„Készülnek fényképek – ritkán –, úgy, ahogyan az élet ír. Érzékenyen érint, amit látunk, meghat, elgondolkodtat, olykor igazságot oszt, de legalábbis igazságérzetet mozgat. Ilyenkor csupán rögzíteni kell, ami elénk tárult. De látnunk kell az arcokat. Portrék rakosgatása, e könyv írása közben legalább ennyit el kellett mondanom. Hogy szenvedélyesen érdekel az arcok igaz arca. És oly változatos látványaik is.” Szávai Géza mindezt legújabb könyvében, Az életed, Polcz Alaine Asszony a hátországban (PONT Kiadó Budapest, 2021) annak a dilógiának az első kötetében mondja, amelyben emléket állít Mészöly Miklós kiemelkedő prózaírónak és feleségének, a klinikai pszichológus, író Polcz Alaine-nek. Bő egy évtizeden át nem csupán szomszédok voltak a kisoroszi hétvégi házaik révén, de mélységes barátság is összekötötte őket. Ennek az írott emlékműnek a rendíthetetlenül szilárd alapját az egymás mellett megélt idők során készült rengeteg fényképből „húzta fel” a szerző. Szávai ismételten tér vissza egy-egy rövidebb-hosszabb magyarázattal, melyek közül az alább következőt idézném, mert ez tűnik a legátfogóbbnak és a sokatmondóbbnak: „Hiába házaspár, Alaine nem Miklós, Miklós pedig nem Alaine. Ha a házasságuk érdekel, akkor is – elsődlegesen és külön –, úgy, mint „Alaine házassága és/vagy Miklós házassága.” Amikor elhatároztam, hogy a tengernyi fotóból – „képaláírás-elvű” – könyvet állítok össze, tudomásul kellett vennem, hogy egyszerűen képtelen vagyok kettejükről együtt, vagyis egy („közös nevezős”) könyvet írni. Az a könyv nem lenne igaz – hiába lenne tele fényképekkel. (…) Szóval megtámogatott engem a különelvűségben az, amit annyiszor megtárgyaltunk Mészöllyel, erősítve magunkat és egymást. Az írás – intellektuális létezésünk alapja – magányos aktus. Nem csoporttevékenység. Tehát egyenként egy-egy pillért alkotunk. Pillérként érzékeljük, tudatosítjuk magunkat. Természetes, hogy tudunk sok más pillérről, mint akár a hídpillérek, meg mint a sok többi pillér, de sajátságos pillér-mivoltunkon – a valóságon! – ez már mit sem változtat.”
Az eddig elmondottakból is – feltehetőleg – kitűnik, hogy a Szávai-könyv műfaji besorolása szinte lehetetlen. Nem hagyományos életrajz, nem visszaemlékezés, nem naplószerű feljegyzéssorozat, nem portré, hanem lényegében mindezekből egy-egy jellegzetesség, s valójában nem is egy, hanem két házaspár együtt-külön töltött hétköznapjai jelennek meg, az egész szövegen pedig átfénylik a két igazi házasság lényege, a boltív-motívum. Amint a Zsidó Ferencnek adott interjúban is fogalmazott: „A házasság felől nézni emberéleteket?! Inkább fordítva. Én például Ilonát huszonhárom éves koromig nem is ismertem… Ezért írok külön-külön Polcz Alaine-ről (Az életed, Polcz Alaine /Asszony a hátországban) és Mészölyről (A templom és kilincse / Az élet és Mészöly Miklós). De ahogyan a házasság összeköti ezt a két embert, a két külön kötetet is dilógiának nevezem. Mert „összeállnak” a könyvek is. Magamban paradoxonszerűen fogalmazom meg: a DILÓGIA ebben az esetben olyan TRILÓGIA, melynek harmadik kötete az első kettőből épül fel az olvasó tudatában, mint az első két kötetből – és a két életből – összeálló boltív. Nemcsak Mészölyéken, hanem saját magam és feleségem kapcsolatán töprengve kulcsszóvá nőtte ki magát a BOLTÍV. (…) Boltívként pedig összehasonlíthatatlanul nagyobb a teherbíró képességük, mint külön-külön, vagy „mechanikusan” összeadva, mert a boltív sokkal több, mint az őt képező két pillér szimpla összege. A boltív: szervülő szerkezet, a maga nemében titok, csoda. Én így néztem Mészölyre, Alaine-re, és miért hallgatnám el, titokban így néztem a különc Szávai Gézára és törékeny, beteg feleségére.”
A folyamatosan felbukkanó boltív-jelkép mellett, ha nem is ehhez hasonló gyakorisággal, de visszatér a Polcz Alaine regényére, az Asszony a fronton című könyvre történő utalás, melyben leírja mindazt a borzalmat, amit a fiatal nőnek el kellett viselnie a frontkatonáktól a háborúban. A vallomásos regény első említésekor felvillan az összefüggés a Szávai-könyv magyarázó alcímével: Asszony a hátországban. Vártam, hogy kiderüljön: vajon a saját művét mintegy folytatásként ajánlja Polcz Alaine emlékének, vagy esetleg egészen más a parafrázishoz hasonlító (al)címadás célja. Ez utóbbit érzem igaznak. A drámaiság mindenekelőtt a hirtelen helyzetváltozásból fakad: Mészöly Miklós meghalt. „Isten malomkövei végül másképpen őröltek. A boltívnek vége szakadt – Miklós halálával. Alaine nehezen viselte, olykor önmagához is méltatlanul. Már nem volt mellette Miklós, aki rászóljon, „ne cirkuszozz, kincsem” vagy valami hasonlót, ahogy szokta. (…) Ez mind igaz és nyilván sajnálatos, de egy életet nem a leszálló ágban, magányosságában – másik pillér híján boltív nélkül – mutatkozó „állagában” minősítünk. Ezért erről már nincsen ennél több szavam. Annál maradnék, ami engem lenyűgözött: a Mészöly–Polcz boltívnél – amikor az még állta a viharokat, és arra is volt érkezése „Alaine-pillérnek”, hogy (szerintem fölöslegesen) átszóljon Ájlonkának: „Engedd el Gézát!”
Ahogy az egész történeten keresztül, a végkifejletben is szakít Szávai a hagyományos fordulatokkal: nem szomorkodik, nem kesereg, hanem a felvállalt feladatára koncentrál, mintegy összegezve a még el nem készült feladatot és lezárva a már elkészültben mondottakat. „Remélve, hogy a dilógia második könyvére is marad életidő(m), abban máris biztos vagyok, hogy az alkotóként sem jelentéktelen Alaine-t nem csupán Mészöly Miklós hátországaként kell emlegetni. Az autonóm személyiségű Ájlonkának is örülnöm lehetett. Mindketten bosszantottak ugyan, de ami engem illet, én is – becsülve! – bosszantottam őket. De szerettem autonóm, saját életüket uraló, olyan asszonyemberek mellett élni, mint anyám, Alaine, Ájlonka és „akaratos kicsi leányom”, Eszter. STB! (hogy alapszókincsemmel zárjam e könyvet.)