Címke: magyari sára

június 13, 2022 | Magyari Sára | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Sajtószabadságról – emberül

Májusban van a nemzetközi sajtószabadság napja. Most arról tandemezünk, mit jelenthet a sajtószabadság fogalma. Volt-e olyan időszak a múltban, amikor ez meg is valósult? Úgy, ahogyan elképzeljük – mi, most. Vajon az internet megjelenése hogyan járul(t) hozzá a sajtószabadság megvalósulásához vagy ellehetetlenítéséhez? És vajon képes lenne-e az ember megbirkózni avval a sajtószabadsággal, amelyet hangosan vagy halkan ugyan, de hiányol?

(Albert Dénes)

Fél éven át húzódó vita után, 1695. április 10-én a brit parlament két háza megegyezett, hogy nem hosszabbítják meg a sajtótermékek engedélyezéséről szóló legutóbbi, 1644-es törvényt. Ha úgy tetszik, tekinthetjük ezt a napot a sajtószabadság születésnapjának.

Szűkebb térségünkre tekintve, azt minden gyerek már viszonylag korán megtanulja, hogy az 1848. március 15-i tizenkét pont közül az első: „Kívánjuk a’ sajtó szabadságát, a censura eltörlését.” Nem tartozik ide, úgyhogy csak futólag jegyzem meg: a maga idejében ez nem volt különösebben forradalmi gondolat. Hogy csak egy példát mondjak, a nők szavazati jogának követelése lett volna igazán forradalmi.

Mivel maga a szó nem nagyon szorul magyarázatra, a legtöbben tudni véljük, hogy mit is jelent a sajtószabadság fogalma. Mint nagyon sok más, látszólag egyszerű fogalom, valójában ez is egy bonyolultabb összefüggésrendszer része. A sajtószabadság ugyanis egy hármas fogalomegyüttes nélkülözhetetlen darabja. A másik kettő a képviseleti demokrácia és a hatalmi ágak szétválasztása.

Éppen ezért, igazán csak demokratikus jogállami keretek között értelmezhető. Az arab világ egy részében ma is meghatározó, vallási törvényeken alapuló monarchiákban a klasszikus nyugati értelmezésnek nincs talaja.

Demokráciákban a szavazók akkor tudnak igazán értelmes és mérvadó módon választani az őket képviselni kívánó erők közül, ha a lehető legtöbb és hiteles értesülés áll rendelkezésükre. Minél messzebbre megyünk vissza a(z akkor még csak nyomtatott) sajtó történetében, a pontos és hiteles információnak annál nagyobb a szerepe.

Az elektromos távíró elterjedéséig a hírek – néhány olyan ritka kivételtől eltekintve, mint a Kínai Nagy Fal jelzőtüzei – a lovas futár, majd a gőzvasút, tengeren a vitorlás hajó sebességével jutottak el a világ egyik pontjáról a másikra. Az újság akkor volt igazi újság, amikor politikai és pénzügyi birodalmak sorsa múlott a híreken.

Érthető tehát, hogy a mindenkori politikai és gazdasági hatalmak igyekeztek uralmuk alatt tartani – vagy legalább befolyásolni – a sajtót. A képviseleti demokráciák fokozatos térnyerésével párhuzamosan, a huszadik század első évtizedeire a sajtó annyira megerősödött és akkora hitele lett, hogy a sajtószabadság gondolata kiteljesedni látszott.

Ezt törte azután derékba a kommunista és fasiszta rendszerek (majdnem) teljes uralma a nyilvánosság minden formája felett, a világ kevésbé szerencsés részein. A szovjet birodalom széthullását követően egy rövid pillanatra a szabad sajtó új aranykora látszott megszületni.

És akkor jött az internet, majd a közösségi hálók. A nagy áttörés 2010 tájára tehető, amikor a Facebook-felhasználók száma meghaladta az ötszázmilliót. (Ez a szám ma a három milliárdhoz közelít, Romániában tízmillió fölött van.) Ekkor ért véget a sajtószabadság. Már nem az számít, hogy valami igaz-e, csak az, hogy a barátaim és ismerőseim mit osztanak meg. (Lásd megerősítési torzítás, de erre itt és most nincs időnk kitérni.)

Javaslatom a helyzet orvoslására az lenne, hogy tegyük félre a sajtószabadság gondolatát és összpontosítsunk arra, amire most a legnagyobb szükség lenne. Legkésőbb az általános iskolától kezdve, az oktatási rendszer minden erejével és minden szinten próbálja a fejekbe verni a forráskritika fontosságát. Ennek hiányában ugyanis megállíthatatlanul süllyedünk majd bele egy új digitális középkorba, az azzal együtt járó kuruzslással, félműveltséggel, politikai és wellness csodaszerekkel. Vagy, ahogy Benjamin Franklin mondta 1925-ben: „A világ legnagyobb rákfenéje az interneten terjedő ostobaság.”  

(Magyari Sára)

A krízishelyzetek felnagyítják az emberi természet alapprogramjait: a viselkedési sémákat. Még el sem múlt a járvány, már a szomszédban háború dúl – annyira nem meglepően, hiszen, ha visszatekintünk a történelemre és egy kicsit is ismerjük az ember működését, láthatjuk, ezek a helyzetek többé-kevésbé kiszámíthatóan követik egymást, hol a háború van előbb, s utána a járvány, hol pedig fordítva. S a nehéz helyzetek akarva-akaratlanul felvetik a hírközlés, az információáradat hitelességének problémáját is. Amióta van adatunk az emberi tevékenységekről, érzékelhető: a hitelesség mindig is kérdéses volt – háborúk, járványok kapcsán mindenképpen, de úgy amúgy is. A mi magyar kultúrkörünkben 1848-as forradalom irányítja a figyelmet a sajtószabadságra, azaz a hatóságok által nem ellenőrzött, nem korlátozott, nem előírt véleménynyilvánításra. Ma tágabb értelemben a média szabadsága is hozzátartozik a fogalomhoz, vagyis az elektronikus hírközlő eszközök tartalmai is. 

A fenti meghatározásból kiindulva már az is problematikus, vajon milyen szerveződés, csoportosulás tartozik a hatóságok fogalmához. Mert van olyan, hogy igazságügyi hatóság, de van közigazgatási is, sőt társhatóság is. De a szótári és valóságos hatóságok mellett vannak a tulajdonlási viszonyok is, amelyek – lássuk be – igencsak meghatározzák egy-egy sajtótermék működésének mikéntjét, különös tekintettel a szabadság értelmezési lehetőségeire. Nem véletlenül írtam értelmezési lehetőséget, mert bár de iure törvényi szinten az emberi jogok közé tartozik, de facto sokrétűen alkalmazott a megvalósulása. Engem az érdekel: a gyakorlatban, a hétköznapokban hogyan is működik mindez.

Ha abból indulunk ki, hogy a sajtószabadság akkor valósul meg, ha az újságíró, a médiaszakember (bár ezt nem mindig tudom, pontosan mit is takar) saját szakértelmére, tapasztalatára és véleményére alapozva dolgozik, semmilyen külső hatás őt nem befolyásolja – őszintén magunkba szállva is érzékeljük, hogy csekély az esélye a de iure-szintű megvalósulásnak. Már csak azért is, mert jó néhány éve megdőlt az az elképzelés, hogy az ember képes lenne ilyen jellegű kognitív tevékenységre. A tárgyilagosság, az objektivitás irány, de a valóságban kevéssé működő magatartásforma. 

Nem is hiszem, hogy lett volna olyan kor, tér, ahol a sajtószabadság a maga elméleti meghatározásában megvalósult volna – az én valóban szerény tudásom a témában inkább azt mutatja, hogy működött párhuzamosan két-három sajtóorgánum, amely a maga képére és hasonlatosságára alapozva közölte azt, amit tudott, amit képes volt meglátni, érzékelni a világ dolgaiból, és azt, ahogyan képes volt azt véleményezni. Működött párhuzamosan – ez a lényeg. S bár szurkapiszkálták egymást vagy egymás ideológiáit, véleményét stb., de megfértek egymás mellett. Ez az egymás melletti megférés egy elfogadható – ma úgy mondanánk: élhető – állapot lehetett. 

Az internet megjelenésével, úgy látom, csak bonyolódott a helyzet. Értem én, hogy van olyan meghatározás, mely szerint a sajtó fogalmának szűkebb jelentéséhez nem tartozik hozzá az internetes újságírás és végképp nem a közösségi média használója (feltöltője, letöltője egyaránt), de a gyakorlatban azt tapasztaljuk, a nyomtatott sajtót fogyasztók száma egyre kisebb, a tévénézők, rádiót hallgatók aránya is csökkenő tendenciát mutat. A tájékozódásra, a világ dolgaiban való eligazodásra egyre nagyobb mértékben használjuk a netes felületeket – nem kimondottan a szakemberek által készített termékekre fókuszálva. 

Így – akár úgy is tűnhet, hogy még a klasszikus értelemben vett sajtótermékek vélt vagy valós korlátozás miatt (politikai, gazdasági, ideológiai stb.) nem működtetik a sajtószabadságot, addig – különösen a közösségi média általában véve mindenféle szakértelem, tudás, tapasztalat nélkül onthatja magából az információt. Olyan érzést keltve bennem, hogy szabadnak szabad, de minek?! Bár elképzelhető, bennem van a gond, mert az általam ismert szabadságfogalom az egyértelműen alkotó, építő jellegű, és nem romboló hatású. Ha pedig építeni nem tud, akkor legalább arra törekszik, hogy ne ártson.

Igen szkeptikus vagyok. Viselkedéskutatóként nem látom, hogy az emberi természet lehetővé tenné a sajtószabadság olyan megvalósulását, amely a szótári definíciókban le van írva. Ezt is csak iránynak látom. Biztos van néhány olyan ember – ez az a pár százalék, akinek a viselkedése csak erősíti a szabályt –, aki képes lenne rövidtávon de iure is a sajtószabadságot művelni, de hosszútávon valószínűleg nem ússza meg, hogy őt külső tényezők befolyásolják. Ettől függetlenül azt is gondolom, pont az emberi tényező az, amely viszont képessé teszi a szakembereket az egymás mellett párhuzamosan létező, megélő sajtó- és médiatermékek létrehozására és működtetésére, sőt befogadására is! Mert ez a többszempontúság. Amely szintén az emberi természetünk egyik velejárója. És egyre inkább úgy látom, megmaradásunk záloga is.

Albert Dénes újságíró – három nyelven, négy országban, harminc éve.

május 12, 2022 | Ujvarad Admin | Hírek
MEGOSZTOM

A nyelvész világa, a szótárakon túl

Magyari Sára 2021. Sügérségtől incelekig – női szemmel. Holnap Kulturális Egyesület, Nagyvárad, 172 old.

Nyelv, közösség, perspektíva. Ez a három alapvető kifejezés jutott az eszembe, amikor kezembe vettem, és elolvastam az egyszerre fantáziadús és valósághű rövid írásokat. Magyari Sára 2021-es kötete mintha a Takázás című művének a folytatása lenne.

Ezek a szövegek élethű, fantáziadús írások, mivel a szerző saját tükrén keresztül láttatja a világot, ám objektív igazságokat is megelevenít. Fantáziadús, mert olyan fogalmakkal illet egy-egy emberi vonást vagy jelenséget, amelyekkel a hétköznapi életben nem igazán találkozhatunk, sőt egyes szavakkal még szótárakban sem, lásd sügérség. Ugyanakkor valósághű is, mert olyan történeteket mesél el, amelyek vagy sajátjai, vagy általa ismert személyeké. A szerzőről az jut szembe, hogy életművész, örökmozgó, életvidám. Ezekkel a tulajdonsággal tudnám őt jellemezni, mindez írásaiból is visszaköszön. Megismerhetjük a nyelvészt, az antropológust, a trénert, az életművészt és a nőt – egyszerre. 

Bárkinek, akárkinek ajánlom a kötetet, hiszen mindenki megtalálhatja magának a megfelelő témát, gondolatot, stílust, amelyet érdemesnek tart elolvasni, szakmai képzettségétől függetlenül. 

A könyv megtalálható a hétvégén a Csíkszeredai Könyvvásáron a Holnap Könyvek – Újvárad standon, illetve a nagyváradi Festum Varadinum idején a Léda házban a könyves programok alkalmával a könyvstandnál. A könyvről a szerzővel május 19-én, csütörtökön 18 órától a nagyváradi Bunyitai könyvtárban beszélget Bozsodi-Nagy Orsolya.

Ferenczi Nátánáel, a PKE magyar nyelv és irodalom szak, II. éves hallgatója, az Újvárad mentor programjának a résztvevője

április 1, 2022 | Szűcs László | Hírek
MEGOSZTOM

Könyvbemutató Érmihályfalván

Folytatódik Magyari Sára legújabb kötetének bemutató-sorozata, a Partiumi Keresztény Egyetem docense, nyelvész, antropológus, újságíró Sügérségtől incelekig – női szemmel címmel, a Holnap Könyvek gondozásában megjelent művét április 5-én, kedden 18 órától Érmihályfalván, a Máté Imre Városi Könyvtárban ismerhetik meg az olvasók. A szerzővel a kötet szerkesztője, Szűcs László, az Újvárad folyóirat főszerkesztője, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke beszélget.

A könyvet lektoráló néhai H. Varga Gyula ajánlása szerint „Magyari Sára talányos című gyűjteménye élvezetes olvasmány. Remekül kidolgozott miniatűrök, szösszenetek, életképek, elemzések váltják egymást. Az életteli írások stílusa lendületes, sodró erejű, tele nyelvi leleményekkel. Hihetetlen érzéke van az események, pillanatok megragadásához, a karakterek, jellemek néhány szavas felvázolásához. Hol élethelyzeteket villant fel, hol elmélyült szakmai elemzéseket alkot. A szórványlétnek nem a szomorát, hanem a derűjét éli és mutatja.” A kötet a helyszínen kedvezményes áron megvásárolható, a rendezvény végén a szerző dedikál. Minden érdeklődőt szeretettel várnak.

március 17, 2022 | Magyari Sára | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Kell-e még a helyesírás?

Mostanában vannak a helyesírási versenyek országos szakaszai. Nyúzzák a diákokat, hallgatókat a szabályzattal, a helyesírással. Az iskolán kívüli létben pedig egyre inkább azt tapasztalom, teljesen mindegy, ki, mit, hogyan ír. Nemhogy igyekeznének igazodni a szabályzathoz, de még sértőnek is tartják sokan, ha megjegyezzük: azt nem úgy kell írni! Mi lehet ennek az oka? Mi lett a helyesírás presztízsével? Mit mutatnak a magyarországi tapasztalatok és mit a romániaiak? Vajon merre tart ez a tendencia? Ilyen kérdésekkel indulunk a márciusi tandemezésnek.

(Cs. Nagy Lajos)

Az első helyesírási szabályzatunk 32 lapnyi terjedelemben 1832-ben jelent meg „Magyar helyesírás’ és szóragasztás’ főbb szabályai. A Magyar Tudós Társaság különös használatára” címmel.

Az eltelt 190 év alatt természetes, hogy szabályzatunkat többször korszerűsíteni kellett, míg eljutott a 2015-ben megjelent 12. kiadásig. Tudomásul kell venni, hogy helyesírási rendszerünk sohasem lehet kész, sohasem befejezett, ugyanis a nyelv állandóan változik, újabb és újabb tényeket teremt, s ezeket a helyesírásnak is tükröznie kell. Helyesírásunk ugyanakkor általában a befejeződött vagy a már erősen előrehaladott nyelvi változásokat rögzítheti, helyesírási kérdésekben szabályoz, nyelvhasználati kérdésekben azonban csak rögzíti a lezajlott folyamatok eredményét. 

A társadalmi változások, valamint a gyorsuló kommunikáció következtéppen kevesebb figyelmet kap a mindennapokban e kérdés. A múlt század kilencvenes éveitől minden (magyarországi) tanterv csökkentette a magyarórák számát. Az általános iskolát, alapiskolát követő iskolatípusokban pedig a Kárpát-medencében (kevés kivételtől eltekintve) a magyartanárok úgyszólván csak irodalommal foglalkoznak, egyéb tantárgyak óráin pedig a helyesírás nem számít. Napjainkban magyar nyelv és irodalom érettségi dolgozatot helyesírási hibák miatt nem lehet elfogadhatatlannak minősíteni. A felsőoktatásban nem egy helyen még a magyar szakon is derogál a kötelező helyesírási kurzusok tartása. Szinte stigmatizálják azt az oktatót, aki helyesírási kurzusokat is vezet. A szemináriumi dolgozatokban, diplomamunkákban csak „bocsánatos bűnnek” tekintik a helyesírási vétségeket. Láthatjuk, a helyesírás tekintélyének az erősítését a fent elmondottak egyáltalán nem szolgálják. 

Vajon a nyelvhasználat mely területein nagy ma is a helyesírás tekintélye (presztízse), s melyeken csökkent? Magyarországon nagy a presztízse a helyesírásnak a munkaerőpiacon. A munkaadók túlnyomó többsége nem is fogja megnyitni az önéletrajzunkat, ha már az emailünk (ímélünk) törzsszövegében burjánzanak a hibák. Egy komoly cég presztízsét is jelentősen aláássa, ha a dolgozói nem képesek nyelvileg helyesen fogalmazott leveleket küldeni, mivel ez a figyelmetlenség és a szakmai hozzá nem értés jele lehet. 

A cégeknek azért éri meg betartani a helyesírási szabályokat, mert a normától való eltérés társadalmi stigmával jár: az emberek bizalmatlanul tekintenek egy olyan cégre, szolgáltatásra, melynek weboldalán, dokumentumaiban, sőt a cég nevében is hemzsegnek a helyesírási hibák.

A helyesírás bizonyos szintű tudása megvéd az internetes csalóktól, az adathalászoktól. Különböző kozmetikumok, étrendkiegészítő termékek, háztartási eszközök stb. reklámjainak a szövegeiben előforduló elemi helyesírási hibák (betűcserék, idegen betűk, ékezetek hiánya, külön- és egybeírási jelenségek stb.) gyanússá tehetik a hirdetés és a hirdető hitelességét.

A számítógépeken megbízható helyesírás-ellenőrző programot találunk. Sokan nem veszik figyelembe a gép figyelmeztetéseit. Egy kommentelő írja ezzel kapcsolatban: „az a fő gond hogy általában a hibákat még a böngésző aláhúzza, de ez se zavartatja őket. Nézik: ,,jé! ez a sok vörös aláhúzás tök dizájnos! jó is így. akkor elküldöm” 

Alig van, vagy egyáltalán nincs presztízse a helyesírásnak az ifjúsági és az internetes nyelvhasználatban. Ez azzal magyarázható, hogy az elmúlt 2-3 évtizedben jelentős és mélyre ható átalakulás következett be az ifjúság nyelvhasználatában. Ennek oka legfőképpen az internet előretörése, valamint az okostelefónia térhódítása, a személyes kapcsolatok szerepének lassú, de fokozatos háttérbe szorulása. További ok lehet a normakövetőbb beszédmódtól való elkülönülés az önkifejezés szándékával. Az írott beszélt nyelv a magánlevelezésekben, csetelésekben sokszor szándékosan ‒ műveltségbeli hiány következtében is ‒ eltér az akadémiai helyesírástól, ellenkultúraként jelenik meg. Lássunk néhány jelenséget az előbbiek illusztrálására! Gyakori a központozási és a mondatvégi írásjelek elhagyása, a szóhatárok egybecsúszása, az írásjelhalmozás stb. Pl.: „Húúú dejóleszez”, „De jóóóóóóóóóóóóóó hogy együtt fogtok lakni!!!” 

(tovább…)
február 2, 2022 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom
MEGOSZTOM

Kommunikáció és kulturáltság

Egyre több a kommunikációs szakember, és mintha egyre kevésbé tudnánk egymással értekezni. Pedig bármit teszünk, vagy nem teszünk, mondunk vagy hallgatunk, bárhogyan ülünk vagy állunk – az kommunikáció is. Ebben a hónapban arról tandemezünk, miért fontos a kommunikációs tudatosság. Működik-e és miként a kommunikációs készségfejlesztés? Mikor és hogyan kell ezt fejleszteni? Meddig kell ezt tanulnunk, gyakorolnunk? És vajon mi köze mindennek a kulturáltsághoz?

(H. Varga Gyula)

Minden közösség léte a kommunikáción mint közvetítőeszközön múlik: van kommunikáció, van közösség; nincs kommunikáció, nincs közösség. 

Kommunikálni mindenki tud – ám nem mindegy, hogyan. Aki ilyeneket mond: „Ami szívemen, a számon”, vagy: „Jól megmondtam neki!”, az nincs tisztában a kommunikáció céljával és eszköztárával. Az emberben három szint különül el. Montágh Imre mondta: az ösztönszint agresszió kifejezője hangképzésben a gégeprés; az érzelmi szint, az érzelem a torokból szól; az értelem a szájüregben artikulálódik. A kommunikáció azonban nem arra való, hogy másokat bántsunk vele, hanem összehangoljuk a dolgainkat, segítsük egymást, és jobbá tegyük a világot. Nagy célok, nemes célok…

Mindenkinek mások a kommunikációs képességei. A képességek eléggé adottak, nem könnyen változnak, inkább árnyalódnak. Nem úgy a jártasságok és a készségek. Ezek változtathatók és változtatandók. Valahol olvastam, hogy a készségek olyan modell szerint fejleszthetők, mint az egyenes lefutású programok. Sokszor, többféleképpen végig kell csinálni, amíg berögzülnek, automatizmussá válnak. Gondoljunk a köszönésekre, megszólításokra, udvariassági szokásokra.

A jártasságok fejlesztése e szemlélet alapján az elágazó lefutású program szerint képzelhető el: végezzük a gyakorlatot, és időnként döntési helyzetek elé kerülünk. Meg kell állni, számbavenni a lehetőségeket és dönteni. Helyzetelemzéssel nekünk kell kiválasztanunk a szituációnak – a kommunikációs céloknak, a szereplő érdekeinek – megfelelő eszközök és módszerek tárából az optimálisat. 

A modern pedagógiában fölértékelődött a kommunikációs készségfejlesztés. Előbb a piac mozdult rá, cégek szakosodtak speciális képzésekre, tréningekre. Később megjelent rá az igény az iskolai oktatás keretei között is. Erősítették ezt a reformpedagógiai törekvések, főleg az Európai Unió oktatási stratégiája: a kompetenciaalapú oktatás kidolgozása és bevezetése.

A magyar(országi) alaptantervben ez kissé felemás módon alakult. A bátor kezdést erős visszafogás követte. Úgy látom, a legutóbbi alaptanterv ismét több lehetőséget biztosít a kommunikációs készségfejlesztés számára. A magyar nyelv című tárgyba építése (anyanyelvi kommunikáció) annyiban felemás, hogy a magyartanárok szívesen fogadták, viszont nincs hozzá módszertani felkészültségük. Ráadásul tovább terheli az így is túlméretezett tananyagot. 

(tovább…)
január 12, 2022 | Magyari Sára | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Besúgók, jelentők és árulók

Nagy történelmi események kapcsán gyakran kerül elő a besúgók, a jelentők és az árulók témája. A gyávaságból vagy megfélemlítésből, esetleg a meggyőződésből fakadó besúgásról egyre többet beszélünk. De vajon hogy van ez, amikor csak passzióból megy a jelentgetés? Hogyan beszélünk, miként viszonyulunk a besúgókhoz? Mit kezdünk manapság evvel a jelenséggel, mikor a Facebook világában egy jelentés miatt időszakosan vagy örökre kizárnak valakit? És mit tehetünk azokkal, akik szaladnak a főnökhöz beárulni mindent és mindenkit? Vajon van-e különbség a történelmi eseményekhez köthető besúgás és a mindennapjaink pitiáner ügyeivel is a nagy fehérhez szaladgáló magatartás között?

(Jámbor Ilona)

Árulkodó Júdás, kapsz egy piros tojást – csúfolódtak gyermekkoromban tornyai pajtásaim. Nem emlékszem, hogy rám mondták-e néha, tény, hogy egyik legnagyobb iskolai botrány a nevemhez fűződik. Talán hatodikos lehettem, amikor nagy- és kisvarjasi bennlakó fiú osztálytársaim elmesélték, hogy egy árva, szétálló fülű, langaléta diák rovására rendkívül jól szórakoznak, ráuszítva egy törpetermetűt, aki vizes törülközővel és forró piszkavassal zavarássza áldozatát a hálóban, a többiek hahotázása közepette. Mondtam nekik, hogy ez kegyetlenség, és jelenteni fogom az igazgatónak. Beleegyeztek, de az összehívott diákság előtt már megkukultak. Rájuk mutogatva szóra bírtam őket. Vallomásuk alapján a tetteseknek levonták a magaviseleti jegyét, ráadásul megszégyenítésképpen kopaszra is nyírták őket. Természetesen a bosszúhadjáratuk következményeit sokáig viselnem kellett. 

Életem során többször jártam hasonló cipőben, egyesek szerint árulkodó Júdás lehettem, de én mindig a gyengébb vagy a méltatlanul vádoltak oldalára helyezkedtem, és nyíltan kiálltam értük. Talán ezért csöppentem a hírhedt 56-os Szoboszlay-perbe. 1964-ben, hétéves koromban, Ferencz Béla Ervin atya a börtönből egyenesen az Arad megyei Tornyára került, merthogy az életfogytiglanra ítélt ferences szerzetest sehol sem akarták befogadni. Az ő árnyékában nevelkedtem még egyetemi éveim alatt is Kolozsváron, és fogalmam sem volt arról, hogy a börtönviselt embereket informátorok hada követi, és jelentgeti a szerveknek viselt dolgaikat. Engem soha senki nem kérdezett róla, nem próbált beszervezni, köszönhetően egészséges parasztszármazásomnak, jó jegyeimnek, nagyszájú őszinteségemnek és talán annak is, hogy párttag voltam, mert állítólag azokat nem szervezték be informátornak, besúgónak. Amikor 89-ben megdőlt a régi rendszer, bátorkodtam megkérdezni Ervin atyától, hogy miért volt börtönben. – Derítsd ki! – válaszolta, mivel annak idején a néhai Előrénél, illetve akkor már a Romániai Magyar Szónál dolgoztam riporterként. Rögtön nekiveselkedtem a feladatnak, és idejében sikerült elbeszélgetnem a még élő elítéltekkel vagy hozzátartozóikkal. Nem volt könnyű, hisz sokan még akkor is féltek beszélni. Az 56 után 57-en a temesvári perben c. dokumentumgyűjteményem az első oral history a Szoboszlay-perről, ami azóta is többet hivatkozott forrásmunka lett.

Nem tudom, kik voltak informátorok, besúgók azok közül, akikkel beszéltem. Sokan kérdezték, nem féltem-e, hogy valami rossz történik velem. Érdekes módon nem féltem, de pár megmagyarázatlan, gyanús találkozásra azért emlékszem. És különösen szíven ütött két, általam nagyra értékelt ember vallomása, egy köztiszteletben álló személyiségről, akit aljas besúgónak neveztek. Azóta is gyanakvással követem az illetőt, mert úgy néz ki, hogy az új világrendben is szorgalmasan teszi a dolgát… 

Nincs jogunk ítélkezni senki fölött, hisz sokukat valószínűleg zsarolással kényszerítettek akkor is, és talán most is. Ervin atya áttanulmányozta mintegy 800 oldalas CNSAS anyagát, és azt mondta, hogy egyetlen tornyai sem volt a besúgók között. Erre fölöttébb büszke vagyok. Pataki Zoltán 25 év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra elítélt aradinak az unokaöccse kikérte nagybátyja anyagát, és abból kiderült, hogy több mint harminc embertől gyűjtötték róla az információkat halála napjáig. A főbesúgó egy, a szomszéd tömbházban lakó magyar személy volt.

Nem tudom, hogyan viselkednék azzal a baráttal, ismerőssel, aki esetleg rólam is jelentgetett. Nem tudom, lenne-e jogom megvonni a barátságomat tőle, hisz nem jártam az ő cipőjében. Szerintem ki-ki maga döntse el, hallgat-e a lelkiismeretére, és mennyire taksálja a saját becsületét!

(Magyari Sára)

Talán emlékszünk még gyermekkorunkból, hogy szüleink vagy az óvó nénink ránk szólt: Ne árulkodj! Mert az csúnya dolog, mert bemártod a másikat, mert nem is biztos, hogy jól tudod, amit tudsz, és folytathatnánk a sort. És egészen biztosan mindenki ismeri Júdás történetét is, aki 30 ezüstpénzért adta el Jézust, majd meghalt.

Az árulkodik szavunk szótári jelentése, hogy valakinek szándékait, terveit, helytelen cselekedeteit, hibáit rosszakaratúan, ártó szándékkal, előnyök szerzése végett mással közli valaki. Azaz áruba bocsát, üzletel a megszerzett információval, valamilyen előnyt remél általa. Ezért a tiltás a gyermeknevelésben, melynek alapjelentése: ne árts másnak, ne add el, ne add ki a másikat!

(tovább…)
december 9, 2021 | Szűcs László | Hírek
MEGOSZTOM

Nyelvünkről és világunkról – Magyari Sára új könyve

Magyari Sára: Sügérségtől incelekig – női szemmel című új, a Holnap Könyvek gondozásában megjelent könyvét mutatjuk be december 10-én, pénteken 18 órától Nagyváradon a Bunyitay Vince Könyvtárban (Kanonok sor 11.). A mű, mely a szerző előző, Takázás című kötete folytatásának is tekinthető, hármas tagolású, az első részben a Partiumi Keresztény Egyetem Temesváron élő docense elsősorban nyelvészeti témákról ír, a másodikban társadalmi jelenségekről, míg a harmadik fejezet írásainak fő közös jellemvonása a személyesség.

A könyvet lektoráló H. Varga Gyula ajánlása szerint: „Magyari Sára talányos című gyűjteménye élvezetes olvasmány. Remekül kidolgozott miniatűrök, szösszenetek, életképek, elemzések váltják egymást. Az életteli írások stílusa lendületes, sodró erejű, tele nyelvi leleményekkel. Hihetetlen érzéke van az események, pillanatok megragadásához, a karakterek, jellemek néhány szavas felvázolásához. Hol élethelyzeteket villant fel, hol elmélyült szakmai elemzéseket alkot. A szórványlétnek nem a szomorát, hanem a derűjét éli és mutatja.

A kötet darabjaiban a nőt ismerjük meg, az ő értékrendjét, világlátását, határozott erkölcsi felfogását. Mindent az ő szemüvegén keresztül látunk és értékelünk, az ő vitalitása, hevülete és igazságérzete visz el bennünket erkölcsi ítéleteinek elfogadásáig. Ezek a szövegek olykor humorosak, olykor indulatosak vagy éppen szívszorítóak.

Nincs olyan ember, akinek ne tudnám ajánlani elolvasásra. Legalább egyszer.”

A szerzővel a kötet szerkesztője, Szűcs László beszélget.

A könyvbemutató résztvevői között a kiadó, a Holnap Kulturális Egyesület könyvcsomagot sorsol ki. A rendezvény támogatója a Mecénás Alapítvány és a Bethlen Gábor Alap.

A fotón: Magyari Sára a kötet októberi temesvári bemutatója után dedikál a Gerhardinum dísztermében (Fotó: Pataki Zoltán)

december 7, 2021 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom
MEGOSZTOM

Tanyavilág – múlt és jelen határán

A Bánságban, de a Partiumban is érdekes életmódról árulkodott a tanyai emberek világa. A tanya valami más területi és szubkulturális berendezkedéssel működött, mint azok a települések, ahol közelebb laktak, éltek egymáshoz az emberek. Ebben a hónapban arról tandemezünk, hogyan alakultak át a tanyák, a tanyaközpontok az elmúlt évtizedek során? Miért ritkultak meg vagy tűntek el teljesen ezek az életterek? Van-e lehetőség ma a tanyasi gazdálkodásban? És egyáltalán: mit árul el a nyelvhasználat a tanyával kapcsolatosan?

(Szilágyi Ferenc)

A többség számára a tanya egy romantikus kép, egy alföld közepén álló ház, csárda, gémeskút és házkörül álló néhány diófa. Ha a részletekre koncentrálunk, képzeletünkben felsejlenek lovak, libák, ördögszekér, naplemente és sár. A képben ötvöződnek a nagyon kézzelfogható, evilági részletek, az ódon hangulatú átfogó ábrándképpel. A magány, a fájdalmas szépség, az otthon érzése jut eszembe ezt a képet előidézve. Valami „nagyon magyar” életérzés hatja át ezt a képet. Úgy áll egyedül, az elemekkel dacolva az alföldi tanya, ahogy évszázados fájdalmunkkal mi magyarok állunk magányosan. Az igazi tanyában van valami megkérdőjelezhetetlenül magyar. A Kárpát-medence méhében fekvő Alföldön, a legnyugatibb pusztán, rögtön otthon érezhették magukat a keletről idevetődött eleink. Ez a legutolsó darabja a nagy nyílt mezők vidékének, ahol a távolban a zöld gyep összeér az ég kékjével. Nyugatabbra, ahol a hegyek összezárnak, már az erdők birodalma következik. A zord hegyek, erdők a nyugatiakat kis helyekre zárták össze. Városokat és falakat építettek: Európa régi, nagy városait. Mi tanyákat és faluközösséget alapítottunk a széles horizontú alföldeken. Igazi tanyát ne is keressünk a dombok között, a hegyvidéki szétszórt gazdaságokból álló települések sem ilyenek. Az igazi tanya az alföldön áll. Nem domborzati, vízrajzi okai vannak a különállásnak. A tanya magányossága szabad elhatározásban gyökerezik. 

A tanyáknak is van életciklusuk. Nagy családokkal születnek és velük halnak el. Néhány generáción át léteznek, majd eltűnnek, időnként pedig hamvaikból élednek újjá. Voltak történelmi korszakok, mikor kirajzott az alföldi óriásfalvak népe és tízezrével alapítottak tanyákat. Voltak nehéz idők, amikor a tanyákat felszámolták. A modern kori hatalom nem szereti a tanyát. Nem illik bele a modern közigazgatás sablonkeretébe. Nem lehet statisztikailag megemészteni ezt a múltbéli „csökevényt”. A hatalom legtöbbször lemond a tanyáról, az önkényuralom pedig eltörli a föld színéről. Időként a tanyán élőket áttelepítik, sor- és bokortanyákat, tanyaközpontokat hoznak létre, hogy alapszintű közszolgáltatásokat nyújthassanak, és eközben ellenőrzést gyakoroljanak. Falvak jöttek létre, kockaházak épültek, hogy a még nagyobb önkény ezeket is megpróbálja eltörölni. A földeket tagosították, szövetkezetek és állami gazdaságok alakultak. A tanyasiakból „munkaerő” és „ingázó” lett. Majd munkanélküli és panellakó. És nem ritkán kivándorló, diaszpóra, világpolgár, városlakó, falazó és javító – Európa régi nagy városaiban.

Mindeközben, csendes elmaradottságban itthon új tanyák épültek. Nem mindig ott, ahol korábban. A feketeföldön ma már ritkán lelünk tanyára Partiumban vagy a Bánságban. De nézzünk csak körül a „sovány” homokon, mondjuk a Nyírség peremvidékén! 

A „külterületi lakott helyek” rendkívül sokfélék: puszta, tanya, hegy, mál, huta, fürdő, üdülő, bánya, erdő, lanka, major, szeg, tag, tábor, telep stb. És ezek között sincs két egyforma. Funkcióikban archaikusak és modernek egyaránt megtalálhatók. Egykori csárdák és modern panziók, régi, máig lakott gazdaságok és hétvégi nyaralók egyaránt előfordulnak a mai térképeken. Kétségtelen, hogy számuk erősen lecsökkent az elmúlt évszázadban, de a legszigorúbb hatalomnak sem sikerült teljesen felszámolni ezt az ősi településtípust. Igaz, százával találunk elhagyott tanyákat szerte a határvidéken, de még ma is épülnek újak: családoknak otthont és munkát adó apró, szabad, boldog szórványtelepülések. 

(Magyari Sára)

Nagyszüleim tanyáján ma kilenc tízemeletes tömbház áll – Aradon, a Maros partján. Valamikor a hetvenes években vette el tőlük az állam, nem is kaptak érte mást, mint egy kétszobás blokklakást, amit később megvásárolhattak. A tanya a családi emlékezésben él valami olyan helyként, ami a nyugalom, a boldogság, a családi egység helyszíne volt, miközben hihetetlenül sokat kellett dolgozni, hogy élni lehessen ott. 

Talán a családi történetek miatt kezdtem el foglalkozni a tanyavilággal. Az alföld, a sík tér alkalmas ezeknek a kisebb-nagyobb gazdasági egységeknek a működtetésére, s bár nálunk inkább lebontották ezeket, Magyarországon mégis, mintha reneszánszukat élnék. A tanyasi gazdálkodás valahogyan sokkal vonzóbb arrafelé. És ma, az autók, gépek világában, talán már nem is olyan nehéz az az élet, mint mikor kilométereket kellett gyalogolni, hogy egyik szállásról a másikra érjen az ember. A tanyasi ember. Aki szívós, büszke, nyakas, önálló, de szabad ember volt, aki nagyon jól ismerte a természet működését: nem harcolt ennek ereje ellen, hanem valahogy bölcsen használta azt. 

Eredetileg a tanya őse talán mezei kertként vagy réti szállásként nevezett állatteleltető hely volt, ahol szénakaszálással, földműveléssel foglalkoztak a gazdák, akik amúgy a városban vagy a közeli faluban éltek. Leginkább a gazda fia és a szolgalegények laktak kinn a tanyán, együtt az állatokkal. Később nyári szállásként kezdte használni az egész család. Talán ezért is mondja szállásnak a magyar nyelv a tanyát, a pusztai gazdaságot valószínűleg azért, mert a kóbor életet folytató emberek (vadász, halász, pásztor) ideiglenes letelepedési helye, főként alvó tere lehetett.

Nálunk a kommunizmus elvette, eltüntette ezeket a gazdasági épületeket, tereket. Beolvasztotta a nagy közösbe – talán ekkor indul meg a tanyasi emberek között az az öngyilkossági hullám, amely a mai napig sok rémtörténet alapja az alföldön. Szinte nem volt olyan tanya, ahol a múlt század közepén ne történt volna akasztásos öngyilkosság – tipikus módja az önkezű férfihalálnak. Talán ehhez más tényezők is hozzájárultak, de tény, hogy sok tanyasi család élete felborult, mikor kollektivizálták vagyonkájukat. 

A tanya, az ott élő ember, a puszták népe sokszor többletjelentéssel kerül elő. Leggyakrabban szimbólumként működik: a magyarság egyik jelképe, és a szabadságé, amelyet folyamatosan a magyar ember elveszít. Majd megszerez. Majd ismét elveszít. De a tanya az egyszerű, természeti ember jelképe is – elárulja a dalszöveg: „Legszebb a tanya, nincs ott francis, úri nyavalya”. És a tanya nagyon erős férfijelkép is, nemcsak azért, mert a kinti lét, a kóborlás kapcsolódik hozzá, hanem a nagyon nehéz fizikai munka is, ami nem asszony karjának való.

Nálunk nem szeretik a tanyákat, talán, mert kultúraidegen, mert valamire utal, valamire emlékeztet. Nem is találtam olyan támogatási programokat, mint szomszédéknál, ahol országgyűlési határozat is létezik a tanyák és tanyás térségek megőrzéséről és fejlesztéséről. És persze az alföldi tanyát 2013-ban hungarikummá minősítették. Így a kulturális turizmus is hasznosíthatja a tanyasi életet – egy kis néprajzi tudás és vállalkozói szellem csodákra képes. De főleg pénzcsinálásra. Személyesen is jártam a határ másik oldalán olyan családi vállalkozásokban, ahol a tanya mindennapjait – munkával, szaggal együtt – sok pénzért kínálják a turistáknak. 

Örülök, amikor revitalizációs törekvéseket látok: a múltból átemelhetőek és aktualizálhatóak életformák, tevékenységek. Ilyen a tanyák világa.

Talán mert november van és minden szürkés. Talán mert a hideg elől a melegre húzódunk, vagy ki tudja, miért, de eszembe jut a családi történet vége: el kellett hagyni a tanyát. Már megvolt az új blokklakás. Kicsi. Városi. Nagyszüleim már be is költöztek. Nagyapámat értesítették, hogy mikor fogják ledózerolni a tanyát. Előtte való délután még kimentek utoljára a szállásra: tata lekaszálta a füvet, mama lemosta az ablakokat és összesepert. Mert az ember rendet hagy maga után…

Szerzőtárs: Szilágyi Ferenc (Kraszna 1978) geográfus, Partium-kutató, egyetemi docens a Partiumi Keresztény Egyetemen. 

október 22, 2021 | Magyari Sára | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Kinek a pap, kinek a papnő

Vajon kinek, de főleg minek? Októberben van a reformáció emléknapja. Sok mindenben megújította a vallásgyakorlást, az egyházi élet szervezését e mozgalom. Ebben a hónapban arról értekezünk, vajon milyen ma egy református papnő helyzete szórványvidéken. A büntető falvakon való szolgálat mit is jelent a nagyváros árnyékában? Egyáltalán mit tehet egy lelkész ezen a vidéken, főleg, ha nő? Vajon van-e még a palástnak varázsa? És mindez hogyan viszonyul a nyelv és identitás megtartásához, a közösségszervezéshez?

(Magyari Sára)

Ma, amikor egyre több helyről halljuk az egyház-, vallás- és papellenes kirohanásokat, igaz vagy igaznak vélt vádaskodásokat, bevallom nehezen nyúltam a témához, pedig kell és érdemes róla beszélni. Nálunk, romániai magyar reformátusoknál még inkább. A reformáció kultúrtörténeti hagyatékában ott van az anyanyelvűség mellett a protestáns etika is két igen fontos pilléren: az oktatás, tanulás fontosságát hangsúlyozva, és a minőségi munkát, a hivatás gyakorlását előtérbe helyezve. A református papnak és az egész papcsaládnak kiemelt szerep jutott ennek függvényében.

A reformáció antropológiai megközelítésben attól is izgalmas, hogy a nőt kiemeli a kereszténységben általában alávetett szerepéből, a férfival egyforma feladatokkal látja el – az egyházi feladatokon belül. Prédikálhat, felmehet a szószékre, palástot hordhat, parókiát kaphat, gyülekezetet vezethet. S bár statisztikai adatokat nem tudok felsorakoztatni, de közvetlen környezetemben egyre több a papnő. Csodaszépen prédikálnak, és közben sugárzik belőlük a női kellem, a báj. Puhasággal, de mégis határozottan szervezik közösségeik életét. Sőt, azt látom, élet van körülöttük. A templomuk körül is. És ez nagy szó.

Hogy milyen egy papnő helyzete szórványban, azt majd tandemtársam leírja, mert amit én látok kívülről, az az éremnek csak egy sovány oldala. Tény, hogy élettel teli oldalnak látszik – az ahogy lehet magatartásában. A büntető falvakról viszont már saját tapasztalataim is vannak. Itt, a Bánságban régen is szegény volt az eklézsia. Hozzátartozott, hogy nem mindig tudott teljes fizetést felvenni a lelkész. Nem ment túl jól nekik – a bánsági református ember nem az az elkényeztetős fajta. Nem is az a behódolós. Nem egy településről elűzték a papot, ha az valami olyat tett, ami a falunak nem felelt meg, s igen gyakran éltek régebben annak lehetőségével, hogy ők maguk válasszák ki lelki vezetőiket. A központi egyházi vezetés is – főleg a kommunizmus ideje alatt – hallgatólagosan büntető szándékkal helyezte ide a papokat. Kimondva, hivatalosan ez nem volt, de azért suttogták az emberek. Részben talán ezért vagy talán nem, de a 80-as évekre egészen jó kis papcsapat gyűlt össze a Bega és Temes mentén. Tanult papoknak is nevezték őket ellentétben a parasztpapokkal, akik más vidékeken szolgáltak. Érdekes, hogy ez a két jelző nem az iskolázottságra utalt, hanem viselkedést, magatartást, megjelenést tükrözött. Emlékszem, a bodói, igazfalvi, lugosi parókiákon milyen szellemi élet folyt annak idején. Újságírók, színészek, írók, költők, tanárok gyülekezőhelye volt a parókia, főleg nyár idején. Mikor csak úgy beugrottak a többiek egy dinnyére, és felolvasóest lett belőle. Meg is lett a böjtje, hiszen családi-papi barátainkat mind meghurcolták. S aztán kicsit halkabban, de a dolgok mentek tovább.

A pap mellett a papnéknak is kiemelt szerepük volt ezen a vidéken. A falu nagyasszonyának lenni legalább annyi kötelezettséggel járt, mint papnak lenni. De ha az ember tette a dolgát, nem volt ez olyan rossz élet. Mert bár a bánságiak nem kényeztetős fajták, de ha kiérdemlik, akkor nagyon tisztelettudóak a vezetőikkel szemben. Én, papgyerekként leginkább a védelmező magatartásban tapasztaltam ezt meg. A mindenkié voltam. Nem lehetett elkóvályogni, mert megtaláltak. Nem rosszalkodhattam, mert valaki óvó tekintete megdorgált. És csak kicsit sem lehettem éhes, mert minden portán tudták, hogy a kedvencem a zsíros kenyér uborkával.

Ma, ha végigmegyek a Bega völgyén, szinte mindegyik parókia üres. Nemhogy papcsalád, falu nagyasszonya, de még csak egy cingár papocska sem lakik a gyönyörű parókiákon. Omladoznak a templomok is. A legtöbb településen magyar iskola sincs, vagy ha mégis, alig pár gyermek jár oda – összevont osztályokba. S így lesz ebből ördögi kör: ha a papcsalád nem él a faluközösségben, nem tud rájuk hatni, elvesznek, szétszélednek az emberek. Amúgy ez nem csak a református települések gondja. Ahol a tisztelendő úr csak kéthetente misézik, ott általában már óvodánk sincs. Sem pap, sem tanító. A magára hagyott ember pedig egyre elveszettebb.

Csak az emberi alapműködéseket nem ismerők képzelik azt, hogy az embert magára kell hagyni a nagy szabadságában. Az embernek és az embereknek vezetőkre van szükségük, akik ott élnek velük. Akik bemennek a házukba, leülnek az asztalukhoz, meghallgatják ügyes-bajos dolgaikat. Akinek a véleményére lehetne adni – ez lenne a palást varázsereje. Ahol van palást, ott még van egy kis varázslat. Sok lelkész ismerősöm van, a nagy részük lelkiismeretesen teszi a dolgát, vigyáz a gyülekezetre. Jó hangulat van körülöttük. Biztonságot, erőt árasztanak. Gyakran tapasztalom, olyan természetes rend van az ilyen lelkészek körül. Az emberek teszik a dolgukat, tudják, kihez-mihez tartoznak. Ha pedig a pap nem olyan, akkor felgyorsul körülötte a szétesés: megszűnik a magyar oktatás is, még kevesebben járnak templomba, s identitásában is könnyen ingadozó a gyülekezet.

A palást tartópillére lehetne egy-egy településnek. Mindegy, hogy férfi vagy asszony válláról hull is alá. Ha megvan hozzá a protestáns etika értékrendje és a büntető falvak ahogy lehetje, talán még egy kicsit van értelme ennek az egésznek. De nélkülük egészen biztosan és nagyon gyorsan eltűnünk…

(Kovács Pap Ibolya)

Régi előítéletek és megkövesedett beidegződések hatására véleményt formálunk, nyilatkozunk, hogy milyen egy férfi jó, esetleg követendő életútja és példája. Ugyanígy a nőkről, hogyan viselkedjenek és éljenek, sőt milyen foglalkozás, munkakör felelne meg nekik. És itt következik a megrökönyödés, amikor az általánosan elfogadottól különbözővel találkozunk. Óvó bácsival vagy/és lelkésznővel például.

(tovább…)
szeptember 28, 2021 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom
MEGOSZTOM

Iskola – férfiak nélkül

Szeptember az iskolakezdés hava. Ilyenkor az jár az eszemben, hogy az iskola a jövő társadalmának felkészítője, de egyre több baj van iskolával is, társadalommal is. Egyik oka ennek az lehet, hogy eltűntek a férfiak az oktatásból. És hiányoznak onnan. Most arról tandemezünk, hogy miben más a férfitanár, mint a női? Mi lenne a feladata a férfitanerőnek? Megéli-e ezt a hiányt, s ha igen, hogyan a férfikolléga is? Vajon miért nem vonzó a fiúk számára a tanítói, tanári foglalkozás? És ami még fontos: hogyan lehetne motiválni a férfiakat, hogy válasszák a pedagógusi pályát?

(Magyari Sára)

Egyre többet beszélünk arról, hogy a ma felnövő gyerekek nem látnak férfimintát. A családokban vagy a válások miatt nincs jelen az apa, vagy olyan sokat dolgozik, hogy szinte alig találkoznak vele otthon. Ráadásul az oktatásból is eltűntek a férfiak. Valahogyan nincs presztízse a férfiak számára a pedagógusi pályának. Nagyon kevés óvó bácsit és tanító bácsit találunk, elvétve akad egy-két férfi az általános és középiskolában, de valójában nagyon elnőiesedett a szakma. Pedig a gyereknevelésben a férfiaknak nagy szerepük lenne. Kell a férfiminta, látni kell, hogyan működik egy férfi – ez modellértékű a fiúknak is, a lányoknak is.

Genetikailag másként kódolt egy férfi, mint egy nő. Vannak bizonyos alapprogramok, amelyek a nemünktől függenek. A kognitív képességeink például nem ilyenek: azaz nem lehet kijelenteni, hogy valaki azért intelligens, mert férfi vagy nő. Viszont a percepció már nemfüggő, például mást vesz észre elsőre egy férfi a térben, mint egy nő. Ebből mókás helyzetek szoktak adódni a párkapcsolatokban, de ez hadd legyen egy másik tandemezés témája. A kommunikációs képességekben is kimutathatóak a nemi különbségek: a nők részletesebben, színesebben mesélnek el történeteket, gyakran visznek bele érzelmi alapú leírásokat, a férfiak lényegretörőbben beszélnek, inkább eseményeket, tényeket sorakoztatnak fel. Megfigyelték tanórákon, hogy ugyanazt a fogalmat, jelenséget másképp magyarázzák a nők, mint a férfiak. Más a számonkérési technika is: sokszor a nők a részleteket is alaposabban ellenőrzik, míg a férfiak lazábban kezelik mindezt, inkább a globális rálátást díjazzák.

Úgy tűnik, a férfitanárok könnyebben fegyelmeznek, gyakran nem is kell fegyelmezniük, mert férfi mivoltukból fakadóan nagyobb mértékben sugallnak tekintélyt, árasztanak nyugalmat. Külön érdemes arról beszélni, hogy a szülők a mai napig könnyebben engedik el csemetéiket olyan kirándulásra, táborba, ahova férfitanár is megy felügyelőnek. Valószínűleg a fizikai erejüknek és a gyakorlatiasságuknak köszönhetően – mármint, ha ez megvan bennük, bár az is gyakori, hogy e tulajdonságokat csak beléjük látják.

Fontos lenne, ha egyre több férfi lenne pedagógus. Azok a látszólag apró különbségek, amelyek nemileg kódoltak, valójában sokat nyomnának a latban az identitás- és személyiségfejlődésben. Például másként motivál egy férfi, mint egy nő. Az előbbi keményebb, inkább teljesítményre lehetne ösztökélő, az utóbbi inkább elfogadóbb, elsősorban az együttműködésre lenne nevelő. Ma viszont gyakran az tapasztalható, hogy a nők férfias tartalmakat próbálnak működtetni nőies formában. Ebből aztán nem nagyon lesz semmi. Mert mikor ott van a 150 cm-es 45 kg-os tanárnő, és elüvölti magát a 12. osztályban, hogy csend legyen, a fiúk közül hangosabban – csendesebben valaki csak megjegyzi, hogy X már megint hisztizik, és nem lesz csend.

A férfitanárnak az lenne az egyik feladata, hogy olyan legyen, mint egy erős pillér: álljon rendületlenül, tartással. Ez egyszerre védelmező és korlátozó jelleg is. A férfiban futó védelmező program alapból ott van: ha elég erős, bátor jellemű, akkor a fizikai és lelki erejét védelmezésre használja, ha gyáva és gyenge jellemű, akkor rombolásra. Ezt nem csak kutatások bizonyítják, hanem a körülöttünk lévő valóság is. A korlátozás szintén védelmező funkciójú, ami inkább arról szól, hogy eddig és ne tovább, azért, mert ez szolgálja a kölyök érdekeit.

Környezetünkben nem vonzó a férfiak számára a pedagógusi pálya, egyrészt ennek anyagi okai vannak – alulfizetettek az oktatók. Másrészt nőies szakmának tartják, gyakorlatilag a férfi nemi identitását kérdőjelezik meg gyakran, amikor ilyen pályát választ – főként az óvodai és kisiskolai kollégákra gondolok. Így viszont ez egy ördögi kör lesz, mert minél nőiesebbnek vélik ezt a hivatást, annál kevesebb férfi áll bele egy ilyen foglalkozásba.

(tovább…)