Nagyszerű pszichológus vagy, mondtam neki az ágyban. Az én ágyamban mondtam neki. Neki nem mondtam: én is az vagyok, nem csak akkor, amikor rólam van szó! Hanem úgy általában: nagyszerű végzettség nélküli végzett pszichológus vagyok. A pszichológusom ágyában, aki vagyok. Az apám is az volt, az anyám ma is az, az összes testvérem, az összes párom, a lányok és a lányok, az asszonyok és az asszonyok, mindenki más is, aki nem volt. A gyermekeim, naná, mind a négy, mind a tizenkettő, és a harmincharmadik is, mind a pszichológusaim. Fájdalmas talán, így van, puszipajtásaim nem voltak, ha így van!
Címke: Kőrössi P. József
A kecske, aki féhérszarvasnak képzelte magát?
Ezermester, ezertudós Attila meséli, hogy valamikor ősszel Pittyes vett egy kecskét, de az már a második napon megszökött tőle. Én is hallottam akkoriban valamit erről. Egy völgyben lakunk. A mi kis falunk is egy völgyben lakik, zsákfalu, a vége Szentkút és a végtelenség. Szentkút a nemzeti kegyhely, Szűzanyánk, Mária, a végtelenség. Ott lakik ma is, Szenkútban benne, a legenda szerint egy tölgyfa lombjai között, ahol először meglátták. De ott már nincs, Ferencék kolostorba zárták. Azóta zarándokhely.
Többször végigkergették a falun, le és fel, árokban, bokorban, végig a házam alatti patakparton a fehér kecskét, de nem, őt nem sikerült rabul ejteni, mint Máriát. Megenni sem. Szentkútig már nem futottak, de a zarándokhelyet védő sorompóig el. Aztán, nem sokkal Pittyes és bandácskája ámokfutása után ezt a fehér kecskét egyre gyakrabban látták egy dámszavas csordával, a nagylapátosok között. Főleg a Brenda-tanya környékén meg afölött, a Budahegy alatti rézsűn.
Ezzel nincs vége a fehérszarvas helyi (mende)mondájának, mert hiszen van eleje is: amikor még lovaink voltak, láttuk a napokig tartó tereplovaglás közben a fehér szarvast, aki nem a fehér kecske volt. Akkoriban ugyanis Pittyesnek még úgy sem volt kecskéje, mint manapság, amikor már nincs, mert megszökött tőle a szokatlanul rossz bánásmód miatt. Vagyis nem: amikor a fehérszarvas először bejelentkezett a környékünkön, nem volt fehérkecskéje még Pittyesnek sem.
Azonban a kocsmában, amikor még volt kocsma a faluban, mesélték a vadászok (magam is hallottam), hogy gyakran látnak egy fehérszarvast, akire – akire! – senki nem mer rálőni, pedig igen szemtelenül egészen közel merészkedik az összes belátható mobil és fix lesálláshoz. Azt beszélték (a kocsmában, amikor még volt, jól hallhatóan a „falu szája” előtt is egymás között), hogy aki mégis volt annyira bátor, hogy nem fölé, hanem rá, aztán meg esetleg bele is, azzal a következő hetekben valami rendkívüli, többnyire baj történt: már nem is váratlanul meghalt. Ezért aztán a legvédettebb állat a környéken az albínó szarvas lett. Aki a tudomány szerint nem is az. Nem albínó. És nem is mindenhol magyar.
„Örökletesen ilyen színű (flavizmus nevű pigmenthiány), nem albínó egyedről van szó – ha az lenne, akkor a szeme piros, az orra, szája pedig rózsaszín lenne. A dámszarvasnál egyébként sem ritkák az átlagostól eltérő színváltozatok, a hazai állományban például populáció függvényében 10-20 százalékban találunk sötét, feketének nevezett egyedeket is. Az angol vadásznyelv hat különböző kifejezést használ a faj ottani színváltozatainak megkülönböztetésére.” Dr. Csányi Sándor, a Magyar Agrár-és Élettudomány Egyetem tanára.
Mondtam már akkoriban, hogy ez rendben lenne, de ha így megy tovább, és mifelénk kizárólag a nem fehér szarvasokat lövik ki, a fehéreket meg szökni, esetleg menekülni, önmagukon belül szaporodni hagyják, akkor ebben a populációban előbb-utóbb minden a feje tetejére áll: pusztulnak az igaziak és túlszaporodnak a fehér szarvasok, a csodák. Akik vagy igaziak, vagy nem. Többségbe kerülnek és akkor a vadászatnak annyi a környéken. Sok-sok csodaszarvas él majd velünk. És az senkinek sem jó.
Azzal, hogy elterjedt Pittyes megszökött fehér kecskéjének a híre, megkönnyebbülhetnek a vadászok. Igaz, kocsma már a másik, a szomszédos környéken sincs, ahol minden falu szájának füle hallatára beszámolhatnának arról a hajtóvadászatról, amit a kecskének kell elszenvednie választott élettársai körében. De ha a fehér kecske ezt is túléli, bizonyára mesélni fog és akkor annyi a fehérszarvas legendának. Következik a fehérkecske legendája…
Ennyit a csodaszarvasunkról, aki ma, erre mifelénk fehér csodakecske lett.
A fotókon, amelyeket Jakab Lászlóné Emese készített, és az ő engedélyével tesszük közzé, valóban Nógrád megye egyik legigazibb fehérszarvasa látható. Dámszarvas. A csodakecskét tárcánk zártáig még neki sem sikerült lencsevégre kapnia. Nem is keresi. Nem keresik egymást. Pittyes azonban a maga nem zarándoklós lelkében még mindig üldözi. Patakon innen és országhatárainkon túl mögötte lohol. A fehér csodakecske legendája mögött…
A történeteknek sorsuk van. Robotoló robotosok*
A közhely szerint minden könyvnek sorsa van, talán igaz, talán nem. Nem közhely: minden dedikált könyvnek is van sorsa. Talán igaz, talán nem.
Robotos Imre, a nem kis szemétdombon nem nagy hatalmat gyakorló valamikori közszereplő, a rendszerváltás után, mint sokan mások, mosakodni kezdett. Nem először, hiszen a saját maga által épített sztálinista, utóbb pedig a nemzetikommunista rendszer is számos alkalmat kínált neki Romániában Ceauşescuig, Magyarországon a „rendszerváltásunkig” bezárólag. Néhány ezer oldalon megírta az emlékiratait. Nem hiszem, hogy kordokumentumnak szánta. Amennyiben önigazolási kísérlete valaha megjelenne, legalább akkora terjedelemben valódi dokumentumok sorát kellene a ki tudja mennyi az annyi oldal mellé rakni.
Kilencvenes évek eleje, közepe? Nem vállaltam a kiadását. Ezzel egyidőben megszimatolta, hogy bejáratos vagyok Göncz Árpádhoz, ami akkor már az Elnököt jelenti, de már nem az írószövetségét. Arra kért, hozzam őt össze Árpáddal. (Nekem sohasem volt Árpi bácsi). Az Elnök erősen ellenkezett, érthető okokból, hiszen Robotos kezéhez, ha emberi vér konkrétan nem tapadhatott is, de emberi egzisztenciák fölött kegyetlenül ítélkezhetett: gyáva ember lévén kizárólag kézivezérléses eszközökkel gyakorolta a (nagy)hatalmát mindig, amikor volt neki.
A háború alatt munkaszolgálatos, 1945-ben érkezik haza Nagyváradra. Ő maga írja, hogy 1947-ben alapítója a váradi Fáklya című pártlapnak. 1951-től a Romániai Magyar Szó, a Bukarestben megjelenő, országos terjesztésű, későbbi nevén Előre teljhatalmú főszerkesztője. Ezekben az években, de később is, ameddig igény volt rá, a kommunista pártideológiát brosúrákban népszerűsítette, úgymint Az igazi román-magyar közös múlt (1948), Munkás-paraszt szövetség (1948), Osztályharc és hazafiság (1949). Lelkes és lelkesítő riportkönyvet ír a Szovjetunióban szerzett élményeiről (Az épülő kommunizmus földjén, 1952), A szocialista hazafiság, a béke legyőzhetetlen zászlaja (1953), satöbbi. 1956 után az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó bukaresti magyar szerkesztőségét vezeti – ideológiai, „aki tudja marja” alapon élet és halál urává képezheti magát.
Végül egy nagyon rövid találkozó összejött, az erőszak ezúttal is célhoz vezetett. Robotos pár percig próbálkozhatott azzal, hogy kimagyarázza a „parancsra tettem” következményeit. Mosakodás közben azt gondolhatta, esetleg eléri, Göncz nyilvánosan is vállalja őt, és akkor a múltja „fényre derül”, olyanra, amely alatt szeretett volna az Ilfov, a Körös partja után a Duna-parton sétálgatni. Nem kellett ahhoz az emlékiratot elolvasnia, hogy az Elnök jól ismerhesse őt.
Nem voltam jelen, tapasztalásból tudom, hogy találkozójuk utána nem történt semmi. De Robotos hálás volt azért, hogy legalább „testközelbe” kerülhetett az Elnökkel. Egyszer újra megkért, menjek fel hozzá (azelőtt is jártam ott néhányszor). A Népszabadság szerkesztőségébe vittem kiadóm recenziós példányait, előtte ugrottam fel hozzá. A Bécsi út környékén lakott, közel a Duna-parthoz, talán a Frankel Leo és a Pacsirtamező utca sarkán, alatta megy el a HÉV, egy magas, régi, omladozó sarokházban. Liftje a nagyváradi Apolló – nehezemre esik felvonót mondani – liftjére emlékeztetett.
Szinte törpe növésű ember volt. Soha nem tudtam eldönteni – ma sem megy –, hogy Hruscsov vagy Rákosi borbélya alkotta meg fejének kompozícióját. Még a járása is rájuk emlékeztetett, s talán azért sem engedte, hogy magasabbra nyújtsa őt az isten (amikor még tehette volna), nehogy Rákosi vagy netán Hruscsov magassága fölé emelkedjen. Gheorghe Gheorghiu Dej testi hatalmassága rémálmaiban sem jöhetett elő… Nem tudok nem gondolni rá: fogadásomra is szándékosan maszkírozta magát a korhű fazonra.
Nagyon beteg volt már, félelmetes, ijesztő látvány, rövidebb, lassúbb, árvább, bizonytalanabb már nem lehetett soha többé.
Elmondta, teljes életművét, benne az emlékiratokat is – ez utóbbiból két-három, írógéppel írt hatalmas paksamétára emlékszem – a Petőfi Irodalmi Múzeumnak adta le. Bár ez sem volt lényegtelen, nem ennek a közlése miatt hívott. Ekkor ajándékozott meg a Csinszka-versek Tabéry Gézának dedikált példányával, benne Csinszka és Márffy Ödön kézzel írott eredeti levelével.
Nem tudok másra gondolni: ezeket ő Tabérytől kaphatta, aki szintén számíthatott Robotos „kegyelmére” akkoriban, amikor a nácikkal vállalt cinkossággal, antiszemitizmussal vádolta az új rendszer. Tabéryről az egyetlen monográfiát is Robotos írta (1979). Látogatásom nem tartott soká, emlékszem még egy már nem egészen fiatal ember irigy tekintetére, amivel a kijárat felé kísért.
Robotos Imre 2001-ben meghalt, fia, akit Váradról ismertem, időnként megkeresett, próbálkozott valamiféle rehabilitáció előmozdításával, ami annyi mocsok és valóban kegyetlen bűnösség után természetesen lehetetlen. Az övéhez hasonló megbocsáthatatlan disznóság lenne, ha ezt valaki megtenné, akárcsak megkísérelné. Ámbá(to)r kapott egy nagy lakást a mi rendszerváltásunk előtti rendszertől – kárpótlásul.
Mai napig nem értem, hogy a váradi értelmiségiek, a város (magyar) tekintélyei (román értelmiség az egy Moldovan Ghiţa kivételével még sehol, Vasile Spoailǎ, kiváló író létére állami párthivatalban), Köteles Pál író, Bölöni Sándor, a színház irodalmi titkára, akik tévesen azt is gondolhatták magukról, hogy befolyásuk van a (kizárólag magyar) dolgok menetére, hogyan fogadhatták vissza Robotost, aki viszont szemben velük, még a hetvenes évek elején (majd magára maradva a nyolcvanas években is) hitte magáról, hogy a diktatúra (Romániában vagyunk!) egyre gyorsuló sodrásában igenis lehetősége és hatalma van. Szinte naponta, mindig délben ők hárman, talán a közösen elfogyasztott ebéd, kávé után végigsétáltak (meneteltek) a Fő utcán.
*
Nem furcsa ez az ajándékozási lánc, amibe annyi mindent azért lehet belegondolni, mert talán benne is van? A zsidó származású, valamikori munkaszolgálatos majd sztálinista módszerekkel a hatalom középszintjére felkapaszkodott Robotos (beszélő név?) hatalmánál fogva, de minimum lehetőségeivel élve megpróbálja rehabilitálni az antiszemitának mondott Tabéryt, aki megajándékozza (?) őt egyik, akkor talán már legdrágább kincsével: Csinszka 1932-ben neki dedikált kötetével, a benne lévő levéllel és Márffy ugyancsak kézírásos soraival. Majd Robotos a kilencvenes években megkeres, hogy mint jó váradi, segítsek neki (lehetőségeimnél fogva), hogy találkozhasson a jóságos köztársasági elnökkel, s ha már a kor átfestése akkor még lehetetlennek tűnik, legalább a saját rehabilitációját előmozdítsa. S bár ez a kísérletem teljes kudarc (ahogy az övé is, ami Tabéry tisztára mosását illeti), megajándékoz Tabéry ajándékával… Hm!
*
„Az öreg Robotosról nekem is van egy emlékem, 84-85 körül eljött egy Ady körre, s anélkül, hogy bárki kérdezte volna, magyarázkodásba kezdett Csinszka kapcsán, meg a saját múltjáról. Ekkor közvetlenül a háta mögött nagy robajjal leszakadt a karnis a Szakszervezetek Művelődési Háza egyik kistermében. Mi, fiatalok hangosan röhögtünk.” (Szűcs László szíves közlése)
*
Nem először hangsúlyozom, mennyi probléma van azzal, ha kicsit is többet élsz, mint kellene… Minduntalan előbújnak a talajból a vadgesztenyék, amikről azt hitted, rég elrohadtak. Vagy nem is hihetted, mert nem is emlékeztél rájuk, arra, hogy valamikor fejed fölött, a fán voltak.
* Ennek az Előhívásnak nem célja, hogy Robotos Imrét, az Igazi Csinszka című botránykönyv íróját, esetleg az ő „írói” munkásságát életre keltse. Inkább az, hogy egy többszörösen továbbajándékozott, csaknem évszázados könyv sorsát, amennyire lehetséges, végigkövesse.
Kép: Horváth Imre, Méliusz József és Robotos Imre (Forrás: Horváth Imre hagyatéka)
„Félek tőle és izgat – fázom és vágyom utána”
Ami köztudott: Boncza Berta, Bertuka, egy svájci intézetből még kamaszlányként küldözgette verskezdeményeit Adynak. Csinszka Ady halála után nem sokkal kereste Babits-csal az érzelmi kapcsolatot, talán a támaszt is, sokak szerint udvarolt neki. Az „ostrom” elől a „költőfejedelem” azonban vidékre menekült, és szerelmük történetét megírja Költészet és valóság című novellájában, amit a Nyugatban közöl. De közben 1920 augusztusában Csinszka Márffy Ödönnel köt házasságot, akitől korábban, még Ady életében, rajzórákat vett. Boncza Berta, Bertuka, Csinszka 1934 augusztusában, egy agyvérzést követően meghal.
Amiről kevésbé ismert: kötetben először 1931-ben jelentek meg Csinszka (összegyűjtött, összes?) versei ezzel a címlappal:
Csinszka
Versei
A címnegyedben:
Csinszka versei
Vészi József
bevezető írásával
Márffy Ödön rajzával
Valamint:
Ez a könyv Csinszka verseiből készült 1931 karácsonyára, az Általános Nyomda Könyv- és Lapkiadó R.-T. üzemében, famentes, merített papíron. A versekhez előszót Vészi József* írt.
Ebből a kiadásból Csinszka aláírásával és Márffy Ödön rajzmellékletével 350 számozott példány készült.
E példány száma //////
A példány, aminek kapcsán mindezt előhívom, számozatlan, illusztrációkat sem tartalmaz és Kéry Imre nagyváradi könyvkötő mester Dudek utcai műhelyében az eredeti borítót felhasználva kötötték újra.
A régi barátsággal dedikált példány tartalmazza még Csinszka, Boncza Berta, Bertuka Tabéry Gézához, 1932. február 28-án keltezett kézzel írott levelét. (Nem mellékes, a levélben említett Gulácsy Lajos éppen egy héttel a levél keltezése előtt halt meg Budapesten.) És tartalmaz egy későbbi üzenetet, az akkor már két éve özvegy Márffy Ödön ugyancsak Tabérynek címzett sorait is. Ezeket a leveleket a kötet végére, a Tartalom oldal hátlapjához, avatott könyvkötőmesteri kézzel ragasztották.
A levelek szövegét betűhíven, Csinszka híresen hibás helyesírását megtartva tesszük itt először közzé, amint ekkor már volt férje, Márffy Ödön sorait is.
Boncza Berta, Bertuka, Csinszka levele Tabéry Gézának
1932.II/28.
Kedves Géza. nagyon jól esett hogy ilyen melegen foglalkozott a Könyvemmel – s nagyon jól esik ha igazán szereti ezeket a részben Közös gyerekkorunkbol viszájáro fölsírásokat. Nem hiszem, hogy fogok még verset írni. Ebben a percben hogy így kijött a napvilágra minden elfojtott hangom, nincsen is mondanivalom.
Ami lesz még – ha megtudom csinálni – az komoly, becsületes próza kell legyen. s még az elgondolástól is fázom mennyi munka, izgalom vár rám – ha lesz erőm szembenézni vele. Néha ugy érzem minden és mindenki az egész életem, sorsom és vérmérsékletem játékossága ezt a Könyvet szolgálja – máskor meg – nem hiszem, hogy valaha is beletudjak fogni.
Félek tőle és izgat – fázom és vágyom utána.
Különben pedig élek – és várom a szobám ablakából az új tavaszt. Ugy vagyunk itten – most mint egy tiszta, jó svájczi szanatoriumban, pénzünk nem nagyon van, de az életünk szép. Nem fázunk, tisztaság vesz körül és valahogyan kívül van az élet, pest, minden ami nem mindég szép. –
Kaptam egy remek rádiót – remek külföldi muzsikákat, politikát és más zavarait a világ sorjának – ezt hallgatjuk, amíg elmulik a tél. Egyszer csak vége lesz.
Magát mikor látom itten nálunk?
Most, hogy szegény Gulácsyt eltemették, sokszor gondoltam reá – hogy egyszer kiakarta hozni hozzám Csucsára Dutkával – emlékszik?
Irjon pár sort arrol hogy-hogy vannak – mit csinál – min dolgozik és mikor néz erre mifelénk.
Ödön üdvözletét küldi, én sok régi barátságot mindenkinek – Csinszka – magának – Boncza Bertuka
Márffy Ödön levele Tabéry Gézánk
Budapest 1936. jan. 4.
Kedves Géza
Drága Csinszkám szekrény-fiókjában találtam ezt a levelet és könyvet. Nem tudom miért nem küldte el Hozzád. Nyilván halogatta és várt az alkalomra, hogy akad valaki, aki elviszi.
Kedves barátnőnk – Pécsi Rozi most szives lesz és eljuttatja ezeket, a most már csak megható emlékeket Hozzád.
Soha nem lehet Őt elfelejteni és ebben az érzésben telnek a napjaim.
Ölelő barátsággal
Márffy Ödön
A Csinszka-kötetnek a fenti leveleket tartalmazó példánya történetét áprilisi számunkban ismerhetik meg.
*Vészi József (Arad, 1858 – Budapest, 1940) író, újságíró, szerkesztő, országgyűlési képviselő.
A tanítványok bevonulnak a terembe. Gazsi
„Gazsi életműve, ha annak teljességét nézem, felerészt – talán teremtő – politikai káosz, felerészt a csalódott bizonyosság filozófiája, amit a roppant műveltség próbál visszarángatni a semmiből. Sosem tudtam eldönteni, melyik ejt ámulatba jobban…” (Ara-Kovács Attila, 2023. 01. 16. FB)
Az első nekrológok mind úgy emlegetik, ahogy a Wikipediában olvashatták: Kolozsváron az Utunk szerkesztője volt. Lehet, sőt biztos az is. Csakhogy hamar „lefokozták” és „csak” korrektorként létezhetett. Egy Gazsi hogyan lehetett volna a hetvenes években Kolozsváron szerkesztő olyan irodalmi hetilapnál, ahol már azt is észre lehetett venni, ha a főszerkesztő nincs éppen otthon, nem ő rakja össze a lapot. Ha nincs otthon Létay, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja, cincognak a nem hejehuja egerek. (Ez nem az a hely, ahol kitérhetünk arra is, hogy persze, Létay volt az egyik a kevesek között, aki védőhálóval ingázott neveletlen fiai és a központi hivatal között.)
Én már gimnazista diákként tettem néhány kísérletet arra, hogy verseim megjelenjenek. Jártam az Utunkban is, akár láthattam is. De nem láttam, a hírét hallottam annak, hogy a szerkesztőségi asztalon állva – nem népi táncot rop (pedig élete végéig szerette az eredeti népzenét), hanem – szónokol. Asztalhordószónok. Ceauşescu alatt…
Nem említik, pedig, ha nem 1974-ben jelenik meg Bretter György összeállításában és előszavával a Szövegek és körülmények című válogatás – benne Ágoston Vilmos, Huszár Vilmos, Molnár Gusztáv, Szilágyi N. Sándor szövegei mellett Gazsi első figyelemre méltó írása – ki tudja, mi jelent volna meg utána, és hogyan, kinek a bevezetőjével… Mert hogy akkor még időben, az ma, innen is látszik.
Nem a világon élt az, aki akkoriban bárhol e középkeleteurópában, idős és fiatal, nem magyar nyelvű lapot akart alapítani. Aztán mindig antológiák, gyűjtemények lettek belőle. Nagyváradon a Tavasz 69, Kolozsváron a Varázslataink 1974-ben, Temesváron a Hangrobbanás 1975-ben, a Kimaradt szó Bukarestben 1979-ben. Budapesten az Add tovább, 1976-ban. Marosvásárhelyen az Ötödik Évszak 1980-ban. Ennek szervezése idején Gazsi is ott volt, és az is bizonyosnak tűnik, hogy már tudni lehetetett: rövidesen el…, ha még nincs is útlevél a zsebében (lehet, már az is volt).
Fiatalnak nevezhető öregedő írók ülnek az Igaz Szó tanácstermében. Gazsi felszólalt. Nem szólalhatott volna, de ő fel. Arról, hogy vannak – ott, a teremben is – bástyán belüliek és bástyán kívüliek. Talán nem nevezett meg senkit, de azt ma is tudni lehet, hogy ő volt a legmagabiztosabban bástyán kívül. Ő mindenkor bástyán kívülinek mondhatta és láttathatta magát. Ki más tehetett arról, hogy így – úgy – alakult, mint ő maga? Bástyán kívül van ma, halálában is. De kik voltak azon a sok-sok bástyán belül? Kik? Azok, akik tudták, hogy a bástyát kell védeni, a bástyát védeni kell. Meddig is? Közöttük ma is jóravaló emberek, de mégiscsak bástyán belül, ahova csak az engedhető, aki beengedhető. Hogyan is?
Gazsit már és még ki nem engedhették, nem engedték el az országból (Románia, az egész hetvenes évek és annak a vége), így, aki találkozni akart vele, ismerni kora egyik legokosabb, legveszélyesebb „őrültjét”, az… A hegyek Mohamedhez ingázgattak. Váradon Ara-Kovácsnál Eörsivel vártuk. Nem jött. Nem baj. Akkor hallgathattunk – szűk panelház előszoba kövén ülve – először olyan ellenforradalmárt, aki forradalmár volt: Eörsit. Akit nem lőttek, nem akasztottak, nem zavartak el… Gazsi sehol, se telefon, se távirat. Így aztán nem ott, hanem jóval később derült csak ki, hogy ez a két zseniális vitatkozó hogyan képes majd egy életen át froclizni egymást. Akkor találkozhatott volna először a szamizdat alapító és az akkor azt még csak olvasó…
1977. Bretter György előadást tart Nagyváradon az Ady-körben. Ara-Kovács Attila szervezi, akitől, bár Gazsihoz képest még csak óvodás filozófus, ugyanúgy rettegtek a bástyán belül. Még a kalorifereken is – gyengébbek kedvéért radiátorokon – ültek, a karnison is csüngtek az emberek, akik elsősorban Bretter tanár úrért jöttek, de nem csak hozzá. Kolozsvárról, Csíkszeredából, Marosvásárhelyről. És Váradról is… Bár többen, még többen jöttek volna, s akkor a késő esti program, melynek társszervezője Földrengés, valamivel kevésbé lesz sikeres: közöttünk és nem a zuhanó liftben maradt volna Dankanits Ádám és Szilágyi-Hervay Kobak – Bukarestben. Álljon itt egy idézet abból a levélből, amit ma – 2023. január 18-án – kaptam Bécsből:
„…77 elején. Bretter György, a kolozsvári egyetem filozófiatanára volt az Ady-kör meghívottja, biztosan Ara-Kovács Attila akciójaként. A váradi közönség abban a kitüntetésben részesülhetett, hogy szemtől-szembe találkozhatott a hírneves professzorral, aki nem egyedül érkezett, hanem magával hozta Kolozsvárról négy vagy öt tanítványát, fiatal filozófus kollégáját is (…) Jól emlékszem ma is a teátrális pillanatokra, amikor a Mester és a tanítványok bevonultak a terembe. A fiatal titánok, valamennyien tömött szakállal ékesen emlékezetem szerint, közöttük a primus inter pares, TGM, leírhatatlanul kifinomult jelenség, akit hírneve már réges-rég megelőzött. Az este folyamán az ifjú filozófusok olümposzi magasságokból szóltak az egybegyűltekhez a bölcsek kövének titkos letéteményeseiként. (…) Abszolút lenyűgözőek voltak, nem vitás!” (Gyalai István, Nagyvárad-Bécs)
Amikor azt mondom, hogy a hetvenes években az alkotva tűrő értelmiségiek rettegtek Romániában Gazsitól, a nyolcvanas években pedig a „magyari magyarok”, a rendszer hivatásos és hazafias elkötelezettségű lázadva szolgáló seggnyalói, akkor keveset mondok. Felkészültebb, cáfolhatatlanul riposztozó, a vitát nála jobban élvező ember akkor már rajta kívül nem élt (Lukács Györgyről mondta Eörsi: úgy senki sem élvezte a vitát, mint ő). Felkészült pártközpontos és még műveltnek is mondható védelmező-védekező alapállású vívókáderek, akiket az Írószövetség rendezvényeire többek között azért rendeltek ki, hogy Gazsit megcáfolják, megcáfolgassák – mert megfékezésére nem gondolhattak – ugyancsak rettegtek tőle, olyan védhetetlenül villantott oda villanyos kardjával. Lézerpenge volt az már akkor is.
Mitől rettegtek még, mitől rettegett jóra és rosszravaló mindenki? A poénjaitól, amelyek mindig, mindenhol, mindenkor várható hevességgel törtek fel és ültek is. Kószált egy gonoszkás gondolat is akkoriban erről: egy kedves, vitriolba áztatott poén kedvéért egy országot is… De barátot soha (dehogynem!). Megszurkálgatott.
Tagja volt a József Attila Körnek, a Fiatal Írók József Attila Körének. Amikor onnan kiöregedett (35 évesen), hiába jelentkezett – naná, hogy tudta, miért – csak azért is, kérte felvételét az Írószövetségbe. Hogy bosszankodjatok, hogy ne csak örömötök legyen belőlem, hanem dolgotok is legyen! Megnézték: magyar állampolgár-e. Akkor már az volt. Talán. Elvileg beléphetne. Megnézték: író-e. Áh, dehogy, hiszen csak filozófus. Márpedig a filozófus nem író, ide be nem léphet. És nem vették, nem vehették fel. Bátorság, az volt bizony abban az Írószövetségben is – de nem akkor. Hónapokig húzódott a nemfelvétele.
És jöttek a dumák: már megint a Gazsi. Már megint a Gazsi miatt. Ha megint megszólal, nem kapunk lapengedélyt. Ezt már csak a jó nagyöregek.
A kétezres évek legelején kéziratot kértem tőle. Furcsa most arról árulkodni: előfordult, hogy nyomorgott, villanyt, telefonszámszámlát, fűtést nem tudott fizetni. Nem fogok itt arról árulkodni, kik dobták össze ezekre a pénzt, amikor éppen nem vendégprofesszor volt az USA-ban. Mert hiszen, akik összedobták, azok számára is össze kellett (volna) dobnia valakiknek. A kétezres évek elején! Nemfizetés miatt számtalanszor volt kikapcsolva a telefonja.
Utcán futottunk össze, kéziratot kértem tőle, kiadó voltam vagy mi. Időpont megbeszélve, Nádor utca, megyek. Átvezetett az egyik szobába. Újságok – Népszabadság, Népszava – folyóiratok (régi Mozgó Világ, talán Valóság és vidékről is hasonló, ma már többnyire nemszeretem lapok) halmaza a földön, mint amiket egyszer már ki (is) dobtak. Benne az évtized legjobb, legélesebb, legokosabb, még mindig lázadó, lazító publicisztikái. Ezekből válogathatsz, mondta. Nem válogattam. Azokból még sokáig nem lett könyv. Egy se.
A 2010-es kétharmados győzelem után a sajtóban nyilatkozott a leendő titkos komiszár. Többek között mondta, hogy itt van ez a Gazsi, lám, nyomorog. Most jövünk mi és nem fog nyomorogni többet. Biztosan tudta ő is, a konc ízét a nyelvével már ízlelő valamikori költő, hogy előbb talán meg kellett volna lépni, hogy legyen Gazsinak telefonszámlára… S csak utána nyilatkozgatni, amikor már elfogadta.
Megtömni Gazsi zsebét nem lehetett, nem is lett volna érdemes: nem érdekelte. Sohasem gyűjtött, félre is csak a gondolatait, na meg az eszméit rakosgatta. Egyre jobban érezni fogjuk – érezni fogjuk? – nem hiába.
Azt hiszem, soha nem jut az egészből telefonszámlára semmi.
Érzelmek? Igen. Kolozsvárszerelem. Alig pár nappal halála előtt, akkor, amikor már hetek óta állandó jelenlétű ápolóra szorult – Kolozsvárra utazott. Azt a várost is szeretni tudta, amelyik már rég nem volt az övé…
„Ez mind Gazsi
Kolozsvárral, a bölcsővel, az anyatejjel kellene kezdenem, de inkább nem, azt ma már nem érti senki. Rég is volt, Gazsi az általunk kávéháznak hitt dohányfüstös cukrászdában még rövidnadrágosan fülelt író édesapja asztaltársaságában.
Aztán rövid hajjal, kockás ingben, a szerkesztőségben, megint vállig érő hajjal, borostásan, szakadt farmerban, majd rövid szakállal, polgári öltönyben, vasalt ingben Budapesten, továbbá angolosan csíkos, vasalt nadrágban, vasalt zakóban, hosszúra nőtt, ápolt körmökkel, ezüst veretes sétapálcával, aztán megint szakadt farmerban, aztán kétsoros felöltőben, mellén kokárdával, végül laza, rövidujjú pólóban, legvégül a reménytelenség áttetsző szürke köpenyében – ez mind Gazsi.
Eszmék híve és eszméket tagadó lázadó, az egyetemes kultúra vadóca, nyugtalan baloldali gondolkodó és a polgári méltóság, egyszersmind a polgári térfél hajlíthatatlan védnöke. Mindvégig engesztelhetetlenül, még ha társbérletben él benne a gőg és az alázat is.
Ez mind Gazsi.
Miközben a jelmezek alatt ugyanaz a szív dobog.
Többnyire a baloldalon.
Leginkább a polgári lelkiismeret oldalán.
Csak hát éppen a prognózis baljós. Ellentmondásaival az ellentmondásokkal teli kortárs történelem kilátástalan kínálatára végül már csak csendesülő, lemondó háborgás a válasz.
Valaminek, aminek élő tanúi voltunk, mostanság biztos vége.
Ha lenne valami a síron túli végtelen unalomban, békétlenségében ott sem várna rá örök nyugalom.
A kérdés tovább lebeg: mi végre volt-van ez az egész.
Lehet, a teremtéskor már eleve erről lett volna szó?”
(Bodor Ádám, 2023 01. 16.)
Katonadolog, avagy terepasztal diktatúrában
Régebben ez úgy volt, hogy ha egy társaságban ült három-négy-öt-hat, de legalább egy katonaviselt fiatal, azonnal előkerültek a bakatörténetek. Különösen lányok társaságát keresték ezek a hencegések. Most nem tudom, hogy van. Vannak-e egyáltalán fiatal leszerelt katonák?
Katona nem messze Nagyváradtól, egy Arad melletti, a román-magyar határhoz egészen közeli kisvárosban voltam. Az egységünk ugyan hivatalosan gyalogos tüzérség volt, azonban a közönséges katonai eskü mellett arra is feleskettek bennünket, hogy a rakétákról, amelyekkel majd „dolgozni fogunk”, amíg élünk, nem beszélünk. Ha jól emlékszem, ötven, de lehet, hogy mindössze öt kilométer távolságra kilőhető rakétákat álcáztunk, takargattunk lombbal, terepszínű hálóval a közeli erdőben, ahova rendszeresen kijártunk. De az is lehetséges, hogy ez az ötven vagy öt kilométer a hatótávolságot jelentette, azóta sem sikerült közelebb kerülnöm ezekhez a kistestű fémragadozókhoz.
Svejk-típusú katona voltam, semmirekellő, mindenben hátul kullogó, mint aki nem is tudja, mi a fenét keres ott. Akire azt mondták „ești jegos”, az én voltam: a koszos kis senki. Bakancsom orra kunkori, egyenruhám olajfoltos, akárcsak a „boneta” (katonai sapka) a fejemen. Ha csak egy mód volt rá, minden sornak a legvégén kullogtam.
Egy valamiben kitűntem mégis: nyakra-főre vállaltam konyhai munkát, és akár többnapos, több éjszakás őrséget is – nem egészen szabályosan. Három óra őrség után, három órát alvással, az azt követő hármat pedig pihenőben kötelező eltölteni. Különösen szerettem a városon kívül eső lőszerraktárt, ahol egyrészt ritkán ellenőriztek, s ha mégis, azt időben észrevehettük: a hosszú bekötőút, az út elején a sorompó lehetővé tette, hogy akkor is elfoglaljuk a posztunkat, ha éppen mással voltunk elfoglalva – részegen. Nyáron napoztunk, télen kártyáztunk, a bort, amit a közeli faluban szereztünk be, az üzemanyagraktárban tartottuk, és ha „elfáradtunk” is, sohasem cseréltük fel a benzineskanna tartalmával.
A rakétát a Szovjetunió egyik sivatagában, talán a mongol határhoz közel lőtték ki, évente kétszer. Itt ellenőrizték a katonák és tisztek felkészültségét, pontozták, díjazták a résztvevőket. Engem sohasem sikerült olyan szinten kiképezni itthon, hogy ezeken a társasutazásokon részt vehessek. A hazaérkezett bajtársaktól azonban tudni lehetett, hogy az egységünk hol végzett a Varsói Szerződés tagállamaival folytatott versengésben, mely nemzet egységét sikerült megelőznünk. Csaknem mindegyiket – a hazai pálya előnyeit élvező szovjeteket kivéve. A magyarénál mindig közelebb került a román löveg a célponthoz, és sohasem fordult elő, hogy a román löveg, a kilövőállványtól néhány méterrel orra bukjon. Pedig orra bukott.
A rakéta próbakilövéses nemzetközi versenye előtt a kisváros melletti erdőben, hazai terepen gyakorlatoztunk. A rakéták és mobil kilövő állványaik hatalmas, gabonatároló/szárító építményekhez hasonló, úgynevezett silókban voltak elszállásolva. A kilövésüket szolgáló felkészülést nehéztüzérségi gyakorlatnak álcázva, a terepre teherautókkal, és az ezek után akasztott ágyúkkal vonultunk ki. Végig a városon. Konvojunk útvonalát a sorra lerobbant katonai gépjárművek jelezték, vakon is meg lehetett találni bennünket: üzemanyaggőztől bűzlött az útvonal, hangos volt pöfögésünktől a kisváros főutcája. A lerobbant kocsik körül koszos suhancok kíváncsiskodtak, meg is kérdezték: ezúttal tényleg kilőjük-e azokat a qrva rakétákat, vagy még mindig csak játszani fogunk.
Egy téli, karácsony előtti hadgyakorlat során, amikor az erdőben valóban mínusz harminc fok alá süllyedt a hőmérséklet, őrségben voltam. Az egyik gázfűtéses teherautóból, amelyben a kalkulátor személyzetet szállásolták el, kikászálódik egy átfagyott kiskatona, a tiszti gépkocsi felé indul, amikor odaér, ököllel addig püföli a páncélajtót, amíg ki nem nyílik. Az ajtóban megjelenik Serbinov őrnagy. A kiskatona, a tisztelgés szabályát megszegve, kezét a csupasz fejéhez emeli és földig érő zöld, posztó katonakabátban, meg-meginogva jelent: Tovarăş maior, vreau să leşin (Őrnagy elvtárs, el akarok ájulni). És összeesik. Az őrnagy rá se néz, látja, hogy az összezuhant kiskatona mögött, tőle kis távolságra, a katonai mikrobuszból, ahonnan ez a fiú előbotorkált, ömlik a színes gáz. Járattuk a motort, a meleg motorház tetején fekve figyeltem.
A Romániát érő szimulált katonai támadásokat minden esetben a magyar honvédség hajtotta végre a Vörös Hadsereg támogatásával. Ez ellen álltunk mi fel az erdőben, ágyúnak álcázott rakétáinkkal, amelyeket a Szovjetuniótól vásároltunk. A hadgyakorlaton egymással szemben álltak a Szovjetuniótól vásárolt magyar fegyverek és a Szovjetuniótól vásárolt román fegyverek.
Tartottunk igazi tüzérségi hadgyakorlatot is, ezeket két alkalommal is közvetlenül a karácsonyt megelőző napokban. Nekünk, felderítőknek az volt a dolgunk, hogy a parasztokat meggyőzzük, hozzák be ridegtartásról a marháikat, és lehetőleg ők maguk se tartózkodjanak a legelőn ezekben a napokban.
Egy makacs paraszt mindig akadt: szarvasmarháit kint hagyta a két erdősáv közötti legelőn, éppen ott, ahol az életnagyságú, terepszínű kartontankokat, a Patyomkin célpontokat csörlőkkel áthúzogatták. A felderítők által megadott paramétereket betáplálva a célzó szerkezetbe, a tüzérek sorra kilőtték a „harckocsikat”, megkezdődött az ellenség megsemmisítése.
Egyszer csak nagy riadalom támadt. A szemközti dombról, ahol a megfigyelő tisztek sátra állt egy magas fatorony alatt, kis dzsipek sora indult a kilövő vonal felé. A járművek oldalán egyenruhások csüngtek, hadonásztak és kiabáltak is. Több kartontank is álló helyzetben maradt, körülöttük azonban vér, és nagy testű állatok csonkolt testrészei, marhafejek, több tíz kilós marhacombok. A makacs gazda tehéncsordája a lehető legrosszabbkor kelt át a dombokon, és miután az állatoknak megtetszhetett a papírtankok felvonulása, csatlakoztak hozzájuk, mellettük, mögöttük meneteltek. Nem sokáig…
Ötven év távlatából annyira komolytalannak tűnik a mi akkori felnőtt játszadozásunk, mint amennyire komoly egy mai kilenc-tízéves gyerek játszótéri katonai terepasztala…
*
Egyik alkalommal a kora reggeli napi parancs kihirdetése után, elhangzott a felszólítás: lehet önkéntesnek jelentkezni a Transzfogarasi út építkezésére. A Fogarasi-havasok központi részén keresztül észak-déli irányban köti össze Alsóárpás és Curtea de Argeș településeket. Az 1970-es években építették, 90 km hosszú. 2042 m magasságig vezet fel, majd egy alagúton halad át a főgerinc alatt. Összesen 830 hidja, 27 viaduktja, valamint 5 alagútja van. Az út lavinaveszély miatt csak nyáron van nyitva. A hóviszonyoktól függően októberben vagy novemberben lezárják és csak kora nyáron nyitják újra.
Nem jelentkeztünk elegen, így aztán az önkéntesség helyett a teljes századunk számára megadatott a lehetőség és… megérkeztünk a Déli-Kárpátok több mint kétezer méteres csúcsának alaptáborába, oda, ahonnan már csak köves út vezetett felfelé egy kis patak mentén. Másnap, miután a barakkokból előkászálódtunk és a faházak előtti csapoknál hideg vízzel lemosakodtunk, az úgynevezett „négyszögben” meghirdették a lehetséges állásokat, amelyekre ezúttal valóban önkéntesen lehetett jelentkezni. Cipész, asztalos, szabó, ács, borbély, kőfejtő stb. szakmák merültek fel. Akinek nem jutott, az mehetett csákányozni, tízkilós kalapáccsal követ zúzni.
Azt nem ellenőrizték, mihez értesz. Lassan elfogytak a szakmák, és nekem még semmi sem jutott. Akkor „meghirdették” a benzinkutas állást, amelyre jó érzékkel azonnal jelentkeztem, mint „tapasztalt szakember”, aki addig benzinkutat közelről még nem látott. Meg is kaptam a feladatot egy köröstárkányi magyar fiú, egy nagytestű bolgár és egy temesvári szász fiú társaságában. Ő, a szőke, sudártermetű Hans lett kis nemzetközi brigádunk parancsnoka, tizedesi rangban.
Mi, ügyeskedő magyarok (társam sem értett a szakmához) többségben voltunk, amivel nem éltünk vissza, hiszen semmiről sem szavaztunk, csak csináltuk parancs szerint. Gyorsan kiderült, hogy a bolgár fiú, Bogdan személyében szakemberünk is van, hiszen ő egyik nyári vakációjának egy részét, diákmunkásként benzinkutas apja mellett töltötte.
Fölköltöztünk a középső táborba, olyan ezer méter magasságba, ahol a „benzinkút” üzemelt. Hordókból mértük a benzint és a dízelolajat, amit kézi pumpával szívtunk át a kocsik, traktorok tankjába. Két-háromnaponta hatalmas tehergépkocsira rakodtuk az üres hordókat, amiket Fogaras városában megtöltöttünk, és irány vissza. Alkalmanként ketten-ketten kísértük a szállítmányt, s amíg töltötték a hordókat, volt időnk „shoppingolni” is: halvát, friss kiflit, tejet és természetesen italokat vásároltunk. Ezeket még csempészni sem kellett, sohasem ellenőriztek (a barakkokban sem) – nagy volt a szabadság.
Naponta kétszer fújtak „bombariadót” a robbantások előtt, hangszórókból és kürtszóval jött a parancs: fedezékbe! És mi volt, hol volt fedezékünk? Egy sziklatömb alatt. Mi, benzinkutasok csak a többnyire sorozatrobbanások hangját érzékeltük, az ezt követő kő- és sziklazuhatagról csak elbeszélésekből szereztünk tudomást. Mentőautó szirénázása ritkán törte meg azt a különleges csendet, ami a robbantásokat azonnal követte.
Hamar eltelt a fél év, tartalmasabban, mint a laktanyában töltött tizenkét hónap. Ismét szabad emberként érkeztünk, kezdődhetett elölről a betörésünk. Meg is történt. De jöhettek a lányok. Engem gyerekkori első szerelmem E.É. látogatott meg, aki akkor már magyar állampolgár volt, magyar útlevéllel. Nem ellenőrizték: a kapuőrök éberségét – és eszét – elvette Éva szépsége. Naná, hogy ma is gondolok rá: vajon mi történik, ha a rakétákat álcázó katonai erdő mellett a román néphadsereg laktanyájába befurakodó, a Szovjetunió által támogatott magyar néphadsereg előretolt „kémnője” a helyszínen lebukik, éppen akkor, amikor karjaimba zárom?
Vannak telefonszámok. Túlfűtött gazdagodás
Vannak telefonszámok, amelyeket sem ősrégi kézi telefonkönyvéből (regiszteréből), sem pedig telefonjából nem töröl ki az ember. Barátot, ellenfelet és ellenséget sem. Ez utóbbit különösen azért nem, mert azt gondoljuk, olan* talán nincs is. Legfeljebb a képzeletben. Az övében vagy az enyémben. Mindkettőnk képzeletében – szinte biztosra veszem! – nincs.
Lapozgatom sokéves kézi telefonkönyvemet, Index a neve, fekete borítású. Kincsesbánya. Nem feledhető halott kincsek bányája. Manapság is gyakran van szükségem rá, pedig két mobil is a kezem közelében. Mindegyik kincs mögött egy halott vagy eltűnt ember. Keresgélés közben odatévedek. Nem hívhatom már, nem is írthatok neki, de ha látom a telefonszámot, jön vonszolva, húzva maga után, tolva előttem a történetét. A kettőnkét is. Erőszakos mindenki, aki elmegy! Ahogy haladsz előre a valami felé, egyre többen vannak: hosszú élet, sok temetés! („Nem jó, ha hosszan élsz – mondtam a napokban valakinek egy temetésen – mert közben sok saját temetést is meg kell élned! Aztán meg csak temetéseket hagysz magad mögött!”)
Jössz befelé, mész kifelé. Gyere befelé, menjél kifelé! Többnyire csak hozzám kötődik minden, ami múlik, de csak többnyire. Őrzöm mind a kettőt: azt, ami múlik, meg azt, ami el is múlt már. De minek? Kinek?
Csupa bizonytalanság! Pedig egy bizonyosság biztosan van: a félelem! A félelem attól, hogy ha onnan (is?) törlöm, kihúzom őket, akkor mindenhonnan, mindenkiből ki lesznek törölve? Nem csak a regiszteremből? Akkor veszítem el, amikor beírtam vagy amikor kitörölhetném őket?
A temetésektől – az öntörlés szertartásai! – nem kell félni, az odavezető út azonban, a másik kitörlődése okozta fájdalom lehet barátságtalan… Nem törlöm ki, hurcolom. Eltűnni nem olan nagy dolog, de az odáig vezető út lehet állathoz, emberhez, növényhez, tárgyhoz (kő, fadarab, fém) minden hétköznapi és ünnepi méltóságtól mentes, de barátságos fájdalommal telien, izgalmas is. (Útközben összeszarod magad!)
Akarom, nem akarom. Lányok, asszonyok, szeretők, szeretettek, s akik szerettek. Másokat, nem szerető szeretőket nem is említhetek. A művészvilágot – és az úgynevezettet művészvilágot sem! –, drága emberek. Nincsenek részletek. Szülővárosom szülötteit, választott falum okos szépségeit.
Csapodár ember voltam és vagyok, csupa szép embereket veszítenék, ha húznék a regiszteremből. Szépembereket. Okosakat. Alkotó életem – ha volt, ha van ilen – leleményes embereit. Törölhetetlenek, akik elmentek, legyen nő vagy férfi, okos vagy ostoba, nőszörnyeteg vagy férfitündér, nem törölhető! Tök mindegy, ki volt, mi maradt belőle!
Az érzelmek döntése. Kötődés a félelemhez: téged is kitörölhetnek – sokan? Mennyien? Mindenki? – egyszer. Ha nem törölsz – ha nem szabadulsz – téged sem törölnek, tőled sem szabadulnak. De mi értelme ennek?!
Ki marad belőled?!
Nem mindegy?
A semmi maradéka tökéletes!
A még élőket könnyebb lenne kitörölni, nem minden esetben szólalna meg a lelkiismeret, mozdulna egészségesen vagy egészségtelenül a kéz. A kezemet – tollamat? – senki se fogná, én magam biztosan nem. Törölnék! Mégsem törlök, nem húzok élőt sem ki, holtat pláne nem, soha! Az élő személy a regiszteremben nem élő könnyebben lehet, mint az, aki számít.
Akkor már csak a nem élő számít? Furcsa logika lenne.
*
Személes telefonkönyvet nem dob ki az ember. Anyámtól – Ajuszitól – megkaptam, őrzöm az apámét, piros notesz. Horgász barátai telefonszáma van benne, a Lajos bácsié, a Gulyásé, Györfi Pistáé. Meg egy halfogási napló a legvégén.
*A szerző ragaszkodik ahhoz, hogy az ly-ból az y minden esetben kimaradjon.
A másoló szerzetes – Gulyás Miklós
„A magyar néphez nem tartozom, hanem része vagyok. Fél évszázados svéd tartózkodásom meg kevés, hogy svédnek tartsam magam. De néha lojális vagyok velük szemben. A zsidóságom miatt pedig környezetem nyaggat minduntalan. Ezek az anti- és filoszemiták szívják a véremet. Blokkolják az agyam.” (Gergely Tamásnak adott interjújából, Terasz.hu)
1956. december 14-én kötött ki a komp Helsingborgban. „A svédek [összességében] egymillió embert befogadtak. Engem is, de fél évszázad távlatából, már szinte én fogadtam be saját magam. (Mi lett volna Svédországból nélkülem?” – Gergely Tamásnak a Kultura.hu-n)
Gulyás Miklós író, könyvtáralapító Óbudáról származik, élete hosszabb idejét Stockholmban élte le finn feleség mellett. Hatvanéves korában kezdett el írni, a Látóban jelentek meg rövid szépprózái, én ott fedeztem fel, és kértem meg Láng Zsoltot, hozzon össze vele. A Mentor kiadónál Hazatérés (1998), valamint Találkozások és búcsú (2003) címmel két könyve is megjelent. Én magam is két könyvét adtam ki, az egyik az Óbudai utcák (2007), a másik a Gyülevész történetek (2008). Mind a négyet szerették Svédországban is a magyarok. Az egyikben feleleveníti ezt az anekdotát: Egy Óbudáról érkező küldöttségtől József császár megkérdezi: – Maguk magyarok?, mire a válasz: – Nem, mi óbudaiak vagyunk.
A nálam megjelent két könyvének a bemutatójára eljött, egyszer a Vörösmarty téren dedikált. Nehezen mozgott, csak lábait csúsztatva, bottal tudott közlekedni, sohasem tudtam meg, hogy mozgásszervi baját, bajait mikor és hol szerezte.
Egyszer megbotlott az irodámban, nem esett el, a felesége elkapta. Réz Pál iránt mindig különösen érdeklődött, mintha fiatal korábban lett volna vele kapcsolata, valami elszámolnivalója is. Meg Eörsivel. Meg Csoórival. Ötvenhatos
volt ő is. Titkokat őrizhetett róluk, vagy róla ők. Úgy viselkedett, célozgatott félmondatokban, mint aki történeteket dédelget, amelyekről nem beszélhet.
Svédországban is jelentek meg könyvei magyarul, róla is írtak könyvet a svédek: könyvtáralapítóként tartják számon ma is, kisebbségi könyvtárat alapított.
Amikor megismertem, talán tizenöt évvel a halála előtt, nagyon beteg volt. Feleségét támogatta, segítette, hogy lépegetni, lépni tudjon (egy életen át) olykor megszidta a háta mögött: ez csak egy finn, semmit nem tud – mondta. Szó szerint. Huncutul szerette. Közben demokrata volt, a legjobb gondolkodásúak között az egyik.
Utolsó heteiben megint megkeresett. Éreztem, hogy baj van, rávettem, hogy folyamatosan Gyülevész történetek című munkáját dedikálja az Ünnepi Könyvhéten (2008) levelezzünk. Az első napokban több levelet váltottunk, főleg délelőttönként, az iramot ő diktálta. Azt hittem, ezzel felébresztettem. Mesélni kezdett. Jelentéktelen, felejthető titkot, felfedhetetlent, megoszthatatlant nem tartalmazó leveleinek kísérő mondata mindig az volt, hogy nem adhatom tovább, nem oszthatom meg senkivel, csak nekem írja. Pedig voltak, lehettek titkai.
Egyszer azt mondta, amikor még közölt a Látóban, hogy most (akkor) éppen haragszik Zsoltra, de ezt egyelőre ne áruljam el senkinek. Szerintem rám is többször haragudott, mert gyakran hosszú időre hallgatott el, hiába noszogattam leveleimmel, nem jelentkezett. Érdekes pasas volt – pasas –, lenne értelme ismerni, ha nem mindent akart volna magával vinni abból, amit tudott. Főleg, amit másokról tudott. Meg amit magáról tudott. Egyiket sem találjuk, nem találunk semmit: sem azt, amit magával vihetett, sem azt, amit itt hagyhatott. Hát az néhány könyv. Keresni érdemes.
Egyik könyvbemutatóján Óbudán nagyobb nyilvánosság előtt fölhozta, hogy a család, felesége és gyermekei nem olvassák a műveit, mert nem tudnak magyarul. Kérdeztem, miért nem fordítod le nekik. Isten ments, mondta, most még úgy tudják, nagy író vagyok. Másoló szerzetesnek tartotta magát. Ugyancsak Gergely Tamásnak mondta el: „Igen, íródeákoskodom, bár én másoló szerzetesnek titulálom magam. Az elmúlt évben két könyv megmentésén dolgoztam/dolgozom. Meg vagyok győződve arról, hogy az én érdemem, s a hálás utókornak több oka van nekem megköszönni, mint azoknak, akik a könyveket írták.”
A finn feleségével közös fia gitárművész, nemzetközi szinten ismert, elismert, lemezeit büszkén hozta ajándékba. És egyszer Csoóri első, neki dedikált könyvét. Azt az ötvenes évekbeli rendszerlelkes verseket, aztán visszakérte. Nem adtam vissza, azt hazudtam, nem találom, elveszett.
Kezdtem neki parancsolgatni, ha késett: most azonnal válaszolj! Mi a fene van veled? Írj, ne húzd az időt. Aztán egyszer azt írta, hogy ne erőszakoskodjak vele, hagyjam békén, miattam nem tud pihenni. Várjam meg, amíg ő jelentkezik. Egy hétnél nem vártam tovább, megint írtam neki, későre válaszolt: „Miattad keltem ki az ágyból, hagyj békén, nem tudok a masinához jönni.” Mindig zsörtölődött. Zsörtölődött és szeretett. Gondolom, másokkal is így. Rigolyás volt, ha még érti ma valaki ezt. Mindenkihez, akiről én tudok, különleges viszony fűzte, igaz, ez a fűződés csaknem mindenkitől el is szakította.
Eltelt megint jó néhány nap, nem írt, nem válaszolt. Sall Lacit kértem meg, hogy érdeklődjön. Elsőre azt válaszolta, hogy a feleségével beszélt, Miklós nagyon szarul van, hívjam telefonon, mert írni nem tud. Nem hívtam. Néhány nappal később Sall levélben küldte a hírt, hogy meghalt. 2013-ban? Gyorsan haragvó, gyanakvó ember volt, mindenkiről azt hitte, hogy hozzá hasonlóan a saját fejében folyamatosan konspirál. Ezt is mondta: „Mindent megteszek, hogy felejtsek.”
A besúgóm
Sokan, nagyon sokan gondolják azt, hogy nem kellenek már a besúgótörténetek, volt belőlük bőven. Én meg azt gondolom, hogy van és lesz, legyen még, mindenki adja csak elő a magáét, akkor is, ha sosem lesz vége. Vagyis, amíg nem lesznek nyilvánosak az akták. Megbocsájtani lehet és szükséges, szemet hunyni nem, hallgatni sohasem szabad. Ebben a kérdésben sem. Hogy miért is, azt az alábbiakban igyekszem megfogalmazni. Nyilvánosság előtt itt először.
2006-ban hosszas töprengés után felkerestem az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárát, elmentem a Budapest VI. kerületi Eötvös utcába, megírtam a kérvényt, kikértem a dossziémat, és vártam. Hogy jelentettek rólam, azt tudtam, voltak személyekre vonatkozó tippjeim is (az Írószövetség KISZ-titkáráról nem csak hozzám jutottak el a hírek). Akkoriban a Kmety György utcában volt a kiadói irodám, a kerületen belül. Pontosan rá egy évre értesíttettek: találtak rám vonatkozó jelentéseket. Besétáltam, aztán vissza a kiadóba. Már útközben szerettem volna kinyitni a borítékot, szerencsére nem tettem. Így aztán a kiadói szobámban zokoghattam el magam.
Egy kivétellel egyetlen tippem sem jött be, rohadtul nagyot csalódtam, de a felnőtt, már-már csaknem öregkori zokogást nem a csalódottság érzése indította el. Vagyis: dehogynem!
1985-88 között a Fiatal Írók József Attila Körének (JAK) titkára voltam, az akkor csaknem 150 fős tagság által választott képviselője a társaságnak, s egy ugyancsak választott elnökség állt mögöttem. (A JAK-nak, ha még létezik, ma már választott elnöke van.) Persze, hogy a szolgálatok előtt képbe kerültem, különösen, hogy a Móra kiadó szerkesztőjeként is többek között a „fiatal irodalommal” foglalkozhattam. Nem lepett meg, hogy az Írószövetség – nem tévesztendő össze: nem a JAK, az Írószövetség – KISZ-titkára már megválasztásom napján jelentett arról, hogy mivel Erdélyből (sic!) áttelepült író vagyok, csak radikális lehetek, felforgató. (Ma üdvözlendő, kebelre ölelhető, szerethető, sőt, simulékony testvér lennék egy hasonló jelentésben. Bizonyára készülnek ilyenek!). De én akkor éppen ellenkezőleg, pacifikálni akartam a JAK és a kultúrpolitika elmérgesített viszonyát, erről szólt a programom. Ez a jelentés nem rendített meg. (Később, látványos lebukásáig az Antall-kormány idején a belügyminiszter kabinetfőnöke lett, amúgy tehetséges költő, akiről később tudni lehetett, hogy egy szexorgia felvételén ismerték fel feleségével együtt, ezzel vált zsarolhatóvá.)
Mi, többiek éppen akkoriban folyóirat alapításával voltunk elfoglalva. Ebből lett jóval később az egymástól független szerkesztőségek által működtetett négy periodika: a Dolog és Szellem, ’84-es Kijárat, az Új Hölgyfutár, és a Polisz, amelyek először a Csaplár Vilmos főszerkesztő által összefogott közös „próbaszámban” indultak el.
És amitől elzokogtam magam. Kiadói pályafutásom legelején, 1983 és 1989 között (Móra kiadó) mindent, ami szakma, tőle, F. J.-től, „Franciától” tanultam. Kiváló mesterem volt, ember és szakember, (Nem is tudom, megfordítható-e a sorend?!) Ő az egyetlen, akinek a 6-os kartonját is megkaptam, nem takarták ki a nevét, felfedték valódi kilétét. Hát igen, francia szakos volt, kiválóan írt, fordított. Fotózott is. A rendszerválságos időszakban (86-87-88?), miután munkahelyéről védettsége ellenére kirúgták, állandó közléshez (aprócska jövedelemhez) segítettem az akkor éppen Mányoki Endre szerkesztette Fotó című havilapnál. Beszervezéséig – egy egyetemi diákturnét kivéve – Franciaországban sohasem járt, oda vágyott. Vissza. Megkapta, én lettem, a rólam szóló jelentés lett az ára.
Csupa jót írt rólam: szeretnek, adnak a véleményemre stb. a hozzám bejáró fiatal szerzők, költők, többnyire JAK-tagok. Na de! A titkosrendőrség szemében ők, akik a fiatal irodalmat képviselik, és a rendszer szemében az ellenséget, hiszen nem hivatalos csatornákon szervezkednek, önálló lapot indítanának, ha ők, az ellenség engem szeretnek, tisztelnek, és még a véleményem is számít, akkor én is a rendszer ellensége vagyok.
(Nem biztos, hogy voltam, nagyobb biztonságban éltem, mint ma, lehettek olyan irodalmi terveim, amilyenek már régóta nincsenek! De akkor azt, hogy nagyobb biztonságban, mint ma, nem érzékelhettem, csak azt, hogy lehetnek terveim. Nem sírom vissza természetesen, mert szabadságom az akkori belső emigrációmban volt, a maiban nincs!)
A láncdohányos kolléga, akivel egy alig tíz négyzetméteres szerkesztőségi szobában ültem, hat és fél éven keresztül heti három alkalommal jelentett. Dicsért, talán még olyan jó tulajdonságokkal is felruházott, amelyekkel azóta sem rendelkezem. Jutalma egy franciaországi út lett. Nem finanszírozva, csak engedélyezve. Azt azonban nem kötötték az orrára, hogy az általa leadott információk hogyan találkoznak a magyar szeku által más forrásokból összegyűjtött adatokkal, és milyen ellenséges összefüggések kreálhatók azokból ellenem, a szervezet ellen, amelyet vezettem, és a családom (!) ellen, ha ezeket összeengedik. A legjobb szándékú besúgóból így lesz ártalmas senki…
Szólhatott volna, de nem. Ellenben megkért, hogy legyek újszülött gyermekének keresztapja. Feleségem akkori véleménye szerint ez az egyik visszautasíthatatlan kérés. Így aztán meggyőződéses ateista létemre vállaltam a református szertartást…
Jelentése után megkísérelték a beszervezésemet. Csapodár ember voltam, akár meg is foghattak volna, apósommal – áldott jó ember volt! – világnézetben jelentősen különböztem, családi összejöveteleken – rendszerváltás közeleg! – sokat vitatkoztunk, aztán pedig, hogy ne ártsunk, magunk alá söpörtük a vitát. Nekem gyermekeim, neki unokái születtek, békében helyezkedtünk el a hétvégi pecsenye vagy töltöttkáposzta mellett – mindenki a maga oldalán.
De a magyar szeku abba is próbált beletrafálni: „Francia” tartótisztje, Barna János százados is megkeresett. Egy kocsmában találkoztunk. A kikért dosszié anyagából levezethető, hogy „Francia” jelentése táplálja, az azokból szerzett információkat kombinálja a másoktól kiszedett jelentésekkel. Beszélgetésünk végén elhangzik a „soha, sehol, senkinek” valamely megfogalmazása, majd bejelentem neki – előtte alapos baráti oktatásban részesülve tudtam, mit kell tennem – hogy találkozásunkról tájékoztatom kiadói főnökömet, munkaadómat és barátaimat. Így lett ez az első és az utolsó jelenésem a magyar szeku előtt, amelyről jelentést főnökeinek Barna János százados, „Francia” tartótisztje írt: kiszámíthatatlan, megbízhatatlan, hisztérikus személy vagyok, akinek operatív beszervezését le kell állítani*.
Nem sorolom fel azokat, akik hazafias (sic!) lelkesültségtől indíttatva írogatták a jelentéseiket. De. Egy másik, kitakart, ám beazonosítható jelentés egy marosvásárhelyi képzőművészé, akit nagy hercehurca után, számos kapcsolati tőkémet beáldozva (kommunizmusban vagyunk, ma sem szégyellem, hogy voltak) tartózkodási, majd letelepedési engedélyhez segítettem.
Sokan kötöttünk azokban az években román állampolgárok magyar lányokkal/fiúkkal névházasságot. Ő is. Az ő arája eltitkolta előtte vallási hovatartozását, s miután a frigy megköttetett, jelentős vagyon – többek között sok saját műalkotás – átkerült (átcsempésztetett!) megőrzésre. A lány, aki akkor már asszony is, felrúgja a szóbeli egyezséget, bejelenti, hogy komolyan gondolta a házasságot, az már nem névházasság, hacsak… Hacsak nem veszi fel az általa gyakorolt vallást az újdonsült, magyar hazába beházasodott férj. A drága ember nem fogadta el az alkut, a nő, mint újdonsült feleség, fel is jelentette. K. A. marosvásárhelyi képzőművészt kiutasították Magyarországról. Három napot kapott a csomagolásra.
Ekkor keresett meg, én pedig vele együtt egy kedves minisztériumi barátomat (kapcsolati tőke a kommunizmus utolsó éveiben), aki segíteni nem tudott, el is tűnt a szemünk elől gyorsan. De.
Lefelé jövet, a második vagy harmadik emeletről, lemondva a páternoszter szolgálatairól, a folyosókon reménytelenül kószálva (ha már ott vagyunk!), feltűnt az egyik ajtó bilétáján X. Y jogtanácsos neve. Egy egykor volt marosvásárhelyi ügyvéd. Benyitottunk. Ki vagy, mi vagy, hogy kerülsz ide, ismerlek, hogy élsz, hol élsz? Szerezz egy papírt – tanácsolja – a legnagyobb szentendrei művész saját aláírásával, amelyben leírja, hogy nélkülözhetetlen vagy a kortárs magyar képzőművészet életében. Meg tudod szerezni? Meg. Akkor még élt az aggastyán Barcsay Jenő. K. A. megszerezte a papírt, aztán évekig tartott, amíg az isten képviselőjétől, aki névházasságos feleségnek jelentkezett, a saját alkotásainak egy részét visszaperelte.
Az ő jelentése is szerepel a dossziémban, csupa jóindulattal ír. Senkiben nem merül fel, hogy a jóindulatú, sőt a segítő szándékkal készülő jelentés is ártalmas jelentés, ha a szeku – a román, a magyar vagy bármelyik másik – információs rendszerébe bekerül!
*Az ide befotózott jelentéstöredékek újbóli megtalálásáért Szőnyei Tamásnak vagyok hálás, akinek Titkos írás című, 2012-ben megjelent, kétkötetes „dokumentum regényét” mindenkinek figyelmébe ajánlom. (Nem kapható!).
Közöttünk egy művelt arisztokrata
Első levélváltásunk még jóval az internet, az elektronikus kapcsolattartás megjelenése előtt történt, de már a rendszerváltás után, talán annak első vagy második évében.
Hunyady Sándor Családi album című nagy elbeszélését készültem kiadni, azt a művet, amely egyike azoknak, amelyek alkalmasak arra, hogy ember az embert megszeresse. Kinek írhattam volna levelet, hogy a közléshez a jogot megkapjam, mint a szerző unokaöccsének, Alexander Brodynak. Honoluluba.
Mondanom sem kell, hogy a címét – nem is tudom honnan szereztem meg – viccesnek találtam. Nálunk, otthon a családban ugyan gyakran emlegették Honolulut, de az mindig a nemlétező, az elérhetetlen szinonimája volt (hasonlóképpen a hottentottához, amely az érthetetlen nyelven történő megszólalást jelentette). Így aztán még ma is csodálkozom, hogy a „nemlétezőből” milyen gyors válasz érkezett. Jól emlékszem rá, nem csak hogy engedélyt kaptam, hanem Sándor már azt is megírta, mikor érkezik Budapestre, találkozzunk.
Az ezt követő években rendszeressé váltak az együtt elköltött ebédek, amelyekre a Tabán valamelyik, a Krúdy hagyományt őrző étteremében, a Gundelben, a Fő téri Postakocsiban, vagy éppen a Ménesi úti lakásában került sor. Egy ilyen alkalomkor mutatta meg azokat a Hunyady Sándor leveleket, amelyeken az író hol y-al, hol meg i-vel írt alá.
Miről beszélgettünk? Természetesen lovakról is. Akkoriban én is lovaztam, nem csak szerveztem családi, baráti lovastúrákat, hanem magam is végiglovagoltam a napi 30-40-60 kilométert. Első lovastúrám naplóját, amikor tudomást szerzett róla, el is kérte, és az Alibi – Hat hónapra című periodikájának lovas számában lehozta kalandos történetemet.
Én nála tájékozottabb, őszintén és értően jótékonykodó arisztokratával addig csak regényekben, emlékiratokban találkoztam, ezekben az időkben alkalmanként az egyik leghitelesebbnek az asztalánál ülhettem, a kocsijában utazhattam, tapintatos sofőrjével még barátkozhattam is. Úgy vettem észre, óvatosan, de ő is barátkozgat vele.
A Bródy Sándor-díjjal pályakezdő írókat támogatott: következő könyvüket finanszírozta, a zsűrit is kiválóan, Magyarországon példanélküli értéken megfizette.
Aki adott már ki könyvet, többek között azt is tapasztalhatta, hogy vannak szerepüket félreértő, gonosz vagy gonoszkodó és vannak odaadó, az örökségükkel az irodalom barátjaként gazdálkodó (vagy nem gazdálkodó) örökösök, a szerző jogait féltő hozzáértéssel kezelő, gondoskodó jogtulajdonosok – szigorúan a védettség nevében. Ő nem csak szerette dédnagyapja (Bródy Sándor) és unokabátyja, a teljes Bródy és Hunyady család örökségét, hanem kutatta, gondozta, ápolta is, újabb és újabb utakat talált ahhoz, hogy gazdagítsa a családi életművet. Minden (csaknem minden) tudásával azon dolgozott, hogy az irodalmi, színházi hagyaték méltó helyén maradjon, hozzáférhető legyen. Úgy tudta élvezni ezt a gondoskodást, hogy egy pillanatra sem tolakodott, de gyakran, nagyon gyakran kezdeményezett. Tematikus válogatások, hitelesen összeállított életrajzok születtek.
Nem tudom okát, de szerette a szabályos négyzetalakú könyveket. Saját aforizmák és bölcsességek gyűjteménye (Húszezeregy éjszaka – Álmok és mesék a valóságról), az Alibi hat hónara sorozat darabjai és az általa rendkívül értékes dokumentumokból összeállított Hunyady Margit könyv is ilyen. Ő mesélte, hogy ezekre a dokumentumokra egy ládában talált rá, amit még édesanyja rakott össze, ő pedig úgy hurcolta magával számos költözése során tengereken és óceánokon át, hogy nem tudta mit tartalmaz. Aztán megtudta: kéziratok, családi fényképek, családi levelezés – a Bródy és a Hunyady család öröksége.
1947-ben, negyedikes gimnazistaként hagyta el az országot, simán mondhatjuk, hogy édesapja, Bródy János (1946–1948 között az Ügető igazgatója) politikai kapcsolatait is érvényesítve gyermekét Svájcba menekíti. Párizsban érettségizik, majd találkozik a család, szülők és testvérek Amerikában. A Princeton Egyetemen reklámszakembernek tanult, és ő lett az (a magyar), aki „portásként kezdte majd vezérigazgató és tulajdonosként” fejezte be, hagyta ott a nemzetközi üzleti világban elért, a mai ember számára ma különösen felfoghatatlan sikerek után azt a pályát, azért, hogy haza (haza?) költözve két nagy magyar író és egy felejthetetlen színésznő hagyatékát visszaépítse a… Hová is?
A nemzetközi üzleti világban eltöltött élete legalább – vagy éppen annyira – kalandos, mint annak a művészcsaládnak a története, amelynek minden bizonnyal utolsó hordozója volt.
Ki itt belépsz, te nyájas olvasó, és nem tudod még, hogy mit olvasó', mi vár e két kis fül között terád, míg iszod kávéd, kólád vagy teád, te nyájas olvasó, ez itt egy estély, ide csöppentél, botlottál vagy estél, a kólákból, pezsgőkből és borokból különböző helyekről és korokból Beckenbauertől Winston Churchillig több száz nagy ember együtt szörcsöl itt, és középen, kit körbeér a bál, a vendéglátó, Bródy Sándor áll, kezében böhöm, barna, bölcs szivar, beszélget híres cimboráival, minden vendéggel egy-két szót ha vált, érintenek gyerekkort és halált, szivarok, lovak, múlt-jelen-jövő, sokféle téma bukkan itt elő... mi hát e könyv, te nyájas olvasó? egy kert, amelyben andalogni jó, egy napló, melyet több száz kéz vezet, egy kis kötetnyi életbölcselet, egy évbe összepréselt ötven év, aztán mi még, aztán mi még, mi még? egy meghitt kisvendéglő még ez itt, hol Swift és Krúdy együtt étkezik, egy jó szivar meg egy pohárka rum, egy rendhagyó kis kalendárium, miben humor van, szellem és fölény: egy csillag fölött átugró bölény (és ez, mit rája firkantok föl én? csak egy szamárfül egy bölény fülén). Varró Dániel