Ketten egy páston címmel indít kéthavonta jelentkező rovatot Boka László egyetemi docens, az MTA (most ELKH BTK) Irodalomtudományi intézet tudományos főmunkatársa. Irodalmi évfordulók, díjak, kortárs művészeti események kapcsán egyazon tematikáról két (azonos vagy eltérő) véleményt olvashatnak. Idén a felkért társgondolkodó, „társvívó” Demény Péter Déry Tibor-díjas író, a Látó szerkesztője. A rovat célja, hogy az irodalom- és kultúrtörténeti tudnivalókon túl rálátást biztosítson az egyes irodalmi életutak mögötti izgalmas történetekre és összefüggésekre, vagy figyelmeztessen elfeledett, háttérbe szorult aspektusokra. |
Boka László „Le rire énorme de la mer” – nyelvi bűvölet, formakultusz és közvetítés
Egyedülálló és tudatos költő, aki úgy volt polgárpukkasztó és lázadó, hogy közben zseniálisan szigorú formaművész is, egyszerre pedáns dandy s a kárhozat züllött dalolója, sikeres önkanonizátor, egyúttal az első dekadens. Magányos óriás, akit kora és környezete nem, majd csak követői értékelnek s tekintenek mesterüknek, de akinek alighanem a 19. század legfontosabb verseskötetét köszönhetjük: egy 1857-ben kiadott könyvet, mely az anekdotizmus, a didaxis, a felszíni lírizálás és a gyakori moralizálás korszakai után valami egészen mást akart, mást hirdetett. A Les Fleurs du Mal (a Romlás, a Rossz vagy egyenesen a Gonosz virágai) látszólag már címében is a bűnös szenvedélyek dicséretét ígérte, de ennél jóval többet adott. „Csodálatosan gazdag, szép és igaz könyv, bátor, eredeti, pontos, izzóan értelmi és érzéki, idealisztikus és öncélú” – írta róla egyik kései fordítója,
Szabó Lőrinc, hozzátéve, hogy szerzője fellépése a francia lírát egy Baudelaire előtti és egy Baudelaire utáni költészetre osztotta. Talán nem csak a franciát, tegyük hozzá, a világirodalmat is, hiszen a teljes európai kötészetre tett felszabadító hatása óriási volt, de a 20. századi fordítónemzedékek s az irodalomelméleti interpretációs iskolák sem kerülhették ki művészetét. Versei mondanivalója, nyelve zeneisége és kéjes szenvedélye az utókor fülében visszhangoztak, búgtak tovább igazi borzongással, sajátos atmoszférával, megváltoztatva végképp mindazt, amit Európában századokon át költészeti ideálnak vagy idillnek neveztek. Úgy ráadásul, hogy Baudelaire a klasszikusan tökéletes formai kereteket nem robbantotta szét. Hatása „korszakos”, mondhatnánk, ha nem csépelték volna már el oly bántóan e szót. Baudelaire lépett túl ugyanis elsőként a reális józanság szűk korlátain, szakítva saját kora konvencióival s a költészeti korízléssel. Nem egyszerűen másként írt, másként látott, mint elődei és kortársai, hanem teljességgel mást is hirdetett – s ami fontosabb, másként is élt.
(tovább…)