szeptember 12, 2022 | Cseke Péter Tamás | Rovatok | Társadalom

MEGOSZTOM

Merre tart a sajtószakma?

Az utóbbi két évben kevesen jelentkeztek magyar újságíróképzésre a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, nem telt be a meghirdetett 15 térítésmentes hely. Győrffy Gábor egyetemi docenst, a BBTE Újságírás Intézete magyar tagozatának vezetőjét az érdeklődés megcsappanásának okairól, a képzés vonzóbbá tételének lehetőségeiről kérdeztük.

Hogyan alakult a diáklétszám a BBTE-n a magyar újságíróképzésen az elmúlt években?

Az 1993-ban indított magyar újságírás szakon kezdettől fogva 15 körüli tandíjmentes és váltakozó számú térítéses helyet hirdettek meg a felvételin. A betöltött helyek száma az elmúlt közel két évtizedben ingadozott. Amikor én az egyetemre kerültem 2005 körül, alacsony volt a létszám. Aztán a következő években már húsz fő feletti évfolyam indult, majd ismét csökkent a hallgatók száma, nem teltek be a helyek. A 2012-15-es évfolyam ismét bőven húsz feletti létszámú volt, akkor 25-en végeztek, de 2020-ban is 22-en. Tehát a járvány előtti utolsó évig, 2019-ig 10 és 25 között váltakozott a diáklétszám az elsőéven. Még a járvány első évében, 2020-ban is beteltek a helyek, tavaly és idén viszont már kevesebben jelentkeztek, újra 10 alá csökkent a létszám.

A szeptemberi pótfelvételi a tapasztalat szerint mennyire módosíthat a diáklétszámon?

Az őszi felvételin még hirdetünk ingyenes helyeket, minden évben szokott jelentkezni pár hallgató.

De nagy eséllyel a következő tanévben sem lesz tíznél több hallgató az első évfolyamon a magyar újságíróképzésen. Milyen következményekkel jár az alacsony diáklétszám? Számít-e például a finanszírozás szempontjából?

Nincs meghatározva egy minimális diáklétszám egy évfolyam elindítására. A felsőoktatásban vannak úgymond lényeges szakok, amelyek a létszámtól függetlenül elindulnak. Remélem, az újságírás továbbra is megmarad fontos szaknak, ezért nem lesz gyakorlati következménye az alacsony diáklétszámnak. Remélem ugyanakkor, hogy a következő tanévekben sikerül vonzóbbá tenni a szakot, és a diáklétszám ismét nőni fog.

Mivel magyarázza az újságíróképzés iránti érdeklődés hirtelen megcsappanását a legutóbbi két évben?

Ezt sokat elemeztük a tanszéken. Az nyilvánvaló, hogy a koronavírus-járvány nem tett jót a felsőoktatásnak általában. Nem csak nálunk csökkent a diáklétszám, hanem nagyon sok más szakon is. A román újságírásképzésen is gyakorlatilag megfeleződött a hallgatók száma, de a magyar nyelvű kommunikáció szakon is kevesebb a hallgató. Ehhez nyilván hozzájárult még az internetes újságírás korszakára jellemző információdömping, a járvány időszakában tapasztalható információs káosz és az újságírói szakma presztízsének csökkenése is. Sokat változott az újságírói szakma az utóbbi években, és ennek megfelelően a képzést át kell alakítani és újra ki kell találni.

Vannak-e a Sapientián elszívó hatású párhuzamos képzések?

Minden képzés elszívó hatású, ami a kommunikációhoz kapcsolódik. Számos rokon szak van az erdélyi felsőoktatásban, többek között a Sapientián is, de a BBTE egyéb karain is, például a Színház és Film Karon is vannak rokon képzések.

Demográfiai okok is lehetnek a háttérben?

Igen, ez is egyike a több tényezőnek, hiszen országos szinten csökken a felsőoktatásra jelentkezők száma.

Rendszerint hogyan próbálnak diákokat toborozni, a kart népszerűsíteni?

Ameddig erre volt lehetőség, az elsőéves hallgatóink felkeresték a középiskolákat, s bemutatták a végzős diákoknak a szakot. Elmondták nekik, hogy miket tanulnak, és mire számíthatnak majd a felvételizők az újságíróképzésen. Amikor kitört a járvány, ez a lehetőség megszűnt. Ezt nagyon kemény online kampánnyal próbáltuk kompenzálni, népszerűsítettük a szakot a közösségi oldalakon. És hát a tavalyi és az idei felvételin is megmutatkozott, hogy ez a kampány nem volt elegendő.

Hogyan próbálják meg a későbbiekben a képzést vonzóbbá tenni?

Az újságírás név eleve elavult és csalóka lehet, hiszen nem csupán írásról, szövegek létrehozásáról van szó: a szakon eddig is a tanterv része volt az online- és audiovizuális médiaképzés is, amely a médiával kapcsolatos szakmákban használható tudást nyújt. Ugyanakkor a következő egy-két évben megpróbáljuk átalakítani a tantervet, megpróbálunk behozni olyan tantárgyakat, amelyek sokkal közelebb állnak a digitális médiához, hiszen a szakra jelentkező fiatalok ebben a környezetben érzik otthon magukat és a szakma is efelé tart. Olyan tantárgyakat tervezünk, mint például a multimédia, digitális platformok, mobil kommunikáció, podcast-készítés, illetve az informatikához közel álló kurzusokat, például big data adatfeldolgozást, digitális adatelemzést, ami a kutatásban hozhat újat a hallgatók számára. Szeretnénk egy vállalkozói ismeretek nevű tantárgyat is létrehozni, hiszen egyre inkább vállalkozóként is be lehet törni a médiapiacra.

Hogy állnak a mesteri képzéssel?

Itt van egy limit, legkevesebb öt hallgató kell egy évfolyam elindításához. Amióta az újságírás szakon tanítok, tehát az elmúlt tizenöt évben egyetlen év volt, amikor nem sikerült beindítani a mesterit. Idén is volt öt jelentkező a képzésre. A mi diákjaink és más szakok hallgatónak aránya egyébként változó a mesterin. Volt olyan évfolyam, amely kizárólag újságíró szakos hallgatókból áll, de az idén például az öt jelentkező közül négy más szakokról érkezett, olyan hallgatók, akik humán szakok végzése után megismerkednének a média világával.

A BBTE több más karán alakult magyar intézet, a Politika, közigazgatás és kommunikációtudományi karon nem. Miért?

Más karoktól eltérően a mi karunk rendkívül heterogén, így nehéz lett volna létrehozni egy működőképes magyar intézetet.

Mit tud mondani a tanári gárdáról? Le vannak-e fedve a fontosabb tantárgyak főállású magyar oktatókkal?

Igen, a fontosabb tárgyakat igyekszünk szakemberekkel lefedni: a sajtójogot például jogász, a sportújságírást sportújságíró, a rádiós és televíziós tárgyakat rádiós, illetve tévés szakember, az oknyomozást oknyomozó újságíró tanítja. Ezért a feladatok és követelmények is a gyakorlati tartalomgyártáshoz kapcsolódnak, például a sportújságírás tantárgy esetében sporteseményekre kapnak akkreditációt a hallgatók, és sajtóban közölhető anyagokat hoznak létre.

Van-e intézményi kapcsolat a Magyar Újságírók Romániai Egyesületével?

Igen, néhány évvel ezelőtt aláírtunk egy hivatalos együttműködési megállapodást is. Összekötő kapcsot jelent Rácz Éva korábbi MÚRE-elnök, aki nálunk oktat rádiós újságírást. Igyekszünk arra ösztönözni a diákjainkat, hogy vegyenek részt a MÚRE programjain, eljárnak például az egyesület által évente megszervezett riporttáborokba, így idén május végén Nagyenyeden.

A MÚRE nem segíthet az újságíróképzés népszerűsítésében?

Voltak erre kísérletek, a MÚRE segít a szakgyakorlatok megszervezésében, szerkesztőségek felkeresésében.

Követik-e a hallgatók elhelyezkedését az egyetem elvégzése után? Sikerül-e állást találniuk a szakmában?

Pozitív fejlemény, hogy egyre több hallgatónk helyezkedik el a képzésének megfelelő állásban. Amikor az egyetemre kerültem, akkor még elég kevés diákunk kapott állást a médiában. Mára elmondható, hogy a végzettjeinknek több mint fele újságíró lesz. A kisebb városokban könnyebben el lehet helyezkedni, de Kolozsváron például elég nagy a verseny a szakmán belül.

Évekkel ezelőtt hallottam hallgatókat panaszkodni arra, hogy az újságírás szakon túl kevés a gyakorlati képzés. Történt-e elmozdulás ezen a téren?

Ezt kétféleképpen lehet orvosolni. Az egyik, hogy komolyan kell venniük a szakgyakorlatot a diákoknak és a befogadó sajtóintézményeknek egyaránt. Az elvárásunk az, hogy a szakgyakorlaton résztvevő hallgató elkészítsen és közöljön legalább öt anyagot, ami lehet írott, rádiós vagy tévés anyag. Régen valóban előfordult az, hogy egy kávé mellett el tudta intézni a diák a szakgyakorlatát. Most már ezt komolyabban veszik, a befogadó intézményektől is kérünk visszajelzéseket. A gyakorlati részt erősítő másik elvárásunk, hogy a képzés során az egyes tantárgyakon belül is, a diákok írjanak olyan anyagokat, amelyek megjelenhetnek a sajtóban. A kulturális újságírás tantárgy szemináriumára írt cikkek például kiadványok kulturális rovatában jelennek meg. A cél az, hogy minél korábban kezdjenek el a hallgatók közölni. Ebben a Campus és a Perspektíva diáklapok is segítenek, sok hallgatónk ismerkedik itt a szakmával.

Miért érdemes beiratkozni a BBTE-re a magyar újságírás szakra?

Mindenképpen azoknak érdemes beiratkozni, akik szeretik ezt a szakmát. Kis létszámú szak vagyunk, az oktatóknak lehetőségük van szoros kapcsolatot kialakítani a hallgatókkal, több programot is hirdetünk számukra. Már-már tutoriális jellegű szakmai irányítással zajlik nálunk a képzés. Különösen harmadévben, amikor a diákok a szakdolgozatukat írják és készülnek munkahelyet keresni. Segíteni tudunk nekik abban, hogy tudjanak választani mondjuk az írott és az audiovizuális média között, merre irányuljanak a szakmában. Az egyetem elvégzés után persze kemény a verseny a szakmában, de sok a lehetőség is: a szerkesztőségi munkahelyek mellett vannak végzőseink, akik például youtuberek vagy vloggerek.

Lehet, az előző kérdést inkább úgy kell volna megfogalmazni: érdemes ma Erdélyben magyar újságírónak lenni?

Ha szereted, akkor érdemes. Akkor megtalálod a témákat, amik érdekelnek, megtalálod magadnak azokat a felületeket, amelyeken meg tudsz nyilvánulni, és a motivációt is arra, hogy médiában dolgozz.

Szeptember 12-14. között lehet beiratkozni az Újságírás Szak nyolc államilag támogatott helyére Kolozsváron. A felvételivel kapcsolatos részleteket itt találják: http://www.ujsagiras.ro/hirek/felveteli-ujsagiras-szakra

augusztus 17, 2022 | Tasnádi-Sáhy Péter | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Az önálló társulat szabad műsorválasztást jelent

Legutóbb, a Trialóg rovat hagyományát megbontva, Sebestyén Abával közöltünk interjút, most pedig, szintén hagyományos interjú keretében Török Viola, a Vim Spectrum gyógyszergyár által fenntartott marosvásárhelyi Spectrum Színház vezetője válaszolt Tasnádi-Sáhy Péter kérdéseire.

A Spectrum alapítása előtt komoly tapasztalatot szerzett erdélyi kőszínházakban. Milyen korlátokat lát az államilag támogatott rendszerben, amiket csak függetlenként lehet átlépni?

Minden színháznak van egy sajátos arculata, koncepciója, műsorpolitikája, mely olykor nem egyezik az általam képviselt értékekkel, legyen az darabválasztás, szerző, látvány, zenehasználat, általános üzenet. Ugyanakkor így jobban lehet építkezni, darabról darabra, lépésről lépésre.

Mi az, ami a Spectrum Színházat egyedivé teszi?

A Vim Spectrum gyógyszergyár által fenntartott színház mottója: Mens sana in corpore sano, azaz ép testben ép lélek. Ez a testi-lelki egészség megőrzésének koncepciója értelemszerűen építő jellegű előadásokat tűz ki célul, az „értékek újraértékelése” Nietzsche-i elv alapján, erdélyi kulturális gyökerek felhasználásával – akár népzene, néptánc, népszokások, népi hiedelmek feldolgozásával – színháztörténeti klasszikusok, örök érvényű alkotások sajátságos fénytörésbe állításával, építő jellegű feldolgozásával.

Hogy fogadta a szakma, illetve a közönség a színházalapítást majd 10 évvel ezelőtt, milyen utat jártak be azóta?

Van egy törzsközönségünk, de mindig vannak újabb érdeklődők is, előadásoktól függően. Ami a szakmai fogadtatást illeti, majdnem mindig részt vettünk a Határon túli Színházak Kisvárdai Fesztiválján, a Thália Színház Határon Túli Fesztiválján, a Gyulai Nyári Fesztiválon. A budapesti Nemzeti Színházba is többször meghívtak, sőt van egy közös produkciónk, Döbrentei Sarolta: Sára asszony címú darabja Vidnyánszky Attila rendezésében, melyet az idén Nagyszalontán is bemutathattunk Arany János születésnapja alkalmából. Részt veszünk a magyarországi Déryné programban, többek között Kincses Elemér Függöny című darabjával, a szerző rendezésében. A Magyar Kultúra Napján a Maros Művészegyüttessel koprodukcióban készült Tündöklő Jeromos előadásunkkal megnyitottuk a Tamási-évet, virágvasárnap a budapesti Akváriumban a Tamási-Kavalkádon a Boldog nyárfalevéllel vettünk részt. Tamási Áron születésének 125. évfordulóját egész Kárpát-medencében ezzel a két előadásunkkal szeretnénk megünnepelni, Kovászna és Marosvásárhely után Zentán, Magyarkanizsán, Gyergyóditróban, Székelyudvarhelyen, Gyulán, Komáromban, Mikházán és Farkaslakán-egyelőre.

Szeretnénk a szórványba is eljutni minél több helyre, ezért örültünk a petrozsényi meghívásnak is a júniusban tartandó Magyar Napokra.

Milyennek látja az elérhető pályázati rendszereket, milyen lehetőségeket kínálnak egy Spectrumhoz hasonló intézmény számára?

Mindig szoktunk pályázni a Magyarországon meghirdetett lehetőségekre, örülünk, ha kapunk támogatást, persze jó lenne, ha hasonlók lennének idehaza is.

Milyen lehetőségeket, illetve felelősséget jelent az önálló társulat fenntartása?

Az önálló társulat szabad műsorválasztást jelent: sok meghívott vendéget, nemcsak színházi előadásokat határon innen és túlról, de zenés produkciókat, könyvbemutatókat, hangszersimogatóval egybekötött, gyerekeknek is szóló népzenei előadásokat is.
Legközelebb Pál István „Szalonna” és bandája, valamint Berecz András Apja-fia előadásokat látjuk vendégül.

Milyen hatással volt a színház életére a járványhelyzet, milyen károkat okozott, hogyan próbálták átvészelni?

Nagyon keveset tudtunk játszani, kevés nézővel, a távolságtartás megoldhatatlansága miatt sokáig egyáltalán, de majdnem végig tudtunk próbálni, ezért több kijátszatlan előadásunk van és vannak elkezdett és befejezésre váró produkciók. Reméljük, egyenesbe jövünk nemsokára.

Most, hogy talán újraindul teljes lendülettel a kulturális élet, milyen tervekkel indulnak neki?

Két bemutatónk volt már és két felújításunk: Kincses Elemér Covid 19 című darabja, melyet az elmúlt időszakra reflektálva írt és rendezett meg színházunkban, valamint Alfred Jarry Übü, a király című műve Bodolay Géza újraértelmezésében és rendezésében. A két Tamási-darabot jómagam állítottam színpadra a Maros Művészegyüttessel közös produkcióként, Bogdán Zsolt kolozsvári színész vendégszereplésével, akinek Bartis Attila novelláiból összeállított egyéni előadása, Amikor címen, folyamatosan színházunk műsorán szerepel és sok meghívásunk volt határon innen és túlról. Készül egy Petőfi-összeállítás is Bolond Istók címmel a költő 200. születési évfordulója alkalmából, melynek bemutatója vagy az évad végén, vagy a következő évad elején lesz.

augusztus 8, 2022 | Fazakas Márta | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

FIX 30 éves a Festum Varadinum

A 2022-es Festum Varadinum – Szűcs László főszerkesztőt parafrazálva – bár május 15-31. között zajlott, csak június 16-án ért véget, többek között Lackfi János szerzői estjével a Nagyváradi Római Katolikus Püspöki Palota egykori borospincéiben kialakított FIX Makerspace rendezvénytermében. Az utórendezvény másnapján Pósa Tiborral, a FIX egyik vezetőjével és a Varadinum idei fesztiváligazgatójával beszélgettem. Erre legalább két okom volt: egyrészt különböző események kapcsán egyre inkább bekerül a köztudatba a FIX Makerspace, mint helyszín, mely példaértékű abban, hogyan kell igényesen, kreatívan új funkciókat rendelni egy patinás térhez. Másrészt kíváncsi voltam arra, hogy egy fiatal, a vállalkozói szférából érkező csapat milyennek látja a város arculatát harminc éve változó mértékben és minőségben meghatározó Festum Varadinumot, milyen lehetőséget lát benne, és mit szeretne változtatni rajta.

(A FIX-ről)

Előbb szó szerint körüljárjuk a FIX-et, a fogadótér-konyhából indítva az irodákon és a műhelyeken át visszajutunk a bejáratig, a folyosó jobb oldalán a 100 férőhelyes rendezvényterembe lehet bejutni. Közben két alapszóval kell megismerkedni, az egyik a coworking, a másik a makerspace. Az előbbi olyan munkaállomást jelent, amely bérleti rendszerben ad lehetőséget és irodai felszereltséget akár közösségi, akár egyéni munkavégzéshez, önálló irodákban vagy közös térben. Az utóbbi pedig alkotóműhelyek sorát jelenti: fotó-, videó-, podcast-stúdiót, textil-, fa- és fémmegmunkáló műhelyeket, festőműhelyt, 3D és nagyformátumú nyomtató berendezéseket. Teltház van, talán csak egy szabad asztalunk van – mondja Pósa Tibor. Pedig első látásra elég képtelenségnek tűnhetne pincébe irodákat telepíteni, de csak akkor tűnik fel, hogy ebben a térben nincs természetes fény, amikor a padlón egy tenyérnyi fényfoltra mutat: itt süt be a nap – vagyis az alagsorba süllyesztett ablak szűk résén át. Ugyanilyen meglepő és izgalmas ötlet, hogy az itt található három jókora boroshordóban tárgyalókat alakítanának ki…

A podcast-stúdióban helyet foglalva derül ki, erre a műfajra is van már terv:

– Készülünk egy Nagyvárad podcastet indítani, a városhoz és környékéhez kapcsolódó embereket szólítanánk meg, az lesz a neve, hogy Fix Nagyvárad, illetve Fix Oradea, szeretnénk román és magyar nyelvű csatornát is. Négy témában indítanánk: egyet gazdasági kérdésekről, ugyanis egyesületünk, a ROVE (Romániai Vállalkozásokért Egyesület) alapvetően vállalkozásokkal foglalkozik, így az üzleti szférával kapcsolatos témákban szólítanánk meg vállalkozókat. Emellett kulturális, politikai-közéleti témákban lesznek hallgathatók műsorok, illetve lesz könnyűzenei-mindenes vonal is.

Mikor és milyen céllal indítottátok útnak a FIX-et?

– 2018-ban találtuk ki. Volt három projektünk, amelyben több mint száz induló vállalkozást támogattunk 40.000 illetve 25.000 euróval, ez nagyon sok kreatív és IT-ben dolgozó vállalkozást, céget jelent. Innen jött az ötlet, hogy mi lenne, ha Nagyváradon nyitnánk egy helyet, ahol a kreatív iparágakban dolgozó emberek összegyűlnének, lenne helyük dolgozni, működtetni a vállalkozásukat. Csináltunk több fókuszcsoportos beszélgetést, amikből az derült ki, hogy a kis- és középvállalkozások egyik fő problémája, hogy otthon vagy kávézókból dolgoznak, mert nem tudnak irodát bérelni – erre szolgál most ez a shared office-rendszer, a coworking. Továbbá azoknak, akik a kreatív iparágakban dolgoznak, szükségük van olyan gépekre, amelyeket, főleg a kezdő vállalkozások, nem tudnak beszerezni, vagy minimális a gépparkkal rendelkeznek. A legnagyobb gátja egy kis cég fejlődésének a géphiány. Ez a hely ezt oldja meg: havi bérlet alapján hozzáférsz a gépparkhoz, különböző eszközökhöz. A FIX egy EU-s, Interreg által támogatott projektből jött létre, kaptunk egy nagyobb összeget, amit jól el kellett költeni. Uniós pénzeket el lehet nagyon hülyén is költeni. Mi úgy fogtunk neki, hogy odafigyeltünk minden banira, megpróbáltuk gazdasági alapokra helyezni a történetet, úgy tervezni, hogy ne csak két évig tartson, mint maga a projekt, hanem 8-10 éves távlatban gondolkodtunk.

A honlapotokon található hívószavak szerint – együttműködés, megosztás, kreativitás, közösség – olyan keretet is jelent a FIX, ami egyféle új munka- vagy vállalkozói mentalitást is ösztönöz.

– Igen, itt rövid idő alatt elkezdődik az együttműködés; nem hetek, hónapok telnek el, az embereknek lehetősége van arra, hogy gyorsan megtalálják a közös platformot – például most hatodéves orvosisok dolgoznak együtt a videó producerrel. Sokan féltettek attól, hogyan töltjük meg a helyet, de három hónap után ott tartunk, hogy el kell utasítanunk az új jelentkezőket. Fontos tudni, hogy a coworking nem működik mindenkinek, például azoknak, akik értékesítéssel foglalkoznak, nem felel meg az, hogy itt együtt kell létezni, dolgozni x számú idegennel.

Vannak olyan projektjeitek, amik szélesebb közösséget is megcéloznak? Például említetted a podcast-csatornát.

– Civil szervezet vagyunk, tehát alap, hogy szóljunk a nagyváradiakhoz, vagy velük foglalkozzunk. Fő tevékenységként a helyi vállalkozóknak szervezünk olyan klubokat, amelyben bizonyos témákat bedobunk, pénzügyektől a marketingen át jogi kérdésekig. Általában egy meghívott tart egy előadást, utána van lehetőség networkingra. Kialakult egy kis magyar vállalkozói közösség. Óriási igény van rá, főleg a covid után, látjuk, bármit szervezünk, tömegek mozdulnak rá, pozitív a fogadtatása a poszt-covid rendezvényszervezésnek.

(A Festum Varadinumról)

Idén a Festum Varadinum fesztiváligazgatója voltál. Hogyan talált meg a feladat? Mi volt a dolgod, és mi volt a legnagyobb kihívás benne?

– Mindenképp köze van ehhez az egyesületnek és a FIX-nek. Kerestek egy csapatot, s valahogy eljutottak hozzám, hogy foglalkozzak egy kicsit a Festummal is. Aztán a kicsiből lett két hónap, ami alatt ezzel keltem, ezzel feküdtem. De nagy élmény volt.

Tartalmilag is volt beleszólásod?

– Tartalmilag nem. Ez egy harmincéves rendezvény, van egy óriási múltja, több hagyományos rendezvénye. Sokan azt hiszik, a Festum Varadinum megszervez több száz programot – pedig itt nem erről van szó. Van öt alapító – a négy történelmi egyház, illetve az RMDSZ –, anno összedobták a rendezvényeiket és ebből lett egy sorozat. Az idők során egyre több intézmény, intézményrendszer csatlakozott, programcsomaggá nőtte ki magát. Egyre kerekebb a Festum. A fő cél megmutatni, kommunikálni, hogy milyen szervezetek, intézmények és azoknak milyen rendezvényei vannak a városban. Az én feladatom a menedzsment volt, ezt a programcsomagot kellett koordinációval segíteni. Óriási kihívás volt kommunikálni ennyi rendezvényt ennyi idő alatt.

Kívülről úgy tűnik, mintha az lenne a Varadinum ambíciója, hogy minden szegmenst átfogjon, ami egy közösséget meghatároz – a sporttól az oktatáson, egyházakon, kulturális programokon át a koncertekig, szórakozásig. Talán kockázatos is amiatt, hogy ekkora dömpingben elveszhetnek a prioritások. Nem okoz ez gondot szervezésben, célközönség megtalálásában?

Nem az a lényeg, hogy mindenen mindenki részt vegyen, hanem az, hogy ami hozzá közel áll, az mozdítsa ki, vegyen részt rajta. Az is lehet, olyan emberek mennek el ilyenkor például színházba, akik nem annak bérletes közönségét képezik, hanem ritkábban járnak oda. A lényeg, ízelítőt kaphatsz sok területről, ez a jó benne. Nem rossznak, hanem jónak látom, hogy sok a rendezvény, így bele tudsz kóstolni abba, ami érdekel, vagy olyasmibe, amivel eddig még nem találkoztál. Ha a könyvbemutató mellett észreveszed, hogy van kutyaterápiás foglalkozás is, akkor az előbbi lehet, hogy rangosabb esemény, de általa felfigyelhetsz az utóbbira, a kisebb szervezetek is nagyobb publicitást kapnak. Ez is mutatja, milyen változatos a Festum, mennyire sokszínű. Kiemelni marketinggel, kommunikációval lehet, a csapatunk dolga az, hogy az eseményeket jól promózzuk, minél hatékonyabban jusson el az információ. Az idei kiadásban több mint hetven szervezet volt jelen – ez nagyon sok. Viszont jó látni, hogy van több mint hetven olyan szervezet, entitás, ami tenni akar valamit, adni akar az embereknek, ez egy nagy érték.

Hogyan kerülnek be a programba a szervezetek? Van valamilyen szempont, elvárás, aminek meg kell felelni?

– Ez nyitott dolog. Van egy konkrét felhívás a sajtóban, Facebookon, Instagrammon, illetve egy jelentkezési időszak, hogy ha van programjuk, csatlakozhatnak. Még határidőn túl is sokan jelentkeztek, természetesen bevettük őket is, így lett 60 oldalas a programfüzet. Jövőre valószínűleg ez tovább bővül. Abszolút pozitívumnak látom, hogy ez egy befogadó, inkluzív keret, nem nagyon van példa arra, hogy elutasítsunk valamit.

Nem veszélyes ez a nyitottság? Például, hogy netán alibi-esemény kerül be?

– A Festum eleve egy szűrő, s nyilván egy kulturális rendezvénysorozatra nem jelentkezik akárki. A rendezvények önjáróak, kevés az, amit csak mi szervezünk nulláról, a munka nagy részét elvégzik, tehát az érdem a szervezőké. Mindenki tudja a dolgát, nekünk őket kell összhangban tartani.

Hogyan kell jól tájékozódni ebben a dömpingben?

– A szervező csapat feladata és célja, hogy minél átláthatóbb képet adjon arról, ami zajlik. Emeljük ki a tömegrendezvényeket, de tegyük láthatóvá azt is, hogy sok mikro esemény is van, ami kisebb célcsoportoknak szól, akiknek ez sokat adhat. Volt olyan is, hogy 7-8 esemény került ugyanarra az időpontra, ezt megpróbáltuk lebontani, szétválasztani, hogy ne épüljenek egymásra. Nem lehet tökéletesen megcsinálni, de lehet rá törekedni.

Mi az, amit ti kezdeményeztetek?

– Ilyen volt a Borpart, amit a Borbarátnőkkel találtunk ki; elég fapadosan indult, szó szerint is, mert előbb a fapadokra terveztük. Öt borásszal kezdtük, voltak szervezési hiányosságok, de azt mondtuk, indítsuk el, bármi van, aztán nézzük meg, van-e rá igény, az emberek nyitottak-e erre. Nagyon jónak bizonyult a Körös-part, mint helyszín, a fogadtatása pozitív volt, nem is gondoltam volna, hogy ennyi borkedvelő ember van Váradon. Jövőre biztosan egy csomó hibát kiküszöbölünk. A koncertkínálatot is próbáltuk változatossá tenni, nemcsak korosztályos célcsoportok szerint, hanem stílusban is válogatni.

Hogyan viszonyult a városvezetés a programhoz?

– Sokat dolgoztunk az APTOR-al, ami a várat is működteti, eleinte volt némi tartózkodás irányunkba, de ez hamar elillant. Megvan a szabályrendszerük, ha ahhoz tudsz igazodni, vagy azzal együtt tudsz működni, akkor nincs gond, én pozitívan éltem meg. Támogatták a rendezvényt pénzzel is, a pozitív hozzáállással is. A Festum óriási tömeget mozgat meg, például a Majális az idén négynapos volt a várban, a városnak is fontos, hogy ez jó esemény legyen.

Milyen a viszonya a Festum Varadinumnak és a Szent László Napoknak? Szükség van két ekkora rendezvényre egy városban, főleg ha hasonló céllal, ambícióval lép fel mindkettő?

– Elférnek egymás mellett, időben is, szervezésben is függetlenek. Szerintem ez is rendben van, annak örülök, hogy a váradiaknak egy évben kétszer is van alkalmuk részt venni kulturális eseményeken. Nem oltják ki egymást, nem érzem azt, hogy egymás ellenébe mennének, s ha van, vagy lenne verseny a kettő között, az pozitívan is visszahathat. Személy szerint nem volt ambícióm a rivalizáció, nem csináltunk semmi olyat, ami mögött az a szándék lett volna, hogy valami jobb legyen, mint a Szent László Napokon. Azt sem bánnám, ha picit több kommunikáció lenne a két szervező csapat között.

Lesz folytatás?

– Biztos, hogy lesz 31. Festum Varadinum. Számomra nagy élmény volt, de fárasztó. Az értékelésnél összeírtam néhány feladatot, amit jövőre másképp kellene csinálni: hamarabb és nagyobb csapattal elkezdeni a szervezést, meg kell találni azokat az embereket, akik egy szervezeten belül felelősek a programért, jobban le kell tisztítani, tudatosabban készülni, ezáltal minőségibb eseményeket fogunk majd szervezni.

Fazakas Márta

június 19, 2022 | Fekete Ágnes | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Szükség van egy nagy adag szerencsére

Interjú Besenyei Kata rendezővel, forgatókönyvíróval

Szalontán születtél, gyerekkorod nagy részét ott töltötted. Mit adhatott szülővárosod, ami arra inspirált téged, hogy rendezést kezdj el tanulni? Azért is kérdezem ezt, mivel a már befutott román rendező, Marian Crișan is szalontai születésű. Van valami az ottani levegőben?

Talán mikor Crișan volt gyermek és kamasz, még működött a mozi Szalontán, nekem arról már csak néhány kisgyermekkori emlékem maradt. Ott néztem meg A kincses bolygó című Disney rajzfilmet, ami fantasztikus élmény volt. Egy egész falnyi mese! Utána viszont a mozi bezárt, úgyhogy nem igazán tudom, mi lehetne az origója ennek.

Egy korábbi interjúban mondtad, hogy kamaszkorodban kezdtél el igazán érdeklődni a filmezés iránt, majd továbbtanuláskor a kolozsvári Sapientia egyetemre esett a választásod. Hogy látod, egy hároméves filmes képzés elegendő ahhoz, hogy az ember rendező legyen?

Nem. Nem tudom, hogy ez minden filmiskolára igaz-e, de nekem legalábbis nem volt elég. Én annyira amatőrként kerültem oda az egyetemre, hogy az egyértelmű volt, három év után még nem állok készen semmilyen nagy dologra. Amit az egyetem adott, az a kollégák, akikkel éjjel-nappal együtt voltunk. Így biztonságos környezetben lehetett kísérletezni azzal, hogyan is érdemes dolgozni, ezt úgymond egymáson gyakoroltuk. Közeli barátok lettünk, sokszor verbális kommunikáció nélkül is tudtuk, hogy a másikkal mi van.

Az alapképzés után Bukarestbe, a Caragiale Színház- és Filmművészeti Egyetemre (UNATC) jelentkeztél – újból alapképzésre, majd elköltöztél Budapestre.

Nem felvételizhettem mesterire, mivel Bukarestben az volt a követelmény, hogy minden jelentkezőnek legyen egy nyersanyagra, filmre forgatott munkája. Erre nekünk nem volt lehetőségünk, az államvizsgámat digitálisra forgattam. Így maradt az alapképzés, amit egy év után abbahagytam. Egy olyan tanár osztályába kerültem, akivel sehogy sem tudtuk megérteni és tisztelni egymást, úgy éreztem, csak az időmet vesztegetem ott. Itt Pesten már minden feltétel adott lett volna, hogy a mesterképzésre felvételizzek. Először azonban a járványhelyzet miatt tolódott a jelentkezés, majd az SZFE elfoglalása következett, ami miatt elmaradt a beiratkozásom. Már elengedtem ezt.

Jól érzékelem, hogy amikor Budapestre költöztél ismeretlenül, kihívás volt a filmes szakmában elhelyezkedni? Hogyan sikerült ezen felülkerekedni?

Egy volt évfolyamtársam szerzett nekem munkát, filmes díszletfestőként dolgoztam, azután az Oltári csajok című sorozatba kerestek fiatalokat, és ott lettem scriptes. [Naplóvezető, a filmes stáb tagja, aki a kontinuitásért felel a jelenetekben és a jelenetek között. – a szerk.]

Mit tanácsolnál egy most végzős sapientiás diáknak, hogyan lehet érvényesülni a szakmában?

Nagy előny, ha az ember lokálisan végezte az egyetemet. Sokkal nehezebb úgy Budapesten érvényesülni, ha valaki Kolozsváron, Bukarestben, vagy akár Londonban végzett, mert nem itt van az elsődleges ismerettségi köre. Továbbá szükség van egy nagy adag szerencsére is.

A díszletfestés és sorozatforgatás mellett honnan merítettél időt, ihletet és energiát az írásra?

Én alapvetően nem szeretek scriptelni. Jó memória kell hozzá, és nagyon figyelmesnek kell lenni. Ez számomra sokkal megerőltetőbb, mint írni. Nem szeretnék hosszú távon nem-írással foglalkozni, úgyhogy arra jutottam, az a legbiztosabb, ha nekiállok dolgozni, mert anélkül nem fog történni semmi.

Inkább az írás érdekel, mint a rendezés?

Az elmúlt két évben az írásra koncentráltam. Ez nem jelenti azt, hogy lemondtam a rendezésről, csak miután az ember elfogadja azt, hogy a világon semmit nem tud, valahol el kell kezdeni tanulni. Az írásnak neki lehet állni otthon is, ami után folyamatosan érezni lehet a fejlődést, hogy mennyivel könnyebb leülni nap mint nap írni, mert rutinná válik. Az utóbbi időben sok forgatókönyvet olvastam, sok íráselméleti anyagot, voltam kurzusokon is. Az egyik képzést Várkonyi Zoltán forgatókönyvíró tartotta, ez kifejezetten sorozatokról szólt, és voltam Szekeres Csaba rendezőnél is egy kurzuson, mindkét helyen sokat tanultam, de nem gondolom azt, hogy ezek nélkül ne lehetne otthon megtanulni írni. Egy idő után érzékelhető volt, mennyivel egyszerűbben jönnek ki belőlem a mondatok, ami nagyon motiváló, és ad egy kis bátorítást ahhoz is, hogy ismét a rendezés felé forduljak. Itt ugyanolyan tanulófolyamatot kell elkezdenem, mint amilyenben az írással voltam.

2021 októberében megnyerted a Hypewriter sorozatötlet pályázat fődíját, Angyaltrombiták című forgatókönyveddel. A sorozat pilot epizódját az Arany Medve-díjas és Oscar-jelölt Enyedi Ildikó rendezi majd. A történeted középpontjában két lány áll, akik emberkereskedelem áldozatai lettek. Mi inspirálta a forgatókönyvet?

Még egyetemista koromban láttam egy tanárom, Felméri Cecília dokumentumfilmjét a Tranzit Házban, Eladó remények a címe, ami kényszerprostitúcióból már szabadult, de még védett házban élő lányok interjúiból áll össze. Ez akkor is nagyon szíven ütött. Tudat alatt hordozhattam ezt a dolgot magammal, mert nemrég jutott eszembe, hogy Bukarestben terveztem egy dokumentumfilmet egy olyan védett ház lakóival, ahol az ott élő lányok, bár még nem töltötték be a tizennyolcadik évüket, már túl vannak ezen a borzalmas traumán. Végül ez nem valósult meg, azért csak motoszkálhatott ez a téma bennem.

Melyik az a része ezeknek a történeketnek, amely annyira fontos, hogy beszélned kell róla?

Soha senki nem kéne olyan helyzetbe kerüljön, ami ilyen szinten borzalmasan megalázó. És ezt még tudnám jelzőkkel fokozni. Engem az érdekel, hogy egy ilyen tapasztalat után hogyan lehet talpraállni, egyáltalán lehet-e? Meggyőződésem, hogy van rá mód, de nagyon izgat, hogy ha az ember túl van egy ilyen életszakaszon, hogyan tud rehabilitálódni?

Korábban nyilatkoztad, mennyire örültél neki, hogy Enyedi Ildikó lesz a rendező, mivel pár éve az ő osztályába akartál jelentkezni az SZFE-re. Enyedi Ildikó a forgatások alatt miben számít rád, hogyan megy eddig a közös munka?

Ha a forgatáson merül fel, hogy a szövegen változtatni kell, az általában a rendező feladata, csak emiatt nem kell ott álldogáljon a forgatókönyvíró, így a forgatáson, mint scriptes leszek jelen. Nem szerettem volna úgy részt venni a felvételeken, hogy nekem ott nincs dolgom. Az előkészületekben is részt veszek, nem érzem úgy, hogy bármiből ki lennék zárva. Ildikó nagyon érti, hogy ez a történet miről akar szólni, milyen akar lenni. Nem volt még arra precedens, hogy ő egy másik vágányon indult volna el egy gondolatból, mint amit én elképzeltem. A kommunikáció folyamatos, castingolunk, helyszínt keresünk. A történet a Viharsarokban játszódik, de igyekszünk Budapesthez közelebbi helyszíneket találni. A színészekről elmondhatom, hogy alapvetően szerettük volna felfuttatni a fiatal, még ismeretlen színésztehetségeket. Nem gondolkodtunk húzónevekben, és kifejezetten amatőr sincs a listánkon. Május végén, június elején forgatunk.

Mindezek fényében, milyen a viszonyod most az otthonoddal? Tervezel hazaköltözni?

Én már itt fogok maradni, Budapesten. Nem akartam elköltözni Romániából, de azért tudjuk, igazán komolyan vehető filmipar Kolozsváron nincs, és a közeljövőben nem is lesz. Bukarest nekem nem csak olyan szempontból nem működött, hogy az egyetemen nem találtam meg a számításaimat, de a várossal sem tudtam megbékélni. Úgyhogy jelenleg a hazaköltözés nem opció.

Hogy látod a román és a magyar filmezés helyzetét?

A román újhullámnak hatalmas rajongója voltam, de az utóbbi néhány évben „lejöttem erről a szerről”. A magyar filmekkel kapcsolatban azt érzem, sokszor fals nézői elvárásokba ütközünk, mivel a szemünk a hollywoodi filmekre van edzve. A különbség nem minőségbeli, inkább úgy látom, más a filmnyelvünk, mint az amerikaiknak. Ezért is őrültség egy 30 millió forintból készült inkubátoros filmet összehasonlítani egy Marvel szuperprodukcióval. A filmkészítés alapvető tőkéje a tehetség, ebben Magyarország nem szűkölködik, reméljük, lehetőséget is kapnak a filmkészítők arra, hogy alkothassanak, és a következő években nem csak nagy történelmi mozikat láthatunk.

Egyébként mostanában többnyire sorozatokat néztem, amúgy is a sorozatírás foglalkoztatott. Az Eufórií, a Hétköznapi vámpírok, a How to with John Wilson című HBO-s sorozatot, és kijött a Besúgó, az HBO új magyar sorozatának első része, amire kíváncsi vagyok.

Ha bárkit rendezhetnél, kivel dolgoznál együtt?

Ez egy furcsa kérdés, mert lehet meghalnék, ha megtudnám, hogy rendezhetem Frances McDormandet, de mit tudnék én mondani neki? Mit tudnék én hozzáadni az ő dolgához? Kicsit így vagyok vele, bár tényleg fantasztikus lenne, ha egy plakáton szerepelne a nevünk.

Min dolgozol a következő időszakban az eddigiek mellett?

Elkezdtem gondolkodni egy minisorozaton, illetve Laky Dórával egy kisjátékfilmre adtunk le pályázatot a Friss Hús Pitch Fórumon, amit, ha minden jól megy, szeretnénk még idén leforgatni.

Fotó: RTL Magyarország Marketing és Kommunikációs Igazgatóság

június 9, 2022 | Horváth-Kovács Szilárd | Fényjáték | Rovatok

MEGOSZTOM

„Egyszerűen szeretem, ha a képzőművészet egy kicsit belevág az emberbe”

Benedek Levente képzőművésszel, plakáttervezővel Horváth-Kovács Szilárd beszélgetett.

Feltűnt, hogy a számos munkádra használod azt a szót, hogy „projekt”. Ami valamilyen perspektivikus tervezésre, folyamatra, egy a jövőben megvalósuló dologra utal, s mint ilyen visszautal a múltra. Hogyan látod a jövőt, mi a következő projekted?

A rajtam kívülálló jövőt elég szörnyűnek látom, ami engem illet, elég sok tervem van, általában tényleg hosszú távra tervezek, akár évekre előre.

A következő projekt egy olyan kiállítás, ahol egymás mellett lesz látható a megalkotott tárgy és az általa készült plakát. Ennek a tervnek 2019-ben fogtam neki és az idén, a kolozsvári Interferenciákon szeretném kiállítani. Nem csak színházi plakátokról van szó, hanem például egy temesvári borfesztivál plakátjáról, amelynek a bevételeit a szociálisan hátrányos helyzetű embereknek juttatják. Mert nyilván fontos, hogy élvezzem a munkát, de számomra az is fontos, hogy legyen valami társadalmi haszna is. Nagyon válogatós vagyok ebből a szempontból, nem vállalok el olyasmit, amivel nem tudok azonosulni.

Úgy kapcsolódik a múltamhoz, hogy textil szakosodással végezetem a székelyudvarhelyi művészeti líceumban és a temesvári egyetemen is arra mentem. Akkor a textilművészet kereteit próbáltam tágítani, és egyértelmű volt, hogy az installációk, assemblage-ok, enviromentek felé lehet elmozdulni. Közben egyetem alatt két évig dolgoztam kárpitos műhelyben, ahol bútorkárpittal, illetve női cipők és táskák készítésével foglalkoztunk. Mivel meg kellett élni, kézenfekvő volt, hogy elmenjek egy céghez dolgozni, ahol grafikus és dekoratőr lettem, így tervezőgrafikát is csináltam. Ebből két év alatt elegem lett, és valamilyen kulturális területen akartam dolgozni: így kerültem a színházhoz, ahol menet közben tanultam meg a színházcsinálást és a plakáttervezést. Így kerül egymás mellé a következő projektben egy megalkotott objektum és a plakát.

Mi az, amivel biztosan nem tudsz azonosulni, nem vállalod el?

Ami mondjuk rasszista, idegengyűlölő, kirekesztő – azt nem vállalom. Másrészt a l’art pour l’art jellegű szépművészettel nem tudok azonosulni. Tudom tisztelni azt, aki ezt csinálja, csak engem nem foglalkoztat.

Autonómia alulnézetből Plakát, A2 , 2020

Amikor Székelyudvarhelyről elindultál, akkor mi volt a „projekt”? És az sikerült?

Már gyerekkorom óta ott volt a fejemben, hogy szeretnék megélni a képzőművészetből. Ez egy terv tud lenni. Ebben a formájában nem igaz, hogy összejött, de azért mégiscsak azzal foglalkozom.

Miért az ország másik végébe mentél egyetemre, éppen Temesvár?

Az volt a célom, hogy minél messzebb kerüljek Székelyudvarhelytől, Székelyföldtől. Az az igazság, hogy valamiért nem éreztem jól magam otthon – a mai napig azt érzem, hogy otthon nagyon egyoldalú a gondolkodásmód, ami a művészetre is vonatkozik. Székelyudvarhely képzőművészeti szempontból egy halott város.

Egyetlen nagyon jó élményem van: tizenegyedikes koromban volt egy Retus című kortárs kiállítás, ahol helyi, marosvásárhelyi, kolozsvári, magyarországi alkotók állítottak ki. Akkor megtapasztaltam, hogy a művészet lehet teljesen más is, mint amit én addig láttam, mint amit nekünk tanítottak a művészetiben. Akkor találkoztam videóművészettel, utcai installációval, performansz-szal, és megismertem kortárs hazai és magyarországi művészeket. Ez mély nyomot hagyott bennem.

Talán innen indult, hogy Temesvárra menjek: egyrészt multikulturális környezetre vágytam, másrészt meg akartam tanulni románul. Azt is tudtam, nem szeretnék Kolozsvárra menni, mert ott ilyen kis magyar – sőt udvarhelyi – klikkek alakulnak ki, mintha ugyanabban a városban élnének, ahonnan jöttek. És a kolozsvári egyetemnek a felhívása sem tetszett, nagyon a rajztudásra mentek rá, amivel én a mai napig nem rendelkezem. Én nem tudok egy portrét jól megrajzolni, ami sokáig frusztrált, de később mással kompenzáltam: a témaválasztással, az üzenet jó megfogalmazásával, a mű koncepciójának a kidolgozásával.

Insultați. Belarus(ia). Plakát, 100×70 cm, 2021

Temesvár egy nyugati város, más felvételi rendszerrel. Oda mentem. Igazából az egyetemtől nem kaptam meg azt, amire számítottam, de a várostól igen. Ott találkoztam a város képzőművészeti múltjával, a Sigma csoporttal, a performansz-fesztivállal, a videóművészettel, amelyek ott már a rendszerváltás előtt megjelentek, mint ahogyan a temesvári művészek sok külföldi folyóirathoz hozzájutottak már akkor. Ez kialakított egy sajátos világot, ami tetszett.

Elsőéves koromban meghalt a textiltanárnő, Zimán Vitályos Magda, akit nagyon szerettem. A további három évet tanár nélkül, az asszisztenssel végeztük. Bejártam más órákra is, grafikára, festészetre, mindenből egy kicsit lopkodtam, és igyekeztem témákat adni saját magamnak. Kitaláltam, hogy irodalmi műveket dolgozzak fel textilművészeti alkotásban. Akkor olvastam George Orwell 1984 című könyvét, ebből készítettem egy installációt, ahol Winston ül otthon egy drótból készült széken, amire vörös lepel van ráfeszítve, ám a főhős teljesen átlátszó drótszerkezet. Mert mi történik, mikor a politikai hatalom megfigyel és átnéz rajtad?

Mi motivált udvarhelyiként, hogy multikulturális városba menj és románul tanulj? Kérdezem ezt úgy, hogy 2004-ben az Euromaniac kiállításon való részvételedkor visszaütött, hogy te magyarként nyúltál hozzá román politikai témához.

(tovább…)

március 29, 2022 | Cseke Péter Tamás | Rovatok | Társadalom

MEGOSZTOM

Mircea Toma: az emberek jobban hisznek a Facebooknak, mint az újságoknak

A legfrissebb felmérések szerint a romániaiak mindössze 29 százaléka bízik a hazai médiában. Mircea Toma, az ActiveWatch sajtófigyelő ügynökség volt elnöke, az Országos Audiovizuális Tanács tagja ezt azzal magyarázza, hogy a hazai médiafogyasztók jelentős részét „megfertőzték” a közösségi médiában terjedő hamis információk. A szakember szerint a független sajtót is veszélybe sodorhatja, hogy az emberek jobban hisznek a Facebooknak, mint az újságoknak.

A rendszerváltás utáni Romániában először fordult elő, hogy egy parlamenti párt nyilvánosan a média egy része ellen uszítsa a közvéleményt. A Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) a Facebook-oldalán január végén megszavaztatta a több százezer követőjével a „mérgező” sajtótermékek toplistáját, amelynek élére a G4media.ro portált javasolta. Egyes vélekedések szerint csak idő kérdése, hogy ezek után a szélsőséges párt által meghirdetett gyűlölet és erőszak fizikailag is az újságírók ellen forduljon. Mennyire kell komolyan vennie a médiának egy ilyen jellegű támadást?

Hát amennyire komolyan vehető egy folyamatosan izmosodó parlamenti párt. Ne feledjük, hogy a felmérésék szerint az AUR támogatottsága már 20 százalékos. Nem véletlen, hogy az általam korábban vezetett ActiveWatch szervezet azonnal állást foglalt, és a Facebook-poszt törlésére szólította fel a pártot. Az AUR-nak ez a megnyilvánulása a múlt századi diktatúrákat megalapozó pártok stratégiájára emlékeztet. Ezeknek az eszköztárában is kiemelt helyet foglalt el a megbélyegzés, a gyűlöletkeltés, az állam alapintézményei elleni uszítás.

Az AUR nyilván nem törölte ezt a Facebook-bejegyzést. Hogyan lehet egyáltalán temperálni az ilyen megnyilvánulásokat?

Az ActiveWatch egy civil szervezet, ereje nyilvánvalóan nem mérhető egy állami intézményéhez. Csak annyit tehet, hogy megkongatja a vészharangot, felhívja a közvélemény és a döntéshozók figyelmét a demokráciát veszélyeztető jelenségekre. Semmire sem kényszerítheti az AUR-t vagy bármelyik más pártot. Az AUR-t minősíti, hogy nem vette figyelembe az ActiveWatch felhívását. Ugyanakkor vannak intézményes eszközök az ilyen megnyilvánulások megfékezésére. Mivel az AUR „feketelistájára” több televízió is felkerült, az Országos Audiovizuális Tanács (CNA) a parlamentet kérte fel arra, hogy a törvény adta lehetőségekkel élve intézkedjen ebben az ügyben.

Milyen eszközei vannak erre a parlamentnek?

Az AUR Facebook-posztjait nyilván nem töröltetheti. Viszont a párt szélsőséges parlamenti megnyilvánulásait – mint amilyen a társelnökük, George Simion szinte tettlegességig fajuló támadása volt az egyik miniszter ellen – korlátozhatja a házszabályok módosításával. És ez már meg is történt. A módosított házszabályban előírt, a korábbinál súlyosabb szankciók talán megszelídíthetik ezt a pártot. Számomra a legörvendetesebb az, hogy a CNA tagjai egyöntetűen foglaltak állást ebben a kérdésben. Mindegyük megszavazta azt, hogy az intézmény forduljon a parlamenthez az AUR sajtóellenes támadásainak ügyében. Ami azért nagy szó, mert a CNA tagjainak nagy részét a pártok delegálják. Ezek szerint az AUR szélsőséges nézetei nem szűrődtek be ebbe az intézménybe.

Az AUR megnyilvánulásához hasonló támadásokon kívül milyen gondokkal küszködik jelenleg a romániai sajtó?

(tovább…)

január 20, 2022 | Szűcs László | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

A cselekvés embere volt | Han var en handlingens man

Szűcs László interjúja Ingrid Carlberg svéd íróval, az „Itt egy szoba, és rád vár…” – Raoul Wallenberg története című könyv szerzőjével.

Mi jelentette a Wallenberg-könyv megírásának a fő mozgatórugóját, motivációját, miért tartotta fontosnak, hogy ezt a munkát elvégezze?

2009-ben kezdtem a könyvvel foglalkozni. Megdöbbentett az a csend, a hallgatás, ami Raoul Wallenberg cselekedeteit és sorsát övezte. Semmilyen komoly, ambíciózus, korabeli kutatásra épülő svéd életrajz nem állt rendelkezésre, kevesen tudtak arról, hogy ő valójában mit is hajtott végre Budapesten a háború alatt. Svédországban a hidegháború idején a Szovjetunióhoz kötődő hosszas és sebeket feltépő diplomáciai konfliktus jelképe volt. Eredetileg oknyomozó újságíró és kutató vagyok, így nehéz volt ellenállnom a kísértésnek, hogy elvégezzem az elmaradt, hiányzó mélykutatást és hogy megpróbáljam megírni élete és sorsa történetét a sok elsőkézből származó információra alapozva.

Mi jelentette a legfőbb kihívást, hogyan sikerült a hatalmas forrásanyagot felkutatni, mi volt a munkamódszere?

A legnehezebb, hogy azt ne mondjam a lehetetlen kihívás a releváns orosz levéltárakba való bejutás volt. A Szovjetunió bukása után, a kilencvenes évek elején beállt egy nyitottság. Akkor jelentős számú dokumentumot hoztak nyilvánosságra, ami Wallenberg esetére is vonatkozott, nem utolsósorban a Külügyminisztérium archívumából. De a 90-es évek végére ismét bezárták az archívumot. Az újbóli elzárkózás főleg azokra az érzékeny adatokra vonatkozott, amelyek a második világháború után, például Raoul Wallenberg letartóztatása körüli időszakkal kapcsolatosak.

Végül mégis elég messzire jutottam a cenzúra áttörésében. Meghívtak például Moszkvába a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) archívumának olvasószobájába, hogy néhány fontos eredeti dokumentumot megvizsgáljak. Sajnos időközben történhetett valami, mert végül meggondolták magukat. Az egyetlen dokumentum, amit bemutattak, az Wallenberg börtönbéli személyi, nyilvántartási kártyája volt. Azon kevesek egyike vagyok, akik kezükben foghatták ezt a sárguló kartondarabot.

A forrásanyagok mellett mennyiben voltak inspirálóak a személyes tapasztalatok, a helyszínek felkeresése Svédországban, Magyarországon, Oroszországban?

Számomra a leginspirálóbb munkautazások a budapestiek voltak. A történészek és szakértők mellett sikerült meginterjúvolnom a még életben lévő munkatársakat is. Nagyon meghatóak voltak a látogatások azokon a helyszíneken, ahol Wallenberg mozgott, ahol dolgozott, például a Minerva utcai villában, ahova kezdetben az ő humanitárius részlege költözött be, illetve a szomszédságában lévő egykori svéd nagykövetség épületében. Továbbá az Üllői út 2-4. szám alatti ingatlan, ahol az irodája volt a nyilaskeresztes puccs után, illetve a svéd házak felkeresése a nemzetközi gettóban. Nagy élmény volt számomra, hogy azokat az eseményeket, amelyeket a dokumentumokban feltérképeztem, konkrét földrajzi helyszínekhez tudtam kötni.

Természetesen érzelmileg felbolygató volt a Donskoye temetőben, Moszkva déli részében sétálni, hiszen a svéd diplomata hamvai ott lehetnek valamelyik tömegsírban, vagy járni a Lefortovo-börtönben, ahol a legtöbb ideig fogvatartották.

A kötet megjelenése óta eltelt évtized során történt-e bármilyen érdekes fejlemény, változás az ügyben? Került elő olyan dokumentum, ami az eddigi képet árnyalja?

Engem lenyűgözött a család fáradhatatlan harca, hogy egy nap végre szabadon hozzájussanak fontos dokumentumokhoz, amelyek segíthetnek a rejtély megoldásában. Néhány évvel ezelőtt a Wallenberg család beperelte az orosz titkosszolgálatot (FSZB) amiért megtagadják azoknak a dokumentumoknak a nyilvánossságra hozatalát, amelyek fényt deríthetnének a sorsára. Beadványukat egy orosz bíróságon tárgyalták, ahol azzal hárították el a keresetet, hogy az ügyet 75 évre titkosítottak. Ha jól számolunk, akkor 2022-ben ezek az információk nyilvánosak lesznek. Erre a nyilvánosságra hozatalra sokan várunk…

Milyen volt a kötet svédországi, illetve idegen nyelvű kiadásainak a fogadtatása? Tervezik-e orosz nyelvű változat kiadását?

Általában nagyon jól fogadták, ahol megjelent. Ezek között sajnos nincs ott Oroszország, de többek között az Egyesült Államokban, Angliában, Németországban, Spanyolországban, és Olaszországban megjelent. Az Alfred Nobelről szóló könyvem azonban hamarosan megjelenik oroszul is. Az talán kevésbé érzékeny téma.

Hatalmas feszültséget érzek, illetve ellentmondást Raoul Wallenberg bátorsága, cselekvőkészsége, eredményessége és aközött, ahogyan a svéd politikum, elsősorban a diplomácia, de részben még a család egy része is különböző okok miatt nem tett meg mindent a kiszabadítása, a történtek tisztázása érdekében, többnyire a semlegességre hivatkozva. Egyetért-e azzal, hogy ez a könyv a korabeli svéd társadalom kritikája is?

Igen, egyetértek. Annak feltérképezése, hogyan kezelték az 1945 utáni svéd kormányok ezt az ügyet, nem egészen hízelgő rájuk nézve. Volt egy hiszékenység, illetve jó adag érdektelenég, hogy feltegyék a releváns kérdéseket, amit így utólag felkavaró követni. Ami Raoul Wallenberg családját illeti, a kép összetettebb, ugyanis őket kezdetben megkérték a hatóságok, hogy ne avatkozzanak bele, hogy ezzel fölöslegesen ne nehezítsék Raoul helyzetét. Ez az óvatosság azonban csak a kezdetekben volt jellemző…

Érzett-e csalódottságot amiatt, hogy nem minden kérdésére kapott, kaphatott pontos válaszokat? Illetve van-e bármi remény, hogy ezek a válaszok egyszer megszülethetnek?

Az ember soha ne adja fel a reményt! Nagyon bízom az orosz dokumentumok 2022-re ígért nyilvánosságra hozatalában. Izgalmas lesz látni, hogy Oroszország betartja-e az ígéretét, vagy újabb okokat találnak ki arra, hogy elutasítsák a kérvényt.

Mit jelenthet Raoul Wallenberg példája és személyisége a ma emberének egy olyan világban, ahol továbbra is léteznek önkényuralmi rendszerek, s ahol az antiszemitizmus élő jelenség?

Számomra Wallenberg budapesti bravúrja azt mutatja, mennyire fontos, hogy a reakcióink ne rekedjenek meg a rossz ellen a szép szavaknál egy olyan társadalomban, ahol az embereket a fajuk miatt üldözik és ahogy a második világháborúban tömeggyilkosság áldozatai lesznek. Wallenberg nem volt egy nagy szónok. Az ő tiltakozását nem lehetett szónoki emelvényekről hallani. Azzal sem elégedett meg, hogy tiltakozását diplomáciai jegyzékekben fogalmazza meg. A cselekvés embere volt, aki arra használta szervezői és vezetői tehetségét, hogy egy lenyűgözően nagy és hatékony mentőszervezetet hozzon létre, amelynek néhány kritikus hónap alatt emberek ezreit sikerült megmentenie a náci gyilkológépezet elől. Az ő példája mutatja, mennyire fontos, hogy soha ne engedjünk, amikor a rossz erők meg akarják osztani a társadalmakat, ki akarnak taszítani emberi csoportokat. S hogy mennyire fontos az is, hogy az egyetemes emberit a pusztító mi és ők mentalitásra akarják váltani, ami sajnos mindig utat nyit a végső rossznak. Az emberiségnek együttesen kell cselekednie és reagálnia. Ezt értette meg Raoul Wallenberg.

A velünk élő Wallenberg rejtély

Száztíz éve született a múlt század egyik legismertebb svéd személyisége: Raoul Wallenberg, akinek életét, cselekedeteit és tragédiáját minden bizonnyal a centenáriumra időzítve írta meg Ingrid Carlberg író és újságíró, már 2012-ben el is nyerve a legfontosabb svéd irodalmi kitüntetést, az August-díjat. A 750 oldalas mű magyarul egy évtizeddel később, a Noran Libro kiadó gondozásában jelent meg, Garam Katalin fordításában, Dr. Szita Szabolcs történész előszavával, gazdag jegyzetanyaggal

Az „Itt egy szoba, és rád vár.” Raoul Wallenberg története valójában három nagy tömbre bontható mű: először is betekintést kínál a Wallenberg család múlt század eleji történetébe, ezzel párhuzamosan a későbbi svéd diplomata gyermek- és ifjúkorába; ezt követően megismerjük 1944-es magyarországi tevékenységét, ami által több ezer zsidó életét mentette meg; végül következik a legnehezebben megírható rész: a könyv hősének eltűnése Budapest ostromának végnapjaiban, későbbi életének feltárt mozzanatai szovjet börtönökben, illetve a kiszabadítására tett, remény és kétségbeesés által kísért próbálkozások. Ugyan abban ma sem lehetünk biztosak, hogy Raoul Wallenberg élete mikor ért véget s milyen körülmények között, Ingrid Carlberg könyve a legtöbb kérdésre választ ad, méghozzá egyfelől bámulatos alapossággal, szívós kutatómunka eredményeként, ugyanakkor regényesen lebilincselő cselekményvezetéssel. Előnyére válnak a műnek a struktúrájába beépülő intermezzók, amelyek meg-megszakítják – tipográfiai eszközökkel is elkülönítve – a források alapján rekonstruált történetet a még élő hozzátartozók megszólaltatásával, mint amilyen Raoul féltestvére, Nina Lagergren, továbbá a történet szempontjából szimbolikus helyszínek, Stockholm, Budapest, Moszkva bejárásával.

Fontos adalék a svéd gazdasági-politikai elithez tartozó Wallenberg család megismerése, valamint az a körülmény, hogy Raoul félárvaként születik, apja egy gyors lefolyású betegség áldozata lett édesanyja terhessége hónapjaiban. Izgalmas az apapótló nagyapa szerepe, továbbá a betekintés a kor svéd társadalmába, politikai életébe, megérteni az állam semlegességének a mibenlétét, ami szerepet játszik a budapesti események idején is. A család – pontosabban az édesanya és a nevelőapa, Maj és Fredrik van Dardel – kulcsszereplő marad, hiszen 1945 után ők azok, akik olykor teljesen magányosan küzdenek Raoul Wallenberg kiszabadításáért, életük végéig bízva abban, hogy a fiuk él. Velük szemben a svéd diplomaták, hatóságok magatartását sokáig a közömbösség és az óvatosság jellemezte, még akkor is, amikor bizonyossá vált, a fiatal diplomatát a szovjetek hurcolták el. Ám Stockholm sem Sztálin, sem Hruscsov idején nem mutatott kellő határozottságot. Egyébként a könyv címe is a szülők egyik Raoulnak szánt leveléből származik, azt a bizakodást fejezi ki, hogy egyszer viszontláthatják.

Ingrid Carlberg Wallenberg-története egyszerre irigylésre méltó újságírói és írói teljesítmény, ami a főhős sorsát illetően ugyan nem kínál szenzációt, viszont minden feltárt részletében tiszta, pontos képet ad, a pragmatikus hős személyisége által fogalmazza meg a huszadik század kritikáját, elfogultságok nélkül, objektíven és empátiával.

1945 januárja, Wallenberg eltűnése óta, hetvenhét esztendeje őrzi titkait a cinikus világhatalom rendszereken átívelő titkosszolgálata, a válaszokat a mi történt, miért történt, hogyan történt kérdésekre ma is rejtett archívumok mélyén őrizve.

Szűcs László

A magyar változat elkészítésében közreműködött Sall László

*

László Szűcs intervju med författaren Ingrid Carlberg om hennes bok Det står ett rum här och väntar på dig … berättelsen om Raoul Wallenberg.

Vad var den viktigaste inspirationen, motivationen för/ inför Wallenberg-boken, varför tyckte du att det var viktigt att genomföra detta arbete?

Jag började arbeta med min bok 2009. Ämnet lockade mig. Jag var fascinerad av den svenska tystnaden kring Raoul Wallenbergs gärning och hans öde. Ingen verkligt ambitiös svensk biografi baserad på arkivresearch fanns att tillgå om honom och få visste vad han egentligen hade uträttat i Budapest under kriget. I Sverige stod han mest som symbol för en utdragen och uppslitande diplomatisk konflikt med Sovjetunionen under kalla kriget. Jag har en bakgrund som undersökande journalist och forskare och jag hade svårt att motstå utmaningen att göra den uteblivna djupresearchen och försöka skriva berättelsen om hans liv och hans öde med många förstahandskällor som grund.

Vad var den viktigaste utmaningen, svårigheten? Hur lyckades du hitta/leta upp det enorma källmaterialet? Vad var din arbetsmetod?

Den svåraste, för att inte säga omöjliga utmaningen var att ta sig in i de relevanta ryska arkiven från den tiden. Efter Sovjetunionens fall inträdde en period av öppenhet som varade de första åren under 1990-talet. Då offentliggjordes en stor mängd dokument som berörde Raoul Wallenbergs fall, inte minst från Utrikesministeriets historiska arkiv. Men mot 1990-talets slut stängdes arkiven på nytt. Den nya slutenheten gällde i synnerhet de arkiv som berör känsliga händelser under andra världskriget, som arresteringen av Raoul Wallenberg.

Jag kom ändå ganska långt i mina försök att tränga igenom censuren. Jag blev till och med inbjuden till Moskva för att studera ett antal viktiga originaldokument i FSB-arkivets läsesal. Tyvärr hände något på vägen och på plats i Moskva möttes jag ändå av kalla handen. Det enda dokument som förevisades mig då var Raoul Wallenbergs fångkort i original. Jag är en av få som har hållit den tunna gulnade kartongbiten i min hand.

Jämte källmaterialet hur pass inspirerande var de personliga erfarenheterna, de personliga besöken, mötena i Sverige, Ungern, Ryssland?

För mig var arbetsresorna till Budapest de allra mest inspirerande. Jag kunde, förutom historiker och experter, också intervjua före detta medarbetare som ännu var i livet. Starkt berörande var också besöken i de miljöer där Raoul Wallenberg rörde sig, däribland villan på Minerva utca där hans Humanitära avdelning först flyttade in, den gamla svenska ambassaden i grannhuset, fastigheten på Ullöi ut 2-4, där han hade sitt kontor efter pilkorskuppen, och svenskhusen i det internationella ghettot. Det var stor upplevelse för mig att kunna fästa de händelser jag kartlade i dokumenten i de geografiska miljöer där de utspelade sig.

Givetvis var det också en känslomässigt omtumlande upplevelse att vandra på Donskojkyrkogården i södra Moskva, där det förmodas att askan efter den svenske diplomaten ligger i någon massgrav, liksom att se Lefortovofängelset, där han hölls fängslad större delen av tiden.

Under det senaste decenniet sedan boken kom ut finns det någon intressant utveckling, förändring i fallet som nyanserar bilden vi haft förut?

Jag är imponerad av familjens oförtröttliga kamp för att en dag äntligen få fri tillgång till viktiga dokument i ryska arkiv som vi vet kan bidra till gåtans lösning. För några år sedan stämde familjen ryska säkerhetstjänsten (FSB) för dess vägran att offentliggöra dokument som kan belysa hans öde. Stämningen har behandlats i rysk domstol, där de avvisades med argumentet att de är sekretessbelagda i 75 år. Noga räknat betyder det att dokumenten blir offentliga nästa år, 2022. Den publiceringen är vi många som ser fram mot…

Hur mottagits boken i Sverige respektive i andra länder? Planeras det en utgivning på ryska?

Genomgående väldigt väl i de länder där den har givits ut. Där återfinns tyvärr inte Ryssland, men den är utgiven i bland annat USA. England, Tyskland, Spanien och Italien. Min bok om Alfred Nobel publiceras dock på ryska inom kort. Det ämnet är kanske mindre känsligt.

Jag känner en enorm spänning eller snarare en motsättning mellan på ena sidan Raoul Wallenbergs mod, viljestyrka, effektivitet och på andra sidan mellan den svenska politikens, framför allt diplomatins, men till en viss del även en del av familjens (som av olika anledningar) inte gjorde allt för att befria Wallenberg eller för att klargöra det inträffade mest med hänvisning till Sveriges neutralitet. Håller du med att denna bok är även en kritik över det dåvarande svenska samhället?

Ja, det håller jag med om. Min kartläggning av hur fallet hanterades efter 1945 är inte direkt smickrande för de dåvarande svenska regeringarna. Där fanns en godtrogenhet och en ovilja att ställa de relevanta frågorna som är omskakande att följa. Vad gäller Wallenbergs välkända släktingar är bilden mer komplicerad, då de under den första tiden ombads att inte blanda sig i för att inte i onödan försvåra Raoul Wallenbergs situation. Den försiktigheten var dock bara anbefallen de första åren…

Kände du någon besvikelse över att du inte fick riktiga svar? Eller finns det något hopp att dessa svar blir till/blir offentliga någonsin?

Man ska aldrig ge upp hoppet. Jag tror mycket på det utlovade offentliggörandet av ryska dokument under 2022. Det ska bli spännande att se om Ryssland håller fast vid det löftet eller om de uppfinner nya skäl för att avslå alla ansökningar.

Vad kan Raoul Wallenbergs gärning och personlighet betyda för dagens människa i en värld där det än idag finns det auktoritära regimer och där antisemitismen är en levande företeelse?

För mig visar Raoul Wallenbergs bragd i Budapest hur viktigt det är att inte låta reaktionerna stanna vid vackra ord när ondskan tar över i ett samhälle, när människor förföljs på grund av sin ras och som under andra världskriget utsätts för folkmord. Raoul Wallenberg var ingen stor retoriker. Hans protest hördes inte från talarstolarna. Han nöjde sig heller inte med att skriva diplomatiska noter i protest. Han var en handlingsmänniska, som använde sin begåvning för organisation och ledarskap till att bygga upp en imponerande stor och effektiv räddningsorganisation som under några avgörande månader lyckades rädda tusentals människor undan det nazistiska mordmaskineriet. Hans exempel visar hur viktigt det är att aldrig ge efter när onda krafter vill splittra samhällen, stöta ut befolkningsgrupper och ersätta det universellt mänskliga med det förödande vi-ochdom-perspektiv som tyvärr alltid öppnar vägen för den yttersta ondskan. Mänskligheten måste reagera och agera i gemenskap. Det förstod Raoul Wallenberg.

december 31, 2021 | Bíró Árpád Levente | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

„Nem keresem a komfortos pillanatokat”

Interjú Györfi Csaba rendező-koreográfussal

Veled először az Infinite Dance Festival első kiadásán találkoztam, egy Esterházy-parafrázis előadásban és a Midnight tangó című főiskolai produkcióban. Akkor már a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem koreográfia szakára jártál – mi vezérelt téged oda?

Akkoriban főleg táncművészként tevékenykedtem, ebben az időszakomban már erőteljesen munkált bennem az alkotói ösztön. Bármit láttam, tapasztaltam a színházban állandóan arra fordítottam át, hogy én vajon hogyan csinálnám meg ezt a témát, jelenetet, koreográfiát, bármit. Az említett Esterházy-előadás volt az első egész estés alkotásom, amely jelenlegi szakmai szemmel visszanézve egy kezdő alkotó szárnypróbálgatásaival ér fel, viszont arra nagyon jó volt, hogy olyan visszajelzéseket kapjak, ami megerősítette bennem, hogy az út, amit kitűztem célomul az nem zsákutca. Ezért döntöttem a koreográfia, majd a rendező szak mellett. Az egyetemen végzett munka meghozta a gyümölcsét, azóta nem álltam meg. Kilenc éve egymást követik – sőt néha egybeesnek a munkáim, utazom városról-városra, úgy hogy közben hét éve Nagyvárad a szakmai központja az életemnek.

A tánc világa közel áll a színházhoz, mégis adja magát a kérdés, hogy következett a táncból a színház?

Néptáncosként találkoztam először a színpad világával, gyerekként szerettem bele a színházba, természetesen következett egyik a másikból. Az évek alatt kialakult bennem egy olyan nézet, ami a táncot és a színházat nem tudja és nem is akarja külön kezelni. Azt gondolom, hogy a színházi világon belül egyre több műfajt és irányt lehet vagy lehetne külön említeni, ez az én fejemben egyszerűbben kap értelmezést. A színházi előadások egyre ritkábban nélkülözik a társművészeteket, inkább a művészeti ágak szimbiózisba hozása és együtt működtetése a jelen színházi szféra jellemzője. Bármely alkotásomra tekintek vissza, egy közös van bennük, hogy a test, mint központi elem, mint a kifejező eszközeink origója, sosem marad kiaknázatlanul a munkáimban.

Sokat dolgozol, koreográfusként és rendezőként egyaránt, rengeteg műfajban kipróbálod magad. Mi vezérel a darabválasztások esetén, és melyik az a műfaj vagy terület, ahol otthon érzed magad?

A sok műfajban való kísérletezést saját szakmai kíváncsiságom és tanulásvágyam következményeként könyvelem el. Olyan területen dolgozom, amit sosem lehet eléggé megismerni, kitanulni és sok mindent meg kell tapasztalni ahhoz, hogy az alkotó embernek kialakulhasson egy egyéni stílusa, világlátása, módszertana. Jelen pillanatban azon vagyok, hogy megfogalmazzam az elmúlt tizenöt évet, amit folyamatos színházcsinálással töltöttem. A darabválasztásaimnál sok mindent számba veszek. Van egy listám, ahová összegyűjtöm az anyagokat (regények, novellák, drámák, filmek, vagy csak kocsmai sztorik), amikről azt gondolom, egyszer színpadra akarom vinni. Egy felkérés kapcsán előveszem a listát, és az adott társulathoz passzoló témákat, műfaji lehetőségeket mérlegelem. Olyan is előfordul, hogy folyamatosan foglalkoztat egy téma, de évek telnek el, amíg megfelelő idő, tér, és csapat társul hozzá. Nem keresem a komfortos pillanatokat, jobb szeretek kísérletezni, különböző témákat más nyelvben, kulcsban megfogalmazni. Próbálok minden témát a saját világomon átengedni, hogy személyesebb és egyedibb lehessen a végeredmény.

A Szigligeti Színházban a bemutatkozó előadásod, az Elektra, egy görög tragédia újszerű feldolgozása volt. Idén novemberben az Antigonét viszed színre ugyanott. Miért ez a vonzalom az ókori témák iránt?

A görög drámák elementáris ereje, a történeteik aktualitása, letűnt korok hitbéli tisztasága olyan tényezők számomra, amelyekkel mindig szívesen foglalkozom a színházban. A görög hitvilág olyan erőt és tudást képvisel, melyre újra és újra rá tudok csodálkozni, meghat és alkotásra ösztönöz. Egyfajta csodálat ez egy olyan idősík megismerése és kutatása felé, amiben az emberek megnyilvánulásai eltérnek a napjainkban élőkétől, az istenekkel való viszonyuk erőteljes, az emberi gyarlóságnak és hibáknak végzetes következménye van. Hét éve volt az Elektra bemutatója, ami Nagyváradon az első munkám volt, időszerűnek éreztem, hogy ismét görög témában alkossak.

Mi a legfontosabb üzenete Szophoklész drámájának a ma embere számára? Hogyan lehet táncban újrafogalmazni ezt?

Antigoné vitathatatlan hős a történetben. Erejének zsenialitása abból adódik, hogy önszántából vállalja a halált, mert kitart a saját eszméi mellett. Tettének és kitartásának oka nem egyéni érdek, inkább egy rendszer megdöntésének szándéka, egy jobb és szebb jövő vágya, amiben ő már nem vehet részt. Ez számomra olyan emberi erőt sugall, amivel nem sűrűn találkozunk. A test kifejező ereje mindent el tud mesélni az emberi lélekről. Mint általában az előadásaimban, a test konfliktushelyzeteivel, viszonyrendszerek újrafogalmazásával foglalkozom. Az Antigoné esetében is a konfliktusokból adódó energia és érzet viszi és fogalmazza újra a történetet.

Koreográfusi világodat gyakran a meghökkentő elemek, képzettársítások jellemzik. Miért?

Mindig izgattak az extrém terek és helyzetek, inspirálónak hat egy olyan tér kialakítása és használata, amely önmagában erőteljes dinamikát képvisel. Az előadás helyszíne (Kreón palotája) egy olyan már-már absztraktnak ható tér, melyben tiszta vonalak és formák érvényesülnek. Ebben a szikár, letisztult világban fog a mozdulat kifejező ereje felerősödni és reményeim szerint hatni a néző lelkére. Jelen esetben a kar fiatal lányok csapatából áll, ez a fiatalos és csupasz jelenlét és jelenség nagyban befolyásolja az előadás dramaturgiáját. A kar érvénysülése a történetben mindig más-más előjelű, fontos dramaturgiai pontokon lépnek közbe és segítik a királyi család történetének megfogalmazását.

Ha a magyarországi színházrendezői szakmát nézzük, sok a fiatal tehetség. Itthon azonban elég kevés a fiatal hang, mintha a színházak félnének komolyabb feladatokat pályakezdőkre bízni. Mi az oka ennek?

A hazai egyetemek berkein kívül sok ideig nem volt látható azoknak a tehetséges alkotóknak a munkája, akik egyetem elvégzése után keresik a helyüket a hazai szférában. Egy ideje ez másként van, azokra a tehetséges színházcsinálókra, akik megmutathatták magukat különböző színházi fórumokon, szerintem felfigyelt a szakma és lehetőséget is kaptak. Ez szerencse kérdése is, jókor lenni jó helyen. Az én utam azért volt egyszerűbb, mert minden munkám hozott egy következőt vagy még kettőt. Ez az út a marosvásárhelyi egyetem berkeiből indult. Nagyon fontos, hogy kik és milyen formában támogatják a fiatalok munkáját. Mivel nálunk, Magyarországhoz képest kevesebb a független társulat, jó látni, hogy egyre több kőszínház ad lehetőséget és teret a fiatal alkotók útkeresésének. A színházi intézmények nem csak a saját nézőiket kell – jó értelemben – kiszolgálják és neveljék, hanem kötelességük és felelősségük, hogy a jövő nemzedék színházcsinálói milyen minőséget és tudást képviselnek. Lássuk be, a négy fal között nem lehet ezt a szakmát gyakorolni.

Hogy látod a Nagyvárad Táncegyüttes elmúlt néhány évét? És hogy látod a színház, egyáltalán a kultúra helyzetét Nagyváradon és Bihar megyében?

Rengeteg változáson ment keresztül abban a néhány évben, amit én is itt töltöttem. Letisztulni látszik az a kétféle formanyelv, mely az együttes arculatát képviseli, a néptáncé és kortárstáncé. Mindkét irányban egyre professzionálisabb produkciók születnek, történik ez egy olyan időszakban, amikor a kultúra kezd a perifériára szorulni. Büszke vagyok arra, hogy ebben a közegben képviselhetem azt, amiben hiszek, tehetem ezt egy olyan városban, amelyben nyitott és kíváncsi emberek vesznek körül.

Györfi Csaba rendező-korepgráfus a *Vuk* és a *Valahol Európában* stábbal

Fotók: Vigh László Miklós

december 29, 2021 | Zsidó Ferenc | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

„A versírás kísérlet az elrugaszkodásra”

Beszélgetés Markó Béla költővel

Nemrég múltál hetven. E kerek évforduló alkalmas a számvetésre is – alkotói értelemben. Készült-e számvetés, s ha igen, melyek a summái?

Bevallom, ma sem tudom, hogyan kell számvetést készíteni egy alkotói pályáról. Politikusként tudtam, mit jelent számbavenni, hogy mennyit teljesítettünk a programunkból, lehetett listát írni, lehetett vitázni erről. A politika elképzelhetetlen számvetés nélkül, és nemcsak a politikában, hanem szinte minden mesterségben számszerűsíthetők az eredmények. A tanár elmondhatja, mire jutottak a tanítványai, a műépítész megmutathatja az általa tervezett épületeket. De a költő? Az számít-e, hogy hány könyvünk jelent meg? Vagy hogy benne vagyunk-e a tankönyvekben? Netán elképzeltük fiatalon, hogy mit kellene megírnunk életünkben, és akkor most készítünk leltárt? Vagy felsoroljuk a díjainkat? Fogalmam sincs, milyen egy sikerlista hetvenévesen. Nekem sok könyvem van. Csakhogy vannak, akik egy-két könyvvel is maradandót alkottak, mások több tucat kötettel is felejthetők. De nem akarom megkerülni a választ, igen, azt hiszem, vannak fontos verseim, sőt, fontos könyveim is, és talán versben is, esszében is elmondtam sok mindent, amit más nem mondott vagy nem mondhatott el. Mint ahogy az életpályám is sajátos volt, csak az enyém, nem ismételhető. Meg aztán rögeszmém Erdély, az erdélyi múlt és jövő, meglehet, itt-ott erről is tudtam újat mondani. Summázásra viszont nem törekszem. Inkább azt mérlegelem, mit kellene megírnom. Van még bőven dolgom, és a hetven is csak egy szám, bár nem bánnám persze, ha kevesebb lenne, ezzel mindannyian így vagyunk.

Költői pályád az ifjúkori lázadástól eljutott a zárt formákba való menekülésig, majd az ironikus dekonstrukcióig. Törvényszerű stációk ezek? Vajon a történelmi cezúrák (kommunizmus, rendszerváltás) nélkül is így alakultak volna?

Életkortól is függ, de társadalmi rezsimtől is, hogy mit és hogyan írunk. Nem tudhatom, miképpen írtam volna, ha nem lett volna kommunizmus, de bizonyos értelemben minden valamirevaló fiatal költő, író vagy művész rendszerellenes. Le akarja rombolni a formai és tartalmi konvenciókat, és lázad a fennálló rend ellen, vagyis változtatni akar. Aki nem akar változtatni, az ne írjon verset, hanem művelje a kertjét. Nemcsak a diktatúra ellen lázadnak a fiatalok, hanem bármilyen konszolidált rendszer ellen, ez a demokráciában is így van. Viszont az, hogy én a nyolcvanas évek elején elkezdtem szonetteket írni, összefüggött a nacionálkommunista elnyomással, amikor a hatvanas-hetvenes évek viszonylagos nyitása után már az irodalmi vagy művészeti formabontást sem tolerálták. Ilyen körülmények között a szonett nem is annyira menekülés volt, mint annak bizonyítása, hogy egy látszólag konformista keretben is lehet igazat mondani, vagyis szabad lehetsz a legnagyobb kötöttségben is. Hiszen a szonett az egyik legkötöttebb forma. Persze nem dacból írtam szonettet, hanem mert otthon éreztem magam ebben a formában. A mostani ironikus dekonstrukcióra pedig azért van szükség, mert ismét kezdi pátosszal szemlélni önmagát a hatalom mifelénk, a volt szocialista országokban ismét valamiféle szakrális felkentség, Istentől való feladat kormányozni, és aki egyszer a kezébe kaparintja a kormányrudat, az nem akar lemondani róla. Ilyenkor az irodalomnak vagy művészetnek tisztító hatása lehet.

(tovább…)

október 28, 2021 | Jakó Julianna | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Pártbürokraták, alkudozások, cenzúrák a kulturális intézményeknél

Hogyan élték meg a nyolcvanas éveket a nagyváradi kulturális intézmények vezetői? Volt-e jó és rossz cenzor? Kegyetlen volt az ellenőrzés, vagy csupán egy munkát végeztek? Milyen a nézői emlékezet? Plainer Zsuzsa kulturális antropológus, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa Az ideológiai éberségről. Fejezetek a nagyváradi (magyar) kulturális intézmények cenzúrájának történetéből: sajtó, filharmónia, színház című szakkönyvét július elején mutatták be a nagyváradi Léda-házban. A kutatás mibenlétéről, a cenzúra kutathatóságáról is beszélgettünk a szerzővel.

Mi irányította a szociológia, majd a kultúrantropológia felé?

Kanyargós út volt ez. Előbb bölcsésznek készültem, mert nagyon szerettem az irodalmat, valamennyire volt nyelvérzékem, kizártnak tartottam, hogy ne bölcsész legyek. Annál klasszabb dolgot, mint hogy az ember egész nap olvashat, és írhat is arról, amit olvasott, tizenévesen el sem tudtam volna képzelni. ’92-ben érettségiztem, és még abban az évben felvételiztem a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar-angol szakára. De nem találtam a helyem a bölcsészkaron. Csetlettem-botlottam ott, és egy ponton felismertem, én nem ezt szeretném. Az egyik akkori lakótársnőm szociológiára járt, sokat mesélt arról, mi a szociológia és a kulturális antropológia, úgyhogy arra gondoltam, ez talán jó lesz: emberekkel foglalkozik, lehet jönni-menni, konkrétabb is, mint az irodalom. Így ’96-ban elvégeztem a magyar-angol szakot, és beiratkoztam szociológiára. Abban az évben indítottak először másoddiplomás képzést a BBTE-en. Ez azt jelentette, hogy aki ott végzett, annak másodjára nem „klasszikus” felvételije volt, hanem CV-t és mai szóval (akkor ezt még nem ismertük) motivációs levelet kellett írnunk, ezek alapján egy interjún kérdezgettek minket. Nagy merészenösszeszedtemmindenféletémát, amivelazegyetemalattfoglalkoztamvolna, maiszemmelezperszevicces, fogalmamsem volt akkor, mi a társadalomtudomány. A szociológia más volt, mint a bölcsészkar, nagyon szerettem odajárni. Például mert az egész intézmény kábé negyven diákból állt, azt hiszem, tízen egy évfolyamon, és volt öt tanárunk. Jó hangulatú, otthonos hely, az oktatók mindenkinek tudták a nevét, nem az a nagyüzem, mint a bölcsészkaron, ahol harminc-negyven-ötven ember járt ugyanarra az évre. Egyébként az otthonosság ellenére nehezen szoktam meg a társadalomtudományos gondolkodást. Világosan emlékszem rá: elsőévesként egy általános szociológia szemináriumon az ún. nemzetépítés volt a téma. Petőfi is szóba került, az, hogy ő milyen fontos a magyar nemzeti kultúra szempontjából. Én erre megszólaltam: de miért kellene nekünk Petőfivel foglalkozni, akinek annyi rossz verse van? Erre a szemináriumvezető azt válaszolta, meg kell értenem, hogy a szociológia nem dolgozik értékítéletekkel, teljesen mindegy, hogy valaki tehetséges vagy nem, az irodalom dolga ezt eldönteni, nem a társadalomtudományé. Szóval más világba kerültem, amit először nem értettem, aztán beleszoktam.

Hogyan született meg a kulturális cenzúráról szóló könyv ötlete?

A könyv a doktori témám kivonata, mondhatni párlata. 2003-ban kezdtem el a doktori képzést a Babeş-Bolyain. Mivel bölcsészdoktorandusz voltam, a hivatalos elvárások értelmében a témámnak kapcsolódnia kellett a bölcsészettudományhoz is. Ez egyébként szükségszerű volt, hiszen abban az időben nem, vagy alig volt olyan professzor, aki társadalomtudományi doktorátust irányíthatott volna. Így nekem, elsősorban intézményi kényszerűségből, össze kellett kapcsolnom a társadalom- és a bölcsészettudományt.

Ösztönözte valaki arra, hogy a kulturális intézmények cenzúráját válassza témaként?

A hivatalos elvárás a két diszciplína összekapcsolására vonatkozott, a témaválasztásra nem, abban szabadon dönthettem. Az ötletet D. Lőrincz József egyik könyve adta, Az átmenet közéleti értékei a mindennapi életben, amiben volt egy fejezet a sepsiszentgyörgyi színház cenzúrájáról a nyolcvanas években. Amikor elolvastam, azt mondtam: rendben, akkor a színház ellenőrzése lesz az a keresztmetszet, ahol a társadalomtudomány és a bölcsészet találkozik majd a doktori dolgozatomban. Adódott, hogy a helyszín Várad legyen, és a nyolcvanas évekkel foglalkozzam, mert antropológiai munkát szerettem volna írni, és ehhez szükségem volt a saját emlékeimre is. A Ceaușescu -rendszer utolsó éveiben már rendszeresen jártam színházba, emlékeztem a darabokra, és az emlékeimre támaszkodva könnyebb volt beszélgetni az egykori színházi emberekkel vagy a nézőkkel. A cenzúrakutatáshoz fontos ismerni az adott korszak „kódjait” is, azt a kettős beszédet, ami egyszerre volt a hatalom nyelve, és egyszerre jelentett valami teljesen mást egy közösség számára, ehhez pedig ún. „helyi tudás” kell. Meg persze Váradon könnyebb volt elérni a színházi embereket, vagy éppen a cenzorokat, hiszen ismertem őket, vagy ismertem olyanokat, akik ismerték őket, nem kellett mindent az alapoktól kezdeni.

Milyen kategóriákba sorolható emberekkel készített interjút?

Három csoporttal készítettem interjút. Az egyik az egykori színházvezetők, a váradi színház román és magyar tagozatában meghatározó szerepet játszó emberek csoportja (igazgató, tagozatvezető, irodalmi titkár). A másik kategóriába az egykori cenzorok tartoznak, vagy a városi, illetve megyei pártbizottság emberei, a harmadik csoportot a színház egykori magyar nézői jelentik. MirceaBradu, a színház akkori igazgatója nagyon nagy segítségemre volt. Sajnálom, hogy nem érte meg a könyv bemutatóját, de eljutott hozzá a kötet, olvasta, és úgy érzékeltem a visszajelzéseiből, hogy szerette és egyetértett vele. Rajta kívül Kiss Törék Ildikó egykori tagozatvezető, valamint Vetuța Pop és Nagy Bélaegykori irodalmi titkárok segítették a munkámat. Mindannyian készségesek voltak, ismereteik pedig nélkülözhetetlenek. A Nagyváradi Állami Filharmónia esetében az akkori művészeti vezetővel találkoztam, Sándor Dénessel, őhosszú éveken át dolgozott az intézménynél, ugyancsak fontos, hihetetlenül értékes dolgokat mesélt. Nyilván próbáltam a cenzorokkal is interjúkat készíteni, több-kevesebb sikerrel.

Az egykori nézőket nemritkán a szüleim egykori környezetéből választottam, de sokat segítettek a barátaim is, akik összehoztak a saját családjukkal, szüleikkel, akiket korábban nem ismertem.

Mi volt a helyzet az egykori cenzorokkal?

A közhiedelemmel ellentétben a személyük sosem volt titok, így felkutatni, beazonosítani nem kellett őket. Sokan már nem élnek közülük, illetve 2006-ban sem éltek, amikor elkezdtem a terepmunkát. Azért még voltak néhányan, ők viszont, egyetlen kivétellel, nem vállalták a személyes találkozást. Azzal utasították el a felkérést, hogy nem emlékeznek. Volt Váradon egy nagyon rosszemlékű cenzor, akit próbáltam megkörnyékezni, ő azt üzente,nincs mondandója a nyolcvanas évekről, nem történt akkor semmi említésre méltó, ne beszéljünk róla, zárjuk le. Egyvalaki mégis vállalta a beszélgetést. Nem rögzíthettem a vele készített interjúkat, csak jegyzeteltem, de sok mindenre felhívta a figyelmemet, amit később jól tudtam használni. A cenzorok visszautasítása nem törvényszerű. Egyik kolléganőm, Kiss Ágnes, aki szintén erről a témáról írt egy nagyon jó doktorit, ismeretlenül keresett meg ilyen pártbürokratákat, igaz, nem Bihar megyeieket, mert Biharban senkit nem talált, aki vállalta volna a beszélgetést, de az Arad és Temes megyei cenzorok igen. Szóval nem aranyszabály az elzárkózás.

Egyébként a cenzúra nem volt annyira titkos, mint amennyire a kommunizmus emlékezete megőrizte. A mindennapi ember valóban nem látott bele egy intézmény vezetésébe, nem volt honnan tudnia, mi a háttere annak, ami a színházban előadásként megjelenik. Megkockáztatom, még a színházi emberek közül is csak kevesen ismerték a pártbürokratákkal való alkudozásokat. Erről azok tudtak igazán, akik vezető pozícióban voltak, nekik volt rendszeres kapcsolatuk a cenzorokkal. Tehát nem volt ez széles körben ismert dolog, de titkosnaksem nevezhető. 1977-ig a cenzúra külön intézmény volt, ismerni lehetett a szerkezetét, a személyi összetételét. ’77 után beolvasztották a Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsába, az ott dolgozók közül került ki a cenzorok egy része. Szóval ezek az emberek nem titokban dolgoztak, mint a Securitate.

(tovább…)

Címke: interjú

Merre tart a sajtószakma?

Az önálló társulat szabad műsorválasztást jelent

FIX 30 éves a Festum Varadinum

Szükség van egy nagy adag szerencsére

„Egyszerűen szeretem, ha a képzőművészet egy kicsit belevág az emberbe”

Mircea Toma: az emberek jobban hisznek a Facebooknak, mint az újságoknak

A cselekvés embere volt | Han var en handlingens man

Szűcs László interjúja Ingrid Carlberg svéd íróval, az „Itt egy szoba, és rád vár…” – Raoul Wallenberg története című könyv szerzőjével.

*

László Szűcs intervju med författaren Ingrid Carlberg om hennes bok Det står ett rum här och väntar på dig … berättelsen om Raoul Wallenberg.

„Nem keresem a komfortos pillanatokat”

„A versírás kísérlet az elrugaszkodásra”

Pártbürokraták, alkudozások, cenzúrák a kulturális intézményeknél

Kulturális folyóirat és portál

Támogatók