Mint már annyiszor Mögötte valaki olyan lágy akcentussal ejtette ki egy sziget fővárosának nevét, hogy közel állt ahhoz, hogy útirányt változtasson. Párára cserélni a beígért szelet, igazi sírást könnyezés helyett. Aztán mégsem: ahogy landoláskor szegecselt lemezeit görbíti a szárny, fékezte magát. Felhők fölött issza a kávét, mégsem tud eltávolodni. Benne a mondatok. A mondottak. De jó volna megérteni, mi fölös és mi érdemi. A papírpoharat akkurátus körültekintéssel szalvétába csavarták, ne égessen. Elbizakodott helyzeturalás egy lebegő vashengerben. Mellette összerándul egy alvó, talán lőttek benne, de az nem hallatszott ki. Van elmélet, amely szerint álombeli zuhanás nem érhet földet, mert az valós halállal járna. Az emberrobotok mozgása szekvenciákra hull, karjaikban szimbólummá válnak az eszközök. Tudatos rendet és egyensúlyt képviselnek a valóság bonyodalmaival szemben, de életmentő jelbeszédükre senki nem figyel. Alkalomadtán úgyis eltapossák egymást a menekülési útvonalakon, ő legalábbis biztosan alulmarad. Hacsak a peremre való kisodródással nem lesz szerencséje, mint már annyiszor. Miniatúra egy etikai kódexből Aki a vizeskancsót az asztalra tette, ismeri a száraz torok kaptatóit. Befele terel: a szomjúságérzet, amit a víz helyileg hivatott enyhíteni, nem vonja vissza követeléseit. A másik fotelban ül, és bár hallgat, onnantól fogva ismerős, hogy megmutatkozott szemtől-szemben és leplezetlenül. A maszkviselés idejéből származó időtálló emberi arc. Nem eltakarható. Bármilyen keveset mutat magából, összetétele vegytiszta: egy csepp víz ugyanúgy H2O, mint egy kancsónyi H2O. Megpróbál ráruházott felelősségéhez híven ellenállni, nyílt érzelmektől nem mozgósítva lenni, mintha a nyúl, a vadász jövőbeni érdekeit szem előtt tartva, nem ugrana ki: legalább ne miatta legyen gyilkos. Személytelenségre törekszik, az ingujja alól kivillanó sebtapaszok mégis aggodalommal töltik el azt, akit a közelségtől óv. Érdekes, ami nem érdekes. Ahogyan a sétányról letérő ösvények sem halványulnak el idővel, hanem a maguk létjogosultságát igazolva, elmélyülve mutatják a járókelők igény szerinti mozgásirányait. Kéne egy tó szöveges feladat Meleg van. Nem kéne annyiszor bocsánatot kérni. Nem kéne mindig valamilyennek lenni. Meg kéne mártózni valahol, gondolja, amikor az egyirányú utcán suhan a forgalommal szembe. Épp nem jön semmi. Jobbra néz, a rácsos ablak mögött ott tudja az üres lakást. Vasárnap van. Nem véletlenül jött éppen erre. Egy távoli kerületben lomtalanítanak. Jó ürügy arra, hogy kimozduljon. Nem mintha szüksége lenne bármire. Abban reménykedik, hogy nem talál semmit. Jó ürügy arra, hogy elhaladjon a rácsos ablak előtt. Bár a lakás most üres. És amikor nem üres, akkor sem lakás. Időpontra érkezők adják egymásnak a kilincsét. Mióta ide jár, gyakran jár erre, az előre megbeszélt időpontokon kívül is. Ahogy bekanyarodik a sarkon, és balra néz, látja, amint a férfi és a nő egymás mellett érkeznek a park felől. A nő kékben, a férfi pirosban. Valahova mennek, vagy valahonnan jönnek. A nő beszél. Nem hallja, mit, elsuhan előttük. Nem tudja, hogy észrevették-e. Illetve észrevette-e a nő, hiszen csak ő ismeri. Hátulról megvilágítja őket a nap. Délután, június közepén. Átvilágít a nő haján. A férfi lehajtott fejjel hallgat. Sokszor elképzelte már, milyen lesz, ha találkoznak, most mégis azt mondja maga elé: ezt nem hiszem el. Begyorsít, mert meg akar állni. Nem köszön, mert köszönni akar. Továbbhajt a kereszteződésig, nem néz hátra. Nem tudja, hogy kiértek-e a sarokra, és ha igen, ugyanabba az irányba tartanak-e, amerre ő. És ha mögötte jönnek, látják-e. És ha látják, felismeri-e hátból a nő. És ha felismeri, tesz-e róla említést legközelebb. És ha említést tesz, ő arra mit felel. Csak váltson már a lámpa. A sárgánál rááll a pedálra, és nyeregből kiállva hajtja magát a másik parkig. A kavicsos sétányon majdnem elcsúszik, észreveszi, hogy folyik a könnye. Ki a történet főszereplője? És kik a többiek? Hogyan határozná meg hármójuk viszonyát? (A megfejtések nem visznek közelebb a megoldáshoz.)
Címke: láng orsolya
Láng Orsolya versei
Damiel és Cassiel Itt maradtam két kalapos férfival, akikre ráhagytál. Akiket rámhagytál? Önkéntelen gondoskodás a menekülő részéről. Alá volt már aknázva itt minden. Az egyik azóta elkezdett verseket írni. A másik már nem akar meghalni. Néha megsimogatom a fejüket, mert szomorkodnak. Voltaképpen jól elvagyunk. Közben kitört a háború, és ez már nem csak egy idióma. Rakéták és menekülő civilek. A felelős férfiak rebbenetlen szemmel szavatolnak a békéért, miközben csorog a szemükből a könny. Dehát ezt óvóhelyedről te is láthatod. Remélem, erősödsz. A jel Rövid időn belül már másodszor szólítják ugyanúgy másképp. Mintha összetévesztenék valakivel. Pedig sem az a narkós, aki egy maga után vonszolt foteltől várt gyors anyagi segítséget, sem a szálloda portása nem tudhatta a magában ismételt nevet. És mégis. „Nem, nem én vagyok.” „Nem, nem én vagyok.” A harmadiknál vajon megszólal a kakas? Legyőzheti valami, amiben hisz? Pénzt ad drogra, ottfelejti a pulton a szobakulcsot. Felismeri, hogy egy név hordozza, amelynek betűiből kirakható a szó: szeret. Elfogadja, hogy ez átírja addigi körvonalait. A hangyáknak Emberek, nem hangyák vagyunk. Életünket nem bolygatja meg egy nyitva hagyott mézesbödön. Nem a mértékletesség és nem a mohóság hiánya, nem a józanság szava az, ami megóv. Ebben nem különbözünk az aprók rajától: mohóvá tesz a jóbakóstolás. Csakhogy nincs egyszerre annyi jó köröttünk, hogy partot vesztve belevesszünk végül. Az ízetlenség szigetei itt-ott rendelkezésünkre állnak megpihenni, kifújhatjuk magunk, és új erőre kaphatunk e színtelen szirteken. Ha belefeledkezéseinknek volna sűrűsége, szűrhetné szemcséink undorodva másnap egy nagy élősdi, ki tiszta mézre vágyik. Megfejtések Beúszni a három toronyig azt jelenti: eltávolodni a parttól annyira, hogy visszatekintve előtűnjön a domb fölött a csillag, a kakas és a kereszt. Gyönyörködünk az arányokban, kis örvényeket képezve testünk körül a jelek együttállásában gyönyörködünk, mintha vízszinttel együtt emelkedő bólyák volnánk, és egyszerre egy háromszögelést végző teodolit, és ha nem háton úszunk visszafelé, mert gerincünk bírja még az ívet, láthatjuk elmerülni is a falu egét tartó cölöpöket. Maradni még egy napot azt jelenti: értelmet adni a formátlannak. Lapát hátával döngölni falat, északi és déli bástyák sarkait, metszeni kaput, ablakréseket. A mozdulat beépül, kötőanyagba néhány bogár. A kéz alá dolgozó kéz önfeledt. Hátunk mögött a tó hadsereg, félreérthető délibáb, csillámlik, mindenképp valami nálunk erősebb. Elárasztjuk a vizesárkot, pillanatig higgye: védelmünkre lesz. Erődöt építeni azt jelenti: maradni még. A távolról hideg közelről meleg. Virágok Fel-felkapják izgatott fejük. Különben ki se látszanak. Ahogy a csüggedés rajtuk üt, kipergetik magvaik. Dehát a mag: folytatás! Csillog – hiába tapasztja le – csillog. A másik pedig egyre ügyesebb: már nem sodródik ki, még lendületből visszakapaszkodik. De szépek, nézd. Nézd: hogy kínlódnak!
Charles Baudelaire: Az albatrosz
közötti vergődés Az első három strófa epikus je a rabul ejtett, a magasságból a mé esetlen sutaságát. (Az albatrosz hat rövid törzsű tengeri madár; mozd tud repülni, “vitorlázni”.) A költemény két végletet állít szem a magasságot és a mélységet. Az elle jelű értékek kapcsolódnak mindké egyértelműen a kéklő tisztaságot, szabadságot, a szép kalandokat, tartalmú értékeket hordozza. Ez a rának az igazi, éltető eleme, saját goló, kalandokra szálló utas, “a herceg”. A metaforák sokasága érzés kifejezője. – “Lenn csa rakozó matrózok vannak: ez 162 (helyszínelés három lépésben) 1. észrevétlen tökélye ragadott meg – benned gondoltam megörökíteni: mutattam, visszaléptél, én meg utánad, hogy fényképezés közben lefotózzalak aztán arról értesítettél, hogy nem tudsz megjelölni rajta, nem vagyok megjelölhető a megörökített tárgycsoporton, amit benned gondoltam megörökíteni 2. másnap visszamentem, a parkolósávban még mindig ott volt a szöveggyűjteményből kitépett portré, alatta egy másik fecnin a név, születési és elhalálozási évszám, életrajzi töredék, valamint egy kerék alatt pépessé robbant alma. dokumentáltam, majd felvettem a portrét és betettem a noteszom lapjai közé. délutánra megszáradt, de némi barnás elszíneződés és az aszfaltszemcsék nyoma maradt a papíron. aznap esti beszélgetésünket nem fogom idézni, kiegészítő magyarázatok nélkül pár év múlva már én sem érteném, mások figyelmével meg kár volna visszaélni (pedig épp a filológia és az irodalom közti sarkalatos különbségről volt szó: amíg az egyik a tényszerűség és a pontos hivatkozás fejében tudna ölni, a másik attól üdvözül, ha a teremtett világon belül kárhozhat) de a végén kiderült, hogy szépnek találtad volna, ha az általad megosztott fotó alá odaillesztem azt a rólad készült képet, amin fényképezel. erre mondtam, hogy egyrészt nem akarok kifele élni, másrészt az együttlét nem megosztható mire te: az írás egyrészt kifele, másrészt megosztás. hallgattam, mert azt éreztem, bármit mondanék, hinnél nekem. hogy amit nem zár be a kép, az az írás. amit az írás magába zár, az ki lesz nyitva. amit az írás kinyit, az valóságként zárt. a zárt valóság az a kép. 3. nehezen találtam meg a fecnit, mert az éjszakai esőt a szél szárította fel. amikor negyedszer vizsgáltam végig a parkoló kocsik kerekeit, észrevettem, hogy az egyik abroncs alá szorult. kipiszkáltam, majd fél arasszal előbbre téve lefényképeztem a névvel, a születési és elhalálozási évszámmal, az életrajzi töredékkel. és elküldtem neked. a megosztással látható lett a kettőnk felismerése közti két nap különbség, a filológusok örülnek majd ennek a kis figyelmességnek, az irodalomnak pedig semmi köze ehhez – végülis ami kettőnk számára körvonalazható, az is csak egy sejtés. hiszen azért vannak a jelek, hogy a dolgok helyett állják a sarat. A borítókép Láng Orsolya illusztrációja.