Címke: kritika

február 22, 2022 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A színház csodája Hamlet kuckójában

Tompa Gábor újabb Hamlet-rendezése Kolozsváron

Abból is tudni, hogy valamerre fordul a világ, hogy Tompa Gábor Hamletet rendez. Negyedszer állítja színpadra a dán királyfi történetét, Kolozsváron másodszor. Először 1987-ben, másodszor 2021-ben, december 3-án volt a bemutató, másnap a második előadás. Fogalmazhatnék úgy is, hogy amikor kizökkenni tűnik az idő, Hamlet-bemutatót tartanak Kolozsváron, de bizonyára a világ számos más városában is. 

A filmszerű, mintegy snittekből építkező előadás nem fest túl vidám képet arról, amiben éppen vagyunk és még kevésbé nem arról, ami vár ránk. 

Bevallom, kihasználtam, hogy a színház showcase-t tartott a múlt év utolsó hónapjában, ezért kétszer nézhettem meg Shakespeare talán legismertebb, a legtöbbet és a legkülönbözőbb formákban értelmezett művének legújabb interpretációját.  

A végtelenbe nyúló égszínkék hátterű (szépséges látvány) világban akár boldogok is lehetnénk, ha előtte, az emelvényen nem egy üvegkoporsóba zárt halottat tolna át fiatal lány. Ha nem futnánk folyamatosan fölösleges köreinket (a színpadba beépített futószalagra szinte mindenki rááll). Ha a redőnyös könyvesbódét (Hamlet menedéke) nem zárnák le piros-fehér szalaggal, szóval, ha béke honolna a lelkekben. Továbbá, ha nem a félelem, a gyűlölet, a képmutatás zökkentene ki az időből, hogy stílusosan fogalmazzak. 

Hamlet és barátai, a wittembergi csoportként jelölt társaság az igazságot keresik – ezt nyilatkozta a rendező és a címszerepet alakító, budapesti, nagyon tehetséges Vecsei H. Miklós. Az előadásban a dán királyfi könyvei közé elvonuló halkszavú értelmiségi, nem kimondottan a tettek embere. Az én olvasatomban a fiatal férfi keresi önmagát, helyét a kusza világban (az egyetem, a saját körei buborékából érkezett haza, ahol már semmi sem olyan, amilyen volt), a szerelmet, birkózik apja szellemével, férfiküzdelmet vív anyja férjével, az új királlyal. Claudius (Szűcs Ervin parádés alakítása) igazi macsó, érzéki, harsány, magabiztos, birtokolja az asszonyát és a hatalmat. Mindez jár neki, s nagyon részegen ébred fel benne valamiféle bűntudat. (Claudius ittasan imádkozik, józan állapotában nem jut eszébe az égi hatalom). Gertrud (nagyon jó Kézdi Imola), a volt és jelenlegi királyné, feleség, ebben az előadásban, mintha nem tudná, hogy jelenlegi férje tette özveggyé. Talán a szerelemtől nem látta, mi történt valójában, de a lángolás multával mintegy meghasonult. A futópad nem visz sehová, Gertrud boldogtalan. Nem tudom, milyen férj lehetett a jó királyként emlegetett első férje, a Hamlet által csodált apa, de Kézdi játékából ítélve, az asszonynak mellette sem volt valami szabad, vidám élete. 

Ophelia (Tőszegi Zsuzsa szép alakítása) ebben az előadásban nem szende szűz. Szerelemes nő, aki apja és Hamlet között őrlődik, s úgy tűnik, a szerelmet választja. Az előadás végén várandósan jelenik meg, ami érthetővé teszi a jelenetet, amikor megölik. Talán ő mozgatja a szálakat, hozza szerelme tudomására, mi történt a távollétében, Ophelia tolja az üvegkoporsót, az ő hangján szólal meg Hamlet atyjának szelleme, majd cipeli az apja csontvázát. Erős nő, aki mindent elviselne, talpon maradna, ha hagynák.

Polonius (a most is nagyszerű Bíró József), katonai viseletben, szolgálja az éppen aktuális uralkodókat. Elengedi külföldre a fiát, fájó szívvel ugyan, de feláldozná a lányát, Opheliát. Lavírozni próbál, túlélni ezt is, mint mindent, ha lehet a hatalom közelében. Időnként fertőtlenítővel keni be a kezeit, nem tudom eldönteni, hogy a bibliai értelemben mossa a kezeit vagy betegségtől fél. Lehet mindkettő. Emlékezetes pillanat, ahogy hallgatózik, ahogyan Bíró arcán tükröződnek az érzelmek és az indulatok. Ő már mindennel leszámolt, de azért még élne egy kicsit. 

Rosencrantz és Guildenstern szerepeit nők játszák. Imre Éva és Pethő Anikó neonszínű parókájukban diszkó-lányok és harcos amazonok. Majd ugyanők rádióriporterek, akik a Sírásók szövegével hozzák a világ tudomására Ophelia halálát. Érdekes, ahogy Arany János fordítása bulváros stílusban hangzik. Ebben a rendezői elgondolásban érhető, sőt értelmezhetőbb kettőjük szoros kapcsolata a dán királyfival, az árulásuk pedig simán írható a féltékenység, a nagyravágyás rovására. 

Ebben a környezetben a könyvek menedéke mögül nem lehet a világ tudomására hozni az igazságot. Erre a színház való, talán az egyetlen művészet, amely mindenkoron a valósággal szembesít. Hamlet kiszórja könyveit, előadást rendez a kuckójában. Tompa mélyen hisz a színházban és az előadásában, a legerősebb és felkavaróbb az Egérfogó címmel ismert jelenet. A főhős nem komédiásokat hív eljátszani a színházba a jelenetet, hanem (briliáns dramaturgi megoldással) Claudiusra, Gertrudra és önmagára osztja a szerepeket. Szűcs, Kézdi és Vecsei H. bravúrosan váltanak egyik szerepből a másikba. A színház csodáját tárják elénk. Ebben a kizökkent időben nincsenek színészek, pojácák vannak, ők uralkodnak konkrét és átvitt értelemben. 

Laertes (Kiss Tamás dinamikus játéka) a dán királyfi ellenéte. Semmi gondolkodás, csak tettrekészség. Kinyilvánított bosszúvágy. 

Hamlet elfogadja a kihívást, beleáll a ketrecharcba. Felhorgad benne is a férfi – fél mondattal elárulja: edzett ő is. A wittemberi fiúk egyike, Bernardo (Buzási András) vállalja a bírói szerepet, Ostrick (Balla Szabolcs) a buméker, Laertesre fogad. A király és királyné Hamletre, aki akár győzhetne is. Ügyes koreográfia, szépek a harcoló fiatal férfiak. A terv viszont másképpen szólt. A hercegnek halnia kell. Ostrick odacsúsztatja a sniccert Laertesnek, de egyikük sem győzhet. Így van megírva. Gertrud tudatosan issza ki a mérget, Claudius sem élheti túl. Horatio és a fiúk értetlenül állnak. Feladatuk elmesélni a rémdrámát. Megérkezik A hírnök (Kicsid Gizella erős színpadi jelenlét), pontosabban visszatér. A kezdő jelenetben is bejött, átölelte Hamletet. Olyan, mint egy zombi. Élő halott, félelmetes a kinézete. Jelenléte nem túl biztató jövőt jósol. Fortimbras nem jön be, oda az erkölcsi igazság. Valami reménysugár azért mégiscsak van – állítja előadásával a rendező. A gyermek Hamlet (Lőrincz-Szabó Vencel) hangján szólal meg részlet Nehru indiai miniszterelnök 1948-ban, Mahatma Gandhi meggyilkolása után elhangzott rádióbeszédéből („…a fény kialudt az életünkből és minden sötétségbe borul…”) és II. János Pál 1978-ban elhangzott Ne féljetek című székfoglaló homíliájából, közben pedig a gyermek Ophelia (Viola Sára) hegedül. És felnőttként várandósan tér vissza. Talán a Megváltót viseli a szíve alatt. 

A Hamlet manierista darab, amit Tompa Gábor manierista stílusban állított színpadra. A zárójelenet az ő képe a világról, amiben élünk. A többi szövegi aktualitást Shakespeare szolgáltatja. No meg az egész előadás.

Kolozsvári Állami Magyar Színház

W. Shakespeare: Hamlet

Arany János fordítása nyomán

Rendező: Tompa Gábor

Dramaturg: Visky András 

Díszlettervező: Both András

Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremia

Zene: Vasile Șirli

Koreográfus: Jakab Melinda

Videó: Rancz András 

A rendező munkatársa: Veres Emőke

Szereplők: Szűcs Ervin (Claudius), Kézdi Imola (Gertrud), Vecsei H. Miklós (Hamlet), Bodolai Balázs (Horatio), Gedő Zsolt (Marcellus), Buzási András (Bernardo), Sinkó Ferenc (Francisco), Tőtszegi Zsuzsa (Ophelia), Bíró József (Polonius), Kiss Tamás (Laertes), Imre Éva (Rosencrantz), Pethő Anikó (Guildenstern), Balla Szabolcs (Osrick), Tőtszegi Zsuzsa, Lucian Chirila (Hamlet apjának szelleme), Kicsid Gizella (A hírnök), valamint Lőrincz-Szabó Venczel, Viola Sára

Fotók: Bíró István

február 18, 2022 | Pataki-Péter Andrea | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Párbeszéd-szimfóniák telefonra

Fám Erika Halló, Juli című regényéről (Holnap Könyvek Kiadó, Nagyvárad 2021)

 Fám Erika könyve nem sorolható be egy konkrét műfaji meghatározásba, leginkább egy kísérleti, lélekelemző párbeszédregény. Rendhagyó módon jeleníti meg két negyvenes éveiben járó nő élethelyzeteit, vergődéseit, kiútkereséseit. 

Juli és Anna telefonon beszélik meg mindennapi gondjaikat, életérzéseiket, egymásra és saját magukra vonatkozó reflexióikban társadalomfilozófiai, lélektani eszmefuttatások is felvillannak. A könyv hiteles és őszinte vallomás a női lélekről, gazdag jelentésrétegekkel, egy olyan mélypszichológiai “„gejzír”, ”, melyben feltörnek az eddig elhallgatott, elrejtett érzelmek, be nem teljesült álmok és elfojtott vágyak. A szereplők mindennapjaira rányomja a bélyegét a fásultság, magánéletük rutinja, egyhangúsága, kiüresedése. A közel fél évet felölelő telefonbeszélgetések ritmusát egymás terheinek, problémáinak le- és felvétele, állapotaiknak állandó kiegyenlítődése határozza meg. A regény alaptémái: két lélek láncreakciója, rejtett kincseinek, erőtartalékainak az előcsalogatása, érzéseik ide-oda rendezgetése, a testi-lelki nyavalyáik feletti fanyalgás finom iróniájaval átszőve. A humor végig oldja a feszült, drámai helyzeteket. A rendrakás, a takarítás, a káosz megszüntetését célzó kísérletek képezik a könyv egy másik alapmotívumát. Több beszélgetés fonalát a fölösleges, szükségtelen dolgoktól való megszabadulás vágya hatja át. Élénk párbeszéd folyik arról, hogy milyen módon lehet rendszerezni, szelektálni, átszűrni a szülőktől, nagyszülőktől átöröklött mintákat. 

Hogyan tudunk reagálni a bennünk örvénylő, fájó érzésekre, feldolgozatlan traumákra? Milyen megoldási lehetőségek, módszerek lehetnek elérhetőek és eredményesek számunkra? A feldolgozatlan múlt, a transzgenerációs örökségek egyre csak növekvő csomagokként terhelik személyiségüket. Ahhoz, hogy életük kiegyensúlyozottabbá, élhetőbbé váljon, meg kell szabaduljanak szorongásaiktól, félelmeiktől. Ezért van szükség az átöröklött traumák azonosítására és az önmagukkal való szembenézésre. El kellene varrni az elvarratlan szálakat, hogy azok ne adódjanak tovább gyerekeiknek és a velük való kapcsolat is feszültségmentessé váljon. Ehhez viszont segítség kell, amelyet egymás személyében találnak meg. Egymástól kapnak erőt, biztatást, megértést. Telefonbeszélgetéseik során tudatosítják és kimondják, hogy mi az, ami hiányzik az életükből, mi az amin változtatni kellene, hogyan oldhatnák fel magányukat és mi által nyerhetnének önbizalmat. Egymás gyógyító erejére támaszkodnak. Kiderül, hogy mindketten mélyponton vannak, egyikük sem érzi jól magát a bőrében, semmi nem alakul az elképzelésük szerint. Nem érzik magukat kiteljesedve semmilyen téren, de túl vannak a negyvenen és jó volna partot érni. Az otthontalanság érzése Julinál erőteljesebb, mivel 14 éve emigrációban él Amerikában (tipikus amerikai férjjel és két gyerekkel). Egyre jobban nyomasztja az érzés, hogy képtelen beilleszkedni az ottani társadalmi szerepkörökbe, idegennek és magányosnak érzi magát. Nem tudja levetkőzni kelet-európaiságát, hiányzik az anyanyelv és a szülőföld adta biztonság (ezért is érzi jobban magát olyankor, amikor Annával anyanyelvén beszélhet). Minduntalan kicsúszik a lába alól a talaj, emigránsként, nőként és újságíróként is keresi a helyét abban az országban, ahol nem értik meg, nem fogadják el, nem érdekel senkit (a férjét sem) magával hozott múltja, személyisége. 

„„Most elveszítettem a fonalat, amibe kapaszkodtam 14 éven át. Te jó ég, én már 14 éve itt vagyok Amerikában, a nagy jólétben, a szerencsében, egy idegen nyelvű férjjel, aki csak 2 szót tanult meg ezalatt az idő alatt magyarul. “Szia” és “köszi”. Na, ezekkel a szavakkal kell, azt hiszem, elbúcsúzzak tőle,  ezekkel a szavakkal kell elbúcsúzzak ettől a helytől, ettől a világtól, ettől az életérzéstől és szembenézzek  a hazugságaimmal és valóban, csak ennyit kell mondjak: köszi! Szia! Ennyi volt. Nem fogadott be ez a világ, mert én sem voltam képes befogadni ezt a világot. Na, de miket beszélek, haza nem tudnék menni és itt maradni sem tudok. Egy légüres tér ez az egész.” .” (40. oldal)

Mindezek ellenére keresi az elfogadást, önelfogadást, az önmegvalósítás lehetőségeit és a boldogság röpke illúzióit. 

Anna viszont otthon van, Kelet-Európában él, megvan számára a nyelv és a szülőföld biztonsága, de mindezek ellenére idegennek és otthontalannak érzi azt a világot, amelyben él. Élete kiüresedett, házassága közönnyé csupaszodott. Kétségbeesetten próbál helytállni nőként, feleségként, anyaként, de egyre inkább elidegenedik önmagától, férjétől és gyerekeitől. Nem érzi jól magát, belefulladni látszik a mindennapi rutin unalmába, kényszerébe. Elkeseredetté válik. De menekülésképpen ott van egy oázis, a barátnőjével való telefonbeszélgetés békés szférája. A közös sziget, a közös tér biztonsága. Egy hangnyira, egy gombnyomásnyira vannak egymástól, a bármikori elérhetőség lehetőségének a gondolata mindkettőjüket megnyugtatja. Az életük egyre inkább egy lélekkeringővé, baráti összefonódássá válik. Hangjukkal ölelik át egymást, szavaikkal képeznek közös erőteret. Nem ítélkeznek, nem fogalmaznak meg egymással szemben elvárásokat, nem követelőznek, hanem élet-kapaszkodókat, megoldásokat nyújtanak egymás számára. Próbálnak kikaparni valami fontosat mindennapjaikból, megtalálni magukban a még elviselhetőt, elfogadhatót, számba venni, hogy mit tudnak még adni környezetüknek. Megfogalmazzák, hogy mi az,  amitől boldogabbak lehetnének, finom iróniával reflektálnak arra a kérdésre, hogy milyen lehetőségei vannak egy negyvenes éveiben járó nőnek a lelki kiüresedés és a hiány feloldására, valamint az önmaguk és a társadalom által felépített falak lebontására.

„„Mert csak a pozitív, a szép és a jó kell mindenkinek. A negatív emberek elől mindenki menekül, és senki nem akar negatív lenni. Te miért nem szereted magad amikor le vagy pukkanva, miért nem vagy hálás az életnek, hogy megadta neked ezt  vagy azt a lehetőséget? Ha a jó dolgokra figyelnél, akkor sokkal jobban élveznéd a kicsi jót is, és nem vágyakoznál valami iszonytató nagy dologra. Miért nem tudjuk így látni a világot? Mert így tanítottak, ez a séma, ezt diktálja a közvélemény, a hagyomány, ez a trendi és akkor neked is úgy kell csinálni? És akkor megszabadultunk megint minden felelősségtől, mert mindent rányomtunk az őseinkre, a körülményeinkre és már-már sorszerűen látunk mindent. Gyere próbáljuk meg egy kicsit élvezni ezt a nagy semmit, amiben benne vagyunk, te is  és én is és ne akarjunk mindig kimászni.”(.”(71. oldal)

(tovább…)
február 1, 2022 | Ozsváth Zsuzsa | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Hétköznapi csalódások

Gianina Cărbunariu: Hétköznapi emberek. UArtPress, 2020

Bevallom, jó ideje azon töprengek, hogyan kezdjek neki ennek a szövegnek. Gianina Cărbunariu: Hétköznapi emberek. Kiadja az UatPress, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Kiadója. A DramArt sorozat első megjelent drámakötete, 2020-ban. Célja a mai dráma népszerűsítése a fordítás segítségével. A kötetben olvasható öt drámát Csűrös Réka és Patkó Éva fordította Boros Kinga szerkesztésével. Kétszázvalahány oldal. Hát így kezdek neki e szövegnek. Kicsit szorongok, mert Boros Kinga előszavát egy az egyben ide is másolhattam volna, hiszen majdnem minden fontos tudnivalót, kísérő információt leír a szerzőről, a szerző munkásságáról, a drámák keletkezési körülményeiről. 

Na de ebből még az olvasó, aki sosem tartotta kezében a kiadványt, nem fogja tudni, miről van szó. Gianina Cărbunariu 1977-ben született Piatra Neamț-on. Bölcsészetet, színházi rendezést és drámaírást tanult. 2017 óta szülővárosa színházának igazgatója. Ezek az alapok. Cărbunariu színházi munkáiról számos, magyar nyelvű print és online publikációs felületen (például Korunk, revizoronline.hu, Színház, Magyar Narancs, Játéktér, stb) megjelentek írások, ezek jegyzékét megtaláljuk a kötet végén is. Azonban nehézkesen lelhetünk fel publikált Cărbunariu szövegkönyveket, hiszen alkotói folyamatára jellemző a próbafolyamat során kialakuló, formálódó, és nem az előzetesen készre írt anyaggal való munka. Úgy is mondhatnánk, nem a szöveg hat a majdani előadásra, hanem az egész színházi közeg van hatással a témára, a szövegszilánkokra; a színpadi szöveg a színpadon éri el felnőtt – és mindig változó formáját. Ahogy Boros Kinga írja előszavában: [a szerző] azért ír, mert rendez. 

És ahogy hat rá a játéktér, úgy hat témáira a szociális, politkai közeg, amelyben él. Mert ezek a drámák korlenyomatai annak a világnak, amelyben élünk, annak az egészen, nyomasztóan közeli romániai társadalmi légkörnek. És amely oly zavaró, mint belenézni egy megrepedt tükörbe. Ez a kötet repedt tükör. Aki belenéz, kísértetiesen ismerős alakot vél felfedezni, de ez az alak fragmentálja és széthasítja azt az elvárást, amelyet látni szeretnénk: így paradox módon valóságos körülményeket teremt. Ez történhet akkor, ha a dokumentarizmus találkozik a fikcióval. Akár írhatnám alcímként: bármely hasonlóság a valósággal csupán a véletlen műve – már amennyiben a véletlent szerzői szándékként értelmezzük. Hát értelmezzük így. Cărbunariu előszeretettel használja műfaji meghatározásként (A tigris c. darabban konkrétan is) a mocumentary-t (angol mock = kicsúfolni + documentary = dokumentumfilm szavak keresztezéséből). 

Azért konkrétan kicsúfolásról nem beszélhetünk. A szerző nagyon jól ismeri a témáit, amelyek inspirálják alkotásait, utánajár, olvas, kutat, hiszen tudja, hogy akkor állíthatja élére hitelesen, ha ismeri a súlypontjait. Nem ítélkezik szereplői és a közegük felett, de bölcsen felmutatja sebezhetőségüket, korruptságukat, romlottságukat. Az igazságtalanságot. A kiszolgáltatottságot. A tehetetlenséget. A néző/olvasó csak ül és befogad, és ez a befogadói státusz szorongató, szűk, felháborító. A drámák szerzői-rendezői utasításaiból tisztán kivehető, hogy e szövegek látszólag interakcióra is hívják a (majdani) nézőt, de nem a lehetséges nézői reakcióra építik a cselekményszerű előadandót. Én, mint néző semmit nem tudok tenni annak érdekében, hogy az ábrázolt szituáció kedvezőbben alakuljon. Hiába vagyok empatikus és éleseszű, hiába indulnak be a fogaskerekek: ezek a szövegek megmutatják a problémát, de nem kínálnak rá megoldást. Nem is ez a dolguk, természetesen. A színházi térben még senki nem oldott meg szociálpolitikai ügyeket. De fontos, hogy ezek az ügyek nem maradnak a szőnyeg alatt. És irtózatosan vaknak és érzéketlennek kell lenni ahhoz, hogy az öt drámában felvázolt ügyek (mert mindet lehetne így is nevezni: ügy) ne legyenek élénken ismerősek, szinte hétköznapiak – akár olyannyira, hogy egy-egy replikát magam is folytathatnék, mert a civil valóságomban is tapasztaltam, hallottam már őket. Vagy ismerek valakit, aki ismer valakit, aki. Satöbbi. 

Egyébként ezek a szövegek valóban kérik a színpadot, és olvasás közben is láttatják a színpadot. Ez nem csak a szerzői utasításokból derül ki, hanem abból is, ahogyan az egyes darabok szereplői is reflektálnak saját szereplőségükre, és ki-be lépnek (teszem hozzá, látszólag) szerepből színészbe és fordítva. Ezek a váltások a nézőt (ja, mármint olvasót) sem hagyják hátradőlni, a *dramatikus színház maradék illúzióját is elveszik. De bármely hasonlóság a valósággal…

*Kivétel a kötet első darabja, a mady-baby.edu (ford. Csűrös Réka) című szöveg, amelyben három szerep(lő) történetrészleteit követhetjük végig.

No de visszatérek az írásom elején megmutatott zavarhoz. A zavar voltaképp onnét táplálkozik, amelyet nemrégiben jeleztem: hogy mennyire ismerősek ezek az ügyek. Töprengtem, mivel tudnám párhuzamba állítani ezt a zavaró ismerősséget. Aztán rájöttem. Olyanok ezek a drámák, mint az Erős Pista. Kicsit csíp, jócskán egészségtelen, de a miénk. Otthonosan otthontalanok. Akár ha az első szövegre gondolok (mady-baby.edu – ford. Csűrös Réka), amely a végletekig naiv, vagyis inkább elképesztően buta Mădălina történetét mutatja be, aki egy szebb és jobb élet reményében bedől Voicunak, kiköltözik vele Írországba, ahol el is kezdődik virágzó és csúfos karrierje mint mindenre kapható prostituált; szükséges egybeesések folytán pedig az Írországba tanulmányai miatt érkező Bogdannal hármasban vágnak bele a házipornó-készítésbe. Senki nem erre az életre vágyik, még ha itthon elviselhetetlen is.  

A tigris című szöveg szintén Csűrös Réka fordításában a nagyváradiak számára nem ismeretlen anyag: a Szigligeti Színház előző (2020/2021) évadában mutatta be az azonos című, méltán nagy sikernek örvendő A tigris című előadást Tóth Tünde rendezésében. A dráma valós hírből kölcsönzi anyagát: évekkel ezelőtt a nagyszebeni állatkertből megszökött a Mihaela nevű anyatigris, majd órákig sétált a városban, míg végül egy hivatásos vadász lelőtte. A szövegben ezt az esetet persze számos módon kifordítja a szerző, aki a dokumentumfilmekre jellemző eszközt használja: különféle társadalmi státuszokat, berkeket szimbolizáló szereplőket szólaltat meg, akik rendre elmesélik találkozásukat azzal a bizonyos Mihaelával. Ez a tükör nem csak törött, de görbe egyben. Ám azért szórakoztató is. 

A Szolitaritás című szövegben csupa általánosított szereplő – tanácsosok, polgármester, hivatali alkalmazottak, férfi, nő, taxisofőr és taxisofőr rokonai stb – alkotja a szerepköreiket jellemző torzképeket. A dráma minden jelenete önmagában is megállja a helyét, mert különböző jelenségeket dolgoznak fel. Az egyik jelenetben a színházi negyedik fal válik párhuzamává a roma közösség többméteres fallal történő szeparálásának a városlakóktól. Egy másik jelenetben a szinte rabszolgasorsú fiatal külföldi dadusok kiszolgáltatott helyzete villan fel. A következőben az Eugenia Ionescu nevű elhalálozott színésznő temetése körül kirobbanó botrányt követhetjük figyelemmel a képmutatás és a pénzéhség kommentárjával. Ez, és a további két szöveg Patkó Éva fordításai.

Az Eladó/For Sale darab a régen minden jobb volt, főleg Ceaușescu korában, mert ugyan szenvedtünk, de legalább mindenkinek volt munkája retorikára épül; a kommunizmust követően a földjeiktől megfosztott kisemberek tanácstalansága, eszköztelensége és nosztalgiája kerül középpontba. Hány hasonló beszélgetést, sóhajtozást hallunk akármely hétköznap, reggel a villamoson, a buszon hazafele. 

A kötet utolsó darabja a címadó Hétköznapi emberek, amelyben az úgynevezett whistleblower jelenséget járják körül az egyes jelenetek: mind megtörtént eseteket mutat be, a főhősök eredeti neveit használja Cărbunariu, és az egyes alanyokkal készült létező interjúkból is felhasznál szeleteket. Ők mind hétköznapi emberek, akik nem bírták szó nélkül hagyni a környezetükben, vagyis leginkább munkahelyeiken tapasztalt csalásokat, sikkasztásokat, visszaéléseket, kegyetlenségeket, és többéves harcba kezdtek a mindent eltussoló rendszerrel, munkáltatójukkal, a bírósággal, a sajtóval, az őket egy életre megbélyegző tömeggel. 

Azért azt hozzátenném, hogy a szerző mindig árnyaltan fogalmazza meg a társadalomkritikát, és bár kényelmesebb lenne, de nem osztja Jóra és Rosszra a világot. Hiszen néha csak egy hajszál választja el az embert attól, ami megpecsételheti sorsának alakulását. És a körülmények, persze. 

Szóval Erős Pista, mint ahogy korábban már megjegyeztem, ez a kötet. Nem hagy elkényelmesedni, és nem mondja azt, hogy régen minden jobb volt. Fontos szövegek ezek, emlékeztetők, vészjelzők, művészi dokumentumok. 

Ha lesz második kiadása, remélem, javított változat lesz, mert van pár nem túl esztétikus szerkesztési/tördelési hiba a kötetben. És a borítón jól látható pixelekből áll össze a felhasznált kép, amely gyanítom, nem alkotói koncepció. No de, a legfontosabb a dráma, az pedig van a szövegekben, nem is kevés.

január 6, 2022 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Ádámok, Évák, Luciferek

Silviu Purcărete temesvári Tragédia-rendezése

Ha rajtam múlna, a temesvári Csiky Gergely Színház Az ember tragédiája előadás szerzőjét így jelölném: Madách – Visky – Purcărete. Madách Imre klasszikusa, Visky András dramaturg, drámaíró szövegváltozata és Silviu Purcărete összetéveszthetetlen színházi nyelve olyan hármast alkot, amelyben a lényeg, a filozófia nem sérül, ellenben egy dinamikus, izgalmas, ízig-vérig kortárs előadást adnak elő a temesvári művészek. 

Hangsúlyoznám Visky drámaírói voltát, mert Az ember tragédiája szövegének átdolgozása messze meghaladja a dramaturgiai munkát: kétórás előadás szövegkönyvét komponálta meg a madáchi műből. Vágott, húzott, tömörített, összeékelt, mégsem volt hiányérzetem. Megtartotta a szövegvilág hangulatát, nem sérültek az eredeti mű arányai, „csak” megteremtette az előadáshoz szükséges dinamikát. 

Dragos Buhagiar díszlettervező teljesen beépítette a temesvári magyar színház nagytermét. Körben fából készült többszintes lelátók, középen a játéktér, négy bejárattal, három masszív, látszólag bádoggal fedett asztal. Boncterem – jut eszembe, anatómiai színház. Fentről nézzük az élveboncolást. Ez Purcărete színháza, tűpontos és mélyen húsba vág.

Vasile Şirli zenéje is elkezdődik, komoly, néha kakofóniába hajló, máskor mosolyra késztető, megint máskor megrázó, a kar (a nép) énekli, zengi, dünnyögi, az előadás szerves része, velejárója, mint a szöveg és a játék. 

Ballonkabátban, testszínű alsóneműben, fehérre festett arccal és testtel (a jelmezeket is Buhagiar tervezte) bábokra hasonlító nép járja állandó köreit, mást nem tehet, sem tere, sem akarata. Mindig mutatja valaki az utat, megmondja, mi helyes és mi helytelen. Ott jár közöttük Lucifer fekete öltönyben, kalappal. Hárman személyesítik meg a tagadás ősi szellemét: egy nő (Tokai Andrea) és két férfi (Balázs Attila, Bandi András Zsolt). Mindenhol ott vannak, váratlanul bukkannak elő, és ők mondják be, melyik szín következik. Üzletemberek, akik a világot mozgatnák, folyamatosan küzdenek az Úrral, de ebben az előadásban is elbuknak persze. Bármily reménytelen is az emberiség története, az ember hitből és reményből van összerakva. 

Purcărete a mindenség bemutatását veszi célba, és pantomimmal, szöveggel, zenével, kórusszínházi és bábjáték elemekkel építi fel a különös, ám érvényes világot. Egyik Lucifer kiválaszt a tömegből egy lányt és egy fiút, hogy elindítsa őket a megismerés útján. Két alma ereszkedik le az zsinórpadlásról, Éva nem éri el, Lucifer azonnal segít: vérvörös tűsarkút varázsol, amivel a nő már eléri a tiltott gyümölcsöt. Ez a piros cipő Éva azonosítója az előadás végéig. A temesvári előadásban ugyanis szinte minden nő Éva és minden férfi Ádám. A színész vonásaira emlékeztető szilikon maszkban emelkednek ki a karból, némán, gesztusokkal játszanak, miközben valamelyik járatban másik színész interpretálja a szöveget. Körbejár a két szerep. Évák és Ádámok vagyunk mindannyian. 

A korokat kiegészítők jelzik (fáraó fejdísze, sisak, rizsporos paróka stb.) meg persze a habitus. A hivatal, a pénz, a hírnév pillanatra kiemel a tömegből, a nép ünnepel. A pillanat elteltével ugyanaz a nép boldogan kiált halált az addig imádott nagyemberre. Megrázó az athéni kép, ahol térden csúszó, megalázkodó polgárok hallomás alapján ítélik halálra addigi vezérület. Hátborzongató, ahogy a párizsi színben parókás káposztafejekkel dobálóznak, mert olcsó az emberélet, szórakoztató a gyilkolás. 

Félelmetes, ahogy benzinnel locsolják és felgyújtják az eretnekeket, és szellemes, hogy a falanszter egy főzőshow, ahol a múlt csak alapanyag, és az eszkimó kép sincs agyondrámázva. 

Hatásos és üzenetértékű, hogy az előadás végén, amikor Éva közli Ádámmal, hogy gyermeket vár, Éder Enikő lágy hangon szólal meg, mint az Úr hangja, az Évák és az Ádámok virággal a kezükben összeölelkezve táncolnak. Ám ott settenkednek közöttük a Luciferek, mosolyogva figyelik az idillt. Akárhogy is forgatjuk, akármennyire akarnánk, hogy a szeretet, a béke legyen velünk, a világot a kétkedés viszi előre.

Ami a játékot illetti, mondanom sem kell, hogy a három Lucifer „viszi a tejfelt”, különböző személyiséget kölcsönöznek a „tagadás szellemének”, s alakításaikból nyilvánvaló: ők mozgatják a marionett-népet, ők veszik rá a tömegeket a lázadásra, miattuk kérdőjeleződik meg múlt és a jelen, s bár a zárókép derűsebb jövőt sugall, a jelenlétük elbizonytalanítja a derűlátásomat. Hiába a gyermek, a megváltó, ameddig ott toporognak a Luciferek, aligha számíthatunk Kánaánra. 

A temesvári Az Ember tragédiája előadásnak egyetlen szereplőjénél sem találni hibát. Évák és Ádámok tökéletes szinkronba hozzák a szerepeiket, a tömegjelenetek lenyűgözőek. Minden színész külön, jól megalkotott karakter, apró drámák előadói. 

Tanulunk valamit a múltból? Mire szolgál a tudás? Na, ezek az előadás kapcsán megfogalmazódott kérdések. Legalábbis, én ezeken sokáig gondolkodtam. Tegyék önök is, miután megnézték ezt a roppant izgalmas előadást. 

*

Temesvári Csiky Gergely Színház

Madách Imre: Az ember tragédiája 

Rendező: Silviu Purcărete

Dramaturg: Visky András

Színpadi szövegváltozat: Silviu Purcărete és Visky András

Díszlet és jelmez: Dragoș Buhagiar

Zene: Vasile Şirli

Rendezőasszisztens: Ilir Dragovoja

Szereplők: Aszalos Géza, Balázs Attila, Bandi András Zsolt, Borbély B. Emília, Csábi Anna / Vadász Bernadett, Csata Zsolt, Éder Enikő, Kiss Attila, Kocsárdi Levente, Lanstyák Ildikó, Lőrincz Rita, Lukács-György Szilárd, Magyari Etelka, Mátyás Zsolt Imre, Mihály Csongor, Molnos András Csaba, Hegyi Kincső, Tokai Andrea, Vajda Boróka, Vass Richárd, Tar Mónika

Fotók: Petru Cojocaru

december 24, 2021 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Amikor álomra hajtod a fejed

Kritika Visky Ábel Mesék a zárkából című filmjéről

Visky Ábel többszörösen díjazott alkotása három, börtönbüntetését töltő apát állít a fókuszába. A hangsúly itt az apán van. A rendező ugyanis ezt az attribútumot kiemelve igyekszik megmutatni a közönségnek a fogvatartott szereplők emberi oldalát. Elvégre az uniformizált börtönruha, a társadalom által ezekre az emberekre sütött bélyeg úgy kategorizálja az elítélteket, hogy az átlagembernek, ebben az esetben a nézőnek, nem igazán jut eszébe eljutni a megérteni vágyás regiszterébe. A többségi társadalom tagjai igyekeznek eltartani maguktól az erről való érdemi gondolkodást. Az igazságszolgáltatás tegye a dolgát. A bűnösök bűnhődjenek. Ne is lássuk ezeket a börtöntöltelékeket. 

Visky filmje azonban pont ezeknek a társadalmi rácsoknak a lebontására tesz kísérletet, úgy, hogy a rabokat felkéri arra, írjanak mesét otthon hagyott gyerekeiknek. A rendező-mediátor így hozza alanyait, egyben munkatársait, a rabokat, apai, fiúi, házastársi, egyszóval családtagi közelségbe. 

A mesék megírása csak az első, és nem is könnyű szakasza a mediációs kísérletnek. A második szakasz ugyanis a rendezői koncepciót követve az lesz, hogy ezek a mesék filmtestet öltenek. Pontosabban a megírt történeteket a gyerekek és a rabok egy közös produkcióban valósíthatják meg. A harmadik szakasz pedig a kész produktumok, a filmre vitt mesék készítők általi megtekintése lesz. Az apák és a gyerekek tehát egy filmbeli mesében a filmvásznon találkoznak, mint egy általuk megálmodott mesében, egy beteljesülő fiktív történetben. 

Az, hogy a rút valóság börtönfalait a filmeseknek a mesék segítségével sikerül lebontaniuk, csak az egyik vetület. Mert bár az ötlet és a koncepció véghezvitele valóban Viskyék érdeme, de a rendező és csapata nem éri be ennyivel. Szereplőiket egyenrangú partnerré teszik az alkotói folyamat során. Egyrészt a rabok és kinti családtagjaik egy dokumentumfilm alanyaiként vannak jelen, a kamerának nyilatkoznak a bekerülés okairól, a börtönlét monotonitásáról, a rokonok hiányáról. Ugyanígy a kinti családtagok beszélnek az apa hiányáról, a helyzet által teremtődött saját börtönállapotukról. Elvégre egy börtönviselt családtag története a család története is egyben, nagyban kihat a kint maradtakra is, főleg, ha azok gyerekek.  

Ezért is különleges Viskyék módszer-kísérlete. Hiszen a szereplők nem csupán passzívan állnak a rájuk szegezett kamerával szemben, hanem alkotótársként, a mesék megálmodóiként, tervezőiként, szereplőiként is részesévé válnak a vállalkozásnak. Ám nem is ez a lényegi vonás, amellyel Viskyék átlépik egy szokványosnak mondható dokumentumfilm kereteit. Hanem inkább az, ahogy a társkészítőkké váló rabok és családjaik, az álomvíziók megvalósítói, szembesülnek a mesékkel, pontosabban az, ahogy az összeállt kis történetek igazságát magukra vonatkoztatják ebben a terápiás jellegű alkotási történetben. A film szereplői aktív alkotókként ugyan, de mégis játszva, játékosan szembesülnek saját élethelyzetükkel. És ez is lenne a filmes módszer lényege. 

Az már csak plusz hozadéka a filmnek, hogy – a folyamatot végigkövetve – a néző is könnyen felhagyhat a fogvatartottakkal kapcsolatos, előre kódolt ellenérzéseivel, és mint megtévedt emberekre, családapákra, férjekre láthat rá ezekre a rabruhába öltöztetett, különben általában arctalan személyekre. A film ezáltal könnyen részvétet kelthet, de legalábbis a megértés iránti igényt teremtheti meg a nézőben. Mi több, bár valóban egy speciális helyzetbe van ékelve a történet, a néző mégis könnyen találhat benne olyan elemeket, amelyek a saját sorsára vonatkoztatva is érvényesnek tűnhetnek. Ki tudja? Egy közös mese megteremtése a családdal valószínűleg sokaknak jól jöhetne. Legalábbis ekképpen is értelmezhető Visky Ábelék filmje.

Muszáj kitérnem a film technikai kivitelezésére is. Hiszen a Mesék a zárkából a képi megoldások szempontjából is felettébb érdekes. Kürti István és Nagy Zágon ugyanis mintha inkább a magány megragadásáért lennének felelősek, és nem a börtönállapotok zord valóságának megszokott ábrázolásáért. Azért persze nem azt közvetíti a film, hogy vidáman elviselhető a börtönélet, de azért meg kell hagyni, elkaphat a néző egy-egy vicces jelenetet, mint például hogy egy rab az Escobar fia által jegyzett Apám, a drogbárót olvassa a priccsén elfeküdve. Ez a valósnak tűnő elem a film témáját tekintve akár kiszólás is lehetne.

A lényegibb azonban az, ahogyan a mesék képre vitelének folyamatába avatnak be minket, nézőket a filmesek. Nem könnyű mesét írni. Ez látszik abból is, hogy a rabok a megszokott mese-narratívákat veszik alapul. Az akváriumokkal nyugtató börtöntársalgóban egy aranyhal-történet születik. A Walt Disney mesefiguráját idéző kisfiú malackás ihletet ad a másik esetben. Illetve a fele-királyság történet is, habár némi fantáziadús többlettel, de szintén alaptörténetként jelenik meg mesealkotás közben. 

Ezeknek a kivitelezése két esetben animációs technikával történik, Marjai Petrának, Lovrity Katalin Annának és Mácsai Mikulnak köszönhetően, akik a családtagok által készített rajzokat használták fel, gondolták tovább a betétekben. Illetve az egyik mese-rész készítése során az egyik fogvatartott eltávozást is kap, hogy részt vehessen a forgatáson, akár egy valóra vált mesében. Félreértés ne essék. A filmes terápia nem fordítja át a személyes történeteket. Viskyék inkább arra tesznek kísérletet, hogy a művészet által a problémákra való rálátásban segítsenek. Nemcsak a munkatársaikká váló alanyaikra vonatkozik ez, hanem a nézőt is bevonni akaró kísérlet ez, sőt, a filmkészítők érintettsége is megérne egy misét, de az már egy másik elemzés feladata lenne. Mindent összevetve kíváncsi vagyok, hogy Visky Ábel marad-e ezen a vonalon; következő filmje hasonlóképpen terápiás jellegű lesz-e?

Mesék a zárkából / Tales from the Prison Cell

magyar-angol-horvát dokumentumfilm, 83 perc, 2020

Rendező: Visky Ábel

Operatőr: Nagy Zágon, Kürti István

Vágó: Hargittai László, Vághy Anna

Hang: Andor Horváth

Animáció: Lovrity Anna Katalin

december 5, 2021 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Nagy Romulus, a bölcs bohóc

Friedrich Dürrenmatt A színház problémái című írásában azt fejtegeti, hogy a komédia alapja a világ irracionalitása. A Nagy Romulus című színművét történelmietlen történelmi komédia alcímmel 1950-ben írta, majd többször átdolgozta, de a lényegen nem változtatott. Jó ideig divatos szerző volt tájainkon, a rendszerváltás után hátrébb szorult, de az utóbbi években ismét kikerült a „fiókból”, gondolom, újra felfedezték az irracionalitás és a komédia kapcsolatát. 

Hegedüs Géza Irodalmi arcképcsarnok című kötetében így foglalja össze a darab témáját és történetét: „A ’Nagy Romulus’ jelentéktelen, mégis emlékezetes történelmi alak, Romulus Augustulus, az utolsó nyugatrómai császár. Valójában a már teljesen legyengült birodalom utolsó uralkodója gyerekember volt, az uralkodás teendőihez nem is érthetett. A népvándorlás diadalmas barbár vezére, Odoaker ellenállás nélkül szállta meg Itáliát, bevonult Rómába, megszűntnek nyilvánította a császárságot és a kiskorú császárt megfosztotta trónjától. De megkímélte életét, sőt egy kellemes vidéki villát bocsátott rendelkezésére, és életfogytig járó jövedelmet biztosított számára. Sokkal későbbi kifejezéssel nyugalomba küldte. Példátlan történelmi példa. – Ez a témája Dürrenmatt komédiájának. Itt azonban Romulus Augustulus idősebb férfi, akit a biztos vég tudatában nem érdekel már az uralkodás, sokkal inkább kedveli a tyúktenyésztést, magát bölcsen ostobának tetteti. A nép pedig már megelégelte az egész ókort, követelik, hogy jöjjön a változás, jöjjön a középkor. Mulatságos célzás az időszakolás régóta közismert korszakváltási dátumára, amely szerint a Nyugatrómai Birodalom bukásával múlt el az ókor, és kezdődött a középkor. A fordulat pillanatait ábrázolja, illetve jelképezi az egész komédia. A császár mindenbe beletörődve várja a diadalmas germán vezér bevonulását. Háta mögött saját mellszobrával ül a trónon, amikor Odoaker belép. A rómaiak főleg azt tudják a germánokról, hogy ők találták fel a nadrágot. A belépő Odoakertől Romulus Augustulus mindenekelőtt azt kérdi, hogy a lábszárait fedő ruhadarab a híres nadrág-e. A győztes vezér meglepve válaszolja, hogy igen, mire a császár azonnal igen praktikusnak találja, és már javasolja is, hogy tömegesen gyártani kellene, bizonnyal jó üzlet lenne. A hódító megtudja, hogy a meghódolt, méghozzá békésen meghódolt császárt leginkább a tyúktenyésztés érdekli. (…). – Paródiája ez a nagy korszakváltásoknak, a történelmi alakok magánkedvteléseinek, az iskolai történelemkönyvek anyagának, és szatírája magának a szatirikus ábrázolásoknak.” 

Ezt vállalta színpadra állítani Bocsárdi László a szatmári társulattal. Vállalta, mert, ahogy tőle megszoktuk, rengeteg mondanivalója van a világunkról, rólunk, emberekről, és ahogy elmondja, az értelmes, tiszta és őszinte. Hát persze, csaptam a homlokomra az előadás végén, holott az elején kicsit értetlenkedtem. 

A színpadkép bezártságot, mozdulatlanságot, elszigeteltséget sugall. A címszereplő fehér tógát, a többiek elegáns, rangjukat jelző földig érő jelmezeket viselnek. És ott a két múmiaszerű, elemmel működő komornyik, a két rezonőr – mondom én –, a két hű, sokat látott szolgáló, akik szerintem tudják, mi forgat a fejében a császár. Nagy Romulus (Nagy Csongor Zsolt) ugyanis birodalmával együtt halni készül, de addig szeretné véghezvinni a tervét. A terv a darab, illetve az előadás kulcsmondatában fogalmazódik meg: pár év béke a világnak. Nem könnyű feladat, tekintve az udvart és a családját, akik saját pozíciójukat, jómódjukat féltik.  

(tovább…)
december 4, 2021 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A siker receptje – Lakos Nóra: Hab

Többször is bebizonyosodott már, hogy a határon túli színjátszás tehetségeire szükség van a magyar filmben. Ha csak az utóbbi évek filmtermését vesszük, akkor Kerekes Vica az Apró mesék főszereplőjeként irányította magára a rivaldafényt, Mátray László mélyremenően ábrázolta az elkényeztetett, ugyanakkor elnyomott fiú szerepét Bodzsár Márk Kojotjában, vagy Szikszai Rémusz hatalomra törő diplomatája is emlékezetessé válhatott sokaknak A berni követből. Hogy csak az alább elemzendő alkotás színészeit említsük.

Úgy tűnik, hogy Lakos Nóra rendező és forgatókönyvírótársa, Fekete Fruzsina is spendírozott arra, hogy már bizonyított színészek, ugyanakkor nem elhasznált arcok jelenjenek meg új filmjükben a vásznon. A siker sokszor a szereplőválasztásnál dől el. Tudjuk, hiszen a romantikus komédiáknak van hagyománya a magyar filmben. Nyomon követhető a műfaj evolúciója, még akkor is, ha nem Jávor Pál, Tolnay Klári és Kabos Gyula lebeg a szemünk előtt, amikor egy napjainkban készült szerelmi vígjáték sikerének a mibenlétét elemezzük. Pedig a recept nem sokat változott. Próbálkoztak ezért többen is a régi alapanyagokhoz nyúlni. Igaz, az 1999-es Hippolyt nem tudta megismételni az 1931-es sikerét. Mint ahogy a Meseautó remake-jéről is nyugodtan ki lehet jelenteni, egy reklámfelületként szolgáló blődli lett belőle.

A magyar romkom persze sokszor amerikai vagy francia, olykor olasz sikerrecepteket követ. Ezeket sokszor az új idők Jávor Pálja, Csányi Sándor bumfordiskodta végig. Az ő megjelenése a vásznon egy ideig sikerre is vitte a műfajt próbálgató magyar filmeket, ugyanakkor fémjelezte azt is, hogy a magyar romkom egyedi ötletek nélkül nem újulhat meg. Így bonviváni arca megmaradt a középszer fokmérőjének. Őt mostanság mintha Mészáros Béla váltaná a szerepkörben. A kicsit esetlen, de ezért emberinek tűnő és szerethető hősök terepén most ő az ügyeletes. Persze nem is annyira a színészek hibája, hogy az áttörés nem történt meg. A gond inkább az, hogy egyelőre nincs a műfajban készült magyar filmeknek felismerhető karakterjegye, illetve csak félig-meddig sikerül az ismert panelek elegyítése.

Igazából nehéz is ez. Nehéz a műfajban olyan alkotást létrehozni, ami egyedien használja fel a romantikus paneleket, ugyanakkor úgy adagolja és rétegzi a humort, hogy attól szívből felnevet az ember. Nem is nagyon sikerül ez, pláne, hogy a nemzetközi sorozatipar könnyebben kiszolgálja ezeket az igényeket. De nézzük meg, mit hoztak az utóbbi évek a magyar filmben. Ott van a színházi előadás sikerét meglovagolni vágyó Kölcsönlakás. A párkapcsolati csömörre rávilágító Nyitva. Az olasz sikeren felbuzdult remake, a Búék. A hazugságon alapuló félreértést tűrhetően hozó Seveled. A már a plakátjában is igénytelenséget áruló, és azt a továbbiakban sem meghazudtoló Most van most. És bár a romantikus szál kevésbé izzik benne, de a Pesti balhé is ide sorolható. Illetve a nemrég bemutatott Becsúszó szerelem is próbálja tágítani valamelyest a kereteket.

Lakos Nóráék munkáján is látszik, hogy igyekeztek filmjükbe csempészni egyedi elemeket. Mint ahogy az is érződik rajta, hogy a női szemszög került előtérbe. Azt meg, hogy a szerelmi vígjátékokban miért az a trend, hogy a főszereplők negyven körüliek, csak a jó ég tudja. De nincs ez másként a Habban sem. A helyszíneket itt is szabadjára engedett lakberendezők teremtették meg. Így a valóságtól némileg elemelkedett hangulatú környezet segít abban, hogy ne várjuk el a történet valószerűségét. Ugyanakkor Lakosék annyira nem szállnak el a történeti szálat illetően, hogy egy egyedi mesevilágba repítsenek bennünket. (Gondoljunk itt, hogy a magyar ugaron maradjunk, a Liza, a rókatündérre.) 

Vázlatosan a cselekményről: a szerelmi csalódottságtól szenvedő törékeny Dóra (Kerekes Vica) egy tip-top kis cukrászdát üzemeltet, melynek brandje a filmtörténet nagy szerelmeire van felépítve. Az álmodozó lány azonban a csőd szélére kormányozza a boltot. Egyetlen kiút, ha megnyeri az életvezetési tanácsokkal bíró Guru (Szikszai Rémusz) által meghirdetett versenyt. Ami – a család az család alapon – nem szingliknek van megteremtve. Így Dóra felbérli az útjába kerülő jóképű fogorvost (Mátray László) és a haknikból élő szomszéd kisfiút (Gyarmati Erik), hogy alakítsák a családját a versenyen. Ez ágyaz meg a vígjátéki környezetnek. Gondolom, nem lövök le semmit azzal, hogy megemlítem, a „fiatalok” némi gyötrő súrlódás után egymásba szeretnek.

A film erénye, hogy jópofa képi megoldásokkal van gazdagítva. Illetve az is, hogy a zenei igényesség is érződik rajta. A legnagyobb hibája pedig talán az, hogy a két főhőst játszó színész annyira távol van egymástól, mint Váradtól Kamcsatka. Nem igazán érthető, hogy az elvarázsolt lánynak, aki annyira nem is elvarázsolt, miért tetszik meg ez a büdöslábú tahó. Mert Mátray egy ilyen sármőrt formál meg, és ezen az sem segít, ha néha feltesz egy szemüveget. Azt meg pláne nem lehet érzékelni, hogy a jó státuszú, jó svádájú férfihősnek akár egy percre is erre a kissé dilinyós cukrászlányra lenne igazából szüksége. Ennyit a szerelemről.

A legfőbb romantikus szál nem igazán működött tehát. A komikusnak szánt jelenetekkel meg az volt a baj, hogy nem nevettettek meg. Az igyekezet látszott persze. Kovács Lehel és Láng Annamária jurtákból szabadult kettőse vagy Elek Ferenc és Pálfi Katalin női elnyomáson alapuló párosa színészileg teljesen rendben voltak. Csupán a helyzetek és a párbeszédek nem voltak igazán erősek. Egyedül a kissrácot alakító Gyarmati Eriknek volt pár humoros jelenete. Azok jól is működtek. Mindent összevetve: nem a Hab fogja az egekbe emelni a magyar romkom műfaját. Elképzelhető az is, hogy a szerzők pár jó ötletet sutba dobtak a forgatókönyvfejlesztés során. Ha így volt, kár értük. Mert így annyi maradt, hogy Mácsai Pál cameózhatott egy jót végre. Mondjuk, ő meg is érdemelte. 

október 14, 2021 | Ozsváth Zsuzsa | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Időnk, rövid történet

Háy János: A cégvezető. Európa Könyvkiadó, 2020.

„Minden életnek egy változata van, az, amit élünk” – ugrott be a Hozott lélek novelláskötet tételmondata, miközben A cégvezető című regényt olvastam. Bár A cégvezetőben is van egy változata ennek a mondatnak, illetve maga a főhős, a cégvezető, aki nem is annyira hős, mint amilyennek gondolja magát, de erről majd később, szóval a cégvezető maga is ezzel a problémával küzd, ami tulajdonképpen pont a saját életének a megélt változata.

Ahhoz, hogy Háy János legutóbbi, A cégvezető című regényéről tudjak írni, először is illendő volna meghatároznom az olvasói attitűdöt, amit képviselek. Alapvetően nem vagyok kritikus, mert magam is szerző vagyok, tehát akkor szerzőként olvasok egy másik szerző könyvét. De ez sem határoz meg, ahogyan irodalmár sem vagyok, tehát inkább olvasóként olvasom egy szerző könyvét. És végül is olvasó sem vagyok, mert már a fülszöveg predesztinál egy metaforikus sorsra: magam is cégvezető vagyok. És mert az első perctől fogva kibiztosítom a kényelmes fogyasztói perspektívát, a továbbiakban már mindig ott villog a sárga, hogy felelősséggel tartozom az olvasottakért, hiszen magam is vezetek egy életet, mégpedig a sajátomat. És elkerülhetetlen a szembesülés, hogy a saját életemet nem dramatizálja egy író, ahogyan a cégvezetőét sem, még akkor is, ha a szöveg elbeszélői hangja többször is figyelmeztet arra, hogy ezt a szöveget egy élő entitás jegyzi (az író), de látszólag, azaz az éppen megképződő fikció szabályai szerint neki sincs sok beleszólása a történetfolyamba, csak pontosan annyi, amennyit a szereplők elbírnak az adott történések keretein belül. Fifikás írói gesztus, amely kimondja, hogy a szerző maga amolyan szemtanúként, írnokként van jelen a főszereplő története körül, amely történet javarészt az egyes szám második személyű megszólalás végett egy ideig egészen profetikus, emelkedett, majdhogynem élettől elemelten visszhangzik, holott semmiféle dicsőséget nem tudhat magáénak, sőt, éppen ellenkezőleg.

A cégvezető története – ha nagyon lecsupaszítjuk a főszereplőhöz rendelt történéseket – nevetségesen egyszerű: adott egy családos férfi (történetesen a pénzcsinálás bajnoka), aki a rutin és az évek és számok és ideák sodrásában nem veszi észre, hogyan reccsen meg maga alatt a jég, válik számára idegenné a változó világ és benne saját maga, és ahelyett, hogy némi önreflexió segítségével újratervezze életét a meglévő keretek szétrúgása nélkül, hagyja, hogy egy külső akarat vegye át az irányítást fölötte. Feltűnik egy új és fiatal nő, gyorsan beleszeret, és ebben a kapcsolatban látva a megváltást, elhagyja feleségét és gyerekeit, és új családba kezd a másikkal. És hát ez a kapcsolat nem váltja be áldásos hatásainak ígéretét. Ezzel még nem lőttem le semmilyen poént, ugyanis a könyv kilencven százalékának ez a váza, illetve erre épül, és erre az alapra tevődik az a sok-sok réteg élet és élettöredék, amelyekbe röpke bepillantást nyerünk, és mutatja meg nekünk hol a cégvezető hangja, hol az a hang, amely elbeszéli a történetet.

(tovább…)
szeptember 14, 2021 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Valami furcsa pompa

Ifj. Vidnyánszky Rómeó és Júliája Kolozsváron

Ember nincs, aki egyszer ne látta volna, de legalább ne hallott volna Shakespeare szerelmi tragédiájáról, a Rómeó és Júliáról. Mindenki tudja, miről szól, mi történik a két szerelmessel a végén. A színházba járók a többi szereplőt is ismerik, sőt, olyan is van, aki szinte kívülről tudja a monológokat, a párbeszédeket. Sok van belőlük, hosszúak, majd’ hogy nem azt írtam, unalmasak. Illendő vagy sem bevallani, én ezt a művet nem szeretem. Számtalan feldolgozásban láttam színpadon, filmen, tévében, különböző nyelveken, különböző neves és névtelen rendezők, színészek előadásában, de magaménak érezni a tragédiát, nem sikerült.

Két oka van, amiért elutaztam Kolozsvárra megnézni ifj. Vidnyánszky Attila előadását: azt írja a plakáton, műsorfüzeten, hogy Shakespeare nyomán. Láttam Wojczek-rendezését, amiből számomra az derült ki, hogy a fiatal alkotónak véleménye van a világról, korunk emberéről, társadalmáról, és el is tudja mondani. Harsányan, de jó ízléssel és arányérzékkel kiáltja, hogy valami nagyon nincs rendjén. Kíváncsi voltam, mit kezd a klasszikusnál is klasszikusabb szerelmi tragédiával.

A kolozsvári Rómeó és Júlia első percétől az utolsóig érdekes, meghökkentő, dinamikus, szellemes groteszk játék, egy akkora slusszpoénnal, hogy majd’ elájultam a gyönyörűségtől. A színpadon berendezett játéktér lehet római fürdő és cirkuszi porond, én utóbbit részesítem előnyben. Ebben az előadásban a herceg kikiáltó, narrátor, stand-up komédiás, mikor, hogy kívánja a játék. A Dajka játékmester, Montaguék és Capulették lehetnének ugyanaz a család, csak utóbbiban a férfi szava a döntő, Mercutiot nő alakítja, Benvolio kétnemű (fiú, de mellei vannak), Paris és Tybald nem kimondottan nemesek és urak. A jó Lőrincz barát élettel-halállal kísérletező bohóc. A két fiatal, Júlia és Rómeó a szerelem édenéből csöppennek szemfényvesztő, őszintétlen világunkba. A manézsban a festett clownok között ők a légtornászok. Ég és föld között élik meg szerelmüket, a kupolából függő szeren hangzik el a nászuk utáni ismert párbeszéd. Tudják, a pacsirtás.

Ifj. Vidnyánszky az emberi kapcsolatokat vizsgálja képmutató korunkban, és keresi a tragédia okát, ha úgy tetszik, a felelősöket. Viszonyokra, bizalomra kérdez rá, szülő és gyermek, házastársak, barátok, szerelmesek között. Izgalmas, ahogy a három barát – Rómeó, Mercutio, Benvolio – kapcsolatát firtatja, a három fiatal egymás iránti érzelmeit.

Ki a felelős a fiatalok tragédiájáért? A szülők meg sem hallgatják gyermeküket. A társadalomban a harc a férfiú erény. Kulcsmondatnak tekintem az előadásban elhangzott kérdést: „Kivont szablyával békét prédikálsz?” Az egyház a hazugságot többre tartja, mint a házasságon kívüli szerelmet. A barát szemmel láthatóan ujjong, hogy a kísérlete sikerült, a szer hatott, a lány tetszhalott. A Dadus csupa jószándékból, de számot nem vetve a következményekkel, mintegy játéknak tekinti a titkos légyottot.

Kérdések, amelyekre nekünk kell megtalálni a válaszokat. Az én olvasatomban senki nem vállalja a felelősséget. Következmények nélküli világban élünk, melyben mindig mást okolnak: a körülményeket, a futárt, akárkit, bárkit, csak nem önmagukat. Meg aztán a jó Lőrincz barát azt mondja: „Boldog, ki ifjan már a mennybe térhet”.

Az előadás nem válaszokkal szolgál, hanem groteszk jelentekkel, élő zenével, fergeteges játékkal, remek poénokkal, lírával, nevetéssel, kemény gyomrosokkal. Kifejező, eklektikus, néha bohócruhákra hasonlító jelmezek, valamint szellemes, beszédes koreográfia egészíti a képet. Valami furcsa pompa lengi körül az egészet, nem tudom megfejteni, mi az, nem is kutatom, színház ez, remek színház, naná, hogy elvarázsol.

A színészek parádés játéka pedig lenyűgöz, ahogy váltanak a groteszkről a lírába, a komédiából a drámába és fordítva. Egy hangsúllyal, tekintettel, gesztussal, mozdulattal képesek egész történeteket elmesélni. Kézdi Imola úgy affektál, mint a gazdag férfiak felesége szokott, és elhallgat, mint a leigázott asszonyok; Szűcs Ervin Capuletje azt hiszi, attól erős, mert parancsol; Albert Csilla csupa élet Dadusa időnként megsértődik és ellenállhatatlan. Váta Lóránd vérbeli komédiázása, Imre Éva vibráló Mercutioja, Farka Lóránd (Paris) színei, hangjai, Bodolai Balázs (Tybald) önteltsége, Bogdán Zsolt sunyi Lőrincz barátja, Gedő Zsolt (Benvolio) ezer színű, hangú játéka, Kiss Tamás (Rómeó) kamaszos bája, hiteles játéka, Román Eszter érzékeny őszintesége, mind telitalálat. Nemhiába híresek a kolozsvári színművészek, csak velük lehetett hitelesen színre vinni ezt a groteszk kortárs előadást. És sok mást is – teszem hozzá. Román Eszter, Kiss Tamás és Gedő Zsolt a színház újoncai, ez az első bemutatójuk. Szépek, fiatalok, tehetségesek. Pompásan beleillenek ebbe a rendkívüli társulatba.

Az előadásban fellelhető apróbb hibák nem a színészek játékában keresendők, de ennek az előadásnak az esetében ezeket firtatni, sima kekeckedésnek tűnne.

A rendezés bravúrja, hogy a Rómeó és Júlia nem aktualizált, hanem aktuális. Ifj. Vidnyánszky Mészöly Miklós fordítását használta, nem írta, íratta át mai nyelve a tragédiát. Meghúzta, betoldott, improvizációkat használt, s ettől lesz élő, eleven, dinamikus, izgalmas, no meg attól – nem győzöm ismételni –, ahogy a színészek interpretálják. Attól aktuális, hogy a mában, a bennünk megfogalmazódó kérdéseket teszi fel, a minket, ha úgy tetszik, a társadalmunkat foglalkoztató problémákat vet fel.

Az előadás vége pedig hatalmas poén, s egy nagyszerű, felemelő gondolat: bárhogy is fordulna a világ, a szerelem, a szeretet örökké megmarad.

Ifj. Vidnyánszky előadása nem politizál, csak betartja azt, amit Hamlet királyfi kér a színészektől: a szóhoz illeszti a cselekményt, és a cselekményt a szóhoz. No, de Cseh Tamás is megmondta: nagy ravaszdi ez a Shakespeare William.

Szóval, hogy hogy nem, én megszerettem ez a tragédiát, legalábbis ezen a színházi nyelven elbeszélve.

(tovább…)
szeptember 1, 2021 | Kocsis Csaba | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Elsőkönyves sikertörténet

Szűcs Péter: Dharma
Egy család regényes története a Tiszától a Gangeszig
Libri Kiadó, 2021.

          Biharország újabb íróval színesedett. Nem is akármilyennel. A Libri Kiadó gondozásában jelent meg a berettyóújfalui születésű Szűcs Péter könyve, a Dharma és rögtön az eladási sikerlisták élére került. A három idősíkban játszódó történet, egy család regényes története a Tiszától a Gangeszig vagy inkább a Berettyótól a Gangeszig, hiszen az egzotikus helyszínek mellett jelentős helyet foglal el Biharnagybajom és Berettyóújfalu is a könyvben. Kevés elsőkönyves szerző tudhat magának ilyen sikert. 2016-ban a szerző azt nyilatkozta egy interjú során, amely a Biharországban jelent meg, hogy „Az újságírói hitvallásom legfontosabb része az, hogy mutassuk meg a tehetséges embereknek, hogy el lehet érni mindent. Ikonokat, példaképeket kell állítani az emberek elé.” Kulturális újságíróként a divatban is elmerült. Először egy francia, majd egy amerikai divatlaphoz került, és nagyon jól érezte magát a kreatív emberek között. A Marie Claire magazin vezető szerkesztője volt, majd az InStyle magyar kiadásának főszerkesztője. Azt mondta nekem akkor, hogy teljesen mindegy, hogy mi áll az ember neve után, hisz „mindig is újságírónak tartottam magam.” Nem sokkal később elindította utazási blogját, a PetersPlanetet, amely az idén nyáron már öt éves. Szépirodalmi ambícióit ügyesen titkolta, bár 2004-ben megnyerte a Litera.hu, a Goethe Intézet és a berlini Kafka folyóirat közös irodalmi pályázatának közönségdíját Kafka a fa alatt című írásával. Látszik, hogy szereti a falut, ahonnan a szülei származnak, ahol a nagyszülei éltek, ahol Szűcs Sándor és Váncsa István is született.     

          Az első rész, István és Mária története. Rio de Janeiro, Biharnagybajom, Budapest, New York a nevezetes helyszínek. Látszik, hogy itthon van a falujában, ahol az eperfa „egész évben nyugalmat és biztonságot kínál”, ahol nyáron „kiszárított tehénlepénnyel gyújtottak be a tűzhelyen”, ahol „jó korán ki kellett menni a határba, hogy megforgassák a tehénlepényeket”, mert „mindkét oldalának ki kellett száradnia a napon, hogy aztán lángra lobbanjon”! Erre még Móricz is rácsodálkozott hajdanán, hogy milyen leleményes a sárréti ember, de hát a szükség nagy úr! Az egész regény olvasmányos. Szerzője könnyedén és élvezetesen ír. Tudom, hogy szereti és ismeri Amerikát, de engem – ebben a részben – a bajomi történéseken túl a budapesti forradalmi események fogtak meg, mert a történelmi hűséghez alapos kutatómunka kellett. Úgy láttatja az eseményeket, hogy azok az olvasót is magával sodorják.

          A második rész Tamás és Andrea története egy párizsi fejezettel indul, majd visszavezet minket a nyolcvanas évek Berettyóújfalujába. Grecsó Krisztián jutott az eszembe, aki 2011-ben, a Magyar Narancsban úgy nyilatkozott a nagy visszhangot kiváltó könyvéről, hogy »a Pletykaanyuban bizonyos szegvári emberek magukra ismertek, és sérelmezték, hogy előnytelen színben tüntettem fel őket. (…) Szerintük olyan mértékben hagytam meg a szereplők eredeti vonásait, hogy könnyedén azonosítani lehet őket. (…) Nem a valóságot akartam mindenekelőtt tükrözni: a könyvbéli Szegvár egy általam megírt és „eltorzított” Szegvár. Nem azonos a községgel: nem kérhető számon a valóság.«  Lehet Szűcs Péternek is fejére olvassák néhányan, hogy előnytelen színben tűnnek fel a regényben a legnagyobb jó szándék ellenére is. Aki Újfaluban él, akaratlanul is mást fog találni egy-egy megrajzolt alakban. Szinte teljes a kulturális körkép, amelyben az író láttatja szülővárosát és környékét. Konrád György azonban nem újfalui születésű, bár egész gyermekkorát Berettyóújfaluban töltötte az apai házban, hanem Debrecenben látta meg a napvilágot. A leltárt azonban kiegészíteném Jelenits Istvánnal, a Magyar Corvin-lánccal kitüntetett Széchenyi-díjas piarista szerzetessel, Pilinszky kiváló ismerőjével, mert ő valóban a város szülöttje, nyolc évig lakója is és ugyan úgy díszpolgára is, mint Konrád György vagy Makk Károly. A tisztviselőtelepen volt a házuk, amelyben egy ideig a regényben is megemlített Lenin körúti óvoda is működött. Aztán ebben a részben egyszer Biharnagybajomban találjuk magunkat egy disznótorban, ahol befejeződik István és Mária története.

          A harmadik részben Lénát ismerjük meg. Szentpétervártól a Gangeszig utazunk. Oda, ahol az eddig nem ismert gyökereit kutatja a lány. Az apa, ha tudott volna a születendő lányáról a Dharma nevet adta volna neki. „A szó maga szanszkrit, és nehéz visszaadni a jelentését más nyelven, mert rendkívül összetett. A hinduizmusban a dharma a természet örök törvénye, a létezés igazsága. Az elkerülhetetlen életfeladat és a kötelesség. Az összhang, a külső és a belső harmóniája, a tökéletes jelenlét.” Olvasom a befejezést, Léna belső monológját, ami nekem Szűcs Péter hangján szólal meg: „Azért jöttem Biharnagybajomba, a házba, ahol dédanyám lakott, hogy írjak, megírjam a történeteiket, és ezáltal rendet rakjak saját lelkemben is. Átadtam magam a körülöttem honoló csendnek és újra megpróbálkoztam azzal, ami még nem ment könnyedén: hálát adtam azért, amit kaptam. Mindenért, amitől az lehettem, aki. Azért, hogy közelebb kerülhettem azokhoz a világokhoz, amelyeknek a létezéséről korábban nem tudtam…”

          Szűcs Péter azért született a világra, hogy mindenütt otthon legyen benne. Most a Kilimandzsáró megmászására készül. Azt javasolták neki, hogy az útja előtt érdemes egy pár napot 2500 és 3000 méteres magasságban létezni, ami előre segíti majd a testet ötezer-ötszáz méter felett.  A Dharma is magaslatokba repít. Nem érezni azt, hogy ez egy elsőkötetes szerző munkája. Konrád György az emlékek között korcsolyázik regényeiben, Szűcs Péter kontinenseket szel át és a kultúrák között szlalomozik. Első regényével már eljutott az irodalom magaslati táborába. Várjuk a csúcstámadást.