Jakobovits Márta több évtizedes munkásságába kínál betekintést az az egyéni kiállítás, amely pénteken délután öttől nyílik a Körösvidéki Múzeumban Nagyváradon (Román Hadsereg útja/Rulikowski út 1.)
Ahogy a művésznő fogalmazott az Újvárad érdeklődésére: „több évtizedes addikciómat mutatom be az anyag varázslata iránt.” A most látható művek szegmenseket kínálnak az alkotó különféle kereséseiről, míg a kezdeti korszakát egy installáció mutatja be. A Metaterra című, egyébként 2025 február 15-ig látogatható kiállítás azt is megjeleníti, hogyan csodálkozott rá a különböző anyagokra, a terrakottára, az agyagra, vagy az általa szeszélyes, érdekes anyagnak nevezett porcelánra. Megfigyelhető a színek varázslatának megjelenése is a Jakobovits-műveken, elsősorban a kék és türkiz árnyalatainak szerepe. Érdekes tapasztalás volt számára a semleges alapok befolyásolása különböző oxidokkal, földfémekkel.
A tárlaton egészen új munkáit is kiállítja a nemrég 80. születésnapját ünneplő művész, aki örömmel számolt be lapunknak arról, hogy az éjszaka folyamán megérkezett Londonból, az Elizabeth Xi Bauer galériából az a korábban ott kiállított anyag, amelyet eddig itthon még nem láthatott a közönség. A Partiumi Kulturális Alapítvány jóvoltából a kiállításra új katalógus is készült, míg az installációk elkészítéséhez a temesvári Art Essentia Egyesület nyújtott segítséget.
augusztus 20, 2024|Ozsváth Zsuzsa|Hírek
MEGOSZTOM
Ioan Aurel Mureșan – Történetek a híd alól
A Nagyváradi Római Katolikus Püspökség és a temesvári Interart TRIADE Alapítvány örömmel mutatja be közös kiállítását.
Tárlatnyitó: 2024. Augusztus 23, 18 óra, Nagyváradi Barokk Püspöki Palota (Kanonok sor, 2. szám, II. emelet)
Kurátor: Sorina Jecza
Megnyitó beszéd: Ramona Novicov
A tárlanyitó keretében bemutatjuk Ioan Aurel Mureșan – Povestiri de sub pod / Stories from Under the Bridge című kiállítási katalógusát, a művész 11 elégiájával, a Triade Alapítvány gondozásában.
A kiállítás 2024. augusztus 23 és 2025. február 23 között látogatható.
Ioan Aurel Mureșan festőművész 2022. januárja és augusztusa között rejtjelezte számunkra, azt a 11 alkotásból álló monumentális sorozatot, amelyben a világ hatalmas íve alatti emberi történeteket mesél el a vizualitás kirobbanó erejével.
A híd egy sajátos alkotói világ határait rögzíti, amelynek különös aurája erőteljesen pulzál a képeken. A 11 vászon egy-egy történetet dolgoz fel, a bemutatás ereje példaértékű, a képek jelentése azonban mindvégig a valóság és képzelet mesgyéjén marad.
A művész befejezetlenül maradt világ-észlelései kérdések egész sorát vetik fel, amelyekre, azért hívattunk össze, hogy együtt adjunk hozzávetőleges választ. És ebben az értelemben ez a tárlat nem egyszerűen egy kiállítás, hanem egy nagyszerű és kíméletlen önkitárulkozás, amely a művész személyét a kreativitás szemszögéből vizsgálja, feszegetvén annak határait, a rugalmasság kérdését, s hogy miként formálja át e tehetség az alkotó életét.
A festményekhez társított elégiákat Ioan Aurel Mureșan közel negyven éve vetette papírra, és előérzetszerűen vetítik elénk, a művész lelkét nyugtalanító, későbbi nagy alkotói és egzisztenciális problémákat. A kiállítás katalógusa ezeknek a tapasztalásoknak a tanúja, hordozója.
április 11, 2024|Sall László|Kultúra|Rovatok
MEGOSZTOM
A lakosság élvezete
avagy nekem minden jó, ahol az adópénzeimet (szerintem) jól költik el
Olvasom. (Már) erről mindenkinek eszébe jut valami. Arról, hogy mit olvasok, hamarosan (el fogom mondani, illetve, mint most, leírni).
Például, hogy egy lugas alatt olvasok, sehol egy kurva zümmögő vagy engem egyben felfalni akaró bogár, csak madárcsicsergés (és még a hangszín és a dallam is választható, beállítható), belső kép az olvasásról.
Ez is tökéletesen beleillik az így jártam sorozatba, mi nem azt látjuk, amit a szerző, az alkotó elképzelt, az alkotás kap egy új dimenziót, a közvetítő is és maga az alkotás is ő kell legyen. Arról nem is beszélve, hogy különböző optikai sűrűséggel megyek, megyünk be egy-egy kiállításra.
De ne szaladjak – gördülő kövön nem nő moha, svéd közmondás – ennyire előre. Olvasok, olvasom, hogy az egyik ilyen izé csinált egy olyan valamit (programot), amibe vagy aminek, ha beírunk valamit, már készít is belőle egy filmet. Itt még nem kell megbízni bennem, amit mondok, azt majd jelzem, amikor, de vissza a lugashoz, a darázshoz (Darázs Lénárd, Budapest, 2023. augusztus31. – ELTE Egyetemi Könyvtár és Levéltár: „mindig minden mögött meg kell találni az embert”.
A megfejthetetlen és feldolgozatlan 80-as években vagyunk (illetve én, amikor írom ezt) legalább két barátunkkal, akik közül az egyik mindig Szűcs László, ülünk és beszélgetünk, bár ezt ők ketten nyilván nem így élik meg, mert mindig csak én beszélek. Ennek a barátunknak, aki nem Szűcs László, éppen lett egy Sinclair ZX Spectrum pécéje (most is kapható, azt mondja a google: használtan, nevessek?)!
Hogy miként „lett” neki, ez nem tudom, ezért nem is igyekszem erre több bit-et lenyomni. A pécé – akkor ezt biztos nem így neveztük –, 1982-ben jelent meg az azóta már ismét független Királyságban. Hogy Nagyváradra ez melyik évben került, nem tudom, de nem sokkal ez után, szóval hamarosan.
Ülünk tehát és beszélgetünk, ami azt jelenti, hogy én közben ott feltalálom nekik az internetet és ezt a mostani programot (amit ez az izé csinált), hogy beírom, hogy John Wayne (nem a Gacy, a sorozatgyilkos) elővesz egy egydollárost és innen mindegy merre folytatjuk, de hogy ez a „program” tudja mi/ki ez a John Wayne és azt is, mi az az egydolláros, és ebből előállít, csinál egy filmet. Az időmegjelöléshez annyit még elő tudok szedni valami regiszterből (üvegdoboz), hogy akkor már biztos felvételiztem – sikertelenül – Bukarestben a rendezőire.
És most írom, ami nekem jutott eszembe arról, amit láttam.
De előbb a háttér: az adópénzem. Ez minden olyan, amit a városi kulturális intézmények költenek el, (mint a városi könyvtár és ez a Művészeti Galéria) és az országos közszolgálati Rádió.
A Művészeti Galéria látogatása és programjai is ingyenesek.
Ezen kívül követem őket a facebookon (a Rádiót és a Könyvtárat is!) és időről-időre elmegyek, megnézem, többnyire egyedül.
Eddig is elégedett voltam, most azonban – gondolom, hogy így nyugdíjas vagyok – úgy érzem, meg is kell írjam ezt az élményem.
Mert azt mindig tudva tudom, mi nem azt látjuk, amit a szerző, az alkotó elképzelt. Az alkotás kap egy új dimenziót, a közvetítő is és maga az alkotás is ő maga kell legyen. Mert különböző optikai sűrűséggel megyek, megyünk be egy(-egy) kiállításra. Még ezt is hadd szúrjam ide be, régen az ősember minden hülyeséget elhitt, mert nem tudott semmit, ma mindent elhisz (az újember), mert mindent tud (lásd kritikusok).
Persze mindegyiktől elvárjuk, elvárom ezek tiszteletben tartását: emberi méltóság, egyéni szabadság (pl. kényszer vagy manipuláció mentesség), demokrácia, jogállamiság, igazságosság, egyenlőség, diszkrimináció mentesség, szolidaritás, beleértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait (a már korábban említett Darázs Lénárd felsorolása alapján), ugyanakkor fenntartva a polgár- (és az állam) pukkasztás intézményének sérthetetlen lehetőségét.
Vagy ahogy Bolyai János (1802-1860) mondja (írja): „segíteni az embereket megismerni önjavukat, állandóul helyesen megismerni az igazat, érezni a szépet és gyakorolni a jót” valószínű forráshelye ez lehetne (Benkő Samu: Bolyai János vallomásai. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1968.) de mivel ez az erdélyi ősforrás még ma sincs digitalizálva, én a Pataki Éva rendezte Találkozás a végtelennel (2002) dokumentumfilmben hallottam.
Göteborgs Konsthall
Långsamhetens vällust
Zheng Bo,
Mindennek remekül megfelelt a Långsamhetens vällust kiállítás. Alkotónak Zheng Bo neve van feltüntetve, de amint az ember (én) olvassa az intézmény honlapján található információkat, és az egyik hozzáértő és az enyémtől talán nem is annyira különböző optikai sűrűséggel szemlélődő Sara Arvidsson kritikáját, még nagyon sok más ember és intézmény – és hát maga a természet – áll mögötte.
Az imént majdnem megbotlottam saját magam mondandójában, amikor „kiállítás”-ként említettem a mit is, az élményt!
Mert nem egy falraakasztós tárlatnézésre jöttünk! Már belépve, a teniszpályányi felületen a földre vetül szemünk, nyugszik meg a zöldön. Elér minket a zöld moha szaga is. Megérint. És innen kell elmeséljem szó szerint és a szavak segítségével (persze néhány képet is csatolok!) az egészet.
Zheng Bo 1974-ben született Kínában, de hongkongi székhelyű a – mai fogalmak sokszínűsége vagy inkább sokspektrumusága miatt hadd nevezzem csak így – művész (saját honlapján: an ecoqueer artist of ethnic bai heritage, zhengbo.org); aki egy svédországi ösztöndíjnak (IASPIS) köszönhetően itt töltött csekély, ám jelentékeny időt (2023. június 24. – augusztus 27.).
Önmagában is elvarázsolt a kiállítás, de talán még inkább azok az új fogalmak, amelyekkel most találkozom először, mint például az „ökoérzékeny gyakorlat”. Itt talán elég arra gondolni, amit az egyik kisebb térben, szobában látunk: ceruzarajzok. Zheng egyfajta naplót vezet azáltal, hogy a kertjében lévő növényeket lerajzolja. Az alkotóról szóló egyik cikkben ezt „több-mint-emberi” kapcsolatnak nevezik. De akkor és itt ne álljunk meg, mert egy másik és még kisebb teremben, kis tálkákban mohák vannak, mellettük nagyítók, papír és ceruza, nekünk is esélyt ad ennek a kapcsolatnak a megtapasztalására, kipróbálására.
Folytassuk (-sam) így, egy másik kis teremben és a termek sora lehet egy lépcsőzetesség is a várható élmény felé! Itt szintén önálló alkotásként is felfogható filmet láthatunk/nézhetünk. Le Sacre du printemps (Tandvärkstallen) címen az 59. Velencei biennálén is bemutatták. A kész filmet ide beemelve a folyamat része lesz: egy svéd őserdőben meztelen férfiak táncolnak a fákkal.
Erre a polgári lap kritikusa megjegyzi, de mit kapnak ebből a fák vagy talán mi ebben az élvezet a fáknak?! Azt gondolom, hogy a kritikus használati utasításként vagy propagadaanyagként értelmezte a filmet, esélyt sem adva annak.
Talán érdemes megjegyeznem, hogy a városban és az országban is rendesen folyik egy vita vagy harc arról, hogy mi a művészet és főleg, hogy a közpénzeket hogyan használják/-uk fel.
És az intimitás (az erdő de facto mindig meztelen!) buborékjára érzékenyek még nem lélegezhetnek fel!
Az igazi nagyterembe (ez lesz a mohaágy) visszaérve egy masszázságy vár minket! És valóban, ez itt a mohamasszázságy. Aki és olyan intimitásfokon, ahogy csak akarja, kipróbálhatja a moha érintését.
Az igazi kaland vagy megpróbáltatás most jön csak. A teniszpályányi mohaágynál a szombati tárlatvezetéseken a DACE csoport A kertész című táncát adják elő. Ami talán nem is „tánc”, de honnan tudjam én már, mi a tánc, ha nincs benne az akadémia mozgókép gyűjteményében, az nem is tánc, hanem egy és persze az aktusban az érzékiséget itt sem kizáró szereplő, aki mondjam így gondozza a mohát és egész meztelen testén keresztül élvezi a vele/ezzel való kapcsolatot.
Ez a „kiállítás” az intézménynek az elmúlt évek legelőremutatóbb és legáttörőbb vállalkozása. Ebben is Sara Arvidsson-nal értek teljesen egyet: ebben az ideiglenes és helyspecifikus munkában – ami nekem (lakosság) az élményt nyújtja! – környezettudatosság és a testi késztetések lelki és utópisztikus ábrázolása nagyon is megfér azzal a poszthumanista szemlélettel, amely szerint az ember nem áll a természet felett. Továbbra is része!
Így lesz egyszerre alany és tárgy az ember és a természet és a mi életünk, ami e kettő között zajlik.
A kiállítás címe A lassúság élvezete (Långsamhetens vällust) Sten Selander (1891-1957) svéd költőtől származik. És talán nem meglepetés, Zheng Bo nem maga találta ezt meg, Mats Havströmtől a göteborgi fáskert botanikusától jött az ötlet. Azt nem tudom, hogy mi volt előbb, a moha vagy a cím, az ötlet kitől is származik, nekem nem mindegy, nem tudom, miért!
A mohaágy mintázata pedig, vagy az eredetijének a vázlata az innen 900 méterre lévő Röhsska museetben található. Hästhagen, Lóudvar, Märta Måås-Fjetterström (1873-1941) az 1923-as Göteborgi Jubileumi kiállításra készült, a város 300 éves évfordulójára.
A Kertész táncjelenet a DACE (Dance Art Critical Ecology) tánccsoporttal (Rickard Borgström és Rebecca Chentinell), továbbá Zheng Bo, Ina Dokmo, Ossi Niskala és Ingeborg Zackariassen közreműködésével valósult meg.
Hogy írásom végére egy másik klasszikus idézetet hozzak: Think globally, act locally (nem, nem John Lennontól származik!). Zheng Bo nemzetközileg is ismert művész segítségével egy egészen helyi remekművet alkottak a göteborgi Városi Galéria munkatársai. A mohát is az épp 400 évessé lett város környékbeli erdeiből gyűjtötték.
A kiállítás kurátora Liv Stoltz, fotók Hendrik Zeitler, az anyag 2024.04.14-ig van nyitva goteborgskonsthall.se
Megtiszteltetés számomra, hogy e megnyitón a sepsiszentgyörgyi székhelyű Erdélyi Művészeti Központot képviselhetem, azt az intézményt, amelynek gyűjteményében mintegy 60 munkát őrzünk a művésznő adományaként. Ezek a művek az alkotó sokrétű tevékenységének különböző aspektusait szemléltetik: a Kő/jel/kép, a Rozsda és a Koszorúk sorozat akvarellel készült lapjai mellett az írott kövek sorozat darabjai, a 4×3 méteres hatalmas kollázsa – intertextuális alkotása, a My yellow pages (2000 – 2004) és a nyolcvanas években készített Tangaj akcióinak, installációinak fotódokumentumai és nagyméretű művészkönyvei is megtalálhatóak a gyűjteményben. Ebből az átfogó anyagból a nagyváradi kiállításra a szervezők és kurátorok, Lakatos-Balla Tünde és Lakatos Attila a Koszorú (1994–2000) és a Kő/jel/kép (1993–2000)sorozatok lapjaiból válogattak. Különleges és örvendetes alkalom, hogy a több évtizeden keresztül Váradon alkotó, művészetében itt kiteljesedő Gerendi Anikó műveit most „itthon” szemlélhetik meg egykori barátai és azok a váradiak, akik eddig csak hallomásból ismerhették műveit.
Az 1952-ben, Kolozsváron született alkotó 1976-ban végezte el a Képzőművészeti Főiskola formatervezői szakát, majd friss házasként, Dorel Găină fotóművész feleségeként került Nagyváradra, ahol 2004-ig, az Egyesült Államokba való kitelepedéséig élt. Itt bontakozott ki a művészete, az úgynevezett 80-as generáció progresszív alkotóinak körében, s a korszak egyik legfontosabb kísérletező művészi közössége, az 1984-ben megalakult váradi 35-ös Műhely egyik meghatározó képzőművésze lett. Kísérleti fotósként indult, az első hivatalos nagyváradi fotókiállításon, 1978-ban díjat is nyert munkájával, majd az 1981-es nagyváradi Dialógus kiállításon Van Gogh napraforgóinak emléket állító fotómontázzsal szerepelt. A 80-as években három egyéni fotókiállítást szervezett Váradon közösen a férjével, Dorel Găina-val, illetve munkái szerepeltek a váradi Fotó-mobil biennálé (1984, 1986, 1988) három kiadásán.
A fotózás mellett már a nyolcvanas években foglalkozott installációs grafikával, tájban elhelyezett rajzai bevezetésnek tűnnek a későbbi alkotói tevékenységéhez, amikor a papíron kibontakozó motívumokat már nemcsak rajzolta, hanem sokszor növényi elemeket préselt a papírra, érzékeny és írásjelszerű felületeket nyerve.[1] Virtuóz rajztudása már a nyolcvanas években megmutatkozott, nemzetközi rajzversenyeken szerepelt sikeresen munkáival. Intermédia-művészként happeningeket is szervezett. Ezeken központi szerepe volt a kézi munkával előállított egyedi papírokból létrehozott installációinak: újrahasznosított papírból készült, meditatív jellegű, különféle jelekkel és kézírással ellátott nagyméretű körformáit, amelyeket Tangaj-nak nevezett, land art installációként helyezte el a tájban, majd különböző folyamatoknak vetette alá (például máglyát épített belőlük, és el is égette őket). A rejtélyes című Tangaj-művek egyik legfontosabb eleme az írás, mint kalligráfia, amelyről a művésznő így vallott: „A kézírást a gesztuális önkifejezés eszközének tekintettem, és mint látvány érdekelt elsősorban: a betű, a szó, a szöveg képe és képbe szervezése foglalkoztatott. Az írott szövegnek mint plasztikai értelemben vett mezőnek a lehetőségeit kutattam különféle módszerekkel. De tetten érhető e törekvés az írott köveken vagy a nagy körökön is.”[2]
A Koszorú sorozat (és a művésznő érdeklődése e motívum iránt) szintén a nyolcvanas évekre vezethető vissza. Gerendi Anikó elmondása szerint 1986-ban kezdett a koszorúkkal foglalkozni, de azóta gyakran visszatért ehhez a motívumhoz. Először egy mail art művet készített, amelyet a hiroshimai bombázás emlékének szentelt, és ezt beküldte egy 1986-os japán kiállításra. Később, 1988-ban Gerendi Anikó és Dan Perjovschi ötlete nyomán, Dorel Găină részvételével születtek a három művész tájakciói a nagyváradi kazamaták romjain. Gerendi mezei virágokból számos koszorút font, amelyeket rozsdás huzalokra akasztott fel, s hetekkel később visszatérve a helyszínre, felfedezte a hervadásukban is gyönyörű koszorúkat. Ezeket hazavitte és kirakta a műterme falára, majd egy speciális száraz akvarell technikát kidolgozva többször is megörökítette ezeket, hogy az elmúlás, a transzfiguráció szakaszait megragadja. Már-már hiperrealista módon törekedett a természet múlandó anyagainak a megörökítésére.
„Koszorúi rendkívüli érzékenységről tanúskodnak. Ugyanakkor bravúros rajztudását is megcsillantja. Néha a gesztuson túl érezni az alkotás adta örömet és derűt.”[3] – írta róla egy korabeli kritikusa, és a mai szemlélő is letaglózva áll a színes ceruzával és akvarellel készített, fényképszerű, maximális igényességgel és részletgazdagsággal kivitelezett érzékletes rajzai előtt. Egy másik rajz-sorozatának fő motívumai a kövek, amelyeket 1993-ban, egy hat hónapos angliai tartózkodás során kezdett el megörökíteni, s e rajzokból Kép/kő/jel címmel Írországban nyílt kiállítás. Ez a motívum is fontos helyet foglal el Gerendi Anikó munkásságában, megjelenik önálló rajzain is, de tárgyakként (írott kövekként) is feldolgozza őket.
E nagyváradi kiállításon szereplő melankolikus hangulatú rajzokon tapintható magas fokú technikai tudás csodálatra készteti a szemlélőt. Maga a művész így vallott a munkamódszeréről egy 1996-os interjúban: „Számomra a részletek mindig fontosak. Rajzoláskor iszonyatos önfegyelemre és éberségre van szükség. Az éberség megóv attól, hogy olyan helyre lépjek, ami ingoványos. Ez kicsit a kötélen járáshoz hasonlít. A szépség közelében elcsúszni, megbillenni nagyon könnyű. (…) Minden tárgyam, rajzom a harmóniára törekszik. A tökélyre. Még akkor is, ha tudom, hogy a tökély megvalósíthatatlan. E hozzáállás ma a művészek körében nem divatos, sőt, vannak, akik tudatosan elvetik. A szépség és a harmónia kissé elavult fogalmak manapság. Nemegyszer felrótták már nekem, hogy túl szép, amit rajzolok, festek.”[4] A bámulatos rajzkészségről árulkodó rajzok ugyanakkor arra is késztetik a szemlélőt, hogy gondolataiban az idő múlásával, az elmúlással foglalkozzon. Erre a kiállításra is érvényes Kányádi Iréne találó megfogalmazása, amellyel érzékletesen összefoglalta a 2017-es sepsiszentgyörgyi Gerendi-tárlat hangulatát: „Kissé elárvult, elhagyatott világ ez: azt a pillanatot ragadja meg, amikor a még létező az elmúlás határán lebeg, mikor átbillenőben van egy másik világba, mondjuk úgy, spirituális dimenzióba. Azt, hogy hova tovább, már nem feszegeti. Nem adja a néző tudtára, hogy az elmúlásba, az átalakulásba vagy egy más világba vezet-e ez az út.”[5]
* A nagyváradi római katolikus püspöki palotában rendezett, Metamorphosis ephemeralis című Gerendi Anikó kiállítás 2023. október 20-i megnyitóján elhangzott szöveg szerkesztett változata.
[1] Chikán Bálint: Művészet Nagyváradon. Új Művészet, 1993/1. 15–19, 18.
[2] Ujvárossy László: Progresszív kortárs művészeti törekvések Nagyváradon a nyolcvanas években. Partium Kiadó, Nagyvárad, 2009. 42.
[5] Kányádi Iréne: Pengeélen élő és élettelen között. Gerendi Anikó sepsiszentgyörgyi kiállításáról. Várad, 2017/2. 58–61.
szeptember 8, 2023|Kemenes Henriette|Kultúra|Rovatok
MEGOSZTOM
Akinek nem tiszta
Dobos Erzsébet nu mi-e clar/nekem nem tiszta című kiállításának vernisszázsa június 8-án volt a nagyváradi Lokál kávézó belső terében. Fekete Tiberiu képzőművész, egyetemi docens ajánlójában úgy fogalmaz: ,,Dobos Erzsébet jelenlegi kiállításának címe őszinte vallomásként hat, de az egész világban jelen levő és a teljes életünket beárnyékoló létbizonytalanság állapotában mindannyian magunkra ismerhetünk.” És ez valóban így van, bár a kávézó magas belterébe lépve a látogató számára a saját körvonalai sem felismerhetőek. Rögtön a bejáratnál egy homályos tükörben köszön vissza elmosódott reflexiónk, és egy Google helymeghatározó nyilacska, ami azt jelzi, „itt vagyok”. De hol az az itt?
A Lokál befejezetlen tere tökéletes környezetet teremt Dobos installációs és multimediális alkotásainak, amelyek több fő téma körül levitálnak, melyek közül legfontosabb a létbizonytalanság én ennek továbbgondolása. Konkrétabban a lelki, társadalmi, intellektuális és megélhetési bizonytalanságra gondolok. Dobos, ahogy ezt már tőle megszokhattuk, nemkonvencionális formák és anyagok használatával tesz utalást az alkotót gyötrő örök kettősségre. Hogyan találhatjuk meg egyensúlyi állapotunkat egy olyan világban, ahol az alkotási vágy és folyamat, illetve a hétköznapok társadalmi elvárásai is egész embert követelnek? Talán a felvetés és a gondolatmenet nem annyira újkeletűek, viszont a látásmód és ennek formai és vizuális kivitelezése annál inkább.
Korábban a Nagyváradi Várban is kiállított nagyformátumú installáció foglalja el a tér központi részét. Lent magmás kőzethez hasonlító, egyenetlen fekete domborulatok. E fölött az élettelen, disztópikus ,,táj” fölött áttetsző damilon függve kémcsövek ,,lebegnek”. Az eprubetták papírtekercseket tartalmaznak kortárs költők (Andrei Dósa, Kemenes Henriette, Mihók Tamás, Ozsváth Zsuzsa és Andrei Zbârnea) versrészleteivel, amiket a látogatók kivehetnek és elolvashatnak. A váradi képzőművésztől egyáltalán nem áll távol a líraiság, gyakran inspirálódik az irodalomból, több munkájában is jelen van, szembetűnően vagy csupán utalás szintjén, egy-egy irodalmi alkotásból kiragadott részlet. Konkrét, nyers és kíméletlen egyszerűséggel mutat rá univerzális társadalmi próblémákra. Művészetének kiemelkedően fontos eleme a kenyér, amit alkotásaiban erős szimbolisztikával ruház fel. A kenyér, mint ősi, bibliai szimbólum, maga a túlélést biztosító legegyszerűbb emberi táplálék, alapvetően pozitív konnotációban jelenik meg a művészetben, Dobos alkotásaiban a szükséges rosszat jelenti. A napi betevő megteremtésébe befektetett munka egy kényszerkötelék kenyér és ember között. Jelen esetben kompromisszumként vagy akadályként értelmezhető, ami elrabol időt és energiát az alkotó munka általi művészi beteljesülésétől.
A kiállítás egyik meghatározó eleme a kisfilm, mely egy sötét szobában megy folyamatosan. A fehérre meszelt, durva falon lévő tévéképernyőn egy hatalmas kenyér puszta kézzel való nehézkes széttépését látjuk, aztán a belsejéből póráz és nyakörv kerül elő, ami elég durván szemlélteti, hogy mennyire hozzá vagyunk láncolva a fizikai táplálékhoz, ezen felül pedig ahhoz, a sok esetben lelket felemésztő hétköznapi munkához, amivel saját megélhetésünket teremtjük meg. Egy másik, drótból készült installáció emberalakokat formál meg, eltorzult, kontúrszerű kivitelezésben, ahol az anatómiai felépítés csak sejtetve van, összegyűrt, fekete papírlapokkal az átlátszó fejekben. Szédelgő, elmosódott alakok, önmagunk árnyékai, fejünkben sötét gondolatokkal, mégis nap mint nap igyekszünk megállni a helyünket az elvárásokkal teli társadalomban. Egy pult mögött hosszú, ragacsos kartonsávok csüngenek, különféle cetlikkel, olyan kulcsszavakkal, ideákkal vagy fókuszpontoknak tekinthető hangzatos kifejezésekkel, amiket az emberek, mint célt, maguk elé tűznek életük során. Vagy azt várják el tőlük, hogy ezek legyenek a mérvadó dolgok, amikre tapadni kell, mint a légypapírra (európai, művészi, pozitív gondolkodás, sikeres, egészséges stb.). Nem mellesleg, valódi légytetemek is vannak a papírsávokon, amiket, ha belegondolunk, nem is annyira könnyű beszerezni. Minden esetre, úgy tűnik, Dobos Erzsébet nem ismer lehetetlent. A legkülönfélébb anyagok, tárgyak és eszközök nem rendeltetésszerű használatából létrejövő alkotások számomra a művész csendes lázadásának legemelkedettebb formáját jelentik. A rutinnal, a monotóniával és a hétköznapok lélekőrlő munkájával való szembeszállás egy soha véget nem érő szélmalomharc, mégis a művész számára az egyetlen járható utat jelentik.
A kiállítás a művésszel és a Lokál kávézóval való egyeztetés után még néhány hétig látogatható.
Fotók: Fekete Tiberiu
december 9, 2022|Szűcs László|Kritika|Rovatok
MEGOSZTOM
Háború és béke kontrasztja Kárpátaljáról
Manapság önmagában hírértékű lehet, ha Ukrajnával kapcsolatban nem a háború pusztításairól, hanem kulturális jellegű hírről olvasunk, ennél is érdekesebb és örvendetesebb volt nemrég, amikor ukrajnai fotóművészek nagyváradi kiállítására szólt a meghívó. A várbéli FIAP fotókiállítási központban a Kárpátaljai Fotóművészek egyesületének közös megmutatkozása azonban több mint egyszerű gesztus…
Már akkor szembetűnt az anyag erőssége és változatossága, amikor az EuroFotoart Egyesület internetes oldalán (eurofotoart.ro) még a megnyitó előtt végigpörgettem az anyagot, persze a több mint ötven fekete-fehér és színes mű együtt, a galéria termében érvényesül igazán. Az első fotográfiákat látva el is bizonytalanodik a szemlélő, vajon tévedésből nem egy grafikai anyagot kínáló fájlt nyitott-e meg? Legalábbis ilyen hatású Volodimir Norba padokon megpihenő napfénye, árnyékot vető kerítése, vörös faágak hullámzó sötét víz előtt, vagy a domboldalra vetődő felhőárny. Hasonló érzeteket keltenek Tatiana Butina, s Tetiana Liuta üvegtárgyakat használó csendéletei, illetve előbbi fiatal férfiportréja. Ennek akár párja is lehetne hangulatában Anatolij Volokh női arcképe, mely a nevezetes afgán lány 1984-es portréjára hajaz, illetve óhatatlanul eszünkbe juttathatja – hogy közelebbi hasonlatot keressünk – Kerekes István több mint hatszáz díjat kiérdelmő alkotását, a 2009-ben készült Yelenát, ami nem mellékesen egy máramarosi ukrán lányt örökít meg.
A kárpátaljai anyag egynéhány táj- és életképe is egyféle elveszített illúzió érzetét kelti, aminek a magyarázata, hogy a válogatásba került fotográfiák egy része még az orosz invázió előtti évben készült. Többek között erről is beszélt a megnyitón a Zoom-alkalmazás segítségével az egyesület vezetője érzelmes köszöntőjében, melynek végén Volodimir Norba magyarul is összefoglalta mondandóját.
Már szó sincs illúzióról, békés tájról Nelli Spirina képeit szemlélve. Az egyiken egy katonát látunk, háttal nekünk, kezében napraforgó csokorral, az áldozatok portréinak fala előtt. Ám elegendő utalás a háborúra egy törött ablaküveg mögött száradó virágcsokor elhagyatottsága (Stepan Kuchiansky), vagy az előzőhöz hasonló helyzet, síró nő katonák rajzolt arcképei előtt. A háború, az ukrán emberek szenvedésének képzetét valósággal felerősítik a béke pillanatai: a hatalmas kék-sárga lobogó mögött valahol a hegyekben mosolygó, integető emberek akár kirándulók is lehetnek (Andriac Sochka), a havas tájban lóvontatta szánon szénát szállító (Mikhajlo Petskovich) vagy a sárban elakadt autót kiszabadító férfiak (Mikala Timkoliuk) közül ma már aligha vannak életben valamennyien… Utóbbi művész számos gyermek képét örökítette meg különböző helyzetekben, akikre a háború értelmetlenségének és embertelenségének szimbólumaiként tekinthetünk.
Azt is igazolja ez a kiállítás, nem kell rakétákat vagy bombatölcséreket látnunk ahhoz, hogy a háború lélekpusztító hatásait érzékeljük. Így, a béke és a békétlenség pillanatainak egymásmellettisége, kontrasztja ad erős érzelmi töltetet ennek a kiállításnak. Bízom benne, hogy a kárpátaljai fotográfusok a nem oly távoli jövőben személyesen is elhozhatják újabb munkáikat a galériának otthont adó várba, amely – szerencsénkre – sok éve már nem hadi, hanem kulturális célokat szolgál.
