Karinthyval foglalkozom. Az Utazás a koponyám körül többszöri újraolvasása – a Csíki Játékszínben állítja színpadra átiratomat Visky Andrej – felkavar. Elviselhetetlen szembesülni azzal az újrakezdés reményével átitatott hangvétellel, amely a regény utolsó fejezetére jellemző. Egy felépülőben lévő író szól az utókorhoz, hozzánk, akik már tudjuk: Karinthy Frigyes mindössze két évvel éli túl 1936-os stockholmi agyműtétjét, az addig ismert világ pedig csakhamar felszámolja magát a 20. századi pokoljárásában. A betegségmemoár soraiba belopakodnak a kor baljós jelei: az olaszok elfoglalják Addisz-Abebát, a rádióból Mussolini beszéde szól, a Harmadik Birodalom díszletei pedig már készen állnak. Az Utazásban kirajzolódó világra, amely – sajnos – ismerős, úgy is gondolhatunk, mint a nagy zuhanás előtti utolsó pillanatra. Karinthy szövege egyféle happy end-be torkollik, de ha utólagos tudásunk nyomán mégis sorstragédiaként olvassuk, tekinthetünk rá – a görög tragédia-irodalom értelmében – a sorsfordulat pillanatának rögzítéseként is: egy váratlan, külső esemény hatására a hérosz élete jóvátehetetlen változáson megy keresztül. Semmi nem lesz már olyan, mint amilyennek megismertük. És mindez nemcsak Karinthyra érvényes, hanem a körülötte hömpölygő (korabeli) valóságra is. A kortárs olvasó számára számtalan felkiáltójelet és a jelenünkkel kapcsolatban lévő párhuzamot tartalmaz az Utazás. A következőkben szóljunk egy adaptációs folyamat két megfigyeléséről.

Elsőként a hétköznap rítusairól. Kevésbé ismert tény, hogy a bethleni konszolidáció éveire, valamint az azt megelőző és az azt követő időszakra jellemző, pezsgő budapesti kávéházi életnek építészeti okai (is) vannak. A kiegyezést követő Bécs–Budapest versenyben a magyar főváros bár kétségtelen fejlődésnek indul, és gombamód megszaporodnak a városképet mindmáig meghatározó bérházak, de a megfeszített (építkezési) tempónak vagy az anyagi körülményeknek köszönhetően, a bécsihez képest jóval alacsonyabb komfortú lakóterek jönnek létre. Műmárvány, gipsz-díszítések és hatalmas belmagasságok válnak meghatározóvá, ráadásul a legkülönbfélébb társadalmi osztályok képviselői kerülnek szomszédsági viszonyba. A hétköznapi élet kifűthetetlen terei így nem biztosítanak lehetőséget ahhoz, hogy az erre igényt tartók otthon éljenek társasági életet. Mi marad hát? A kávéházi asztalok demokratikus miliője, amelyben ugyanazért az összegért – proletár, hírlapíró vagy dzsentri – ugyanolyan szolgáltatást kap. A kor irodalma épp ezért (és bizonyos olvasatban) kávéházi irodalom is. A lokálok mindennapjai szerves részét képezik az alkotók életének, s mindez az Utazásban is pontosan kirajzolódik. Tiringer Aranka Karinthy Frigyes pszichobiográfiája című doktori értekezésében ehhez kapcsolódva jegyzi meg: míg 1914-ben 300 kávéház működött Budapesten, addig 1947-ben már csak 70. Láthatjuk tehát: az Utazásban is oly jelentős kávéházi létezés (Karinthy agydaganatának első tünetei is ott jelentkeznek) a második világháborút követően csakhamar felszámolódik. De miért fontos mindez és mit árul el jelenünk élhetetlenségéről? A választ a kávéházi kultúrához kapcsolódó szertartásosságban, egyszersmind a rítus totális felszámolódásában találjuk. A korszak kávéházi létezésével együtt jár – a biztos találkozási pont és a folyamatos interakciós lehetőség révén – a cselekvés rituális formája. Byung-Chul Han A rítus eltűnése című forradalmi erejű esszéjében rámutat: a rítusok szimbolikus cselekvések, amelyek „egy közösség alapjául szolgáló értékeket és szabályokat hagyományoznak tovább”, ezáltal pedig egy „kommunikáció nélküli közösséget hoznak létre”, amelynek alapja a szimbolikus észlelés, és ahol a szimbólum az újrafelismerés előfeltétele. Ezek a rítusok stabilizálják az életet egy folyamatosan változó világban. A kávéház mindig nyitva áll, oda újra és újra betérhet, aki akar, és nagy eséllyel megtippelheti, ki mindenkit talál majd ott. Állandósult találkozási pont ez, ahol a maga valóságában megtörténik az élet. Karinthy Utazását olvasva nem tekinthetünk el befogadói alapállásunktól, vagyis attól, hogy az abban megfogalmazottakat mi a jelen többlet tudásával receptáljuk. Így amikor egy, a korszakban egyértelmű világrend rítusaival szembesülünk, egyszersmind ezen elveszett rítusok tényét is nyugtázzuk. Mert a jelen stabilitása ma már hazugság. Mert a jelen rítusokban szegény, ahol immár a „közösség nélküli kommunikáció” dominál. Megrendítő párhuzam: az Utazásban nyomon követhető személyes leépülés kezdete (Karinthy betegsége) egy világrend hanyatlásának is kezdeti pillanata. A kávéházi kultúra – klasszikus értelmének tekintetében – mára teljességgel felszámolódott. A mégis működő vendéglátóipari egységek átmeneti befogadói a véletlenszerűen arra járóknak, a patinás budapesti kávéházak turistalátványosságokká lettek, az IKEA-dominálta új terekből pedig társadalmi osztályok egészei szorulnak ki a szolgáltatások megfizethetetlensége okán. Karinthy nem éli meg az általa ismert világ totális felszámolódását, s épp ezért megrendítő jövőbetekintő reményeit olvasni.

Másodjára pedig az összeomlás ritmusáról. Láthatjuk tehát: az ismert valóság felbomlása kétütemű az Utazásban. Egyrészt Karinthy saját betegségtörténetén vezet keresztül minket, a „még minden rendben” állapotától indulva az élettel összeegyeztethetetlen tünetek elhatalmasodó kiteljesedéséig, másrészt pedig ott vannak az alakuló világpolitika és a közeledő kataklizma lappangó (és rémisztő), egyre fokozódó jelei. A kor társadalma nyugtázza az egyre feszültebb közhangulatot, a fegyverkezési lázat, s mindeközben megpróbálja saját normalitását megteremteni. Ha ismerős e létállapot, az nem a véletlen következménye. Az úgynevezett külvilág beszüremkedése az Utazás szövetébe – és ismételten csak a mából olvasva – vészjósló. Csak egy példát említsünk! Karinthy regényének előszavában füllent azzal kapcsolatban, hogy mi készteti műve megírására: „(…) soha nem szántam volna magam rá, ha egy órával ezelőtt nem olvasok az egyik szélsőjobboldali lapban egy széljegyzetet, mely azzal vádol, hogy betegségemmel s a hírneves agysebész budapesti látogatásával (a műtétet végző Herbert Olivecronát Horthy Miklós Vöröskereszt-érdemrenddel tüntette ki Budapesten) reklámot csináltatok magamnak.” Karinthy levelezéseiből tudjuk: már az első diagnózis után elhatározza, hogy élményeit megírja, s azok – folytatásokban – meg is jelennek, az áprilisi beavatkozást követően pedig már ősszel könyv formájában is tömegekhez jut el az Utazás, ugyanakkor mindaz, amiről Karinthy a fentebbi idézetben beszél, valóság. Budaváry László, a Nemzeti Élet című nyilaskeresztes nyomdatermék főszerkesztője, cikket írt Karinthy operációjával kapcsolatban, melyben szóvá tette, hogy a „zsidó Karinthy” (akinek anyja és apja még születése előtt áttért az evangélikus hitre) operációjának költségeihez a kultuszkormány kétezer pengővel járult hozzá, míg „ugyanekkor magyar tehetségeket veszni engedtek”. Karinthy zsidó származásáról ennek hatására kisebb sajtóvita kerekedik, a világpolitikai események pedig mindinkább arról árulkodnak, hogy az első világháborút követő átmeneti nyugalom csak időleges. (Külön megrendítő, hogy Karinthy második felesége, Böhm Aranka, akivel legendásan viharos házaséletet élt, 1944-ben visszatér Magyarországra, majd nem sokkal később Zalaegerszegen vagonírozzák be. A „jól” szervezett magyar holokausztot nem éli túl, beszámolók szerint pedig elhurcolása pillanatában, az őrület határán ezt kiabálja: „Én a legnagyobb magyar író özvegye vagyok!”) 

Jól érzékelhető: miközben a betegség egyre inkább elhatalmasodik Karinthy felett, ezáltal érzékelése eltorzul, végül pedig darabjaira bomlik, az őt körülvevő világ is gyökeres átalakuláson megy át – épp csak lassabban, egy saját ritmust követve. Az egyre inkább tomboló kór, valamint az abból származó – jogos – írói kétségbeesés a regény agyműtét-jelenetében teljesedik ki, mint egy tehetséggel megkomponált opera nagyjelenetének harsogó dallamai. Ahol pedig az Utazás felfokozott ritmusa véget ér (teret engedve a gyógyulás és újrakezdés reményének), ott kezdődik a történelem tombolása. Erről azonban Karinthy már nem tud számot adni: 1938. augusztus 29-én a siófoki Vitéz Panzióban lehajol bekötni cipőfűzőjét és agyvérzésben meghal. 

Az Utazás többszöri újraolvasása, valamint a regény kontextusának megismerése segíthet felismerni a jelenbe (is) beszűrődő, úgynevezett „baljós jeleket”. Ha ez sikerül, talán nem késő a kortárs társadalmat sújtó agyi elváltozásokat kezelni. 

Fotó: Karinthy Frigyes koponyájáról készült 1936-os röntgenfelvétel