Mintha a törődés képletét próbálná belemagyarázni
a hibernálás utáni gyűrődésekbe, hogy leltárt vezethessen
az utolsó dolgokról, amik még biztosra vehetők.
A légiutas-kísérők hibátlan mozdulatai a fapados járatokon,
mintha először látná, ahogy rezzenéstelen arccal
az öv és az oxigénmaszk helyes használatát mímelik.
A legutolsó fácánok dürgése a közeli temető felől,
vagy a lakótelepi gyep öntözőrendszerének otthonos
sistergése. Este tizenegy és fél tizenkettő közt, ha csend van,
hallani az úttisztító autó forgókeféit az útpadka szélein.
Ezekbe kéne most belekapaszkodni valahogy.

A sötét kegyetlenül semmisíti meg a civilizációkat,
de hajnalra minden a helyére kerül, mert az ember
a romokat magában hurcolja tovább.
Végtelenül gyengének kellene lennem,
csak hogy te nálam erősebb lehess.

Meghalok, tudom, én is, bár ez nyakam
magasából nézve most még nem elképzelhető. 
Én nem egy gépírónő, én nem egy bába,
én nem egy zongorista, én nem egy gyereklány keze.
Éhen haltak kiszáradt testem bennszülöttjei, 
tenyerem kīpuka, körülöttem semmi, tenyerem zöld
folt, hogy soha el ne vesszen, tíz hosszú ujjam megtart,
mert élőket nem gyászolok, halottaimat elengedtem.