Címke: kritika

március 13, 2023 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Pótvizsga

Kritika A játszma című filmről

Igazán nem jellemző a magyar filmre, hogy a szerzők folytatásos történetekben gondolkodnának, és közel azonos szereplőgárdára építenének. Bergendy Péter 2011-es filmje, A vizsga azonban érthető módon megkívánta ezt. Elvégre A vizsga bebizonyította, hogy egy jó forgatókönyvből egy eltökélt rendező irányítása alatt dolgozó színészgárda egy felkészült díszlet- és jelmeztervezővel kiegészülve olyan zsánerfilmet tud készíteni, ami túllépni képes a televíziós kereteken, és mozifilmként is működőképes.

A játszma ezt a receptet igyekezett követni. A forgatókönyvíró itt is Köbli Norbert, aki A vizsga utáni forgatókönyveiben nem egyszer visszatért a Kádár-kor ábrázolásához, illetve ahhoz, hogy történelmi eseményekhez kössön történeteket. Tegyem hozzá, hogy sem a Szabadság – Különjárat, sem A berni követ, sem a Trezor nem tűnik többnek ujjgyakorlatnál, A vizsgához mérten. Igaz, mint fentebb jeleztem, profizmus és/vagy szerencsés konstelláció is kell egy A vizsga sikerének megismétléséhez. 

Tény, hogy Köbli neve számos filmet köt össze. A forgatókönyveit Bergendyn kívül szívesen vették alapul más olyan rendezők is, aki nyitottak voltak arra, hogy ne szinkronidejű alkotásokat készítsenek. Ezek közül kiemelendő Szász Attila és Fazakas Péter, akik többször is dolgoztak már együtt Köblivel. De Ujj Mészáros Károly Apró mesék című alkotása és Kovács István Szürke senkikje is árnyalja a Köbliről megalkotott képet. Mint ahogy ide vehetjük Tősér Ádámot is, aki A játszmához hasonlóan szintén egy idei, 2022-es filmmel, a Blokáddal lépett be ebbe a körbe.

Az, hogy szerintem Bergendy Péter készítette a forgatókönyvíró fejéből kipattant legerősebb filmet, persze nem garancia semmire. Nincs sikerrecept. A színészi gárda bár közel azonos, de őket most nem Bergendy, hanem Fazakas Péter rendezte. A főbb karaktereket ezúttal is Kulka János, Nagy Zsolt, Hámori Gabriella és Scherer Péter alakítják. Az operatőr Tóth Zsolt helyett azonban Nagy András, akinek a képi világa sajnos nélkülözi A vizsgában oly megkapó noiros jelleget, ami sokat hozzátett A vizsga miliőjéhez. Igaz, nem kell számonkérni ezt egy hatvanas évekbe helyezett filmen. Bár nekem jólesett volna, ha a két összefüggő film nem nélkülözi képileg a rokon elemeket.

Az 1957 karácsonyán letett történeti szálat egyébiránt Köbli szépen átvezeti 1963-ba, a kádári konszolidáció kezdeti időszakába. Hangsúlyt fektet arra is, hogy a történetben megalapozza az afáziából lassan gyógyuló színész, Kulka János beszédkészségbeli nehézségeit. Az általa megformált egykori kémelhárító tiszt, Markó Pál, akárcsak Kulka, sztrókot kap a történet szerint. A Nagy Zsolt és Hámori Gabriella által alakított állambiztonsági tisztek pedig magánéleti hátteret kapnak a forgatókönyv szerint. Azt pedig nem nehéz kitalálni, hogy az új, behozott szereplő, Abigél – Staub Viktória megformálásában – lesz majd a történeti csavarért felelős karakter.

És mivel Abigél kulcsfigura, sok múlik rajta. A cselekmény a szereplő behozatalával azonban kevésbé lesz hihető. Abigélnek, bár elvileg belesodródik az eseményekbe, mégis meglenne a magához való esze. Kiutat jelent a vidéki tehenészetben dolgozó lánynak az ELTE, mint ahogy az állambiztonsági beszervezés is kínálna neki kitörési lehetőséget. A gond, hogy ezek a sarokpontok, ezek a jelenetek csak be vannak hajigálva a filmes narratívába. Nincsenek kibontva. Abigél nem reagálja le túlságosan a vele történteket, és ezen Staub Viktória megformálása sem lendít egy cseppet sem. Nem teljesen érthető, hogy miért megy fel minden tiltakozás nélkül a konspirációs lakásba, miért egyezik bele minden érzelem nélkül az alkuba, vagy például miért fekszik le az egyébiránt nős kémelhárítóval. Eleve gyanús lesz a karakter. Ezért is van az, hogy a későbbiekben, a fordulópontoknál nem sikerül nagyon a felismerés érzésével gazdagítani a nézőt.

Mindent összevetve, ha A vizsgához viszonyítjuk A játszmát, látható, hogy a kamarakörülmények, a színészvezetés, a forgatókönyv ötletessége, de még a zene feszültségkeltő hatása is az előző film felé billenti el a mérleget. Ha pedig A berni követ, a Szabadság – Különjárat vagy a Trezor felől közelítünk, akkor A játszma nagyban egy lapon említhető ezekkel, azzal a különbséggel, hogy a nagyobb büdzsé érzékelhető a filmen. 
A film érdekessége, hogy játszik kicsit a magyar filmekre utaló idézetekkel: az Eldorádó, a Megáll az idő, de még az Abigél című sorozat, illetve ezek hangulata is könnyen eszébe juthat az embernek, ha a magyar filmek és sorozatok elkötelezettje. De A játszma történelmi háttere elmaszatolt, a színészi játékok benne nem annyira kidolgozottak, és a kémfilmek izgalma is csak ímmel-ámmal a sajátja. Ez a film tehát aligha lesz maga is filmes idézetek alapja.

március 8, 2023 | Phuonglinh Le Julianna | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Képtelen szimmetriák

Nádas Péter: Rémtörténetek, Jelenkor, Bp., 2022, 464 oldal 

Nádas Péter regényét feszült, egymásnak ellentmondó, paradox képek jellemzik. Nyomasztó, izgalmas, erőszakos, trágár, komplex, s mégis egyszerű emberi sorsok, kapcsolatok, ezen érzések és gondolatok kavarogtak bennem a regény első olvasatakor. 

A mű a vidéki realizmus világát írja le, egy falusi tájat mutat be, mondatról-mondatra, kendőzetlenül, már-már obszcén, ugyanakkor hiteles módon közelebb kerülünk a szereplők sorsának megértéséhez. Egy Kádár-kockákkal teletűzdelt vidéki kép monotonitását szakítják meg így a címben is említett rémtörténetek. Mert hogy mire is utal a mű címe? Egy hétköznapi falu hétköznapi emberei milyen misztikumot rejthetnek magukban? A válasz is oly egyszerű, mint maguk a kérdések. Hiszen a jó és a rossz kérdése mindig a fejünk felett lebeg, minden egyes lépésünknél ott ármánykodik a gonosz, s ez a regény is ezt a kérdést járja körül, a mindennapi aljasságot és azt az ördögi habitust, mely egyszerre emberfeletti és embertelen. 

Nádas Péter életművét tekintve nem újszerű (ugyanakkor hosszát tekintve mégis), hogy a könyv műfaja regény, melyre a mű címe is utal (szintén Nádas Péterre jellemzően lásd. Egy családregény vége, Emlékiratok könyve, vagy A Biblia és más régi történetek) ugyanakkor rendhagyó módon a mű nem tagolódik fejezetekre. Ezen írói eszköz pedig teret enged a cselekmény kibontakozásának, az olvasó számára pedig nagyobb szabadságot ad a különböző cselekményszálak, valamint karakterek kibontakozásának értelmezésében. 

A regény cselekménye néhány nap eseményeit öleli fel, mely során a Dunakanyar menti falu szereplőinek történeteit olvashatjuk, s élhetjük át. Nádas Péter a magyar nyelv kifacsarásával, és annak mesteri alkalmazásával jellemzi karaktereit, mindannyian különböznek, mindannyian más életutat járnak be, más a kapcsolatuk a gonosszal és a bűnnel, s egyet sem kiemelve, mindannyian ugyanolyan elemi részei a regénynek. Kiemelhetőek ugyanakkor a regényből azon karakterek, akiknek az egymással való kapcsolatát az ellentmondás, az aljasság és a becstelenség jellemzi. Ilyen például Törpike, a falu testi fogyatékos szajhája és fattyú fia, Bolog Imre, viszonyuk viharos, és erőszaktól nem mentes, vagy például a szellemeket látó, gonosznak titulált Teréz és az ő napszámosa, az egyszerű, bolond Róza. A regényben kiemelkedő szerepet kap még a gyógypedagógusnak készülő Piroska, a falu lelkésze, Jónás atya, valmint Fabiusné és fia, Misike. 

A regény első felében az író vontatottan, óvatosan enged csak betekintést a falu mindennapjaiba, Nádas Péter stílusára kevésbé jellemző falusi, népies nyelvi regisztereket használva kelti életre a különböző karakterek, s nem rest a nyelv határait feszegetni. Ugyanakkor a regény második felében egyre inkább a feszültség és a dinamikusság jellemzi a párbeszédeket, a cselekményt. 

A mű egyik központi motívuma a hierarchia, mely áthatja ezt a zárt falusi közösséget, ezt jól mutatják az egyes dialógusokban, a nyelvhasználatból egyértelműen tükröződő különböző hatalmi viszonyok. Ugyanakkor a regény változatosságát és a szereplők emberi mivoltát mi sem jellemzi jobban, mint az a tény, hogy ezen hierarchikus kapcsolatok nem állandó jelleggel követik végig az eseményeket, hanem azzal együtt evolválódnak és folyamatosan változnak. Ilyen például Bolog Imre és Törpike, vagy Róza és Teréz kapcsolata is. Továbbá a regényben a vidék és a főváros kapcsolata és különbségei is kiemelt szerepet kapnak, különösképpen Teréz életútját, valamint az egyes szereplők és a falu viszonyát tekintve. 

Ahogyan azt már a fentiekben is említettem, valamint ahogyan arra kritika címében is utaltam, a Rémtörténetek című könyvet a képtelen szimmetriák írják le, a Kádár-korszak mindennapi faluja, melyet a misztikum övez, és melyben az emberi kapcsolatokat az ellentmondás, az erőszak és a szexualitás banális, de mégis sokrétű leírása jellemzi. A mű első látásra nem feltétlenül illik Nádas Péter életművébe, ugyanakkor a könyv elolvasása után mégiscsak úgy vélem, hogy mindez a Nádas életmű betetőzéseként is számontartható. A hagyomány és a modernitás, a vidék és a város, a közhely és a formabontó találkozása, az ellentétek szembehelyezése és feloldása ez a regény. S mindannak ellenére, hogy a mű írása évtizedekkel ezelőtt kezdődött meg és ezzel együtt a cselekmény is azon korszak maradványa, ez a több generáció történetét is magába foglaló regény egy cseppet sem veszített aktualitásából, így véleményem szerint 2022-ben Nádas Péter legújabb úttörő regénye nemcsak a kortárs magyar irodalom, hanem a világirodalom egyik legmeghatározóbb regényévé vált.

Le Julianna Phuonglinh (2003, Budapest) szabad bölcsész, joghallgató, a Bibó István Szakkollégium tagja. Verseket és slam poetry szövegeket ír, publikál és ad elő. Szabadidejében a szövegalkotás más formáival ismerkedik.

január 31, 2023 | Forgács Áron | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A velünk született fogság teljesedik ki bennünk

Visky András: Kitelepítés, Jelenkor, 2022

1. (Bevezetés)

A Kitelepítés egy család szenvedéstörténetét állítja a középpontba a törvénybe iktatott törvénytelenségek idején (35), a rendszer ellenségének tartott református lelkészt 1958-ban letartóztatják és egy koncepciós perben évtizedekre elítélik, családját pedig: feleségét, a dadát és a hét gyermeket, akik közül a legkisebb, a könyv szerzője, András még csak két éves, a Bărăganba telepítik a szovjet mintájú Gulág egyik munkatáborába, itt a gyermekek számára az Apa hiányában és az apavárás jegyében az Anya jelenti a teljességet, a családnak ez a helyzete szemléletesen fejezi ki hiány és teljesség dialektikus egységét

2. (Léleklenyomat)

a könyv visszaemlékezés a felnőtté lett, de a kisgyermeki lélekbe gyakran visszabújó legkisebb testvér szemszögéből, aki azonban nem csak a saját emlékeire hagyatkozik, mert a történ(e)tek rekonstrukciójára irányuló eltökéltségünk afelől győzött meg, hogy a közösen megélt gulágévek – az a bizonyos 4 év 2 hónap 18 nap – különböző, olykor egymást kizáró, de legalábbis párhuzamos valóságok lenyomatát hozták létre a lélekben, ennek a közös léleklenyomatnak a végeredményét követhetjük nyomon a dajka befogadásának történetétől kezdve, az Apa csak két hétre akarta befogadni Nényut, de ő kijelentette, hogy nem hagyja el soha többé ezt a családot és hát ebben a kérdésben nincs mérlegelni való, a jövevény és árva, akik vagyunk, fogadja be a jövevényeket és árvákat, akikké leszünk (3) 

3. (A Pokol és a többiek)

pedig figyelmeztették Nényut, hogy veszélyes döntést hozott, és hamarosan megtapasztalja, hogy nem csak riogatták, valóban a pokol bugyraiba kell követnie az apától elszakított, kényszerlakhelyre rendelt családot, a mű végigvezet a pokol stációin, de itt a gyehenna nem egyre nagyobb szenvedéseket tartogató körökből összeálló, egyre mélyebbre süllyedő tölcsér, hanem egymásba csúszó síkok sora, nincs rangsor, hogy mi a kisebb, mi a nagyobb szenvedés: az Apa megkínzása, elítélése, a családtól való elszakítása, vagy a család kitelepítése, az ottani éhezés, didergés, gödörben gyötrődés? vigasztaló, hogy a mindenhol jelenvaló pokol nem különül el a purgatóriumtól és a mennyországtól, a számkivetettek szenvedéseikben osztoznak a többi elítélttel, akik tartják egymásban a lelket, anélkül akár, hogy ez célkitűzésük lenne, a szenvedés, a világba bele-, vagy inkább abból való kivetettségük kidomborítja emberi mivoltukat, mindannyian valóságos személyek, nincs köztük fiktív alak (csak egy, de a szerző nem árulja el, hogy kicsoda), felidéződik a könyv lapjain Nicolae Balotă az irodalomtörténész, Paul Goma az író, a kivégzett Antonescu marsall özvegye, de az olvasó számára ismeretlenek is, mint Nadia a pilótanő, Aurel az egyetemista vagy a lágerben elhunytak csontjait megőrző Grüber

4. (Hontalanság)

de nem csak politikai elítéltek vannak a lágerben, hanem köztörvényes is, a velejéig romlott Marin, akinek gonoszságát az Anya próbálja valahogy szépíteni a gyerekek előtt, hogy ne féljenek tőle annyira, van félni való úgyis elég, a testi szenvedésnél is nagyobb különösen a gyerekek számára a semmibe vetettség rettentő érzése, otthon még esetleg akadna nekünk is valahol, de haza az nincs, sohasem is volt, mindig is jövevények voltunk és vándorok, bozgorok meg zsidók, a Szentírás szerint Ábrahám magvai, migratorii, kiáltotta át az út túloldaláról Marin, amikor lerészegedett, migratorii és bozgorii és judanii, szép szó mind, mondta Anyánk, nem kell félni, a bozgor meg a zsidó, meg főként a migratorii, szépek így együtt, ezek az Örökkévaló kedvenc szavai, magyarázta Anyánk, Isten örömét leli Marin pungás üvöltözéseiben (528),  Feri elsőszülött testvért elnémította végzetesnek bizonyuló készületlensége, azt, hogy hazátlanok vagyunk, bozgorok meg agitátorok, naponta hallhatta Marin pungástól, de hogy otthonunk se volna sehol, egy hely, ahol meghúzhatnánk magunkat, és ahova Apánkat is hazavárhatnánk, nos ez váratlanul érte, nekünk ez a könyv az egyetlen otthonunk, mutatta fel Anyánk a Szentírást, mialatt az egyre erősebb szélzúgás betöltötte az egész barakkot és külön-külön mindannyiunk szívét, mellkasát, üreges csontjait. (497) 

5. (Szentírás)

a számkivetettségben a legfőbb vigasz Isten folyamatos jelenléte, az Anya minden nap felolvasott az egyetlen könyvből, amelyet becsempészett a munkatáborba, a Bibliából, nem Apa pótlék az Isten, sem pedig a kegyetlen valóságot elkendőző mesefigura, hanem megtartó erő, aki barátságával, megértésével, bölcsességével bátorít, de reménykeltéssel nem próbálkozik, mert a remény az Ördögtől van, legfőképpen pedig a túlélés reménye, a Sátán a legravaszabb reménykalmár és mi mindannyian hűséges előfizetői vagyunk, furmányos reménybónusz-vadászok, nos igen, valamennyi láger és koncentrációs tábor fundamentuma és fenntartója a remény, (390), Isten szavának másik tolmácsolója az Apa, főként az Anya felidézései és a gyermekekben élő emlékek révén, Isten szavát a formával is meg akarja idézni a regény a Szentírásra emlékeztető számozott egységeivel, ezekből a különálló részekből épül fel a mű, ami bárhol felüthető, a számozott passzusok tetszőleges sorrendben is olvashatók, noha a szerző nagyjából tartja magát az események kronológiájához

6. (Kié Erdély?)

a megannyi szenvedésteli élmény között a szabadon engedett Apával való találkozás leírása a regény egyik legmegrendítőbb jelenete, ahogy egymás után sorban engedik be hozzá a gyermekeket, legvégül a legkisebbet, aki nem is emlékezett az Apára, mert nagyon kicsi volt, amikor elítélték, és amikor a családot kitelepítették, ezért az apa szóról a börtön jut az eszembe, a börtönt jól el tudom képzelni, pedig sem a saját apámat, sem pedig börtönt nem láttam soha, magam előtt látom mégis, lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert ezzel a tudással születtünk és a börtön eleve bennünk van, mindenkiben (259), mégis, a hosszú várakozás után beteljesülő első találkozás az Apával mintha elfeledtetné a szenvedéseket, mindegy, hány év, a fogság csak egy pillanat, mert csak a szabadság bír valódi tartalommal (692), de sem a család, sem az olvasó nem nyer feloldozást, a történet nem zárul le az egymásra találás lélekszorongató eufóriájában, hanem folytatódik a külvilágban, a fogság egy másik dimenziójában, a rendszer nem változott, és az Apa sem tört meg, bár nagyon fél az istentelen hatalomtól, mégsem tehet mást, csak azt, amit hite diktál, a szószékről továbbra is arról beszél, amiről úgy gondolja, hogy beszélnie kell, kié Erdély? teszi fel az újabb bebörtönzés kockázatával járó kérdést a templomba zarándokló magyaroktól, románoktól, szászoktól, cigányoktól, a magyarul nem értőknek a gyermekei fordítanak, és mondja, Erdély az Úré, ahhoz pedig, hogy a mienk legyen, ami most szemmel láthatóan nem a mienk, ahhoz, mondta a Lélek, szabadoknak kellene lennünk, de nem vagyunk (763) 

7. (Irodalom)

a klasszikussá nemesedett kortárs magyar epikával mutat közeli rokonságot a Kitelepítés, mely témaválasztásában, érzékenységben, humánumában és művészi megformálásának igényességében is méltó folytatása legértékesebb prózairodalmunknak, Esterházy Péter regényeihez hasonlóan Anya- és Apa-leírásai olyan mértékben igazodási pontjai a könyvnek, amilyen mértékben egy kisgyermek számára központi alak az apa és az anya, Kertész Imre Sorstalanságának mintegy párdarabja a mű, mely a Gulág világát tárja fel egy gyermeki szem és lélek közvetítésével, ebben a szélsőséges élethelyzetben óhatatlanul is reflektálva sors, sorstalanság gondolatára, ott álltunk a lágerparancsnokság előtt a sorsunkra várva, nem tudva, hogy az a sorsunk, hogy nincs sorsunk, és ez majd végtelen, a halálunkig, sőt még azon is túl tartó szabadsággal ruház fel bennünket (137) 

8. (Nincs szabadulás)

különös, de a regényben nincs egyetlen pont sem, mert Isten szava sem behatárolható holt betű, hanem folyamatos kinyilatkoztatás, és mert a pokol köreiben élt élet nem hordozza magában a ponttal jelölhető pihenés, időleges megnyugvás lehetőségét sem, az utolsó 822. bekezdés végéről is hiányzik a pont, mert bármennyire is azt gondoljuk, hogy ha valami véget ér, attól megszabadultunk, ami volt, annak nem pont kerülhet a végére, mert szabadságunkkal együtt hordozzuk nem-szabadságunkat is, amikor megszületünk, minden egyes emberrel világra jön egy jókora büntetés-végrehajtó intézet, egy sokcellás fogda, még karcer is van bennünk, valahol a lelkünk mélyén biztosan, kopott vaságyak hideg szagát hozzuk magunkkal, és a nyirkos priccsek fanyar kigőzölgését, komor börtönőrök egy szótagos szavakat vakkantanak bennünk, ettől vagyunk emberek, semmi mástól, arra várunk, hogy valaki szabadon engedjen minket magunkból, de nem jön senki, a velünk született fogság teljesedik ki bennünk, így telik el, inkább le, mint el, az életünk (260)

9. (A történelem vége)

sem az egyéni, sem a kollektív fogságból nincs menekvés, még Isten sem tud vagy nem akar ezen segíteni, a történelem rakta össze az országot, nem én, szól közbe a Mindenható hidegen, a történelemhez pedig nem sok közöm van, ő beszél és hozzám, igen a Mindenható, holló szárnyát hallom susogni, én már rég elhatárolódtam a történelemtől, mondja, hátat fordítottam neki és megtagadtam, egyszerűen kivontam magam belőle, a történelemnek vége van, ha nem vettétek volna észre, engem már csak az utolsó ítélet megtervezése foglalkoztat, a vad Jelenések könyve színpadra állítása (629)

10. (Istenbizonyíték)az a történelem, amiből Isten kivonult, maga a végítélet, mert az ember feje fölül eltűnik Isten ege, és nem védi semmi a lealjasulástól, nem elég a megmeneküléshez az önmaga erejébe, tartásába, erkölcsébe vetett hite, a szerzőt sem óvják meg ezek a katonai szolgálat ideje alatt, reggelre készen álltam a gyilkolásra, egy hibátlanul működő gépezet alkatrésze lettem, megtaláltam a helyemet, önmagamat végképp elveszítve (822), így lép ki a szerző a maga alkotta jelentős irodalmi műből, mely megvilágító erejű kinyilatkoztatás egy olyan pokolhelyről, ahonnan a védtelen, kiszolgáltatott család csak azért tudott visszatérni a mindenki által megélt pokolba, mert Istennel együtt került be oda, mi ez, ha nem Istenbizonyíték?

január 20, 2023 | Szabó Ivett | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Újrajátszás, újrakezdés mint az örök stagnálás biztosítéka

Márton Evelin: Farkashab, Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2022.

Minél több időt töltök itt bent, a Farkashabban, annál nagyobb bizalmat érzek felé. Nem, ez nem pontos, ez inkább valaminek az ismérve. Nem szembesít olyan önmagára vonatkozó elvárásokkal, ami számomra emberként is nyomasztó. Ha nehéz, hát legyen, és ne dörgöljem már minden nap a saját orrom alá ezt a tényt. Azt mondja Graubvogel úr, hogy a napló a múltbeli dolgok állását tükörként mutatja meg, ,,mintha tükörbe néznél, vagy annál is rosszabb” (39.) Nincs elvárás, van vállalás, önátadó narráció, amitől úgy támad élni kedvem, hogy mélyebben érzem, nem kell a felüdülést várni.

,,A létezés állandó átalakulás. Azt sem tudom, pedig időnként férfiak kérdezik vagy vádolnak azzal, hogy inkább Kafar-klánbeli vagyok, heves természetű, vad és konok, nem szelíd s kevés szavú kétvízközi. Mintha bárki is vádolható volna azzal, hogy miféle géneket örökölt, miféle traumákat, képeket, kifejezéseket, nótákat és pofonokat, betegségeket, hajlamot, hangszínt vagy szagot. A magam gondolata szerint magányos mesztic vagyok, bolyongásra született egyed, és semmiféle döntést nem kell hoznom.” (62.) A két világ egymástól való elszigetelése az egyik leghatározottabb döntés, ami végig fennmarad a regény folyamán. A Kafar-ház által adott identitás menekülőútként való feltűnése, vagy a kora gyerekkor idillje miatt egy-egy helyen felsőbbrendűként jelenik meg a városi pofonfák és zavaros ügyek mellett, akkor is, ha több passzusban billegteti ezt a narrátor, egyike ezeknek a fenti nem-önmeghatározás.

Az ismeretlen hangsoroknak és a gúnyneveknek tűnő megszólítások hozzájárulnak a regényvilág konkrét helyektől való eloldozásához. Ez nem teljes elszakadást hoz, hanem egy kiterjesztettséget: olasz, török, zsidó, román eredetű nevek lesznek az idegenül csengőkből, bensőségesen személyes becézések a közönségesnek tűnőkből. És társul a kirgiz teknős, az indián és a tuareg szavak által megidézett tágasság. Az azonosítás a szövegvilágból kilépve történhet meg, az ott talált nyomok összeolvasásából – Románia, Kolozsvár és a Falu. A szerzői életút sok helyen összecseng a narrátor tapasztalati helyzeteivel, de a fikció és valóság közötti határ meghúzásához mintha szándékosan hiányoznának az eszközök – miért ne lenne elég ez a világ, amit itt nyíltan és bizalmasan megkapok? A valós kihívásai közé tartozik egy viszony megfigyelése is, jelen esetben az olvasó és regény között: a mélyülő figyelemben hol indul meg az a bizalom, ami a szöveg végére megengedi a zárlat intimitását, gondolati érzékenységét? 

A regényt nyelvi gazdagság jellemzi. Mégse, a nyelv személyes, de egyszerű marad, a mondatok dinamikája sajátos. A főszövegbe épített párbeszédek, sokszor ezeknek a parafrazált változatai pattogóvá teszik a történetmesélést, ropogósak, mint a pletyka megunhatatlan, rövid egységekre alapozó, önmagát újra és újra meghaladó struktúrái. Ezekben benne lakik viszont az egyes karakterek áthidalhatatlan magánya, magárahagyottsága, az önmagábazártság tehetetlensége. A hiány vagy épp a túltengés egyértelmű jellemvonása mindegyikőjüknek, a normalitás a belső ziláltsággal együtt megéltnek látszó furcsa derű. 

A panasz, a mély csalódottság ismeretlenek itt. Mindeközben nem találkozom olyan életúttal, amelyik megnyugtató lenne. A narrátor először főleg a bizalmatlanság és hitevesztettség árnyalatait tanulhatja meg, fiatal felnőttként a bódulat változó arcát, a teste fölött gyakorolt hatalom kihelyeződését. A kiszolgáltatottság egy-egy elmesélt nem-esemény – mert mintha ebben a labilis világrendben az esemény megközelíthetetlen stabilitás lenne – részecskéiből áll össze, néhol viszont sűrűsödik. Az ötvenhatodik oldalon a korábban már a szabályszegésben kitartó bajtársakként megismert karakterek családi háttere ömlik rám. A passzus végére pedig megértem, mennyire érdektelen minden kicsapás, iskolai szidás, minden önpusztító viselkedés. Mégis, humor és nyomor egymást megengedő és fenntartó minőségekként tűnnek fel. A lábjegyzetek megtörik a kontinuitást, de önmaguk fonákjaként a legtöbb esetben nem változtatnak az olvasó tudásán, mintha a narrátor saját szórakoztatására iktatná be őket, az olvasó megtréfálására. Néhol szómagyarázatok, máshol magukat szómagyarázatnak mutató leírások, amik a lexikonok struktúrájában közölnek közönséges információkat. Több alkalommal is arra használja ezt a teret a narrátor, hogy megindokolja szóhasználatát, vagy épp hogy ennek látszatát keltse, pedig már tudja, hogy tudom, kire gondol és miért nevezi úgy, ahogy (például a bélyegek atyja lábjegyzetelése 113.). Jól elszórakozunk, ez jut eszembe, nincs izzadságszag, és azt tanulom a narrátortól, hogy nincs olyasmi külsőség, amiért érdemes megizzadni, az önmagunktól való rémület bármilyen kihívást meghalad.

Azon gondolkodom, mivel jár az újrajátszás gesztusa, mennyire foghatom rá, hogy ez egy újrakezdés. Tizenhat kis fejezetben futok neki újra a nyolcvanas, kilencvenes és kétezres éveknek, ezek alatt háromszor olvasható a Szinopszis alcím, önmagát felmentve a teljesség igénye alól, önmagától érthetővé téve, hogy az újrarendezés, a kiemelések új sora szükségszerű.

,,A kilencvenes évek már többször is megtörténtek, csak más volt a nevük, másabb a díszlet és a csomagolás. A népek elmeállapota az örök változatlan tényező a történelmi gépezetben.”(10.)

 ,,A kétezres évek már megtörténtek egyszer, csak nem úgy hítták őket. Az ámbráscetnek pedig annyi, együttérzek vele”(139.) 

Graubvogel úr és Kheisal bácsi karakterén keresztül is hangsúlyossá válik az ismétlődő mintázatok jelenléte, mind újrajátszunk mindent, hát hogyne. De újra megszületni azt jelenti-e, hogy elszakadok az előző történetemtől? Mennyiben újszerű vagy épp ismétlődésre hajlamos? Hogyan születek újra ugyanúgy egy ismételten módosított, megtoldott, átrendeződő történetmesélésben? ,,Ha újjászületek, ismét indián leszek, tuareg, Kafar, kétvízközi, esendő, gyarló, akárcsak most.” (140.) – szól utoljára a narrátor. Az évszámok, a gyermek- és fiatalkor pontos évei és a korszakok magukon túlmutató információkat hordoznak. Aki tizenhárom, az nem egyszerűen tizenhárom, hirtelen a felnőttséget hozza magával, a szomszéd és a gyermek szerint is. A korszakok is kapaszkodóként lépnek használatba, amik az értelmezés keretének biztos látszatát adják. A Farkashab világában nem cselekedetek vannak, amik előremozdítják a kapcsolatokat és alakítják az énképet. Vannak szubjektív időegységek, amik magukkal rántják a történéseket, a karakterek pedig ennek elszenvedői és túlélői.

december 18, 2022 | Bozsódi-Nagy Orsolya | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Nyolcból három

J.D. Payne, Patrick McKay: A gyűrűk ura – A hatalom gyűrűi

Hogy mondják erősebb kifejezéssel azt, amikor valaki nagy fába vágja a fejszéjét? Erdőbe a bicskáját? És ha a bicskáját igazából elő sem veheti? Valami ilyesmire vállalkozott az Amazon Studios A hatalom gyűrűivel.

A J.R.R. Tolkien műveiből kirajzolódó legendáriumból inspirálódott televíziósorozat elkészülésének előtörténetét csaknem olyan hosszan lehetne mesélni, mint magának Középföldének a történelmét, kezdve azzal, hogy az epikus fantasy megteremtőjének tartott angol nyelvészprofesszor-író eleve nem támogatta, hogy műveiből valaha mozgóképes adaptáció készüljön, egészen addig, hogy az Amazon Studios hogyan utasított maga mögé olyan nagyágyú versenytársakat, mint a Netflix vagy az HBO, amikor a Tolkien-örökösökkel megkötötte a világ egyik legdrágább filmjogi szerződését. A jogdíj a költségvetés jelentős részét tette ki, de az Amazon számára nem jelentett problémát az összeget kipótolni, és ezzel a világ valaha volt legdrágább televíziósorozatának munkálatait elkezdeni – hiszen a cég tulajdonosa, Jeff Bezos a világ egyik leggazdagabb embere, és saját bevallása szerint Tolkien-fanatikus.

Nos, ennyit a gyakorlati kérdésekről, maradt a tartalom problémája, és ezzel el is érkeztünk az erdő és a bicska kapcsolatához. A megállapodás alapján ugyanis a sorozat cselekménye egy olyan korban játszódik, amelynek csak vázlatos leírását találjuk meg a Tolkien-életműben, azokhoz a művekhez pedig, ahol kicsit több információt találhattak volna a választott témáról, nem voltak, nincsenek megfilmesítési jogaik a készítőknek. A hiányzó jogok (bicska) problémájához pedig hozzáadódik egy félelmetesen elkötelezett és hűséges rajongótábor (erdő), amely évtizedek óta szentírásként tekint a Tolkien-legendáriumra, és feltehetőleg egy valódi, kereken megírt és tiszta jogdíjhelyzettel rendelkező adaptációval is csak nehezen lehetett volna megfelelni az elvárásainak.

És A hatalom gyűrűi első nekifutásra nem is felelt meg, nagyon nem. Sokat markolt, édeskeveset fogott, erőltetetten emelkedett párbeszédekkel, túltolt epikussággal próbált tolkieni lenni, de valamit nagyon elvesztett útközben, és ennek elsősorban dramaturgiai okai voltak. Nem sikerült, vagy talán nem is volt akarat arra, hogy egy fókuszált nézőpontból tekintsünk erre a komplex fantáziavilágra, ahogyan azt a Tolkien-művekben – legalábbis a két regényben, A gyűrűk urában és A hobbitban – megszokhattuk és megszerethettük, ezért az egész történet tét nélkülinek tűnik, a drámai helyzetek nem születnek meg, és a szereplők is kartonfigurákként, mereven mozognak ide-oda a helyszínek között. Galadriel (Morfydd Clark), aki a legendárium egyik legfontosabb és legszeretettebb figurája, önmaga árnyékaként botorkál összevissza, és a szigorú nézésen kívül színészileg semmi dolga nincs. Ezen túlmenően, bár, mint fentebb említettem, konkrétan irodalmi műnek nevezhető alapanyag nem létezik a Másodkorról, csak vázlatos, felsorolásszerű leírások, mégis a sztori minden eleme egyetlen nagy kép része, és ehhez a nagy képhez új szereplőket, új cselekményszálakat hozzáadni a népes rajongótábor szemében eleve szentségtörés. A cselekményt összefoglalni nehezen lehet: Galadriel Szauront, a Sötét Úr szolgáját kergeti, aki megölte a testvérét, Elrond (Robert Aramayo), a féltünde úr IV. Dúrinnal (Owain Arthur), a törpherceggel jópofizik, a hobbitszerű gyaplábúak egy makogó öregembert találnak, aki egy meteorral pottyant a földre, és közben Délföldén a rendfenntartó tündék valamiért visszavonulnak az emberlakta településekről, és így tovább, számtalan szálon.

A nyolcrészes első szezon aztán valahol az ötödik rész közepe táján lassan elkezd fordulatot venni. A szálak lassanként összefutni látszanak, és a túl hosszúra, több mint négy epizódra nyúlt expozíció után a szereplők is elkezdenek életre kapni, a szituációk eleinte tétován, majd egyre magabiztosabban kialakulni. A hatodik részben egy horrorszerűen brutális és nagyon dinamikusan megrendezett-megkoreografált csatajelenetnek lehetünk tanúi, az epizód vége pedig felejthetetlen fordulatot hoz, ugyanakkor a sok félrebeszélés után olyan erővel csobbantja vissza a nézőt a Tolkien-kánonba, hogy attól a leggyepesebb rajongóknak is (mint e sorok írója) elakad a lélegzetük. Csak az a baj, hogy innen már csak két epizód van hátra a szezon végéig, hiába van ezeknek a minősége dramaturgiailag is jóval magasabb szinten, mint az előzőek, és hiába sikerült kifejezetten szépre és ütősre az évadzárás is, ez még mindig az eddig publikált anyag kevesebb, mint felét jelenti.

Nyolcból három rész tehát, ami részben tolkieni, részben pedig filmes (tévés) szempontból értékelhető, de a trend pozitív, hiszen rosszból halad a jó felé, és mindent egybevetve a sorozat nem érdemli meg azt a mesterséges gyűlöletkampányt, amit a különböző internetes felületeken folytatnak ellene egyesek. A lejáratás ellenére a második szezon munkálatai már elkezdődtek (pénz mindenképp van rá ugyebár), és a készítők ígérete szerint a cselekmény sokkal közelebb fog állni az ismert történethez. Adja Ilúvatar, hogy így legyen.

A gyűrűk ura – A hatalom gyűrűi (USA, Új-Zéland, 2022.)

Showrunner: J.D. Payne, Patrick McKay

Zeneszerző: Howard Shore, Bear McReary

Szereplők: Morfydd Clark, Lenny Henry, Markella Kavenagh, Robert Aramayo, Benjamin Walker, Ismael Cruz Córdova, Nazanin Boniadi, Charles Edwards , Daniel Weyman, Owain Arthur, Charlie Vickers , Lloyd Owen 

december 13, 2022 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Liselotte az új váradi stúdióban

Szegény nő, élni szeretne, és nem tudja, hogyan kell. Férjet keres, szerelmet, tán szeretővel is megelégedne, de ebben sincs gyakorlata. Kiszolgálni tud, a hódításról nincs fogalma. Esetleg annyi, amennyit a szappanoperákból tanult, de az édeskevés. 

Liselotte tizenöt évig beteg rokonát ápolta, akitől megörökölte a lakását. Ezért élhet Pozsgai Zsolt színdarabjának címszereplője „láthatóan rendezett körülmények között”. Azt nem tudni, hogy a szerző jellemzése szerint „csinos, virágzásában lévő” 35 éves nő, csak ápolt, vagy munkahelye is volt, ahogy az sem derül ki, hogy a férjkeresésen kívül van-e más elfoglaltsága. Hogy a házasságon kívül más életcélja nincs, az biztos.

A nagyváradi Iosif Vulcan Társulat Până când moartea ne va despărți (Míg a halál el nem választ) címmel mutatta be Pozsgai talán legnépszerűbb darabját, aminek eredeti címe Liselotte és a május. 

Az előadásban a „rendezett körülmények” a vélhetően egyszobás, konyhás fürdőszobás, eléggé lepukkant, ósdi bútorokkal berendezett, giccses nippekkel teli lakást jelentenek. Úgy maradt minden, ahogy az idős rokon hagyta. Van ebben az agyoncicomázott térben valami szomorúság, kilátástalanság. Olyan minden mindegy, vagy ha úgy tetszik, jó ez így is. A térből hiányzik a vidámság. Igaz, Liselotte sem vidám, sőt.

Daniel Vulcu, az előadás rendezője az első jelenetben jelzi: a nő nagy álma, hogy menyasszonynak lássa magát: fehér ruha, fátyol, és minden, ami ezzel jár.

A párkeresési hirdetésre jönnek sorban a férfiak. Az előadásban mindegyik groteszk figura. Valamennyiük a maga drámájával, szorongásaival, rettegéseivel, durvaságával, kicsinyességével érkezik. A férfiak sem kevésbé magányosak, mint a nő, aki a lakásán fogadja őket. 

Liselotte pedig mindegyiküknek meg szeretne felelni. Nem ismeri sem önmagát, sem a világot, amely körülveszi. Utóbbi talán nem is érdekli, ő csak azt szeretné, hogy legyen mellette egy férfi, talán azért is, hogy végre nőnek érezhesse magát. 

Ismerjük el, ez nő – hogy is fogalmazzak finoman? – buta. Nem kicsit, nagyon. Egy legyintéssel lehetne elintézni az egészet, de azért nem ilyen egyszerű. Merthogy a közhelyek, amiket mond és gondol, az elkeseredése nagyon hajaz arra az egyre többet emlegetett kérdésre, hogy tájainkon mit vár el a társadalom, milyen szerepet szán a nőknek, illetve mit várnak el a nők önmaguktól. 

A társadalmi elvárások a férfiaknak sem tesznek jót. Mindegyik másképpen igyekszik megfelelni a „férfiszerepnek”. Sikertelenül. Magányos, az egyedülléttől, a csendtől rettegő emberek találkoznak. Egyikük sem a győztesek kasztjához tartozik. 

Kapcsolatteremtésre képtelen férfiak, illetve az érzelmeket a testiséggel összetévesztő nő nem a legjobb párosítás. Liselottenek még egy rendes szexparti sem jön össze. A férfiak elmenekülnek tőle, egy kivétel viszont szmokingban érkezik. És itt jönne a poén, ami maradjon titok azok előtt, akik még nem látták az előadást. 

Mindezek ellenére nem kell csehovi mélységeket elvárni sem a darabtól, sem az előadástól. Utóbbinak nem is állt szándékában lélektani drámává lenni, sokkal inkább társadalmi vígjátékká. 

Vulcu groteszk, néha abszurd helyzeteket teremt a realista szövegre, és ettől nagyon mulatságos az előadás. És miért ne lenne az? A veszteseket kinevetjük, nemde? Mert ameddig úgy hisszük, hogy rajtuk nevetünk, győzteseknek érezhetjük magunkat. Ami szintén nevetséges. Szóval nagyokat röhögünk magunkon. 

A darabot osztrák színészeknek írta a szerző, ezért a német hangzású nevek. A rendező belemegy a játékba és német zenével spékeli meg az előadást. Ugyanakkor ügyel arra, hogy kiderüljön: ez a történet itt és most játszódik.

A két szerep valóságos jutalomjáték a színészeknek. Răzvan Vicoveanu hat férfit személyesít meg, és egyik sem hasonlít a másikra. A figurái groteszkek, mégis hordoznak magukban valamilyen drámaiságot. A színész képes megmutatni, mi vezethetett ezen férfiak bukásához.

Giorgia Căprărin – aki egyúttal a darab fordítója is! – okosan, közvetlenül, túlzásoktól mentesen játssza el a butácska nőt. Lehetne a szomszédunk, észre se vennénk a kínlódásait. Esetleg az tűnne fel, hogy férfiak járnak hozzá. Căprărin Liselotteja új életre vágyik, de képtelen megváltozni. Vetkőzik, öltözik, de ruhái is éppen olyan unalmasak, mint ő maga. A színésznő játéka teszi, hogy két nagy röhögés között kicsit elszoruljon a torkunk. Vajon mi várhat erre kis nőre? 

A társulat a vadonatúj stúdióban játssza az előadást. A színház épületétől pár lépésre található egykori mozit alakították át és szerelték fel mindennel, ami a színházhoz szükséges. Megőrizte korábbi nevét: Transilvania teremnek hívják. És fényes, pompás, kényelmes székekkel. Sokáig kellett várni rá, de végre megvan. 

Nagyváradi Regina Maria Színház – Iosif Vulcan Társulat

Pozsgai Zsolt: Până când moartea ne va despărți (Liselotte și luna mai. Liselotte és a május)

Fordította: Georgia Căprărin

Rendező: Daniel Vulcu

Díszlet és jelmez: Oana Cernea

Szereplők: Giorgia Căprărin (Liselotte), Răzvan Vicoveanu (hat férfi)

december 9, 2022 | Szűcs László | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Háború és béke kontrasztja Kárpátaljáról

Manapság önmagában hírértékű lehet, ha Ukrajnával kapcsolatban nem a háború pusztításairól, hanem kulturális jellegű hírről olvasunk, ennél is érdekesebb és örvendetesebb volt nemrég, amikor ukrajnai fotóművészek nagyváradi kiállítására szólt a meghívó. A várbéli FIAP fotókiállítási központban a Kárpátaljai Fotóművészek egyesületének közös megmutatkozása azonban több mint egyszerű gesztus…

Már akkor szembetűnt az anyag erőssége és változatossága, amikor az EuroFotoart Egyesület internetes oldalán (eurofotoart.ro) még a megnyitó előtt végigpörgettem az anyagot, persze a több mint ötven fekete-fehér és színes mű együtt, a galéria termében érvényesül igazán. Az első fotográfiákat látva el is bizonytalanodik a szemlélő, vajon tévedésből nem egy grafikai anyagot kínáló fájlt nyitott-e meg? Legalábbis ilyen hatású Volodimir Norba padokon megpihenő napfénye, árnyékot vető kerítése, vörös faágak hullámzó sötét víz előtt, vagy a domboldalra vetődő felhőárny. Hasonló érzeteket keltenek Tatiana Butina, s Tetiana Liuta üvegtárgyakat használó csendéletei, illetve előbbi fiatal férfiportréja. Ennek akár párja is lehetne hangulatában Anatolij Volokh női arcképe, mely a nevezetes afgán lány 1984-es portréjára hajaz, illetve óhatatlanul eszünkbe juttathatja – hogy közelebbi hasonlatot keressünk – Kerekes István több mint hatszáz díjat kiérdelmő alkotását, a 2009-ben készült Yelenát, ami nem mellékesen egy máramarosi ukrán lányt örökít meg.

A kárpátaljai anyag egynéhány táj- és életképe is egyféle elveszített illúzió érzetét kelti, aminek a magyarázata, hogy a válogatásba került fotográfiák egy része még az orosz invázió előtti évben készült. Többek között erről is beszélt a megnyitón a Zoom-alkalmazás segítségével az egyesület vezetője érzelmes köszöntőjében, melynek végén Volodimir Norba magyarul is összefoglalta mondandóját.

Már szó sincs illúzióról, békés tájról Nelli Spirina képeit szemlélve. Az egyiken egy katonát látunk, háttal nekünk, kezében napraforgó csokorral, az áldozatok portréinak fala előtt. Ám elegendő utalás a háborúra egy törött ablaküveg mögött száradó virágcsokor elhagyatottsága (Stepan Kuchiansky), vagy az előzőhöz hasonló helyzet, síró nő katonák rajzolt arcképei előtt. A háború, az ukrán emberek szenvedésének képzetét valósággal felerősítik a béke pillanatai: a hatalmas kék-sárga lobogó mögött valahol a hegyekben mosolygó, integető emberek akár kirándulók is lehetnek (Andriac Sochka), a havas tájban lóvontatta szánon szénát szállító (Mikhajlo Petskovich) vagy a sárban elakadt autót kiszabadító férfiak (Mikala Timkoliuk) közül ma már aligha vannak életben valamennyien… Utóbbi művész számos gyermek képét örökítette meg különböző helyzetekben, akikre a háború értelmetlenségének és embertelenségének szimbólumaiként tekinthetünk.

Azt is igazolja ez a kiállítás, nem kell rakétákat vagy bombatölcséreket látnunk ahhoz, hogy a háború lélekpusztító hatásait érzékeljük. Így, a béke és a békétlenség pillanatainak egymásmellettisége, kontrasztja ad erős érzelmi töltetet ennek a kiállításnak. Bízom benne, hogy a kárpátaljai fotográfusok a nem oly távoli jövőben személyesen is elhozhatják újabb munkáikat a galériának otthont adó várba, amely – szerencsénkre – sok éve már nem hadi, hanem kulturális célokat szolgál.

A borítóképen Andriana Sochka fotója látható.

november 9, 2022 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A ripacs és a pojáca

Kritika az Út a díjesőig című filmről 

Talán nem a legszerencsésebb magyar cím jutott Gastón Duprat és Mariano Cohn közös rendezésének, az Official Competition című spanyol–argentin filmnek. Ám ezen túldöccenve bátran állíthatom, hogy Antonio Banderas, Penélope Cruz és az argentin Oscar Martinez olyan alakításokat tettek le a vágóasztalra, amilyeneket csak nagy színészek képesek.

És ebben is állt a feladat nehézsége. Hiszen Banderas és Martinez színészt alakít a filmben. Ez pedig nem könnyű, hacsak nem akarja a színész elnagyolni az általa megragadott szerepet. A filmbeli karaktereknek itt olyanoknak kell lenniük, akiknek a manírjai alól kilátszik a magánember is, emiatt némiképp realisztikus ábrázolást kell kapjanak, amellett, hogy – vígjátékról lévén szó – némi karikírozás belefér azért a játékba. Vagyis Banderasnak és Martineznek nem csak két olyan színész-tehetséget kell megteremtenie a vásznon, akiknek valamelyest a civil oldala is felvillan, hanem arra is ügyelniük kell, hogy figuráik jó arányérzékkel legyenek eltalálva, ugyanakkor ne legyenek túlságosan martinezesek, illetve banderasosak. 

A történetről talán annyi elárulható: az alapkoncepció az, hogy a nyolcvanadik évét betöltő milliárdos (az egykori cannes-i nyertes, José Luis Gómez jutalomjátéka) elgondolkodik addigi életén, és arra jön rá, hogy a kérges lelkében éhező becsvágy sosem lett igazán kielégítve. És mivel pénzember, egy pénzember fejével is gondolkodik saját maradandóságának megalkotását illetően. Két ötlete támad csupán, az egyik egy híd kivitelezése, amit egy darabig elvet, a másik pedig, hogy a pénz nem számít alapon tető alá hozza a legjobb filmet, ami valaha csak létezett. Ezért lesz szüksége a két legnagyobb színészre, és persze egy extravagáns rendezőre (Penélope Cruz), hogy a Nobel-díjas könyvet ne is nagyon említsem, elvégre az csak kiindulópont lesz ahhoz, hogy a művészek szabadon kibontakoztassák a tehetségüket.

A két színész azonban tűz és víz. Művészi hitvallásuk, munkamódszerük, kinézetük és habitusuk nyugodtan definiálható ellenpárként. Míg a Martinez által megformált idősebb színész, Iván a szakma elkötelezett oktatójaként tartja számon magát, a nagy öregként, aki ha csak a felszínen is, de ódzkodik a kitüntetésektől, és megveti Hollywoodot, addig a Banderas által alakított Félix mintha Spencer Tracy ikonikus mondatával azonosulna, miszerint a színésznek annyi a dolga, hogy tudja a szöveget, és ne botoljon meg a bútorokban. Kettejük ellentéte és rivalizálása lesz a filmbeli humor legfőbb forrása, erre építi rá a két rendező, Duprat és Cohn az egész filmes szakma elé görbe tükröt tartó, egyedi hangvételű filmjét. Martinez és Banderas kettőse pedig jól működik a figurák közötti feszültség humoros, de nem elbagatellizált módon való bemutatása közben. Igaz, meg kell hagyni, hogy kettejük közül, úgy tűnik, Banderas bír szélesebb eszköztárral a színész-szerep megteremtését illetően. Mint ahogy az is igaz, hogy sajátos mimikáját, spanyolos gesztusrendszerét sokan tudják társítani egyéb szerepeihez, illetve jól passzol karrierjének néhány eleme az általa alakított Félixéhez.

Az Ivánt és Félixet összefogó Penélope Cruz által megformált Lola az építmény harmadik oszlopa. Lola az az önmegvalósító rendező, aki szabadon éli meg a szexualitását, aki úgy tartja, egy művésznek ne legyen gyereke, mert az csak gátló tényezője a kiteljesedésnek. Cruz figurája az alkotás szabadságában hisz, és minden konzervativizmust igyekszik kizárni. A két férfi színészt sajátos művészi és pszichológiai módszereivel, mi több, még szexualitásával is manipulálja. Ugyanakkor figurája árnyalt. Látjuk bizonytalanságában, látjuk magányosan, és látjuk tanácstalannak is. Ám mindezek nem veszik el a film humorát. Ezen állapotok ábrázolása úgy van a humor köntösébe öltöztetve, hogy a mély jelenetek megélése közben mosolyogjon is az ember.

A film tere a stúdió: az olykor lejelzett díszlet laboratóriumi környezetet sugall. Elvégre a próbafolyamatot követjük végig leginkább, tehát kamarakereteket teremt Cohn és Duprat. Nem látunk különösebben stábot vagy egyéb háttérmunkást. Nincs nyüzsgés. Ezért is követhetjük végig könnyedén a három ember egymásra gyakorolt hatását. Ezt néha felnagyítva is látjuk. Az olyan filmbeli megoldások, mint hogy egy hatalmas képernyőn megjelenő arcon látjuk az érzelmek skáláját, szintén a film erényének tekinthető.

Ami nem sikerült annyira, az a film lezárása. Mert ahhoz képest, hogy milyen szépen bomlanak ki a filmbeli karakterek a számos finomra hangolt konfliktusnak köszönhetően, a film végi dramaturgiai fordulat, illetve a film befejezése mintha túlságosan kapkodónak tűnne. Ennek ellenére az alapötlet, a filmbeli humor és a karakterek megformálásai egyedi hangvételű filmet és kellemes nézői élményt eredményeznek.

Út a díjesőig (Official Competition)

Spanyol-argentin film 

Rendező: Mariano Cohn, Gastón Duprat

Forgatókönyv: Andrés Duprat, Gastón Duprat, Mariano Cohn

Operatőr: Arnau Valls Colomer

Vágó: Alberto del Campo

szeptember 1, 2022 | Bozsódi-Nagy Orsolya | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Átvilágítás szeretettel

Cristian Mungiu: R.M.N.

R.M.N. – jelentheti simán azt, hogy RoMáNia, ugyanakkor ez a betűszó a mágneses rezonanciára alapuló orvosi képalkotási módszer, magyarul MRI román megnevezése is. A külföldi közönség előtt rejtve maradó kettős jelentés nagyjából össze is foglalja a film esszenciáját: egyfajta metszetét felmutatni kicsi, de annál sokszínűbb erdélyi társadalmunknak, feltárva összetettségét, de hiányosságait is, nem rejtve véka alá az általános mentális állapotunkat állandóan romboló, pusztító kórokat.

A román újhullám egyik legnagyobb alakja, a 4 hónap, 3 hét és 2 nap Cannes-i nagydíjas rendezője, Cristian Mungiu látszólag a gyergyóditrói illetőségű Sri Lanka-i vendégmunkásokról forgatott filmet, akiknek az esete bejárta a sajtót két évvel ezelőtt. Az elszigetelt székely település pékségébe 2020-ban három új munkást alkalmaztak, akiknek egyetlen megbocsáthatatlan jellemhibájuk az volt, hogy egy jobb élet reményében érkező ázsiai bevándorlók voltak. A néhány évvel korábbi migrációs válság, de még inkább az azt körülvevő dehumanizáló politikai diskurzus pedig még elevenen élt a fejekben, így a becsületes helybeliek munkahelyeit orvul elvevő „migráncsok” érkezése közfelháborodást és az országos sajtót is bejáró botrányt váltott ki. Mungiu azonban ennél sokkal többről szeretne beszélni átvilágító erejűnek szánt filmjében, abban pedig, ahogyan az idegenekkel szembeni gyanakvással, rasszizmussal és kétségbeeséssel átitatott történetet, ugyanakkor minket, erdélyieket lát és láttat a jászvásári születésű filmes, kezdettől egyértelmű, hogy a R.M.N. nemcsak film, hanem misszió.

Hogy mi a misszió célja? Első pillantásra az, hogy rávilágítson kisszerűségünkre, idegengyűlöletünk abszurditására – nekünk szabad Nyugatra menni, dolgozni, de ide ne jöjjön senki. Mégis, az etnikai-nyelvi mozaikként úgy-ahogy, de mégis működő mikrotársadalom bemutatása valamilyen szinten idealizált. Románok, magyarok és német etnikumúak élnek a meg nem nevezett faluban, békében, egymás nyelvét értve, ugyanazokkal a nehézségekkel küzdve – valahogy úgy tehát, ahogy sokszor mi magunk szeretnénk látni magunkat. A néhol kifejezetten „székelycsabás” helyzetismertetés, a kilátástalansággal terhelt kicsi erdélyi valóság mindannyiunk számára ismerős, az öngyilkosság motívum, a bánya bezárása és az utána maradt szennyezett, mérgező föld szimbolikája, a krónikus munkahely- és munkaerőhiány, az állandó medveveszély jelentette fenyegetés felülírja nyelvi-nemzetiségi különbségeinket – legalábbis Mungiu filmjében. A rendező a tőle megszokott, a felszín alatt bugyogó feszültségeket érzékeltető hosszú beállításokkal és a román és magyar színészek elképesztően természetes játékával valóban azt az illúziót kelti, hogy így élünk, így is élhetnénk mi. Nem véletlen, hogy a Cannes-i bemutatkozást követően a rendező romániai turnéra vitte filmjét, amelynek második állomása – Bukarest után – épp Gyergyóditró volt, és minden vetítést beszélgetés, közönségtalálkozó követett. Mungiu párbeszédet akart kezdeményezni, fájdalmainkat, problémáinkat hozva felszínre és véve górcső alá, és inkább hasonlóságainkat, mint untig ismert különbözőségeinket hangsúlyozva. Talán véletlen, talán szándékos, hogy a női főszerepet alakító Judith State magyar anyanyelvű, románul nagyon jól beszélő figurát játszik, ő maga azonban hallhatóan román anyanyelvű, magyarul nagyon jól beszélő színésznő. Ezt a nyelvi átjárhatóságot, felcserélhetőséget és fluiditást több ponton is szépen használja a film mind párbeszédben, mind az alkotás szerves részét képező folyamatos, többször színkódolt román és magyar felirat szintjén.

A párbeszédre való felhívást pedig anélkül teszi meg Mungiu, hogy ő maga az erkölcsi bíró szerepében próbálna tetszelegni. A falubeliek kis híján lincselésig elfajuló dühét nemcsak exponálja, de bizonyos értelemben meg is magyarázza a film egyik drámai csúcspontjának számító 17 perces, egysnittes, egybeállításos falugyűlés-jelenetben. A párbeszédek és a színészi játék hitelessége is itt éri el csúcspontját: aki valaha részt vett hasonló rendezvényen, tudja, hogy mintha minden faluban, városban, kultúrotthonban és községházán ugyanezek a karakterek lennének jelen. Mindenki a maga baját fújja, egyre hangosabban és egyre mérgesebben, még akkor is, ha annak kicsi a relevanciája a témát tekintve. Mégis összeáll a kirakós: nincs munkaerő, mert mindenki elvándorolt, azért vándorolt el mindenki, mert itthon éhbért ajánlanak, azért ajánlanak éhbért, mert többet nem tudnak adni, azért nem tudnak többet adni, mert nem lehet az árut drágábban értékesíteni, kenyeret viszont sütni kell, enni kell, pékekre pedig örökké szükség van. Kivéve, ha külföldiek, ráadásul feketék. Akkor már nincs is rájuk szükség, a falu közössége inkább teljes egészében bojkottálja a helyi pékséget, a kenyér megszárad, csak prézlinek jó. Mungiu párbeszédei briliánsak, mikor már az is felmerül, hogy a vendégmunkások csak kesztyűben nyúlnak majd a kenyértésztához, a helyzet komikuma az elszabaduló indulatok kínosságát is felülmúlja. Az állandó, univerzális veszélyek, a súlyos létbizonytalanság, a falu kiürülése, a kontrollálatlan erőszak ugyanakkor itt-ott a mágikus realizmus eszköztárát használva bukkan fel a filmben, a talányos kezdőjelenettől egészen a többértelmű, meghökkentő, elgondolkodtató és nehezen felejthető befejezésig.

R.M.N.

Románia, Franciaország, Belgium 2022.

A forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Cristian Mungiu

Fényképezte: Tudor Vladimir Panduru

Szereplők: Marin Grigore, Judith State, Macrina Bârlădeanu, Moldován Orsolya, Andrei Finți

augusztus 22, 2022 | Szlopp Bernadette | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A valóság kincsesláda

Fellinger Károly Zebra az autómosóban című kötetéről

A felvidéki költő rendhagyó versei az első perctől megragadják a figyelmet, s míg a könyvet forgattam, két dolog jutott eszembe. Az egyik az volt, hogy hol a rím, a másik pedig az, hogy ezek a gyermekmonológok a felnőttek számára is nagyszerű szemléltető eszközök, ha szeretnének közelebb kerülni a kicsik gondolkodásmódjához. 

A gyermekversek kapcsán furcsa beidegződésünk, hogy belülről kiabál ki belőlünk a gyermeki énünk, aki rímet követel, és kutatja a szöveg sorvégi dallamosságát. Ez az én az elringató, a tartalomra először nem is fókuszáló, a hangokból és nyelvből adódó játékosságot előtérbe helyező versformán nevelkedett. Azok a gyermekversek örökre a mieink maradnak, de Fellinger Károly szabadabb szerkezetű versei ugyanúgy megragadóak és bájosak, legfeljebb másfajta odafordulást igényelnek.

A hagyományos gyermekversek „nagytestvérének” lenni igencsak nehéz feladat. A viszonylag egyszerű szószerkezetek és az elemibb szókincs helyett szembetaláljuk magunkat egy kötetlenebb, rímtelenségéből adódóan is áradóbb gondolatfolyammal, melynek során a gyermek belekapaszkodik minden összefüggésbe. Az egyes költeményekben a helyzetszerűség dominál. A valóság kizárása helyett megjelenik egy, a hétköznapokat megélő, a realitásba alámerülő és azt humorral megszelídítő tekintet, amely párosul a találékonysággal és annak vágyával, hogy legyünk szeretve, de legalábbis elfogadva. („Ezután mindig a kockás ingemben fogok járni suliba, mert az tetszik Tamarának.”)

A kötetből a felnőttek világára reflektáló gondolatok egész tömkelege bújik elő, s míg egyik versben szószerinti értelmezéssel közelítünk bizonyos szituációkhoz, és ezekhez fűződve megjelennek sajátos fordulatok is, a másikban „rendeltetésének megfelelően” lép be a sorok közé például egy sokat használt szólás-mondás, annak tényleges, „felnőttes” jelentésével. A jelentéssel történő nyelvi játékok során így is kiragyog a könyvből (és a mondanivalóból) fakadó humor és a világot kapisgáló gyermek. Így történik meg az, hogy azért eszik mézessütit a tálca jobb oldaláról, mert édesanyja szerint „mindig a dolgok jó oldalát kell nézni” vagy bal lábas papucsokat húz a szék lábaira, mert „a jobb lábasok jobb időkre kellenek”, ugyanakkor másutt adekvátan jelenik meg a „messziről jött ember azt mond, amit akar” fordulat. 

A lapokból kikandikáló perspektívára nem jellemző a világ méretre igazítása, nincsen kicsinyítve, „előértelmezve”, de felértékelődnek a társas kapcsolatok, melyekben cselekvőként, értelmezőként van jelen a „lírai én”. 

A kötetben a monologizáló(k) köré gyűjtött, egyéb szereplőkről rengeteg információt tudunk meg. Kirajzolódnak olyan, a gyermek számára fontos személyek, mint a dohányzásról leszokni próbáló, babonás nagypapa, a fogatlan nagymama, a magát szomszédban felejtő, de gondoskodó édesanya vagy a gyermekkori csínytevésekről mesélő, nagyhasú édesapa, a szomszéd, a barátok, a testvér, a szerelem. 

Gyakori a keresztnevek használata, ami személyesebbé teszi a versek hangvételét. Vannak darabok, ahol úgy jelennek meg a figurák, hogy nem történik semmilyen pontosítás hovatartozásukat illetően, egyszer csak ott vannak a sorok között, mintha egy közös ismerősről volna szó. Így vonódik be az olvasó is a versek világába. 

Az idealizált mesevilág a könyvön kívül marad, mégis a hétköznapokhoz kapcsolódó idill jellemzi a sorokat. Életszagú minden, közvetlen és szerethető. A költemények arra mutatnak rá, hogy a hibáknak helyük van az életben, és lehet rájuk úgy tekinteni, mint olyan sajátosságokra, melyek különlegessé teszik viselőjüket. Itt ragadom meg a lehetőséget, hogy szóljak pár szót Bálint Mariann csodálatos rajzairól, amelyektől még elevenebbé válik a kötet. A színek és formák lágyságával dolgozó rajzokban a dolgok lényege finom asszimetriával keveredik.

Az emberi kapcsolatok fontossága mellett megjelennek olyan általános értékek is, mint az állatvédelem (melyet úgy ünneplünk, hogy a macskának nem fogunk ünnepi vacsorára egeret, hanem ementáli sajtot szerzünk, hiszen az egér is állat, a sajtot pedig mind a ketten szeretik) vagy a tapintat, a jóság. Ez utóbbiakhoz köthető a kedvenc versem, amely a karácsonyhoz kapcsolódik, és a benne gondolkodó hősünk arra keres megoldást, hogyan tudná szüleivel megértetni, hogy ne használják ki a Jézuskát, és ne vele hozassanak ajándékot, mert elég neki a szegényebb sorsú gyermekekről gondoskodni. 

Az olvasóvá nevelés folyamatában segítség lehet a rímet nélkülöző, játékos lamentálás az élet dolgai fölött. A kötet arra is rámutat, hogy nem szükséges kerülni az elvont gondolatiságot. A mesén és varázslaton felnövekvő gyermekeket a Zebra az autómosóban a valóság dolgai közé saját emberi kapcsolataikba vezeti. Általa az olvasó keresi a helyét a felnőttek világában. A versekben megszólaló „kicsik” valóságot forgató, töprengő attitűdjéből adódóan különös hangulatiság öleli körül az egész könyvet, felsorakoztatva olyan meghökkentő ötleteket is mint a kötet címadó versében az a gondolat, hogyha zebránk volna, miután pocsolyában hancúrozott, autómosóban kellene fürdenie.

A kötetről leginkább a nyitottság és a jelenlét szavai juthatnak eszünkbe. Nyitottság, mert fellelhető benne a receptivitás, amely a szülőktől, nevelőktől tanult alapigazságokat próbálja alkalmazni, és jelenlét, mert végig hangsúlyos marad a mindennapisággal való állandó kapcsolódás igénye. A másokkal viszonyban történő önmeghatározásra tett kísérletek során olyan izgalmas kérdések merülnek fel, mint: hol ér véget az „én” és hol kezdődik a másik, hol kezdődik a világ? 

A hangzásbeli csengés-bongás biztonságából kiemelkedő szabadversek, a formaiság háttérbe szorulása új lehetőségeket nyit, és a tartalmi elemek felértékelődésével újszerű játékba vonja be a versfogyasztót, legyen az akár gyermek, akár felnőtt. Játék ez, de nem az egymásra rímelő hangokkal, hanem a tartalommal, a valósággal, a szövegértés szintjén.