Címke: magyari sára

november 14, 2023 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom
MEGOSZTOM

Nagyon kisebbségi nyelvhasználat

Novemberben van a magyar nyelv napja. És a szórványé is. Meg a tudományé is. Így kézenfekvő, hogy ebben a hónapban a magyar nyelv helyzete legyen a téma. Kisebbségben. És szórványban. Arról is tandemezünk, hogy Ukrajnában hogyan is állnak a magyar nyelvi jogokkal. Hol, mit szabad kiírni magyarul? Vagy milyen más nyelven? Látható-e a magyarok jelenléte? És hallható-e? Közben megvizsgáljuk azt is, mi hogyan állunk mindevvel.

(Máté Réka)

Még vissza tudok emlékezni, a kilencvenes évek derekán, az újonnan alakult Ukrajnában dúló gazdasági válság közepette, hány embertől kellett búcsúznia a közösségnek, ahol felnőttem, akik a jobb jövőt lelki szemeik előtt látva a határ túloldalán kezdtek új életet. A folyamatos kilátástalanságra, a véget nem érő áramszünetekre, az alapvető cikkek hiányára ma is keserű nosztalgiával gondolnak vissza az idősebb generációk tagjai, míg az én nemzedékem furcsa mód örömmel idézi fel a (jobb híján) gyertyafény mellett, beszélgetéssel, kártyázással eltöltött estéket, hisz mi akkor még mit sem érzékeltünk szüleink mindennapos küzdelmeiből. Amikor a 2014 óta tartó orosz–ukrán fegyveres viszály tavaly februárban háborús konfliktusba torkollott, ezrek, sőt, milliók élete tört derékba. A világ szerencsésebb részén élve, (értvén ez alatt magamat is, akinek az otthonától sok száz kilométerre zajlanak csak háborús események) a történéseket javarészt a médiában követve, összeszorult szívvel figyeljük a fronton zajló eseményeket s a menekülő tömegeket. Ami talán kevésbé látható, s főként csak a hátországban élők számára érzékelhető igazán, az a „járulékos veszteség”, mely az országban kihirdetett hadiállapotot kíséri. A fentebb említett események kísértetiesen hasonló forgatókönyv szerint ismétlődtek meg a tavalyi évben, csak egy valami változott: ezúttal én olvastam mesét a gyermekemnek a gyertyafény mellett.

A kárpátaljai magyarok számára különösen nehéz időszak ez a mostani. A háború minden (ukrán és nem ukrán) család számára váratlan nehézségeket hozott, s az eddig ismert, kényelmes(ebb) világunk változni látszik. Az utóbbi kilenc év nyelvpolitikai intézkedések sorát hozta magával, melyek hozadékát most már nap mint nap érezzük. Változások következtek be az oktatási rendszerünkben, kizárólag az államnyelven intézhetjük hivatalos ügyeinket, s Petőfi helyett ma már legtöbb helyen „Petefi” utcába tévedhet a hozzánk látogató. A folyamatosan életbe lépő törvénycikkek nyomán lassacskán egynyelvűsödni látszó helység- és utcanévtáblák, feliratok mellett azonban mai napig sem ritka, hogy magánszemélyek, cégek az államnyelv mellett más nyelveken is közzétesznek feliratokat. 

Nem tudni, hány magyar ajkú ember maradt ma Kárpátalján, hisz főként a kisebb, magyarlakta települések utcáit járva érezhető az üresség, a korábbi nyüzsgés hiánya. Az effajta nehéz idők óhatatlan borúlátásra késztetik az embert, s hajlamosak vagyunk csak azt meglátni, mi mindent is vesztettünk az elmúlt évekhez képest. Ugyanakkor, ha számba vesszük áldásainkat, láthatjuk, mi mindenünk van még, amire reménnyel tekinthetünk. Magyar tannyelvű óvodáink és iskoláink, melyek az elképesztő munkaerőhiány mellett is megkezdték ősszel munkájukat. Magyar felsőoktatási intézményeink, ahová idén is jelentkeztek diákok. Történelmi egyházaink, ahol magyarul is szólhat az ige. Kétnyelvű rádiónk, tv-csatornánk, magyar színházunk. Érdekképviseletünk. S bár már kevesebben, de vannak még magyar emberek, akik igyekeznek lehetőségeikhez mérten tovább éltetni nyelvüket.

Van valami a levegőben. Nem tudom, hogy a változás szele vagy csupán az a feszültség, amivel minden nap ébredünk a háború kitörése óta. Csak az idő fogja megmondani, milyen lesz a magyar nyelv, a magyar közösség jövője Kárpátalján. Ma csak annyit tehetünk, hogy reményeinkbe kapaszkodva, leszegett fejjel tesszük tovább a dolgunkat, bízva abban, hogy unokáinkhoz is szólhatunk majd itthon, magyarul.

(Magyari Sára)

Romániában a 215/2001. számú közigazgatási törvény rendelkezik arról, hogy azon településeken, ahol egy kisebbség számaránya eléri a 20%-ot, ott a polgármesteri hivatal helyi költségvetésből meg kell(ene) oldja a többnyelvű feliratokat, legyenek azok útjelző táblák, településnév-jelzők, állami intézmények névtáblái, feliratai. A 489/2006. számú törvény a vallásszabadságról és az egyházak általános rendjéről, 16. cikkelyében kimondja: „Tevékenységük lebonyolítása során az elismert egyházak bármely, általuk megfelelőnek vélt nyelvet használhatják. A pénzügyi-könyvviteli nyilvántartást román nyelven is szükséges vezetni.” A Nyelvi jogok útmutatójában (Bogdán Andrea – Mohácsek Magdolna 2012) ezt olvashatjuk: „a műemléképületeken a feliratokat három nyelven (románul, angolul és franciául) kell feltüntetni. Amennyiben az önkormányzat úgy dönt, a műemlékek feliratozása magyar nyelvű is lehet. Az emléktábla szövegét minden esetben az illetékes műemlékvédelmi hivatalnak is jóvá kell hagynia.” 

Tehát, az országos szabályozás szintjén mi nem állunk rosszul. Vannak nyelvi jogaink – is. A valóságban viszont más a helyzet. Mindkét oldalról!

Figyelem! Most jön az a rész, amiért máglyán égetnének – a mieink, de attól még ez a valóság. Több kutatás azt bizonyítja – például a sajátjaim is –, hogy nem nagyon szoktunk élni is a jogainkkal. Általában nem, de a nyelviekkel végképp nem. 

Sokat utazom az országban, főleg Bánság–Partium, azaz Temesvár–Arad–Nagyszalonta–Nagyvárad útvonalon. Kapcsolatban állok több olyan kutatóval, akik a nyelvi tájképpel, azaz a látható nyelvvel (kiírások, feliratok, útjelzők, helységnév-táblák, reklámtáblák, intézményi kiírások stb.) foglalkoznak, s be kell látnunk, hogy általános magatartás: a mindennapi életünkben valahogyan elblicceljük a magyar nyelvhasználatot. Ha a polgármesteri hivatal valamit nem ír ki a mi anyanyelvünkön, ha levernek egy-egy magyar nyelvű táblát, esetleg megszólnak minket a magyar nyelv használatáért, akkor égszakadás és földindulás van – amúgy teljesen jogosan. Ha viszont a saját fogorvosi rendelőnkben, cégünkben, kávézónkban minden csak az államnyelven van kiírva és evvel szembesítenek, akkor két gyakori válasszal szoktam találkozni: Romániában nem szabad kiírni magyarul is feliratokat. Ha ilyenkor idézem az országos szabályozást, akkor erre az a válasz: tudom-e én, mennyibe kerülnek a kétnyelvű táblák?! Nem tudom – számszerűsíteni. De el tudom képzelni, hogy pont a duplájába. És megértem, hogy sok. Azt is, hogy pluszmunka ennek utánajárni.

Gyakran nézegetem a személyibe írt neveket is. Magyar helyesírás szerint van-e, ott vannak-e az ékezetek vagy sem? Mert jogunk van a saját anyanyelvünk helyesírásához. Az eredmény siralmas. Sok a Sabo, a Cristina, a Ladislau, az Ecaterina, Szoke/Soke stb. A válasz nagyjából mindig ugyanaz: nem szabad, aki beírta, nem írta helyesen. Azaz más a hibás. A gyakorlatban viszont általában „apu a hibás”. Mert egy gyerek megszületése után ő szokott intézkedni. S ha mondjuk, túlságosan bódult állapotban van, akkor nem nagyon fog a helyesen írt névre figyelni, sőt a megfelelő keresztnévre sem. De elég, ha csak kicsit gyáva kukac, azaz konfliktuskerülő, mert nem fog kardoskodni a jogaiért. Amúgy meg általában nincsenek is tisztában az emberek a nyelvi jogaikkal.

Harmadik kedvenc példám a bankautomaták használata. Több olyan pénzfal is van, ahol opció a magyar nyelv. És nem azt használják! Ezt nem tudom felfogni, hogy miért. Nem olyan bonyolult ott a nyelvhasználat, hogy azt lehessen mondani, nem értik a magyar „szakkifejezéseket”. Ugyanolyan a betűméret, szín, mint a román vagy angol nyelvé. És mégsem!

Van ennek a nyelvi jogosdinak színe és fonákja rendesen. Valahogy jó lenne, ha bátrabban használnánk, ha élnénk is a jogainkkal. Valahogyan nagyon jó lenne, ha elfogadnánk azt, nemcsak jogaink vannak, hanem kötelezettségeink is – még az anyanyelvhasználattal kapcsolatban is. Meg úgy általában a világban, a felnőttlétben ez a kettő együttjár. Sokszor hangsúlyozom az egy ember-effektust, sokan nem hiszik el, önmagukról, másokról, hogy mekkora hatóereje van az egy embernek – a mindennapokban, a közvetlen környezetünkben, de amúgy az egész életünkben. 

Azt tapasztalom, nagyon kisebbségi a nyelvhasználtunk. Pedig vannak megoldások. És vele szemben ott van az emberi természet, ahol nem az objektivitás a nyerő…

Máté Réka (1993, Mezőkaszony, Ukrajna), nyelvész, kutató, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Nyelvészeti Kutatóközpontjának és Filológia Tanszékének munkatársa, Beregszász.

november 1, 2023 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom
MEGOSZTOM

Temetőben üldögéltem – a szívemben kíváncsiság

Mostanában mintha ódzkodnánk a temetőktől, a beteg emberektől, a temetésektől. Pedig az élet természetes része az elmúlás, a temető pedig egyszerre árulkodhat a múltról és a jelenről; az élőkről, de a holtakról is. Miért érdemes kimenni a temetőbe? Séta közben milyen árulkodó jeleket találunk? Mi köze a nagyvárosi temetőknek a romantikához? Ilyen kérdésekre kerestük válaszainkat.

(Balázs Lajos)

A temető, bárhol is legyen, árulkodik is, de inkább beszél, képet mutat, hogy akinek füle és szeme van, hallja meg, értse meg, mit mond és mutat a múltról, jelenről. A jövőről is. A temető különleges hely: csendjével a csendesen üldögélő, nézelődő lelkében, tudatában, akarata ellenére befele hangzó mondatok, emlékek, kérdések folyamát indítja el. Temetések alkalmával járt már temetőben, helyben is, máshol is, férfi és nő, gyermek és idős, alkotóereje teljében elhunyt, közelije, távolija koporsója mellett kifejezni együttérzését az ott álló fájdalmasokkal (gyászoló hozzatartozók). És mert az üldögélő nemcsak érző, hanem gondolkodó ember is, most rájött, hogy a temető(k) telepítése, kialakítása, időben való formai/alaki változásai nagymértékben függenek az élő emberi település történelmétől, hitéletétől, felekezeti, etnikai dominanciájától, kultúr- és civilizáció szintjétől, egyéni és közösségi viszonyaitól, a halottkultusztól, a végtisztesség megadásának hagyományos méltóságától, ahogyan Erdélyben, kiváltképpen a Székelyföldön szokták mondani.

Egyik orvos kollégámnak az édesapját a saját gyümölcsöskertjébe temették, noha Mária Terézia az általa kibocsájtott egészségügyi rendeletében ezt megtiltotta.[1] Abban a mezőségi faluban a múlt század 60-as éveiben még nem volt köztemető. A halotti tort is ott rendezték. Mindezt azért, hogy a családból elhunyt az élő család közelében aludja örök álmát. Később az összetartozó család egyéni és társadalmi elvárásának képét a családi sírhelyek összevonása, csoportosítása által valósítják meg. Ez nincs másképp az erdélyi magyar városi temetőkben sem. A példák ezreit sorolhatnám fel. Székelyföldön, kiváltképpen a csíki katolikus falvakban tartja magát az a hiedelem, hogy a haldokló lelke nem ismeretlen halotti társaságba távozik, őt a családból korábban elhunytak lelki/szellemi közössége várja és fogadja, mert földi létük idejéből már ismerik. Még azt is, aki nem tért haza az első világháborúból, de a rokonságból való. Ezt a meghosszabbított földi valóságot, az összetartozás folytonosságát meg kell őrizni a családi sírok fenntartásának hagyományos szokásával is. A faluban is vannak olyan utcák, ahol a lakók rokonok, azonos nevűek! „Ahol nagyapám vagy anyám van, ott ásunk mű es, hogy ott legyünk mellettük. Azon vannak örökké, hogy a családtagok, rokonság egy helyre kerüljön” – mondják. „A házastársakat is egymás mellé helyezik, mint az életben, ahogy járnak. Jobbról örökké a fehérnépet szokták. Amelyik hamarébb hal meg, már előre oda teszik, ahova jár a helye.” (saját gyűjtés, Csíkszentdomokosról)

Ezt az örökségünket politikai argumentumként dobta be egyik leleményes parlamenti képviselőnk a rendszerváltás után elindított Har–Kov-jelentés parlamenti vitája során. A vita arról szólt, hogy ki honnan és mikor jött Székelyföldre. A perdöntőnek vélt javaslat így hangzott: „Mindenki álljon a nagyapja, dédapja sírjához.”

Ha néprajzosként, antropológusként keresem a választ és értelmezem, csak ezen a kis résen keresztül is számomra a temető egyféle geometriai, mértani entitás: az élő falu, halott falu szimmetriája. Ezen a csapáson haladnék tovább, néhány kicövekelt, olykor spontán felbukkanó jelenség irányában vagy mentén.

A temető tükrözni képes az élő falu rendjét, társadalmi szerkezetét, igényességét vagy annak ellenkezőjét. Annak ellenére, hogy bekerített tér, mégis reprezentatív tér, hiszen ott helybéliek és idegenek sokan megfordulnak, látnak és ítélkeznek. A rendben és tisztán tartott falu és a rendetlen, szemetes temető sértő és disszonáns példa. Az erdélyi magyarság temetői többnyire rendezettek, noha láttam és látok bekerítetlen, legeltetésre felszabadított, felcsapott temetőket is.

Minden temető hallgatása, csendes viselkedése, képzete ellenére beszélő is: az élőkről, a halottakról, egymás viszonyáról. Ezek között találni hivalkodó temetőket is, a közösség lelki, érzelmi, egyéni drámáiról csevegőket. Tulajdonképpen az elhunytakról éltükben kialakult kép átmentése, tovább vitele, rögzítése a szándék a közösség memóriájában. Kiemelkedő a Máramaros megyei szaploncai Vidám temető. Stan Pătraș többnyire színes síremlékei a halott valamilyen különleges tulajdonságát rögzítik a fejfára: iszákosság, verekedés, balesetek stb. Ábrázolásai – nevető/kacagtató – fejfák, többnyire karikatúrák, a temetőt turisztikai rangra emelték.

A temetőbe kihelyezett verbális gúny és humor szintén szimmetrikus – írott – változata a népköltészetből ismert tréfás költészetnek. Személyre célzó élük által a lakodalom és táncmulatságok ujjogtatóival, csujjogtatásaival rokoníthatók. Néhány példa jut eszembe: Itt nyugszik egy kéményseprő,/ Kit megölt a borseprő. /Berúgott keményen,/ Kiugrott a kéményen; Itt nyugszik ökröcske,/ Ökör János gyermeke./ A Jóisten nem engedte, /Hogy nagy ökör legyen belőle. Ezek a példák a kegyelet tagadásai, de tagadásai a temetőről kialakult konvencionális, de még inkább a rendeltetéséhez méltó és megszokott képnek is.

A temetők vizuális elemei, jelrendszere tovább értelmezhetők, felvilágosítást nyújtanak a csendben lépegető, meditáló látogatónak az élő falu–halott falu valóságáról, tükröző képességéről.

A 70-es évek elején a csíki, gyergyói katolikus temetőkben megjelent egy-egy kopjafa a sírkeresztek rengetegében. Aztán az évek teltével még egy, s még egy. Kezdett érdekelni, hogy kik az állítók. Két dolog derült ki: az állítók mind katolikusok, és valamennyien értelmiségiek! A katolikusok nem állítottak kopjafa síremléket. Kezdtem sejteni a jelenség magyarázatát. Olvasmányaimból tudtam meg, hogy szintén a 70-es években a dél-szlovákiai magyar temetőkben és falvakban kezdtek kopjafákat és székelykapukat állítani. A jelenség hátterében a szlovák nacionalizmus erősödése volt, illetve a vele diszkréten, de határozottan szembeszegülő magyar értelmiség hangtalan, mozdulatlan szimbólumaink temetőbe való áthelyezése. Az etnikai szimbólum és síremlék, nevezhetném ravasz szimbiózisa ez, megkettőzött funkciója a temetőben.

Máskor gondoljunk a gyermek halott temetési szertartásának rituális eszközeire, arra, hogy miért szegeznek kis keresztet a nagyszülők sírkeresztjére, ahová beássák; miért leányok, legények viszik a koporsót, miért élő faággal, Csíkban fenyővel, a mesebeli égig érő fával díszítik a sírt, miért törik vissza az életfa csúcsát, miért öltöztetik menyasszonynak, vőlegénynek a halottat, miért szerveznek a keresztszülők keresztgyermeküknek halott lakodalma néven egy-két órás táncot a halotthoz korban illő fiataloknak? Összevonva: azért, mert a sors megfosztotta őket attól a természetes jusstól, ami nekik is kijárna, így holtában kell megadni neki, s azért is, mert megtörött az életfa növekedése, amit közölni kell mindenkivel, tehát a föld fele kell fordítani. A párosodásra érő fiatal házassági rítusait a halottak világába kell mímeléssel áttelepíteni. Harmadszor, a halott korát vizuálisan is meg kell jeleníteni a temetés idején, de az elhantolás utáni időre is.

Az élő falu–halott falu bensőséges kapcsolata épül a temető látogatása által is. Érdekesnek tekinthető a családi, rokonsági kapcsolat mint intézmény építése. Ebben az állandó folyamatban nagy szerepet játszanak a születési és házasságkötési szokások. Mindkettő eme intézmények erősödését, gyarapodását, a halál pedig viszonylagos gyengítését szolgálja, kiegyensúlyozó kapcsolatok fenntartása által. Ez legerősebben a temetőlátogatások, a temetések alkalmával és a halottak napja ünnepség által realizálódik. Itt látni az együvé tartozás megható pillanatait. Csak a családi szintű, élő és halott bensőséges kapcsolatát emelem ki, szintén a szimmetria példáját erősítve.

Találtam olyan esetet is, amikor egy be nem teljesedett szerelmi történet és párválasztási tilalom a temető spirituális, metafizikai világába megy át, végkifejletének egyéni szürrealista képe egyénivé válik. „Nálunk az a szokás, hogy nem szabad a haldoklóhoz olyannak odamenni, aki valamikor a szerelme volt. Ne menjen oda! Hogy ne idézze fel a múltat a haldokló szeretőben. Például, én magamról mondom: egy legény öt évig udvarolt nekem. S akkor elbetegedett, s én úgy tartózkodtam, nem es mentem oda látogatni, pedig, hogy férjhez mentem egy másikhoz, meg es komásodtunk. Hogy nehogy valami különöset csináljon ott, a felesége előtt. Tartózkodtam. S ahogy meghalt, megjelent nekem álmomba – ez olyan igaz, ahogy én most itt ülök. Mikor eltemették, akkor álmodtam, hogy a temetőben vagyok, ott ámbolygok a sírok között. Az ő sírja közel van az én uram sírjához. S hát a sír felnyílt – az övé –, felült a koporsóban, s azt mondta nekem, »Te akkor mét mentél férjhez?« S mondtam én, úgy álmomba neki: Hallgass te, hát itt van az én uram es közelbe, s meghallja! »Nem bánom, akárki hallja! Te akkor mét mentél férjhez?« Háromszor ezt így elmondta, s akkor úgy visszafeküdt, s visszaborult a sír. Na, én tartózkodtam, hogy ne menjek oda, mikor betegágyán feküdt, s megjelent ő nekem. Met ő úton-útfélen mutatta, hogy ragaszkodik hezzám, hogy szeret.” Egyszer azt mondta nekem – még élt –, má öt gyermekem volt, »Ha tíz gyermeked vóna, se állnék félre mellőled«”.

Ki gondolná, hogy a temető a bosszúállás helyszíne és eszköze is lehetett? Nem a temetőgyalázásra gondolok, amikor etnikai, felekezeti, politikai indulatok, leszámolások ejtenek sebet egy-egy temető testén, hanem egyéni sérelmek, bántalmak elkövetésére, melyekkel a sértett fél bosszulja meg egykori, már halott sértője fejfáját. Az előző rendszer túlkapásainak végrehajtói, besúgói közül jártak így, különösen az erőszakos kollektivizálás túlbuzgó szervezői közül. Sírjukra nem egyszer ürüléket öntöttek, sírkövüket ledöntötték, a traktorból lecsapolt fáradt olajjal öntötték le, a család koszorúit tépték szét, a sír virágait taposták ki. Hasonló leszámolások az élő faluban kocsmai verekedések, szóbeli sértések formájában történtek.

(Magyari Sára)

A temető olyan tükörként működő tér, amely a kinti várost, az élő közösséget, ennek értékrendszerét, világképét, működési mechanizmusait képezi le. Vizsgáltam már a nagyvárosi temetőkbeli hatalmi játszmákat és a polgári versus munkástemető szerveződését, majd a multikulturalitás jeleit, illetve a nyelvi sokszínűséget és a nyelvi tájkép temetőkbeli alakulását. De a nyelvhasználat, a tárgyi, növényi ornamentika, a térhasználat mellett érdemes foglalkozni az állatjelekkel is.

A temetőkbeli állatábrázolások ugyanazt a hármas funkciót töltik be, mint általában a népi kultúrában található díszítmények: valamilyen gyakorlati funkciót szolgálnak – jelen esetben információt hordoznak a sírban nyugvóról (főjelek), esztétikai funkciót töltenek be, például a közösség aktuális értékrendszerében jelzik, mi a szép, a kollektíven elfogadható esztétikai minimum, valamint mágikus funkciót látnak el, vagyis a halálkultuszra vonatkozó képzetek jelölői (mellékjelek).

Napjaink városi, főként nagyvárosi temetőit szemiotikai megközelítésben nem kutatják, sokkal gyakoribb a helytörténeti, kulturális emlékezethez köthető nézőpont (vö. Kordics Imre 1998, 2011; Ujj János 2009), esetleg a történelmi megközelítés érvényesítése, régebben pedig a néprajzi szempontok követése (vö. Kunt Ernő 1975; 1981). A temetőbeli állatjelekkel még kevesebbet foglalkoztak.

Vizsgálódásaimban a Bánság és a Partium hat városi települését vontam be: Bihar megyéből Nagyvárad és Nagyszalonta, Arad megyéből Arad és Lippa, Temes megyéből pedig Temesvár és Lugos temetőit kutattuk. A minta kiválasztásában fontos szempont volt, hogy városi temetőket vizsgáljunk, illetve a megyeszékhely mellett vonjunk be egy-egy kisebb várost is. Mivel az eddigi kutatások főként a falusi temetőkre korlátozódtak, illetve a városiakat főleg helytörténeti szemponton keresztül vizsgálták, fontosnak tartottuk a nagy települések irányából indítani munkánkat.

Nagyváradon 3 temetőt vizsgáltunk, Nagyszalontán 1-et, Lippán 6-ot, Aradon 2-t, Temesváron 14-et és Lugoson 7-et, összesen 33 temetőben kutattunk. Aradon, Nagyváradon és Nagyszalontán dominánsan vegyes temetőkről beszélünk, azaz nincs elkülönítve például a református temető a római katolikustól, ezzel szemben a másik három településen külön felekezeti temetőket találunk. Lugoson külön van az ortodox, külön a görög katolikus temető, és külön a római katolikus, a református, az evangélikus, a zsidó és a cigány temető, ugyanez a felosztás jellemzi Lippa temetőit is.

A temetkezési helyeket csoportosíthatjuk a fenntartójuk alapján is, így tehát vannak egyházi temetők (pl. temesvári zsidó temető vagy ortodox temető) és vannak városi temetők (pl. nagyváradi Rulikowsky temető, temesvári szegények temetője), illetve ezen belül olyanok, amelyeket a város kiadott magáncégeknek (a temesvári lippai úti temető).

A Partium temetői jellemzően kétnyelvűek: román és magyar, a bánsági temetők viszont négynyelvűek: az előbbi kettő mellé bejön a német és a szerb, illetve a cigány. Etnikailag tehát a cigány, magyar, német, román és szerb közösség jeleire bukkanunk a temetőkben, vallásilag viszont szélesebb skálát ölelünk fel: az ortodox és görögkatolikus vallás mellett, a római katolikus, református, evangélikus, zsidó és baptista (Lippa) felekezet jelei datálhatók.

A mai temesvári temetők az 1870-es években nyílnak meg városi vagy egyházi temetőként. A romantika halálkultuszának hatására a régebbi temetőink parkszerűek, ligetszerű terek, amely az elmélkedés, emlékezés helyszínei. Ugyanakkor a polgári élet jelei is megtalálhatók: ugyanolyan fák, bokrok (gesztenye, hárs, akác) állnak itt, mint a város utcáin, parkjaiban. A sírkertek, kripták szerkezete gyakran a polgári ház szerkezetét utánozza, kicsiben.

A sírjeleket négy nagyobb kategóriába osztjuk: vannak a nyelvi jelek, a tárgydíszítmények, a növényszimbolika és az állatfigurák. Ha főjelként vannak jelen, akkor a halott adataira következtetünk általuk, ha viszont mellékjelként, akkor a halottkultuszra. A főjelekből tudjuk meg, ki nyugszik a sírban: mi volt a foglalkozása, milyen vallású volt, de azt is jelezhetik, hogy milyen módon halt meg az illető. A mellékjel a halottkultuszra utal: a lélek útját jelezheti vagy a túlvilági élettel kapcsolatos hiedelmekre vonatkozik.

A sírjeleket aszerint is csoportosítjuk, hogy szakrális vagy profán jelentést hordoznak-e. A fecske csak román sírokon található, egyértelműen profán jelként funkcionál, a halott foglalkozását jelöli meg postai dolgozóként. A galamb a magyar sírok díszítménye. Megtalálható mindegyik településen úgy a református sírokon, mint a római katolikusokon. Mellékjelként funkcionál, így a halottkultusszal van összefüggésben. Magyar nyelvterületen, ha egyetlen galamb található a síron, a halott égbe szárnyaló lelkét jeleníti meg, a Szentlélek jele is, de az ártatlanság és a szelídség jelképeként gyakran kerül a gyereksírokra is. Főleg református temetőkben, sírokon a házassági hűség jelképe, a síron túl tartó szerelem ábrázolására használják, ilyenkor párosával ábrázolják őket egymás felé fordulva.

A kígyó főjelként funkcionál, tehát profán jel, és megtalálható magyar, német és román sírokon egyaránt. Ha a kígyó feje felfelé néz, akkor a sírban nyugvó foglalkozására utal a figura, azaz orvos vagy patikus lehetett az illető. Amennyiben feje lefelé mutat, akkor a halál módjára reflektál, azt jelezve, az illető erőszakos halált halt, például balesetet szenvedett.

A ló az egyik legritkább állatfigura temetőinkben, szakrális jelként funkcionál, olyan mellékjel, amely a halottkultuszra utal. Csak Temes megyében található meg vagy a temesvári ortodox, városi temetők cigány kriptáin, vagy tipikusan a lugosi cigány temetőben. A néphit szerint azért kerül a sírra, hogy a túlvilágon is szolgálja az embert.

A sas a románság körében ismert sírjel, mely városi temetőkben főként emlékezethelyeken található, helyenként tömegsírok esetében. Mellékjelként, szakrális elemként szintén a halottkultusszal hozható összefüggésbe. A dicső halál jelképeként ismerjük, illetve a háború istenéhez kapcsolódik, valamint államhatalmi jelkép is egyben.

A hattyú főként a magyar római katolikus sírok dísze, ahol szakrális jelként fordul elő, Szűz Mária megtestesítője a tisztaság, a fehérség révén, de gyakori szerelmi szimbólum is, a házassági hűség jelölője Érdekes, hogy csak Arad megyében fordul elő, ennek okát nem sikerült feltárnunk.

Ha az állatábrázolások konkrét temetőbeli megjelenését vizsgáljuk, azt tűnik fel, hogy a legtöbb esetben (galamb, kígyó, sas, hattyú, ló) öröklött tudás hagyományozódik tovább. Például a galamb vagy a ló esetében a népi hiedelemvilág tükörképével találkozunk: ahogyan a ló segítője az embernek evilágban, úgy a túlvilágon is az lesz. A galamb népdalainkban szerelemjelkép, de az emberi lélek szimbóluma is, sírjelként az örökké tartó szerelem, a házastársi hűség jelölőjeként tér vissza. A kígyó, sas, hattyú esetében nem a népi hitvilág maradványai bukkannak fel, hanem az antikvitás hagyatéka, mely inkább a magas kultúra vagy állami apparátus kollektív emlékezetéhez kapcsolható.

Szeretem a temetőket. A temetőinket. Ha valahova kirándulok, kíváncsian bóklászom az ottaniban. Mindig látok valami újat. Kicsit érzem a múltat, és látom a jelent. Temetőben üldögélni érdemes, mert szemet, elmét gyönyörködtetnek a jelek, ha beleállunk az értelmezési játékba. A lelkünk pedig hozzászokik, megérti és elfogadja az elfogadhatatlant: egyszer mi is odakerülünk…

[1] A Mária Terézia-kori Helytartó Tanács döntéséről van szó, melyben a lakott településeken belül lévő temetők bezárásáról döntöttek. Eme rendeletet 1777-től többször kihirdették. Bizonyára ezzel magyarázható, hogy Erdély-szerte sok település temetője a falu szomszédságában levő dombtetőre, magaslatra, kevésbő megművelhető területre került.

Borítókép: Kopjafa egy partiumi temetőben

október 6, 2023 | Magyari Sára | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Szól a rádió… – Kinek?

Manapság úgy tűnik, hogy a képiség világát éljük. Képek, filmek, videók vesznek minket körül. Azaz a látvány. Vajon ilyenkor mi a szerepe a rádiónak? Hallgatunk-e még rádiót? Hogyan tud versenyképes lenni a rádiózás a média képözönében? S vajon a kisebbségi rádiózásnak van-e még létjogosultsága egyáltalán? Erről és ehhez hasonlók témákról tandemezünk mostanság.

(Rácz Éva)

„Video killed the radio star”

Nyújtsa fel az ujját, aki tudja, ki az előadója a sokat dúdolt dalnak! Jó, nem jár érte sem dicséret, sem büntetés, de azért elmondom: a valamivel több mint háromperces dalt a The Buggles nevű együttes rögzítette még 1978-ban, szóval, már 45 éve. Az üzenete viszont nem vált valóra: bár az Ének az esőben megmutatta, hogyan bukhat el a némafilm sztárja a hangosfilm korában épp a hangja miatt, a videó mégsem „ölte meg” a rádiót vagy annak ismert szereplőit. (Kicsit olyan ez, mint amikor azt mondták, hogy az internet megjelenésével megszűnik a nyomtatott sajtó. Ha ez meg is történik, nem ezért lesz.)

A kép, a tévé látszólag minden érzékszervünket leköti. Mondom: látszólag, mert már bebizonyosodott, hogy épp a szöveg, az üzenet lényegét lopja el tőlünk a képpel megspékelt közvetítés, mert a nonverbális jelek elvonják a figyelmünket. Gondoljunk csak arra, amikor a botránytévében vitatkoznak a stúdióban. Emlékszünk-e bármelyik érvre? Sokkal inkább arra, hogy ki volt a hangosabb, ki tűnt borzasztónak, és ki miatt kapcsoltunk másik csatornára. Nos, ezért hallgatok gyakrabban rádiót, mint nézek tévét: rádiózás közben még számtalan dolgot el lehet rendesen végezni. A rendrakás, a főzés, a mosogatás ideális társa a rádió hangja. Felmérések szerint a rádiót legtöbben a zenéért hallgatják, az köti oda („fidelizálja”) a hallgatót. Szerintem viszont a két zene közötti tartalom nem kevésbé fontos, és az, ahogyan az a tartalom elhangzik, szintén nem mindegy. Gondolok itt a szerkesztés felelősségére, a kiejtés megkerülhetetlenségére, mert ha valamit összecsapunk, nincs mellette kép, ami elterelje a figyelmet a hanyagságunkról. Tudom, mindenkinek van példája arra, hogy hol, mivel szoktatták le az adott rádió hallgatásáról: a sok szöveggel, a pongyola fogalmazással, a látszólag hosszasan megvitatott áltémákkal – és még sorolhatnám, de akkor már inkább megírom a „Hibák, amelyeket minden kezdő rádiós elkövet” című könyvet, ahogyan azt ifjú kollégám javasolta sok évvel ezelőtt, amikor (először) kértem arra, hogy ne motyogjon. Engem is sokféleképpen szoktatnak le arról, hogy mindig más állomást keressek utazás közben. Legutóbb egy helyi kereskedelmi rádió kívánságműsora győzött meg, hogy amíg le nem cserélik, vagy meg nem tanítják helyesen beszélni a műsorvezetőt, nem hallgatom többé. Pedig magyarul szól, és nekem az fontos. Mert nálam szól a rádió, amikor reggel kinyitom a szemem, akkor is, ha nincs mellettem senki, még a kutyám sem. És a rádió nekem szól, aki bekapcsolom a készüléket a konyhában vagy az autóban, nekem, aki megkeresem a weboldalt a laptopon vagy az alkalmazást a telefonon. És nekem, akinek a telefonján már nincs is rádiófrekvencia-kereső, de szerencsére internet még van, és már régóta ott is szól a rádió.

Amikor 2016-ban, a Román Rádiótársaság sugárzása beindításának évfordulójára műsort szerkesztettem a Kolozsvári Rádióban, hirtelen csöppent a kezembe a feladat: aznap reggel derült ki, hogy délután nekem ezzel dolgom lesz. Felhívtam egy kedves barátomat, aki sokszor mesélt nekem azelőtt utazásai során világszerte összegyűjtött rádiózási élményeiről, és megkértem, jöjjön, és mondja el mindenkinek, mit jelent neki a rádió. Máig emlékszem a műsorban elhangzottakra: „amikor reggel felkelek, egyedül a hotelszobában, annyira jól esik, ha valaki anyanyelvemen szól hozzám, és hidd el, nem mindegy, hogy beszél!” Gyakran eszembe jut, és mindig elgondolkodtat: hogy tudunk elég jók lenni mi, mindenkori rádiósok ahhoz, hogy az ébredéshez minket válasszanak? Elég-e az anyanyelvű műsor? Milyen anyanyelvélményt adunk át a szórványban minket hallgatóknak? Jobb lett-e a nap velünk, mint nélkülünk lett volna?

Ha elgondolkodom, sokkal több a kérdésem, mint a válaszom. De néhány dologban így majdnem húsz év rádiózás után már biztos vagyok: nem baj, ha értik, amit mondasz, nem baj, ha tartalom van benne és felkészültség mögötte. A hallgató nem süket, és tud választani. Csak legyen, miből.

És ha dallal kezdtem, zárjam is azzal, ezúttal egy ismertebbet idézek: a Queen együttes tette örökéletűvé a fecsegő (gaga) rádiót, de még annak is szép jövőt jósolt: előtted vannak még a legszebb óráid (eredetiben: you’ve yet to have your finest hours). Bízom benne, hogy igazuk lesz.

(Magyari Sára)

Közeli ismerősöm mondja, náluk egész nap szól a rádió. Be kell lennie kapcsolva. Ezt látta az anyjától, de a nagyanyjától is. Érdekes, nálunk is ez volt. Ha szól a rádió, már nem vagyunk egyedül. Olyan, mintha lenne ott még valaki. Vagy legalább a hangja. Mert az ember a szóval, a beszéddel kezdődik!

A látvány világában egyre inkább azt tapasztalom, nem tudunk tájékozódni a szavak, hangok világában. Egyszerűbben: nem értjük a hangzó beszédet. Igaz, a mindenféle felmérések azt mutatják, hogy az írott szövegértéssel is sok gond van, de a hangzó szöveg esetében még több. 

Egy ilyen kontextusban megnő a rádió szerepe. És a rádiósé is. Főként, ha még kisebbségi is! Mert, akinek kenyere a nyelv, annak nemcsak arra kell figyelnie, mit mond, hanem arra is, hogy miként mondja. Az első mérföldkő a beszédmódban az érthetőség lenne. Aki a mikrofon elé ül, érthetően beszél-e? Úgy ejti-e a hangokat, úgy hangsúlyozza-e a mondandóját, hogy érthető, amit mond vagy sem? Segíti a megértést, vagy inkább akadályozza? Bevallom, gyakran hallgatom a rádiót, de van az a műsorvezető, akinél adót váltok. Mert annyira rosszul hangsúlyoz, hogy zavarja a fülemet. Tudom, ilyet nyelvész nem mondhatna. De attól még az ember adót vált.

Azt is gondolom továbbá, hogy akinek kenyere a nyelv, pont az érthetőség és élvezhetőség mércéje révén, jó lenne, ha nem lenne beszédhibás. A beszédben ejtési hibák bármelyik hangra kiterjedhetnek. Felnőttek esetében érdemes orvoshoz fordulni, ellenőriztetni, organikus zavarról van-e szó, azaz szervi rendellenességről (pl. bénult arcizmok, az állkapocs vagy a fogsor rendellenességei, a nyelv méretbeli elváltozása), vagy csak rosszul rögzült egy-egy hang, szókapcsolat ejtése. 

Ugyanakkor az sem ártana, ha lenne valamilyen nyelvhasználati szűrés is azok számára, akik mikrofon elé ülnek. Úgy tudom, réges-régen Magyarországon a Magyar Rádiónak volt nyelvi bizottsága, amely kidolgozott egy szempontrendszert, melynek címe Követelmény-minimum a Magyar Rádióban rendszeresen megszólalók számára. Nem tudom, hogy ezt Romániában használták-e, de azt igen, hogy részletesen és érthetően foglalja össze azokat az elveket, amelyek mentén „vizsgáztatható” lenne egy jövendő rádiós. Ez alapján fontos, hogy az illetőnek (a) természetes legyen az orgánuma, kellemes legyen a hangja. (b) Helyénvaló legyen a hangképzés, ez tanulható is ráadásul. Fontos (c) az értelemtükröző szövegmondás és szövegolvasás. Ennek például alapeleme a helyes szóhasználat, a szólások helyénvaló használata, a terpeszkedő kifejezések kerülése, választékosság stb. 

Az sem lenne mellékes, ha több lenne a beszédtechnika és a gyakorlati retorika tárgyuk az újságírójelölteknek. Sok gyakorlattal. Sok elemzéssel. 

Persze a valóságban tudom, hogy a mi kisebbségi helyzetünkben nem olyan egyszerű jól képzett, tehetséges, a munka iránt elkötelezett, felkészült rádiósokat találni. Mert a valóságban nekem úgy tűnik, egyre kevésbé vonzó ez a szakma. Talán összefügg azzal is, hogy az ember csak a hangját mutogatja, és nem az arcát is. Másik oldalról nem biztos, hogy egy-egy adó meg tudja fizetni a minőséget. 

Pedig kisebbségi helyzetben eleve megnő az anyanyelvű sajtó szerepe, de a rádiósoké még inkább. A hangzó nyelvhasználat rögzül, modellértékűvé válik. Befolyása van egy-egy nemzeti kisebbség nyelvének megőrzésére. Ha a rádióban, főként a kisebbségi, regionális rádióban hallja az ember a saját anyanyelvét, akkor az megerősítheti őt abban, hogy ezt a nyelvet használni lehet, és érdemes is. Hogy ez egy életképes nyelv.

No, de mikor például pont kisebbségi helyzetben azért kapcsolja ki valaki a rádiót, mert a műsorvezető „úgy beszél, hogy azt nem bírom hallgatni”, akkor öngólt rúgunk. 

Nyelvészként, rádióban nyelvi műsort vezetőként is, de magánemberként is azt gondolom, manapság újra kellene gondolni a rádiózás versenyképességét. A rádió(s)nak fontos értéke a hang(zás), a beszéd(mód). Úgy kellene versenyképességét fejlesztenie, hogy pont a képiséggel, a látvánnyal szembeni előnyén kellene dolgozni. A kellemesen simogató hang, az érthető, fülnek is tetszetős beszédmód, azaz a forma nagyon nagymértékben befolyásolja a tartalmat is. 

Kisebbségi helyzetben a minőségi oktatás és munka az, amelyik záloga egy közösség megmaradásának. S ha nincs éppen intézményes keret, hogy jó rádiósokat képezzünk, érdemes akár az adóknak, stúdióknak, a szakmai fórumoknak is befektetni a nyelvi továbbképzésekbe, illetve magának az egyénnek is, aki ebből szeretne megélni. 

Különben nem lesz lassan, aki hallgasson minket: vagy mert már úgy sem érti, vagy mert zavarja a fülét…

Rácz Éva (1974, Szatmárnémeti) újságíró, rádiós, médiakutató, a Kolozsvári Rádió szerkesztő-műsorvezetője és a BBTE társult oktatója.

szeptember 3, 2023 | Magyari Sára | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Ingázni – úton lenni

Milyen úgy dolgozni, hogy az otthonunktól az egyik vagy a másik munkahelyünkig több száz kilométer van? Miként lehet hetente ingázni városok, emberek és feladatok között? Miért vállaljuk ezt? Hogyan tudjuk úgy szervezni az életünket, hogy sok minden férjen bele a vezetés, az úton levés mellett? Vajon nem leszünk-e lebegők így: akik itt is vannak meg ott is, de talán sem itt, sem ott nincsenek egészen? Aktuális kérdések ezek napjainkban. A kezdődő nyárban, talán könnyebben tandemezünk erről a témáról.

(Annus Gábor)

Valamikor harminc éve – fiatal oktatóként – hozta úgy a sors, hogy a szegedi egyetemi munkám mellett a veszprémi egyetemen is óraadó lettem. Közben volt néhány év szünet, de aztán a sors – vagy a veszprémi tanszék vezetője – úgy akarta, hogy mindig vissza-visszatértem, egyre több és több órát tartottam, hetente utaztam a két város között, mígnem félállás, majd néhány éve teljes állás lett belőle. A veszprémi munkát kihívásként, szakmai gyakorlatként fogtam és fogom fel, jó érzés, hogy hívnak, várnak, hogy izgalmas kurzusokat tarthatok egy új környezetben. Más, kisebb város, kisebb egyetem, érdeklődőbb, tisztelettudóbb hallgatókkal, közvetlenebb kollégákkal.

Kezdetben ez klasszikus intercity professzor-ság volt, egy idősebb kollégámmal, volt oktatómmal kéthetente hol busszal, hol személyautóval ingáztunk a két város között. Különösen a buszutakat szerettem. Nem csak azért, mert kollégám legendásan rosszul vezetett, hanem busszal minden út igazi ötórás road movie volt számomra. Egyszerre kirándulás, egyszerre továbbképzés, egyszerre a vidéki Magyarország kaleidoszkópikus seregszemléje. Szinte minden alkalomra jutott egy-egy anekdotikus történet, egy megmosolyogtató vagy éppen meghökkentő eset, történetdarabka, valóságszilánk. Filmszerű volt hallgatni a mindenfelől érkező beszédfoszlányokat, figyelni az utazókat, az izgatottakat, akik – mintha első repülőútjukra indulnának – zavarukban rögtön szóba elegyednek a szomszéddal, a rutinosakat, akik a könyvükbe, mobiltelefonjukba temetkeznek vagy aludni próbálnak. 

Amíg kollégámmal jártunk, mi is sokat beszélgettünk, legtöbbször lazább szakmai diskurzusok voltak, de ezekből sokszor többet tanultam, mint korábban egy-egy előadáson. Nem sétálva tanultam, hanem buszozva, ez volt az én tengelyen töltött egyetemem. 

Mára kétlaki lettem, főleg, mióta a feleségem Veszprémben tanít, szakmailag már majdnem minden ide köt. Szegeden már csak a Tiszatáj folyóirat szerkesztése maradt, de a gyerekek, a szülők miatt még mindig az az otthon. Azt szoktam mondani, hogy minden normális családban a gyerekek kiröpülnek, de a mi egyetemista fiaink nem akartak, ezért nekünk kellett kiröpülni – de mégsem tudunk elszakadni szülővárosunktól. Amikor hazafelé feltűnnek a szegedi Dóm tornyai, akkor érezzük, hogy megérkeztünk, itthonról haza.

Furcsa ez a kettősség. Ahogyan a katonaságnál mondták, nem a rang számít igazán, hanem a beosztás. És valóban, meg lehet figyelni, ahogy az ember átlép egy másik koordinátarendszerbe, másik szerepbe, egy kicsit más emberré válik. Ugyanaz vagyok, de más kalap van rajtam. Ahogy egy idősebb hölgy ismerősöm mondta: „Gáborkám, látja, egész nap dolgozom a munkahelyemen, dolgozó nő vagyok. Munka után rohanok anyámhoz, megnézzem, szüksége van-e valamire, a lánya vagyok, hazafelé már hív a lányom, neki anya vagyok, hogy vigyázzak az unokámra, akinek a nagyanyja vagyok. Aztán bemegyek a boltba, mert főzni kell valamit, háziasszony vagyok. Ezek után a férjem este még elvárná, hogy feleség is legyek. Na, azt már nem, arra már nincs erőm!”

Valahogy így vagyunk ezzel mindannyian, akiknek többféle szerep jutott. Minden pillanatban meg kell felelnünk annak az elvárásnak, amelyik rendszerben épp benne vagyunk. Ennek megoldására kétféle stratégiai létezik, vagy bízunk benne, hogy a zseni átlátja a káoszt, és szimultán foglalkozunk – próbálunk foglalkozni – mindennel, vagy megpróbáljuk elkülöníteni ezeket a szerepeket egymástól, szép rendet rakunk szellemi íróasztalunkon. Nekem épp a földrajzi távolság, az utazás segít ebben az átállásban. Az a pár órás busz-purgatórium épp elegendő arra, hogy fejben felkészüljek a másik én-emre.

Fárasztó az útonlét? Az. Miért csináljuk? Biztosan vannak, aki kényszerből, szakmai, anyagi okokból kényszerülnek rá, de én inkább kirándulásnak fogom fel, életformává vált az utazás. Bár egyre inkább érzem a szétforgácsolódás veszélyét, de nem tudnék lemondani egyik munkámról sem, mert számomra ezek nem kötelességek, hanem – nagy szó – de azt érzem: hivatások. 

(Magyari Sára)

Huszonkét éve ingázom: először egyetemre, majd az aktuális munkahelyemre. Pár éve úgy érzem, egyre messzebb van Temesvár Nagyváradtól, mintha az a 180 km egyre csak nőne. De nem én vagyok az egyedüli, hiszen manapság szinte divattá vált, talán létszükségletté, hogy más településen, más országban legyen a munkahelyünk, és máshol az otthonunk. A jelenléti munkahelyek mintha egyre távolabb kerülnének a lakóhelyektől. 

Amikor eldöntöttem, hogy vállalom a heti ingázást a két város között, nem ifjúságom legmerészebb álmai egyikét valósítottam meg, kényszerhelyzet szülte, kiábrándulás és csalódás. Nem beszélve arról, hogy mit kezdjen egy szórványbeli magyar nyelvész a doktori diplomájával egy olyan városban, ahol nincs magyar nyelvű felsőoktatás, illetve olyan kutatóintézet sincs, amely megélhetést biztosíthatott volna. Így belevágtam. S egyszer csak elkezdett valami átalakulni.

Először csak azt tapasztaltam, hogy másként szólítanak. Temesváron Saci, Nagyváradon Sára. Ugyanaz a munkamorál, gondolkodásmód otthon konzervatívnak minősült, a munkahelyen liberálisnak. A gyorsaságomat, problémamegoldó készségemet Temesváron dicsérték, elvárták, Váradon inkább ijesztőnek, agresszívnek tűnt. Nem beszélve az időkezelésemről: az az 5-10 perc, ami otthon már késésnek minősült és illetlennek, az a munkahelyem városában minimálisan elvárt késés. Kezdtem úgy érezni, mintha két életem volna, mintha két ember lennék. És volt hetente 3 órám az átalakulásra, majd ismét 3 a visszaalakulásra – amíg vezettem.

Külön feladatlistáim lettek Temesvárra, külön Nagyváradra. Mert feladat az volt és van, sokszor úgy érzem, duplán és triplán is. Az évek alatt sok mindent megtanultam elvégezni az autóban, utazás közben: benzinkutakon átöltözni, stoplámpáknál üzenetekre válaszolni, sorompóknál gyors ímélt írni. Evés, ivás nem kérdés – az vezetés közben is gond nélkül megy. Csak előre el kell készíteni mindent. Közel a kezemhez.

Úton lenni izgalmas is, eseménydús is. Megtanultam, mi az aszfaltflört, mennyi módon segítjük egymást, mi sofőrök, vezetés közben, és hányféleképpen próbálnak a galádok – nem mi, mert mi ilyet soha, semmilyen körülmény között sem – tilosban előzni, lenyomni minket az útról, rossz helyen parkolni. Amióta ingázom, válogatott káromkodásokkal bővült a magyar és a román szókincsem is, bár továbbra is a tőlem telhető legdurvább sértés, hogy grimaszolok a másikra, esetleg kicsit kinyújtom a nyelvem. Tudom, hogy nem illik, és ez nem is szép. Sem a grimasz, sem a nyelvecském, de valahogyan én is le kell vezessem a sofőri feszültségeket, s a szóbeli agresszió valahogyan sosem jut eszembe éppen akkor. Éppen ott.

Valahol közte! Itt is, ott is vagyok. Nem lettem lebegő. Inkább hídverő. Összekötő. Az évek során kiismertem a két város magyar közösségének igényeit. Hazafelé, hozzánk terelgettem tanítókat, magyartanárokat. Otthonról az innovációban jártas, vállalkozó szellemű embereket, programokat mutattam meg. Hozom-viszem a hallgatókat: lássák azt, ami ott van, szívják magukba, ami fejleszt. De mutassák meg azt is, ami a másik helyen érték, lehetőség.

Szeretem ezt a két várost, és a közte lévő harmadikat is (Arad). Szeretem a két életemet, amely néha párhuzamosnak tűnik, de nagyon is egységes egésszé áll össze. Ugyanakkor néha elfáradok. Mikor hétvégére hazaérek, és leparkolom az autóm, még egy kicsit üldögélek benne, hogy biztosan megérkezzen a lelkem is. 

Sokat vagyok úton. Mozgásban, de kialakult a stabilitás is. A hét elején Temesváron, a hét második felében Nagyváradon. Megtanultam jobban beosztani az időm, maximálisan kihasználni. És eljátszani a gondolattal, milyen lenne, ha egyetlen településen belül laknék és dolgoznék is. Mennyi időm lenne még másra is?! Elmélázom néha ezen is. Visszagondolok fiatal koromra, amikor egyhelyű voltam. Nem érzem azt, hogy tartalmasabb életet éltem volna. 

De ha újra kezdhetném, ha lenne rá lehetőség, szeretnék olyan helyen élni, ahol dolgozhatom is, lakhatom is – úgy húsz perc sétára egymástól. És akkor biztosan és megkérdőjelezhetetlenül arról álmodoznék, milyen lenne két város között. Ingázni? Úton lenni!

Annus Gábor (1967, Makó) a veszprémi Pannon Egyetemen tart könyvkiadói, könyvtervezői, szerkesztői kurzusokat; a szegedi Tiszatáj irodalmi folyóirat művészeti szerkesztője és a tiszatájonline.hu felelős szerkesztője. 

augusztus 28, 2023 | Magyari Sára | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Tengerpart és emberek. Hálásan…

Kis nyári lektűr, Magyari Sára Fekete-tenger-parti élménybeszámolója. A második részben: viselkedésminták a plázson.

Nagyon kettősen viszonyulok ehhez a nyaraláshoz. A szálloda, a kiszolgálás, az ételek, a személyzet kifogástalan. A szobában egy reklámocska: Temesvár Európa kulturális fővárosa. Jól esik. Az ár-érték arány szerintem nagyon rendben van. A tenger meleg és tiszta, a vállig érő vízben is látom az alját. A várost, a partot takarítják. Mégis van kosz. A nyaralók viselkedését az idén is megkérdőjelezem. 

A szálloda all inclusive ajánlata pazarlásra ösztönzi a vendégeket. Az étterem bejáratánál áll egy tábla, ami felhívja a figyelmünket arra, hogy ugyan bármennyit vehetünk a tányérunkra, azért nem kellene pazarolni, mert minden nap több tíz kiló ételt dobnak el. Ettől függetlenül hihetetlen pocsékolás megy. Kérdezem a teremfőnököt, hogyan látja, ismerik-e, használják-e a turisták az étkezési jeleket: hogyan hagyják az evőeszközöket az asztalon? Szomorúan mosolyogva mondja: dehogy! Enni sem tudnak rendesen az eszcájgokkal. Látom én is, van, aki marokra fogja a kanalat, villát. És nem gyerek. 

A minden benne van eredménye is, hogy a medencék melletti bárnál a férfiak sorban állnak a sörért, esetleg borért. És már délre részegek. A nők jó része házisárkányként morog, mert a férj beivott, a gyerekek nyűgösek. Ha nem ez a történet megy, akkor apu zsémbes, mert anyu sok pénzt költ. Mindenre. Bármire. Ha éppen senki sem nyafizik valamiért, akkor ülnek a parton, a napágyakon, és mindenki elmélyed a telefonjában. Nagyjából ez a három viselkedésminta a jellemző. Ettől függetlenül nekem úgy tűnik, a tavalyhoz képest, sokkal többen vannak a vízben, sőt, többen úsznak, többen labdáznak. És mintha valamivel soványabbak lennének. Persze még mindig én úszom a legbeljebb. Meg is kérdeztem pszichológus barátnőmtől: van valami bajom?! Nem érzek bizonyítási vágyat, sem versengést, de olyan szabadnak érzem magam. Megnyugtatott: rendben vagyok. 

A Techirghiol-tónál a naplementét még mindig nem bámulják. Pedig gyönyörű. A tengerparti napfelkelte továbbra is menő: reggel 6-kor elég sokan vagyunk. De a hajnali vízben megint csak én úszom. Élvezem. Egyedül vagyok a tengerben. Jól elférek. Mellettem a parton háromnemzedéknyi férfi: nagytata, fia és unokája. Szépek. Udvariasak. Figyelem, ahogyan férfinek nevelik a kicsit is. Jó nézni őket.

Esténként van nyári mozi. A filmek szórakoztatóak, a jegy 20 RON, a hely tiszta, hűvös, kellemes. Vagyunk vagy 30-an. Én örülök a szabadtéri vetítéseknek, az egyszerű filmeknek, s hogy minden korosztályból ülnek körülöttem. Tudnak viselkedni: nem magoznak, nem köpködnek, nem telefonoznak, nincsenek beszólogatások. Jól érzem magam.

A parthoz közel van a bazár. Vesztemre. Gyönyörű, természetes anyagú nőies ruhák, cipők. És lehet alkudozni. Meg próbálgatni. Kedvesek, mosolygósak az eladók, humoros rigmusokkal ajánlják a portékájukat. Persze szövegeket is gyűjtök. 

Hazafelé simán kiértem a reptérre. Mindkét busz tiszta, nagyon jó árban: Eforie–Konstanca 8 lej, buszállomástól reptérig 13. A kis csomagommal így jól utazom. Reptéren galiba: négy és fél órát késik a gépem. Elalélok! Azon a másfél órán mit lehet ennyit késni?! Néhányunkat nem értesítettek a késésről, a többséget igen: ők eleve később jöttek ki. A személyzet emberséges: beengedtek a tranzit zónába, ahol volt légkondi, étel, ital, mosdók, internet, konnektor. Persze kíváncsiskodom: miért késik a gép? Mondanak mindenfélét, de azt is látom, hogy több katonai helikopter szállt fel, s elhúzott pár vadászgép is. A váróteremben jól elvagyok: olvasok, beszélgetek. Temesváron 37 fok van, igazából még örülök is neki, hogy nem ott kell várnom. Végül este 8-kor szálltunk fel. Ugyanavval a pilótával, akivel mentem. Végig a napnyugtában repülünk. Gyönyörű az ég. Igaz, volt vihar is, légörvények. De teljes nyugalommal tűrtem: az első esti nyárimozis filmnézés a Kényszerleszállás volt. Láttam, hogy is megy ez. Nincs mitől tartani. Landolás közben ismét felmerült bennem a repülővezetés vágya.

A reptér előtt megkérdezte egy nő, akiért autóval jött a férje, elvihetnek-e. Persze. A ház előtt tettek ki. Pénzt nem vettek el. Ilyenkor csak pislogok nagyokat. És hálás vagyok mindenért: például ha nem lett volna késés, nem láttam volna odafentről a naplementét…

(Megnyugtatásként írom a csajoknak, hogy lett egy új ruha: 448 gramm.)

augusztus 26, 2023 | Magyari Sára | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Tenger és repülés. Kisbőrönddel…

Kis nyári lektűr, Magyari Sára Fekete-tenger-parti élménybeszámolója. Első részben megtörténnek az előkészületek.

Az idén ismét román tengerparton nyaralok. Most Észak-Eforie. Még mindig az egyszerűbb helyeket kedvelem. De úgy döntöttem, repülővel jövök, és kicsit elegánsabb helyre. Igazából alig 180 RON a különbség a hálókocsi és a repülőjegy között. Legalábbis temesvári indulással. De nem mindegy, hogy 14 órát zötykölődöm, plusz a késés. Vagy másfelet. 

Nagy sikerélmény volt, hogy rávettem magam: repüljek. A jegyvásárlás sem volt kutya. Semmi extraopciót nem kértem: sem különleges helyet, sem pluszbőröndöt. Először az a 6 kg és a 40/30/20 cm teljesen rendben volt. Úgy gondoltam, öt napra, 29 fokban nem kell sok cucc. Ami kell, az meg belefér. Kimondott kalandként éltem meg, hogy bepakoljak ebbe a – ridikülbe. 

Amúgy úgy szoktam a vízparti nyaralásra pakolni, hogy viszem az összes fürdőruhám, az összes körömlakkom, mindennapra más nyári ruhát és cipellőt. Ilyenkor tömörítem pár napra a női princípiumom, azaz öltözködöm, szépítkezem – mert ez kikapcsol. Ez a terv a fenti poggyász méreteiből adódóan az idén veszélybe került. 

Egy héttel az utazás előtt nekiálltam mérni. A konyhamérlegen ledekáztam a vinnivalókat. Így tudtam meg, hogy a kedvenc különrészes dresszem 110 g, az egybe dressz 130. A piros nyári ruhám 180 g, a zöld 220. A fekete magas sarkúm 320 g, a natúr 305. Megmértem kendőket, zoknikat, fehérneműt, legyezőt, pénztárcát a minimális számú kártyákkal, kulcsokat. Mindenfélét. Sosem gondoltam volna, hogy a laptop-töltőm 260 g. Vagy, hogy a fekete elegáns bőrtáskám csak 180. Rácsodálkoztam a dolgok súlyára!

A hajnali repüléshez így a legnehezebbeket vettem magamra. Azért aszortálódott minden mindennel! A pakk laptoppal, cuccokkal, önmaga súlyával együtt 6160 grammot nyomott. Ebből magamra vettem 775 grammot. Becsekkoláskor minden rendben volt. Én is nőnek néztem ki a sok gúnyámban.

Repüléstől annyira nem tartottam, bár valamikor tériszonyos voltam. Mikor landoltunk, már azon járt az eszem: meg kellene tanulnom repülőgépet vezetni. 

Minden simán ment: reptérről civilizált, tiszta buszokkal jutottam el a szállodáig. A hotel fantasztikus: kedves a személyzet, tisztaság van, elegancia, emberséges elveket vallanak – hitelesen. De az üdülőhelyen túl sok szép ruhát árulnak, körömlakkot meg szinte sehol. Ez a kettő külön-külön is áthúzza a számításaimat. Mivel egy nagyobb poggyász legalább 70 euróba kerül csak egy útra, így abban maradtam önmagammal, körömlakkok otthon maradnak, majd itt veszek egyet, és avval megelégszem. De az, hogy ennyi gyönyörű, nekem való ruha legyen fantasztikus áron, amit most nem tudok hazavinni a miniatűr csomagom miatt – az teljesen elszomorít! Bár az este, újranéztem, hazafelé még mit vehetnék magamra, hátha nyernék pár grammocskát. Igaz arra sem számítottam, hogy ma, amikor megkérdeztem, hogy mennyi a kiszemelt ruci, csak az árát tudták megmondani. A grammokat nem. Most kunyerálnom kell valahonnan egy dekázó mérleget…

(Folytatjuk)

június 30, 2023 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom
MEGOSZTOM

Közoktatásból felsőoktatásba – oktatói szemmel

Vagyunk néhányan a nagyvilágban, akik mielőtt a felsőoktatásba kerültünk volna, előtte pár évet dolgoztunk a közoktatásban is. Ebben a hónapban arról tandemezünk, miért is váltottunk szintet.  Hogyan látjuk, mi az előnye és/vagy hátránya a mai közoktatásnak az egyetemivel szemben? És fordítva is esetleg. Milyen felkészültséggel jönnek az elsőévesek egyetemre? És mit kellene tudniuk úgy érettségi körül? Hogyan látja mindezt az irodalmár, és hogyan a nyelvész?

(Lakatos Fleisz Katalin)

Nem szeretem a tanítás kifejezést. Legalább is a hivatásom megnevezésére. A tanítás valamiféle leereszkedést sugall, mintha a tanár többet tudna, és ebből a többletből adna annak, akinek ebből a tudásból kevesebb van. A tanítás szó helyett inkább valami olyasmit mondanék, mint az alkotó együttműködés. Úgy gondolom, mi, tanárok-diákok egy csónakban evezünk. Keressük a helyünket a világban, jelentéseket, kapaszkodókat abban a zűrzavarban, amit életnek nevezünk. Az emberi lényeg átfogóbb a szerepeknél.

Emlékszem, kezdő tanár koromban a figyelem fenntartása volt a legnagyobb kihívás. Általános és líceumi osztályokban egyaránt. Mert a kisiskolás, de még a középiskolás sem, nem udvariaskodik. Ha valami nem köti le, egész egyszerűen egy másik tevékenységbe kezd. Előfordult, hogy már úgy léptem be az órára, mindegy mi lesz, csak zaj ne legyen. Persze így nem lehet tanítani. Mert ha attól félsz, hogy valami megtörténik, akkor az meg is történik. 

A felsőoktatásba kerülve úgy tűnt, végre hátradőlhetek. Hogy a figyelem megszerzéséért folyó harcban letehetem a fegyvert. Végre közvetlenül is közölhetem a gondolataimat. Aztán rájöttem, ez nem egészen így van. A csend megtévesztő. Azt is jelentheti, hogy kézügyben van az okostelefon. Jó, ha a tanár nem esik ilyenkor a mindenáron való figyelem megszerzésének csapdájába.  Ami nem egyéb szemfényvesztésnél. (Mindegy, mit mondok, csak érdekes legyen.) 

A figyelem mégis nagyon pontos szeizmográf. Hogy mikor kezd elkalandozni, vagy fordítva: mi számít érdekesnek. Mert teszem azt, számomra nagyon izgalmas az unalom. Nem hagy nyugodni, folyton ide futnak vissza a gondolataim. Miért akarunk folyton túllenni vizsgákon, beadandókon, olvasnivalókon? Miért várjuk mindennek a végét? A diákok többsége viszont talán nem is tudja, hogy az unalom érdekes lehet. Hogy ha megtudom, mi az, ami untat, mikor menekülök az unalom elől, magamhoz is közelebb kerülhetek. Mitől lehet izgalmas az olvasás, az irodalom? Ha így teszem fel a kérdést, valahogy másképp hangzik. Másképpen attól, mintha azon siránkoznék, hogy az egyetemisták nem olvasnak eleget, ergo a tanár nem vehet adottnak bizonyos műveket, mert az értelmezési horizont eleve szűkös. 

Persze nem a kötelező műveltségről van itt szó. Nem olvasni azt jelenti, hogy saját életünk lényegiségeire nem figyelünk eléggé. A kérdés innentől az, hogyan keltsünk hatást, izgalmat egy alig ismert világ iránt. Hogy megtaláljuk mindenkiben a személyes általánost. 

Szerencsém van, mert akikkel dolgozom, az az óvodapedagógia és tanító szakos lányok (!) többsége empatikus, önszervező, fogékonyak a humán területek iránt. Persze a szakirány már maga is kijelöl egy emberi karaktert. Az óvó- és tanítójelöltekben már egészen fiatal korban motoszkál a hajlam az emberekkel való kapcsolattartásra. Vagy egy hosszabb vargabetű után, a személytelen futószalag robotjától megcsömörlötten fordulnak egy emberibb hivatás felé. És azt is tudom, hogy ez nem mindenhol van így. Egész biztosan vannak olyan szakok, különösen a divatosabb szakirányokon, ahol tömegoktatás folyik, és különösebb érdeklődés nélkül meg lehet szerezni a diplomát. Vizsgáról vizsgára evickélve. Az olvasásnak ugyan mindenhol meg kell küzdenie a figyelemért. Nálunk is. De azt gondolom, ez nem baj. Edzésben tart. Az elváló utak kikényszerítik a választást. Merre indulok? Nincs mese, a tanárnak nap mint nap hitet kell tenni. Az önképzésben saját magával szemben sem maradhat alul.  

Itt kanyarodnék vissza mondandóm elejére. A tanár egy valamit mégis jobban tudhat. Az alkotó-kereső viszonyt a világhoz. Az éberséget. Hogy így is lehet. Azokra a tanáraimra tudok igazán tanárként visszaemlékezni, akik ebből az éberségből adtak. Nem a tudástöbblet súlyát pakolták ránk, hanem felemeltek. Az élet magasabb hőfokon izzott bennük. És ha a tanítás ilyen, mindegy, hogy köz- vagy felsőoktatásban, egyszer csak történik valami. Olyan összefüggések villannak fel a dolgok között, ami magát a tanárt is meglepi. Mély csend kíséri, és nem a fegyelmezés módszereinek köszönhetően. Talán ezekért a csendekért érdemes tanítani. 

(Magyari Sára)

Szerencsésnek érzem magam, hogy végigtaníthattam a romániai oktatási rendszert: oktattam óvodában táncot és mozgást, majd tanító voltam, általános és középiskolai magyartanár, s alig 12 éve kerültem be a felsőoktatásba. Mindegyik szinten megvoltak az örömök és bánatok, a sikerélmény és a sikertelenség. Talán arra vagyok a legbüszkébb, hogy meg tudok tanítani egy gyereket írni, olvasni, számolni, gondolkodni, de el tudom fogadni azt is, ha minderre nem tudom őt megtanítani. Mert a tanítás nem csak a módszertől, tananyagtól függ. Ott van a tanító, tanár személyisége, de ott van a gyereké is – és mindezek fölé boltozódik a szociokulturális környezet. A kognitív képességeket (memória, észlelés, logikus gondolkodás) a legkönnyebb ma fejleszteni szerintem, de ott vannak az affektív tényezők is (érzelmek, állapotok, hangulatok) és a pszicho-motorosak is (akarat, önfegyelem, kitartás). Hogy kiből lesz sikeres, megelégedett, már-már boldog felnőtt, az több tényező összjátékából születik meg. Az viszont tény, hogy nekünk, itt Romániában nagyon tartalmas tanterveink vannak. Amelyeket, ha betartanánk, ha megfelelően értelmeznénk és alkalmaznánk, egészen klassz kis lurkókat tudnánk oktatni és nevelni. No, de van a rendszer, amelyet főleg szidni szokás. Másik oldalon ott az emberi tényező, amelyet nem nagyon szeretünk hangsúlyozni. Mert az egy ember ereje, hatása félelmetes, felelősségteljes, munkaigényes és még sok minden egyéb.

Soha nem készültem egyetemi oktatónak, sőt, magyartanárnak sem. Ezt dobta az élet. Szerettem a kicsikkel dolgozni. Sok a munka, és nagyon fárasztó is. De nagy a hatás, és sok az érzelem. Aztán a nagyobbaknál is sok a munka, talán valamivel könnyebb, mint a kicsikkel, de nagyobb a felelősség is: például az érettségi eredményeket igen gyakran csak a tanáron verik le. Pedig ott a diák is, a szülő is, a társadalom is. Én akkor döntöttem a felsőoktatás mellett, mikor életem egyik nagy szakmai kudarca ért: bármit csináltam egy osztályban, az nem volt jó. Abból csak baj lett. Aztán elmentem. Közben eltelt tíz év, és kiderült, sok mindent jól csináltam – a diákok és a valós élet szerint. Néhány szülő szerint is. Az élet helyre tette a dolgot. Csak közben váltottam. Nem érzem veszteségnek. A rendszer egy része jelezte már párszor, hogy ők igen. 

Nem állítom szembe a közoktatást az egyetemivel. Én egymásra épülő szintezésnek látom, annak is éltem meg. Hasonló a kettő abban, hogy főként a kognitív képességekre fekteti a hangsúlyt. Pedig ma már gyakran hallhatjuk, hogy például egy munkahelyre a kognitív képességeink alapján jutunk be, de onnan az affektív és a pszicho-motoros szféra miatt, által kerülünk ki. És most teljesen mindegy, hogy kitesznek vagy felmondunk. Különbség van abban, hogy míg a közoktatás általános tudást nyújt(ana), addig a felsőoktatás már specializáltabb. Bár tudom, hogy intézménye válogatja, de én azt tapasztalom, hogy az egyetemi oktatásban nagyobb a diák önállósága, így felelőssége is. Oktatóként sokkal inkább szellemi partnernek tekinthetem a hallgatóimat, míg a közoktatásban erősebb volt a kézen fogva vezetem őket – magatartás.

Több helyről, több kollégától is azt hallom, egyre kevesebb tudással érkeznek az elsőévesek. Egyre kevésbé képesek az önálló tanulásra. Nem működik az önfegyelem kellőképpen. A felelősségvállalás sem. Folytathatnám a sort. Nem tudom biztosan, hol mennek el a dolgok. Még kisgyermekkorban, a szülői nevelés silány? A technikai eszközöknek odadobott gyerek: hadd nevelje az okostelefon? A közoktatás különböző szintjei, ahol néha megfáradtak, kiégettek a kollégák? S hogy ne lennének azok, amikor nálunk igen gyakran változnak az oktatási direktívák?! Maga ez az egyre kevésbé értékvállaló világ, ahol a tanulásnak, tudásnak, munkának, becsületességnek nincs is nagy értéke?! Talán az összhatás miatt?! A lényeg: hogy baj van. Az utolsó PISA-felmérések (Programme for International Student Assessment = nemzetközi tanulói teljesítménymérés programja) eredménye azt mutatja, hogy a 15 éveseinknek már a 45%-a funkcionális analfabéta. 

Még középiskolai tanárként 12. osztályban úgy készültünk az érettségire, hogy magának a szónak a felépítését, jelentését ízlelgettük, aktualizáltuk valóságos élethelyzeteinkre. Visszavezettem a jelentést az érett szavunkhoz. Mit jelent érett személyiségűnek lenni? Hogyan szervezi az érett fiatal az életét, az idejét, a munkáját, a prioritásait? Hát, ez nem kimondottan a kognitív képességek függvénye. De ha például megértik, hogy irodalomból azért is tanítjuk nyolc éven keresztül a szereplők rendszerének fogalmát, hogy megértsék, milyen viszonyban lehetnek egymással a szereplők az irodalmi művekben, de kint, a „valós életben” is. Mert az iskolai oktatásban az irodalom nem csak tudományterület, nem csak művészet, hanem életmodell is. S be kell látnunk, mi nem irodalomkritikusokat és jövendőbeli írókat képzünk a közoktatásban, hanem jó esetben irodalomszerető, olvasó, szövegértő, kritikai gondolkodást működtető embereket, akik az irodalmi alkotásokon keresztül könnyebben értik meg az ember- és a világ működését, sőt, a saját működésüket is.Nyelvészként, mikor az első egyetemi órákon találkozom a gólyákkal, arra törekszem, hogy elhiggyék magukról: most már szellemi partnereim. Most már fiatal felnőttek. Akiknek nem fogok diktálni. Akik vitatkozhatnak velem. Akiknek lehetnek önálló gondolataik. Sőt. Akik képesek jegyzetelni, gondolkodni, problematizálni, megoldásokat keresni, lényeget kiemelni. Hát, az elején egy kicsit kínlódunk. Talán szenvedünk is. De aztán valahogyan mégiscsak megtáltosodnak. Másodév felénél már beérnek a dolgok. A legtöbb esetben állnak kint a csoport előtt. Vezénylik tartalommal telítetten az órákat. Vitáznak. Kutatnak. És egyre gyakrabban mondják: ez jó érzés. Az: nekik is, nekem is. Szerintem pedig ez a közoktatásból a felsőoktatásba vezető út. Megérezni, megéreztetni, miként lehetnek önmaguk legjobb változatai!

Lakatos Fleisz Katalin (1978, Nagykároly),  BBTE, Pszichológiai és Neveléstudományok Kar, Szatmári kihelyezett tagozat, egyetemi adjunktus, irodalmár

június 6, 2023 | Magyari Sára | Kultúra | Rovatok | Tandem
MEGOSZTOM

Kulturális fővárosok 2023: Temesvár és Veszprém

Áprilisban van a magyar költészet napja és a magyar nyelv hete is. A kultúra működésének két könnyen érzékelhető aspektusa: a nyelv és az irodalom. Ez adja apropóját jelen tandemezésünknek. Meg hát az is, hogy Veszprém, illetve Temesvár magyar kulturális vonatkozásai megkérdőjelezhetetlenek. De vajon így van-e az Európa Kulturális Főváros program keretén belül is? Mi, itt élők, magánemberként, kutatóként, értelmiségiként hogyan látjuk ezt a programot a magunk városára vonatkoztatva? Vajon mit jelent ez a rendezvénysorozat a többségi magyar, és mit a kisebbségi magyar kutató számára? 

(Dr. Sebestyén József – Veszprém)

Talán nem közismert, hogy az Európa Kulturális Fővárosa (EKF) címet mintegy három évtizede alapították Melina Mercouri görög kulturális miniszter javaslatára. Az esemény azóta az EU-s kultúrpolitika kiemelt „termékének” számít azzal együtt, hogy − a kultúra igen tág jelentés- és valóságmezeje miatt − az egyes EKF-címekhez kapcsolódó seregszemlék markáns fókuszeltolódást mutatnak. Hiszen a kultúra fogalma − amellett, hogy értelmezését nemzeti, vallási, művészeti, geopolitikai, társadalmi és szociológiai kontextusok határozzák meg − olyannyira nem konstans, hogy nemzedékről nemzedékre, korról korra változik. Egyszerre diakrón és szinkrón, egyetemes és lokális, kollektív és individuális. Az is jelentős szórást mutat, amit a fogalom egy adott nemzetközösségben vagy azonos kultúrkörben az egyes társadalmi csoportok szintjén képvisel.

Éppen ezért szerzőtársam témafelvetése − Temesvár és Veszprém mint kulturális főváros az értelmiségi, a kutató, a magánember megélésében − egy szubjektív, de szándékaim szerint mégis tényszerű megközelítését tudja adni a két város EKF-es ’összekapcsolhatósági vizsgálatának’ egy olyan komplex etnokulturális térben, amelyet a Kárpát-medencében a 20. század elején létrejött nemzetállamok formáltak. 

Írásomat egyetlen kérdésre építem: van-e/lehet-e össznemzeti kulturális összekapcsolódása Veszprém és Temesvár magyarságának az EKF-programokban?

A tárgyilagos válasz érdekében találnunk kell Temesvárt és Veszprémet összekapcsoló kulturális gyökereket és értékeket. Ehhez vissza kell utaznunk a történelem időtengelyének azon pontjára, ahol a két város és térség azonos geopolitikai térben tudott fejlődni. A választásom 1913-ra esett, amikor az utolsó olyan helységnévtár született, amely a történelmi Magyarország teljes egészét vette lajstromba. 

Temes vármegye székhelyeként Temesvár ’törvényhatósági jogú városi’ ranggal rendelkezett. Veszprém mint Veszprém vármegye székhelye – lényegesen kisebb településként – ’rendezett tanácsú város’ volt. Szentendrei Győző A Szent Korona városai című képeslap-gyűjteménye is, – amelynek hátlapján Temesvár egy részlete látható – megemlíti a jól ismert ipartörténeti tényt, hogy a bánáti főváros, mint az ország egyik legurbánusabb nagyvárosa elsőként vezette be a közvilágítást. Az 1912-ben átadott Lloyd-palota a napjainkban 300 ezres lélekszámot meghaladó eurorégiós központnak igazi közép-európai nagyvárosi képet kölcsönzött már a 20. század elején is. 

Ami Veszprémet illeti – a királynék és Magyarország legrégebbi alapítású városaként – gazdasági és kulturális megtorpanás jellemezte, és 60 éves lemaradást könyvelhetett el a bánáti fővárossal szemben. Bár méretei, gazdasági és térségi súlya jelentősen elmaradt ’Kisbécs’ adottságaitól, diakrón összevetésben több mindenben megelőzte ’EKF-testvérét’, hiszen a történelmi Magyarország első egyetemi rangú felsőoktatási intézményének otthont adó városa és első püspöki székhelye. Temesvár előbb büszkélkedhetett színházzal, négy állami egyetemével pedig azóta európai léptékben jegyzett egyetemi várossá avanzsált.

Ha közös pontokat, interetnikai kulturális összekapcsolódást keresünk az időtengelyünkön, Temesváron nemcsak Liszt Ferenc, hanem – Johannes Brahms és Johann Strauss mellett – George Enescu is fellépett. Mindkét városnak van a 18. században megépített Szentháromság-oszlopa. 

Visszatérve a jelenbe, a metszéspontokat a zene és a fesztiválok jelentik, hiszen Veszprém, alig több mint 60 ezres lélekszámával, egyre érezhetőbb regionális kulturális centrumszerepet tölt be. Az UNESCO zene városa címének birtokosaként négy nagy kulturális és zenei fesztivállal, tizenegy kisebb, sport- és borászati, gasztronómiai fesztivállal, hét múzeummal és állandó kiállítással mutatkozik be. 

Ha a két EKF mérlegét néhány mondatba sűrítve kellene felállítanom, azt mondanám, hogy míg Temesvárnak elsősorban a kulturális intézményei, addig Veszprémnek inkább a kulturális rendezvényei kovácsolnak némi előnyt a másikkal szemben. Ezek az erősségek, azonban amennyire megkülönböztetik, legalább ugyanolyan mértékben össze is kötik a két fővárost, hiszen Temesvár is büszkélkedhet több évtizedes múltú művészeti, ifjúsági és diákrendezvényekkel, filmes és népzenei fesztiválokkal, mint ahogy Veszprémben is láthatunk meggyőző számú kulturális intézményi bázist.

Ami számomra – dévai születésű és veszprémi–balatonfüredi polgárként élő magyar számára – össznemzeti kulturális összekapcsolódást jelent, az a temesvári nyitórendezvény szimbolikus székhelye, a román, a magyar és a német színházi társulatnak is otthont adó „kultúrpalota”. Temesvár – a szabadság városaként – nemcsak 1913-ban volt multikulturális szellemi (és ipari) központ, hanem ma is tökéletes példája soketnikumú közösségek értékteremtő együttélésének. De az első magyar várost építő, bajor nemzetiségű Boldog Gizella személye is ugyanezt az értékteremtő, közös építkezést állítja elénk példaként. 

A büszkeség mellett hiányérzete is van egy erdélyi–anyaországi, kettős identitású keresztény magyar értelmiséginek, ami abból fakad, hogy a két EKF-város között nem érzékelhető a kulturális kapcsolatfelvétel, a kulturális nyitás, a közös program- és rendezvényszervezés igénye. 

Mégis hiszem, hogy ebben az összetett kulturális közegben sajátosan kozmopolita, mégis jellegzetesen nemzeti, ugyanakkor dominánsan lokális koncentrálódást tapasztalhatunk meg pannóniai és bánsági magyarként, polgárként egyaránt. Hiszem, hogy ugyanez elmondható a román, a német, a szerb, a horvát, a bolgár ajkú uniós polgártársainkról is. De ahhoz el kell látogatnunk egymás városába, még akkor is, ha arra a két EKF nem ösztönöz.

(Magyari Sára – Temesvár)

Már nagyon vártam, hogy Temesvárom kulturális főváros legyen. Évek óta készült a város, készültem én is. 2017-ben vezettem egy csoportos kutatást a Magyar Tudományos Akadémia Domus szülőföldi ösztöndíj pályázat támogatásával, melynek témája Temesvár vélt vagy valódi multikulturalitása volt, hiszen az EKP-projekt egyik kulcsszava a város sokat emlegetett többnyelvűsége és többkultúrájúsága. Akkori eredményeink is bizonyították: látványában multikulturális jegyeket mutat, de a mindennapokban két kultúra él egymással párhuzamosan. Dominánsan a román, szórványosan a magyar. A kettő között pedig nincs valódi átjárás, valóságos kapcsolat.

2021-ben kellett volna kezdődnie a programsorozatnak, de a járványhelyzetre való tekintettel elhalasztották, így az idén lettünk kulturális főváros. Talán túlságosan is vártam ezt az évet. Talán az elmúlt években többet változott a világ, mint gondoltam volna. Talán a projektet vezető csapat nem elég felkészült. Talán nem megfelelő végzettségűek. Talán kényszerhelyzetben vannak. Talán? Talán! 

Kutatóként is, magánemberként is rosszul érintett, mikor a program hivatalos honlapján (timisoara2023.eu) – még januárban – igen helytelen magyarsággal jelentek meg szövegek. És hiányos történelmi információkkal. Mire eljött a hivatalos megnyitó (február 17–19.), már csak kétnyelvű lett az oldal: román és angol. Itt élőként különösen felkaptam a fejem azon szövegre a honlapon, mely szerint örvendenek a szervezők, hogy Temesvár megértette, a multikulturalitás nemcsak nemzeti és vallási kisebbségeket jelent. Nem fejtik ki, vajon még mire, kikre gondolnak. Ebben az összefüggésben viszont értem, miért csak kétnyelvű a hivatalos oldal. A multikulturalitás a Romániai Magyar Lexikon meghatározása alapján azt jelenti, hogy el kell ismerni a nem domináns kultúrák létét is, deklarálni kell ezek egyenlőségét a domináns kultúrával, továbbá lehetővé kell tenni a nem domináns kultúra jelenlétét, tükröződését a nyilvános térben, például a nyelvhasználat, vallásgyakorlás, szokásmegélés által. Mindezek függvényében úgy tűnik, hogy a multikulturalitás normatív jellegű: az együttélés minimuma kell(ene), hogy legyen.

A másik kulcsfogalom, amire építették a pályázatot: a fény motívuma. A mottóban is ezt találjuk: Shine your light – Light up your city! (Ragyogjon a fényed – világítsd meg városod!) A fény motívuma szó szerint és átvitt értelemben is kapcsolható a városhoz: 1855-ben, a monarchiában először itt indult be az utcai gázvilágítás, majd Temesváron kapcsolták fel először az elektromos közvilágítást 1884-ben. Gyakran nevezik a várost a legek városának: itt kezdték meg az ország első hajózható csatornájának, a Béga-csatornának építését (1828), Bolyai János itt jelentette be elsőnek a világon a nem euklidészi geometria felfedezését (1823), s 1989-ben innen pattant ki a politikai változások szikrája is. 

A fény, mint emberi szemmel látható sugárzás, energia jelentésű elsődlegesen, átvitt értelemben viszont a tudás, az élet, a megismerés, az igazság, a szellemi tevékenységek, értékek jelképe. Izgalmas kérdés, hogy Temesvár a kulturális főváros programban hogyan jeleníti meg, hogyan értelmezi a multikulturalitást és a fényt. Az elsőre már kaptunk egy lehetséges választ a hivatalos honlapon. A második kulcsszó viszont érdekes megvalósításokat mutat – egyelőre.

Ki kell mondanunk, manapság a város elsődlegesen műszaki, technikai, informatikai tudásáról ismert. A látvány fontos szerepet kapott a programsorozatban, bravúrosak a fényjátékok, izgalmasak a megvilágított épületek, a fénylő utcák, a drónok használata. Valóban szemet gyönyörködtető.

Ugyanakkor – visszatérve a multikulturalitáshoz – egyre több magyar szervezet vezetőjétől hallom, hogy a magyar vonatkozású programok kevésbé vannak jelen, többen panaszkodtak a finanszírozások átláthatatlanságára, illetve az elutasított támogatásokra. A helyi közösség vezetői szerettek volna egy Székely László kiállítást szervezni. Székely László Temesvár főépítésze volt a múlt század elején, a mai központi városkép még mindig az ő munkáját dicséri. Érthetetlen, hogy egy ilyen témájú projektet miért utasítottak el.

Kutatóként talán most érzem először a térvesztés fájdalmát. Nem vagyok az a kisebbségi nyavalygó típus. Kós Károly szavaival, az ahogy lehet magatartása jellemző inkább rám, de azt tapasztalom, hogy a kulturális főváros program mégis rávilágít arra: itt, most nincs túl sok helyünk. Inkább nehéz szívvel járom mostanság a várost. Sokszor kiábrándultan jövök el egy-egy eseményről. Annak viszont örülök, hogy az idelátogatók ezt nem nagyon veszik észre. 

Szép ez a város. Sokszínű. Többszempontú. Csalogató. Nyitott és nyugatias. Ha kell, fénylik, ha kell, árnyékos. Van, amikor melegít és van, amikor megperzsel. De néha úgy érzem, ez már nem a mi Temesvárunk…

április 27, 2023 | Magyari Sára | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Valahol közte…

A napokban végigvezettem Szerbia északi részén át Horvátország keleti részébe, és vissza. Találkoztam egy horvátországival és egy szerbiaival. Egy nővel és egy férfival. Mindketten magyarok. Mindketten majdnem velem egyidősek. Mindketten megélték a délszláv háborút. Csak pont a másik oldalon. 

Sokat beszélgettünk. Nem a múltról, főként a máról. Amelyben ott van a múlt. A nő ugyanúgy összerezzen minden petárdára, és mennydörgésre, és tűzijátékra, mint én. Mert az a zaj nekünk nem a szórakozás, nem a buli, nem csak a természet hangja. Hanem fegyverropogás. A férfi ugyanúgy figyel minden gesztust, tekintetet és hangot, mint én. Mert az a gesztus, vagy tekintet, vagy hang nem a közeledés, nem az ölelés, nem csak a tájékozódás jele. Hanem az veszély. Értettem őket. Értettük egymást.

A nő alacsony termetű, törékeny, gyönyörű szeme van, és makacs tekintete. Mert ő vezető: összeköt, létre hoz, fenntart és megtart egy egész közösséget, és a családját is. A férfi markos, munkához szokott, szelíd tekintetű. Mert ő létrehozott egy birodalmat: kályhákat épít, méheket gondoz, eltartott és felnevelt betegeket, lánygyermeket. 

Jó velük beszélgetni. Látni a várost a nő szemén keresztül, aki ismeri a régi történeteket. Mesél a szállodáról, amelynek két testvér volt a tulajdonosa, de az egyik meghalt a lágerben. Amelyik túlélte, attól elvették a szállodát, de recepciós lehetett a sajátjában. És maradt. Majd felküzdötte magát vezetői pozícióba. Mesél a gyárról, amelynek tulajdonosa gyári munkásként kezdte, de aztán jól nősült. Két fiúk közül az egyik odaveszett a fronton. Az anya magába fordult. Majd elvették a gyárat. A férj belehalt. A kisebbik fiúk pedig kétkezi munkát végezhetett a saját gyárukban. Korán haltak mind.

Érdekes hallgatni a háborút a férfi nézőpontjából. Hivatásos katona volt. De valahogy, mintha megérezte volna, időben kiszállt. Nem lett katonaszökevény. Halkan mondta: – Engem nem szembe, engem hátba lőttek volna. És azt is mondta, nem kaszálja le a füvet a ház előtt, mert van ott ibolya meg vadcsalán, és az jó a méheknek.

A nőtől könyveket kapok, kedvességet, bizalmat, barátságot. Tervezzük a közös programokat – építünk, összekötünk, úgy a magunk módján. A férfitől bort kapok, mézet, paprikát és házi birspálinkát. Nem tervezünk közös programokat – csak ha véletlenül arra járok, vagy ha ő véletlenül erre jár.

Vezetek át a Tiszán, át a Dunán, majd a Dráva mellett. Sárgállanak a repcetáblák. Olyan szép minden. Olyan egyszerű és élettel teli. Odagondolok a folyóparti városba. A kékbe. Az elmúlt napok élményei kavarognak bennem. Milyen aprók az én gondjaim! Milyen feleslegesek a félelmeim! Milyen értéke van az életnek?! Több határt is átlépek, mint ahány van. Hogy közelebb kerülhessek. Hogy közelebb kerülhessünk.

március 1, 2023 | Magyari Sára | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

A hűségről és hűségtelenségről

Februárban van a házasság hete. Ez a programsorozat ihletője februári tandemezésünknek. Vajon a hűség emberi jellemző-e? Vagy az ember inkább hűségtelen? Miről árulkodnak a biológiai és miről a kulturális programjaink? Továbbá: van-e végső soron különbség az egér és az ember között?

(Bagosi Zsolt)

A hűség (vagy nevezzük inkább monogámiának) az emlősállatok 5%-ára jellemző. Az ember, bár biológiai szempontból maga is egy állat, nem tartozik a monogám emlősök közé. A mezei pocok annál inkább. A mezei pocokra jellemző ugyanis, hogy a hím és a nőstény egy életre választ párt és a kölykeiket is együtt nevelik. Szemben például a hegyi pocokkal, amely annak ellenére, hogy szoros rokonságban van az előzővel, gyökeresen más típusú életet választ: a hím virágról virágra (pontosabban pocokról pocokra) jár, és a kölykök nevelését is egyedül a nőstényre bízza. Úgy is mondhatjuk, tipikusan promiszkuitásban él. A közös genetikai rokonság és az eltérő viselkedési mintázat teszi alkalmassá ezt a két állatfajtát arra, hogy a monogámiát és a promiszkuitást, illetve ezek neurobiológiai hátterét rajtuk keresztül vizsgáljuk.

Ugyancsak emlősállatok agyában mutatták ki először a corticotropin-releasing faktort (röviden CRF) és a szerkezetileg hasonló peptideket, az urokortinokat is. Ezek az ember agyában is termelődő neuropeptidek két, általában ellentétes hatást közvetítő receptoron, a CRF1 és a CRF2 receptoron fejtik ki hatásaikat. A CRF elsősorban a stresszválasz szabályozásában játszik szerepet, de a szociális viselkedést is befolyásolja. Ha egy monogám állat (pl. mezei pocok) agyába CRF-et fecskendezünk, akkor az fokozza a partner iránti preferenciát. Egy nem-monogám állat (pl. mezei egér) CRF hatására ismerős környezetben lefagy, ismeretlen környezetben pedig hiperaktív lesz, elkezdi fokozottan kutatni a környezetét. A reakció tehát genetikai és környezeti tényezőktől egyaránt függ, de az sem mindegy, hogy a CRF-et milyen dózisban és milyen agyrégióba fecskendezzük be, mivel a CRF receptorai is különböző mennyiségben fordulnak elő ezekben az agyi területekben. 

A pockok agyának vizsgálata közben derült ki, hogy a CRF és az urokortinok kifejeződése megegyezik, a CRF1 és a CRF2 receptorok előfordulása azonban eltér a monogám és a nem-monogám fajok, illetve fajták között; a mezei pocok agyában több a CRF2, míg a hegyi pocokéban több a CRF1 receptor. Ezért (bennem legalábbis) felmerült, hogy az emberben is a CRF-receptorok kifejeződése az, ami meghatározza, hogy az illető inkább monogámiában vagy promiszkuitásban él (jelen megfogalmazás szerint hűséges vagy hűségtelen típus). Egyébként a legtöbb emberre a sorozat-monogámia jellemző. Ez persze nem azt jelenti, hogy az illető kitart a kedvenc filmsorozata mellett (bár legtöbbször ez is igaz rá), hanem azt, hogy az egyik monogám kapcsolat után egy másik monogám kapcsolat után néz. Tehát egy agykutató szemszögéből, mint oly sok minden, ez is az agyban dől el. 

Ami az egér és az ember közötti párhuzamot illeti, nyilvánvalóan vannak anatómiai különbségek (agy-, farokméret stb.), de viselkedési szempontból az ember sok mindenben hasonlít az egérre. Ha egy hím egeret egy nőstény egérrel együtt 24 órán keresztül egy ketrecben tartunk, akkor azok néhányszor örömüket lelik egymásban, majd a hím elhúzódik a ketrec egyik sarkába és csak akkor mutat érdeklődést a környezete iránt, amikor egy újabb nőstényt tesznek be mellé. Ha ugyanazt a hím egeret egy (a szociális interakció vizsgálatára használt) aréna közepébe állítjuk, az aréna egyik végében a már korábban megismert nősténnyel, a másikban pedig egy ismeretlennel, a hím többnyire az ismeretlen nőstényt választja. Ez az úgynevezett Coolidge-hatás eredménye. Ez a hatás az embernél is hasonlóan működik: ha egy hím és egy nőstény egyed leül egy szobában a kanapéra, kezdetben intenzív érdeklődést tanúsítanak egymás iránt, de előbb vagy utóbb a kanapé két végén kötnek ki, gyakran elkezdik más képeit nézegetni vagy másnak írogatni. Ez a magatartásbéli hasonlóság valószínűleg annak köszönhető, hogy az agynak a szociális viselkedésért felelős része (amit szociális agynak is hívunk) nagyjából megegyezik a két fajban. Ez az analógia teszi lehetővé azt, hogy az egereken végzett kutatások alapján az emberekre is vonatkoztatható következtetéseket vonjunk le.

(Magyari Sára)

Amikor a házasság hetéhez kapcsolom a hűség fogalmát, akkor egyértelműen a párkapcsolati hűségre gondolok, azaz szűkített jelentéssel használom e szót, de igazából a tágított jelentés is megfordult a fejemben, hiszen valami olyasmiről van szó, ami értékrendszerünkben fontos helyet képvisel. Legalábbis elméletileg. Mert a gyakorlatban számomra úgy tűnik, nem működik semmilyen jelentésében. Illetve nem működtetjük. Egy dolog hűnek lenni emberekhez, más dolog önmagunkhoz, harmadik dolog elvekhez, és így tovább. 

Szótári jelentése két irányt mutat: egyrészt azt jelenti, hogy valaki állhatatos, ragaszkodik valakihez, esetleg valamihez, kitart valaki vagy valami mellett. Másrészt azt is jelenti, hogy megegyezik a valósággal, az eredetivel. Élettársi viselkedésünkben azt is jelenti, hogy nem csalja meg a másikat, meg azt is, hogy lojális marad az egyik a másikhoz. 

A hűségtelenség szót a Czuczor–Fogarasi szótárunkban találjuk meg hívségtelenség formában, amely négy jelentéssel bír: 1. hűség nélküli állapot vagy tulajdonság, azaz, amikor valaki ígéretét, esküjét megszegi; 2. szolgai kötelezettségek szándékos megszegése; 3. a jobbágy esküszegése; 4. felségsértés, lázadás.

Jelentéstanilag is nagyon izgalmas a két szó, de mindennapjainkban ennél sokkal izgalmasabb, hiszen érzések, viselkedések kapcsolódnak hozzá. És olyan tettek is, amelyekkel mások életét és a sajátunkat is befolyásoljuk. 

Ha a nyelvi működést nézzük, azt, hogy miről hogyan beszélünk, akkor egészen biztos, hogy a hűséget nem csak az emberhez kapcsoljuk. A kutyát tartjuk kultúrkörünkben az emberhez leghűségesebb állatnak, de a gólyákat meg az egymáshoz való hűségük miatt szoktuk emlegetni. Ha utánaolvasunk, hogy mi is van az állatvilágban, kiderül, vannak olyan fajok, amelyek egy életen át egy pár mellett maradnak, és vannak olyanok, amelyek nem. 

Én az embernél maradnék. Nekem valahogyan úgy tűnik, hogy a hűség egyrészt természeti szükséglet volt az embernél. Ahhoz, hogy az utódok minél sikeresebbek legyenek, valahogyan rájöttek elődeink, hogy ehhez szükség van hűségre is (és sok minden másra is). Ahol, vagy akinél ez nem ment magától, azt igyekeztek normákkal, törvényekkel ösztökélni. Azaz van egy kulturális szükséglet is, amely ezt működtetné. Nem véletlen a feltételes mód, hiszen ma valahogyan nem működik. Sem házasságon belül, sem a barátságok, munkatársak szintjén, de még csak az elvekhez, értékrendekhez, sőt önmagunkhoz való hűség viszonylatában sem. Megfigyeléseim alapján az körvonalazódik, hogy nagy szabadságunkban azt hisszük, bármit megtehetünk – következmények nélkül. Pedig következmény mindig van. Mintha eltűnőben lenne az emberekből a ragaszkodás, a kitartás. Úgy általában véve is. Persze tudom, hogy az elromlott – cseréld le, dobd el korszakát éljük, és ez nem csak a tárgyakra vonatkozik. De engem nagyon érdekel, hogy mi az, amitől mégis egyesek hűek maradnak, mások hűségtelenek lesznek. 

Nekem úgy tűnik, hogy a személyiség érésével jutunk el a hűségességhez. Az önmagam legjobb variánsának lenni működésben egyszer csak eljutunk oda, hogy önmagam miatt szeretnék hű lenni: a másikhoz, önmagamhoz, az elveimhez. De főként a másikhoz. Mert képes vagyok rá! Ebben segít például a házassági eskü is. Meg jó lenne, ha segítene az ön- és társismeret is, de evvel sem állunk túl jól. Mi, mai emberek. Bár lehet, a régiek sem. 

Én sem voltam mindig, mindenhez és mindenkihez hű. Meg kellett érnem rá, hogy az legyek. Kellett hozzá az eskü, hogy a szavamat adom, hogy „véle tűrök, véle szenvedek” és megelégszem vele. Mert a mindennapi emberi kapcsolatainkban, legyen az párkapcsolati, családi, baráti, munkahelyi – a valós életünkben néha szenvedünk, néha tűrünk, mert sem én, sem a másik nem vagyunk mindig édes, aranyos, kedves, bájos cukorfalatok. 

Magam körül is, kutatási eredményekből is azt látom, egyre többen hűségtelenek. Divat lett a hűtlenkedés. Csak az a sok fájdalom, amit okoz! Mindenkinek. A hűségtelennek is – később, idővel!

Ha a hűtlenség biológiai eredetű, akkor felmenthető az ember. Én nem tehetek róla – a vérünkben, a génjeinkben van – mondja a magyar nyelv. Ha így van, akkor a vérünkben és a génjeinkben ott kellene lennie valami olyannak is, ami meggátolja, hogy a hűtlenség által romboljunk. Valami immunitásra való hajlamnak. De erről én még nem hallottam. 

Sokszor tapasztalom, hogy a tudományos (rész)eredményeket gyakran használjuk arra, hogy az embert felmentsük pusztító viselkedésében a felelősség alól. De bárhogy nézem a dolgokat, valahogyan csak azt látom, az ember alapjáraton a tudatosságában különbözik az állattól. Értem én, sőt hiszem és vallom is, hogy az ember nagyrészt biológiai lény, de valami más is. Nem csak test. Ott van az a bizonyos emberi tényező, amit nem nagyon tudunk megfogni, megmagyarázni. Próbáljuk, de eléggé képlékeny. 

S bevallom, haragszom azokra a nézetekre, ideológiákra, bármikre, amelyek elhitették velünk, hogy az emberi alatt (ez egy minősítő névutó is) lehet emberül élni. Élni lehet. Csak valahogyan ez nem mindig olyan jó nekünk. De lehet, hogy csak nézőpontot kellene váltanom, s egy szürke cincogó tekintetén keresztül konstatálni, hogy nincs itthon a macska…

Dr. Bagosi Zsolt (1977, Nagyszalonta) oktató-kutató orvos, egyetemi docens, tanszékvezető-helyettes, Szegedi Tudományegyetem, Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Kar, Kórélettani Intézet.