülhetett volna egy remek monodráma.
Ebben a kategóriában utoljára a Zágrábi Ifjúsági Színház Eichmann Jeruzsálemben című előadását említeném meg, amelyet Jernej Lorenci rendezett. Sajnos az előadás veszített az értékéből, mert a fesztivál utolsó napjának utolsó produkciója volt. Ráadásul a több mint kétórás, szünet nélküli Yankee Rose után került sorra, a maga közel háromórás időtartamával. Az első felvonás után telítődtem és úgy döntöttem: hazamegyek. Egyrészt azért, mert nehéz témákat dolgozz fel (holokuszt és transzgenerációs traumák), amelyeket (az előző igencsak fárasztó előadás után) nem lehetett kellő tisztelettel nézni. Másrészt azt gondolom az ilyen erős témákra koncepcionális napot lehet építeni, nem csak úgy „bedobni a közösbe”.
Most pedig következzen az első kategória: mit mondtam volna a szakmai beszélgetéseken?
Urbán András (az Újvidéki Színház igazgatója, a Desiré fesztivál főszervezője) rendezésében láthattuk a Parasztoperát (szerző: Pintér Béla). Az ízig-vérig magyar zenés tragédiát a Szarajevói Nemzeti Színház társulatával állította színpadra. Rendkívül izgalmasan sikerült vegyíteni benne a magyar népzenei dallamokat a balkáni hagyományokkal és virtussal. Működött. A koncepcióról és arról, hogy miért döntött úgy, hogy a Parasztoperát rendezi meg Szarajevóban, szívesen beszélgettem volna Urbán Andrással.
Kifaggattam volna az 1981 alkotócsapatát. Tomi Janežič szlovén rendező színházi sorozatot készít, amelynek első részét, az 1978-at láttam Temesváron. Kíváncsi lettem volna a két előadás próbafolyamatainak különbségeire. Az előadás történetének személyes vagy éppen nem személyes hátterére, merthogy az újvidéki társulat, illetve két vezető szerb színész (Jasna Đurišić és Boris Isaković) saját történetei és improvizációi alapján készült. Kíváncsi lettem volna továbbá az Újvidéki Színház művészeinek Tomi Janežičel szerzett tapasztalataira. Szeretném megkérdezni a színészeket, milyen volt a Kosztolányi Dezső Színházban játszani ezt az előadást, ugyanis ki lett szakítva az eredeti teréből: mennyiben volt más, mint abban a térben, amit kifejezetten ezért az előadásért alakítottak ki az Újvidéki Színházon belül.
Szívesen kérdeztem volna Nagy Józsefet Telihold című táncelőadásának saját értelmezéséről, mivel szinte végtelen mennyiségű értelmezési lehetőséget ad. Gondolhatjuk, hogy az előadás az európai kultúrából kifakult ritualitásról mesél, vagy egy mágikus teliholdas éjszaka történéseit mutatja be. A nap végén talán az a helyes megközelítés, ha az ember nem próbálja intellektuálisan feldolgozni, hanem hagyja hatni. Szívesen megkérdeztem volna Nagy Józsefet arról is, hogy az előadást miért és milyen mértékben rendezte át májusi premierje óta. Meg arról, milyen „hazai pályán játszani”. Milyen megítélésbeli különbséget érez, amikor Josef Nadjként beszélnek róla, vagy amikor Nagy Józsefként hivatkoznak rá, illetve akkor, amikor Szabadkán Nagy Jóskaként emlegetik.
A Prudencia Hart különös kivetkezése előadásért (r. Kovács D. Dániel) köszönetet mondtam volna a Stúdió K Színház csapatának. A balladai elemekre építő humoros előadással élményt szereztek nekem: elfeledtették a kezemben lapuló tollat és jegyzetfüzetet. Ezzel az előadással kapcsolatban érzem legjobban létjogosultságát a fesztivál szlogenjének: theatre is victory (a színház győzelem). Azt a benyomást keltették bennem, hogy mindegy, milyen térben, milyen kellékekkel rendelkeznek, színházat tudnak és fognak csinálni. Akkor is, ha a zenészek kezéből kiveszik a hangszert, akkor is, ha nincs színpad, ha a díszletüket be kell szolgáltatniuk az államnak.
Az Aritmia (rendező: Muhi Zsófia) a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatóinak vizsgaelőadása, személyes és intim hangvételben mesélte el egy nem mindennapi fiatal nagyon is mindennapi küzdelmét az önkeresés útján. Remélem a tény, hogy az előadás meghívást kapott a fesztiválra, előszele annak a lehetőségnek, hogy a színművészeti egyetemek hallgatóinak előadásai is teret kapjanak és megmutassák magukat a Desiré közönségének. Igazán előremutató kezdeményezésnek tartanám, érdemes lenne diskurzust folytatni róla.
Lezárásként szeretném megosztani azt, amit a Desiré során tanultam meg: amennyiben egy előadás kapcsán véleményütközés történik, az az előadás értékessé válik, és már nem is lehet rossznak nevezni. Olyan előadás pedig nem volt a fesztiválon, amely után valakivel ne vitatkoztunk volna a látottakról. Köszönöm, hogy ott lehettem.
Fotók: Molnár Edward
- Parasztopera – Szarajevói Nemzeti Színház
- Jankee Rose – Belgrádi Drámai Színház
- Prudencia Hart különös kivetkezése – Stúdió K Színház
- 1981 – Újvidéki Színház