Címke: kritika

augusztus 17, 2023 | Farkas Jenő | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A titok természetrajza

E. Bártfai László: A hallgatás alakzatai. Pontok, vonalak, síkidomok című könyvéről

Világunk telis-tele van titkokkal, megoldatlan rejtélyekkel, és amíg világ a világ, számuk egyre csak növekszik. Egy régi vágású filosz, az egykori Hermész Könyvek sorozatszerkesztője, aki J. L. Austin, P. Bourdieu, Györffy György, Hamvas Béla, L. Wittgenstein és mások írásain edződött, ezúttal a mai tudományos ismeretek (információelmélet, gráf- és halmazelmélet, szociálpszichológia, stb.) birtokában a paradoxonok vizsgálata révén vezet bennünket közelebb a különféle titkok, a hallgatás alakzatainak értelmezéséhez. A titok fogalma című alfejezet szemléletesen magyarázza Georg Simmel titokelméletét, aki szerint „A titok az emberiség egyik legnagyobb vívmánya…”, mert „egy második világot hoz lét a látható mellett, s a lehető legerőteljesebben befolyásolja az utóbbit”. Ez az állítás E. Bártfai László új kötetének kulcsmondata. Ha valaki kezébe veszi ezt a kötetet, és elolvassa ezt a szövegrészt, pontos és hiteles képet kap a szerző szándékáról. Miről is van szó a Semmeilweis Kiadó által gondozott könyvben? Tovább folytatva a szerző előző kötetének (Párbeszéd az Úrral. A szakrális kommunikáció tipológiája, 2022, Tinta Kiadó) sajátos műfaját, a két-három oldalas, főképpen nyelvfilozófiai írásokat három, korábban megjelent nagyesszé (A titok és a számegyenes; Hallagatásalakzatok; Források hallgatása) köré csoportosított csaknem húsz rövid etűdben fejti ki alaptételeit, mint amilyen a titok, titoktartás és hazugság vagy a hallgatás és társas hallgatás (titkos társaságok) vagy a források hallgatása és az adathiány pótlásának lehetőségei. A rövid etűdök címe általában egy-egy meglepő, paradoxonszerű megfogalmazás: Tétlen cselekvés, Közlés hallgatással, Láthatatlan kéz és néma száj, A hallgatás spirálja, A morál mértana, Borostyánba, szóba fagyva, Gráfelméleti példatár – A Pál utcai fiúk, Kontrafaktuális implikáció, Kulturális vakfolt.  Ahhoz, hogy létrehozza a paradoxonban, a látszólagos képtelenségben rejlő ellentétes fogalmak egymáshoz közelítését és egyesítését, a rövid lélegzetű etűdök felépítésénél a szerző általában neves ókori, középkori, modern vagy mai filozófusok állításait idézi kiindulási pontként, ezt követően mások elméleteivel ütközteti és végül a szerzői állásfoglalás a záró tétel, amelyet általában egy-egy hazai írótól vett példával világít meg. A szerző A láthatatlan kéz és a néma száj című alfejezetben a titoknak, mint emberi cselekvésnek/nem-cselekvésnek a szerepéről értekezve idézi Örkény István Tótékjának kelekótya Gyuri atyusát, aki saját döntése alapján, a postai küldemények kézbesítésével vagy megsemmisítésével a maga kénye-kedves szerint alakíthatja a világ folyását: „Van, amit kézbesítek, van, amit félreteszek. Van, amit összetépek, mert ami nincs, az nincs.” A titok vizsgálata során híres bűnügyi esetek is terítékre kerülnek, mint például Hasfelemetsző Jack (A kéjgyilkos, a szabaduló művész és a besúgó), aki többek között a Bram Stoker Drakula című regényének az ihletője és a mai amerikai krimiszerzők kedvenc témája.    

E. Bártfai László könyvének legnagyobb érdeme az, hogy tovább gondolásra sarkallja az olvasót. A Szociálpszichológiai küszöbszám című alfejezetben a titok, annak megtartása vagy leleplezése emberek vagy társadalmi csoportok egymáshoz fűződő viszonyát jellemzi, így szinte mindenki talál megfelelő példát a saját életéből. A Négy-öt magyar összehajol című Ady-vers, melyet a szerző említ ebben az írásában, felidézte bennem, az ötvenes években gyerekként „megélt” titkok és elhallgatások katartikus élményét. Az otthoni beszélgetésekről hallgatni kellett, beszélni róluk életveszéllyel járt. Eleve két valóság volt, hazudni kellett, ha életben akartunk maradni. Egy erdélyi kisvárosban, 1956-ban a forradalom idején, szomszédunk, a bányászból lett tanácselnök (háta mögött „bajuszkirálynak” hívták) átjött hozzánk, mert a rádióján nem tudta követni az eseményeket, és néhány alkalommal a Siemensünkön hallgatta a híreket. A felnőttek nem kommentálták a történteket, a híradások után az elnök felállt, köszönt, és szó nélkül távozott. Én is ott voltam a szobában, láttam komor arcát. Bennünk még sokáig élt a szorongás, hogy bármikor feladhatja a szüleimet. Becsületére legyen mondva, nem tette meg. A kockázatvállalás és a többszereplős jelenlét miatt a házkutatásoktól hangos világban erről a titokról többé nem esett szó a családban, bennem viszont megerősödött a titok megtartása miatt érzett büszkeség. Ehhez hasonló titkok elhallgatása a családi kötelék megerősítését és a felnőttek közé tartozás fontos elemeként éltem meg. 

(E. Bártfai László: A hallgatás alakzatai. Pontok, vonalak, síkidomok. Semmelweis Kiadó, 2023, 158 oldal, 3600 Ft.)

július 20, 2023 | Ujvarad Admin | Hírek
MEGOSZTOM

Megjelent a nyári Újvárad

Összevont nyári lapszámmal jelentkezik az Újvárad folyóirat. A július-augusztusi jelzésű számban Benedek Szabolcs, Csatlós Lóránt és Covaciu Norbert szépprózái mellett Katona Ágota, Andó Réka, Vasas Tamás, Szénási Miklós és Kukucska Szabolcs közöl verseket, az amerikai Harryette Mullen költeményeit pedig Gyukics Gábor fordításában olvashatják. A bűn és az árnyéka címmel publikál esszét Demény Péter. Fiatal művészeknek a sepsiszentgyörgyi Magmában nyílt kiállítását elemzi a Galéria rovatban Ungvári-Zrínyi Kata. Ingázni – úton lenni témában írt a Tandem sorozatban Annus Gábor és Magyari Sára. Mayer Ágota a mesterséges intelligenciáról ír (Hol leszünk mi, ha túlnő rajtunk az MI?), míg Cseke-Péter Tamás arról, hogy Rendelettel védené az Unió az európai sajtó függetlenségét. Simon Judit a fórumszínház mibenlétéről faggatta Tasnádi-Sáhy Péter rendezőt, az interjú címe: Mindenkinek joga van játszani. A Ketten egy páston közös témája az Átjárások, ezt a fogalmat közelíti meg irodalmi példákkal Boka László és idei szerzőtársa, Reményi Tamás József. A Kritika rovatban Kemenes Henriette mozgásszínházi produkciót (A velünk élő Schmürz), illetve Dobos Erzsébet installációtárlatát (Akinek nem tiszta) méltatja, Bozsódi-Nagy Orsolya egy minisorozatot (Mikor a balhé az élet értelme) ajánl, Fodor György Bíró Gyula verskötetét (Kitölteni a semmit), Ádámkó G. Réka pedig Fehér Imola és Simonfy József közös kötetét, a Kétlelkes négykezeseket (Az én az mindig valami más) recenzálja, míg Farkas Jenő A titok természetrajza címmel E. Bártfai László A hallgatás alakzatai című könyvét méltatja. Az Előhívás rovatban Kőrössi P. József A címzett: Csipe Etelka című írása első világháborús, szerelmes üzeneteket tartalmazó tábori lapok történetét idézi fel.
A 72 oldalas lapszám már kapható az Újváradot forgalmazó lapárusoknál és könyvesboltokban.

július 11, 2023 | Demény Péter | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Az első folyó

Gergely Tamás: Mälar-parti séták. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2022.

„Svédsovány”. „Kedvenc tóparti pókunk.” 

Ilyen szószerkezetek keltik fel a figyelmet, ha belelapozunk Gergely Tamás kötetébe. A Mälar-parti séták alcíme „rendhagyó napló”, és valóban az, amennyiben nem dátum szerinti rendben olvashatók a feljegyzések, ami nem is csoda, hiszen nincsenek is dátumozva. Inkább amolyan „lélek szerinti rendben”, ha már rendet keresnünk muszáj.

A szerző, aki többször hangsúlyozza bevándorló mivoltát, a természetben sétálgat Évával, a feleségével, és miközben a vadrucákat, a hattyúkat, a tacskót meg a mókusokat figyelik, aközben az embereket is, a világot és a politikát. Klímaváltozás, Trump, svéd tolerancia – sok minden bele van írva a könyvbe, elsősorban a múlt. Gocsman Misi, aki a beszélő osztálytársa volt, és most meghalt, Sütő András, aki sokat jelentett akkor, „hatvannyolc éves vagyok”, Napsugár, édesanyám. Ez, mármint a hatvannyolc év, 2020-ban volt érvényes, ma már hetvenegyről beszélhetünk.

Az ajánlás „Évának” szól, s ebből egyfajta szelíd, magányos dinamikára következtethetünk: a bevándorló most sem találja a helyét, most is erdélyi-romániai múltja határozza meg, de már rég Svédországban él, ahol viszont leginkább a lakhelye, Hässelby közeli Kerek erdőben, a Mälar partján érzi jól magát. Itt egész világ alakult ki a tekintetüknek köszönhetően, ismerősök az állatok és az emberek (elsősorban mégis az állatok), ő is egy idegen ismerős ezen a vidéken.

A tárcák rövid, melankolikus emlékezések, megfigyelések, töprengések, elmélkedések: nagyjából annyi, amennyi egy rövid sétába belefér. A Sütőben az erdélyi magyar író maximáját idézi: „A fű lehajlik a szélben, és megmarad.” (36.) Az írás végül oda jut el, hogy: „A Mälar-parton, skandináv földön történelmi szélcsend van.” (37.) Mintha az a történelmi szél hiányozna az írónak, amelyben itthon, Romániában húzta össze magán a kabátját.

Milyen érdekes, hogy éppenséggel Stockholm-szindrómának hívják azt a különös és megmagyarázhatatlan vonzalmat, amelyet az agresszió áldozata az agresszor iránt érez. Gergely Tamás Svédországban Románia után vágyódik, holott nagyon pontosan látja, mi az a diktatúra – a kötetben Belaruszról és az őrült Trumpról is szó esik. De hiába: ami gyerekkorunkban és fiatalságunkban történt velünk, az az otthonos, bármi is legyen később. Kereshetünk szárcsákat és fakopáncsokat egy másik folyó partján, mégis abba akarunk belelépni, amelyik először hozott bennünket.

Megértettem az írások forrásvidékét és a hullámok locsogását, megértettem a szerző melankóliáját és honvágyát is. Olykor azonban arra vágytam, legyen élesebb a sodrás, ha szabad így mondanom. A mélabú ne legyen mindig összekötve a tájjal, maradjon több homály. Mert egy Sibelius szimfónia valóban csak elsőre szürke, másodjára inkább megfejthetetlen. A hangokkal kavar fel, és úgy hagy felkavarva.

július 2, 2023 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Kafka-kabaré: zavarba ejtő hitelesség

Nagyképűség lenne azt állítani, hogy a nagyváradi Szigligeti Társulat előadása nem hozott zavarba. Már a címtől sem érzem túl jól magam: Én, a féreg. Így, egyes szám, első személyben, hát kérem, márhogy én? Aztán meglátom a plakátot, ami tükröt ábrázol, ajaj, már megint megmutat magamnak, és az előadást még nem is láttam. Mondanom sem kell, milyen kíváncsian ültem be az új stúdióterem második sorába, alig vártam, hogy kezdődjön Kárpáti Péter Kafka-kabaréja.

Izgatottan néztem körül a zsúfolt teremben, megismertem a székeken, lépcsőn helyet foglalt színészeket, és azt is tudtam, hogy mi, a nézők is szereplői leszünk az előadásnak, a kabarénak pontosabban, ami műfaját tekintve gúnyos, humoros, zenével fűszerezett szórakoztató színház. 

Olvastam valahol, hogy miután Franz Kafka felolvasta barátainak Az átváltozás című írását, mindenki nevetésben tört ki. Nekem a hideg futkározott a hátamon. Azt is bevallom, hogy a neten ráakadtam Kárpáti szövegére, és elképzelésem sem volt, hogyan lehet ezt színpadra állítani.

Kovács D. Dániel budapesti rendező megmutatta, hogyan lehet, sőt kell korszerű, érdekes, izgalmas, nevettető, meglepetésekkel teli előadást alkotni az Én, a féreg című műből. 

A színpadon az üvegfal/ajtó ragadja meg a figyelmem, mögötte szerény berendezésű szoba, előtte egyik oldalon létra, másikon alacsony polc. Olyan az egész, mint egy lakás, amelynek az egyik helyisége a nézőtér. Utóbbi Gregor szobája, azé a fiatalemberré, aki egy reggel arra ébred, hogy féreggé változott. Vagy bogárrá, talán százlábúvá. 

Adott a hagyományos család: apa, anya, lányuk, fiuk. Utóbbi az egyetlen kenyérkereső, a ház ura viszont az apa. Ott élnek a zárt ajtó mögött, saját világukban, kételyek, gondolatok, kitekintés nélkül. Gregor, a fiú dolgozni jár, neki ez az élete. Amikor átváltozik, a legnagyobb gondja, hogy nem mehet be dolgozni. Pedig maga a Cégvezető is meglátogatta a családot, ami ugye nem semmi. 

Az előadás a bogárrá változott fiú környezetének a reakcióit, viselkedését taglalja. Azt, ahogyan a tisztes polgárok viszonyulnak a mássá lett Gregorhoz, a döbbenetet, az elutasítást, hogy ez megtörténhet a családjukban. 

„A mi családunkban nem eszünk szart” – jelenti ki dühösen az Apa, amikor megtudja, hogy a másik szobában nyüzsgő, furcsa hangokat kiadó bogár mindenféle levéllel, rothadékkal, sőt a saját ürülékével táplálkozik.  

Undorodnak ettől a bogártól, féregtől, aki rágni kezdi jól megszokott, üres életüket, aki kinézetre, szokásait tekintve és mindenben átlényegült. Semmiben sem hasonlít rájuk. A Cégvezető (ifj. Kovács Levente) megpróbál píszí lenni, de az undort nem tudja leplezni. Az Orvos (Szotyori József) egészségesnek nyilvánítja a fiút, az átváltozás nem betegség. Rendesen érzéketlen, meg sem kérdezi, hogy és miért történhetett. Roland (Balogh Attila) félelmetes bogár, féregírtó, kegyetlenül vidám bohóc, besegít a „probléma megoldásába”.

Az Apa (Dimény Levente) elutasítja, majd beletörődik, de továbbra is haragszik az igazságtalanságért, ami szerinte érte. Kapcsolata a fiával sohasem volt felhőtlen, Gregor levélben közli vele sérelmeit. Az Anya (Tóth Tünde) elkeseredetten eteti, sajnálja, titokban szereti is a gyermekét. Grete, a testvére (Trabalka Cecília) megijed, fél, felháborodik, nem érti. Ingrid (Tasnádi-Sáhy Noémi), a kacér szerelme elfogadni tűnik, nem undorodik a bogárrá változott szerelmétől. Mert a szerelem, az szerelem. 

Gregor (Tőtős Ádám) nagy gondja, hogy nem mehet dolgozni, rejtőzködik a család, a világ elől, élni próbál, mert élni kell. Kommunikálni is igyekszik, de nem értik, amit közölni szeretne. A féreg is vágyik a szeretetre, a megértésre, de hellyel-közzel megérti az elutasítást, az undort. Nem érti Ingridet, a szép lányt, aki mégis közeledik, aki elfogadja. Gregor emberként sem tapasztalta meg a feltétlen szeretet a családban. 

A szereplők a nézők között járnak, játszanak. A család tagjai is elvegyülnek köztünk, miután kinyílik az ajtó, kapcsolatot teremtenek velünk. Mert kérem, ha tetszik, ha nem a féreg mi vagyunk. Hozzánk beszélnek, nekünk magyaráznak, minket nem értenek, tőlünk undorodnak. Egy Néző (Kocsis Gyula) néha belekotyog, méltatlankodik, nem tetszik neki, amit a színészek játszanak. Amikor hirtelen sötét lesz, én sem érzem túl jól magamat, hallgatom a részben improvizációs szöveget, legyen már végre világosság, a sötétben akármi történhet. A Néző próbál kimenekülni, de a fényben sem sikerül, minden ajtó zárva. Itt maradtunk bezárva, önmagunkba és önmagunkkal, féreg mivoltunkban, az elutasító környezetben, szóval nincs menekvés. Mitől válunk állatokká, mi emberek? Mitől válunk férgekké? Ezek a darab kérdései, válasz persze nincs az előadásban, ezt nekünk kell kideríteni elsősorban önmagunkba nézve.

Érkezik a média is, a 15 perc hírnév, a celebbé válás lehetősége, ami mindenkit lázba hoz, csak Gregort hagyja hidegen. 

Felkavaró és mulatságos előadás az Én, a féreg. Zavarba ejtő. Hahotáztam, máskor megdermedtem. 

A rendező a groteszket, a szürreálist, az abszurdot ötvözi, komédiába rejti a tragédiát, anélkül bármelyik momentum mesterkélt lenne. Mindennek megvan a maga helye, oka, értelme. Mindez, valamint a tökéletes szereposztás, a nagyszerű színészi alakítások, a kifejező zene, a szuggesztív díszletek és jelmezek teszik zavarbaejtően hitelessé. Kovács D. másik bravúrja, hogy pillanatig sem lépi át a jó ízlés határát. 

*      

Nagyváradi Szigligeti Színház – Szigligeti Társulat 

Koprodukciós partner: Szentendrei Teátrum

Kárpáti Péter: Én, a féreg

Kafka kabaré – Franz Kafka: Az átváltozás című elbeszélése nyomán 

Rendező: Kovács D. Dániel

Dramaturg: Bíró Bence

Díszlettervező: Szakács Ferenc

Jelmeztervező: Bajkó Blanka Alíz

Zeneszerző: Trabalka Cecília

Sound designer: Hodu Péter

Szereplők: Tőtős Ádám (Gregor), Dimény Levente (Apa), Tóth Tünde (Anya), Trabalka Cecília (Grete), ifj. Kovács Levente (Cégvezető), Szotyori József (Orvos, Kalauz), Tasnádi – Sáhy Noémi (Ingrid), Balogh Attila (Roland), Kocsis Gyula (Néző)

Fotók: Vígh László Miklós 

június 28, 2023 | Kaupert Renée | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Előhegyfoki múltidéző

Alapításának 900. évfordulóját ünnepelte 2001-ben a premontrei kanonokrend – ez adta az apropóját annak, hogy Molnár Judit közíró, tanárnő interjút készítsen Fejes Rudolf Anzelm váradhegyfoki apáttal, prépost-prelátussal. Az első találkozás után arra jutottak, a téma mélyrehatóbb és érdekfeszítőbb annál, hogy csupán egy újságcikkben vesézzék ki. Így „született meg” a Kilenc évszázad hit és kultúra. A váradhegyfoki premontrei prépostság története című „beszélgető-könyv”, melyet márciusban mutattak be a premontreiek Úri utcai széktemplomában. Nyilván, hogy ott, hol máshol? – gondolhatja az olvasó, pedig a szomszédos Mihai Eminescu Főgimnázium, az egykori Pázmány Péter Nagyváradi Premontrei Főgimnázium díszterme is lehetett volna a helyszín. Hogy miért nem így történet, arra maga a Holnap Könyvek Kiadó gondozásában megjelent könyv a válasz. 

Napjainkban a rend közel kétezer taggal rendelkezik, és szinte minden kontinensen jelen van. Igaz ugyan, hogy nem nagy létszámú közösségek ezek, de létezik premontrei jelenlét. Mint reguláris kanonokok, a liturgia ünnepélyes végzése a fő feladatuk, ugyanakkor a népért való imádkozás. A lelkipásztorkodás az elsődleges karizmájuk, a más földrészeken élő premontreiek ezt gyakorolják. Viszont az Egyesült Államokban, Belgiumban és különösen a Magyar Cirkáriában tanítással is foglalkoznak, iskolákat működtetnek. Ez egy másodlagos karizma, amit szívesen vállalnak, hiszen Jézus is az örömhírre tanította az embereket. Ahogyan a kötetből is kiderül, Váradhegyfok avval büszkélkedhet, hogy a rendalapító Szent Norbert életében alapították, méghozzá Premontréből, az anyamonostorból, a rendi hagyományok szerint 1130-ban. 

A kiadvány a váradhegyfoki alapítás előzményeit is taglalja, illetve azt, hogy az adott körülmények közt milyen közéleti szerepet töltött be Váradon a hegyfoki prépostság, melynek históriájában már a középkorban is vannak mélypontok és magaslatok is. A török dúlás után nyugalmasabb idők következtek, hogy aztán következzen a II. József-féle abolíció és az újabb kezdet – immár a tanítás jegyében, melynek virágkora a 19. század második felétől az első világháborúig terjedt. Fejes Rudolf Anzelm kitér a premontrei oktatás sajátosságaira, ami elsősorban nevelő és didaktikai többletet jelentett. „A premontrei nevelés elsősorban magas erkölcsi szintre való emelést jelent, az iskola címerében egy VV betűpár jelzi a nevelés jelmondatát: Virtute vinces, azaz Erényben győzni fogsz”, magyarázza a virágkorról szóló fejezetben az apát. A 20. században ismét keresztutat voltak kénytelen járni a premontreiek – az államosítástól napjainkig, – melynek utolsó stációja még mindig nem tűnt fel a láthatáron…

Két érdekes fejezet foglalja időrendi keretbe a kötetet: a szerzetesség kialakulása a történelem folyamán, illetve Molnár Judit gondolatfüzére arról, hogy mi történne, ha…, a premontrei rend visszakapná az egykori főgimnáziumát, ezáltal ismét lehetősége adódna arra, hogy iskolát működtessen.

Fontos kiemelni, a mű nem történelemkönyv, hiszen mint az előbb jelzett elmélkedés is mutatja, hipotézisek is olvashatóak benne. Talán nem annyira köztudott, de a váradi premontrei széktemplomot eredetileg a pálosok építették: ennek nyomai most is fellelhetőek, a nevezetes faragványokról készült reprodukciókat Géczi Zsolt készítette. Függelék közli a Nagyváradi Premontrei Főgimnázium igazgatóinak és tanári karának névsorát az 1900 és 1948 közötti időszakból. Érdekes adalék, hogy a premontrei paptanárokon kívül világi tanárok és más felekezetű vallástanárok is tanítottak ott, köztük Juhász Gyula költő. A Főgimnázium sok ismert egykori végzőse közt említhetjük Bíró József művészettörténész, Gozsdu Manó jogász, Mocsáry Sándor entomológus, Osvát Ernő szerkesztő, Ritoók Zsigmond orvos vagy Salamon László költő nevét.

június 20, 2023 | Bozsódi-Nagy Orsolya | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Létkérdések Guinness mellett

Martin McDonagh: A sziget szellemei 

Úgy tűnik, Martin McDonagh még mindig túl valamilyen az Oscarnak – túl kicsi, túl független-ízű, túl kevés szereplős, túl Martin McDonagh. A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin) csapata kilenc jelölésből egyetlen díj nélkül távozott az idei gáláról, de az ír színházcsináló és forgatókönyvíró-rendező negyedik nagyjátékfilmje egy filmes szempontból is egyre érettebb és biztosabb kezű alkotó újabb szívvel és lélekkel teli, maradandó embermeséjeként így is emlékezetes marad.

Ahogyan azt eddigi filmjeiben is tette, McDonagh most is személyes történetbe desztillálja az élet és általában a létezés nagy kérdéseit, nyakon öntve egy jó adag szimbolizmussal, és megszórva egyetlen, elegáns csipet mágikus realizmussal. A sziget szellemei esetében a cselekmény helyszíne egy fiktív, vadregényes ír sziget, amelyen a szomszéd azt jelenti, hogy mindössze három dombot kell megmászni, hogy valaki elérjen a másik házáig. A vegyesbolt csak jóval nehezebben megközelíthető, elérhető közelségben van azonban a sziget társadalmi életének erőközpontja, a kocsma. A sziget népsűrűsége az átlagnál tehát jóval alacsonyabb, a merítés minimális, így nem csoda, hogy olyan valószínűtlen barátságok is kialakulhatnak itt, mind a Pádraic (Colin Farrell) és Colm (Brendan Gleeson) közötti. Pádraic minden tekintetben egyszerű pásztorember, akinek nincsenek Inisherinen túli álmai. A nála nagyjából egy generációval idősebb Colm azonban más, ő művészetében találná meg léte értelmét élete alkonyán, mégpedig kizárólag abban, még akkor is, ha ez a művészet mindössze kocsmai hegedülést jelent. Minden magyarázat nélkül „szakít” hát addigi legjobb barátjával, Pádraickal, hogy ezentúl csak az alkotásnak szentelhesse energiáit. Ez az eseményeket elindító konfliktus, pontosabban inkább az, hogy Pádraic képtelen elfogadni a cserben hagyást. Természete nem engedi, hogy magasztosabbnak, fontosabbnak tartsa a művészetet, mint az emberi kapcsolatokat – ugye, hogy akaratlanul, pusztán a cselekmény narratív exponálása közben már el is jutottunk a nagyobb, univerzálisabb problémafelvetéshez?

A film eredeti címe nem pusztán szellemekre, hanem a kelta mitológiában megjelenő halálhozó, halálbejelentő női szellemekre utal. A halál, az élet végességének jelenléte állandó a filmben éppúgy, mint valóságunkban. Egyszerre szomorú, ugyanakkor a legerősebb motivációs forrás ez a végesség. Hiszen ha örökké élnénk, fontos lenne-e még egyáltalán, hogy a szokott időben, délután kettőkor tudunk-e találkozni a barátunkkal egy pohár Guinness mellett vagy sem? Ha nem tudjuk, hogy egyszer az egésznek vége lesz, van-e tétje annak, hogy szóba áll-e még velünk az az ember, aki talán mindenben a szöges ellentétünk, de akin kívül (egyszer csak már) senkink nincs? A banshee szimbolikus alakját McDonagh egy feketébe öltözött, rémlátomásokat károgó öregasszony képében be is hozza a filmbe, és ez a figura végigkíséri nemcsak a történetet, hanem magukat a szereplőket is. De nemcsak a haláltündér-halálboszorkány alakja emlékeztet folyamatosan az emberi lét mulandóságára, hanem a szomszéd szigeten még mindig zajló ír polgárháború is, amelynek zaja néha áthallatszik Inisherinre. Mintegy száz évvel ezelőtt, a háború utolsó hónapjaiban vagyunk. Az információ nehezen ér el egyik szigetről a másikra, Inisherin lakosai jelentős részének halvány gőze sincs, miért és kik ölik egymást odaát. Mi marad hát nekik egyéb, mint egy-egy pohár sör egy jó baráttal? És mi marad, ha azt is elveszítik?

Az Erőszakikból (In Bruges) ismerős Farrell–Gleeson páros közötti kémia jól ismert, tudván, hogy már 2008-ban is legjobb barát–legjobb ellenség párost alakítottak, kettősük annál is valóságosabbnak tűnik. Itt is érzelmi kazánházként viszik előre a történetet, játékuk és általánosabban értelmezett színészi eszköztáruk ebben az esetben is nagyon szépen harmonizál McDonagh filmről alkotott elképzelésével: a (sokszor igencsak fekete) humor, a tragikum és a végtelen humanizmus szimfóniája szólal meg, itt-ott az erőszak meghökkentő felhangjaival pontozva, csak a miheztartás végett. 

A rendező filmjei színészközpontúságukról híresek – a legrangosabb filmes díjakat is színészei szokták elnyerni, gondoljunk csak Frances McDormandra és Sam Rockwellre a Három óriásplakát Ebbing határábanból, amelyről korábban már olvashattak kritikát lapunk hasábjain), és nincs ez másképp most sem. A szűkös szereplőgárda káprázatos mellékszereplőkkel egészül ki: ha másnak nem is, legalább Barry Keoghannek díjjal kellett volna távoznia az Oscar-átadóról a falu bolondja szerepéért. Ez a hányattatott sorsú ír karakterszínész az egyébként is ragyogó szereposztás legmegrázóbb figuráját formálja meg olyan természetességgel és hitelességgel, hogy szinte azt is nehéz elhinni, hogy nem önmagát alakítja. 

Martin McDonagh színházi munkáit egyébiránt tájainkon is előszeretettel állítják színpadra, a Leenane szépét tavaly tavasszal mutatta be a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház, Az inishmore-i hadnagy (más fordításban Az alhangya) című darabját pedig Locotenentul din Inishmore címen, román nyelven jelenleg is játssza a nagyváradi Regina Maria színház.

június 11, 2023 | Lovassy Cseh Tamás | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A megfenyítés napja

Az a baj a zsenikkel, hogy sűrűn van vagy lesz igazuk, de mi koncentráljunk most csak e második, baljós eshetőségre. Romeo Castellucci, a kortárs (világ)színház megkerülhetetlenje, ugyanis rendezőként (valamint díszlet-, jelmez- és fénytervezőként) látja a jövőt, vagy legalábbis képes az érthetetlennek mondott jelenkori viszonyrendszerek és (elkövetkező) válságok elmélyült értelmezésére, valamint előrejelzésére. Mi mással lehetne magyarázható, hogy jóval a világjárvány és Ukrajna lerohanása előtt a fejébe vette, hogy Gustav Mahler II., „Feltámadás” szimfóniáját egy olyan színpadi produkció keretében játszatja el (az Aix-en-Provence-i Fesztiválon), mely során a nézők egy tömegsír sokkolóan élethű kihantolásának lehetnek szemtanúi. (A produkció egyébként kifogástalan minőségben és egy egyszerű, ingyenes regisztrációt követően megtekinthető a www.arte.tv internetes oldalon.) Persze bárki mondhatná, hogy Castelluccinak mindössze „szerencséje” volt, a valóság pedig – amint az olykor előfordul – egyszerűen csak beérte a színházat, de aki látta március 31-én a temesvári Mihai Eminescu Nemzeti Színházban is bemutatott BROS (a „testvérek” angol megfelelője) című munkáját, joggal érezheti, hogy ez a totális színházcsináló, aki ellen tüntettek már keresztény fundamentalisták, aki újra és újra sokkolja, kizökkenti, de mindig egyenrangú félként kezeli nézőjőt, mintha kimért kétségbeeséssel irányítaná az előadását fürkésző tekintetek és az azt érteni vágyó agyak fókuszát egyetlen kérdéskörre: az elkerülhetetlen (isteni?) büntetésre, melynek eszköze az ember mélyéből felpárálló és a globális életeseményeket mindinkább kitöltő erőszak.

A BROS esetében kerülöm, hogy a produkció úgynevezett „cselekményét” ismertessem. Egyrészt azért, mert ilyen nincs is (helyette vannak egymást követő, többnyire néma jelenetek, melyek képi idézetekként és asszociációs forrásokként működnek), másrészt mert az előadás belső szerkezetének sajátja egyfajta titokzatos meglepetésszerűség. A produkciót ugyanis minden helyszínen más és más szereplőgárda adja elő: a bemutató előtt castingot hirdetnek, mely során 23 férfit (18 és 80 év közöttieket) válogatnak ki (a majdani szereplőknek nem kell – sőt – színészeknek lenniük), majd az egyforma rendőrruhába öltöztetett civilek egy szerződést írnak alá (ennek tartalmát a nézők is megkapják), melyben vállalják, hogy – néhány előzetes próbát követően – szigorúan betartják az abban meghatározott viselkedési szabályokat, valamint azt, hogy a valós időben, egyenként, fejhallgatókon keresztül kapott (és a nézők által nem hallott) parancsokat végrehajtják. Jól látható: rafinált belső szabályrendszer működteti a kevés próba és az úgynevezett „civil jelenlét” ellenére is mérnöki pontossággal működő produkciót, melyből, ha csak néhány pillanatot is emelek ki, talán érezhetővé válik az a jóízlésű szellemi és fogalmazásmódbeli igényesség, mely jellemzi az alkotót és alkotását.

Egy: a bibliai környezet. Az előadás kezdetén önmagát működésbe hozó, majd fülsiketítő indusztriális hangokat szóró gép elhallgat, majd egy hófehérbe öltözött öregember (Valer Dellakeza, a craiovai Marin Sorescu Nemzeti Színház színésze, aki a produkció állandó szereplője) Jeremiásként szólal meg a csak alig néhány, funkcionalitásában is tökéletesen megalkotott díszletelemet elénk táró játéktérben. Hogy honnan tudjuk, ki a megszólaló? A nézőtérre érkezők az előadáshoz tartozó szórólapokat kapnak, melyeken Jeremiás próféta könyvéből találhatók idézeteket, egy másikon pedig a már említett szerződés és néhány latin nyelvű mottó. A Bibliából származó passzusok a produkció egészének megkerülhetetlen értelmezési keretet kölcsönöznek. „Gyomlálj és rombolj, pusztíts és szétszórj, építs és ültess” – adja parancsba az Úr a tanítás szerint Jeremiásnak, aki hirdeti Jeruzsálem pusztulását, s vállalja az ezzel járó következményeket. Mindez azonban az előadásban – így és ilyen narratív formában – nem jelenik meg. Helyette a Jeremiás-történet és a Bibliából származó idézetek vezetik rá a nézőt, hogy a színpad eseményeit abba a kontextusba helyezzék, melynek sajátja a bűnös népre mért isteni büntetés, „az ország egész lakosságára” törő veszedelem, a „más isteneknek” tömjénezése, a kietlen pusztává tett, gyönyörű, ám feldúlt birtokok, a „teljesen elpusztult”, magára hagyott ország, a békesség teljes hiánya, a bosszú, a csatakiáltás, a szégyenkező ércöntő, a kalapács és a harci fegyver, az összezúzott népek és testek, a megfenyítés eljövendő napja – egyszóval mindaz, ami Jeremiás könyvében írva vagyon, s ami jelenünk–jövőnk kijózanító valósága. Castellucci – szokásához híven – úgy helyezi biblikus kontextusba a színpadi eseményeket, hogy azok nagyon is evilágiak és aktuálisak maradnak. Úgy beszél – szavak nélkül, tablószerű képi fogalmazásmódban – büntetésről, hogy valójában a láthatatlan (isteni vagy a rendőrök fülébe parancsokat suttogó) hatalom emberen, végső soron pedig az emberi testen elkövetett erőszakosságát mutatja be, igen, a maga nyers és felkavaró módján. 

Kettő: a politikai környezet. Mert akarva-akaratlanul is adja magát az az olvasati lehetőség, hogy a színpadon megjelenő, a parancsokat rezzenéstelen arccal végrehajtó rendőrsokaság (és egy alkalommal egy rendőrkutya) láttán az állami erőszakszervezetekre, áttételesen pedig a politikai hatalomra asszociáljunk. (E tevékenységünket pedig egyébként és az előadás teljes időtartama alatt elvárja tőlünk Castellucci.) E szöveg keretei nem teszik lehetővé, hogy bővebben kitérjünk az állam, az erőszakszervezetek, a társadalom és úgy általában az erőszak és (megelőlegezett társadalmi) bizalom kapcsolatára – erről Jan Philipp Reemstma egyébként is kimerítően értekezik Bizalom és erőszak című munkájában –, de attól mégsem tekinthetünk el, hogy a produkció egy olyan többet és jobbat remélt korban tárja nézői elé a maga militáns kegyetlenségét, amelyben az óceánon túl nemrég még polgárháborús állapotok uralkodtak a rendőri brutalitás (és úgy egyébként az általános elnyomás) eredményeként. Az egymást követő jelenetek olykor az irónia (a hosszan és módszeresen agyonvert áldozatot a Rembrandt-képbe felfejlődött rendőrök dr. Tulp-ként vizsgálják), máskor pedig épp a szertartásosság (hódolat egy arctalan, mechanikusan mozgó báb előtt) eszközével világítanak rá a hatalom–ember–erőszak hármasának problémakörére, egy percre sem adva látszat felszabadítást a néző belső kérdésfeltevéseinek szükségessége alól. Igen, ilyen az, ha az alkotó komolyan veszi és felnőt partnereként kezeli közönségét. 

Három: ami várható. Castellucci úgy hajol antropologikus kíváncsisággal (ismét) az emberi természet fölé, hogy maga a színpad lesz nagyítójává, a lencse túloldalán felsejlő világ pedig színházi értelemben nagyon is, úgy egyébként, megélt, mindennapi valóságunkra vonatkoztatva pedig egyáltalán nem nyeri (nem nyerheti) el tetszésünket. Úgy beszél a kilátástalan brutalitásról és erőszakról, hogy – a bibliai kontextus felől olvasva – sejtjük: a proszcéniumon túl lezajló események nemcsak jelenünk hű másai, hanem a beígért isteni büntetésből vagy épp a világpolitikai folyamatokból és kultúrharcokból eredő, még embertelenebbnek ígérkező jövőnk. Hogy mindezek fájdalmasan bénító felismerését követően mégis értelmét leljük a másnapi ébredésnek, ahhoz épp Castellucci termékeny működése ad(hat) kapaszkodót, főként, ha interiorizáljuk a Nietzsche-i gondolatot, miszerint a művészet azért van, hogy ne pusztuljunk bele az igazságba.

Olaszországi Societas

BROS

Szerző, rendező, díszlet-és jelmeztervező: Romeo Castelluci 

Dramaturg: Piersandra Di Matteo

Zeneszerző: Scott Gibbons

május 17, 2023 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Látogatás a Nopcsa-revűbe

Bevallom, mindeddig a Nopcsa Ferenc nevezetű, nemesi családból származó magyar, osztrák, néha román (mikor, hogy kívánták az érdekei) nemzetiségű tudós, kalandor, kettős kém kimaradt az általános műveltségemből. Pedig egyik kedvenc korszakomban a 19. század végén, 20. század elején élt, dolgozott, felfedezett, írt, utazott, szeretett és gyűlölt, sőt majdnem Albánia királya lett ez a nagyon izgalmas ember.

Hálás vagyok Gianina Cărbunariunak és Boros Kingának, amiért felfedezték nekem, és hálás az előadásért, amit alkottak Nopcsa összetett, ellentmondásos személyiségére építve. 

Természetesen nem csak Nopcsáról szól a produkció, hanem a saját koráról és mi korunkról, az elfogadásról és az elutasításról, a szerelemről és a bűnbakkeresésről. Az emberről, akiben benne lakik a jó és gonosz, a képmutatás és az őszinteség, a tudás- és a hatalomvágy. 

Nopcsa Ferenc olyan családban nőtt fel, ahol a férfi az úr, ahol a nő csak akkor érvényesülhet, ha „jól” megy férjhez. A húga hangzatos nevű családba házasodott, ezért lett „valaki”, nem pedig festőművészként, akinek képeit Londonban állították ki. Nagybátyja, színházi intendánsként finoman fogalmazva is zaklatta a nőket, öccse a fehérterror idején azzal vált hírhedtté, hogy megölte a Magyar Nemzet napilap akkori főszerkesztőjét. Míg Ferenc ellentmondásos személyiséggé, kalandorrá, nemi identitását tagadó, ugyanakkor nagytudású paleontológussá lett. Ja, és a nagypapa, aki maga volt Facia Neagra, és papa, akinek sikerült keményen uralni az egész családot. 

Kalandos élete Dél-Erdélyben kezdődött, ahol a húga birtokukon megtalált egy őslénycsontot, Nopcsa Ferenc pedig összerakta belőle a Dinosaurus Dacust, amit később, a korabeli tudományos világ tiszteletére nevezett el Magyarosaurus Dacusnak. Az előadás címe tehát nem fikció, ahogy az elhangzott szövegek sem Cărbunariu találmányai, hanem hiteles dokumentumok, részben pedig a kalandor tudós naplójának részletei. Boros Kinga dramaturg és fordító több száz oldalt olvasott el, fordított le a szerzőnek, aki az előadás rendezője is.

Cărbunariu, Boros és a Szigligeti Társulat ezekből a hiteles szövegekből állították össze az előadás partitúráját, amelyhez Trabalka Cecília komponált izgalmas zenét. 

Kétdimenziós díszletek, vetített képek, dokumentumok, színes 21. századi, fiatalos jelmez, színészek alkotta zenekar, DJ a keverőpultnál (maga a zenei anyag szerzője), rap, mozgás, tánc, őrület, humor és dráma, nevettető és megrendítő szövegek, szuggesztív játék, gyors váltások teszik izgalmassá, érdekessé az előadást. 

A szerző-rendező Nopcsa személyiségének összetettségét, ellentmondásosságát használja arra, hogy megismertesse a jogosan elismert, és jogosan elutasított kalandor tudóst és egyben a kort, amiben élt, és a kort, amiben élünk: szétbontja, és a főhős karakterének egy-egy szegmensét játssza el. Megjelenik a tudós, a vadász, a törtető, az Albániában harcoló, és királyi ambíciókat tápláló, a sértett, frusztrált, az antiszemita, a román pásztorként kémkedő Nopcsa, magyar és osztrák változata is, és megjelennek titkolt férfiszeretői. Velük és általuk lepereg a belle epoque, ami, ha közelről nézzük, nem is olyan szép. S anélkül, hogy ujjal mutogatna ránk, utal arra, hogy a mi korunk sem mentes a múlt század csúnyaságaitól, a másság elutasítása, a háborúk, a politikai kalandorság és sok minden más is, itt van közöttünk. Az előadás utolsó monológjában ott rejlik az alkotók gondolata korunkról. 

Cărbunariu előadásához eszközül az általam nagyon kedvelt elidegenítési színházat választotta. A színészek be- és kilépnek szerepeikből, hogy aztán ismét más karaktert öltsenek magukra. Nehéz feladat a művészeknek, de többségük remekül veszi az akadályokat. Szöveget mondanak, énekelnek, táncolnak, de ami különös teljesítményt igényelt részükről, azok a váltások. Nemcsak szerepeket, hanem egyetlen monológon belül érzelmeket és értelmezést. Egyetlen alakításra sem lehet rossz szavam, de különösen tetszett Tóth Tünde, Dimény Levente, Tasnádi-Sáhy Noémi, Scurtu Dávid, Trabalka Cecília, Csatlós Lóránt. 

A rendező sem könnyítette meg a maga munkáját, hiszen akár bravúrosnak is mondható, ahogy a filmszerű, előre bekonferált jelenteket összefogja, és egységes, koherens, szellemes, hatásos előadást alkot belőlük. 

Fontos fejleményt jelent, hogy a Magyarosaurus Dacus előadás a Szigligeti Társulatot feltette a romániai színházi térképre, hiszen szinte biztos, hogy soha ennyi méltató kritika egyetlen váradi magyar nyelvű előadásról nem jelent meg a román lapokban, s ha nem is ilyen mértékben, de a magyarországi sajtóban is elismerően írnak róla.

Nagyváradi Szigligeti Színház – Szigligeti Társulat 

Gianina Cărbunariu: Magyarosaurus Dacus

Írta és rendezte: Gianina Cărbunariu

Fordító és dramaturg: Boros Kinga

Díszlet- és jelmeztervező: Irina Moscu

Zene: Trabalka Cecília 

Nopcsa band: Dimény Levente, Szotyori József, Trabalka Cecília

Rap: Szotyori József

Színpadi mozgás: Dimény Levente

Video- és lighting design: Cristian Niculescu

Szereplők: Csatlós Lóránt, Dimény Levente, Fodor Réka, Firtos Edit, Gajai Ágnes, Hunyadi István, Kocsis Gyula, Kovács Enikő, Scurtu Dávid, Szabó Eduárd, Szotyori József, Tasnádi-Sáhy Noémi, Tóth Tünde, Tőtős Ádám, Trabalka Cecília

Fotók: Vígh László Miklós

március 23, 2023 | Mikola-Nyíri Emese | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A szomorúság háromszöge

Svéd filmszatíra, 2022. 

Írta és rendezte: Ruben Östlund

Minden ember egyenlő – hangzik el a film elején egy divatbemutató szlogenjeként, de a nézőtéren és a kulisszák mögött egészen más történeteket látunk. Emberi testeket dísztárgyként szemlélő megbízók, és csettintésre különböző érzelmeket mímelő modellek sivár hétköznapjait. A film egy modell-és influenszer pár, Yaga és Carl történetével indít. Őket kísérve ismerjük meg az eseményeket, és a zárójelentben is ők láthatók. Yaga, az értékek és érzelmek nélküli, teljesen üres ember. Egyetlen célja, – a kifejezés konkrét és jelképes értelmében is – hogy semmiért se fizessen. Carl szeretne érzelmi kapcsolatot kialakítani vele, de Yagában nincs erre semmi fogékonyság.  A film elején van egy önreflexív mondata: Én nem tudok mást, csak manipulálni. Ezt demonstrálja is, nem lojális a párjához, mégis mindent elvár tőle. 

– A férjem megveszi ezt a luxushajót, és azt akarom, hogy az egész személyzet velem szórakozzon, pezsgőzzünk és csúszdázzunk a medencékben! – kiállt fel az idős milliárdos hölgy. Minden ember egyenlő! – hangzik el másodjára a milliárdosnő kijelentéseként, miközben zsarnokként parancsolgat az ijedt alkalmazottaknak. Már egy bátor sincs, aki elmondaná neki, hogy megromlik a frissen hozott hal és tenger gyümölcse, megbolondulnak a hajót irányító műszerek. Féltik az állásukat, az elmaradt borravalót és beindul az önpusztító szórakozás, hogy egy álprobléma megoldásával mindenki a vesztébe rohanjon. 

A kiszolgáló személyzet alattiak, a műszakiak, a vécé- vagy krumplipucolók, a hajó és a társadalom alján rekedtek, látják azért, hogy ebből mi lesz. De hiába szólnak, őket nem veszi figyelembe ez a sajátosan értelmezett szabadság, ez az alapjában kegyetlen és manipulatív, de általuk szépnek és jónak kikiáltott rend. 

A filmben van egy kifejezetten undorító, hosszasan undort keltő jelenet. A szatírának ez a csúcspontja és fordulópontja is egyben. Nem vagyok az az ember, aki élvezi a gyomorforgató jeleneteket, viszont itt már minden annyira a végletekig eltúlzott, hogy a végén még a szépséget is felfedezzük benne! Ruben Östlund annyira el meri vinni a nézőt is a tűréshatárig, hogy egy adott pillanatban a gyomorrontás kínja világfájdalommá válik, és a filmvászon romantikus, apokaliptikus festménnyé. 

A kapitány és a hajó tulajdonosa lerészegednek. A kapitány szegény amerikai és bősz marxista, a tulaj orosz üzletember és természetesen a kapitalizmus híve. Vitatkoznak, Marx és Kennedy idézeteket olvasnak fel a telefonjaikból, miközben az utasok már mentőmellényben sírnak, hánynak, kapaszkodnak. A részegség egymást megszeretgető fázisában előkerülnek a vállalt politikai nézetek mögötti mozgatórugók, az érzelmek, életesemények.

Anyám vigasztalhatatlan lett Martin Luther King meggyilkolása után… De rájöttem, hogy a ravaszt az én kormányom húzta meg! Az én kormányom gyilkolta meg Malcom X-et, a Kennedy fivéreket… Leigázta a chilei, a nicaraguai, az argentínai népet, feldarabolta a Közel-Keletet, mert a kormányomnak a háború a legjövedelmezőbb iparága. Minden ledobott bomba után valaki egymillió dollárt keres, és nem kell lássa a gyászoló anyákat, és a meggyötört testeket… A háború nem hazafias tett… – üvölti a kapitány a süllyedő hajó mikrofonjába, és orosz ivócimborája bátorítja, tartja neki a mikrofont. A 2022-es Arany Pálma-díjat nyert filmnek ez a legemberibb jelente. Az ellenkező oldalon álló, de fájdalmukat együtt kiüvöltő, még érzelmekkel bíró két ember! 

Majd a luxuskabinok luxusvécéjéből gejzírként kirobban a fekália, és elönt mindent. A süllyedő hajón persze nem csak az élettől elidegenedett milliárdosok, döntéshozók és a pénzleső személyzet az áldozat, hanem sajnos mindenki, a gyerekek is, a munkájukat keményen végző személyzet, mindenkit magukkal húznak a veszélybe és a lehetséges pusztulásba. 

Akik mindig kiszolgáltatják magukat, észrevétlenül kiszolgáltatottá válnak, és nem mellesleg a valóságérzékük is, mint soha nem használt érzékszerv, elhal, eltűnik. Néha közbeszól a valóság, de még akkor sem hiszik el, hogy a világ, amit így tönkretesznek, az az ő világuk is. Kell-e ennél találóbb metafora süllyedő világunkra? 

Minden ember egyenlő – hangzik el harmadjára a személyzet főnöknőjétől, aki a mentőcsónakból alig kikecmeregve elvárná, hogy a hajó takarítónője kiszolgálja, az ebben a helyzeteben is tétlenkedő milliárdosokat.

A film második felében a metál és a kamarazene váltakozik, és egyes pillanatokban szinte szereplővé válik, mintha azt akarná üzenni, hogy amit látunk, nem csak egy 2022-es Titanic-story, hanem egy mindet átfogó vízió, az egész emberiség története. Ami ebben a filmben azzal zárul, hogy egy – még realitásérzékkel bíró – átlagember kővel fejbe akarja verni a semmire nem képes, gyógyíthatatlanul lusta embertársát. Vagy indul egy új civilizációs ciklus, vagy Carl érzelmei most az egyszer csodát tesznek… Snitt! A történet folytatása ránk van bízva.

március 22, 2023 | Maracsineszku Tamara | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Egy modern nő a boldog békeidőkből

Bódis Kriszta: Kisasszonyképző

Az Európa könyvkiadó gondozásában 2022-ben megjelent Kisasszonyképző Tüdős Klára regényes életrajza. A kötet jelentőségét az adja, hogy az olvasó számára elhelyezi Klárát a fontos magyar történelmi alakok piedesztálján, hiszen sajnálatos módon a munkássága legtöbbek számára nem ismert. Bódis Kriszta saját elmondása szerint szeretne hozzájárulni Tüdős Klára reneszánszához, ezzel illeszkedve napjaink újrafelfedező korszelleméhez.  

Az írónő pszichológia és esztétika szakon végzett egyetemet. Dokumentumriportokat és -filmeket készített, tanított az ELTE-n, tagja a Van Helyed Alapítványnak. Mindezek mellett író, húsz éves kora óta publikál, eddig három regényt írt. A Kisasszonyképző az Istenhegy sorozat első része. A könyv foglalkozik egyenjogúsági és emancipációs igényekkel, a fiatal nőként való érvényesülési vágy nehézségeivel, miközben a századfordulós Magyarországot, a polgárosodást, a háború és egy világjárvány nehézségeit is bemutatja. Mindez olvasmányos formában tárul elénk ötszáz oldalon keresztül, s fényét csak emeli a precíz, nagy volumenű kutatómunka, ami mögötte van. 

A kötet harmincegy fejezetből áll, cselekménye 1906-tól 1919-ig tart. Így tizenhárom éven keresztül kísérjük figyelemmel Klára életének alakulását. A könyv lineárisan halad előre, kisebb-nagyobb időugrásokkal. 

Főszereplőnk édesapja ifj. Tüdős János debreceni jogtanácsos, országgyűlési képviselő. Az első fejezetek a megválasztását és az ezzel járó kampányolást mutatják be, párhuzamba állítva a betegeskedő Klára gyermekkorával. Megismerjük a kislány személyiségét: megörökölte apja könyvek iránti szeretetét, progresszivitását, rajongását a sportok iránt, valamint jó adag ambíciót is. Egy családi nyaralás során beajánlják egy francia tánciskolába, innentől kezdve a tánc életének fontos mozgatórugója lesz. Öntudatos, éleselméjű, kíváncsi, ám gyakran magányos kislány képe tárul elénk. Emocionálisan érettebb társainál, s nem igazán akad a környezetében olyan felnőtt, akiben teljesen megbízna.

A debreceni Dóczi Leánynevelő Intézetben kezdi meg tanulmányait, majd 1910-től egy svájci lánynevelő magánintézetben folytatta. Honvágy gyötörte, mert az otthoni környezetből elszakadó, magára maradó lánynak nem sikerül azonnal beilleszkednie. Nevelőnője, Elisa segítségével – akivel később mély barátságot köt – egyre jobban sikerül elsajátítania a viselkedési normákat, ami által hamar bekerül az intézet elit klikkje, a Matrózok közé. Klára – akit a svájci környezetben Claire-nek hívtak – veleszületett stílusa, szépérzéke, a művészetek és a természet iránti szeretete ekkor kezd el kifinomodni.  

Svájc után Londonba utazik folytatni a tanulmányait. Az egyéves tartózkodás során akadnak először komolyabb udvarlói, valamint ekkor tapasztalja meg azt is, mennyire óvatosnak kell lennie a férfiak szándékait illetően. Hazaérkezését követően kezdetét vette visszaintegrálása a debreceni polgári közegbe, amelyhez a különféle társasági események biztosítottak lehetőséget. Nem igazán találta a helyét, hiányzott neki a külföldi környezet. Szülei férjet szerettek volna találni neki, azonban Klára erről hallani sem akart. Nagyobb tervei voltak, szerette volna megvalósítani önmagát. Mindezek ellenére az egyik Debrecenben állomásozó fiatal huszár megtetszett neki. Mielőtt jobban megismerkedhettek volna, kitört a háború, s az ifjút hadba hívták, Klára pedig önkéntes hadiápolónak jelentkezett. 

A család a háború során elszegényedett, így az Iparművészeti Főiskolán való tanulmányai folytatásához önfenntartóvá kellett válnia. Debrecen városa támogatta az első szemeszterét, azután csak vendéghallgatóként járhatott az előadásokra. A háború által fellépő áruhiány miatt szemétből és háztartási textilekből készített öltözékeket és kiegészítőket a saját tervei alapján, s az eladásukból származó bevételből tartotta el magát a fővárosban, elvetve a fenntartható divat magjait. Összebarátkozott a német Lenhossék doktornővel, akivel megálmodtak egy Dalcroze-féle szabadiskolát, majd minden erőforrásukkal hozzáláttak a megvalósításához. Klára eközben táncolni tanította a debreceni kisasszonyokat, bemutatókat tartott jótékonysági esteken. 

Időközben világszerte pusztított a spanyolnátha, amiben Lenhossék doktornő is életét vesztette, így a közös tervek kudarcba fulladtak. Klára elkeseredettségében belegyezett, hogy házasságra lép Szunyogh Rudolffal, azzal az ifjúval, aki a háború kitörése előtt megtetszett neki, s akivel azóta is tartották a kapcsolatot. A kötet így ér véget 1919-ben.

A mű amellett, hogy hozzájárul Tüdős Klára megismertetéséhez, több olyan témát is felvet, amely ma is aktuális. Az 1890-1919 közötti időszak a magyarországi modernizáció kibontakozásának nagy korszaka, nyugaton pedig a nagy- és középpolgárok számára a belle époque. A művészet ugyanis a szabadidő részévé vált, ezáltal számottevő a kulturális fejlődése ennek a rétegnek. Az ekkor kialakult magyar polgárság számára ez a boldog békeidők kora. Klára ebben a miliőben éli fiatalságát, amikor az ember egyébként is a legfogékonyabb a külső hatásokra. Több évig él és tanul nyugaton, azonban hazaérkezését követően negatívan érintik az itthoni viszonyok. Hiszen Angliában a nők már választási jogot követeltek maguknak, míg a Monarchia polgáraiban – köztük a nők többségében és Klára édesanyjában is – még erősen élt a meggyőződés afelől, hogy a nőknek csak gyermeket szülni, nevelni, és háztartást vezetni van joguk. Szembesülnie kellett azzal, hogy hiába művelt és tanult, a férfiak továbbra sem fogják komolyan venni, és személyének értékét a szépsége, illetve hozománya szabja meg. Mindez mégsem késztette meghátrálásra, hazaérkezését követően anyja akarata ellenére sem ment férjhez, hanem anyagi helyzetük ellenére is egyetemre járt. Egyedülálló, a korban különösnek számító magatartása miatt a mindennapi életben folyamatos kihívásoknak volt kitéve. Egyik alkalommal egy oktatója megpróbált közeledni felé, ám miután Klára elutasította őt, azzal fenyegette meg a lányt, hogy nem kap diplomát. 

Ezeket a témákat három tényező teszi ma relevánssá. A regény cselekménye alig száz évvel a mi jelenünk előtt zajlik, s bár ebben a száz évben a technikai fejlődés nagyot ugrott, a társadalmi problémák megoldására irányuló törekvések azóta sem értek célba. Tüdős Klára korát szellemiségben megelőző, változásokra törekvő személyiség volt, aki nem lógna ki napjaink progresszív médiaszemélyiségeinek sorából. A háború és világjárvány pedig olyan tényezők, amelyek akkor és a jelenben is nagy befolyást gyakoroltak az emberek mindennapjaira, mentálhigiéniájára. Klára derekasan viselte a döntéseivel járó következményeket és a női mivoltából adódó gyakori megaláztatásokat. Nem veszítette el emberségét, olyan személy maradt, aki ösztönösen jobbá akarta tenni a világot. 

A könyvborítón egy színezett fotó található Tüdős Kláráról, táncművészi karrierje kezdetén, aranyszínű, szecessziós virágmotívumokkal körülvéve. Fiatalos, modern fedőlap, pedig a szöveg stílusa alapján nehéz megmondani, hogy kortárs műről van szó. A romantikus-realista stílus miatt könnyen el lehet képzelni egy könyvesboltban a századforduló idején, egy Jókai-kötet mellett. Lassan csordogáló, leírásokban gazdag cselekmény, választékos stílus jellemzi, melyet egyre gyakrabban törnek meg a realizmus elemei, ahogy Klára felcseperedik. Erőteljes olvasmány, amely tekinthető történelmi vagy életrajzi regénynek.

A történelem iránt érdeklődők számára izgalmas olvasmány lehet, ahogy azok számára is, akik szeretik a nőtörténetet és életrajzokat. Kevésbé fogják élvezni a lassú, részletgazdag cselekmény hangulatába belehelyezkedni képtelen olvasók, de akik egy regényes életrajzra vágynak, mely felvet sok ma is aktuális problémát, azok megtalálják számításaikat Bódis Kriszta könyvében.