Ablonczy Balázs: Száz év múlva lejár? Újabb Trianon-legendák, Jaffa Kiadó, Budapest, 2022
Tizenkét évvel azután, hogy megjelent a Trianon-legendákat feltáró első műve, újabb legendákról rántja le a leplet Ablonczy Balázs történész, a Trianon 100 Kutatócsoport vezetője a Száz év múlva lejár? Újabb Trianon-legendák című könyvében, mely kisebb tanulmányoknak és hosszabb cikkeknek beillő írások gyűjteménye. A Trianon-problematika beégett a magyar köztudatba, és ez többek között abban is megnyilvánul, hogy az idő múltával, az Abloncy Balázs, valamint más történészek által elvégzett tisztázó munka ellenére nemhogy csökkenne, de még szaporodik is a Trianon-legendák száma, és ez a legendagyártás a békeszerződés aláírásának száz éves évfordulója környékén csak újabb lendületet kapott. De ne csodálkozzunk ezen: Trianon traumája akkora, hogy a magyarság ennyi idő után sem tud szabadulni tőle, ráadásul főként a határon túliak életében Trianon következményei a jelenben is generálnak negatív élettapasztalatokat. A legendák ennek a traumának a feldolgozását is szolgálják: vannak közöttük olyanok, amelyek megszépítik a múltat, hogy az általános katasztrófában apróbb dicsőségek segítsenek az önbecsülés fenntartásában, vagy éppen még sötétebbnek mutatják a múltat a valóságosnál, hogy az áldozati szerep még könnyebben átélhető, illetve eljátszható lehessen. Vagyis a legendák a jelenben való felhasználására születnek.
A szerző vallja, hogy „az önismeret eltagadhatatlan és szükséges eleme egy nemzet identitásának” (9. o.), és a könyvét is ebben a szellemben érdemes olvasni, mert nem egy tabudöngető, a magyarság fájdalmán gúnyolódni akaró vagy azt közömbösen szemlélő munka ez, hanem a jó értelemben vett népnevelői szándék mellett a történészi szakmai tisztességnek és a történelmi igazsághoz való ragaszkodás igényének a terméke. Abloncy Balázs Németh Lászlótól kölcsönzött kifejezéssel élve lábrakelt históriának nevezi ezeket a mendemondákat, amelyekről fontosnak tartotta elmondani, „hogy egyes események meg sem történtek, vagy nem úgy és nem azért történtek, ahogy mesélik őket.” (10. o)
A szerző kilenc legendát gyűjt össze, ezek között vannak Trianonhoz kapcsolódó helyi történetek, például a sikeres balassagyarmati honvédelmi akció körül keringő elképzelések, vagy a vasúti vágányok sorsa a határmegállapítás után, illetve vannak személyekhez köthető legendák is. Ez utóbbiak közül kettő nagyon elterjedt. Megtudhatjuk a könyvből azt, hogy légből kapott az az elképzelés, miszerint a német Mackensen tábornagy Romániából kivonuló seregével meg akarta vagy meg tudta volna védeni Erdélyt 1918 őszén. Nagyon érdekes a keletkezéstörténete az Apponyi Albertnek tulajdonított „Önök megásták Magyarország sírját…” kezdetű idézetnek, melyről a történész bebizonyítja, hogy egyszerű koholmány: sem az 1920. január 16-án, Párizsban, a békekonferencia legfelsőbb döntéshozó szerve, a Legfelsőbb Tanács előtt elmondott nagy hatású beszédében, sem a Nemzetgyűlésben vagy a választókerületében tartott felszólalásaiban nem mondott ilyet, de a korabeli sajtóban, kiadott leveleiben, emlékezéseiben sem találni hasonlót. Ez az álidézet a sajtóból szivárgott be a köztudatba a Trianoni Békeszerződés száz éves évfordulójának az időszakában, és olyannyira elterjedt, hogy azóta is sokan hiteles Apponyi-idézetnek hiszik. Ez a történet már az internet-korszak terméke, csakúgy mint az, amelyikre a kötet címe is utal, és amely szerint a Trianoni Békeszerződés tulajdonképpen csak száz évre köttetett, és ennek letelte után mindent vissza kell adni Magyarországnak. Ez az eset is jó példája annak, hogy a közösségi média milyen hatékony közvetítő közege a leghajmeresztőbb koholmányoknak is. Első olvasatra meghökkentő, hogy egy történész Facebook-kommentekkel vitatkozik, mint ahogy teszi azt Abloncy Balázs ebben a könyvében, de hamar rá kell döbbennünk arra, hogy egy-egy az interneten terjedő mémnek, vagy akár egy kommentnek milyen elképesztő tudatformáló hatása van vagy lehet, amit aztán egy szakembernek egész tudásarzenálját bevetve kell lebontania, és egyáltalán nem is biztos, hogy küzdelme eredménnyel jár.
A végére hagytam a kötetet indító, leghosszabb írást, mely az egyébként nem vaskos kötetnek mintegy egyharmadát teszi ki, és amelyik a szabadkőművesség szerepét taglalja Magyarország első világháborús korszakában. Nem véletlen, hogy ez a leghosszabb szöveg, hiszen aprólékos és szerteágazó kutatásokat kell elvégezni ahhoz, hogy egy történész lebontsa az ebben a kérdéskörben hosszú évtizedek alatt felépült legendahalmazt. A fokozottabb odafigyelést indokolja, hogy az ellentábor is népes: történészek, vagy magukat történésznek tituláló sarlatánok sokasága terjeszti előszeretettel azt a teóriát, hogy Magyarországot valójában a szabadkőművesek vitték a vágóhídra az első világháború végén, és valójában a magyarországi szabadkőművesek miatt szabdalták fel az országot Trianonban. Ennek az elképzelésnek a legismertebb szószólója Raffay Ernő történész, aki mindig eldicsekszik azzal, hogy a szabadon kutatható magyarországi szabadkőműves iratok közül több tízezer dokumentumot áttanulmányozva jutott erre a megállapításra. Nos, Ablonczy Balázs vette magának a fáradságot és a párizsi Grand Orient szabadkőműves páholy iratai között kutakodott, és tárt fel a magyar közönség előtt mindeddig ismeretlen levéltári forrásokat. Sok érdekességet talált, különösen a román politikusok tevékenységével kapcsolatban, annak azonban nyoma sincs, hogy a szabadkőművesek szervezett háttér aknamunkával bontották volna fel a Monarchiát, ezzel szemben a történelmi valóság az, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felszámolását nem a szabadkőműves szervezetek, hanem a nagyhatalmak stratégiai érdeke diktálta. Ablonczy igazságot szolgáltat a magyarországi szabadkőműveseknek, amikor leszögezi, egyetlen páholy, a legradikálisabbak sem tervezték „Magyarország felosztását, és nem örültek a történelmi Magyarország szétverésének. És amikor az összeomlás az országra szakadt, a maguk eszközeivel megpróbáltak küzdeni a végzet ellen”. (60. o.) A történész írását frappánsan Raffay Ernő gondolatával zárja, aki mintegy tíz évvel ezelőtt még ezt válaszolta arra az újságírói kérdésre, hogy milyen érdeke fűződött a szabadkőműveseknek Magyarország feldarabolásához: „Több tízezer levéltári forrás elolvasása nyomán felelősséggel ki merem jelenteni, hogy a hazai szabadkőművességnek, a legradikálisabb páholyokat is ideértve, nem fűződött érdeke ehhez.” (uo.).
A Száz év múlva lejár? utószavában a szerző néhány oldalban sok fontos kérdést tisztáz a legendákkal, és konkrétan a Trianonhoz köthető mendemondákkal kapcsolatban. Az első, alaptézisnek is tekinthető megállapítása az, hogy a legendáknak mindig van valamilyen valóságalapjuk, ebben a tényben rejlik hihetőségük és meggyőzőerejük. Csakhogy „a valóban megtörtént események körül olyan magyarázatok kezdtek el burjánzani, amelyek alapvetően változtatják vagy hamisítják meg az adott esemény teljes kontextusát, és ez által félreviszik az abból levonható következtetéseket.” (200. o.). Magyarországon a történelmi kontextus sajátosságai miatt nem végezte el a történelemtudomány azt az alapos tisztázó munkát, amellyel egyértelművé válhatott volna a közvélemény számára, hogy mik a történelmi tények, és mik az azokat körüllengő mesék. Tény, a történelmi legendák mindig is léteztek és létezni fognak, gondoljunk csak az álruhás Mátyás királyra vagy a sörrel koccintás legendájára, a probléma az, hívja fel a figyelmet a szerző, amikor közéleti szereplők közlik ilyen típusú magyarázatokon keresztül politikai mondanivalójukat „és egyúttal azt az elvárást támasztják a történészekkel szemben, hogy egyes kérdésekről hasonlóképpen gondolkodjanak.” (201. o.) Hasonló probléma, ha a legendák bekerülnek a közoktatásba és valamiféle kanonizált társadalmi tudat épül rájuk. A könyv néhány releváns példán keresztül mutatja meg, hogyan zajlik ez a beépülés, hogyan válnak a köztudatban történelmi tényként kezelt ismeretekké valójában legendáknak minősülő elképzelések.
A Száz év múlva lejár? komoly szakmai igényességgel megírt ismeretterjesztő könyv, egy szórakoztató antikonteó gyűjtemény, mely világos okfejtéssel szálazza ki a különböző legendákat, leplezi le azok eredetét, és ezáltal nem szándékolt nyereségként támpontokat is nyújt a 21. század egyik legfontosabbá váló társadalmi kihívásához, ahhoz, hogyan kezeljük információkat, hogyan lehet, kell, érdemes utána menni egy-egy adatnak, állításnak annak érdekében, hogy kiderüljön, mi az igazság, és mi az álhír.