MEGOSZTOM

Nekrologizálok. Hat

Kántor Lajos
(1937 Kolozsvár – 2017 Kolozsvár) 


Az ember, aki visszahozza a személyes történeteket

Elment Kántor Lajos – hetvenkilenc évesen, váratlanul. Hová ment? A fene nagy semmibe, hogy megtöltse azt a fene nagy semmit igaz, és súlyos tartalommal – saját magával. Onnan ment el oda, ahol az erdélyi, még inkább romániai életünk mindensége volt. Lehetett.

A hasonló alkalmak megemlékezéseiben gyakran mondjuk, írjuk le, hogy még nem tudjuk, mit, kit veszítettünk. Most pontosan tudjuk. A 60-as, 70-es, 80-as, 90-es, és a 2000-es évek egyik utolsó reneszánsz alakját, azt, aki mindent tudott – a sötét „középkorról”, az álszentségről, amivel szembement. Megfigyelt, és felfedezett. Alig volt és van ebben az országban olyan súlyos és jelentős értékmentő és azt teremtő irodalmi, sőt, azt mondom művészeti esemény, amelynek ne ő lett volna kezdeményezője (sokszor az egyik) és lebonyolítója, amiben ne lett volna benne a tudása és az esze. Vagy fordítva: előbb az esze, utána a tudása. Mondom: alig van ilyen.

Mindig előás – ismét jelen időben mondom! – valakit (vagy valamit), akit (amit) meg kell menteni az erdélyi, a romániai – az egyetemes magyar kultúra, kultúrtörténet számára. A szerves folyamat számára. Hogy történhessen tovább. történeteknek. Ő adta nekünk az igazi Szabédit is, Domokos Gézát, Csiki Lászlót és Lászlóffy Aladárt. Meg Poszler Györgyöt. 

Na meg abban az apró remekben, abban az ólmosan súlyos pici, érces kiskönyvecskében Ilia Miskát. Levelekben. Visszahozott és megtartott embereket a gondolkodás terében. Fiatalokat. Korunkban.

A levelek nagy szeretője, a mindenkori levelek nagy szeretője, Kántor Lajos.

Járt nálam a nógrádi zsákfalucskában, Márkházán. Egy alkalommal, amikor a jelenlévők egyike észrevette őt, hazarohant pár tíz kilométert, elhozta a több mint harminc éve neki már dedikált egyik könyvét, hogy ismét dedikáltathassa!

Jártam a lakásán, és megfordultam a Malom környékén, Kalotaszentkirályon. Gyakran beszélgettünk arról, ami mind a kettőnket rémesen érdekelt. Vajon miért nem kompatibilis az erdélyi – a romániai –, a felvidéki, a délvidéki és így tovább – magyar irodalom a magyarországival? Sem a klasszikus, sem a kortárs. A befogadóban nem akarnak azzá, eggyé válni. Miért? Az egyik oldalról – tudjuk, melyik az az oldal (nem politikáról beszélek!) –, a szakmán túl, miért nincs készség a valamikori másik oldal befogadására? Megtesz-e mindent a szakma – hm, a szakma! –azért, hogy az olvasóban is megteremtődjön a szándék és az igény. Ne csak a szavakban, lózungokban, politikai lózungokban – mi szeretünk téged, édes Erdély, mi szeretünk téged drága erdélyi barátunk. Hanem úgy, hogy olvassa el az olvasó a remekműveket. Szándékosan nem mondok anyaországot, hiszen anyaország nincs. Anyaország csak az agyafúrt agyakban van! Vagyis ami van, és odaátra került – az nem anyaország. Hogyan lehetne egy ország anya?! Ezekről is beszélgettünk – nála és nálam. 

Ha azt mondanám, hogy intézmény volt – közhelyet mondanék. Ha azt, hogy nem volt az – hazudnék, hamisítanék. Ha azt mondom, hogy ma is – itt is! – az, és marad: talán találtam benne még valamit, ami ő. Igen, hatalom is volt, és egyszerre szolgája, nem alattvalója egyben annak a hatalomnak, amivel a tudás felruházta. 

Kritikus csak érzelemmentesen lehet az ember, na meg – ebben a közegben – sok-sok szenvedéllyel. Kántor Lajos szenvedélyes volt, kritikus, aki az érzelmeit képes volt kikapcsolni. Temetett és éltetett.

Konglomerát! Kántor Lajos, az összmagyar konglomerát. 

Románia, Románia! Szorítson sokáig torkában az isten, hogy még sok ilyen felforgatót adhass magadnak. Meg nekünk!

(Részlet a Kántor Lajos kolozsvári ravatala mellett 2017. augusztus 19-én elhangzott beszédből)

Pierre Székely
(1923 Budapest – 2001 Párizs)


Nőkentaur és hímmadár

Korábban úgy gondolta, hogy 2005-ben már befejezheti. Aztán egyszer csak három könyvet is terveztünk neki. Rábeszélésemre rövid mondatok kíséretében rajzolta volna meg az önéletrajzát. Ázsiai, afrikai, európai és ausztráliai állatokból terveztünk egy pierreszékelyes állatkertet. Klasszikus pajzán történetekhez rajzolt volna helyzeteket, alakokat. Talán, hogy pénzt keressünk.
Amikor mindezeket halála évében, február 16-án végigbeszéltük, azt mondta, ehhez nem elég neki a betervezett négy és fél év, megtoldja még egy ötössel. Komolyan gondolta, hogy majd ő dönti el, mikor, hol és hogyan. Hülyültünk is azon, hogy halál nincs, csak meghalás van. Buddhista volt? Buddhista is? Nem tudom. Elemezgette a buddhista gondolkodókat. És ezeknek a gondolatmeneteknek mindig az volt a vége, hogy számára nincs, nem következik be az az állapot, amit úgy hívunk. Hívunk! Valami van azért. Van valami, mondta, de ezt majd utána beszéljük meg. Valami van. Ezt ő már tudja.

Amikor Magyarországon járt, mindig felkerestük az édesanyja sírját a Farkasrétiben. Keresni kellett, mert, ahogy ő mondta, az világéletében vándorsírhely volt. Rejtőzködő. Előfordult, hogy azon a helyen bukkantunk rá, ahol néhány perccel azelőtt nem találtuk, mert nem volt még ott, de ugyanaznap felbukkant váratlanul más, véletlenszerűen meglátogatott városon kívüli temetőkben. Ha úgy akartuk. Huncutkodik, megtréfál, mondta. Pontosan olyan, mint volt.

Meghalása évében, március 13-án levelet kaptam tőle. Párizsban megalapította vagy újraindította (nem egészen világos!) a Legkedvesebb Budapesti Barátaim Körét (LBBK). Ennek, ahogy írja, háromszoros szabadságelve van. De az a három – négy.

„Minden tag elnök (emberi méltóság elve). 

Bármely kérdésben a tagok vétójoggal rendelkeznek (békén hagyás elve).

A földi világról való eltávozás nem ürügy a tagsági viszony megszüntetéséhez (halhatatlanság elve).

A társuláshoz Pierre Székely Péter tudtával bárki csatlakozhat, aki az alapelveket elfogadta (nyíltság elve).”

Március 31-én reggel rosszul lett, kedvenc unokájával kórházba vitette magát, megműtötték, a műtét alatt infarktust kapott, még néhány napig életben tartották a lelkét és a szívét. Azt, ami volt neki.

Az élete olykor a kezében volt. Nem volt kezében a meghalása. Akkor éppen nem, amikor leginkább kellett volna.

Párizsban élt, gyakran idézett verseket, szerette az operát, és nem volt sznob. Életrevaló, anekdotázó, nagy művész volt. Türelmes művész. Stiklis, akinek heppjei voltak. Be- és visszafogadó. Szeretni való művész és birtokló barát. Szobrász volt. Szobrász. Hetvennyolc évesen tarisznyájában hordta magával a telefonregiszterét. Szobrász, aki azt szerette leírni, ami jólesik neki, és leírta, amit szeretett.

A gránit, az valami más volt az ő életében; olyan volt, mint a halála. Ha merném vállalni, azt mondanám: (sok-sok) életét, helyette inkább azt írom: saját magáról szóló emlékét, azt, amit megtervezett, azt, pontosan azt faragta bele.

Készült róla egy életrajzi film, amit nem szűk körben, nagy sikerrel Budapesten is, Párizsban is levetítettek; amit eddig, amikor ezeket a sorokat először írom le a magyar televízióban még nem bírtak bemutatni. Most majd. Ha bírják.

Pierre Székely Péter. Része volt a meghalásban kétezeregy április 3-án. Hetvennyolc éves Kősárkány volt. Péter. Székely. És Pierre. Találkozunk még, s utána majd megbeszéljük. Faragott és faragatlan kövek siratják.

(Az Élet és Irodalom 2001- április 13-i számában megjelent nekrológ változata.)

Gulyás Miklós
(1938 Óbuda – 2013 Stockholm)

„Az órás fia”. A másoló szerzetes

„A magyar néphez nem tartozom, hanem része vagyok. Fél évszázados svéd tartózkodásom meg kevés, hogy svédnek tartsam magam. De néha lojális vagyok velük szemben. A zsidóságom miatt pedig környezetem nyaggat minduntalan. Ezek az anti- és filoszemiták szívják a véremet. Blokkolják az agyam.” 

„1956. december 14-én kötött ki a komp Helsingborgban. A svédek [összeségében] egymillió embert befogadtak. Engem is, de félévszázad távlatából, már szinte én fogadtam be saját magam. 

(Részletek a Gergely Tamásnak adott interjúból, terasz.hu)

Gulyás Miklós író, könyvtáralapító Óbudáról származik, élete hosszabb idejét Stockholmban élte le finn feleség mellett. Hatvan éves korábban kezdett el írni, a Látónál jelentek meg rövid széprózái, én ott fedeztem fel, és kértem meg Láng Zsoltot, hogy hozzon össze vele. A Mentor kiadónál Hazatérés (1998), valamint Találkozások és búcsú (2003) címmel két könyve is megjelent. Én magam is két könyvét adtam ki, az egyik az Óbudai utcák (2007), a másik a Gyülevész történetek (2008). Mind a négyet szerették Svédországban is a magyarok. Az egyikben megeleveníti ezt az anekdotát: Egy Óbudáról érkező küldöttségtől József császár megkérdezi: – Maguk magyarok? Mire a válasz: – Nem, mi óbudaiak vagyunk.

A nálam megjelent két könyvének a bemutatójára eljött, egyszer a Vörösmarty téren dedikált. Nehezen mozgott, csak lábait csúsztatva, bottal tudott közlekedni, sohasem tudtam meg mozgásszervi baját, bajait mikor és hol szerezte. Egyszer megbotlott az irodámban, nem esett el, a felesége elkapta. Réz Pál iránt mindig különösen érdeklődött, mintha fiatal korábban lett volna vele kapcsolata, valami elszámolnivalója is. Meg Eörsivel. Meg Csoórival. Ötvenhatos volt ő is. Titkokat őrizhetett róluk, vagy róla azok. Úgy viselkedett, célozgatott félmondatokban, mint aki történeteket dédelget, amelyekről nem beszélhet. Csoóri első, neki dedikált könyvét nekem ajándékozta. Azt az ötvenes évekbeli rendszerlelkes verseset, aztán visszakérte. Nem adtam vissza, azt hazudtam, nem találom, elveszett. 

Svédországban is jelentek meg könyvei magyarul, róla is írtak könyvet a svédek: könyvtáralapítóként tartják számon ma is, kisebbségi könyvtárat alapított.

Amikor megismertem, talán tizenöt ével halála előtt, már nagyon beteg volt. Finn feleségét, aki kísérgette, támogatta, segítette, hogy lépegetni tudjon (egy életen át) olykor megszidta a háta mögött: ez csak egy finn, semmit nem tud – mondta. Szó szerint. Huncutul szerette. Hittem a fülemnek: amikor viccelt, sohasem volt komoly ember.

Közben demokrata volt, a legjobb gondolkodásúak között az egyik. 

Utolsó heteiben megint megkeresett, felhívott telefonon, amit azelőtt már csak akkor tett, ha megérkezett. Éreztem, hogy baj van, rávettem, hogy folyamatosan levelezzünk. Az első napokban több levelet váltottunk, főleg délelőttönként, az iramot ő diktálta. Azt hittem. ezzel felébresztettem. Mesélni kezdett. Jelentéktelen, felejthető titkot. Felfedhetetlent, megoszthatatlant nem tartalmazó leveleinek kísérő mondata mindig az volt, hogy nem adhatom tovább, nem oszthatom meg senkivel, csak nekem írja. Pedig voltak, lehettek titkai.

Egyszer azt mondta, amikor még közölt a Látóban, hogy most (akkor) éppen haragszik Zsoltra, de ezt egyelőre ne áruljam el senkinek. Szerintem rám is többször haragudott, mert gyakran hosszú időre hallgatott el, hiába noszogattam leveleimmel, nem jelentkezett vissza. Érdekes pasas volt – pasas -, lenne értelme ismerni, ha nem mindent, ha nem mindent akart volna magával vinni abból, amit tudott. Főleg, amit másokról tudott. Meg, amit magáról tudott. Egyiket sem találjuk meg, nem találunk semmit: sem azt, amit magával vihetett, sem azt, amit itt hagyhatott. Hát az néhány könyv. Keresni érdemes.

Egyik könyvbemutatóján Óbudán nagyobb nyilvánosság előtt fölhozta, hogy a család, felesége és gyermekei nem olvassák a műveit, mert nem tudnak magyarul. Kérdeztem, miért nem fordítod le nekik. Isten ments, mondta, most még úgy tudják, nagy író vagyok. Másoló szerzetesnek tartotta magát. Ugyancsak Gergely Tamásnak mondta el: „Igen, íródeákoskodom, bár én másoló szerzetesnek titulálom magam. Az elmúlt évben két könyv megmentésén dolgoztam/dolgozom. Meg vagyok győződve arról, hogy az én érdemem, s a hálás utókornak több oka van nekem megköszönni, mint azoknak, akik a könyveket írták.”

Kezdtem neki parancsolgatni, ha késett: most azonnal válaszolj! Mi a fene van veled? Írj, ne húzd az időt. Aztán egyszer azt írta, hogy ne erőszakoskodjak vele, hagyjam békén, miattam nem tud pihenni. Várjam meg, amíg ő jelentkezik. Egy hétnél nem vártam tovább, megint írtam neki, későre válaszolt: „Miattad keltem ki az ágyból, hagyj békén, nem tudok a masinához jönni.” Mindig zsörtölődött. Zsörtölődött és szeretett. Gondolom, másokkal is így. Rigolyás volt, ha még érti ma valaki ezt. Mindenkihez, akiről én tudok, különleges viszony fűzte, és ugyanaz a fűződés csaknem mindenkitől csaknem végérvényesen el is szakította. Végül el. 

Gyorsan haragvó, gyanakvó ember volt, mindenkiről azt hitte, hogy hozzá hasonlóan a saját fejében folyamatosan konspirál. Ezt is mondta: „Mindent megteszek, hogy felejtsek”

MEGOSZTOM

Nekrologizálok. Öt

Kinde Annamária
(1956 Nagyvárad – 2014 Nagyvárad)

A szabadság, amelyre vártunk, itt van

„Én nem szedem össze a játékaimat.
Mert ha nem játszom:
nem vagyok.”

Szilágyi Domokos volt az első kortárs költő, akit sokáig, hosszasan és sokszor olvasott. Úgy látszik, az élmény nem múlt el nyomtalanul. Később Király László volt rá nagy hatással. A kritikusok, ha vannak, bajban vannak, ha be akarják sorolni valahová. De hát ez meg az ő gondjuk, vallotta ugyanakkor. Szeretett játszani, egy időben az is fontos volt, hogy ne legyen lineáris, amit ír, legyen benne valami csavar, ingáztassa különböző szintek között a szöveg az olvasót.

„Szandra May-re azért volt szükségem, mert ő elmondhat olyasmit is, amit Kinde Annamária nem. Más távlatba helyeződnek a szövegek. De Szandra May valahogyan mégis más, valamiféleképpen több egy költői alteregónál. Mohás Lívia azt írja egy tanulmányában, hogy az írók a leszakadóban levő személyiségrészeiket írják meg. Érdekesnek találtam ezt a felvetést, végül is akár azt is mondhatnám, Mohás Lívia nélkül nem volna Szandra May. 

Magát a figurát már tizenöt-tizenhat évesen kitaláltam. A környezetével együtt. Csak akkor még nem volt neve neki, és nem tudtam, mit kell vele kezdeni… Egyébként pedig jellemző rám, hogy előbb megírtam a verseket, aztán jöttem rá, hogy archetípusokkal dolgozom. Ettől otthonos az a világ. 

Pont ez a giccs határát súroló, naivan idilli világ az, amely csak Szandra May által felmutatható. De Szandra egy erős figura, aki végigjárja az útjait, választ keres a kérdéseire. Nem érdekli az, hogy életnek és halálnak (jelen esetben a saját halálának) ura legyen. Az neki nem eléggé érdekes, és egyébként sem lehet igaz. Azt, hogy valamiféle határokon járok ezekkel a szövegekkel, én magam is érzem. Nem fogok lemondani erről, mert dolgom van vele.

A Szandra May kertje az egyfajta bátorság-könyv. Hiszen abban a könyvben álltam elő ezzel a figurával. Örültem neki, hogy szerették. Az igazi kedvenc azonban a Szandra May a sivatagban. Ez a kötet már meg is van szerkesztve, eljut valahonnan valahova – ez egységes könyv. Az ötödikben, a Mondhatatlanban, megint többfelé megyek egyszerre. Abban van az említett hosszúvers, benne két szonettkoszorú, ezek a szétírás és összerakás gyakorlatai. Vannak benne másféle stílusgyakorlatok is, meg valamiféle abszurdoid kísérlet-kezdemények Lewis Caroll nyomán.”

Makk Károly
(1925 Berettyóújfalu – 2017 Budapest)

Meghalt Károly, nincs többé mese

Írtunk egy könyvet – nem! Meséltettem, amiből írt egy könyvet. Ez sem igaz. Írtak Hannával egy könyvet, amibe másfél, két éven át bele-bele nyúlhattam szeretettel. 

Szeretni kell! Mesélni kell! Ennyi lenne?

Nagy csaták is voltak. Gyermek volt még, meg már megint. Gyermek lett megint közben. A legokosabb, a legrafináltabb, a leggyerekebb gyermek. Alkotó gyermek, álmodozó kilencvenévesen is. A csúcson is, hol máshol?! Múltról és jövőről, kizárólag saját magáról.

Házat épített nyolcvanévesen, hogy ránézhessen a Balatonra, meg a háta mögött két arasszal emelkedő dombra, egészen közel a Psota Irén rókaüldözéses jelenetének helyszínéhez.

Utaztunk Berettyóújfaluból Nagyváradra. A váradi kicsi térben többen szerették, mint a berettyóújfalui nagyteremben. Újfaluban született, a mozitéren.

Minél tovább élsz, annál többet tudsz mesélni. És szeretni is többet. Ő sokat élt, sokat szeretett, és sokat fog mesélni még az életben maradók életéről, amikor azok már nincsenek is.

Álomember, álomember volt.

Konrád György
(1933 Berettyóújfalu – 2019 Budapest)

Elfogyunk mellőle, aztán majd visszajövünk

Kereken ötven éven át,
az egyik legnagyobb,
az egyik legismertebb, 
az egyik legnemzetközibb magyar író. 

Szépíróként nincs jelen. Igazából sohasem volt. Különösen nincs jelen a rendszerváltás utáni időszakban, amikor sok időt tölt el itthon. Amióta Berlinben van, azóta végképp nincs. Mintha nem is érdekelné, hogy számít-e még idehaza. Hogy írónak számít-e még. Én persze látom, hallom a kérdéseiből, hogy igenis foglalkoztatja őt az, hogy hogyan látják, vagy nem látják, de aztán legyint.

Sokan, olvasók is, de a közélet különösen, elsősorban politikai tényezőként tartják számon. És a gondolat, az éles gondolkodás emberének. Így fogadják őt a könyvkereskedők/terjesztők is. Itthon. Külföld az más, ott olvassák is. Száznál több idegennyelven jelent meg könyve. 

Amíg nem lesz itthon is valaki mindenkor mellette, aki szőröstül-bőröstül vállalja őt, olyan esszéista írónak amilyen, olyan, a politikában is jelen, következetes és hiteles szabadelvűnk, olyan közéleti személynek amilyen, amíg nincs ismét mellette az, aki folyamatosan képviseli és ki is áll mellette, addig nem fognak róla tudomást venni itt, legfeljebb udvariasan. A háta mögött pedig fanyalogva, képmutatóan azok, akik nem olvasták, nem olvassák, nem ismerik, sem intellektuálisan, sem szellemileg a közelében sincsenek, nem is voltak.

Ahhoz, hogy íróként is jelen legyen Magyarországon, Konrád politikai nézeteit is vállalni kell – azzal a következetességgel, elemző készséggel, amivel ő vállalta mindenkor mindenhol saját magát. Ilyen kiadója talán megint van, ilyen terjesztője nincs.

Elfogyunk mellőle, aztán majd visszajövünk.

(2001–2023)

Zudor János
(1954 Nagyvárad – 2018 Margitta)

Napkitörésről napkitörésre

Amikor Zudornak napkitörése volt, én éppen postás voltam Nagyváradon. Nem postás, táviratkézbesítő, biciklivel jártam a várost, oldalamon oldaltáska.

A Vitéz utcai – akkor már Decebal – hídon mentem volna át, amikor futott velem szembe. Hazulról jött, nagy lendületben volt, integetett, örült és kiabált. A találkozásnak örült, annak – ezt csak később gondolom –, hogy elmondhatja valakinek, és most én leszek az. Megálltam, letettem a lábam a pedálról, de nem szálltam le a bicikliről, közöltem vele, hogy rohanok. Nem baj, mondta, ezt hallgasd meg. Nem hallgattam meg, megbeszéltük, hogy a Gongban találkozunk egy félóra múlva, miután felvettem a postán az újabb adag táviratot.

Akkor nem találkoztunk, de később, még aznap mégis. Azután, hogy a Fő utcán egy kapu alatt valaki, egy pasas, egy balik felpofozta, vagy megverte.

Miután a Vitéz utcai hídnál elváltunk, fölment a városba, le s föl sétált – jött-ment – a Fő utcán, odament emberekhez, elsősorban, vagy kizárólag, ezt nem lehetett egyértelműen bizonyítani – férfiakhoz, és közölte bizalmasan, fülbesúgva, hogy ő mindent tud.

– Mindent tudok!

Nem vették komolyan, kivéve egy valakit.

– Mit tudsz?

– Hívjál meg ebédre, és elmondom.

A pasas behúzta egy kapu alá, pofozni kezdte – mit tudsz? Mit tudsz? – kérdezgette, majd jól megverte, megrugdosta, és otthagyta.

Ez után nem sokkal futottunk megint össze. Elmondta, hogy napkitörése volt az éjjel, látta, hogy az amerikaiak Nagyváradra dobták le a napalmbombát. Minden, ami él, elpusztul, itt marad a kopasz város, most mi legyen. Szenvedélyesen, dühösen, cáfolni kezdtem, talán le is hülyéztem, és elzavartam.

– Tudod – mondta – megállapították, hogy skizofrén vagyok. 

*

Azokban a napokban Szőcs Géza, aki az első évfolyamon – talán még a másodikon is, amíg Zudor ki nem merült, és halasztani nem kezdett – János évfolyamtársa volt Kolozsváron, a feleségével a Félixfürdőre járt ki naponta, de a Dacia szállodában laktak a Körös-parton. Találkozgattunk. Egyik alkalommal elmondtam neki Zudor napkitörését, meg azt is, mekkora hülyeségnek tartom, Jánost pedig Nagyvárad legeslegújabb őröltjének. Főleg a bujkálásai, a skizofrénia buktattak ki. Mintha disszidált volna, meg itt is maradt. Ketten vannak egyhelyen. Legújabb verseiben is.

Géza találkozni akart Jánossal, hozzam össze.

Én kísértem el, a szálloda halljában, valamelyik emeleten találkoztunk. Talán félórát beszélgettek, amíg Márta, Géza nászutas felesége készülődött. Félixre mennek, busszal, kocsival vagy vonattal, mindegy, fürdő.

Géza hagyta, hogy János beszéljen. János mondta. Amerika ledobta Váradra a napalmbombát, neki ettől napkitörése van, mindennek vége.

Jó, mondta Géza, ledobták, akkor most mi legyen? Nem tagadta, mint én, nem cáfolta, mint én néhány nappal azelőtt, hanem helyben hagyta. Igen, ledobták, mit tegyünk? Szerinted, mennyi időnk van? Szerintem semennyi. Szerintem néhány hetünk csak van. Jó. Jó azt várjuk ki. Jó, várjuk. Aztán eldől. Ebben maradtak. Zudor megnyugodott, látod, mondta, várunk. Ebben maradtunk Szőcsék meg elindultak a vastag ajkú szép Mártával a Félixfürdőre.

*

Futárkodtam is neki. Amikor a romániai „forradalom” után a Bihari Naplónak és a Kelet-Nyugatnak riporterkedhetett János, kézi riportermagnót vittem neki, Szőcs Géza ajándékát. Majd évek múltán, miután egy gyalogátkelőhelyen elütötték, amit súlyos koponyatöréssel úszott meg, volt felesége, gyermekeinek anyja kérésére csontpótló anyagot vittem Váradra. Mai napig nem tudom, segített-e.

MEGOSZTOM

Nekrologizálok. Négy

Eörsi István
(1931 Budapest – 2005 Budapest)

Az angyalok élveznek*

„Cammogni csak akkor van bátorságom, ha nincs előttem senki.” – Te mondtad, Eörsi István. 

Nem csak a barátaidat bántottad, sértetted meg jóvátehetetlenül, hanem azokat az ellenfeleket (köztük ellenségeidet is!), akik a barátaid lehettek volna. Majd csak megmutatod, gondoltam egyszer, ha listát vezetsz azokról, akik még nincsenek a listán. Számon tartod-e a hiányzókat? A megbántandókat. Azokat, akik egyszer majd biztosan megérdemlik.

Lehet–e úgy élni, ahogyan nem érdemes? Lehet-e úgy élni, hogy nem érdemes? Ezt csak gondoltam rólad, látva, ahogy élsz, egyszer, évekkel ezelőtt. Néhány hete megkérdezted: szabad-e? Akkor még éltél. Jánosért, azt mondtam, igen. Kell.

Gyermek voltál, felnőtt és felnőtt között. Eörsi és Eörsi között. Közte és közte. Mint te meg én. Mint ti, meg te, meg én.

„Ady lelkiismerete és egészséges indulata, Karinthy közveszélyesen őrült humora, Kosztolányi bénító nyelvi ereje és egy kompromisszumra képtelen Eörsi – legyen képzavar! – tombol a publicisztikádban”, hallhattad (tőlem) vagy tizenöt évvel ezelőtt. „Ezt közölnöd kellene másokkal is – mondtad. Senki sem tudja rajtam kívül, miért lehetek az, aki vagyok.” Ezt írtam le rólad, az egészségesről. A betegről nem akarok írni. Tudtál, és képes voltál saját érdekeiddel szembe menni, de nem tudtál, és nem voltál képes saját eszméddel és igazaddal szembe menni.

Amíg Te börtönben, addig mások kis és nagy szövetséget kötöttek a forradalmat megtorló hatalommal. A 849-esek legalább megvárták, amíg jött egy Deák-minőségű kompromisszum, mondogattad. 

„Nem akarom magam kitűnőbbnek mutatni, mint a kollegáim, akik zseniális emberek. Külön alkut kötöttek. Egy Weöres Sándor, Illyés Gyula, egy Németh László, vagy egy Kassák Lajos, vagy ha kell bizony egy Pilinszky János. Mind nagy magyar írók. Az összes nagy magyar író, akiket felszólítottak, hogy fejezze ezt ki írásban is, az egy Tersánszky Józsi Jenő kivételével, mind aláírta azt a szennypapírt, amelyben az áll, hogy a hős szovjet hadsereg a fasizmus poklából, az ellenforradalom poklából mentette ki a nemzetet. Legelső versemben a szabadulás után ezt a magányt így fogalmaztam meg: Hunyt szemmel csókolom szemed, hogy ne lássuk megalkuvásunk, egyáltalán semmit se lássunk, s elfogadjuk a perceket.” 

Mindenkit szeretnek. Téged nem szeretnek.

Amikor a Szögek, általad válogatott, gyűjteményes verseskönyved kéziratát olvastam, egyszer csak rádismertem, megismertelek. Egy pillanat volt. Az enyém lettél. Nem tudom, néhány asszonyon kívül kié vagy még. Azt remélem, hogy sok titkos mindenkié. Húsz évvel azután, hogy először találkoztunk.

„Azért mert nem annyira kívül hordom, mint ezt Magyarországon szokás, még vannak érzelmeim. Ez Magyarországon, és nem csak Magyarországon, és nem csak a magyar embernél így szokás. Van az ész, annak van egy rekesze valahol, és vannak az érzések, az egy másik rekesz. Rengeteg olyan embert ismertem, akiknek a gondolkodás szenvedély.”

„Ő lett az, aki mindent kitereget. Az egyetlen közöttetek, aki nap, mint nap, nedves, vörös szemmel néz szembe vörös ifjúkorával, ezzel egy időben verssorok és élesre töltött metaforák mögött bujkál és rejtőzködik.” – ezt is írtam, és gondoltam rólad egyszer. Túl a Gombrowiczon, a Jóbok könyvén, most már sok drámádon (drámádon!), legjobb műveid (verseid és publicisztikád) cincálásán. 

Sokan, értelmiségiek, azért olvassák a publicisztikádat, (utólag bevallhatják), hogy lázadhassanak, majd pedig ugyanazzal a lenyűgöző indulattal megnyugodhassanak: nincs miért lázadni, (jelképesen) utcára menni, beszólni. Beszóltál, utcára mentél (nem jelképesen), lázadtál, mert Eörsi voltál. Izgalomban tartottál, hogy szerethessek és dühönghessek. 

Hányszor mosolyogtunk rajtad. Valljátok be! Ti is valljátok be, akik most ültök/álltok megrendülten és mosolyogtok, és tehetetlenül mosolyogtok, valljátok be, hogy mosolyogtatok rajta! Ki és lemosolyogtátok.

„Ha marni kellett, martál, ha tépni, akkor téptél. Ha simogatni kellett volna, akkor nem simogattál, de biztosan szaggattál. Őrzöd a házat (majdnem hazát írtam), benne a pengeéles gondolatot, kaparod a kerítést (pedig helyből átugorhatnád, mint egy puli), de sohasem ugatsz járókelőre” – írtam egyszer rólad.

Öt emberre, kortársadra, pályatársadra nem tudtál rosszat mondani.

K. J., T. D., P. Gy., G. és Eörsi István. Pedig a szenteket is kóstolgattad, kóstolgattad saját magadat is. 

Petőfit, Ady, Tóth Árpád, Radnóti, Illyés Gyula, Csoóri verseket szavaltál. Heine-t németül, Shakespeare-t, Ginsberget angolul. József Attilát soha.

„Irigységem tárgya Petőfi és nem is csak a versei vagy a prózája, hanem a személye miatt. Egy ilyen ember, akinek eszébe nem jutott soha megalkudni, vagy egy fél szóval is mást mondani, mint amit gondol. Szenzációs, ahogy ezt Magyarországon véghez vitte. Sok rossz verset írt, akárcsak Ady, de kitalált egy magyar költői dikciót, ahol a népiesség, a gondolatiság, és a tökéletes közvetlenség egyszerre van jelen. Költőileg még mélyebben hatot rám két költő, egy német, Heinrich Heine, és egy magyar, Ady Endre. Ők ketten hatottak rám publicisztikailag is a legmélyebben. Nagyon szeretem József Attilát, de elgondolkodtam, miért hat mégis mélyebben rám Ady. József Attila csaknem valamennyi versét, amit 25 éves kora után írt, kívülről tudtam. Most is nagyon sokat tudok, nagyon szeretem, de az az érzésem, hogy ezeket ismerem. Valahogy ki tudtam ismerni. De ha azt olvasom, hogy „hullj, hullj hun legenda, mely zsarnokit lélegzik” én leszédülök a székről hetvenedszer is, mert nem tudom mi ebben az őrületben a kiismerhetetlen. Úgy gondolom, hogy különleges költői, nyelvi zsenialitása volt Adynak. Azt mondja: Muszáj Herkules. Magára. Muszáj Herkules. Na most én iszonyú szerénytelenül, Muszáj Herkuleskének neveztem magamat, amikor beteg lettem, és éreztem micsoda remegő vágyakozás van a halálom iránt nagyon sok oldalról. „Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi,/ Jó lesz egy kis hódolás és csönd,/ Így nem fogok sohse meghalni.” Na gondolom, anélkül, hogy Ady lennék, én is elmondhatom, azzal együtt, hogy ő Muszáj Herkules én meg csak egy kis Muszáj Herkuleske, én is elmondhatom magamról, mert az Ady ellenfelei legalább annyival kisebbek, mint én Adynál. (…) Heine. Tőle kaptam a konkrétan a legnagyobb írói segítséget. Az ember kiábrándul abból, amiben hitt, de ugyanakkor nem akar a filozófiájából kiábrándulni.”

Egy barátod, képzőművész (szobrász és látványművész, a legnagyobbak egyike, ha nem az egyke), aki ugyancsak elvesztette a fiát egy hasonlóan szörnyű történetben évekkel ezelőtt, azt mondta rólad: Egy bajom van Pistával, és meggyőződésem, hogy ez az ő baja is saját magával. Univerzális ateista. Tudnia kellene, hogy hinni kell, és nem tudja. Az ember, az ember élete, az élet bonyolultabb annál, semmint Istenben hinni tudnánk. Mégis: hinni kell. Ne keresztény, ne zsidó, és ne ateista, hanem csak hívő, a szó legegyszerűbb, legősibb, eredeti értelmében hívő ember legyél. Ezt üzente neked, de hiába adtam át. Te már nem változol.

Marosvásárhelyen, a Bolyai utcában, egy könyvüzletben G. Gy., Székely János gyűjteményes verseskönyvét adta a kezedbe. Megnézem, mit írt ötvenhatban, ötvenhétben, mondtad, csak aztán döntöm el, megveszem-e. Félrevonultál, elolvastad, és megvetted.

Hinni kell, igen, Pistám, az értelmes semmiben. Te az értelmes értelmesben hittél. Nem (csak) Lukács Györgynek volt szenvedélye a gondolkodás, hanem neked (is)

Minket össze szoktak téveszteni. Összeszoktak volt, ha együtt láttak bennünket az egyformán szőrös fejünkben, téged a tiedben, engem az enyémben, az egyformán szőrös pofázmányunk miatt. Most már egy darab ideig nem téveszthetnek össze minket. Téged pedig, Pista, senkivel. Külsőség volt.

Nem szerettél zsidó lenni, nem is voltál az. Magyar költő vagy, magyar gondolkodó, legtöbbet magadból, mindent: nekünk, megbocsátod, ha most először és utoljára kimondom, nekünk magyaroknak adtál. De, ha zsidóságodban bántottak meg, hogy ember maradhass, elengedted az indulataidat. 

Ha holnap találkozunk (kalapot teszek a fejemre, amit Te soha), mert, hogy ne tévesszük össze egymást, zsidósra veszem a figurát, amit Te sohasem tennél. Zsidónak te sohasem mutatnád magad. Nem azért, mert nem szeretsz játszani, s nem is azért, mert nem vállalod, hanem mert (bocsáss meg!) olyan magyarnak születtél, aki miközben előre megy, a sárga csillagot egy sokszorosított kör közepén nem csak a mellén, a hátán is viseli. Szemből nem mernek, nem lehet, csak hátulról lehet leteríteni. Hiába távolodsz, vagy, nagyon messzire már, célpont maradsz. Halálodban is az éltet. Maradj célpont, az, aki voltál: „Tizenhárom éves voltam, kijárási tilalom volt, még nem voltak gettók. Csak kétszer lehetett a sárgacsillagosoknak egy nap kimenni, és én ezt nem bírtam elviselni, és elmentem, és félmeztelenül csavarogtam. Jött velem szembe egy Répa nevű haverom, akivel három hónapja még együtt fociztunk. Mondom neki örömmel, hogy: Szia, Répa! Megáll, rám néz. Már tudtam, hogy futnom kell, már kiabált is. Rohantam, mögöttem a Répa. Sikerült a Visegrádi utcai lakásunkba besurranni, Répa utánam. Bors Jolán tanítónőm habozás nélkül bedugott az ágya alá, a Répát meg nem engedte be. Így úsztam meg, ezen múlott. Később anyámat megkérdeztem: hát hogy engedted meg? Arra gondoltam, mondta, hogy ez még mindig kisebb veszély volt, mintha elkezdenél félni. Ezt mondta a mamám. Hát ebből is látszik, nagy ember volt a mamám.”

Időm Gombrovicz-csal (1994), Utasok a senkiföldjén/Jóbok könyve (1998) Szögek (2000). Most, 2005 októberében, néhány napja szóltál, hogy befejezted a régi könyvet. János halála után Jób és Heine mellé beleírtad megad a szenvedés történetbe Kis János felismerésének engedve. Ez még nem jelent meg, de már tudjuk az Utasok a senkiföldjén ezzel a betéttel, a Végjátékkal lett teljes és egész végérvényesen.

Ennyi szeretetteljes gonoszságot olvasván, amit most majd összeírunk rólad, de dühös lennél, Pista. Nem is olvasnád végig. Remélem, hogy mégis olvasod, és dühöngsz rendesen. Sejted, sőt tudod, hogy nálad mi már csak hülyébbek vagyunk, csak hülyébbek lehetünk. 

Gyuri szerint a férfiak ilyenkor keményen kezet fognak. Fogjunk keményen kezet. Tudom, hogy nagy író voltál, tudom, hogy nagy író vagy és azt is tudom, hogy most már nincs akadálya annak, hogy nagy író maradj.

Úgy tudom, azt szeretnéd, hogy továbbra sem vegyük magunkat túl komolyan, hiszen csupán arról van szó, hogy soha többé nem látjuk egymást.

Jót fogsz röhögni rajtunk, ha szomorkodni látsz minket. Abban bízom, hogy már röhögsz is. 

Azt kívánom Neked és magunknak, hogy maradj, maradhass célpont. Az, aki voltál!

*Elhangzott Eörsi István temetésén 2005. november 8-án.

Árpi. Bangó Árpád
(1970 Márkháza – 2009 Márkháza)

Meghalt Árpi, na de hogyan? 

Árpihoz hasonló, „utolsó embere” minden falunak van, vagy volt, amíg az „utolsó ember” meg nem halt. És akkor helyébe lép a következő utolsó ember. De Árpi úgy volt utolsó – ha készült volna rangsor, felmérés, ami manapság szokás –, ő úgy lett volna utolsó, hogy simán belefért volna a falusi nemzeti tizenegybe, és talán feljebb is vihette volna, akár két vagy három szomszédságos falu nemzeti tizenegyébe is bekerülhetett volna. 

Ördögien tudott cselezni, fejjel, mellbedobással, lábbal. Ollózva is rúgta a góljait, és lefeküdni is képes volt, fájdalmas képet vágni meg pláne, hangtalanul, vagy jajveszékelve, mikor milyen hangulatra volt vevő a kis számú közönség. Ezt ő mindig érzékelte már a kocsmában a mérkőzés előtt. Felszántotta a pályát, de ha a fölény megengedte, kifutott a vakondok túrta pálya szélére és bedobott egy újabb felest. Egy ágyúból kilőtt golyó volt, gyakran futott túl a pályán labda nélkül, ha volt háló a kapun, az fogta meg, ha nem volt, akkor a kapu mögötti mocsárban a nádas. A kapuban is jó volt részegen.

A faluból tizenkét ember miatta járt le a pályára, közöttük két öregasszony, az anyja meg a nővére, ellensúlyozni próbálták a vendégszurkolókat, akik mindig többen voltak, mint a hazaiak. Azt mondták, Árpi beleférne a megyei válogatottba, annyi energia van benne, ráadásul tehetséges is. Ez volt a szomszédfaluk szája.

Na, de hát piált. Reggel tíz órától a kétórai ebédszünetig (hegyi faluban vagyunk, délben még legeltetőn az emberiség) öt liter bor, aztán aludt este hatig. Hattól a kiszámíthatatlan zárásig megemelte csaknem pontosan tíz literig. Ilyenkor már szünet nélkül azt hajtogatta, alkoholista az, aki egyáltalán nem iszik. Ebben a faluban pedig – mutass egyet! – nincsenek is. Így nem lett belőle csak halott, alig negyvenévesen a saját falujában, mert a szomszédba sem jutott el, azok meg hiába jöttek érte, hiába kérlelték, hogy váltson nemzeti falut. A befolyásos kis Kós castingra is elvitte volna a városi másodosztályú csapatba, de nem. Hiába várta a szertáros ingyen mezzel, nem és nem. Én nem hazafi, hanem falufi vagyok, mondta.

Árpi epilepsziás volt, minden örömgólja után kifeküdt habzó szájjal. Tartani kellett tőle, ha gólt rúg, ki lesz az, aki hozzá mer nyúlni, és kiemeli a nyelvét. Mégis sok gólt rúgott, mert azt csak ő tudott a falufi nemzeti tizenegyben. Gólt kivédeni is, ha oda tették, meg gólt rúgni is, ha amoda. A kocsmáros, Helleluja volt az edző, meg a csapatkapitány, de ő pályára soha nem lépett. A helyi tizenkettek azt beszélték, hogy tart az Árpitól, aki mindenkit kicselez, lejátssza még a sajtjait is, gyorsabban, eredményesebben rohangál mindenkinél, ráadásul eredményes. Még az atyaúristennel is versenyre kel a vakondtúrta kis pályán. Árpi egyszer azt mondta Halellujnak, ha nincs vakondtúrás, az ő tehetsége semmit sem ér. A füvet azért minden mérkőzés előtt nyírják rendesen, ha nem kis feladat is.

Azt hitték most is hülyéskedik a habzó szájával, ráadásul fetreng, pedig hideg van este, majdnem tél a kocsmaudvaron. Tizenkét helyi nézte minden szombaton. Szokott produkálni habzó szájat a kocsmaudvaron is, de ott nem hittek neki. Nagy színész ez az Árpi, pedig még harminc sincs. Erre ő felkuporodott a lépcsőre, jót röhögött, és azt mondta: ez volt az a farkas, aki nincs. Ezzel aztán egy hétre végképp elveszítette mind a tizenkét állandó helyi nézője bizalmát a következő szombatig. De a következőn visszaszerezte, hozta a gólt, berúgva, vagy kivédve. Még sem tudta megmagyarázni, hogy lehet egy gólt kivédeni, merthogy az vagy gól, mert bent van, vagy nem gól, mert nincs bent. A gólra tartó labda, az más, az angolok tudják, azt ki lehet védeni.

Árpi műveltnek számított ebben a falusi környezetben: előre megmondta, napra, sőt órára pontosan, mikor lesz telihold, na, meg hogy az eső melyik irányból érkezik, s ha nem onnan, akkor amonnan vagy onnan sem, s ha nem akkor, máskor. Minden időpontot ismert, meg azt, hogy ha a cukorhabfelhők onnan nem arra, hanem emerre fordulnak, akkor abból mi következik, tartós eső, vagy tartós napsütés. Senki sem hallgatott rá, de Árpinak végül mindig igaza volt, utóbb belátták. Fizettek érte egy vörösfröccsöt, és ha kérte, éjszakára, de akár egy hétre is nála hagyták a bőrlabdát megőrzésre.

Amint meghal az „utolsó ember” azonnal követi őt a következő, még el sem temették, már azon a napon a kocsmában a helyébe lép a következő, az új, és marad, amíg meg nem hal, mint Árpi, akinek nem sikerült sokáig utolsónak lenni az utolsók között, de neki legalább pályája volt.

Na, de hogyan halt meg Árpi, a falu egyetlen örökös válogatottja, a cukorhabfelhők szakértője? Hát úgy, ahogy nem lehet elmondani! Hát úgy, hogy azt csak az őt követő tizenkettő tudja, közöttük a következő utolsó ember.

MEGOSZTOM

A magyar specifikummal felépített centrum nem mindig figyel a perifériára

Tizenöt éve, 2009 első heteiben járt Nagyváradon a Törzsasztal sorozat vendégeként Kovács András Ferenc. Az alábbiakban a Kőrössi P. József vezette beszélgetés hanganyagának szerkesztett változatát olvashatják.

KPJ: Mennyire vallod magad szatmárnémetinek, szatmárinak? Ott születtél. Nem tudom, amit most idézek tőled, önparódia-e, Babits-paródia, vagy Karinthy-paródia? „Szatmáron születtem, színésznőből lettem.”

KAF: Igen, ez egyszerre Babits-paródia, meg Karinthy-paródia is, de hogy jól válaszoljak erre a kérdésre, mert ezt a verset különben is fel akartam volna olvasni, olyan ez, mint egy carte du visit, akkor felolvasnám utána a verset is. Jó? Nagyon szeretek verseket olvasni, a másokét, a magamét pedig rosszul tudom. Nem volt megbeszélve különben, hogy ez lesz a kérdés, de én fel akartam olvasni ezt a verset. 

(Elhangzik a vers, mely ITT meghallgatható a költő előadásában.)

Igen, kétségtelenül én szatmári vagyok, pontosan úgy, ahogy a Harag György alapította színház, ami, ugye 56-ban költözött át, ősszel, Nagybányáról Szatmárra, és én azért születtem Szatmáron, mert édesapám, Kovács Ferenc először irodalmi titkára volt a színháznak, Harag dramaturgja, aztán rendezője. Azt hiszem, 62-ben volt az első rendezése, akkor amikor Gyuri, Harag hirtelen elment Szatmárról. Édesanyám pedig Elekes Emma színésznő végig ott volt. Tehát én azt hiszem a családban mindenki szatmári lett egy kicsit. Édesapám marossárpataki születésű, ő Marosvásárhelyen is végzett, még a református kollégiumban, édesanyám pedig kolozsvári. Vásárhely és Kolozsvár között lettem valahogy szatmárivá. Szatmári vagyok.

KPJ: Meddig éltetek Szatmáron?

KAF: Édesanyámék kétezer után. Kétezerkettőben költöztettem át őket Szatmárról, nekik nehéz volt, ugye… Édesapám mondjuk Vásárhelyt ismerte, anyám kolozsváriként nehezebben bírta, de ez a régi szomszéd várak találkozása.

KPJ: És te meddig éltél Szatmáron?

KAF: Huszonegy éves koromban jöttem el, akkor, amikor katonaság után, ami Zilahon esett meg, felmentem Kolozsvárra, felkerültem a bölcsészetre. Mivelhogy a születés, gyerekkor, ifjúság javarésze meghatározóan ott telt el, én vagyok a szatmári a családból igazán.

KPJ: A húsz év az valóban elég idő ahhoz, hogy azzá váljál. Beszéljünk még erről a színészcsaládról, mert azért ez nagyon meghatározza a te egész életedet. Milyen volt gyereknek lenni abban a családban?

KAF: Ez egy szerencsés dolog volt. Szerencsés dolog volt, valamiféle időnkívüli időbe, a színház mindig kicsit időn kívüli idő, egy ilyen családba beleszületni. Ez nem csak a színház közelségét jelentette, édesapám a Gaál Gábor-féle Utunknál volt szerkesztő, onnan jött el dramaturgnak Haragékkal Nagybányára. Tehát nagyon sok íróismerőse volt, a mi szatmári lakásunk ilyen találkozóhely volt, nagyon sok mindenkit ismerhettem meg. Maga a színház az egy nagyon… jó hely, az a színházról nem mond el semmit, az időn kívüli idő mond el a legtöbbet. Ugyanakkor az, hogy a létnek egy rejtett, vagy a kulisszák mögé húzódó oldalával találkozik az ember és lesz érzékeny arra, vagy fogékony arra, ami később akarva-akaratlanul vissza-visszatér életébe. Egy színház ebben az esetben is nemcsak két szülőt jelent, hanem nagyon fontos, hogy színházi embereket jelent, színészeket, színésznőket, kellékeseket, díszletezőket, tehát sok mindent jelent, és ezek az arcok vagy megvannak, megöregedve most is Szatmáron, vagy hát egyre népesebb az a fenti társulat, amelyik körében felnőhettem. Jó volt, szerencse volt.

KPJ: Gyerekként, ott a színpad környékén megfordulhattál?

KAF: Belopózhattunk… Ez egy jó kérdés, van egy történetem, azért kacagok… Mi, színészgyerekek többnyire a Kazinczy utcában laktunk Szatmáron. Egy halomban laktak a Cseresnyés Gyula gyerekei, a Csiki Bandi lánya, három-négy-öt, a Török Fütyü családja, volt mindig négy-öt színészgyerek. Nem nagyon engedtek be bennünket a színházba, majd később, ahogy nőttünk, volt diákbérletem. 

KPJ: Tényleg szabályos diákbérleted volt?

KAF: Rendes diákbérletem volt, Lö-bérlet, ahogy mondtam. L-bérlet. Mi a Páli Szent Vince zárdával átellenben a Kazinczy utca 22. szám alatt laktunk. Kiszabadultunk a színészgyerekekkel, megálltunk a zárdatemplom előtt, és elkezdtük énekelni azt, amit ellestünk a színházból. Taub rendezte a Koldusoperát, és azt énekeltük, hogy ’de jó dolgunk volt a bordélyházban’. Ezt megtanultuk rendesen. Onnan szedett össze, azt hiszem, Cseri bácsi, Cseresnyés Gyula, hogy a gyerekek elszabadultak kicsit. Persze, azért be-belógtunk, be-belógtunk.

KPJ: Édesanyádról még faggatnálak. Ő 77 éves Marosvásárhelyen él, jó egészségben. (Elekes Emma tíz évvel a beszélgetést követően, 2019 tavaszán hunyt el. – szerk. megj.) Kiírtam magamnak, hogy miket játszott, Ophéliát például, Orbánnét a Macskajátékból, Ibsen Nóráját, A hármon nővérben Mását. Ebből mit kaptál te? Ezek mind olyan fantasztikusan nagy dolgok, készülő költőként kap ilyenkor az ember valami plusz intellektuális élményt?

KAF: Kétségtelenül. Erre én azt szoktam mondani, hogy egy nagyon izgága, telített, szinte remegésig telített jelenlétű anyával, és egy nagyon olvasott apollóni apával, aki kiváló bölcsész is volt, meg rengeteg sok mindent tudott, illetve a dionüszoszi a mama, tehát így összejött valami a kettőből. Na most már az, hogy mit lehet kapni? Minden bizonnyal érzékenységeket, de nem kell azt hinni, hogy csak az egyik oldalról, mind a két oldalról rendesen ömlik ilyenkor az ember felé. Illetve élményeket. Én ezeket a szerepeket láttam; mondjuk az Ophéliát, Rómeó és Júliát nemigen láthattam, amikor anyám az Anne Frankot és az Ophéliát játszotta, akkor voltam a hasában. Anyám Boros Kinga riportkönyvében el is mondta, akkor mozdultam meg először, amikor a színpadon, azt hiszem Csiki, aki Hamlet volt, mondta a ’lenni vagy nem lenni’-t, akkor moccantam meg a hasában. És ez azt jelenti, hogy én tulajdonképpen egy rejtett színész vagyok, csak nem szabad ezt soha bevallani. Ez az egyik dolog. A másik dolog, hogy bár ezeknek a szerepeket egy részét láttam, de nem készültem színésznek soha. Lehetséges, hogy csak titkon szerettem volna ilyesmivel foglalkozni, azzal, hogy színész legyek. Mert pontosan láttam, hogy ez egy külön létmód. Idegőrlő. A színház az összjáték, akkor jó, ha az egész társulat jó. Én azt választottam, hogy én legyek a társulat, a játékmester, és minden szereplő, ami gyávaság, de ez van. Az inkább foglalkoztatott, hogy jó volna rendezni. Ahogy tizenéves lettem, azért be-bementem a színházba, vagy édesapám mellett végignéztem a próbákat, főleg, ha ő rendezett. Láttam más rendezőket is, tehát beültem azért. Eléggé el lehetett lesni dolgokat, tehát ez meg volt tanulva. Csak hát ’78-ban, mondjuk amikor én végeztem a Kölcseyben Szatmáron, a mostani Kölcseyben, akkor nem igazán lehetett rendezőit választani sem, úgyhogy erről lemondtunk. Emlékszem régi szatmári előadásokra, gyerekként egyszer belógtam a Libikókára, mert arról ki voltam tiltva, az egy kétszemélyes William Gibson-darab volt. De emlékszem, láttam a Dühöngőt, az egy híres szatmári előadás volt a ’60-as években. Vagy apám két jó rendezései közül való a Beckett, avagy az Isten becsülete, és a Caligula. Ahogy nagyobb lettem, apám megosztotta velem ezeket a dolgokat, ugyanúgy olvastam.

KPJ: Tehát beavatott, esetleg terelgetett is?

KAF: Terelgetni nem akart. De közben mindent megbeszéltünk. Passzionátusan beszélgettünk színházról is, és főleg akkor, amikor édesanyám már sivalkodott, hogy fejezzük be, és ez édesapám élete végéig megmaradt, hogy egyfolytában a színház… De azért a színházról beszéltünk. És mindig azt mondta, azért, mert vásárhelyi volt talán, hogy mintha az öreg Bolyai azt mondta volna a fiának: „fiam, a paralellák, a geometria mocska”. Na, nekem is ezt mondta, akkor is, amikor a véletlen úgy hozta, hogy még művészeti aligazgató vagy társulatigazgató voltam vagy lettem, kilenc hónapot tartott ez Vásárhelyen. Ez egy későbbi történet, de ez mindig így visszatért, és azért édesapám óvott ettől a dologtól. Lehetséges, hogy azt akarta, inkább verseket írjak, nem tudom.

KPJ: Harag György neve elhangzott. Őt láttad rendezni? Tudom, hogy jól ismertétek egymást.

KAF: Ismertük egymást, rendezni őt sajnos nem, de Taubot láttam. Még nagyon kicsi voltam, Harag ’62-ben elment. Később sem láttam rendezni, nem volt alkalmam Kolozsváron találkozni vele. Úgy viszont találkoztam, hogy jött hozzánk, sőt aztán később – ez már teljesen családi történet – még rokonságba is kerültünk, mert az én unokatestvérem volt a felesége, a Váli Ica.

KPJ: Őt ismerem, mert ő volt az, aki azt az emlékkönyvet, amit Harag Györgynek csináltunk, összeállította. Összegyűjtötte az anyagát, és valóban nagyon lelkiismeretesen…

KAF: Rokonok vagyunk, az édesapám részéről…

KPJ: A színházat egy kicsit elhagyjuk és megyünk tovább. A negyedik Forrás-nemzedékhez sorolnak téged. Van ennek jelentősége, értelme, hogy nemzedékekről beszéljünk? Én azt gondolom, akkor nemzedék, ha van egy közös koncepció, egy közös életérzés, tehát csak azért nemzedékhez sorolni embereket, mert ugyanabban az évben, vagy ugyanabban a korban – egy szűk metszetre gondolok – jelentek meg a könyveik, nem hiszem, hogy lehet. Tehát valamilyen közös eszmeiséget feltételezek, akkor veszem komolyan a nemzedéket, hogyha ez a valami létezik.

KAF: Engem az nem zavar, hogy a negyedik Forrás-nemzedék vagyunk, de ez már csak egy rajzás volt csupán… Még az első Forrás-nemzedék sem annyira egységes… de fogadjuk el annak. A második Forrás-nemzedék, az volt leginkább koherens nemzedékszerű, sőt a harmadiknak nevezett is, hát Szőcs Gézáék, a ti generációtok, az is azért koherensebb volt. Ez, amit negyediknek neveznek, tehát Láng Zsolt, Visky Andris ide sorolódik, Egyed Emese, Tompa Gábor. Persze külön-külön ismertük egymást, de nem volt itt… Én a nemzedékesdit különben sem nagyon szeretem, nem éreztem nemzedékbe tartozónak magam. Azért, mert lehetséges, hogy számomra a nemzedéki tagolódás nem jelentkezett bennem. Most már tudom is, hogy miért, mert gondolkoztam. Egy jól működő színházban a nemzedékek a helyükön vannak. Egy színházban nem igazán nemzedéki harcok folynak, hanem a drága jó színészek vagy színésznők közötti harcok, ott színház van, irigység, hiúság, munka. Munka van. Tehát számomra a nemzedéki kérdés azért nem létezik… meg hogyan voltunk mi nemzedékek… Nyolcvanas években ott jártunk mondjuk Láng Zsolttal párhuzamosan Kolozsváron voltunk egyetemen, őt ismertem. Ismertem Gabit, Tompa Gábort úgy külön, és egyszer csak megérkezett ’82-ben Visky Andris éppen Váradról, vagy lehet, hogy Temesvárról jött, és akkor találkoztunk először.

KPJ: Ez hányban volt?

KAF: ’82-ben szerintem, vagy 83-ban. Eszmeiség vagy ilyesmi nem volt. Közös dolgok inkább a harmadik Forrás-nemzedékkel voltak, a tiétekkel, olyan értelemben, hogy a Keszthelyi Andris, meg a Bretter Zoli, amennyire hozzátok tartoznak, vagy annak idején az volt a Bréda fénykora. De azok sem voltak nemzedéki dolgok. Úgy külön-külön minden nemzedékből megtaláltam azokat az embereket, akikkel szót érthettem, bármelyik nemzedékből. Érdekes most ezt mondani, mert a ’90-es évektől megint egy úgynevezett generációs leképeződés indult meg, de ez szerintem inkább egy menedzselt dolog, mintsem igaz legyen. Mindegy, hogy ez a dolog Kolozsváron történik, vagy Pesten történik. Az irodalomnak, az irodalomtörténetnek, az irodalomkritikának, irodalmi életnek nem tudom miért van szüksége arra, hogy állandóan az új, új, új…

KPJ: …kategorizáljon

KAF: Kategorizáljon, és cédulákat ragasztgasson. Mert egy nemzedék nyilvánvalóan úgy határozza meg magát, hogy mindenki, aki nekem, az én hagyományomban nem tetszik, vagy aki közvetlenül előttem járt, az megy a… paszulyba. Nyilvánvaló, ez érthető, csak ez még nem irodalom.

KPJ: Andris, figyelj csak ide, amikor te Kolozsvárra kerültél, akkor az Echinox még létezett?

KAF: Igen, létezett.

KPJ: Mert így is szokás besorolni, ugye, hogy Forrás-nemzedék, aki az Echinoxban…

KAF: Igen, Echinoxban közlő, Echinox-szerkesztő is voltam. De ez nagyon a vége volt.

KPJ: Meg-megszakadt, voltak periódusok, amikor kimaradt.

KAF: Ezt most akkor elmondom, mert szokták kérdezni, és érdekes is. A kezdet kezdetén, úgy ’82-83-ig rendesen jártunk az Echinox körökre. Persze, ez vitákat is jelentett. Az első ilyen Echinox felolvasásomon, Egyed Péter és Balla Zsófi beszélt rólam, és ott cirkuszoltunk. Az Advocatus diavoli éppen Bretter Zoli barátom volt, vagy Bréda kiáltott közbe valamit. Bréda azóta is kiabál, közben eltelt 50 év. A Gaál Gábor-kör is megszűnt. Visszatérve a Gaál Gábor körre. A végén Béla csinálta, Cselényi Béla, akivel szintén jó viszonyban voltam. Béla valamikor ’82-ben, vagy ’83-ban elment Magyarországra, és akkor rám hagyta a dolgot és még több mint egy fél évet ment az egész, de aztán azt találták ki…

KPJ: Te most a Gaál Gábor Körről beszélsz.

KAF: Igen. Az Echinoxhoz visszamegyünk, párhuzamosan mennek ezek a történetek kicsit. Tehát azt találták ki az Írószövetségnél, hogy nem szabad, nem tudom, pénteken égetni ott a gyertyát, és nem jó találkozni… És én erre azt mondtam Keszthelyi Andrisnak, aki még otthon volt: Andris, azt kellene, hogy válasszunk, vagy nem csinálunk semmit, vagy átmegyünk egy másik helyre és azt a teret szenteljük meg… nem az ottlétünkkel. Ő azt mondta, hogy ne menjünk át sehova. Így ez teljesen elaludt. Az Echinox periódus szintén Keszthelyiéktől maradt, háromszorosan nehezebb cenzúrakörülmények között, szinte alig lehetett valamit csinálni. Ungvári Zrínyi Imre kollegám volt ott velem, kolozsvári filozófus, meg a Szallós Ildikó, a drága. És hárman próbáltunk valamit csinálni. Jött egy rossz korszak, azután jöttek Balogh Andrisék, Jakabffy Tamásék és az Echinoxot egy kicsit felrázták. De igazán ’89 előtt rázogatni nem nagyon lehetett. Nekem ez, mondhatnám, nem sikertörténet. Nagyon nyomasztó élményként maradt bennem. Csak én a nyomasztó dolgaimra nem gondolok. Mindig arra próbáltam gondolni, ami öröm, ami élettel teli; mert ha csak a nagyon szomorú dolgainkra gondolnánk, akkor napestig, a reggeli borotválkozástól az éjjeli fogmosásig, sírnánk a tükörnek.

KPJ: Én úgy emlékszem, téged azonnal befogadott az irodalom, korosztálytól függetlenül. Úgy emlékszem erre az időszakra, hogy nem voltak – persze lehet, te másként élted meg – publikációs gondjaid. Te egyszerűen szépen begyalogoltál, besétáltál ebbe az irodalomba. Te ezt hogy élted meg.

KAF: Publikációs gondjaim azért voltak. Azért, mert egyrészt nem nagyon publikálhattam. Az első kötetemből alig néhány vers jelenhetett meg, nem is nagyon ismertek, úgy a pad alatt olvastak. Voltak publikációs nehézségeim, éppen azért, mert egyrészt azelőtt is nehezen lehetett publikálni, és miután megjelent az első kötetem – feljelentettek. Pirossal fel voltam jelentve, Vásárhelyről ment, nem nevezem meg az illetőt vagy a kettőst, sem a főcenzor elvtársét, sem az Igaz Szó volt főszerkesztőjének nevét nem óhajtom kimondani. Onnan ment egy ilyen feljelentés a sajtóosztály felé, nem csak ellenem, mindenki ellen. Mindig négyen-öten voltunk.

KPJ: Mi volt ennek a lényege? 

KAF: Ennek a lényege az, hát nem tudom… Én mindig túl melankolikus voltam, vagy hát nem igazán pozitív tartalmakkal teli ember. Mindegy. Visszafelé nem szeretem az ilyen ellenállási legendákat. Na, most már azt akarom mondani, hogy ez megvolt, és nagyon ritkán közölhettem. Az Utunkban alig-alig, amikor Szilágyi István ott maradt s a többiek nem figyeltek.

KPJ: Volt egy időszak, amikor, ha Létay Lajos elment egy pártértekezletre, a következő héten a lap egész más volt…

KAF: Igen, azt mindenki várta, következő héten a lap az más volt. Én a régi Utunkra minden hülyeség ellenére egy jó lapként emlékszem. Az Igaz Szóban pedig néha lehetett csak közölni. Tehát volt olyan, hogy Székely János – előfordult ez másokkal is, nem nekem szóló dolog – elfogadott valamit, aztán valamitől megijedtek, és akkor nem. Tehát egy évben legfeljebb két-három alkalommal közöltem. Ami kevés, ahhoz képest, hogy én dolgoztam. És ez azért eltartott. A nyolcvanas években, ’82-től gyerekverseket írtam. Volt a Napsugár, a és a mostani Szivárvány, ami a kezdet kezdetén a Haza Sólymai névre hallgatott, ugye az az óvodásoknak szólt, azokban közöltem, ott közöltem rendszeresen. A felnőtt verseket nehezen lehetett közölni, vagy egyáltalán nem lehetett.

KPJ: Érdekes, hogyan rejtegettél el mindenféléket ezekben a versekben. A felnőttek is ugyanolyan érdeklődéssel és kíváncsian várták ezeket a verseket, hiszen ott volt bennük elrejtve az, amit a felnőtt lapokban, hogy így fogalmazzak, nem igazán lehetett közölni. Beszélj most erről!

KAF: Jó, de ez megint egy általános dolog volt. Rang volt gyerekverset írni, illetve a ’80-as években gyerekverset közölni. Ezt a bújócskát ugye az ’50-es évektől kezdve eljátszotta már Bajor Andor is, Fodor Sándor is, Kányádi is bőven, de mondjuk Markó Béla is a gyerekverseiben. Oda volt elrejtve az, ami a felnőtteknek szánódott. Ez nem a szánalomból jön. Nagyon érdekes megtalálni az a pontot, ahol a költő kikacsint. Bocsánat, az író, mert olvasok nagyon jó felnőttmeséket, most olvastam Parti Nagy Lajos barátom Pecsenyehattyúit… Tehát, ahol egy kicsit kikacsint az író a szülő felé, ahol a szülő is kap valamit olvasmányul, ha már olvassa a gyereknek. Mert ezek olvasott versek, amiket szülők, vagy nagyszülők olvasnak fel a gyereknek. Tehát kimondottan vegytiszta gyerekvers kevés van, meg ezen nem is kell gondolkodni, hogy mi a vegytiszta gyerekvers. A magyar gyerekvers irodalom, éppen ezért, amit mondtam, az ’50-es években annyira megalapozottan nívós volt, gondoljunk ugye nem csak Weöres Sándorra, hanem Nemes Nagyra, vagy Kormosra vagy bárkire, ők is az elhallgatás idejében csinálták ezt, hogy már a ’80-as években mindabból lehetett tanulni. Mert ugyanaz a stratégia, mint a Rákosi Magyarországán.

K.P.J.: Nem volt cenzor a gyereklapoknál?

K.A.F.: De volt cenzor a gyereklapoknál, már ’88-tól a főcenzor, akinek nem mondom ki a nevét, mert nagyot koppannék… talán. A főcenzor felesége is a Napsugárhoz került, és akkor már meg volt üzenve, hogy nem lehet ilyen ezópuszi meséket mondani a sajtra éhező egerekről, meg a fázó egerekről, mert tudjuk mi… Tehát a ’89-es év már nagyon döcögősen ment. És állandóan ilyen meghívások érték az embert, hogy üzengettek, jó volna már írni valamit a haza sólymairól is. Meg itt vannak a pionírok, és hogy van a hazaszeretet. Na hát az ilyeneknek soha életemben egyszer egy soromban sem tettem eleget.

KPJ: Székely Jánostól, akit kiváló költőnek ismerünk, emberként is egy nagyon kemény sorsú ember, kaptál olyan levelet, melyben tájjellegű verset kér tőled, mondjuk május elseje, augusztus 23-a előtt?

KAF: Nem, nem kaptam soha. Nem kaptam soha. Lehetséges, hogy más kapcsolatunk volt. Amúgy Székely János, akit ifjúkoromtól ismertem, mindig szigorú volt velem, néha értetlenül szigorú volt. Köszönöm neki a szigorúságát, nagyon sokat tanultam a dorgálásaiból. Nagyon konzervatív módon gondolkodott néha a költészetről. Mondjuk az én játékos dolgaimnál a költészetet nagyobb dologra tartotta. János úrnak mindig baja volt az összes generációval, a saját generációjával és önmagával is, az, hogy tulajdonképpen mi a költészet. Az ő líráját érvényesen arra szabta, amit ő el akart mondani. Abban ő nagymester volt, és egy nagyon érdekes költészetet hozott létre. De például az ő líráját az egész szegmensének látom. Végeredményben minden író akármilyen eszközökkel, ha esszét ír, ha verset ír, ha drámát ír, ugyanazokat a dolgokat mondja. Nagy átváltozásokra is képesek az írók, de általában János úr következetes ember volt. Szigorúan ítélt meg. Érdekes, hogy ’88-ban, nem tudom miért, vagy ’89 elején az első Jack Cole-versek az Igaz Szóban jelentek meg, kettő vagy három, de nagyon kacagott, meg cöcögött rajta. Az ilyen avantgarde játékok iránt, és lehetséges, hogy Weöres Sándor iránt sem volt igazán érzékeny Székely János. Mondjuk Rilke tetszett neki, meg az igazán nagy és komoly dolgok.

KPJ: Elmondok ide egy történetet. Amikor Marosvásárhelyen jártunk Eörsi Istvánnal egy irodalmi találkozón a Látónál, bementünk egy könyvesboltba, és ott volt a Székely János összegyűjtött versek vastag kötete, akkoriban jelent meg. Ajánlottam Eörsi figyelmébe, hogy ez egy nagyszerű költő, meg kell ismerned. Akkor azt mondta: megveszem, de előbb megnézem, mit írt ’56-ban és ’57-ben, mert évszámok szerint voltak a versek. Fellapozta az 1956-os évet, elolvasott két-három verset, odament a pénztárhoz és megvette. Székely egy nagyon egyenes gerincű ember volt, miközben, hát azért jól megsanyargatta az élet.

KAF: Miközben megsanyargatta az élet, miközben törték a gerincét. Megírta a vívmány-dolgait is. Ez a történet nagyon szép… Nem tudom, minden bizonnyal ismered róla, hogy azt mondta, azért nem fogad el díjakat, és valóban nem vette át, még a Kossuth-díjat sem, mert ő egyszer kapott díjat az élettől, amikor az édesapját kiengedték a börtönből. Azért nem fogad el díjakat, mert két vagy három – szerinte – becstelen dolgot megírt. Én megnéztem ezeket a könyveket, ismerem, semmi becstelenség nincs benne. Az volt a díja, hogy elintéződött, az apját kiengedték a börtönből. Nagyon érdekes ember volt, és szerencsémnek tartom, hogy egy ilyen versrovat-szerkesztővel is találkoztam életemben.

KPJ: Említetted az előbb Jack Cole-t, de Lázáry René Sándor is te vagy, meg Kovács András Ferenc. Tehát két álneved is van. Nem is álnév ez, hanem ezek költők, ugye… Miért van szükség erre? Miért nem elég kettő, a sajátod meg… tehát miért vagy te három?

KAF: Teljesen más jellegű dolog volt. ’92-ben – ahogy szoktam mondani – találtam meg az első Lázáry René Sándor kéziratokat, mert ’92-ben úgy éreztem, hogy meg kellene találni őket. Tulajdonképpen Benedek Elek vagy Czóbel Minka évjáratához tartozó költő verseit kell megtalálnom, tehát hogy valahogy így mondjam el. Talán ebben az volt az új, amit ritkán csináltak, legalábbis a magyar irodalomban, hogy nem felül szerepelt az én nevem – mert a Jack Cole még úgy volt közölve, hogy Kovács András Ferenc Jack Cole dalaiból. Hanem az volt, hogy leszálltam, ’92 őszén jelent meg, lábjegyzetben, és teljesen disszimuláltam magam, úgyhogy sokan elhitték – nem mondok neveket – kolozsvári történészek is, hogy egy ilyen muki létezett, a kezdet kezdetén, ez az első 25-30 versnél volt.

KPJ: Ez az első szerepjátékod költőként?

KAF: Nem az első volt, voltak kitalált alteregók az első kötetben is. Tehát ez az Ophelio Barbaro, vagy az Assandro megvolt, csak nem volt köréjük akkora életrajz kerítve. Az Ophelio Barbaro nyilvánvalóan az Opheliából jön, amit említettem a Hamlet kapcsán. Na most már, voltak ezek, nem az első volt. Nem az első volt, de a Lázáry a legközelebbi, és nagyon nehéz redaktálni az ő dolgait, és azért maradtam le. Jelenleg körülbelül 400 vers van meg, és még szeretnék, tehát jó volna még megtalálni néhányat belőlük.

KPJ: Milyen irányba keresgélsz?

KAF: Hát remélem, hogy jó irányba, aztán eldől…

KPJ: Mi az, ami hiányzik?

KAF: Ezek úgy felötlenek az emberben. A másik, nem is annyira szerepjáték, a Caius Licinius Calvus műfordítások, ő nagyon is létező költő, a Catullus barátja, és költő…

KPJ: Mindjárt ide is elmegyünk a Kavafiszek kapcsán. Szeretnék arra evezni.

KAF: Alteregóból minimum négy, maximum negyven van… Csak ezt még nem bányászták elő, mert nem tudták azt, hogy…

KPJ: Milyen nyelven fedezed fel, milyen nyelveken fedezed fel ezeket az alkotókat?

KAF: A leghatékonyabb a Lázáry felfedezése, mert az magyarul könnyű. A latint már nehezebb felfedezni, vagy az újgörögöt nyilvánvalóan. Hogy milyen irányba kell kutakodni Lázáry után, mert kell neked válaszoljak? Hát valahol a dilettantizmus, de nem dilettantizmus, hanem a koraiság, a ’meg nem értettség’ felé, ugyanakkor valahol a hátországban. Nem tudom, mert nincs rálátásom. A Lázáry lesz az szerintem, hogy – ez szintén a napokban fogalmazódott bennem – mire befejezem a redaktálását, lehet, hogy Szent Mihály lova el is suhog velem, vagy kopog valamerre, mert az fábúl van…

KPJ: Azért azt még ne hívjuk…

KAF: Ez olyan lesz, mint az újra megtalált idő, akkor megoldódik ez az egész gubanc. Hát ott van még, ott van a Calvus-fordítás, ezeket be kell fejezzem, tehát a műfordítások.

KPJ: Milyen nyelveken olvasol verset?

KAF: Verset a magyaron kívül olvashatok még franciául nagyon könnyen, olaszul már nehezebben, és románul mondjuk olyan könnyen, mint franciául. Más nyelven effektíve nem. Latint tudok szótározva, na de se ógörögül, sem újgörögül nem tudok. Sajnos, jó volna minden nyelvet tudni, sőt még a spanyolt és portugált is, nem csak a németet és angolt… nem is szólva a kínairól, vagy a japánról. Én csak mondom… Ha bekapcsolnak, nem állok meg.

KPJ: Szeretnélek most bekapcsolni egy másik területre. Itt van a kezemben Hazatérés Hellászból című könyved, ez Kavafisz átiratok – vagyis ez az alcíme, de van benne, tudtommal legalább 75 saját vers is. Ezt nem is műfordításoknak, hanem, hogy Polgár Anikónak a megfogalmazásával éljek, applikációknak mondják. Ez az egyik legkomolyabb, ha nem a legkomolyabb – lehet, hogy megfeddsz ezért – költői vállalkozásod. Nem csak az ötlet, hanem maga a megvalósítás is, számomra legalábbis nagyon nagy teljesítmény. Nem tudom, hogy fogadták…

KAF: Kavafisz – pár szóban csak – 1863-as születésű, Alexandriában született, Alexandriai görög nagypolgári kereskedőcsaládból származott. Annak idején Alexandria mindig egy kozmopolita, mediterrán város volt.

KPJ: Hosszú ideig élt…

KAF: 33-ban halt meg. Tehát hetvenéves korában, pontosan, mint Lázáry René Sándor.

KPJ: Nagyon izgalmasak életének az utolsó néhány hónapja, amikor két kéziratot, két füzetet találnak meg, illetve rábíznak egy váratlan vendégre…

KAF: Egy angolra… na, most már a történet az, hogy van ebben valóban 76 darad Kavafisz vers, ami franciából, illetve románból… Románul létezik teljes magyar Kavafisz…Nagyon jó vagyok ma este – mondaná Gáspárik Attila barátom, aki megdicséri magát állandóan. Szóval Románul létezik teljes Kavafisz, magyarul még mindig nincs teljes Kavafisz. Ugyanis kiderült, hogy nem csak az az 53 vers maradt tőle, amit ő erre szelektált ki, hanem vannak versvázlatok, van egy csomó megtagadott, vagy korai vers, és van legalább 77 hátrahagyott verse. Ezek nagyon érdekesek, tehát a hátrahagyott versek, teljes értékű versek, csak ő nagyon hosszan dolgozott ezeken. Nos, ezeket románból, illetve franciából lenyerseltem magamnak kicsit. Nyilván újgörögül nem tudnék, nem tudván. Kicsit rájátszva talán amennyire lehetett a Vas Istvánra, tehát erre a szárazabb hangra, vagy a Somlyóéra, mert ők fordították, igen jól Kavafiszt, ugye. Azóta is csak ők fordították igen jól. Persze megpróbáltam szét is írni ezeket. Vannak olyan versek közöttük, amelyek szerintem fordításnak – mivel van amelyik rímtelen – elmennek, elmennek fordításnak is, nem egyszerű átirat. Na, most már van két füzet, két athéni füzet, ami előkerült, amiben Kavafisznek azok a versei vannak, amiket 1900 után jegyzett fel. Egy részük füstmilános, és a történelmi görög kultúrtörténeti anekdotákkal, tehát a rá jellemző motívumokkal vannak tele. És vannak homoerotikus versek is benne, tehát szerelmes versek is fiúkhoz, láthatóan. Szerintem azok is jól sikerültek, bár nálam szakavatottabb kritikusok, akik ezt a témát jobban ismerik, azt mondták, hogy nem tudtam igazán empatikus lenni, ami nem igaz. Tehát így állt össze ez a 147 vers. 

KPJ.: Mi volt a célod ezzel a könyvvel? Nagyon komoly vállalkozás, nagy vállalkozásnak tűnik.

KAF: Énnekem ez egy fontos vállalkozás volt. 2001 és 2006 között készült. Hogyha legközelebb közzétennénk, akkor biztosan megírnám a hozzá való jegyzeteket is, mert még alaposabb jegyzeteket igényelt volna. Volt, egyrészt a költészet szeretete, másrészt Kavafisz költészetének szeretete. Azért, mert ahhoz, akárcsak Marcel Prousthoz, vagy bárkihez, közeledhet nem csak homoerotikus lény is, azért, mert szöveggel dolgozunk, és egy ember életét tartjuk a kezünkben. Az átírások nem voltak szerintem szemtelenek, igyekeztem nem fölülírni sok mindent, bár ki tudja. A hozzá írott versekkel pedig egy kicsit azt próbáltam meg, tehát ezek hosszabbak… nagyon tömör Kavafisz, kell Kavafiszt olvasni, megéri, nagyon, legalább olyan fontos élmény számomra, mint Pessoa, vagy a nyolcvanas évek elején a Borges versei. A novellái is, de a versei.

KPJ: Ha jól tudom Borgesnek először éppen a versi jelentek meg az Európánál. Nekem úgy rémlik, még az életműsorozat előtt.

KAF: Az életműsorozat előtt igen. Nekem az első Borges élményem a katonaság előttről van, ugyanis itt a korabeli Horizont sorozatban a Kriterionnál megjelent a Titokban végbement csoda, és én először azt olvastam tőle. Na, most már én azt akartam, nem fellazítani szerettem volna ezt a nagyon száraz, jellegzetesen kavafiszi versépítkezést, hanem egy kicsit néhol közelíteni a vele kortárs magyar költészethez. Mivelhogy az a szabadvers-hagyomány tetszett nekem a leginkább, vagy volt elérhető számomra, amelyet mondjuk Füst Milán képviselt, ezért egy kicsit ráérősebben csináltam. Meg kell neked mondanom, jó, hogy erre rákérdeztél, mert én magam a kritikai fogadtatását, ami ilyen-olyan… Most már rájöttem, így, hogy kezdek szép férfikorba lépni, rájöttem, hogy talán ilyesmikkel nem kell foglalkozni, hogy a kritikus mit gondol, meg én mit gondolok. Mert nem, hogy engem félreértett, vagy egy kötet intencióját a legtöbb…

KPJ: Olvastam nagyon jót is.

KAF: …emögött egy másik klikk dolgozott.

KPJ: Úgy emlékszem, hogy Tőzsér Árpáddal való beszélgetésünkkor merült fel először, mert ő ezzel foglalkozott: van neki egy elmélete, miszerint a magyar irodalomban az igazán nagy művek a periférián születnek, és itt a magyar nyelvű Bibliától kezdve, az erdélyi emlékírókig lehet sorolni azokat a műveket, amelyek, mondjuk, nem a mai Magyarországon, vagy nem Budapesten jöttek létre, hanem a Felvidéken, Délvidéken, vagy Erdélyben. Ugyanakkor a befogadása a centrumban történik. Mi erről neked a véleményed? 

KAF: Az az igazság, hogy ezen nem gondolkodtam. Meg kell mondanom, hogy én életem folyamán, ha már írni kezdek, mindegy volt. Írtam én Budapesten is verset, voltak nekem törzshelyeim, bementem, a Laci pincér már ismert, azért, mert hosszabb ideig jártam vissza egyazon helyre, s azért voltak elintéznivalóim is ott. Több helyem van. Tehát írtam másutt is verset. Amikor Székelykeresztúron írtam verset, akkor Székelykeresztúron volt a világ közepe.

KPJ: De most itt egy életműről van szó, tehát nem egy-egy alkalomról, alkotásról…

KAF: Tudod mit gondolok én erről? Nehogy vigaszként fogjuk ezt fel, nehogy a saját periférikus voltunk vigaszaként. Kétségtelenül nagyon fontos művek születhetnek a Vajdaságban is, Felvidéken is, Erdélyben is. Születtek is lényeges művek, amelyeknek a befogadása a centrumban is megerősítetetett. Van oly is, aminek a befogadása a centrumban nem erősítetettet meg. Ilyen szempontból az erdélyi irodalom különlegesen erős képződmény. Esetleges hibáiban is annak látom, de hát ezek nem hibák azért, mert a világ sem nagyon javítható, kimondottan nem is kell. Kétségtelenül fontos művek születhetnek periférián. Hogyne születhetnének, erről szól Kavafisz története is. Megint visszautalnék erre a kiváló görög költőre, aki újgörög nyelven, Alexandriában élve korának legnagyobb görög költője volt. Mondjuk nagyobb, mint sokan kortársai közül, akik éppenséggel Athénben élhették le az életüket. Nem is igazán értették meg, ott óriási klikkharcok voltak, amikor kívülről behajózott – néhányszor elutazott ő is Athénba –, de aztán inkább visszament Alexandriába, mert ott jobban érezte magát. A 20. század másik nagy, érdekes költői teljesítménye a portugálok legnagyobb költője Fernando Pessoa. Egész életében Lisszabonban élt… neki is nagyon sok heteronímái voltak. Ő volt a nagy szerepjátszó a periférián. De hát mihez képest a periférián? Mi a centrum? Szóval én azt nem tudom, hogy mi a centrum. Az is előfordulhat, hogy valamit az ún. periférián fontosnak találnak, és a centrum az oda sem figyel. A magyar specifikummal felépített centrum nem mindig figyel a perifériára. Az, hogy itt ’19-’20-tól, és ’20 után Kós Károlyék egy új irodalmat voltak kénytelenek – mert hát inkább ez a pontos – kiépíteni, ez sokak számára elfogadható volt, sokak számára pedig egyenesen elfogadhatatlan volt akkoriban. Mondjuk a Nyugat egyes szerzői számára is. Tehát az, hogy itt közben létezett egy irodalom, csak a transzilván korszakról beszélve. Egy Áprily, aki ’29-ben elment, áttelepült Magyarországra, egy Dsida Jenő, és nyilvánvalóan, Jékely Zoltán, akit egy kicsit idetartozónak érzek. És még sokan, tehát itt azért működött, mozgott valami. Mondjuk a Nyugathoz képest lehetséges, hogy táblabíró költészetnek nézett ki, ahogy egyszer az általam nagyon szeretett Babits Mihály mondta különben, az erdélyi triász egyik tagjára. Táblabírók, hivatalnokok, ahogy elképzelik. Van ebben kegyetlenség is, de hát ez egy ilyen játék.

KPJ: András, könyveid jelennek meg budapesti kiadóknál, valamint ugye a Jelenkornál jelentek meg Pécsen, most újabban a Magvetőnél, de jelennek meg Kolozsváron is. Jársz is rendszeresen, kisebb-nagyobb rendszerességgel meghívnak Budapestre rendezvényekre, könyvbemutatóid vannak. Hogy látod ezt? Az elmúlt időszakban gyakran arról beszéltünk, hogy van erdélyi irodalom, meg van felvidéki, meg van újvidéki, és mindenki tiltakozott, mert nem szereti ezeket a stigmatizálásokat, és nem szereti, ha különböző skatulyába bepakolnak egy egész irodalmat. Van-e még ilyen, vagy beszélhetünk már végre összmagyar irodalomról, amelyben amikor azt mondjuk, hogy erdélyi irodalom, nem megkülönböztetünk, hanem csak meghatározunk földrajzilag egy irodalmat.

KAF: Kétségtelenül azt kellene az elején tisztázzuk, hogy mindig egy összmagyar irodalom bűvöletében kellene erről beszélni, mert más választásunk nincs. Az, hogy ez mennyire szervesül, vagy mennyire – nagyon szépen mondom, mint Péter barátom – van odafigyelve – mintha Esterházy mondta volna. Hogy mennyire van odafigyelve, ezt igazán nem lehet tudni. Ez a sajátosság vértócsája, ahogy én ezzel csúfolkodtam. Ez segít is élni, meg olykor nem is. Tehát mindig arra kell gondolni, hogy van ez a nagy haza, ami kétségtelen, hogy nem indulatszavakból áll, hanem a nagy magyar nyelvről beszélek, a magyar nyelvről, amiről beszélek, a magyar irodalmi nyelv. Hogy ez a haza, a szóhaza, és a szóhaza az egy nagy haza, és az egy öröknek tűnő haza. Inkább erre kell figyelni. Szerintem azt kell mondani, hogy létezik az az egyetemes magyar irodalom, azon belül sok szín van, emberenként más-más a szín, iskolánként, hogyha úgy vesszük, generációk…bár én a generációs dolgokat nem szeretem. Tehát sok szín van, és ebben az egészben, ebben a koncertben… Mert ez a sokszínűséghez tartozik, tehát tagadni egy erdélyi irodalom, nem specifikusan erdélyi irodalom létét, de tagadni egyáltalán a létét…

KPJ: A sajátosságokra gondolsz? Nyelvi és egyéb sajátosságokra?

KAF: Vannak, de hát ezt nem szabad eltúlozni, mert ez a másik. Azt mondtam amennyire segít élni, vagy csapást találni valamiben, akkor az csapás is az emberre nézve olykor, az íróemberre. Nem szabadna ebbe belezöttyenni. Tehát mindig létezik az egyetemes magyar irodalom, és ezen belül van jó magyar irodalom. Ezt ki ahogy látja, ki mit szeret, kinek mi a jó magyar irodalom. Igazán a kánonok, hogy mennyire alakítják, vagy nem alakítják, vagy a divathullám mennyire alakít vagy nem alakít – ez mindig így volt. Nyilvánvaló, hogy egyeseknek Herczeg Ferenc tetszett, másoknak Móricz Zsigmond. Na és? Végső soron… Nekem jelesül, ha nagyon erdélyi írót akarok mondani és az én kedvencemet akarom mondani, akkor Tamási Áront fogom mondani. Nyilvánvalóan nem mást.

KPJ: Valamivel több, mint egy éve a Látó főszerkesztője vagy. Úgy tudom, nem feltétlen örömmel, vagy nem lelkesen, nem kívántad magadnak – talán ez a pontos kifejezés – ezt a szerintem megtisztelő feladatot. Most engedd meg, hogy azt mondjam neked, amit utcán beszélgetve is mondtam, hogy nem is lehetett volna elképzelni mást. Ezt te is nyilvánvalóan tudod, tudtad, meg tudod most is. Teljesen megváltozott a lap. Azelőtt… nem lebecsülöm egyáltalán, amikor azt mondom, hogy rendkívül színvonalas, mert az előző, a Gálfalvi Gyuri által szerkesztett Látó is kiváló, de a szerzői gárdában látok nagyon nagy változást. Tehát sokkal fiatalabb lett a lap, miközben megtartotta idősebb szerzőit is, külföldieket és itthoniakat. Mit jelent ez neked?

KAF: Na, most már lapot szerkeszteni is, vagy igyekezni jó lapot szerkeszteni is, az is egyféleképpen, ha nem is feladat, azontúl, hogy feladat, mert feladat, szerelem kérdése. Én ’90 januárjában kerültem az akkori Látóhoz. Ezt hosszú ideig Béla és Gyurka neve fémjelezte, miközben Gyurka vitte a hátán a dolgot, és Béla nem is vindikálta magának a belészólást. Amikor ő elkezdett a politikai pályával…

KPJ: Markó Béláról és Gálfalvi Gyuriról beszélünk.

KAF: Bocsánat, Markó Béláról és Gálfalvi Györgyről van szó. És kialakult ez a lap. De hát az a lap is konsz… konszenzus…ááá… megegyezéses na, megegyezéses és kompromisszumos alapon alakult ki, mint minden jó lap. Azért jó egy Látó típusú lapnak, mert megengedte végső soron magának az idők folyamán, hogy kimondottan az van aláírva, mondjuk a Látó alá, hogy szépirodalmi folyóirat, és én ezt nagyon fontosnak tartom. Bizonyos arisztokratizmust is vállalva ebben, ez szépirodalmi lap, tehát semmi helyrajzi, helytörténeti, vagy nagyon helyi kívánalmaknak nem óhajt megfelelni. Ezt most kicsit credoként mondom. Semmiképpen sem, eddig sem, tehát, hogy valóban egy ablak legyen, egy kinyitható valami. A Látó, hála istennek, csapatmunka. Ez volt Gyurka alatt is, aztán volt egy idő, amíg voltam főszerkesztő helyettes. Ennél a lapnál a kritika rovatot Láng Zsolt szerkeszti, kiváló prózaíró, a prózarovatot Vida Gábor szerkeszti, ugyanez elmondható róla, kiváló prózaíró. Az esszérovatot újabban ősztől, hála istennek, Demény Péter szerkeszti. Az átjárások megvannak a 2008-as évre. Úgy értem már könnyű ilyen szinekúrát is kialakítani, mert így dolgozunk. Illetve ott van a nélkülözhetetlen szerkesztőtárs, számomra nélkülözhetetlen, de mások számára is az lesz, Szabó Róbert Csaba, aki nemcsak, hogy jól kezdő fiatal prózaíró, második kötete készül…

KPJ: Ő nincs harmincéves, ha jól tudom.

KAF: Nincs, huszonnyolcéves éves. Ő a Benjámin a szerkesztőségben, és ő a főszerkesztő-helyettes. Én vele találkozom a legtöbbet.

KPJ: E mögött van valamilyen szándék?

KAF: E mögött lehetséges, hogy megsejthető valamilyen szándék is. De minden szerkesztőség, egy minél jobb társaság és összjáték kérdése. Mi történt tehát 2008 végén, 2009 elején? Külalakot váltott ugye, kinézetet váltott…

KPJ: Bocsáss meg, 2007. Mert most vagyunk 2009-ben

KAF: Bocsánat, 2007. Eltelt egy év, nem vettük észre.

KPJ: Nem neked kell figyelned.

KAF: Nem nekem kell figyelni. Az történt, hogy a külalak váltódott, belül még valami többletet találtunk ki. Tehát a grafikai vagy tipográfiai kinézete a lapnak más lett. Ezt itt el kell mondanom, és külön meg kell dicsérnem ezért kiváló barátomat, Irsai Zsolt képzőművészt, és Birtalan Kölök Zsoltot, mert ők vigyáznak erre. És valahogy valóban fiatalosabb lett az egész. És én remélem, hogy ez csak fiatalodni fog.

KPJ: Új rovatokat hoztatok, mindig van egy melléklete a lapnak.

KAF: Van hátul egy melléklet. A márciusiban mondjuk poszter van. Király Laci jelent meg, Szilágyi István. Most a márciusiban Nádas Péter van, de volt azelőtt Bodor Ádám is, vele kezdtük, Parti Nagy Lajos. Van egy rejtett fotósa – meg kell említsem – a szerkesztőségnek, egyrészt Szabó Róbert Csaba, aki jól fotózik, és Vida is jól fotózik, bár ő ilyen portrékat nem szokott csinálni. De van egy olyan kiváló fotós Marosvásárhelyen, kitűnő barátunk a Fekete Zsolt. Ő csinálta azokat a fotókat is. Tehát egy kicsit úgy nyüzsgőssebben néz ki. A Látó mellett ott van még a Látó Irodalmi Színpad, ami akárcsak a vándorló Törzsasztal… mi már ’91-től vándorlunk.

KPJ: Elárultam Andrisnak útközben, hogy elkezdtük úgy nevezni a Törzsasztalt, hogy Vándor Törzsasztal, és Ady helyszíneit követjük, és már csak a börtön hiányzik. Ott nem tartottunk még törzsasztalt…

KAF: Különféle helyszíneken folynak ezek a Látó Színpadok. Újabba, hogy megint egy váradi polgárt említsek, Gáspárik Attila rektor úrnál a Stúdió Színpadon rendezzük ezeket a találkozókat, vagy egy részüket. Eddig mindig a kisteremben volt, vagy a Bernády-házban, úgymond Bernády-házban, vagy a Kultúrpalota kis termében. De hát az egy teljesen más szellemiségű dolog. Ha bevisszük a Stúdióba, mondjuk minden hónapban egyszer vagy kétszer szombaton, amikor szabad a Stúdió terem, az akkor teljesen más. Teljesen máshogy pozicionált, nem az a teljesen múzeumi, leszorított hangulat. Sőt különféle helyszíneken is lehet ezt csinálni, a Jazz&Blues pincében is lehet ilyet csinálni, vagy a G. Café-ban, ahol törzsasztalunk van.

KPJ: Sok mindenről lehetne még beszélni, több mindent szeretnék még kérdezni tőled. Többek között arról, hogy színházigazgató is voltál, a magyar társulat igazgatója voltál. De az is érdekes lenne, ha beszélnél például a Tompa Gáborral írt Kétbalkezesekről, ahogy ti neveztétek…

KAF: A Kétbalkezesek, Tompa Gáborral közösen írt szonettek. Gábor közösen írt Visky Andrissal verseket, azok szabadversek voltak. Teljesen más…

KPJ: Nem volt féltékeny Visky?

KAF: Nem, nem szoktunk féltékenyek lenni. Ez egy ilyen játék, hogy Gáborral leültünk. Két ebadta színházi gyerek, ő a gyakorló színházi gyerek, én csak ilyen kimondottan szerelmes és műkedvelő színházi gyerek. Közben tanítottam a főiskolán is valamennyit… Hát azért, mert nagyon megosztott az idő, de nagyon érdekes volt számomra az is. Tehát úgy visszatérve erre, leültünk és szonetteket írtunk. Úgy elkezdtünk mindig kettőt, a kétbalkezes…nem betűzős játékkal. Tehát megnéztük, hogy a másik mit írt, megegyeztünk, hogy itt keresztrím lesz, ölelkező rím, páros rím, és óriásiakat röhögtünk. Különböző helyszíneken írtunk, írtunk Kolozsváron is. Vásárhelyt még létezett az Oroszlán – akkor még nem bontották le. Az Oroszlántól egészen kültelki csehókig elbújtunk és ott írtunk. El kell árulnom, hogy legutoljára a III. Richárd kolozsvári bemutatója után volt egy ilyen – elkezdtük megint írni, mert még hiányzott vagy 10 darab ahhoz, hogy… És akkor ott írtuk. Tehát így több ilyen cetli forog, közben nagyokat kacagunk. Gábor imádja, imádja a saját vicceit. Akkor úgy elvagyunk. Ez egy ilyen költői játék, nevezzük mérkőzésnek. Ugyanaz a kaján – mi hasonlítunk a Tompával – ugyanaz a kaján színházi ész. Teljesen másról szólnak. A Viskyvel írott versek véresen komolyak, ezek pedig véresen komolytalanok, olykor.

KPJ: Parti Nagyról is akartalak kérdezni, tudom, hogy nagyon jó barátok vagytok, szoktak bennetek rokonítani.

KAF: Szoktak, sokszor fordultunk elő egymás neve mellett. Nagyon érdekes volt, mert ’82-es – ezt tudja Lajos is, többször – ’82-es az ő első kötete az Angyalstop, az enyém ’83-ban jelent meg, és akkor, amikor ennek a szerkesztése folyt, Egyed Péter barátom ideadott két magyarországi kötetet, a nyolcvanas években elég ritka volt az ilyesmi. Az Angyalstop volt Parti Nagy Lajostól, és a másik, azt hiszem a Ha már itt vagy, Várady Szabolcsé volt, amit olvastam. Lajos írásaival hamarabb találkoztam, mint ő magával, vele ’90-ben. Azóta azért havonta több ízben szoktunk telefont cserélni, ha nem találkozunk.

KPJ: Lelki közösség is van köztetek, azt hiszem.

KAF: Én attól tartok, hogy igen.

KPJ: Olyan érzékenységre gondolok, ami nagyon ritka szerintem.

KAF: Én mindig azt szoktam mondani, hogy magyar költők között ritkább az ilyesmi. Én a magam részéről nagyszerű, drága barátomat úgy ünnepeltem meg, amikor ötvenéves volt, hogy öt különböző helyen elszórtam ezeket az omázsokat. Akkor most valami nem ilyesmit olvasok fel, hanem olyasmit olvasok fel, amit először olvasok fel, mert ezt még nem hallotta senki. Ez is olyan – hogy mondják ezt a Székelyföldön, vagy nem tudom, hogy Marosvásárhelyen mondják azt, hogy kacagságos – ez is olyan kacagságos lesz. Ez is a készülő kötetből. Amikor itt volt Lajos, biztos olvasott fel Dumpf Endre verseket.

KPJ: Ő azt hiszem, hogy prózát olvasott fel.

KAF: Na nem baj akkor olvasok fel én Dumpf Endre verseket, mondaná Kányádi Sándor, erre viccként.

(Elhangzanak a Dumpf Endre-versek, melyek ITT meghallgathatók a költő előadásában.)

KAF: Ebben inkább az az érdekes, ezeket azért volt nehéz – ez nem látszik – megírni, mert haikuban van vagy tankában és úgy van összerímeltetve, tehát japán versformákban.

KPJ: A magyar prózairodalom benne van az európai áramlatban, mondhatjuk, hogy Európa-hírű, sőt itt-ott egyik-másik szerző, azt is elmondhatjuk, hogy világhírű. A versről, a költészetről, a kortárs, a mai magyar költészetről ezt nem mondhatjuk. Eljön-e ennek az ideje szerinted valamikor? Ezt egy költőtől meg kell kérdeznem.

KAF: Azt hiszem, hogy a magyar költészet, már ahogy van, világhírű. Már ahogy van világhírű, azért, mert… két dolog szokott itt lenni mindig, hogy megsajnáljuk magunkat…

KPJ: Most én nem erre gondoltam…

KAF: Igen, de érdemes erről beszélni. Hogy van egy Weöres Sándorunk, ez nagyon fontos, ma este talán nem eléggé hangzott el a neve. Van egy ilyen fenomén, mint Weöres Sándor, vagy egy olyan korszakos, más jellegű fenomén, mint Arany János a 19. században, vagy akár egy Berzsenyi. Mindezt elég nehéz elmondani akár franciául, akár angolul, nem tudom, hogy mi a tétje. Vagy a Parti Nagy Lajos, Weöres Sándorral együtt, nehéz fordítani. Az, hogy el fog-e ennek jönni az ideje, nem tudom, nem hiszem. Én már azokat a fordítókat sajnálom, illetve nagyon becsülöm, akik mondjuk az Esterházy Péter nagyon csavarintosan megírt, költői nyelv felé tendáló szövegeit le tudják fordítani, nemhogy verseket…

KPJ: Ha tudnád mit mondott itt Péter ezekről a fordítókról, vagy fordításokról!

KAF: Én tudom, hogy mint mondott, mert nekem is mondta. De azért csodálni kell őket, mert ezzel szöszölnek. Azt hiszem, hogy jó volna, ha minimálisan beköszöntene valami ilyesmi. Nekem például jelent meg két-, három-, egy pillanat, négynyelvű kötetem, ez még a Jelenkornál volt, ’99-ben a Frankfurti Könyvvásárra, 16 vers magyarul, németül, angolul és franciául. Vannak köztük igen sikerült fordítások, a franciákat én tudom ellenőrizni. Párizs mellett vannak kedvenc helyeim, kedvenc városaim, a kedvenc városom Prága. És elég sok csehre lefordított versem van. Például a múltkor, másfél éve, valami képet kerestek rólam éppen Birtalan Kölök Zsolték, és egy cseh honlapon vagy weblapon találták meg a verseimmel együtt. Én például azt szeretném, román kötetem már hála istennek van Drumaru Pali fordított kiválóan, s azelőtt Gelu Păteanu gyerekverseket, Gyalu bácsi. Azt szeretném, ha egy cseh kötetem volna, mert az biztosan keveseknek van.

(Taps)

K.A.F.: Köszönöm szépen a tapsot, én is jól éreztem magam.

A 2009. március 16-i Törzsasztal-esten rögzített beszélgetés teljes, szerkesztett változata. A szöveget Szűcs László gondozta. 

MEGOSZTOM

A hazatérő csavargó. Ferdinandy György

(1935 Budapest – 2024 Miami)

Ükapja családja Kassáról költözött Budapestre, dédapja már itt magyarosított Haltenberger Sándorról Rejtőre. Édesapja orvos, anyja, ahogy ő nevezi: úrilány, aki bár mindig szeretett volna, nem lehetett orvos.

Tizenegytől tizenöt éves koráig Gödöllőn gyerekeskedett, a premotreieknél járt iskolába, akik befogadták. Innen visszakerült Pestre a piaristákhoz, akiket már nem szeretett. Ahogy ő mondja, nem volt jó gyerek. A három gyermekét egyedül nevelő anyja éhező pesti gyerekekkel Belgiumba küldi, ahonnan rövid idő után ismét visszakerül Pestre.

Hiába próbálkozik, nem veszik fel egyetemre, majd csak 1956-ban: hat hétig egyetemista az ELTE-n. Közben kalauz az Autóbuszüzemben, ahova protekcióval veszik fel – az anyja ott dolgozik. Jegyszedő egyenruhában jár Füst Milán előadásaira, nem szégyenkezik: a belógó „hallgatók” között rendőregyenruhás is van.

A forradalom alatt első világháborús, kiszuperált puskával fegyverzik fel, de töltényt nem adnak hozzá. A Margit-hídon kell átkísérniük Pestről Budára négy foglyul ejtett szovjet katonát. Útközben társával azon röhögnek, mi lenne, ha a szovjetek tudnák, hogy nincs is töltény a fegyvereikben. Ekkor megszólal a több éve Magyarországon szolgáló egyik kiskatona: köszönjük szépen. És mind a négyen elfutottak.

A forradalom után üzemi főnöke figyelmezteti, jobb lenne, ha elhagyná az országot, anyja is óvja: gyanús férfiak keresik. Átgyalogol Ausztriába, egy falusi menekülttáborba kerül, ahonnan megszökik. Két hónapig a bécsi emberek szeretetét élvezi, kvázi csavargó, etetik és még moziba is befizetik. Becsületszóra elhiszik, hogy budapesti egyetemista, francia ösztöndíjat ajánlanak neki, Strasbourgba kerül. A város nyolcvan magyar fiatalt fogad be, közülük több mint húszan fogorvosok lesznek.

Gyermekei francia anyjától kétszer válik el, s harmadszor is újra feleségül veszi. Első könyve francia nyelven jelenik meg, egy kis nyomda adja ki, tizenegy sportnovellát tartalmaz, irodalmi díjat is kap érte, ösztöndíjban részesül. Nagyobb kiadók is felfigyelnek rá, hat megírandó könyvre kötnek vele szerződést. A Franciaországban élő, magyarul író magyar írók (Párizsi Magyar Műhely) lenézik, azt mondják, eladta magát azzal, hogy (akkor még) kizárólag francia nyelven ír. 

Tudomást szerez arról, hogy „trópusi egyetemen diplomás európai tanerőt” keresnek. Jelentkezik és 1964 januárjában először Spanyolországba költözik, hogy ismerkedjen a spanyol nyelvvel, majd vissza Franciaországba, ahonnan hajóval átkel az Atlanti-óceánon. Hogy ledoktorálhasson, ismét ösztöndíjban részesül, Puerto Ricoba költözik. Kettőt tervez, negyven év lett belőle. 

Új, kubai származású felesége – María Teresa Reyes– Floridában, Miamiban kap tanári állást, oda költöznek. „Ez már egy komolyabb házasság”. Több mint negyven évet élnek együtt, francia és spanyol nyelvre fordítanak nem csak kortárs magyar műveket. Lakása a hazai magyar írók jelentős részének zarándokhelye lett…

Közben többek között a Szabad Európa rádió és a Le Monde tudósítója, munkatársa.

Először 1968-ban, egyhetes turistaútlevéllel jöhet haza. Megalázva érzi magát, de jön. Ekkor ismerkedik meg „… egy nagy magyar íróval, Gerelyes Endrével. Egy fiatal kommunista író volt. Ordítva magyarázta nekem, hogy ez egy piszok társaság, éjjel sétáltunk a téren, mondta, hogy őt el fogják tenni láb alól. És hát én eljöttem, ő meg Baján kiesett a vonatból.”

1999-ben súlyosan megbetegszik, többször műteni kell.

Magyarországon az első könyve 1988-ban, Szilágyi Zsófia róla szóló monográfiája 2002-ben jelenik meg róla.

Több, mint hatvan könyve jelent meg összesen négy nyelven. A francia, és a spanyol nyelven írott művekhez nincs szüksége fordítóra: ő lesz a három nyelven író, négy nyelven publikáló magyar író. Életének derekán túl mikkoszuki indián nyelven is írni kezd.

Számos díja és elismerése közül az itt most kiemelendők Del Duca-díj (1961), Saint-Exupéry-díj (1964), Az Év Könyve-jutalom (1993), József Attila-díj (1995), Márai Sándor-díj (1997), Krúdy Gyula-díj (2000), Déry Tibor-díj (2008), Arany János-díj (2015).

Édesapját a háború alatt csaknem agyonverik, megbénul, harminc évig egy korházi elfekvőben él, ebből tizenöt évet zártosztályon. Hazakötözése után rendszeresen látogatja, Ferdinandy ezt írja meg Bolondok királya című egészen különös regényében.

Személyesen keresi meg volt „lakótársai” közül azokat a még élő magyar sorstársakat, akikkel az emigrálást követően a Strasbourg melletti menekülttáborba került. Ebben A Pourtalés-kastély lakói című dokumentum regényében az egykori menekültek történeteiben a sajátjához hasonló sorsokról ír. Nem egy huszadik század közepi-végi Fekete kolostor féle magyar történettel találkozunk, de nem lehet megkerülni: mintha mégis… 

2011. április 29-én járt Nagyváradon, a Várad folyóirat Törzsasztalának a vendégeként.

Fotók:
Ferdinandy György Nagyváradon, 2011 tavaszán a Garasos hídon
Ferdinandy György és Szilágyi Aladár a Kanonok soron

MEGOSZTOM

Nekrologizálok. Három

Békés Pál

(1956 Budapest – 2010 Budapest)
„A mese ott van, ahol mi vagyunk.”
Békéspali, békés pali

Csak verset nem írt. Vannak magunkkal hurcolt regényei és hurcolós gyermekregényei. Beülünk a kocsiba, hátul három gyerek, ki tudja honnan hová. Éppen utazunk, jó, ha velünk van a dobozban Békéspalika; novellái, drámái és hangjátékai. Írt publicisztikában is kortörténetecskét, és azt állította Bélyeggyűjtemény című könyvének „fülén” (vagy hátlapján), hogy azt a történetet, ami nem fér rá egy bélyeg hátuljára, nem is érdemes megírni.

Megjelent egy egészen különleges könyve, a Csikágó, amit gangregény-nek nevezett, ami nem csak a tökéletes műfaji meghatározása miatt különleges, hanem mert a történetei gangosan különlegesek. Van egy novellája, amit beépített, a Tejportestvérek. Úgy éreztem, nem ott van vége, ahol vége van. Rákérdeztem. 1956-ban született, márciusban, szinte ugyanazon a napon, mint a szomszédgyerek, akkor, amikor minden szülőanya teje elapadt. Csikágó kellős közepén, lent a pincében októberben, novemberben, valahogy mégis sikerült svéd tejport szerezni, így lettek ők ketten ezerkilenscszázötvenhat őszén tejportestvérek. Az egyik család annak rendje és módja szerint kivándorolt, a másik annak rendje és módja szerint nem. A két fiú levelezésbe kezd, nyelvtanulás, nyelvápolás. Érettségi után a nyarat együtt tölthetik. Itt van vége a megírt történetnek. Kérdem tőle, miért? Azért, mondja, mert azt a másikat, a tejportestvéremet annak a nyárnak az elején, Bali szigete mellett, nyaralás közben, megették a cápák. Író ilyet nem ír, író volt, ő sem merte megírni.

Ötvennégy évet élt, „Megújította a gyermekirodalom nyelvét.” „Lehozta, visszahozta oda, ahol mindig is helye volt, lett, lehetett volna.” „Nem csak a műveivel (A Kétbalkezes varázsló, Félőlény) tette ezt, hanem azzal a – merjük leírni – hittel, amivel a gyermekirodalmat a soha felnőni nem tudó szülők felé közvetítette, a maga természetességével.” Hozzáteszem: a gyermekmesét, amiről tudjuk, hogy sohasem csak az, a soha nem akaró, nem képes szülőkhöz vitte el. Tudatosan.  És: „Volt az ő Csikágójában egy gangregény.”

A küzdelem és a szeretet vele halt meg? Vele is, biztosan.

Tamás Gáspár Miklós

(1948 Kolozsvár – 2023 Budapest)

A tanítványok bevonulnak a terembe. 

Fiatalnak nevezhető öregedő írók ülnek az Igaz Szó székhelyének tanácstermében. Gazsi felszólal. Nem szólalhatott volna, de ő fel. Arról, hogy vannak – ott, a teremben is – bástyán belüliek és bástyán kívüliek. Talán nem nevezett meg senkit, természetesen, de azt ma is tudni lehet, hogy ő volt a legmagabiztosabb bástyán kívüli. Ő mindenkor bástyán kívülinek mondhatta és láttathatta magát. Ki más tehetett arról, hogy így – úgy – alakult, mint ő maga? Bástyán kívül van ma, halála után is. De kik voltak azon a sok-sok bástyán belül? Kik? Azok, akik tudták, hogy a bástyát kell védeni, a bástyát védeni kell. Belülről. Meddig is? Közöttük ma is ugyanazok a jóravaló emberek, de mégiscsak bástyán belül, ahova csak az engedhető, aki beengedhető. Hogyan is?

„…’77 elején. Bretter György, a kolozsvári egyetem filozófiatanára volt az Ady-kör meghívottja, biztosan Ara-Kovács Attila akciójaként. A váradi közönség abban a kitüntetésben részesülhetett, hogy szemtől-szembe találkozhatott a hírneves professzorral, aki nem egyedül érkezett, hanem magával hozta Kolozsvárról négy vagy öt tanítványát, fiatal filozófus kollégáját is (…)  Jól emlékszem ma is a teátrális pillanatokra, amikor a Mester és a tanítványok bevonultak a terembe. A fiatal titánok, valamennyien tömött szakállal ékesen emlékezetem szerint, közöttük a primus inter pares, TGM, leírhatatlanul kifinomult jelenség, akit hírneve már réges-rég megelőzött. Az este folyamán az ifjú filozófusok olümposzi magasságokból szóltak az egybegyűltekhez a bölcsek kövének titkos letéteményeseiként. (…) Abszolút lenyűgözőek voltak, nem vitás!” (Gyalai István, Nagyvárad-Bécs)

Amikor azt mondom, hogy a hetvenes években az alkotva tűrő értelmiségiek rettegtek Romániában Gazsitól, a nyolcvanas években pedig a „magyari magyarok”, a rendszer hivatásos és hazafias elkötelezettségű, lázadva szolgáló seggnyalói, akkor keveset mondok. Felkészültebb, cáfolhatatlanul riposztozó, a vitát nála jobban élvező ember akkor már rajta kívül nem élt (Lukács Györgyről mondta Eörsi: úgy senki sem élvezte a vitát, mint ő, Lukács). Felkészült pártközpontos és még műveltnek is mondható védelmező-védekező alapállású bástyaépítők és vívókáderek, akiket az Írószövetség rendezvényeire többek között azért rendeltek ki, hogy Gazsit megcáfolják, megcáfolgassák – mert megfékezésére nem gondolhattak – ugyancsak rettegtek tőle, olyan védhetetlenül villantott oda villanyos kardjával. Lézerpenge volt az már akkor is.

Mitől rettegtek még, mitől rettegett jóra és rosszravaló mindenki (is!)? A poenjaitól, amelyek mindig, mindenhol, mindenkor várható hevességgel törtek fel és ültek is. Kószált egy gonoszkás gondolat is akkoriban erről: egy kedves, vitriolba beáztatott poen kedvéért egy országot is… De barátot soha (dehogynem!). Megszurkálgatott.

Szabad-e árulkodni? Előfordult, hogy nyomorgott, villanyt, telefonszámszámlát, fűtést nem tudott fizetni. Összedobták ezekre a pénzt, amikor éppen nem vendégprofesszor volt az USA-ban. Mert akik összedobták, azok számára is össze kellett (volna) dobnia valakiknek. A kétezres évek elején! Nemfizetés miatt számtalanszor volt kikapcsolva a telefonja. 

A kétezres évek elején utcán futottunk össze, kéziratot kértem tőle, kiadó voltam vagy mi. Időpont megbeszélve, Nádor utca, megyek. Átvezetett az egyik szobába. Újságok – Népszabadság, Népszava, ÉS – folyóiratok (régi Mozgó Világ, talán Valóság és vidékről is hasonló, ma már többnyire nem szeretem lapok) halmaza a földön, mint amiket egyszer már ki (is) dobtak. Benne az évtized legjobb, legélesebb, legokosabb, még mindig lázadó, lazító publicisztikái. Ezekből válogathatsz, mondta. Nem válogattam. Azokból még sokáig nem lett könyv. Egy se.

Megtömni Gazsi zsebét nem lehetett, nem is lett volna érdemes: nem érdekelte. Na és sohasem gyűjtött, félre is csak a gondolatait, na meg az eszméit rakosgatta. Egyre jobban érezni fogjuk – érezni fogjuk? – nem hiába.

Érzelmek? Igen. Kolozsvárszerelem. Alig pár nappal halála előtt, akkor, amikor már hetek óta állandó jelenlétű ápolóra szorult – Kolozsvárra utazott. Azt a várost is szeretni tudta, amelyik már rég nem volt az övé…

Pál József. A regényolvasó

(1950 Cered – 2011 Salgótarján)

Amikor megismertem csaknem mindent tudott, annál is többet, mint amit tudni illett egy valamire való irodalmárnak (hogy értelmiségiről ne beszéljek) a határon belül és kívül teremtett (aktuális) irodalomról. Amiről nem tudott, az nagy valószínűséggel nem volt, vagy nem volt aktuális, és csak később (körünkben) vált azzá, vagy nem kellett tudni róla. 

Jókedvűen menetelve anekdotázott az irodalomban, és anekdotázva menetelt már akkor is – belőle kifelé. 

A tudatlan ember, mint én voltam és maradtam hozzá képest máig, a tudatlan ember, amikor Pál Jóska megállíthatatlanul és gátlástalanul jött a (könyv)címekkel, nevekkel, pontos dátumokkal, szóval a tudatlan ember, még ma is azt hiszi: akkor, azzal a sok tudással csak viccel. 

Egyetlen prózakönyvét – Szalmakomiszár a címe – Laczkó Pál írta, 1981-ben jelent meg, Földi Péter illusztrációival. 

Közben bement a Parlamentbe. Nem ez az életműve. Az ő maga, holott bekerülhetett volna mások életművébe is: regényolvasó. 

Boldogabbá tette a gyűjtés, a tudás halmozása, a tudás bekebelezése, a készülődésnek az élménye, mint az írás (gyakorlása). Megbocsájtható a megbocsájthatatlan?

A Regényolvasó fiatal hőse mindent elkövet azért, hogy olvashasson, az olvasás háborítatlan feltételeit szülei hagyatékénak, örökségének (ház, kert, gazdaság) eladásából teremti meg. A végkimerülésig olvas. Beleőrül az olvasásba, még nem beteg, és nem tudja, hogy az lesz. A keretnovella hőse arra ébred, hogy fehérköpenyes ápolók veszik körül, és olthatatlan olvasási vágy tőr rá.

*

Alakja, profilja volt a kisvidéki professzionális (irodalmi) szervezőnek. Sorsszerűen teljesült be az élete: agyonütötték az utcán, szürkületben, vagy máskor, Salgótarjánban. Semmi nem volt nála, és azt el is vették tőle. A kórházban hajléktalanként kezelték. Mondanom sem kell, mit élt át, ha még életben volt. Napokig senki, a családja sem tudott róla. Három nap után hirtelen több dokument is szembejött, mindene, ami azelőtt nem volt neki, ami nem volt nála, egyszerre csak lett. Még táskája is lett megint, fémesen zörgő értékekkel. Cucilista jelvények, kitüntetések, amiket ajándékba kapott egy havertől aznap, hogy eladja. Eléldegélt volna belőle. Négy sörre biztosan juthatott volna, pedig boros volt. Páljóskának vége. Mentőt azok hívtak, akik fejbe verték, aztán eltűntek.

Pap mondta, hogy nem szenvedett, katolikus, ő csak tudja, mert, hogy helyette, Páljóska helyett egyszer már megszenvedett valaki. 

Sírja mellett mondták: a kicsi kisvárosban most már nincs kivel beszélgetni napi és klasszikus olvasmányokról, versről, könyvekről, filmről, és az ezekhez hasonló „értelmetlen” dolgokról. Nincs már ott az a másik, aki napirenden tudott maradni a történésekkel. Nincsenek dolgok a dolgokról. 

Temetésére kivonult a város polgármesterasszonyostul, de a korábbi képviselőt, Páljóskát, aki Antal József alatt egy megyét szolgált, sem a város, sem a megyéje ezen az egyetlen napon sem tekintette „saját halottjának”. 

Az utóbbi években többször előfordult – ő panaszolta –, hogy a madzagos telefonszámláját sem tudta kifizetni (mobilja nem volt), ha hívnám is, nincs mit felvennie. 

Szörnyű történet, ne szoktassuk magunkat hozzá!

Darkó István

(1954 Kolozsvár – 1982 Nagyvárad)

A szerelem önromboló folyamat, pusztítani kell az írmagját is!  – ezt mondta. 

Nincs olyan ember, akinek ne lenne önromboló szenvedélye. Mindnyájan önrombolók is vagyunk. A piás ember, meg a narkós, de nem csak ő, hanem a józan, a józanul gondolkodó, meg az is, aki egyáltalán gondolkodik.

Az önpusztítás, meg az önrombolás, két különböző dolog, még akkor is, ha mind a kettő valamiféle önépítés is ugyanakkor. Darkó, színművész úr Nagyváradon egy volt azok közül, akik megkülönböztették magukat az önpusztítóktól, és önkényesen, ha ki nem mondva is, de megélve, az önrombolók kasztjába sorolta, inkább sodorta magát. Nap mint nap. Egy volt közülünk.

Egyik este is ültünk a színház melletti Pannonia, Darkó s a mi időnkben már Transilvania (Transzi) étteremben, miközben sok sört ittunk. Klasszikus Monarchiabeli étterem, velencei tükörrel, elegáns vendégekkel, a színészek, festőművészek itt „vacsoráztak”, ittak előadás után. A festők, amikor Safi úr, a főpincér hozta ki a sört – hitelre. Ha már több hete nem jöttek a váltóért, Safi főpincér – alacsony, kopasz, köpcös ember – civilben jelent meg a műtermekben, majd válogatott. Többnyire nem a falról akasztotta le a képet, hanem a bútorok mögött, és más helyszíneken a „házigaléria” nem titkos zugaiban keresgélt, onnan választott többnyire befejezetlen műveket. 

Az egyik kisebb asztalánál ültünk azon az estén, akkor talán már hosszú ideje némán, egymásra bambulva, hisz fiatalok voltunk. Safi főpincér hozta a söröket. Darkó egyszer csak felugrott az asztalra: „Zsidók vagyunk! Zsidók vagyunk! Mindnyájan zsidók vagyunk!”  – kiáltotta Safi úr legnagyobb ámulatára. Majd, miután tapsot nem kapott, visszaült a székébe, és megivott még néhány korsó sört, némán. 

Safival, aki ekkor már nem pincér, és ebből kifolyólag, ha úriember is, már nem úr, Pesten találkoztam ismét. Meghívott a lakására, hátha tudok neki segíteni, hogy a még megmaradt festményeket, a nem mindig a nevére dedikált könyveit eladhassa.

*

Legnagyobb szerepét Darkó a Mroźek-féle Tangóban játszotta a lengyel származású Alexandru Kolpaci rendezésében Nagyváradon (1979), Bányai Irén, Csoma Judit, Kakassy Ágnes, Miske László, Szabó Lajos, Técsey Sándor mellett volt Artúr. 

Könyvet is írt: Ki meri állítani magabiztosan, hogy az író, pláne, ha színész, úriember. Én biztosan nem! – Most már ezt is mondta. Aztán belefulladt a Dacia strand tenyérnyi vizébe Nagyváradon egy fülledt nyári nap délelőttjén. Előtte lehet, hogy infarktusa volt.

Piás az, aki rendszeresen iszik, alkoholista az, aki egyáltalán nem.

MEGOSZTOM

Nekrologizálok. Egy

Azokról, akik előttem haltak meg, akik mellettem, akik mögülem és akik mögöttem

Ha csak nekrológból lenne szabad építenem katedrálist, 

kegyetlen mégse lenne. 

Élvezettel írnám, hogy jól fájjon. 

Ott, ahol kell. Mindenütt, ne csak nekem!

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Ágoston Vilmos. Vilka 

(Marosvásárhely 1947 – San Antonio 2022)

Ha rá gondolok, ha megjelenik a szemem előtt (sok-sok éve találkoztunk utoljára személyesen), mindig Boris Pilnyak jut eszembe, számomra ő a magyar Pilnyak. Ül egy alkotói fadobozban, egy írói fafülkében, amelyben csak egy vízszintes deszkafelület van, rajta papír, tinta és toll (később írógép, még később laptop). Gondolkodik és ír. Nincs hova kinézni, nem is akar. Forgatókönyvet ír amerikai producereknek. Aztán egyik filmjéből sem lesz semmi. Önéletrajza lett, de azt nem ő és nem magáról írta. Ezt egyszer neki is elmondtam. Vilka az a forgatókönyvíró, aki forgatókönyvet sohasem írt. Nem tudott mosolyogni. Székelyzsidó származású magyarságát épp olyan nyugalommal vállalta, mint magyar származású székely zsidóságát. Face to face…

Egész romániai életében megfigyelték, lehallgatták, néha elhurcolták. Meggyőződése volt, hogy Magyarországon is csak rá kíváncsi – a magyar szeku. A kolozsvári egyetem diáklapját egynyelvűnek képzelte el. Kirúgták, miazhogy, meghurcolták. Méliusz személyesen járt el Ceauşescunál, hogy folytathassa az egyetemet. Rézbányában dolgozott, miután a szilenciumot vele szemben megszüntették. Egyszer jártam vele Balánbányán, éppen jöttek fel a bányászok. A bejáratnál sörtank várta őket, pipacsörből csapolták a sört akkor, amikor a sör szagára sem emlékezett már senki Romániában. Nagyon élvezte.

Glavina. A háttérben ember

(Budapest 1952 – Budapest 2023)

Meghalt Zsuzsa. Az egyik legokosabb és ezzel együtt és egyszerre, az egyik legbarátságosabban, kedvesen legcinikusabb ember, akit ismertem. Tudta azt, amit mi is tudunk, hogy élni másképpen nem lehet, nem szabad: okosan és csak érzően, érzően pedig csak barátságos cinizmusban. 

Ha távolról láttuk is egymást (és csak távolról láttuk) olyan volt az, mint egy érintés. És soha nem érintkeztünk. Mint a falevelek – úgy láttuk egymást. Úgy is éltünk egymás mellett nagy távolságban, mint a falevelek. Ugyanazon az ágon. Nem a fa, csak egyik-másik ága közös. 

Találkozáskor sincs puszi. Puszi sincs!

– Hogy van?

– Maga, hogy van?

– Hát maga már jól! 

– Ültessen fát, takarjon be minden bokrot, neveljen virágot! Valahol arrafelé!

Csiki László

(Sepsiszentgyörgy 1944 – Budapest 2008)

„Élek egy íróval, veled, egy faluban, akivel nem ugyanabban a faluban élek” – ezt, hogy mondjam el – múlt időben. Éltem egy íróval? 

Hatvanadik születésnapján köszönthettem az ÉS-ben, amelynek gyakran volt cikk- és tárcaírója, könyvkritikákat is legszívesebben (és a legóvatosabban) oda írt. Mindig középre helyezte magát ott is: nem engedte meg magának, hogy kifuthassa magát, hogy kifusson. Erre volt büszke. Büszke volt. Talán éppen ezért, emiatt a fojtott viselkedés miatt nem futhatta be azt a pályát, amelyet – micsoda jóslat! – még befuthat.

Első könyvemet szerkesztette, és nem átallott Kolozsvárról Nagyváradra utazni személyvonaton egy kölyökhöz. Korhely gulyáslevest ebédeltünk, anyám főzte, nem volt benne hús. Honnan lehetett volna?! Nagyvárad, Románia, 1974 vagy 75. 

Könyvei elejére már a kezdetektől legszívesebben azt írta: Történetek. Versei elejére is írhatta volna ugyanazt: történetek.

Vízparti ködök, művek csonkosodása. Értettem és ő észrevette. Én ma sem tudom, kik s mi(k) voltunk mi a vízparti dögmelegben, horgászbottal a kezünkben, amikor ő árnyékra vágyott. Elpusztulok kicsit, mondta – és én nem tudtam árnyékot hozni neki, a vízpartra vizet sem.

Horgászni jártunk, két Hemingway voltunk ugyanazon a vízparton. Ő hasonlított is rá, talán akarta is, tetszett is neki. Közel és távol mindenkinek tetszett. Megnyerte volna a Ki hasonlít Ernest Hemingwayre? pályázatot, amennyiben Magyarországon rendezik.

Tőle és szerkesztett költőitől, íróitól tudom, hogy szűk lakása – a bukaresti és a kolozsvári is – a mindig, mindenféle vidéki, vidékről felvándorolt kezdő – és sohasem dilettáns – írók átmeneti lakóhelye és szerkesztőségi szobája is volt – Erzsébet asszony türelmes gyönyörűségére – nem sorolom őket.

Mi fáj jobban? Az, akit elveszítünk, vagy az, ami vele vész el? Egyszerre mind, egyszerre minden. Egy férfiúi, apai öleléssel nem azt veszítjük el aztán majd mindig és minden nap, akink van, hanem azt, akink volt, és már – talán, lehetséges, hogy – nincs. Azt! Ő azt veszítette el, akit a tenyerében tartott. Egy fiút. Akit nem lehet temetni, azt temette el. Gyenge volt vagy sem, erős volt vagy sem – benne maradt az eltemetett gyermekben, a fiúban maradt.

Hajnali horgászatainkra magunkkal vittem a fiút (tizenkettő, tizennégy, tizenhat), a fiamat, amíg gyanakodni nem kezdtem: sebeket tépek, fájdalmat okozok neki. Aztán nem vittem. Szólt, ne csináljam. Megint vittem neki G-ét, a fiút, a fiamat. Ültek – távol – egymás mellett, beszélgetettek. Ipolypart.

Már (utolsó) könyve bemutatójára sem tudott elmenni – írta a sajtó. Nem az utolsóra, az utolsóelőttire, s az azelőttire sem ment el. Nem nem tudott: nem akart, mert undorodott. Személyesen díjat sem vett már át egy ideje (Quasimodo). Évek óta nem akarta látni azokat, akik őt igen, akik őt csakazértis. Torkig volt az élet életével! 

Úgy nem lehetett élni, ahogy ő a legvégén élni hagyta magát. Halálával, előrehozott, előre- és magára hurcolt halálával kit, vajon kit, temetett? Kit, vajon kit akart, kit kellett eltemetnie?

Évfordulós köszöntőmet az ÉS-ben így fejeztem be: „Veled még nem álmodtam soha. A minap azonban, amikor a köszöntőhöz olvastalak, és újra, egyik délután, látom, ülök egy repülőgépnek a farában az ablaknál. Napsütés van, éppen emelkedünk a felhők fölé. Ismered ezt, szinte leírhatatlan. Már – még! – boldog vagyok (ez is leírhatatlan), és akkor, egy apró, és piros repülőgép jön az ablak felé a légben. Nem te ülsz benne, azt én vezetem. Jövök magam felé, és azt kiabálom, Lacikám, mit akarsz tőlem? Amikor magammal ütközöm, éppen te ne tudnád, hogy még >egy lehulló könnycsepp is robban!<”. Másképpen ma sem fejezhetem ki, hogyan jön, közelít egy robbanó könnycseppben felénk.

Váradi B. László. Az éjszakai vadász 

(Nagyvárad 1946 – Somogyfajsz 2014)

Meghalt Bayer Laci medvevadász, és vidranevelő. Meghalt Váradi B. László író, a Kölyökharcsa (1972) című könyv szerzője. Meghalt az utolsó romániai magyar Hemingway. Elment nagy barátai, Csiki Laci és Török Miklós után. 

Váradi B. László volt az az író Romániában, akit, ha emlegettek (emlegették) mindig Hemingwayre is gondoltak, a párbeszéd, az egyszavas gondolatok mesterére, és nem a giccsíróra. Magyarországon, persze nem hallották a nevét, s hiába telepedet le egy németországi hosszú kerülő után valahol a Dunántúlon, nem ismerik ma sem.

Megkapva a hírt, odamentem a könyvespolchoz, s mert tudtam, hogy vörös lesz a borító, azonnal megtaláltam, leemeltem a könyvet, a Kölyökharcsát. Nagy szó: olvasható ma is az az első kötet. Nem olvasható, élvezhető, lesznek tőle ma is megint gondolataid, mufurc!

Medvevadász is lehetett, de Ceauseşcunak – megtehette volna – nem hajtott medvét. Miután Nyugat-Németországban, Münchenben letelepedett, megpályázott egy nagyobb összeget: filmet forgatna a Kárpátokban. Sok pénzt kapott, lehetett volna belőle medvés film, de nem lett. A támogató pedig behajtotta rajta a behajthatót.

Hajléktalan lett odakint, és egy külvárosi parkban élte feleségétől és mindenkitől elváltan, elhagyatottan (szó szerint) azt a pici életecskét, ami egy medve méretű nagydarab embernek néhány bokornyi területen kijár. Nem kukázásból, gyűjtögetésből tartotta fenn magát: nagy park, sok gomba. Ismerte az összeset, hiszen jobbik életében gombavadász is volt. Csak azt nem vette komolyan, melyik az a pesze (vagy tinóru?), amire alkoholt inni sem előtte, sem utána nem szabad. Ő ivott rá, csaknem belehalt, de győzött öngyógyító tehetsége. Egy nagyvárosi bokor alatt.

Az az író volt, akinek, ha volt egy története, felhívott akár éjfél után is telefonon, és elmesélte. Amíg beszélni még tudott. Gégerák.

Amíg beszélni még tudott író barátainak kizárólag éjfél után telefonált. Hogy tartozzon valahová. Bună seara domnule! Ce mai faci? Majd, mielőtt egy félóra, óra múlva letette: Noroc, si sănătatye, am speranţa că ne mai vedem. 

Én, azt hiszem – úgy emlékszem, úgy szeretnék emlékezni rá –, hogy személyesen sohasem találkoztam vele, bár gyakran fenyegetett azzal, hogy meglátogat. Különösen Csiki Laci halálának évfordulója előtt tette ezt, azt kell mondanom, nagy élvezettel. Ugyanazon az úton jártak egymásfelé – más-más teherrel.

Üvöltés. Szkárosi

(Budapest 1952 – Budapest 2022)

A nemlétem itt véget ér, legyek majd, aki nem leszek, értelmes senki sem.

Valjon, ha másképpen lettem volna én, milen véget ér a verses képregény?

A sárosi lemezen semmilen véget nem ér!

Mit érzek majd a másik semmiben? Ebben úgy élhettem hittel, hogy nem volt hitelem. Megmondom, már tudom is mit érzek: gyerhessetek utánam ti is abban a négykezes lekötőzsákban, amit elküldök ímélben, csatolt fáljban, amit rámondok a messzendzseredre, kiteszek a twitteredre mindent, ami nincs, s az óvszeredre is. Hogy gyerhessetek utánam ti is.

Leírom, megmondom, kiteszem képben: egy semmit érzek! Egy rohadt nagy semmit szabadon!

Szabadon repülök lefelé és fentről végre látom a vigasztaló kőpadot (kőpadot, pillanatnyi kínpadot, mindegy), rárepülöm szivárvány grafittal, 

hogy nem hiszem, ebben a zuhanásban sem hiszek.

Akkor se, amikor már látom, 

látom, látom, látom, látom, látom, látom, látom, látom,

még mindig hallom magamat odalent.

Szőcs Géza

(Marosvásárhely 1953 – Budapest 2020)

„Életem egyszer már véget ért.” (sz. g. in. az uniformis látogatása)

Mellettem halnak meg mind, akik éltek,

és értéke volt számukra annak, 

amit én nem, nem és nem értek,

az adok és kapok félelemnek.

A félelmet, amit maguk számára

kértek: add meg elvtársam tegnap

és add meg uram nekik még ma,

add meg mindennapi rettegésüket

holnap is: csak, és csakis nekik.

És hagyd magára azt,

azt is meg azt, aki remélt és ma is remélhet, 

és már-már rettegi, hogy nem, 

nem és nem kell félnie tőled.

Hagyj engem is el, 

hagyj magamra, 

te szegény.

Gyurisó

(Lucfalva 1948 – Márkháza 2014)

Búcsú a könyvtárostól

Elköszönni jöttem, nem temetni!

Mindenkiben ott van a jó, meg ott van a rossz. A jó, meg a rossz erő. Mind a kettő – a jó, meg a rossz is – erő. És a jó erőt, meg a rossz erőt is nevelni lehet. Neveld magadban a jót, a jó erőt – Maczák Gyuritól, Gyurisótól ezt lehetett megtanulni! 

Huszonhat éve tudom, hogy létezik ez a falu – Márkháza, Tóthmarokháza, nekem Marokháza –, ennyi ideje tudom, hogy Maczák Gyuri, a bányász, a könyvolvasó – akit én szívesen neveztem könyvtárosnak –, tehát huszonhat éve tudom, hogy ő itt van közöttünk a földön, és alig néhány napja most már azt is tudom, mit tanultam tőle. Ezt: neveld magadban a jót! Nagy szükségem van ma is erre a tudásra! 

Városi ember vagyok, falun élek, tőlük tanulok. Ne a rosszat keresd a másikban, hanem a jót! 

Azért állok itt, hogy mondjam: a kicsi emberben, a gyerekben is a jó erőt neveld. Nem baj az, ha piros, vagy kék vagy lila a haja, akkor is a jót keresd benne, és tegyél meg mindent, hogy megtaláld. És megfogod találni. Ezt üzeni Gyuri, Maczák Gyuri, Gyurisó.

Mi a jó? Legelsősorban, ami nem árt a másiknak. Nem biztos, hogy neked az a legjobb, ami a másiknak nem árt, de, ha a másiknak sem árt, akkor az már jó! Ha használsz is vele, az már maga a jóság. Kicsi közösség vagyunk – még egyszer mondom! – szükségünk van erre az üzenetre. Olyan szerényen, és emberien és egyszerűen volt itt közöttünk, hogy csak most vesszük észre, amikor elmenőben van…

(Folytatjuk)

Fotó: Alvó cseresznyefa. A szerző felvétele.

MEGOSZTOM

A címzett: Csipe Etelka

A nagyanyám volt, s bár meghalt jó sok éve, ma is az. Anyám anyja. Sokat nem tudok róla, amit mégis, az valamiféle különösség, nem hétköznapi. De az is lehet, hogy csak – „csak” – én teszem azzá. Valahol a fejemben, ahol anyám, Ajuszi emlékeit tárolom.

Egy idő után minden nagymama csak az unoka számára érdekes, fontosságát, előrehatását az unoka érzékenysége növeli.

Csipe Etelka talán 1892-ben született, félárvagyerek, apját korán elveszíti, valódi neve ismeretlen. Csipe a nevére vette és tizenéves korában, enyhén szólva, zaklatta. A nevelőszülőkhöz került rabszolgagyerekek sorsa az övé. Kenyeres Jánossal, későbbi férjével, a nagyapámmal, a berettyóújfalui cipészmesterrel, aki az általa készített csizmákkal járt át Nagyváradra, az állatpiacon ismerkedett meg. „Kezdetben csak beszélgettek, aztán közelebb kerültek egymáshoz”. Négy gyermeket szült, három lányt és egy fiút, kétszer két kétpetéjű ikret. A két ikerpár között csaknem tíz év a korkülönbség. 

Csipe Etelka szerette a gyermekeit, és nem szerette az unokáit, minket. Nyolc volt, de egyiket sem. Azt mondta anyámnak, Ajuszinak: „Megcsináltátok, magatoknak csináltátok, neveljétek is fel.” Unokafelügyeletet nem vállalt.

Csipe Etelka ezerkilencszáznyolcvanhatban, kilencvennégy évesen halt meg, előtte egy kicsit megbolondult: nem viselhette el, hogy vertföldes, egyszobakonyhás, fafűtéses, udvaros lakásából (közös budi az udvaron) a bontás előtt egy toronymagas panelház első emeletére költöztették. Kitépték, átlakoltatták, erőszakkal. Kilátás a Sebes-Körösre. Utolsó hónapjaiban, kijátszva az állandó felügyeletet, többször az ablakon keresztül távozott volna. Egyik alkalommal, szó szerint visszahúzták a lábánál fogva. Egy másik alkalommal pedig a temető felé vezető úton állította meg egy asszony, aki rendőrt hívott. Éjszakai pongyolába volt öltözve, télen. Hova tetszik menni? – kérdezték tőle, mire ő a temetőbe vezető úton azt válaszolta: a temetőbe. Azt hitték, meghalni menne, de nem. Virág volt a kezében, megkereste volna férje, Kenyeres János egykori cipészmester sírját, de nem jutott el odáig. Nem virágozhatott a huszonhárom éve elhalt férje sírján.

A nyugdíjat a postás hozta, ő vette át. Akkor már a panelben élt egyedül. Anyám és ikertestvére naponta egymást váltva látogatta. Azon a napon, anyám volt a délutáni soros. Észrevette, hogy a nyugdíjból hiányzik egy százas. Mit tetszett csinálni vele, anyu? – kérdezte ezerkilencszáznyolcvanhatban. Megtalálod, válaszolta. A vécében meg is találta. Elfelejtette, vagy szándékosan nem húzta le – nem derült ki. Anyu! Százassal tetszett kitörölni a fenekét? Mire Csipe Etelka: az is papír!

Jóval ezelőtt, még ifjú koromban véletlenül összefutottam vele, Csipe Etelkával az utcán. Rőzsét gyűjtött a Török Ignácz utca platánjai alatt. Kérdeztem, mit tetszik csinálni? Mire ő: te vagy az, János? Viszem haza a fát. Minek? Erre nincs szüksége a panelben (nagymama). Az mi? Központi fűtés, jön a meleg. Fának akkor is lennie kell – mondta.

Csipe Etelka egyetlen, vagy talán mégis inkább egy másik öröksége is az enyém. Különös tulajdon. Furcsa, hogy éppen hozzám került a története és az a hetvenkét darab első világháborús tábori lap, amit anyám egyszer csak a kezembe adott. Ez a tied – ezt mondta.

Csipe Etelka a nagy háború idején számos vagy számtalan frontharcostól színezett tábori lapot kapott, amelyek egy részére válaszolhatott is, vagy ő kezdeményezte a levelezést és a harcosok válaszoltak. Úriasszonynak, kisasszonynak, úrhölgynek, őnagyságának szólították az ismeretlen, vert földpadlós, lószaros szalmával gyúrt sárral szigetelt lakásban koplaló, fatolvajlás után melegedhető lányt. 

Történészek biztosan tudják a magyarázatát, nekem úgy tűnik, lehettek beszervezett hazafilányok, hazafiasszonyok is, akik – felkérésre? megbízásra? pénzért vagy önzetlenül? – vállalták, hogy tábori levelezőlapokon küldött szerelmes üzenetekkel tartják ébren a lelket és a testet a frontkatonákban. Megadhatták a címüket, amelyre érkezhettek a szerencsétlenek, a sóvárgók helyesírási hibáktól hemzsegő levelei. Csipe Etelka hajadon a háborús években Nagyváradon a Huszár, a Tót, majd a Kosut, vagy Kosuth utczában (mindig így!) lakott, gondolom a szüleivel, idősebb testvéreivel. Ide címezték a monarchia magyar katonái a tábori lapokat a mai Ukrajnából. A negyedtenyérnyi oldalon, alig olvasható apró betűkben fogalmaztak, hogy minél hosszabban részletezhessék érzelmeiket, vágyaikat. Nem, ez még nem a távolsági, nem a távszex ideje. Arra Csipe Etelka, a nagyanyám nem vállalkozott volna. Egészen biztosan, vagy azt hiszem. De a levélváltások szerepe hasonló lehetett. Tábori költők szerelmeslevelet, verseket írtak bajtársaik rendelésére, s az ő nevükben. A festett táborilapok képes oldalán hol német, hol meg magyar nyelvű „hivatalos” üzenetek.

Csipe Etelka 1915 és 1917 között egészen biztos, hogy nem csak hetvenkét tábori lapot kapott, de van a frontkatonák között olyan is, aki gyakran ír neki már-már testi szerelemről ábrándozó szerelmeslevelet. Beleszerettek egymásba: az egyik az egyik, a másik a másik fronton. Az egyik az ukrajnain, a másik a nyomorúságos civilfronton, az akkor még boldog Nagyváradon.

Csipe Etelka a tábori lapokat megőrizte, anyám pedig a kezembe adta.

MEGOSZTOM

A magyar történelem az én falumban kezdődik

Kőrössi P. József beszélgetése Kányádi Sándorral

Kőrössi P. József: Ott kezdeném, hogy beszélj arról az időszakról és arról a vidékről, ahol születtél, Nagygalambfalváról, a szüleidről, gyerekkorodról. 

Kányádi Sándor: Nagygalambfalvát az 1200-as évekből említik a pápai tizedjegyzékekben, a templomunk is a 13. századból való, épp az idén sikerült fölújítani. Szent Erzsébetnek volt szentelve a templom, és ugyan mi, reformátusok, derekasan lekapartuk az idők során a falfestményeket, az utolsó előtti, az ez előtti restauráláskor, pár évtizeddel ezelőtt Szent Erzsébet-freskók kerültek elő…

K. P. J.: Nem sikerült jól lekaparni.

K. S.: Nagyon szép a templom most is. S meg kell mondjam, a román állam adta a legtöbb pénzt a restauráláshoz. Egyedül a román állam annyit adott, mint az összes testvértelepülés együttvéve. Nagygalambfalva 18 kilométerre van Udvarhelytől, Keresztúr és Udvarhely között, s hát mit változott az évtizedek során már az én életemben? Megöregedett, azt változta. Valamikor 1600 valahány lakosa volt, most ezer körül van. Elvándoroltak, kiöregedtek az emberek. Régen Amerikában jártak, ugye, most ide járnak dolgozni Magyarországra, aztán itt maradnak. Etnikailag is változott. Szép román templom is van a faluban, megyeszerte a legrégibb műemlék talán, még a 18. században építették. A román templom most ortodox, de hát az volt az 1800-as évek legelején vagy az 1700-as évek végén. A Bolyai-levelezésből tudom, hogy Kemény János eladta a galambfalvi birtokát. Erről Bolyai Farkas ír a fiának Bécsbe? Az én gyerekkoromban azt Sebesinek, udvarinak hívták, olyan kicsi udvarház-féle volt. Ide hoztak be jó néhány, azt mondják, talán 50 román zsellércsaládot. Na ezek, a román nevük ellenére, ugye hát nyolcvan év megszakítással ez Románia volt, elmagyarosodtak: Dukák, Puják, Szojkák, Lukácsok lettek és mind református. A román tiszteletes úr, Sîrbu, s a gyerekei is elmagyarosodtak. Gyerekkoromban ő volt az iskolaigazgató. Volt a faluban egy hétosztályos román iskola és egy háromosztályos, korlátozott létszámú, magyar felekezeti iskola. Na most hát Sîrbu tiszteletes gyerekei, a román pap gyerekei is ott éltek a faluban, tökéletesen beszéltek magyarul. Bubis, az én öreg barátom, Sîrbu tiszteletes úr fia, úgy beszélt magyarul, mint Tamási Áron. A csodálatos az, hogy román iskolába jártak, románul érettségiztek, a bécsi döntés után elmentek, utána meg visszajöttek. És ott maradt Bubis a faluban, vénlegény maradt, nem házasodott meg soha. A papilak a legrégibb ház volt a faluban, szalmatetős lehetett és alacsonyan voltak az ablakai. 1946-ban legények voltunk, amikor Bubist betettük az ablakon, ő meg bekiabált, hogy itthon vagy-e az oláh pópa? Az apja pedig hálósipkában, énekelve válaszolt: tudom kinek a gyereke vagy, megmondalak az apádnak, kötélrevalója… 

K. P. J.: Azért érdekelnek ezek a kapcsolatok, mert azt gondolom, hogy te, a későbbi fordító ekkor, először gyerekként ismerkedsz a román meg az egyéb kultúrákkal, majd beérett költőként tudatosan ismerteted a magyar olvasóval a román, a német (szász) és jiddis nyelvű költészetet. 

K. S.: Nem, az én érdeklődésem az ahhoz gyökerezik, hogy édesapám négyelemis, falusi művelt ember volt, nyugodjék békében, akinek a könyvtári kartotékjához több lapot hozzá kellett ragasztani. Olyan gyakran járt könyvtárba, hogy hozzá kellett toldani. Neki én már első elemista koromban fölolvasója voltam. Hallgatni szerette, úgy, mint a mai ember a hangoskönyvet. Az én falumban, gyerekkoromban, attól való félelmünkben, hogy nem jutunk be a korlátozott létszámú felekezeti iskolába, mindenkit megtaníttattak – mint a zsidókat a héberre – négy-, ötéves korukban írni-olvasni a családban.

K. P. J.: Otthon?

K. S: Otthon. Azt szoktam mondani, hogy a magyar történelem az én falumban kezdődik. De nem csak a magyar történelem, a világtörténelem is, legalábbis a keresztény, a bibliai része, mert én a Sínai-hegy lábánál születtem. A szomszéd falu és a mi falunk határában a legmagasabb hegyet Sinai-hegynek hívják, írni-olvasni pedig Mózestől tanultam. Méghozzá kőtáblán. Ugyanis egy nagy kövön ültem, Mózsi bácsi pedig az utcai gyerekeket írni tanította, a közelieket, a kicsiket. Fölírta cseréppel vagy szénnel, hogy kezdetben vala az ige. No, ez a ká betű, mondta. Ezt mi megpróbáltuk lemásolni. Karácsony felé már minden betűt tudtunk, legalább a nevünket le tudtuk írni, olvasni tudtunk. Nem úgy volt, hogy húzunk egy egyenest, aztán egy hét múlva megtámasztjuk, egyik napról a másikra megtanultunk leírni a betűket. Tehát én tényleg tőle, Mózestől tanultam írni… A Sinai-hegy alatt. 

Mi gyerekkorunkban az öregektől is tanultunk. Azt például, hogy mi tényleg Csaba királyfi leszármazottai, utódai, népe vagyunk, tényleg Attila király volt a… – s aztán így jöttek a legendák. Ahogy a versben fölsoroltam: a galambfalvi templom cinterméből alagút vezetett egészen az udvarhelyi Budvárig. Budvár nyilván Buda, Attilának a testvére. Ez volt a mi magyar történelmi tudatunk. Az én falumban az iskola pár év múlva 450 éves lesz. Nem az épület maga, hanem Pál mester, az iskolaalapító. Ő volt a deák, az első, akit följegyeztek, 1500 nem tudom, hányból. Pál mester. Pál deák, a mester. Pál deák. Ő volt a kántor, ő volt az első tanító. 

Az iskolához tartozott a népi színjátszás hagyománya, az is a 18. századra nyúlik vissza. 11 éves koromban voltam olyan beteg, hogy lemondtak rólam. Kétoldali tüdőgyulladás, mellhártya-gyulladás, és akkor penicillin még nem volt. Édesanyám 1940-ben halt meg, és én 1941-ben lettem ilyen beteg, mert családi terhek is ránk szakadtak, főznöm is kellett, édesapám azt mondta, meg kell tanulni főzni.

Keresztúrra vittek korházba a szekér derekában. A spanyolfal mögött feküdtem egy viaszosvászonnal borított díványon és azt hallottam a spanyolfal mögött, hogy az orvos azt mondja: hát ez a gyerek hosszú ideig fizikai munkát nem végezhet. Nem tudtam, mi az a fizikai munka, és hallom apámat, aki azt kérdezi: a lovakat sem viheti ki a csordába? Azt se. S nagy csönd volt. Éreztem, hogy én ettől kezdve fölöslegessé váltam. Azt kérdezi ekkor az orvos apámtól, hogy esze van-e? Hát a tiszteletes úr, azt mondja, van. Akkor adják kollégiumba. Na és így. Jöttünk haza, a szekér derekában feküdtem, s a bakon ülve édesapám hátraszól. Azt kérdezi, elmész-e a kollégiumba? El, mondtam. Na, négy sarka van a világnak, olyan pályát válassz magadnak, amilyet szeretnél, én, ha meghalok, engem ne átkozz, hogy ez is szerettél volna, meg az is, de volt egy buta apád, aki megakadályozott. S becsapott a lovak közé. Ez történt.

K. P. J.: Nagy csalódást okozhattál édesapádnak. Azelőtt, 11 éves korod előtt te dolgoztál, mert azért a falusi gyerekek…

K. S.: Hatéves korom óta, testvéremmel együtt, annyit, amennyit magamra veszek és megeszek, annyit megdolgoztam. Nálunk az hagyomány volt, hogy egy jobb családból, kérlek szépen, valaki egy kollégiumban néhány osztályt járjon. Édesapám úgy gondolta, ha a tiszteletes úr azt mondja, akkor legyen úgy. Régen kellett vinni a szalmazsákot. Megtöltöttük a szalmazsákot.

K. P. J.: Voltál 11-12 éves.

K. S: 1941-ben 12 voltam, és ötödik elemit végeztem, a tanítók kegyelméből, mert három osztályt jártam reformátusba, aztán egyet román iskolába. Egy árva szót sem tudtunk románul, senki… Amit románul tudok, a református kollégiumban, a román órákon tanultam, ami kötelező volt az úgynevezett bécsi döntés után. Lévai tanár úr, nyugodjék békével, így kezdte az órát: édes gyermekeim, évszázadok óta együtt élünk, együtt kell élni, meg kell tanulnunk egymás nyelvét, hogy megismerhessük egymás kultúráját, hogy minél hosszabb ideig élhessünk együtt békességben. Ezt tanították az A osztályban. Ugyanabban a kollégiumban, a B osztályban egy másik tanár így kezdte: az ellenséget a saját nyelvén lehet legyőzni, meg kell tanulni oláhul. Ugyanazon a kollégiumon belül. A vicces az, hogy 1945-ben, vagy a változás után Lévai tanár urat, aki a mi tanárunk volt és egymás tiszteletére tanított, deportálták, a másikból meg párttitkár lett. Édesapámnak a katonatársa Kohn Elek volt, a faluban az egyik boltos, annak a sógora volt Schönfeld Nándor, Schönfeld Nándor bácsit édesapám hozta Galambfalvára, ő ment érte télen szánnal Héjjasfalvára, mert kommendálták a Kohn-lányt elvenni feleségül. Ő hozta az új vőt, a családba, és hát Nándor úr nagyon szegény – valahonnan Máramarosból jött, vagy honnan –, otthon jiddisül is beszéltek, és nem volt nagykabátja, édesapám lópokróccal takargatta. Fenena nénire, Nándor bácsi feleségére úgy emlékszem, hogy legtöbbször nagy hasa volt; hat vagy hét gyereket szült. Italmérésük is volt, ott ült, és mondta Nándor úr a feleségének, hogy ne haragudj, Miklós a hibás, az én édesapám, mert ha ő nem takargat be a pokrócba, akkor nem tehettem volna kárt benned. Áldott kár, amit tettem. Édesapám volt a díszgój. Nem hülyeség! Minjen is volt, mert ha nem volt elég zsidó, beállt, hogy legyen ki a tíz, mert a zsidó szertartáshoz legalább tíz férfinek kell lenni. És én nem is tudtam, hogy ezt örököltem, ezt a foglalkozást, mert Kolozsváron csak telefonált a hitközség elnöke: Sándor, meghalt egy öregasszony, és nincs ki a tíz. Milyen? – kérdeztem. Ortodox vagy neológ? Hogy aszerint menjek a temetőbe. És akkor mentem. Ezt a minjenséget édesapámtól örököltem. Az utolsó kolozsvári rabbi Sao Paolóból jött haza, Jólesz Lászlónak, aki az én jiddis kötetemet fordította, annak a bátyja volt, sokszor segítettem ki. Még valamit, amit édesapámtól tanultam: a másik komája a cigány gyepmester, Gyula Sándor volt. Gyermekkoromban, dolgoztunk az udvaron, és beállított Gyula Sándor, mire odaszólt nekem az édesapám, Sándor, hozz egy széket a gyepmester úrnak. Kihoztam a széket. Letörölted? Előtte kell letörölni a széket, nem a vendég után. Ezt én édesapámtól tanultam, mégpedig a gyepmester ürügyén. Nem szeretek ezekről beszélni, dicsekvésnek tűnik. Édesapám hazajött a második világháborúból, ahol elvesztette bal lábfejét a hazával együtt, akkor, 1946-ban én már olyan legény voltam, tizenhét éves.

Az első dolgom volt eldicsekedni, hogy mentettem meg a lovakat az oroszok elől, mire ő, mivel már tudta, amit tudott, hogy Németországban mi történt, azt mondta: inkább Nándor úr családját mentetted volna meg. A halála előtt nem sokkal, egyszer meg ezt: Sándor! Az a második világháborús emlék, ott a cinteremben, nem teljes addig, amíg nincsen rajta Kohn-komám és Nándorom családja. Hát mondtam, édesapám, meg kellene kérdezni az életben maradottól, hogy szeretne-e ebben a szomorú faluban egyáltalán emléket.

K. P. J.: Amikor egyedül maradtatok ti férfiak, mert meghalt édesanyád, elég nehéz lehetett nektek…

K. S.: Odaálltam palacsintát sütni, édesapám nem tudott egy levest se megmelegíteni, mindent nekem kellett megtanulni. Mentem a szomszédhoz, megkérdeztem a Márta nénitől vagy Irma nénitől, hogy kell palacsintát sütni, először megkeverték nekem, másodszor már én csináltam. Mindent, a háztartást is én vezettem, a lovakat is én láttam el. Faluhelyen az úgy van, hogy nyáron szénát nem eszik a ló. Azt csak télen eszik, nyáron zöldet. Szigorú ember is volt édesapám, de hát önállóan, ketten voltunk. Az egyik nagynéném főzött azért, oda én jártam lóháton elhozni a kosztot, a másik kenyeret sütött. Így volt mindaddig, amíg én maródi nem lettem. Akkor elvonultam egy szalmazsák tetején a kollégiumba.

K. P. J. Hogy elmenj-e Tamási Áron temetésére, amiben lehetett kockázat is, édesapád jó tanácsot adott…

K. S.: Ezt meg is írtam, azt hiszem, a Magyar Naplóban, egy visszaemlékezésben, hogy amikor Tamási Áron meghalt, akkor kaptuk azt a hírt, hogy otthon, Farkaslakán akar temetkezni. Mindenki nagyon örült, és arról volt szó, hogy Zaharia Stancu fogja temetni, aki akkor a román Írószövetség elnöke volt. Kérlek szépen, mindenki meg is volt ebben nyugodva, boldogan készültünk a farkaslaki temetésre, de közben megtörtént a budapesti búcsúztatás. A budapesti búcsúztatáson ott volt Roşianu nagykövet úr is, és hát valaki, nem tudom ki, egy buzgó székely, egy székelyruhás elkezdte énekelni a székely himnuszt, amit, azt hiszem, akkor hoztak divatba. Erre a nagykövet nagyon megijedt… Erre a székely himnuszra Tamási Áron bácsi is azt mondta, hogy hülyeség. Azt mondta, nézz ide, le is írtam: a szövege silány – ő mondta –, képzavaros, a nótája… záróra előtti vagy még inkább záróra utáni nótára emlékeztet. Egy ilyen kis népnek, egy több törzsből álló kis népnek, mint mi vagyunk, akik egy nyelven beszélnek, egy himnusz bőven elég, az, amelyik így kezdődik: Isten, áldd meg a magyart. S én mondtam, tegyük hozzá: ott ahol van, felekezetre való tekintet nélkül, s ebben egyetértettünk. Ezen a beszélgetésen, a Fészek klubban, 1962-ben, ott volt Gábor Áron is, s én Áron bácsi kívánságára Kányádi Áron lettem erre az éjszakára. Emlékszem, erre pezsgőt is ittunk. De vissza a temetésre. A románok megijedtek, hogy ebből valami irredenta dolog lesz, és azt mondták, hogy nem. Az Írószövetség kolozsvári főnöke se jött. Úgy emlékszem, hogy úrnapja volt, az udvarhelyi búcsú, és azt hiszem csütörtökre esett volna. Munkásgyűlések voltak mindenhol, és megtiltották, hogy bárki is elmenjen a temetésre… Ne legyen tömeg. Kérlek szépen, nem igaz az a legenda, hogy „tévedésből” a románok Lupeni-be vitték azt a koporsót, hanem az történt, hogy megijedvén, késleltették.

K. P. J.: Elterjedt, hogy összekeverték a két falut, hogy Farkaslaka helyett, aminek a román neve Lupeni elvitték volna egy másik, azonos nevű településre… 

K. S.: Nem, nem is lehetséges. Jakab Gábor, aki akkor kántorizált és farkaslaki születésű, leírja és nekem pontos dokumentációm van. Az aradi nemzetköziről lekapcsolták, és várakoztatták a személyvonatot. A személyvonathoz kapcsolták, hogy ne érkezzen időben, de még azon a napon megérkezett, este 11 órakor vagy 10 órakor vettük le a koporsót és a református kápolnában aludt Áron bácsi egy éjszakát, másnap délben temettük el Farkaslakán. Na a Farkaslakára menetel már meg volt tiltva. Balogh Edgárék Korunk-kocsival jöttek, de a benzint ők maguk fizették. Én, amikor hallottam, hogy nem lehet, akkor elmentem Kovásznán, Gazda Jóskához, ott tartottam egy találkozót, és kaptam tiszteletdíjat, tíz szem diót, mégpedig Csomakőrösről, arról a fáról, amelyiket állítólag Kőrösi Csoma maga ültetett – ez volt az én tiszteletdíjam, tíz ilyen kicsi dió.

K.P.J.: Miért kaptad a diókat?

K.S.: Azért, mert tartottam egy találkozót. Méghozzá az első irodalmi törvényszék ülésén vettem részt, utána Nagy Imre bácsinál szálltam meg…

K.P.J.: A festőnél.

K.S.: A festőnél, és ott én mindjárt megettem egy diót, hogy milyen ízű a dicsőség. Egyet Imre bácsinak adtam szállás fejében. Amelyik most azt hiszem, ott van a farkaslaki múzeumban. Imre bácsi odaajándékozta azzal a tollal vagy nem tudom, mivel együtt, amit Tamási Árontól kapott. Édesapámmal pedig úgy történt, hogy mondom neki, kaptam egy táviratot a Napsugár szerkesztőségéből, hogy ne menjek a temetésre. Mondtam, s mutattam édesapámnak, mire ő azt kérdezte, hogy ha elmész, azért mennyit adnak? Kérdem, hogyhogy mennyit? Mire gondol. Hát, hogyha bezárnak. Hát legfeljebb három évet. Azt mondja, fiatalember vagy, kibírod, de azt a szégyent nem tudnám elviselni, hogy ne menj el a temetésére. Ezt így mondta édesapám.

K.P.J.: Sok legenda van veled kapcsolatosan, például van még egy, amit húsz-harminc éve Váradon lehetett hallani, hadd kérdezzelek most személyesen erről téged. Mint költőt, a nálad fiatalabb Páskándi Géza fedezett fel?

K.S.: A székelyudvarhelyi villamosipari szakközépiskola megkésett érettségizője voltam, 1950-ben érettségiztem, és az érettségi évében írtam a faliújságba néhány verset. Éppen apparitor voltam, az apparitor ugye az ügyeletes. Azt mondják, hogy keres engem Páskándi Géza. Ő akkor az Ifjúmunkásnál volt, Majtényi Erik fedezte fel, és 17 évesen vitte el Szatmárnémetiből. Lógott a cigaretta a szájából, pattanásos volt, magasabb fiú, mint én, dús haja volt. Azt mondja, szervusz, Páskándi vagyok, a költő, remélem, ismersz, az Utunkban futottam be… Ő volt 17, én 21. Azt mondja, olvastam a faliújságon a versedet, nagyon tehetségesnek talállak. Megiszunk egy sört? Elmentünk sört inni. Azt kérdezi útközben, hogy szeretnél megjelenni a szerkesztői üzenetekben? Mondom, hogy nem. És a költői próbálkozásokban? Mondom, hogy nem. Én szerkesztem, jó, mi? Mondom, én nem szeretnék megjelenni. Azt mondja, igazad van. Szeretnél megjelenni az oldalamban? A kultúrát én szerkesztem, jó, mi? Hát nem. Erre a következő alkalommal, talán egy hét telt el, jön, és azt mondja: te, kellene nekem egy aratási békevers. Falusi fiú vagy, ehhez jobban értesz, azt mondja, én kimegyek Szentkeresztbányára a bányászok életéről írok egy ciklust… Akkor hallottam ezt a szót először, ciklus. Azt mondja, 12 sor lehet, a szótagszámot, valamint a rímképletet magam határozom meg. Kérdezem, akkor ez olyan, mint az úri szabóság? Olyan. Géza megérkezett két nap múlva a ciklusszerzésből, én terítettem neki a konyhában az iskolában… és odaadom a verset. A futóárkot benövi, búza nő a helyén. Ez a szó, hogy futóárok, benne volt. Géza ül, eszi a paszulylevest, előveszi a töltőtollát, és azt mondja, te, mi az, hogy futóárok? Hát mondom, a lövészárok egyik összekötő árka. Rám nézett, hogy hát akkor kihúzza, legyen helyette lövészárok, beírja, hogy lövészárok. Nem, mondom, az én versembe már ne javíts bele. Azt mondja, ez az úzus, ezt a szót is tőle tanultam. Mondom, úzus ide, úzus oda, az én versembe ne javítson bele senki. Tetszel nekem. Hogy mondja? Mondom, futóárok. És éreztem, hogy Géza tőlem tanulta ezt a szót. Meg is jelent a vers, érettségi napján megérkezett a tiszteletdíj is. Az, kérlek szépen, ezer lej volt, régi pénzben. 21-en érettségiztünk, a fél liter bor járt mindenkinek, én pedig mindenkinek tudtam még egy fél liter bort venni az első tiszteletdíjból. Sőt nemcsak a fél liter bort, hanem ott az internátusban, a konviktusban volt a bankettünk, ahol be is rúgtunk, és a sótartókkal célba dobáltunk. A sótartók árát is meg tudtam reggel téríteni. Ez 1950-ben volt. Akkor feljöttem Kolozsvárra, a színművészeti főiskolára.

K.P.J.: Miért a színművészetire mentél?

K. S.: Színész szerettem volna lenni. Verseket is írtam, és Petőfi Sándor is színész is volt, Arany János is volt színész. Különben is én talentumos voltam, mert megrendeztem, el is játszottam a főszerepet Sárközi György: Dózsa című drámájában. Édesanyám, Isten nyugosztalja, a falunak a primadonnája volt, minden évben legalább két színjátékot bemutattak, népszínműveket. Az én falumban a 18. századra nyúlt vissza ez a hagyomány.

K.P.J.: Folytassuk Majtényi Erikkel.

K.S.: Haló porában is irigylem a magyarságáért. Az édesanyja az első magyar tanítónőképzőt végezte Temesváron. Jött Trianon, férjhez ment Man(n) Erik bácsihoz, és tüdőbajos lett, ami nagyon súlyos betegség volt. És attól való félelmében, hogy ha ő meghal, a gyereket, Eriket, akiben talán a legkevesebb magyar vér folyt, mert ugye volt benne francia, sváb, zsidó és magyar, német iskolába adják, és nem fog tudni írni-olvasni magyarul. Három-négy éves korától hatéves koráig megtanította neki csaknem az összes Petőfit. Amikor az édesanyja meghalt, ő már olvasott magyarul. Az történt, amit az anya sejtett: az ő halála után, a grószmutter német iskolába adta a gyereket. Harmadik elemista volt, amikor rabló-pandúrozás közben a temesvári pincében vagy padláson talált egy Petőfi-kötetet. Boldogan vitte a grószmuttihoz. A grószmutti elvette a Petőfit, a gyerek kezébe adott egy Schillert – na, ezt kell olvasni! –, kinyitotta az ablakot, és kidobta a Petőfi-kötetet a virágágyások közé. A kis Erik később lement, megkereste a Petőfit, magához szorította, és elhatározta, hogy magyar lesz. És magyar költő lett. Namármost ez nem volt olyan könnyű, mert aztán annyira magyar lett, hogy a bécsi döntés után átszökött Magyarországra. Elvitte a verseit Szabó Dezsőnek, aki még meg is dicsérte, és ő úgy gondolta, hogy ami biztos, az biztos, beáll magyar önkéntesnek, honvédnek. De megijedt, hogy a zsidósága ki fog derülni, és visszaszökött Romániába. Romániában lesittelték, Gheorghiu Dej-zsel, Ceauşescuval együtt ült a Târgu Jiu-i lágerben, és ott lett belőle, hogy úgy mondjam, kommunista.

Onnan kiszabadulván, jöttek az oroszok, még nem volt vége a háborúnak, és a németeket vitték el, Erik a Wermacht-foglyokkal együtt fejtette a szenet. Korábbi kommunista harcostársai nem álltak ki mellette. Miután Erik hazajött, elvette László Olgát feleségül, akinek a bátyja kinevezte őt Aradra… nem is újságírónak, hanem főszerkesztőnek az aradi pártlaphoz. Onnan került 1948-ban az Ifjúmunkás élére, ismét főszerkesztő lett. És akkor ő elment, és fölfedezte Páskándi Gézát. 

K.P.J.: Páskándi meg téged. Később vele milyen kapcsolatotok volt?

K.S.: A lehető legjobb.

K.P.J.: Konfliktusmentes volt a barátságotok?

K.S.: Dehogy. Veszekedtünk is, ne viccelj. Nézz ide. 1957-ben, amikor őt letartóztatták, Fodor úrral elmentünk a Központi Bizottsághoz. Voltunk Fazekas elvtársnál, voltunk Miron Contantinescu elvtársnál és voltunk Nagy István elvtársnál is… Emlékszem, hogy Balla Károly álnéven jelentkeztünk be valamelyiknél, és hát láttam, hogy reménytelen. Fazekas elvtárs is mondta, hogy így, úgy, az ellenforradalom – később tudtuk meg, hát ott mindent lehallgatnak. Nagy tégelyekben kihegyezett ceruzák voltak, hogy fontos dolgaikat lejegyezzék. Miután láttam, hogy hiábavaló dolog lesz a mi látogatásunk, eredménytelen, kinéztem magamnak egy sárga ceruzát, és… eltettem. Mikor lejövünk, mondom Fodor úrnak, hogy nem jártunk potyára, mert loptam egy ceruzát. Meg vagy őrülve? Azt mondja, észrevették, meg kell gyónni, mondom, nem kell. Sándor, ezt azért hoztam el, mert ha egyszer eszükbe jutna letagadni, hogy ottjártunk, előveszem ezt a ceruzát.

K.P.J.: A mai napig őrzöd?

K.S.: Vagy itt van (Budapesten), vagy Kolozsváron. Itt van, azt hiszem. 1970-ben valamikor Tusnádon, a nevek nem fontosak, vezető emberek társaságában tanultam meg azt, Fazekas elvtársnak a pártüdülőjében, hogy tejszínt kell inni másnaposságra. Akik ott mulatoztak előtte, mind tejszínt kaptak reggelire. Azt mondja Fazekas, hogy hol voltatok ti, magyar értelmiségiek, hogy ezt a zseniális Páskándi Gézát hagytátok bezárni. Mondom, Fazekas elvtárs, nekem van egy ceruzám. S elmondtam a ceruza történetét. Géza a börtönből is írt levelet… Van egy levelezőnapom, amiben azt írja, hogy megkaptam a csomagot, amíg nem írok, ne küldjetek semmit. Soha nem küldtünk neki csomagot, de ezzel a lappal jelezte, hogy hol van éppen, honnan írta. A feleségemnek évfolyamtársa volt, nagyon szerettük Gézát, amikor kijött a börtönből, az első kolozsvári estét nálunk töltötte, azután is többször jött. 

K.P.J.: Nagyon fontos szerepe van az életművedben a műfordításnak, ezen belül a román költészet fordításának. Azt is tudom, hogy számos román íróval nagyon jó kapcsolatod volt végig.

K.S.: Először is én komolyan vettem, amit Lévai tanár úr a kollégiumban tanított nekünk. Nem tudok, ma sem tudok jól románul. Nem tudok. 

K.P.J.: Miért fontos, hogy Lévai tanár úr üzenete végigkíséri az életedet?

K.S.: Először is a világköltészetet az ember műfordításokban ismerte meg, és a magyar költészetnek az a nagy szerencséje, hogy a legjobb magyar költők fordították a világköltészetet. Igaz, hogy minden költő egy kicsit a saját képére és hasonlatosságára fordít, de mondjuk Szabó Lőrinc költészete, a Babitsé, a Kosztolányié legalább akkora, mint Rilkéé, na de hát nem a pityipalkóé. Ez ad rangot. 

Az egyik román költő és… aktivista elmondott nekem egy keleti közmondást. Ez is a műfordítás. Ha van egy almám s megfelezem veled, neked is lesz egy fél almád, nekem is marad egy fél almám. Ha van egy dalom és megtanítanak rá, nekem is marad dalom, neked is lesz egy dalod. És fordítva is. Na hát ez. Én arra gondoltam, hogy nekem itt, Romániában, Erdélyben… Én Romániát szoktam mondani, mert a bukarestieket sem hagyom ki, meg a bánátiakat sem hagyom ki, meg a bukovinai csángókat sem hagyom ki. Erdély a Királyhágónál kezdődik és a Keleti-Kárpátoknál ér véget. Nem vagyok hajlandó lemondani a Bánságról, Partiumról. Ezt én Bécsben 1967-ben, mikor ott először tartottam előadást, amikor is a PEN-klubba voltam meghívva, ott is a magyar költészet fájának romániai ágáról beszéltem. A korona általában átnyúl a kerítésen. A magyar nyelv a mi hazánk. Én azt mondom, hogy a műfordítás a legtisztességesebb imperializmus. Úgy hódít, hogy semmit sem foglal el. 

K.P.J.: Nagyon szép.

K. S.: Azért kötött le a műfordítás, mert meg akartam ismerni belülről azt a költészetet. Ha bizonytalan voltam, megmutattam Fodor úrnak, meg másoknak, román szakosoknak. Ha ők is elakadtak, elmentem a románokhoz. Előfordult, hogy a románok összevesztek az értelmezésen. Eminescu Glossza című nagy versének a fordítására Dsida Jenő, aki azt hiszem, 32 évet élt, kilenc évet szánt. Egy Eminescu-ünnepségen nagyon nagy sikerem volt. Magyarul tartottam előadást, azt fordították románra. Mikor azt mondtam, hogy Eminescu reánk nagyobb örökséget hagyott, mint a románokra, csak néztek. Eminescu összes verse, még a töredékei is le vannak fordítva magyarra. Van olyan Eminescu-vers, amelyiknek öt, tíz, sőt van olyan, amelyiknek húsz magyar változata van. Megtapsoltak. Nagyon megtapsoltak.

K.P.J.: A könyvedben leírsz egy olyan történetet, ami számomra azért csodálatos, mert arról szól, hogy évtizedekig képes mocorogni benned a tökéletlenség, és amíg nincs megoldva, addig, nem nyugszol, folyamatosan foglalkozol vele.

K.S. Megjelent Illyés Gyula nagy ismeretsége révén és anyagi áldozatával 1962-ben Párizsban a magyar költészet antológiája. Megkérdeztem, hogy az Előszót miért nem francia írta. És azt mondta, hát kedves Sándor, az úgy volt, hogy Garai nagy vacsorát adott, mi készen álltunk a nyersfordításokkal, testre szabottan a nagy francia költőkre. Az első vacsorán kiosztottuk. Volt egy második vacsora, ahol összehasonlítottuk, a harmadik, ahol a javításokat ellenőriztük, a negyedik vacsora, az ötödik vacsora lett volna a szövegek véglegesítésének alkalma. Olyan francia költő is volt, aki az ötödik vacsorára se fordított egy sort sem, de olyan végképpen egy sem, aki a másik fordítását is elolvasta volna. Miért mondom ezt el? Mert én el voltam kényeztetve. Amikor megjelenőben van az első román nyelvű kötetem, azt mondja Baconsky – aki Bukarestbe volt száműzve és nyelveket tudott, tudott besszarábul, német iskolába járt, oroszul tudott, franciául tudott, és amikor mindenhonnan kirúgták, akkor hol francia, hol német ösztöndíjjal fordított 20. századi európai költészetet – „hallom, kötete jelenik meg románul.” Mondom, igen. Ki fordította? Mondtam, hogy ki fordította, nyersfordítás volt. „Az nagyon jó mesterember. Megengedi, uram, hogy mielőtt nyomdába menne, elolvassam?” Hát, mondom, megtenné? Nagyon szépen kérem, hogy ami rosszul hangzik románul, dobja ki kegyetlenül. Nem tudtam, hova legyek, s megírta hozzá az előszót is. Ez nem jelent meg azóta sem magyarul. „Én ezt a fiatalembert még fiatalember korából ismerem, olyan volt az arca, mintha fejszével faragták volna, és még mielőtt a verseit ismertem volna, megéreztem benne az autentikus költőt, azokkal a titkos antennákkal, melyekkel a költők és az útonállók egymást első pillantásra felismerik.” És akkor utána azt mondja: „Ha hallottak József Attiláról, s el szeretnék helyezni, mert mostanában szokás könyvespolcokon, nézzenek ki József Attila és Lorca között egy helyet a számára.” Ez egy másfél flekkes előszó. 

K.P.J.: Sándor, három dolgot szeretnék: az egyik Várad, ugye a feleséged nagyváradi. A másik, több emberről szerettem volna kérdezni, és ami még fontos lenne nekem, mert szerintem ezt te csinálod a legcsodálatosabban és sokan tanulnak most már tőled, hogy te tulajdonképpen neveled az olvasóidat. Elmész az óvodába, elmész a kisiskolásokhoz, s nagyon sokszor nem is a saját verseidet mondtad… Horváth Imre verseit mondtad. Na de kezdjük az elején: Várad.

K.S.: Hát Várad ugye már nincs, mióta itt vagyok, elsodorta az idő Váradot, de… úgy szól, mint a váradi harang. Ezt Imre – Hubay Miklóssal szoktuk fölidézni. Miklósnak 90 évesen még mindig jobb a memóriája, mint az enyém. Imrének a nevét elég korán megismertük, és aztán Váradra is jártam, odavalósi a feleségem.

K.P.J.: Ott ismerkedtetek meg?

K.S.: Nem, a kolozsvári egyetemen, aztán ő elment Vásárhelyre orvosira, otthagyta a filológiát, de sárgaságos lett, és akkor abba kellett hagynia az orvosit, és visszajött a filológiára folytatni. És akkor mondtam, mi van, Tichi elvtársnő, mert én Bara Margiton kívül kezit csókolomot senkinek nem köszöntem abban az időben, és Tichi elvtársnő…

K.P.J.: Miért mondod elvtársnőnek?

K.S.: Azért, mert akkor úgy beszéltünk az egyetemen. Na, mondom, mi van, Tichi elvtársnő, maga visszajött? Azt hiszem, 1957-ben volt ez. Azt hallottam, hogy férjhez ment valami öregúrhoz. Azt mondja, nem, magára vártam, Kányádi elvtárs. De ezt olyan éllel mondta. Na jó. Aztán egyszer meg akartam hógolyózni, mikor filológus volt, és akkor azt mondta, hogy menjen a fenébe, maga hülye Kányádi. És akkor azt mondtam Gherasimnak, hogy beszélhet az emberrel így a felesége. Aztán… 1958 – ötven éve mindjárt – összeházasodtunk. A mi házasságunknak két biztos alapja volt. Az egyik, hogy az ő szülei 150 kilométerre, az én rokonaim 180-ra laktak, senki nem szólt bele a házasságunkba a családból. A másik, hogy azt mondta, Sándor, te mindig szolgálatban voltál, téged úgy tiszteltek, hogy senki sem mert nekem udvarolni. Ez egy váradi…

K.P.J.: Volt egy időszak, amikor ő elég nagy bajban volt, ugye?

K.S.: Hát rámfázott, hogy úgy mondjam, mert amikor 1958-ban hivatalosan összeházasodtunk, tíz hónapot éltünk úgy, hogy nem volt lakásunk, én az albérletemben, ő egy másik albérletben, közösen az egyik barátnőjével. Aztán megkaptuk azt a lakást… tíz hónapra rá. Én egy tömbházit szerettem volna, azt, ahol most is lakunk, május 1-jére ki kellett ürítenünk… Két hónap múlva elvitték a feleségemet, ahogy odaköltöztünk. És bent volt kilenc hétig. 

K.P.J.: Lehetett tudni, hogy miért?

K.S.: Hát aztán kiderült. Elmentem, randalíroztam a rendőrfőnöknél. Mert a rendőrfőnök felesége Tamás Mari volt, az én kolléganőm a Napsugárnál. Ez meg Hutira Jóska volt, Isten nyugosztalja békében, egy rendkívüli férfi volt, mint megjelenés is, azonkívül műveltségre. Nagyon jó esztergályos volt, olyan esztergályos, akit illegális múltjáért, illegális voltáért, ha menesztették, egyik gyárból a másikba jelentkezett. A Brassói Lapok főszerkesztőjének nem volt akkora fizetése, mint neki a két világháború között. Hutira Jóska, aki aztán 26-27 éves korában nagybányai polgármester is lett, aztán Kolozs tartomány rendőrfőnöke, ezredesi rangban. Tamás Máriát elvette, ő volt a második felesége, míg a Securitate főnöke Breban elvtárs volt Nagyváradról, az ő felesége viszont a könyvelő volt a Napsugárnál. Szóval…

K.P.J.: Nagy összefüggések voltak.

K.S.: Igen, s ha volna egy videó arról, hogy 1959 vagy 1960 szilveszterét együtt töltjük a Napsugár szerkesztőségében, és a letartóztatójával tangózik a feleségem… Na, én beállítottam Jóskához, miután elvitték a feleségemet és mondtam, megmutatom a magyarok istenét, kicsit ittam is. Berántott, s azt mondja, hogy ne randalírozzak. Öngyilkos leszel, mi? Mondom, az is előfordulhat. Mondom, letartóztattátok. Bocsáss meg; én tolvajokkal és gyilkosokkal foglalkozom, azt mondja. Aztán elmentem két nap múlva a securitate főnökéhez, azt is Jóskának hívták, szóval elmegyek Breban elvtárshoz. Mi van, Kányádi elvtárs? Hát mondom, én kérdem magától, mi van? A kicsi mérges öregúr kihúzta a fiókot, s olvassa a feleségem vallomását. Ez az egyetem egyesítése volt 1959-ben.

K.P.J.: Emiatt vitték őt el?

K.S.: A feleségem többet nem mondott, mint más. Mondja Breban, van úgy, hogy tíz-húsz évig együtt élnek, akkor sem ismeri az ember a feleségét. Mondom, ebben magának igaza lehet, egy éve házasodtunk, hosszú idő a szocializmus építése, Breban elvtárs, engedjék ki a feleségemet, s ha valami nem stimmel, tíz év után, vigyék vissza. Azt mondja, én gondolkozom az elvtárs javaslatán. Megbeszélem Vajda elvtárssal is, ő volt az első titkár. Akkor éreztem, hogy itt van valami keresnivaló. Hetente legalább kétszer fölhívtam. Vagy moziban, filmbemutatón, én is ott vagyok, román filmbemutató, odamentem, meghajoltam a páholy előtt, s mindenki füle hallatára, szeme láttára azt kérdeztem: öt hét eltelt, mi lesz a feleségemmel? Aztán május 1-jén az Opeljével jött, lemeszeltem, mondom, hét hét eltelt, mi lesz a feleségemmel? Aztán kiengedték. Hutira Jóska rá egy évre elhívott magához. Bemegyek, meg van terítve, ennivaló, egy üveg vörösbor volt, ne haragudj, hogy ide hívattalak, te, Sándor. Nem tartod furcsának, hogy már több mint egy éve nem találkoztunk? Te, mondom, nekem annyi bajom volt ez alatt az egy év alatt. Te, amikor egy évvel ezelőtt eljöttél hozzám randalírozni, akkor én hazudtam neked. Azt mondtam, hogy nem tudtam, hogy letartóztatták a feleségedet. Pedig tudtam. Mert az a gazember, a securitate főnök, azzal állított be reggel, hogy fogtam egy nyelvet. Kérdezték, hogy kicsodát? Kányádi Sándort. Sándor, én egy éve nyomoztatok utánad. Ha te most azt mondod, hogy téged sikerült befűzni, akkor kiröhöglek. Nem sikerült. Igyuk meg ezt az üveg bort. Ember vagy. Ezt mondta Kolozs tartomány rendőrfőnöke.

K.P.J.: Tehát a feleségeden keresztül akartak téged beszervezni.

K.S.: Így van, viszont Jóska az az ember volt, aki előtt csak a magyar himnuszt nem lehetett énekelni, mert akkor elájult. Ugyanis a magyar kémelhárítósok 1943-ban Szamosfalván a heréjén dobolták vonalzóval a magyar himnusz ritmusát, s ha magához tért, megint. Szóval két oldala van azért ennek. Na, ezért nem lehet Jóska előtt, aki kiváló magyar ember volt.

K.P.J.: Mi volt az ő funkciója? 

K.S.: Tartományi rendőrfőnök. Így mondta: „Nem nevetséges? Albániánál nagyobb területnek vagyok a rendőrfőnöke és Mari minden hónap végén visszaváltja az üvegeket.” Ugyanis nála nem találtál olyat, amit nem a boltban vásároltak, protokoll italt vagy valamit. Szegénységben élt Jóska. 

K.P.J.: Sándor, mesélj nekem Réz Paliról…

K.S: Na várj, a fordításokról még nem beszéltem. Hát én tényleg kötelességemnek tartom, becsületbeli kötelességemnek tartom, nemcsak kötelességemnek, hanem mondhatnám azt, hogy hivatásnak, most például készül az úgynevezett összegyűjtött életmű, ebben úgy lesz, hogy fordítások – versei és fordításai, minden kötetben lesz fordítás is. 

K.P.J.: Tehát a saját életműved, a saját verseid, és mindegyikben lesz fordítás.

K.S.: Az első kötetben ott lesz a jiddisek, a szászok, és ott lesznek az előszavak is, az utószavak is, szóval a mezítlábas jegyzetek. A fát is, amikor ülteted, labdásan kell ültetni, azért, hogyha nagy korában ülteted, megmaradjon. Na ez a magyarázat köréje. Na most Réz Paliról kérlek szépen, annyit tudok mondani, hogy váradi-aradi, feleségem is aradi születésű…

K.P.J.: Szoktatok huncutkodni ezen, már a váradiságon.

K.S.: Főleg a váradiságon. Amikor 1957-ben vagy 1958-ban Kormos Pistával jártak írószövetségi delegációban Romániában, nálam vacsoráztak, és azt mondja, mutassak verset. Hát… mutattam neki verset, vagy mondtam is – de legnagyobb illetlenségnek tartom, hogy vacsoravendéget verssel traktáljak. Palit ez nem különösebben hatotta meg, azt mondja, ezek jó versek, s hogy legalább ötvenen a Duna-medencében írnak jó verset.

K.P.J.: Legalább ötvenen a Duna-medencében írnak ilyet?

K.S.: Igen. És azt mondja, hogy ez kevés. Még mutass. Jó, mutatok. 

Úgysem közlik. Miért kell azt közölni? Megírod… és aztán elteszem a kéziratot, és közben elolvassák – megírod… elásod. Azt mondja, megírod, meghalsz, én kiadom. Mondom, de én közben halok meg. Megírod, elásod, én kiásom a halálod után, és kiadom. Akkor láttam, hogy ez komolyan vesz. Nem dicsért nyíltan – ez volt a véleménye.

K.P.J.: Volt egy nagy történetetek…

K.S.: Mondtam, szeretnék egy verset, jön a halottak napja. Mondta nekem, hogy nem fogom tudni megírni. De talán igen. És akkor kérdezte: megírtad a nagy verset? Nem írtam. Miért? Mert félek, hogy meghalok. Nem éri meg? Írd meg, és halj meg nyugodtan. Erre, mikor hat-hét évvel ezelőtt telefonálok neki, s azt mondom, hogy szállítom a nagy verset, de nem tudod már közölni, mert megjelenik a Jelenkornál, és te már betördelted a májusi számot. Azt mondja, az igaz, hogy már be van tördelve, de azt szét is lehet dobni. Elmegyek, ott volt Váradi Szabolcs, a felesége is, ünnepélyesen elolvasom a verset, még egyszer elolvasom, Pali kezdett intézkedni, ide kell tenni, oda kell tenni…

K.P.J.: Szétdobta a lapot.

K.S.: Igen, de mondja, sajnos, nem tudom az elejére hozni, mert oda már be van betonozva, már nem tudom mi. Mondom, miért kellene oda? A püspök úr, emlékszel arra, mikor invitálták az asztalhoz, a káplán akkor mondta, ide tessék, az asztalfőhöz. Márton püspök azt mondta, az asztalfő ott van, ahol én ülök. „Az irodalom, Palikám, az ott van, ahol én közlök” – mondtam szerényen, „szóval teheted tőlem az utolsó oldalra is, úgy is zsidó lapnak tartják a lapot, és azok hátulról szoktak olvasni.”

K.P.J.: Sándor, még Illyés Gyuláról beszélj, mert tudom, hogy az első találkozótok emlékezetes volt.

K.S.: Hát a legelső, akkor, amikor én hoztam egy kollégámnak, Csávossy Gyurkának a kötetét. Mondtam, te, egy üveg bort is adjál, mert enyedi borász volt, Illyés Gyula 60 éves volt, Tamási 65. És viszek egy-egy üveg bort…

K.S.: Illyés Gyula hogy fogadott?

K.P.J.: Fölhívom vasárnap, mondom, ez és ez vagyok, nem kötelező emlékezni, azt mondja, tudok róla. Mondom, hoztam egy kötetet az egyik kollégától, hol hagyhatnám? Azt mondja, legegyszerűbb, ha elhozod. Vasárnap 9 órakor. Jó. Én pont 9-kor megnyomtam a csengőgombot, fölmentem, nagyon kedvesen fogadott, Flóra néninek is bemutatott. Leülünk, és azzal kezdtem, azt tessék mondani, hogy mennyi idő áll rendelkezésünkre, mert én… Azt mondja, egy félórád van. Jó. Hát ő kérdezett, és a végén nézem az órámat, húsz perc már eltelt, s mondom, hát nagyon kedves volt, Gyula bácsi, hogy engem fogadott, mondom, nem akarok visszaélni a lehetőséggel, az alkalommal, de volt ebben a meghívásban egy bántó él. Mi? – kapta fel a fejét. Azt mondta a telefonba: ez a meghívás elsősorban erdélyi mivoltodnak szól. Azt mondtam, hogy én nem vagyok, kérem, egy szegény erdélyi menekült. Akkor még nem volt divatos ez a szó, én vidéki bankókészítő vagyok, azzal a rizikóval, hogy egyszer bekerül a nemzeti bankba, s megnézik, van-e benne vízjel vagy van-e aranyfedezete. Éppen ezért, vezérigazgató úr, én el fogok mondani most magának öt verset. Hát láttam, hogy megijed, most jön ez is a kézirattal. Ne tessék nyugtalankodni, mondom, tűrhetőbb dolgok lesznek – mondtam én magabiztosan, – s elmondok egyet. Azt mondja, látod, ez a fajta költészet tetszik nekem. Nahát, az én verseimre, hogy költészet, azt már mondta más is, de azt a bakter mondta. Most ez is történetté ágazik, hogy Gaál Gábor a szerkesztőségben azt mondja, kérném, ezt nem adjuk le. Ez bakterkritika. Nem értjük. Kérném, ha Maxim Gorkij kinéz Capri-szigeti villája ablakán, és azt mondja, fölkelt a Nap, kérném, ez zseniális. Ezt Gorkij mondta. A bakter kinéz a bakterházból, azt mondja, fölkelt a Nap – ezt a bakter mondta. Ez nekem úgy eszembe jutott, és utána: mondja a másik verset. Mondom a másikat. S mondom a harmadikat, negyediket, ötödik, elmondom a Májusi kétségbeesést, ezt 1957 májusában írtam, állítólag a feleségem Váradról ezért a versért jött el hozzám feleségül. Ez így van, Jóska.

K.P.J.: Ezért le is csukhattak volna.

K.S.: Hát mikor 1957-ben ezt elmondtam, mindenki elfutott az utcán… aztán 1964-ben jelent meg. És ekkor, Gyula bácsi azt mondja, tovább. Mondom, nincs tovább. Ennyi volt, nem akarok visszaélni… – azt mondja, Flórám, hát nem kapunk valami reggelit? Aztán egész délelőtt… Aztán elkísért, jártunk le-föl, azt mondta, bármid jelenik meg, fordítás is, küldd el nekem. Csak annyit írj rá: Illyés Gyula, Tihany, Magyarország… megkapom. És mutatta, hol lakik Kádár, mondtam, hogy esténként tárgyalják meg a mi dolgunkat is – és bármikor bejelentés nélkül mehetek, mondta. És adott egy csomó könyvet. Ez volt az első, aztán sokszor találkoztunk. Ugyanannyi idős volt, mint én most.

K.P.J.: Sándor, köszönöm szépen.

K.S.: Gyula bácsi azt mondta, nem lehet tisztességes ember, aki a versírást abbahagyja. Ezt le is írta, és el is mondta nekem, erre mondtam neki, hogy de az se kutya, ha valaki idejében abbahagyja. Úgy hátba ütött, azt hitte, reá célzok…

Budapest, 2007 novembere

Rövidített, szerkesztett változat

A szöveget gondozta: Szűcs László

MEGOSZTOM

Megjelent a nyári Újvárad

Összevont nyári lapszámmal jelentkezik az Újvárad folyóirat. A július-augusztusi jelzésű számban Benedek Szabolcs, Csatlós Lóránt és Covaciu Norbert szépprózái mellett Katona Ágota, Andó Réka, Vasas Tamás, Szénási Miklós és Kukucska Szabolcs közöl verseket, az amerikai Harryette Mullen költeményeit pedig Gyukics Gábor fordításában olvashatják. A bűn és az árnyéka címmel publikál esszét Demény Péter. Fiatal művészeknek a sepsiszentgyörgyi Magmában nyílt kiállítását elemzi a Galéria rovatban Ungvári-Zrínyi Kata. Ingázni – úton lenni témában írt a Tandem sorozatban Annus Gábor és Magyari Sára. Mayer Ágota a mesterséges intelligenciáról ír (Hol leszünk mi, ha túlnő rajtunk az MI?), míg Cseke-Péter Tamás arról, hogy Rendelettel védené az Unió az európai sajtó függetlenségét. Simon Judit a fórumszínház mibenlétéről faggatta Tasnádi-Sáhy Péter rendezőt, az interjú címe: Mindenkinek joga van játszani. A Ketten egy páston közös témája az Átjárások, ezt a fogalmat közelíti meg irodalmi példákkal Boka László és idei szerzőtársa, Reményi Tamás József. A Kritika rovatban Kemenes Henriette mozgásszínházi produkciót (A velünk élő Schmürz), illetve Dobos Erzsébet installációtárlatát (Akinek nem tiszta) méltatja, Bozsódi-Nagy Orsolya egy minisorozatot (Mikor a balhé az élet értelme) ajánl, Fodor György Bíró Gyula verskötetét (Kitölteni a semmit), Ádámkó G. Réka pedig Fehér Imola és Simonfy József közös kötetét, a Kétlelkes négykezeseket (Az én az mindig valami más) recenzálja, míg Farkas Jenő A titok természetrajza címmel E. Bártfai László A hallgatás alakzatai című könyvét méltatja. Az Előhívás rovatban Kőrössi P. József A címzett: Csipe Etelka című írása első világháborús, szerelmes üzeneteket tartalmazó tábori lapok történetét idézi fel.
A 72 oldalas lapszám már kapható az Újváradot forgalmazó lapárusoknál és könyvesboltokban.