Idei Jakobovits-díjasok: Jankó Szép Noémi és Márton Katalin
Két nagyváradi művész, egy keramikus, s egy mostanság elsősorban a papírral, mint anyaggal foglalkozó érdemelte ki 2023 januárjában a Jakobovits Miklós Társaság magyar kultúra napi díját.
Tíz éves tevékenységre tekint vissza az In Memoriam Jakobovits Miklós Társaság, mely alapító okiratában azt a művészeti szemléletet és tenniakarást vállalta fel, amelyet Jakobovits Miklós képviselt élete folyamán.
Minden évben a különböző szimpóziumok, kerekasztal megbeszélések, kiállítások, nyitott műhelyek, művészeti rendezvények mellett a Magyar Kultúra Napján átadhattuk az In memoriam Jakobovits Miklós-díjat egy-egy olyan művészt állítva a figyelem központjába, aki példaadó lehet s aki alkotói és társadalmi tevékenységével megérdemli a ráfigyelést.
Ebben az évben két művész, Jankó Szép Noémi és Márton Katalin képzőművészek a díjazottak. Két olyan művész, akik szakmai téren különös mélységekig és magasságokig jutottak el és szívvel-lélekkel létrehozott alkotásaik az univerzális művészet kontextusában értelmezhető szellemi értéket képviselnek.
Mindketten színvonalas országos és nemzetközi szimpóziumok, kiállítások, művészeti rendezvények folyamatos meghívottjai, résztvevői. Rendkívül fontos és példaértékű az alkotói munkájukkal párhuzamosan folytatott művészet-oktatói tevékenységük is. Szellemi energiák katalizátoraiként generációk lépéseit egyengetik maximális ráfigyeléssel és elképesztő hatékonysággal, hogy felfedezzék s értékeljék a sajátosat, a szépet, az alkotás, a kreativitás örömét.
Jankó Szép Noémi munkái
Jankó Szép Noémi alkotásaiban a láttatás sajátos hangszerelése a közeledés rendkívüli alázatával párosul és lényegíti át úgy a kerámia, mint a papír vagy tűzzománc alkotásait, rajzait, kollázsait. Szereti, simogatja a formát, s az érzetek titkokkal teli világába, különleges szellemi élmények körébe vezet. Halk szavú, költői közeledés ez, mely maximális szakmai és szellemi igényességgel párosul.
Az eszköztelenség, a „kevéssel lényeget” elvét éli, követi. Éli, élvezi és pillanatnyi érzéseivel gazdagítja, hangolódik rá az anyag üzeneteire. Az elképesztően érzékeny s egyben könnyed formakezelés elmélyült lényeg-kereséssel párosul.
Kiegyensúlyozottság, harmónia, kifinomultság Jankó Szép Noémi emberi jellemzői, s ez fordítódik le munkáiban, kerámia, papír és tűzománc alkotásaiban, az anya-párnák, párna-családok, kerámia és papír bogarak, csoda-kertek világában. Egyfajta felszentelt rácsodálkozás ez az anyag sugallataira.
Munkái simogatni való, igazi kerámia-teremtmények. Vizuális költemények.
Jankó Szép Noémi munkái
Márton Katalin is sokoldalú művész. Rajzol, fest, mintáz, installál Az utóbbi időben egyre inkább merített papírral, papírművészettel, a cellulóz lehetőségeivel foglakozik.
A merített papír egy igen izgalmas, képlékeny anyag. A síkban, térben jól formálható papírpép remekül követi Kati temperamentumából adódó, hirtelen elhatározásait, gesztus-szerű intervencióit s szándékát: láthatóvá tenni, vizuális élménnyé formálni a pillanat káprázatát.
Márton Katalin munkái
Belefeledkezik és teljesen azonosul a papír, a papírpép kifejezési lehetőségeivel. A mindennapi tárgy, lehet az szék, ruha, zár, kulcs, ablak, metafizikus látvánnyá, mágikus tárggyá nemesül.
Sorozatokat épít egy-egy téma köré. Színben, formában, különböző hangulatokban járja körül, bontja ki az egy témában rejlő vizuális özeneteket. Legutóbbi hófehér merített papír installációit méltán értékelte a szakma. A Szállj-szállj magasra lapok leheletkönnyű látványa elvarázsolta s megremegtette maga körül a teret.
Paul Klee mondta egykor, hogy a jó munka „ünnep a szemnek”. Igen, ünnep a szemnek és a léleknek!
Rétegződések meséje, installáció, 2020Átkisérő ruha IV,merített papír, 2016Hajtogatott II, merített papír, 2016Márton Katalin munkái
április 5, 2023|Pál Péter|Fényjáték|Rovatok
MEGOSZTOM
A valóság lefoglalása
Makkai István és Veres Gábor szobrászművészek közös kiállítására, 2022 december, Marosvásárhely, Bernády ház
Jó estét kívánok! Engedjék meg, hogy egy kitérővel kezdjem. Lehet, hogy ide tartozik, lehet, hogy nem. Ez a történet Tilópa és Narópa története, két indiai buddhista szerzetesé a 10-11. század fordulóján. A nepáli tibeti buddhizmus előfutárai voltak, mester és tanítványként tartják őket számon.
Tilópa egy szegény sorsú szerzetes volt, aki az anyagi világot megvetve élt, élete végén pedig teljesen visszahúzódott halásznak. Narópa fiatalabb, jó módban született, gazdag nőt vett feleségül, kastélyban élt. De ő is a tudat csiszolásával foglalkozott.
Hallva az idősebb Tilópáról, elhatározta, hogy ő lesz a mestere. Elkezdte keresni. Állítólag tizenkét éven át kereste, és nem akadt rá – Tilópa bujkált előle. Narópa rájött, hogy ahhoz, hogy utolérje, tanulnia kell. És elkezdett ő is tanulni, fejleszteni magát, elég magas szintet érve el. Végül megtalálta Tilópát egy halászfaluban. Tilópa, mikor meglátta futásnak eredt előle. Narópa utána – nem érte utol. A távolság ugyanaz maradt közöttük. Hamvas Béla szerint itt ér véget a történet; más olvasatban utolérte, és végül tanítványa lett, de furcsa módon kemény fizikai gyakorlatoknak vetette csak alá. Mindegy, nagy mester lett Narópa is.
Eddig a kitérő. Azért jutott eszembe a történet, mert elmélkedtem egy kicsit a mester szerepén, a mester módszerén, a mester és tanítvány viszonyán. Ugyanis István is és Gábor is – rövid tanári pályafutásom során – a tanítványaim voltak. És hogyha visszagondolok, és arra gondolok, hogy a tanítás előli futásom milyen eredményt hozott… Megnyugtat.
Veress Gábor-Hunor: Nem mered!(Ferox), installáció-2021Veress Gábor-Hunor: Nyilvánvaló poloska, bronz-2022
Így, húsz év távlatából ha visszanézek, akkor annak idején egy Amerikából hazalátogató barátom kérdezte, hogy „na mi lesz ezekből a gyerekekből, lesz belőlük művész?”. Csak vállat vontam és azt mondtam, figyelj ide, ez az a generáció, amelyik nem olvasta a Svejket és a Száz év magányt, nem tudom, meglátjuk. Így húsz év távlatából, abból a két kíváncsiskodó gyerekből itthon és külföldön is kiállító művész lett. Hogy a mester mit ad át? Művészeti oktatásban nagyon gyakori, hogy a mester tematikát, stílust, munkamódszereket ad át. Ilyen esetben sokszor a tanítványból lesz egy kis mester. Viszont az Istvánék munkáit nézve visszaigazol engem, hogy nem csinálnak semmi olyasmit, mint én. Ez azt jelenti – úgy érzem én – nem tudom mit, kitől és hogyan tanultak még, de egy dolgot látok, mégpedig azt, hogy megtanultak keresni. Keresni a művészetben, keresni egy olyan világban amely teljesen összezavarodott, mindenből dömping van, felborulnak az értékrendszerek. Az, hogy valaki keres, már önmagában egy nagy pozitívum szerintem. Egy művész, aki keres. Picasso azt mondta, hogy „én nem keresek, én találok”. De ahhoz, hogy találjunk, keresni kell. Az, amit ők felmutatnak most, sok keresés, tapogatás és gyakorlat – melléfogások, valamint eltalálások eredménye.
Makkai István: Pipe, bronz-2022Veress Gábor-Hunor: Az anyag nem vész el, csak átalakul. Installáció-2022Veress Gábor-Hunor:Hódolat, installáció-2020
Egy kicsit arra térnék ki, hogy mitől rendhagyó ez a kiállítás. Az, hogy ők szobrászok, látszik; bátran elmondhatom, hogy uralják a szobrászat technikáját. A mintázást, formázást, negatív készítést, bronzöntést – ez mind látszik a kisplasztikáikban. De most néhány egyéb jellegű munkára szeretném felhívni a figyelmet, azokra a keresgélésekre, amelyek olyan irányba haladnak, mint a konceptuális vagy a pszeudó művészet. Ezekhez nagyon sok köze van egyes munkáknak. Például a konceptuális művészethez, ami fogalmi, gondolati művészet: a gondolat az elsődleges. Itt van pont mögöttem egy munka, amelyik egy gondolattal játszik –
legyen az politikai, társadalmi, földrajzi a vonatkozásaiban – és kissé viccesen fogalmazza ezt meg. Viszont a konceptművészetnek a lényege az, hogy az ötlet, a koncept a fontos és nem az anyag maga. Itt viszont egy olyan koncept művel találkozunk, mely anyagában is nagyon míves. Drága fekete márványtábla, réz keret, elegánsan megszerkesztett, bemaratott szöveg. Akár a Kultúrpalota egyik emléktáblája is lehetne. Egy másik koncept munka pont a kanálisfedő, amelyik olyan értelemben koncept, hogy bevonja magába nem csak magát a tárgyat, hanem azt is, hogy az anyag nem vész el, hanem átalakul. Képzeletünkben már ott van alatta az egész kanálisrendszer. Egy kicsit olyan ez a munka, mint az a Manzini szobor, amelyik egyszerűen egy megfordított talapzat. Azt írja rajta, hogy Socle du monde – A világ talapzata.
Makkai István: A párna álma, sárgasréz-2019 Veress Gábor-Hunor: Édes teher, bronz, travertin-2021Makkai István: A párna álma-sárgasréz-2019
Ezzel a munkával egy kicsit a pszeudóhoz is elérünk, ugyanis ez egy kanálisfedő, ami teljesen a nehéz fém képzetét kelti, de műanyagból van. A pszeudó az értelmező szótár szerint: nem igazi, állítólagos, látszólagos, becsapó, megtévesztő, olyan mintha. Tehát nem eredeti. Ez a kanálisfedő pedig nem egy nehéz fém, ez „olyan mintha”. Az ötletet értékelem.
A másik pszeudó munka az üllő. Az is azt a képzetet kelti, hogy egy iszonyú súlyos tárgy van felakasztva. Kicsit az érzékeinkkel játszik, azzal, hogy mit tudunk a gravitációról: meghazudtolja a gravitációt. Vagy pedig olyan nagy erővel van kifeszítve, hogy megtartsa azt a tonnát. De nem: az egy pszeudó munka. Egy könnyű, mímelt tárgy, amelyik fémszínűre van patinázva.
Az a terem, ahol a szép nagy vörösréz van leterítve, az is egy pszeudó munka. Csak mi történik itt? A pszeudó általában egy alacsonyabb rendű, olcsóbb anyaggal imitál egy drága anyagot. A kanálisfedőnél, az üllőnél érvényes, de mi van az István munkájánál? Teljesen hétköznapi dolgokat – egy seprűt, egy lapátot – találunk, valamint a padlót imitálja egy nagyon drága anyaggal. Drága vörösrézzel. A pszeudó megfordulásának vagyunk tanúi.
Makkai István: Maszk, vörösrézlemez-2020Makkai István: Tiszta réz, vörösréz-2022
Ugyanakkor ez a munka kicsit abba az irányba is elviszi a gondolatomat, hogy a művész alázata sokszor az anyagot engedi érvényesülni. Olyan anyaghasználatot látunk, amely tulajdonképpen hozzá sem nyúl az anyaghoz: engedi a nyers matériát érvényesülni és annak a minőségét élvezheti a látogató. Egy kicsit olyanszerű munkákra emlékeztet engem, mint az a kiállítás, ahol egy terem meg volt töltve terméskővel, és a küszöbön egy lábtörlő volt. Vagy gondolhatnék Richard Wilsonnak a fáradtolajjal megtöltött szobájára. Másfél méternyi fekete olajjal megtöltött szoba. A munka egyszerűen maga az anyag, a frappáns jelenléte egy matériának. Vagy Michael Heizer amerikai szobrásznak a 30 tonnás szikladarabja amelyik a Los Angelesi Kortárs Művészeti Múzeum bejáratánál van felfüggesztve.
Folytathatnám még több munkát is elemezve, de nem akarok visszaélni a türelmükkel. Inkább azt kívánom, hogy keresgéljenek. Úgy a művészek, tovább, mint a látogatók. Köszönöm!
A 2022. december 8-án, a kiállítás megnyitóján elhangzott szöveg szerkesztett változata.
augusztus 6, 2022|Szűcs László|Rovatok|Videotár
MEGOSZTOM
Élet/Mű – Ujvárossy László
Életút-interjú sorozatot indít az Újvárad folyóirat a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával. Célunk Nagyváradon született, illetve itt élő és alkotó művészek, kulturális személyiségek pályaképének bemutatása. A második epizódban Ujvárossy László Munkácsy-díjas képzőművésszel beszélgetett Szűcs László. Közreműködött Kemenes Henriette. A felvételt Medvéssy Szabolcs készítette.
július 28, 2022|Hajdu Levente|Képtár|Rovatok
MEGOSZTOM
Történetek a kert végéből
Egy darab csiszolóvászon. Ecsetre száradt festék. Rozsdás vaslemezek elhagyatva a kert végében. Kidobni nem szabad, mert jó még. Használni nem érdemes, mert macerás. Valahol, egy elfeledett falu elfeledett földútján valaki a kocsma felé biciklizik. Valaki más rozsdás vasdarabokat pakol be a talicskába. Joan Miró 1936-ban kezdett el sajtolt farostlapra és mindenféle talált tárgyra festeni. 1969-ben Germano Celant elnevezte Arte Poverának a szegényes, értéktelen nyersanyagokból, töredékekből készült művészetet. Magyarországon 1990 körül rendszerváltás volt. Egy Tar Sándor nevű író írásaiban emlékezett meg róla. A Lehel téri piacon ma is előkerül néhány csíkos műanyag szatyor. A nyolcadik kerületben valaki bekeretez egy megfestett csiszolóvásznat. Hajdu Levente talált tárgyakkal, talált történetekkel, csiszolópapírral, homokkal és vízüveggel dolgozik: így beszéli el valóságos és irodalmi élményeiből összegyúrt tapasztalatait. Az anyagok és formák szabad újraértelmezése és újraértékelése látszólag naiv, itt mégis képzőművészeti kontextusban tudatos munkákat eredményez. Ez nem csupán a ready-made fogalmát veszi újra elő, hanem az Arte Povera szikárságával és a lírai absztrakció érzelemgazdagságával is rokonságba hozható. A falra függesztett kép nem “csak” kép, hanem hibrid mű, taktilis lelet, az érintés után sóvárgó matéria. Levente munkájának alapanyaga vaslemez, zománcfesték, csiszolópapír és polisztirol. Mindennapi anyagok, melyek a naponta látott, teljesen profán kompozíciók ipari szépségére irányítják a figyelmet, további kérdéseket felvetve ezek kortárs képzőművészeti kontextusát illetően, a történetmesélés és szubjektív emlékezet szűrőjén keresztül.
Pszota Dalma kurátor
*
Tar Sándor élete utolsó éveiben reggel korán kelt, leült az írógép elé és ebédig írt. Majd elment a piacra, kért egy véres hurkát, a felét otthagyta és betért a Balszélsőbe.
Ott kikért egy kisfröccsöt, meg egy kis vodkát. Majd ezt megismételte félóránként. Délután háromra már majdenm ájulásig itta magát, hazament és az ágyból nézte a plafont órákig. Fejben többször megcsiszolta a plafont P60-assal, majd kikevert egy kis tálkában egy 6-30-ast, húzott egy réteget az ázás helyére, és várta, hogy az anyag meghúzza a glettet. Közben a sárga, félig megkötött zománcfesték kezdett kifolyni az ázás helyén. Először várta, mikor éri el az ágya szélét, majd hagyta, hogy teljesen átáztassa a sárgálló ágynemű huzatot. Hirtelen az egész megkötött, a körmeivel kezdte el kaparászni a festék csillogó felszínét. Aztán mintha kopogtak volna, ettől teljesen összerándult, nem mert megmozdulni sokáig. A szoba fala csiszolóvászonná változott. Ez már se nem falu, se nem város. Templom sincs, a kocsma bezárt 4 éve, mikor a kocsmáros egy reggel összeesett a villanyóra mellett. Most a bolt kertjében vannak kitéve a fehér kerti székek és azon lehet meginni, amit a boltban vesznek a helyiek.
Máskor, mikor már fel tudott kelni, kiment a kertbe és csak órákig nézett egy vaslemezt, amit tavaly tél óta a garázs tetejének elbontása után otthagyott a kerítésnek támasztva egy málló ablaktok mellett. Megígérte Hajnóczy Péternek, a kazánfűtőnek, hogy majd elviheti. Sándor azonban mindig keresett valami kifogást, hogy miért nem adhatja oda.
Egy csiszolóvászon, a P60-as, a vöröses. Egy nap rácsöppen a 6-30-as széria glett. A földre esik, poros marad. Megköt a glett, majd összetörik, lepereg, eldobják, pedig csak le kéne ütni róla a glettet rendesen.
A kerítésfestés után rárakta az ecsetet az egyik lemezre. Ekkor kezdtek megint megindulni a kacskaringós pigment formák, lassan kúsztak csak rá a vaslemez malteres felületére. A zománcfesték hígító szaga keveredni kezdett a kisvodka elfeledett aromájával. Tetszett neki, hogy nem kell hozzányúlnia az ecsethez. Lassan egybefolyt a sárga és fehér festék a lemez rozsdáiban. Elképzelte, hogy áthívja egyszer Reisenbüchler Sanyit, a kultúrházban a filmklub felelőst, hogy nézze meg, neki hogy tetszene. Azonban attól félt, hogy Sanyi azonnal kihívná rá a mentőt. Ekkorra Reisenbüchler Sanyi már annyira megutálta az embereket, hogy nem volt hajlandó elmenni vásárolni se, inkább elkezdte összevágni a kedvenc filmjeit úgy, ahogy ő emlékszik a különböző jelenetekre.
Ha egyszer túl lesz ezen Jerofejov, felhívja az összes szolgáltatót, és megkérdezi egyenként, hogy mennyi tartozása van. Kifizeti majd az egészségbiztosítását is és elkezd végre félrerakni. Elmegy dolgozni nyolc órában, mint az emberek, adózni fog, és egyszer hitelképes lesz.
Majd elhatározza, hogy eleinte egyedül nem, nyolcig nem, hétköznap nem, végül már csak ünnepeken fog inni. Nóra nem jön. Petuskiban sosem virágzik a jázmin, és madárdal nincs.
Hajdu Levente
Itt megnézhető a kiállított videó:
Itt hallgatható vissza a kiállításon elhangzó hanganyag:
Hajdu Levente 1991-ben születtett Debrecenben. Budapesten él és alkot. Alapvetően képzőművészettel foglalkozik, írással csak pár éve. Mindemellett reménytelenül vár a művészeti alapjövedelemre. A kiállítás Budapesten a Nyolcésfél-ben volt látható 2022 tavaszán.
július 24, 2022|Ujvarad Admin|Fényjáték|Rovatok|Videotár
MEGOSZTOM
Élet/Mű – Jakobovits Márta
Életút-interjú sorozatot indít az Újvárad folyóirat a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával. Célunk Nagyváradon született, illetve itt élő és alkotó művészek, kulturális személyiségek pályaképének bemutatása. Az első epizódban Jakobovits Márta keramikusművésszel beszélgetett Szűcs László. Közreműködött Kemenes Henriette. A felvételt Medvéssy Szabolcs készítette.
április 27, 2022|Ujvárossy László|Fényjáték|Rovatok
MEGOSZTOM
Ki volt Butak András?
Butak András Munkácsy Mihály-díjas vizuális művész, 2013-ig a szombathelyi Savaria Egyetemi Központ Rajz Intézeti tanszékének vezetője, Bukarestben született (1948), de 1981–2021 között Budapesten élt és alkotott, 2021. december 4-én hunyt el.
A vele kapcsolatos múlt idő, akár „az idő áramát meg –nem –kerülhető emlék” nem hagy nyugodni. Végtelenül sajnálom, hogy már nincs többé köztünk és barátságunk itt most megszakadt. Melegszívű, sajátos humorral bíró, főként grafikusok, de a vizuális művészek közösségéért önzetlenül dolgozó, mindig a közérdeket figyelembe tartó ember volt, és amit külön szerettem benne, a házias vendéglátását különösen a saját ínyenc receptje szerint készített halászlét.
Butak András
Nevével először 1976-ban a kolozsvári festészeti pavilon archívumában találkoztam, amikor a frissen végzettek festményei a falnak támasztva sorakoztak, melyeket Ion Andreescu-ösztöndíjasként hagyott hátra az intézetnek. Kevés embernek adatott meg az a kiváltság, hogy elvégezhesse az egyetem ötödik évét, neki sikerült. A kihelyezett pedagógusi munkahely kényszerpályáját korán elhagyva, egyéves, Brassóba helyezett középiskolai oktatás után, szülővárosába iramodott. A bukaresti létben bizonyára nem a szakmájával egybevágó munkát talált, de azt kárpótolva színes ceruzával készített rajzsorozatait a 35-ös Műhely bukaresti nemzedékének legjobbjaival állította ki.
A diktatúrába zárt világ szorításából – több kollégájával együtt – 1981-ben áttelepedett Budapestre. A magyarországi művészeti szcénában már grafikusként vált ismertté. Azért alakulhatott ez így, mert az áttelepedése után megismerkedett a Váci Grafikai Műhellyel, annak alkotók számára kialakított álomszerű felszereléseivel: kőnyomó préssel, kiváló szitarámákkal, festékekkel, az ottani technikusok minőségi rátermettségével, a művészet iránt alázattal, szeretettel és akár az alkotói folyamat során fellépő technikai problémákban való együttgondolkodó mesterek segítségnyújtásával. Hamar felmérte, hogy ilyen körülmények között a hatékony kísérletező kreativitás, rövid idő alatt káprázatos eredményeket szülhet és belevágott a kísérletező munkába. Kezdetben a nyolcvanas évek elején foglalkoztatta az organikus és a mértani rendszer vizuális kontrasztjának gondolata, amit az Önállósuló tér (1983) című sorozatával mutatott be. Színes ceruzarajzai, mint valami igényes topográfiai útmutatók, négyszögű horizontális regiszterekbe rendezett tájabsztrakciók voltak. A sík tájból kiragadott vagy éppen becsúsztatott sziklaszilárd elemek jellemzően meghatározták munkásságának rendezési elvét. Később a panoráma elhagyásával megmaradnak a vízszintes keresőnégyszögek montázsai. Technikailag is újszerű kísérletnek számított a kisméretű magas nyomtatású gipszmetszet reprodukcióinak színes szerigráfiával való felnagyítása és nyomtatása.
Butak A. Növekvő kőzet,1990, gipszmetszet, 30×40Butak A.Napló-Könyvek 1956 2009 művészkönyvek 0013
A címek gyakran a tudomány objektív világából kölcsönzött hullámhatásra reflektálnak, talán azért, mert a két különböző technika fúziójából létrejövő szubjektív képben a feszültség a két különböző forrású hullám találkozásánál keletkezett interferencia jelenségével azonosítható. Lásd például az InterferenciaD (1994), a Hullámzás (2000)vagyaz Elmozdult rétegekC.(2005) című metszeteit. Munkásságának érdeklődése tartósan a fizikai jelenségek felé mozdult: Növekvő kőzet (1990) Körforgás, (1996) Építmény (2000) stb. Az elkötelezett képgrafikusi munkájával párhuzamosan művészkönyvekkel is kísérletezett. Amíg a metszetein és a papírművészetben elvont fogalmakkal dolgozott, addig a művészkönyvek kategóriájában látszólagos írásgesztust, kordokumentumot, újságrészletet és fényképeket használt. A vizuális narráció helyett a drámai feszültséget itt is a kontraszt eredményezte. Bizonyítékul hozom a Napló – Könyvek 1956 című leporellószerű alkotássorozatát, ahol a korabeli újság nyomtatott betűit felülírja a kézzel írott szöveg személyes drámája. A tankok identitását a kinagyított cirill betűk igazolják és a hadigépezet ellenében, a nép fegyvere marad az utcakő, ezt követi a temérdek borzalom. Ugyanaz, amit naponta látunk ma Ukrajnáról készült felvételeken. Butak saját élményein és a dokumentumokon keresztül 2009-ben próbálta közel hozni a nézőt a történelem sötétségéhez. De most láthatjuk, hogy szerzőnk egyben anticipálta, egy újabb független ország elleni brutális orosz invázióját, amit a legszörnyűbb álmunkban sem gondoltuk volna, hogy 2022-ben újból megtörténhet.
Butak A. – Önállósuló tér,1983, színesceruza, papír
Butak András közéleti tevékenységéről többet kell írnom, hiszen azon ritka kolléga és barát volt, aki soha egy percig sem felejtette el, hogy honnan jött és amint tehette, segítette honfitársait. Intenzív kapcsolattartás köztünk a ’90-es évek után jöhetett létre, amikor már én is átjárhattam Magyarországra. Az első ilyen alkalomnak a Várakozás és Kitörés (1990) című, romániai fiatal képzőművészek határon túli szabad tárlata bizonyult, melynek katalógusát és a Szombathelyi Képtár helyszínének megtalálását, valamint a kiállítás érdekében a román és a magyar minisztériumi intézmények hatékony együttműködését jelentős részben Butak Andrásnak köszönhetjük. András a Magyar Képző-és Iparművészeti Társaságok Szövetségének és a Magyar Grafikusművészek Szövetségének elnökeként, a váci Országos Grafikai Műhelyben többször szponzorálta a nagyváradi grafikusok ösztöndíjait, később pedig a már átalakult Nalors Grafikai Kft által üzemeltetett nyomdában ugyanazt tette.
Chikán Bálint művészettörténésszel együtt a Nagyváradon kiadott Kelet–Nyugat irodalmi és művészeti hetilap által kért képzőművészeti képanyagot, ahányszor szükség volt rá, biztosította. Kiegyensúlyozott természetének köszönhetően, ha adminisztrációs problémába ütközött, jó kedéllyel leginkább azt hangoztatta, hogy ő Ceaușescu idejében a Ferentari (Bukarest 5. kerületi lakónegyede, mely arról hírhedt, hogy itt történt a legtöbb erőszakos bűncselekmény, autólopás, egészségtelen a környezet stb.) iskoláit járta, így töméntelen tapasztalattal felvértezetten áll a nehézségek elé.
Butak A. Napló-Könyvek, 1956-2009, művészkönyvek
Szakmai tevékenységén kívül számtalan közéleti feladatot vállalt, érdemben hozzájárult a magyarországi független művészeti társaságok létrejöttéhez. Stefanovits Péterrel közösen 1993-ban létrehozták a Magyar Grafikáért Alapítványt, hogy segíteni tudják az ifjú és idős grafikusművészek alkotói tevékenységét. Gyakran részt vett szakmai zsűrik munkájában lásd Salgótarjáni és a Miskolci Grafikai Biennálékat megelőző válogatási listákat, valamint díjalapítóként anyagi támogatást adott az erre érdemes tehetségeknek. A szövetség 1991-től 2021 decemberéig évente legalább egy fontos rendezvényt szervezett, közülük most csak keveset említek, ilyen volt például az Erotika a Kortárs Magyar Grafikában, melyet az Üblacker Hausl Galériában, Münchenben is bemutattak, az Újpest Galéria Kisgrafika tárlatai, a Vallomások a vonalról és a Különös nyomatok című kiállításokat a Vigadó Galériában említem, de ugyancsak ő jegyzi a Szekszárdi Országos Színesnyomat kiállításának a gondolatát is. Az Óriási Rajz, a Műcsarnokban (2000) és sorolhatnám.
Benes Józseffel, Kovács Péter Balázzsal együtt kiadták a Magyar Grafikusművészek Szövetségének Grafikai műtermek című nyomtatványát, továbbá felelős szerkesztője volt az ART fórum Magyar Képzőművészeti Társaságok Szövetségi kiadványainak is. A kolozsvári Képzőművészeti Egyetem alkalmazottjaként meghívott az első Országos Grafikai Konferenciára (1993), így jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Dusza Éva a diákjainknak felajánlja a szakmai gyakorlatra való pályázási lehetőséget a Miskolci Grafikai Műhelybe.
Nagyon hosszú lenne a lista jótéteményeinek felsorolásával. A közös zsűrizések emlékei mellett a nagyváradi piacon sem fogja sajnos már a juhsajtot meg a kecskeszalámit keresni. Amíg élek, jótetteire emlékezni fogok! Nyugodjon békében!
Butak A. – Interferencia D, 1994, szita, 60×80 cm
április 4, 2022|Vécsi Nagy Zoltán|Fényjáték
MEGOSZTOM
IttMást – Romániai magyar képzőművészet 1975 és 1989 között
A válogatásról
Az IttMást kiállítás összeállításakor azok az 1975 és 1989 közötti romániai magyar művészegyéniségek, művészcsoportok életműveiből válogattunk, akik annak idején a hivatalos kulturális elvárástól, ízléstől, ideológiától eltérve, a korábbi helyi kánont is felrúgva, egy másik, szabadabb világ bűvöletében, azaz csupán lelkiismeretüket követve alkottak arra törekedve, hogy formailag, de tartalmilag is lehetőleg új vagy újszerű autonóm műveket hozzanak létre. Ezzel a törekvésükkel tulajdonképpen a maguk területén, a hazai magyar képzőművészetben, megelőlegezték a hamarosan bekövetkező rendszerváltást. Sajnos a többségük ebben a változásban nem bízva, renitensnek számító alkotói tevékenységükkel akarva-akaratlanul más, szabadabb országokba való „menekülésüket” készítették elő, az ő munkáikból kizárólagosan csak az itthon készültekből válogattunk.
Egy másként alkotó nemzedék
Az 1975 és 1989 között a maguk helyét kereső fiatal nemzedék művészei sok nézőpontból találták szemben magukat a szocialistának mondott, de lényegében elnyomó, a lakosság életszínvonalát a létminimumra szorító, a szellemi életet pedig egy hamis ideológia foglyaként egyfajta kulturális karanténban tartó, minden szempontból megcsontosodott társadalmi struktúrával. Miközben, minden utazási korlátozás és információmegvonás ellenére is, egyre több hír jutott be az országba arról az eladdig elképzelhetetlen képzőművészeti stílusburjánzásról, amelyet többek között a hatvanas-hetvenes évek hippi mozgalmai és az újbalos diákmozgalmak, valamint leginkább a divatban és a könnyűzenében megtestesülő popkultúra, de nem kevésbé az akkor még a maiaknál sokkal több fiatal figyelmét lekötő kereskedelmi galériák és a nemzetközi seregszemlék generáltak a nyugati világban. A művészek, ha erősen korlátozott számban és alkalommal, de mégis meg-megtörténő utazásaik és ideutazó külföldi kapcsolataik révén, valamint a minden akadályoztatás ellenére is becsempészett művészeti irodalomból és szakfolyóiratokból fogalmat alkothattak a nyugati művészet akkori sokrétű és csábítóan szabad voltáról és állandó megújulási trendjeiről. Ráadásul a neoavantgárd irányok expanzív természete a Romániához képest viszonylag szabadabbnak tekinthető szomszédos „testvéri” kommunista országok művészeti életét már előbb, a hatvanas években kikezdte, megkérdőjelezve és megtagadva az eladdig többnyire csak egy üdvösnek tartott irányba, ideológiai és esztétikai mederbe kényszerített „parttalan realizmus” néven emlegetett művészeti felfogást. Romániában az egyre abszolutisztikusabbá váló, a társadalmat erőszakkal homogenizálni kívánó hatalom eleinte minden eszközzel tiltani és korlátozni próbálta ezeket az új művészeti tendenciákat, később a társadalmi nyomást érzékelve taktikát váltott. A Képzőművészek Szövetsége ekkor alakította meg a fiatal művészeket tömörítő, központilag törvényesített alkotóköreit, amelyeknek keretében részleges engedményeket tett az új formák és bizonyos új tartalmak megjelenését illetően, azzal a kikötéssel, hogy ezek politikamentesek legyenek. Ennek közvetlen folyománya az egyszerre alulról építkező, de felülről is irányított alkotóköri hálózatnak keretet adó 35-ös Műhely (a 35. életévüket be nem töltött képzőművészek országos szakmai szervezete) megalakítása a Romániai Képzőművészek Szövetségének fiókszervezeteként. E műhelyben való tagság a szövetségbe való bekerülés felvételi előszobája volt. Ennek a szervezetnek a vezetője Ana Lupaș textilművész, a kolozsvári főiskola tanára volt, de fontos szerepet játszott működtetésében a bukaresti képzőművész, Wanda Mihuleac is. Mindketten európai ismertségű kiváló művészek, akik a tárgyalt időszakban a politikai vezetés bizalmát élvezve szabadabban mozoghattak a nemzetközi művészeti szcénán. A 35-ös Műhely azoknak az alternatívnak számító csoportos megnyilvánulásoknak és kiállításoknak adott helyet, amelyeknek keretében nyilvánosságot kaphattak a homogenizáló törekvések ellenében fellépő, az akkorra már a művészeti szférában megállíthatatlan radikalizálódást és a plurális szemlélet szellemét éltető és generáló neoavantgárd művek és művészeti események, akciók.
Nagy Árpád PIKAKuti DénesSzabó Zoltán Judoka
A 35-ös Műhely központi szervezetének farvizén születtek meg olyan csoportok, mint a korábbi Apolló körből (1975–1980) átstrukturálódott marosvásárhelyi Műhely Alkotókör, utóbb MAMŰ, amely mindössze 1980 és 1983 között működött Romániában. A Marosvásárhelyi Műhely jellegzetes művészi megnyilvánulásai voltak a happeningtől és a performansztól jól elkülöníthető műfajként meghatározható „tájakciók”. Kiállításunkon olyanok képviselik az alkotókört, mint Elekes Károly, aki a csoport vezéregyénisége volt, a Marosvásárhelyi Műhely (MAMŰ) alapító tagja, a csoport kiállításainak és (táj)akcióinak legfőbb programadója, számos művészeti esemény szervezője. Ő volt az Ötödik évszakantológia egyik szerkesztője és nem mellesleg sajátos arculatának tervezője is. Ez a kiadvány 1980-ban korszakhatárt jelentett azzal, hogy széles körben mutatta be a fiatal képzőművészeket a szintén fiatal irodalmárok, esszéírók, filozófusok mellett. Elekes a magánmitológiájának részévé tette a konceptuális művészetet, az identitást és a kulturális, valamint az ökológiai problémákat mindig előtérben tartó, az intermedialitás gyakorlati megoldásainak sajátosságát állandóan kutató, kísérletező természetű alkotói magatartást. Intenzíven foglalkozott a képzőművészeti események fotódokumentálásával is, jelentős volt a mail art és land art tevékenysége. A neoavantgárd művészet szinte minden műfajában alkotott. Mellette az alkotókör legaktívabb egyenlő jogú tagjai: Garda Aladár képzőművész és díszlettervező, aki sajátos grafikai és fotóeljárásokkal kísérletező alkotói tevékenysége mellett számos művészeti akció, esemény és performasz alkotó-szereplőjeként is kitűnt, valamint Nagy Árpád PIKA, aki azon túl, hogy jelentős konceptuális grafikai művek alkotója volt, elévülhetetlen érdemeket szerzett azzal, hogy a neoavantgárd szellemiséget a színházi díszlettervezéseiben is érvényesítette. Fontos művészeti mozzanat az utóbbi életpályáján, hogy 1982-ben Elekes Károllyal együtt – a Securitate által is dokumentáltan – marosvásárhelyi lakásán Multimediális születésnapnak nevezett művészeti eseményt szervezett. Ezt megelőzően a kiállításunkon most nem szereplő Krizbai Sándornál, a MAMŰ egyik katalizátor egyéniségeként is ismert tagjánál történt egy fontos zárt körű művészeti esemény, a Velicsek Gusztávval közös Contra Fouché akcióprogram. Ugyancsak ide, a marosvásárhelyi alkotókörhöz tartozott Ady József is, aki markáns képviselője volt annak a kelet-európai neoavantgárd művésztípusnak, amely a táblakép és a képgrafika műfaji határain belül maradva mutatott alternatívát a későszocreál kánonnal szemben. Ilyen volt György Csaba (Borgó) barokkosan sűrűvérű festészete (és textilművészete) is, aki kromatikus rendbe állított színeivel és kvázi-heraldikai rendszerbe állított formaelemeivel sajátos belső világának leképezését teremtette meg. Kacsó István a lelki mélységek búváraként, a keleti kultúra bűvöletében a világegészben alkotó énjét kereste, többek között egy sajátos vizuális napló egyszerre tárgyilagos és misztikus fotóival. Kuti Dénes mikrostruktúrájában rendkívül gazdag korai képei konceptuális land-art projektekként vagy egy katasztrófafilm díszletét idéző festményekként is leírhatóak. Későbbi festményein a táj fokozatos spiritualizálódását követhetjük nyomon. A keramikus végzettségű Szörtsey Gábor radikálisan konceptuális, újdada munkáival tűnt ki az alkotócsoportból. Kiállításunkon bemutatott rajza előrevetíti későbbi műveinek neoexpresszív jellegét, sőt a megállapodott művész szubjektíven konstruktív stílusát is. A marosvásárhelyi alkotócsoport legmarkánsabb személyisége Szabó Zoltán Judóka volt, aki a csoport feloszlása és tagjainak kivándorlása után helyben képviselte tovább a társaság szellemiségét, a rendszerváltás utánra is átmentve azt. Történelmi, kulturális, de fizikai és lelki dimenziókat is átlépni képes alkotói ereje kétirányú asszociációs módszerének volt köszönhető, amellyel a formát egyszerre bontotta és építette, a tartalmat kiürítette és betöltette. Alkotásaiban a vizuális paradoxonokkal erősített egyediségen túl az anyagválasztás és a formálás kulturális toposzokkal való rokoníthatóságán keresztül a személyes lelki kötődések is megmutatkoznak.
Fél esztendő leforgása alatt két jelentős tárlat nyílt a nagyváradi keramikus művész, Jakobovits Márta munkáiból, előbb a múlt év tavaszán Sepsiszentgyörgyön, az Erdélyi Művészeti Központban, majd decemberben Bukarestben a Kortárs Művészetek Múzeumában. Utóbbi tárlat április közepéig látogatható.
Mit jelent számodra ez a bukaresti megmutatkozás?
Nem is álmodtam, hogy engem meghívnak egyéni kiállításra a Kortárs Művészeti Múzeumba. Csak akkor hittem el, amikor Bukarestből lejöttek Váradra, mindent megnéztek, végigfotóztak az igazgató megbízásából, még a vázlataimat is. Éppen elő volt készítve az anyagom a sepsiszentgyörgyi kiállításra. Mondtam is nekik, most jöjjenek, még nincs becsomagolva. Utána beindult rendesen a dolog.
Kinek az elképzelése dominál a tárlat előkészítésekor?
Én mindig hagyom a kurátor szándékát érvényesülni, hiszen az ő feladata is alkotói munka. Az, hogy ő mit tud felmutatni, ahhoz a térhez, amit kiválaszt, amiben dolgozik, abban milyen dialógus jön létre. Vagy, hogy a munkáim együttese abban a térben milyen tartalmú árnyalatokkal gazdagodik. Az egyéni kiállításon rendkívül fontos a térrel való dialógus.
PárkákA kő emlékezete. Mázazott samott, 32 x 30x 4 cm, 2014A nagy kör (részlet)Jakobovits-Marta-EMUK-2021. (Fotó Barabás Zsolt – EMŰK)A nagy kör(részlet), 2000
Nem is kérik? Ahhoz hasonló ez, amikor a rendező nem örül annak, ha a szerző beleszól a munkájába?
Olyan kiállításom is volt már, például Mogosoaia-n, amikor a kurátor hagyta, igényelte, hogy én játsszak abban az elvarázsolt térben. Az nekem is élmény, hogy mit alakítok ki. Hasonlóan történt a római kiállításomon is, ott is hagyott a kurátor játszani a munkáim elhelyezésével. Vigyázni kell, hogy ne legyen zsúfolt, arra, hogy ne akarjak feltétlenül mindent megmutatni. Csak azt, ami akkor lényeges, ezt meg kell tanulni. A kiállításrendezés egy másik szakma. A bukaresti kurátorom, Mălina Ionescu, – anyja-apja nagy művészettörténész volt, tiszteltem a munkásságukat, hallgattam előadásaikat – egy negyvenes nő, ami azért fontos, mert engem érdekel, hogy egy következő generáció hogyan reagál a dolgaimra. Már teljesen kövület vagyok az ő szemükben? Én ösztönösen dolgozom, megengedem magamnak azt a luxust, hogy ne érdekeljen, tetszik-e valakinek vagy sem az, amit csinálok. Mindig magamat akartam felfedezni, azt, hogy én magam hogyan fordítódok le azokban az érzetekben. A vizuális nyelvezetet sokféle módon lehet használni. Fontos, hogyan lépek kapcsolatba dolgokkal empatikus, ösztönös beleérzéseken keresztül. Olyan dolgokkal, amelyekről azt gondolom, hogy közöm van hozzájuk. Nagyon vonzanak a természeti dolgok, kövek, ágak szólítanak meg, dialógust folytatok velük, minden metamorfózis, mimézis különböző megközelítésekből.
Mennyiben különbözik a két tárlat azon túl, hogy a fővárosi retrospektív jellegű?
Ahhoz a bukarestiek ragaszkodtak, hogy a kezdetektől nyújtsunk képet a pályámról, a sepsiszentgyörgyi nem ilyen jellegű volt, ott Madaras Péter szobrász volt a kurátor, a választást az ő esetében is teljesen rábíztam. Nagyon jól csinálta, a munkáknak életük volt, szuszogtak. A sepsiszentgyörgyi kiállítást a bukarestiek megnézték, s az egészet átvették, kiegészítve a kezdetektől. Nagy együtteseim mind jelen voltak, a Nagy kör, a Zarándoklat, a Folyamat, ezek mind a tárgyak születésének a logikáját, az én lappangó logikámat adják vissza. Örültem, hogy nem szóltam bele a dolgokba.
Összesen négyszáz négyzetmétert kaptam a Kortárs Művészeti Múzeumban, s a kurátor mellett volt egy szakember, aki megépítette, elkészítette a tér koncepcióját. Őt Kim Attilának hívják, nagyon aktív és különleges figura, aki szépen megtervezte számomra a teret. Hófehérben gondolta el, az Elemelkedés kompozícióm mint egy oltár kapott helyet a perspektíva végén. A kiállítás címéhez, A megtett út része is kapcsolódott, a Nagy kör is kiemelt szerepet kapott, ez tetszett nekem. Elvitték Bukarestbe a kísérleteimet is, a tesztek a karzaton kaptak helyet, mint egy könyvtárban. Ez az én kerámia-könyvtáram.
Művészileg hogyan érintett a két esztendeje tartó járvány, a bezártság?
Erősen meg voltam ijedve, de azért nem unatkoztam egy percig sem. Nem mertem kimenni a házból, de mindvégig jól lefoglaltam magamat. Olvasok. Írok. Dolgozom. Új munkákba is kezdtem, de mindig van valami folyamatban is.
Vannak-e ambíciózus terveid 2022-re?
Túlélni. Márciusra hívtak Londonba, de ezt túl korainak éreztem, viszont a novemberemet odaígértem. Ott már volt egyéni kiállításom, az Elizabeth Xi Bauer Art Platform foglalkozik a műveimmel, a népszerűsítésükkel. Adtak is el a munkáimból, folyton kérnek azóta is, csak én nem küldtem. Szeretem magam mellett tudni a kerámiáimat, ennek köszönhető, hogy meg tudtuk most rendezni a kiállítást Szentgyörgyön is, majd Bukarestben. Úgyhogy most szélnek eresztettem őket. Hosszú pórázon vannak. Erre az évre vannak meghívásaim Budapestre, illetve Iasi-ba is kaptam egy bukaresti művészettörténésztől érdekes felkérést, pedig nem ismertem. Szeretem az ilyen találkozásokat, amikor valaki ismeretlenül meglátja a dolgaimat, s rámkérdez, lenne-e kedvem vele együtt dolgozni. Vladimir Bulatról van szó, aki látta korábban a Mogosoaia-i kiállításomat, írt is róla egy remek cikket.
Hölgyeim és Uraim, kedves Egybegyűltek, és majdnem azt mondtam, igen kenetteljesen, hogy „tisztelt ünneplő Gyülekezet”! Nagy megtiszteltetés számomra, hogy megnyithatom ezt a jubileumi kiállítást, és ennek kapcsán úgy beszélhetek, mint ahogyan filozófiatörténészi szakmámból fakadóan művészeti kérdésekről egyedül beszélni tudok. Úgy lépek fel itt, mint Jovián György monográfusa, és az, amit a művészről gondolok, ott van a könyv[2] lapjain. Most viszont valami olyasmit próbálok mondani, ami ennek a kiállításnak a kapcsán az említett gondolatokhoz hozzátesz valamit. Egy biztos: nem szeretném ismételni magam. Legfeljebb érthetőbbé akarom tenni, amit Jovián kapcsán a festészetből megértettem. A szövegem apropóját az is adja, hogy az elmúlt hetekben kritika jelent meg az említett könyvről az egyik magyarországi országos napilap[3] hasábjain. Nem mentes némi iróniától, hogy a cikk szerzője annak a „kellemes meglepetésnek” adott hangot, hogy én magam a könyvben „kerek mondatokban” és „logikus összefüggésekre rávilágítva” mutatom fel a Jovián György életműve mögött azonosítható folyamatokat. Csak reménykedni tudok abban, hogy a ma esti közönségnek is tudok még szolgálni hasonló meglepetésekkel.
Lány unikornissal/À mon seul désir, 2017, 170×110, olaj/vászonOxidátor (részlet), 1979, 100×70, olaj, vászon, a nagyváradi Francisc Hubic Művészeti Iskola, tulajdonaA szabadság vezeti a népet (a barikádra) – Delacroix nyomán, 2016, olaj, vászon, 170×110, Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár tulajdona
Szakmai ártalomból fakadóan is szeretném röviden pontokba szedni, hogy miről akarok beszélni. Számszerűen három kérdésről. Az első a kiállítás háttere, motivációja és jellege. Amásodik a realizmus problémája a festészetben – általános fogalmakban, de J.Gy. munkái által érthetőbbé téve. Aharmadik pedig az, hogyan tudunk számot adni egy egyszerű mesterség bonyolult természetéről. A festészet ilyen, és az, amiről az első két pontban szólok, ebben a témába kulminál.
I. A kiállítás nem valódi életműkiállítás. Igen sok minden nem szerepel benne Jovián teljes életművéből. Annak csak egy, még ha igen nagy szeletére kíváncsi, vagyis arra, amely 1983-mal vette kezdetét, az első teljes évvel, amelyet a festő Nagyváradról Budapestre költözve a fővárosban töltött. Nem is igazi retrospektív kiállítás ez, mert az 1990-es és 2000-es évek több aspektusa hiányzik a tárlatról. Igazság szerint ez egy olyan válogatás, amely a jelzett, és máig tartó periódust egy bizonyos szempontból vizsgálja, illetve mutatja be.
Elégia (Ablak), 1977, olaj, vászon, kollázs, 100×80, magántulajdonAz én barokk hangulatom (Mon état d’âme baroque), 1980, 120×120, vegyes technika, magántuladon
Még egy megjegyzést a kiállítás címéről, és annak nómenklatúrájáról. Az első ilyen, római számokat használó megnevezést az ötvenéves jubileumi tárlat viselte 2001-ben, az akkor az Ernst Múzeum kötelékében működő Dorottya Galériában. A Dorottya Galéria ma már nem létezik, épülete is meghajolt a legmodernebb világ előtt.[4] Viszont – mint oly sokszor előtte a magyar kortárs művészetben – a mi esetünkben is itt kezdődött egy máig tartó folyamat. Ez a kezdőpont volt az „L”.[5] Ezt követte tíz évvel később, 2011 novemberében, a Kiscelli Múzeumban a Jovián LX,[6] majd újabb egy évtizedre rá a Jovián LXX. Meg kell jegyeznem, hogy a római számoknak van valami, a kumulatív tipográfiából fakadó megnyugtató, ugyanakkor inspiráló hatása. Mint jól tudjuk, a római szám-karakterek egy adott ponton túl nem a legmegfelelőbbek a kalkulus céljaira, de rendkívül jól érzékeltetnek folyamatokat. Például az idő múlását vagy az emberi sors alakulását. Az L–LX–LXX sora ennek tökéletes példája. Ez a kiállítás tehát nagyrészt azt mutatja, hogy mi történt Jovián Györggyel az elmúlt tíz évben, milyen témákon dolgozott tovább, melyekre vált újból, vagy éppen újonnan fogékonnyá. Legfőképpen pedig azt, hogy mi az, amit az ide vezető útból máig fontosnak láthatunk. Itt van például az 1983-as kettős portré, amely Joviánt első budapesti művészeti ösztöndíjához segítette, és amely ma a Nemzeti Galéria tulajdona, viszont nem szerepel annak állandó tárlatán. A maga eszközeivel, de mégis ez a figurális festészet egyik korabeli markáns, de ma is frissen ható darabja. Mutatja, hogy a figurák iránti elköteleződés még az absztrakció és önreflexió idején is folytonosan ott volt. Itt van a Jovián LX egyik kiemelt műtárgya, a Pallium Mariae, amely egy Mantegna-parafrázisba oltott önarckép, a Bontás-sorozat bizonyos kiemelt képei, valamint Aláng című képciklus két darabja. Közülük az utolsó, a Baljós előérzet alcímet viseli, és Jovián legújabb munkája, amely most kerül először kiállításra és tulajdonképpen egy szűk családi és baráti körön kívül senki nem is láthatta eddig.
Kettős portré, 1983, vegyes technika, 100×140, Szépművészeti Múzeum, Budapest tulajdonaKettős portré II, 1987, tollrajz, pasztell, 70×100. A kiállításon ugyan nem szerepel, de tökéletesen mutatja Jovián vonzódását a sorozatok készítéséhez.
II. Említettem, hogy ez nem egy retrospektív, hanem olyan kiállítás, amely egy erős szempont szerint válogat az elmúlt negyven év bizonyos alkotói folyamatainak eredményeiből. Felmerül a kérdés, hogy mi is ez a központi gondolat? Ez a gondolat a realisztikus ábrázolásé vagy a festészeti realizmusé. A dolog érdekessége, hogy „realizmus” nem egy létezik, hiszen a realizmus fogalma a realitással, a valóság alakulásával, illetve azzal együtt változik, hogy a művész ebből mit is akar megmutatni.[7] Hogy egy festmény, műalkotás természethű avagy élethű-e, ezek a kérdések csak segédfogalmakat hívnak elő, de nem változtatják meg az alapvető tényállást. A hiperrealizmus (nem csak a Bontás-, hanem az Erdő-sorozat esete erre a tipikus példa) is csak a természethű ábrázolás egyik példája. Hiába áll ez a legközelebb a szigorú értelemben vett optikaihoz, mégis egészen sajátos az a világ, amelyet ábrázol. A valóságábrázolás különböző igényszintjei és igényei akkor válnak érthetővé, amikor bizonyos képek motívumai, illetve a valóságábrázolás egészen különböző formái egymás mellé kerülnek a kiállítóteremben. Sőt, olyan festmények esetében, mint a Delacroix-parafrázis magán a vásznon is úgyszólván egymásra tevődnek. A romok ábrázolásának hiperrealizmusa és az allegorikus szabadság-figura mágikus realizmusa egészen másneműek, mégis képesek egy harmadik típusú valóságot együtt érzékeltetni. Hasonló a helyzet az Alvóval, amely a hiper-reálisból is egyszerre kettőt helyez egymás mellé, vagyis egy hiperrális (a római epitáfiumos posztamens) és egy inkább hiper-naturalisztikus (a hajlék nélküli férfi) ábrázolásmódot.
III. A festészetet, mint mesterség iránti tiszteletet úgy lehet a legjobban kifejezni (azon túl, hogy rengeteget festünk), hogy amikor csak tudjuk, megpróbáljuk tisztázni mindenki előtt annak meglehetősen sajátos természetét.[8] Miközben a festészet egy olyan mesterség, amely hétköznapi kellékekkel egy pofonegyszerű dolgot akar előállítani, ennek megvalósítása mégis pokolian nehéz. A festészet művelésének fizikai gátja tulajdonképpen vajmi kevés, de mégsem működik akárki, és akármilyen mester kezében. Miközben a feladat látszólag nem éri el a rakétatudomány komplexitását, mégis rendkívüli módon megterhelő annak bonyodalmain átrágnunk magunkat. Az például – ami a kiállítás képein is jól látszik –, hogy Jovián előszeretettel fest sorozatokat, éppen ehhez a gondolathoz illeszkedik. Roppant nehéz eljutni a festészetben a megvalósítás egy olyan szintjére, amelyben meg tudunk elégedni azzal, amit felvittünk a vászonra. Ezért van nagy szükség arra, hogy ha kell, akkor a témát, akár más háttér előtt, és más paraméterekkel, de újra és újra megfessük. Nehéz olyat alkotni, amely végül, saját belátásunk szerint is képes arra, hogy gondolatokat ébresszen.
Az alvó, 2010, olaj, vászon, Székesfehérvári Egyházmegye tulajdonaA láng III. Baljós előérzet, 2021, olaj, vászon, 170×200Pallium Mariae, 2011, olaj. vászon, 170×200, A BTK Kiscelli Múzeum Fővárosi Képtár tulajdona
Hogy a II-es és a III-as ponthoz is kapcsolódó példát mondjak: nézzük meg a már említett Kettős portrét 1983-ból. A témának Jovián többször nekigyürkőzött. Figyelembe véve azt is, hogy papíron az azonos névvel illetett műfaj már évszázadok óta létezik, nem is kapott túlságosan sok variációs lehetőséget. Két portrét kell egyetlen vásznon megfesteni, hogy az revelatív kontrasztot tárjon elénk: olyan ellentmondásos együttállást, amelyből tanulságokat lehet leszűrni. Olyannyira behatárolt ez a műfaj, és annyira keveset változtak annak ismérvei, hogy adekvát kérdés lehet: nem a társadalmi körülmények és az ebbe ágyazott művészi szándék változott mégis igen sokat eközben? Hiszen a különböző korok képeiből, a műfaj alapvető paraméterein kívül nem sok mindent lehet leszűrni Jovián képére vonatkozóan. És ha ebben az irányban keresgélünk, akkor azt sem fogjuk megérteni, hogy milyen mennyiségű munka és hány előtanulmány kellett ahhoz, hogy ez a szinte negyven éves kép ma is frissen hasson ránk. Az önkínzás és a meghasonlás ábrázolása ugyanis igen nehéz akkor, ha nem szeretnénk, hogy a dolog önreferenciális legyen. Nem minden megszenvedett műalkotás tud jó képet adni az emberi szenvedésről.
Végezetül pár szót kell mondanom a következő zenei programról. Program ez, mert célzatosan hangolták a kiállítás mondanivalójához. Bach D-moll partitájának chaconne-tétele, már amennyire erről való szerény tudásom ezt látni engedi, tökéletesen megmutatja, hogy mit kell érteni azon, ha egy egyszerű mesterség bonyolult természetéről beszélünk. A chaconne tökéletes szeriális és repetitív alap, hosszú, de stabil háttér az egyéni dekórum felfestésére és a művészi invenciók lassú, türelmes kibontására. Hasonló terjedelemeben enged láttatni egyetlen gondolatot, mint ahogy én most Önökkel beszéd útján szerettem volna szót érteni. A chaconne tehát stabil sorozatokkal épít fel, amelyek fokról-fokra bontják ki egyéni mondanivalójukat: a kelet-közép európai perspektívában azt a szomorú és sokszor sötét hangulatot, amelyet sem a 18. század első felének lipcsei Kapellmeistere, sem pedig a mai kor nagyváradi, bukaresti, és budapesti szocializációjú festője nem úszhatott meg.
Ezekkel a gondolatokkal kívánok mindenkinek tartalmas szórakozást. Gyuri, Neked pedig közelgő születésnapod alkalmával jó egészséget!
[1] Elhangzott a Jovián LXX című kiállítás kurátori bevezetőjeként annak megnyitóján, 2021. december 4-én, a Pesti Vigadó hatodik emeleti galériájának nagytermében. A szöveget követő zenei programban Johann Sebastian Bach 1004-es BWV-jegyzékszámú, D-moll szóló hegedű-partitájának zárótétele (chaconne) hangzott el Baráti Kristóf előadásában. A megnyitóbeszéd ehhez is megpróbálta átkötni az érdeklődő közönséget. A cím utalás Hauser Arnold egy azonos című, 1911-es cikkére a Temesvári Hírlapból (december 31.:5–6.). Ennek új kiadásához lásd: Hauser Arnold olvasókönyv, in: Enigma 91(2017): 118–120. A jegyzetek a szöveg írójától származnak.
[2] Zuh Deodáth: Jovián. [Tanulmány a pályaképről, művészeti album és interjú jegyzetekkel és bibliográfiával, illetve a J. Gy. kiállításjegyzékével], Budapest: MMA Kiadó, 2021. 318 oldal.
[3] Bertók T.: „Az alkotás kényszere” című írása a Magyar Nemzet 2021. november 27-i számában.
[4] A Dorottya Galéria a budapesti Kulturális Kapcsolatok Intézetének 1957-ben alapított kortárs művészeti kiállítóhelye volt, amely fennállása során tartozott a Műcsarnokhoz és – éppen J. Gy. ötvenéves jubileuma idején – az Ernst Múzeumhoz is. A neki a földszintjén helyet adó lipótvárosi premodern vagy pre-art deco ingatlant (Dorottya utca 8., építész: Medgyaszay István, 1912–14) néhány évvel a Galéria de facto 2009-es megszűnése után bontották el.
Szeptember 1-26. között volt látogatható Bukarestben (BRD residencia, Scena9) a Joseph Beuys szobrász és performanszművész (1921-1986) emléke előtt centenáriumán tisztelgő kiállítás. A How to explain Pictures / Cum să explici imaginii… / Hogyan magyarázd a képet? című tárlat kurátora Roxana Trestioreanu volt, aki Olimpiu Bondalac, Darie Dup, Teodor Graur, Kerekes Gyöngyi, Iosif Király, Radu Igazság, Marilena Preda, Ujvárossy László és Szilágyi Varga Zoltán, valamint a 2Meta művészcsoport műveiből válogatott.
Joseph Beuyst a 20. századi kortárs művészet egyik mérföldkövének tekintik. Részint alkotásaival – rajzok, installációk, performanszok, és az ezeket tanúsító előadások, filmek – másrészt az általa indított szociális szobrászattal műalkotásként határoz meg minden, a társadalom és környezet felépítésére és modellezésére irányuló emberi tevékenységet – fontos örökséget hagyva az őt követő művészgenerációkra. Felvállalva a szociális szobrász szerepet, Beuys a nyelvek, fogalmak, performanszok és az időközben felgyűlt tárgyak segítségével, mindenki kreatívitására alapozva formálja a társadalmat. A projektünk címe utal a művész, 1965-ben megnyílt első egyéni kiállítására: How to Explain Pictures to a Dead Hare (Wie man dem toten Hasen die Bilder erklärt), amelyben meghatározza a később rá jellemző műveletet, hogy szóval, dialógusokkal segíti a közönséget a művészi élmény befogadására. Joseph Beuys születésének 100. évfordulója alkalmával a How to Explain Pictures to a Dead Hare akció célja egybegyűjteni műveinek a romániai kortárs művészetben tükröződő számos arculatát. (…) A kiállításon láthatók fényképek, mail art tárgyak, installációk, rajzok, kísérleti, animációs filmek, filmajánlások, kérdőívek, Beuys oktatói tapasztalataival kapcsolatos dokumentumok, akcióiról készült filmek, valamint vele készült interjúk. A látogató különböző alkotói személeteket és irányzatokat fedezhetett fel.
Ovidiu Bandalac a 80-as években rajzokból készült installációt mutat be, a színek vonzereje létfontosságú, a fehér papír hangsúlyozza a mozgás dinamikáját, az I Like America and America Likes Me egyik rajzán egy prérifarkas vonja kérdőre a befogadót. A Kortárs Művészeti Múzeumban készült film, az Adrian Guță – Olimpiu Bandalac interjúban utal a művész egész munkásságára, beleértve az animációs filmeket és a Teodor Graurral tandemben készített Euroartist projekteket. A kiállításon Teodor Graur a munkái mellet bemutatja a nagyközönségnek kevésbé ismert arcát: a tanárét. A Bukaresti Művészeti Egyetemen tartott performansz kurzusai egyéni hangot és új utakat mutattak a fiataloknak. (Studio498) Darie Dup természetbarát munkái csatlakoznak a védett területek tönkretétele, a törvénytelen erdőírtások elleni manifesztumhoz. Kerekes Gyöngyi installációja párbeszédet folytat a természettel, száraz levelek formáznak alakokat, jeleket. Ujvárossy László érdekes dialógust folytat Beuys-szal, – formai és anyagi hasonlóságokra alapozva közelít játékosan öko-megnyilvánulásaihoz.
Beuys Fluxus-mozgalomhoz való közeledésére hivatkozva, Iosif Király válogatást mutat be mail-art gyűjteményéből. Az egyik karton, Robert Rehfeld fluxus-művész alkotása megemliti Beke László magyar kritikust és az 1987-es, budapesti Beuys-emlékkiállítást. Marilena Preda Sânc fotóján a természettel való harmonikus együttélés mutatkozik meg, film-válogatásában pedig a művész felvállalja a társadalmi problémák iránti elkötelezettségét.
Külön részt képeznek 80-as években kézült, nemzetközi díjakkal elismert, a romániai közönség körében kevésbé ismert filmek. Szilágyi Varga Zoltán művei – Gordiuszi csomó (1980), Aréna (1982), Monológ (1983) – számos olvasatban, metaforikus képekben mutatja meg mind a férfiasságra, dicsőségre, erőszakosságra vonatkozó sztereotípiákat, mind a traumatikus eseményeket – háború, természeti csapás – felidézve a 80-as években megélt visszásságokat. Radu Igazság Családi fényképek című művében (1983) magányról, öregedésről, elmúlásról beszél. A kopás (1985) kiindulópontja Nichita Stănescunak a katona áldozatáról írt azonos című poémája – a becsületbeli kötelesség végül egy emberi halálához vezet. Nichita Stănescu sajátos intonációja és tempója megkétszerezi a látvány erejét. Erre az alkalomra készült filmjében a 2Meta alkotócsoport játékosan mutatja be a kapcsolatot a természettel.
A How to Explain pictures to a Dead Hare projekt keretében tartott, BEUYS és mai romániai művészeti szcéna elnevezésű kollokvium jó alkalom volt megnézni a Beuys-szal, illetve a róla készült filmeket, melyeket beszélgetés követett a jelenlegi romániai művészeti szcénáról Magda Cârneci, Irina Cios, Adrian Guță, Ion Bogdan Lefter, valamint a kiállításon résztvevő művészek közreműködésével. Az alábbiakban a kiállítás albumja alapján közlünk szemelvényeket a kiállítók reflexióiból.
O. Bandalac: Figura02_1985_120x100cm
Olimpiu Bandalac
Rögtön 1989 decembere után elindultam első nyugat-európai utamra, és Münchenbe érkezve 1990 februárjában lehetőségem adódott megnézni egy retrospektív Beuys-kiállítást. Megindított, emlékszem, akkor a rajzok, valamint a szobor-objektek voltak rám a legnagyobb hatással. Az egyszerű, közvetlen kifejezés, a szerény, visszafogott színvilág, mindez meghatott. Az „állatvéres” rajzokat, a hegyes-agresszív rozsdás fémtárgyakat nem tudtam elfelejteni. Még túl korai volt számomra a „társadalom, mint szobor” fogalmát, vagy Beuys ökológiai gondolkodását megérteni, nem tudtam túl sok mindent. Egész más művészi gondolkodásmódról volt szó, művészi viszonyulásról a társadalomhoz, Beuys teljes implikálódása lenyűgözött. (…) Beuys egy ideig részt vett a FLUXUS művészi akcióiban, de 1964-től eltávolodott a csoport irányelveitől. Az évek során egyre mélyebben megértettem Beuys filozófiáját, kultúra- és művészetkoncepcióját. Az egész történet a német bombázó lezuhanásáról (1944. március 16.), és a művész testének és lelkének tatárok általi csodával határos megmentéséről „a művész biográfiájának újragondolását” vagy, akár „a művész biográfiájának a misztifikálását” példázza, ma már közhely. Beuys sok utat nyitott meg performanszai, konferenciái, az általa szervezett nyilvános viták által. „Sámánizmusa”, melyet alkalomadtán felvállalt és magyarázott, kapcsolata a törzsi kultúrákkal, az állatok világával, az egyszerű anyagok: a méz, a zsír, a nemez (szövetlen nyersanyag), mindez lenyűgöző számomra. És leginkább: a rajzok! Ha felteszem magamnak a kérdést, mit örököltem ettől a nagyszerű művésztől, most csak a következetességet, a párbeszédre való nyitottságot, a találékonyságot említeném – úgyis kevés ez ahhoz képest, hogy mi mindent el lehetne mondani… A papírra készített munka szinte soha nem volt megfelelő módon értékelve, jelentéktelenebb, mellőzhetőbb területnek tartották, a „nagyobb művészetek”, a festészet és a szobrászat előkészítőjének. Csakhogy, amikor alkotásról és kreativitásról beszélünk, kötelező módon meg kell keresnünk a művész rajzait, vázlatfüzeteit. Ott lehet rátalálni a plasztikus gondolatok legvilágosabb, legdirektebb és legtisztább kifejeződéseire. (…)
Darie Dup: A Broceliande-erdő. 2014, light box installáció, fémállvány, 120x140x14 cm
Darie Dup
A fákhoz kötődő témában elsősorban egy társadalmi helyzetről van szó, amely egyrészt az ökológiáról és az erdészeti közvagyonról szól, a másik aspektusa pedig az erkölccsel, és mindenki személyes lelkiismeretével kapcsolatos. Súlyos és fontos dolgok az életünkből, a legegyszerűbb geometriával kifejezve: kör, négyzet, kúp, henger. A kifejezés módja tulajdonképpen abban a vágyban testesült meg, hogy eltávolodhassak a korábbi alkotásaimtól. Úgy gondoltam, a legfontosabb az üzenet, egy üzenet, amely minden most élő ember számára jelenthet valamit. Ebben az értelemben a mértéktelen fakitermelés ökológiai témája jelenlevő, aggasztó és nagyon aktuális, a vertikalitás etikai témája a morális kontinuitás időtlenségéhez kapcsolódik. Az foglalkoztat, hogy a halott fának életet adjak, hagyjak egy jelet, egy pusztítást helytelenítő gesztust a szobor/objekt nyelvezetét használva.
