Szeptember 25-én 15.30-kor mutatjuk be a temesvári Gerhardinum Római-Katolikus Teológiai Líceumban Magyari Sára legújabb kötetét, melynek címe Sügérségtől incelekig – női szemmel.
Magyari Sára talányos című gyűjteménye élvezetes olvasmány. Remekül kidolgozott miniatűrök, szösszenetek, életképek, elemzések váltják egymást. Az életteli írások stílusa lendületes, sodró erejű, tele nyelvi leleményekkel. Hihetetlen érzéke van az események, pillanatok megragadásához, a karakterek, jellemek néhány szavas felvázolásához. Hol élethelyzeteket villant fel, hol elmélyült szakmai elemzéseket alkot. A szórványlétnek nem a szomorát, hanem a derűjét éli és mutatja. A kötet darabjaiban a nőt ismerjük meg, az ő értékrendjét, világlátását, határozott erkölcsi felfogását. Mindent az ő szemüvegén keresztül látunk és értékelünk, az ő vitalitása, hevülete és igazságérzete visz el bennünket erkölcsi ítéleteinek elfogadásáig. E kicsi szövegek olykor humorosak, olykor indulatosak vagy éppen szívszorítóak. Nincs olyan ember, akinek ne tudnám ajánlani elolvasásra. Legalább egyszer. (H. Varga Gyula)
augusztus 26, 2021|Magyari Sára|Rovatok|Tandem|Társadalom
MEGOSZTOM
A nyelv(használat) gazdasági erejéről
A különböző nyelveknek, de a nyelvváltozatoknak, a nyelvi viselkedésnek is van gazdasági ereje. Hogy ez miként is működik, arról tandemezünk így augusztusban. Azt is boncolgatjuk, hogy a romániai magyar nyelv hogyan is áll ezen a téren, illetve hogyan kapcsolódik mindehhez a nyelvpresztízs kérdése.
A gazdaság és a nyelv közötti kapcsolat sokkal természetesebb, szerteágazóbb és mélyebb, mint az első látásra tűnik. A nyelv gazdasági szférában is alapvető eszköze a befolyásolásnak, alakítója a gazdasági kultúrának, az üzleti filozófiáknak, valamint a fogyasztói szokásoknak. Az üzleti életben használt márkák, az ún. „brandek” is alapvetően nyelvi születésűek, amelyek pénzben, profitban is mérhetők. És a nyelv roppant dinamikus kifejezője az identitásnak csakúgy, mint a hatalomnak vagy az ellenállásnak.
A nyelv gazdasági erejéről mindenekelőtt a gazdasági kultúra nyelvi megformálásai jutnak eszembe (beleértve a közmondásokat, szólásokat, illetve ezek újraértelmezéseit is) arról: mi a munka, hogyan kell dolgozni, miként kell a javakkal gazdálkodni, mi végre is az emberi igyekezet. Péntek János tanár úr fogalmazta meg, hogy a nyelv éppúgy szabályozza az emberi viselkedést, mint bármilyen más társadalmi intézmény. Ebben a vonatkozásban egy interjús kutatás eredményeire utalnék, amelyet Nyugaton dolgozó vagy onnan hazatért vendégmunkásokkal készítettünk, s amelyben egyebek mellett arra kérdeztünk rá, hogy melyek azok a családból, iskolából stb. hozott tanítások, amelyek eligazításként szolgáltak helytállni, előre jutni, sikereket elérni, akár itthon, akár külföldön. Az egyik interjúalany a székely nagyapja okítását említette, miszerint a legfontosabb „tanuld meg, fiam…”, hogy segíts magadon s az Isten is megsegít. S amikor ő visszakérdezett, hogy ugyan miért kellene ezt megtanulnia, hiszen ezt tudja, sőt, mindenki tudja, akkor jött a lényeg: mindenki tudja, de sokan elfelejtik a sorrendet! Tehát előbb tedd oda a magadét, amihez az Úr is hozzáteheti majd a magáét. Kétségtelen, hogy ezek formálják az életszemléletet, a gazdasági viselkedést, akár a vállalkozási stratégiákat is. És itt még kiemelem – mert ezzel személyesen is tudok azonosulni – a szép szó használatát a munkakultúrával összefüggésben (szépen dolgoztunk, szépen végigvittük, dolgozni csak pontosan szépen…), ami azért tetszik nekem, mert a jól elvégzett munkához hozzáadja még ennek az örömét is – nyelvileg.
De ha a székelyeknél tartunk, be lehet hozni ide a nyelvváltozatokat, például a gazdasági nyelvi tájképpel kapcsolatos vizsgálatok tükrében. Azt látjuk ugyanis, hogy a rendszerváltozás óta a gazdasági nyelvi környezetet két folyamat formálja: az egyik a gazdasági, üzleti nyelv nyugatiasodása, ami a nyugat-európai nyelvek (főként az angol) erőteljes befolyását jelzi a helyi nyelvek gazdasági regisztereire. A másik irány pedig a különféle lokális, illetve regionális sajátosságokkal piacosított termékek és szolgáltatások bővülése, amelyeknek marketingjében, üzleti kommunikációjában fontos szerephez jut a helyi, a hazai, a hagyományos mint hívószavak. Ez utóbbi modell egyfajta ellen-brandnak is értékelhető, például a kereskedelemben: azt üzeni ugyanis a vásárlóknak, hogy más, jobb minőségű termékeket forgalmaz, mint a nagy, globális hálózatban működő bevásárlóközpontok. Beszédes példa erre az Aprozar, régi szocialista zöldségkereskedés újrapiacosítása, vagy a Góbé termékmárka, amelyek címkéin esetenként népi vagy régies neveket is találunk (például hecserli, puliszkaliszt stb.).
Két- vagy többnyelvű környezetben a gazdaság és nyelv kapcsolata alapvetően azt a kérdést érinti, hogy a nyelvi szempontból nyitott kommunikációs stratégiáknak van-e az üzleti jövedelemben is kifejezhető haszna, a többnyelvű cégtáblák, nyilvános feliratok vonzanak-e több vásárlót, fizető vendéget, ügyfelet. A kérdésre a válasz helyzetektől függ, nem mindig egyértelmű, azonban a kulturálisan érzékeny marketing, amely a többnyelvűségre is épít, a nyitottság mellett bizalmat, professzionalizmust sugall, amit Erdélyben egyenesen divatba lehetne hozni. Miért ne lehetne a kreatív, két- vagy többnyelvű feliratozás és kiszolgálás menőbb, mint az egynyelvű? A gazdasági élet szereplői – a nyelvi opcióik révén – sokat tehetnek a kisebbségi nyelvek presztízséért. A feliratok ugyanis jelentős mértékben alakítják az adott közösségek nyelvhasználati normalitásképét, hatással vannak a szókölcsönzésre, a nyelvcserére, erősítik vagy gyengítik az adott nyelv használati értékét, s ezáltal a nyelvet használó közösséget.
A nyelvhasználatnak egyébként vannak olyan társadalmi funkciói, amelyek túlmutatnak a cégek szigorú üzleti szempontjain, és az adott közösségek önpozicionálásához kötődnek. Ez az identitásnak a terekkel kapcsolatos megközelítése: nem arra keresi a választ, hogy „Ki vagyok?”, hanem inkább arra, „Hol vagyok?”, teszem azt én XY, A ország B településén? Ez a hatalomviszonyok adott metszéspontját is kijelöli, amiben a nyelvhasználat kulcsszerepet játszik. Azt is mondhatnám, hogy ennek az önpozicionálásnak a nyelvhasználat az emocionális rendezőelve. Ha nem így lenne, aligha lenne értelmezhető, miért vannak ilyen szenvedélyes viták, indulatok feliratok miatt, vagy miért döntünk kedvezően egy termék, bolt vagy szolgáltatás mellett egy ékezet, esetleg írásjel miatt.
Nyár közepén jövünk-megyünk a világban, s ilyenkor meg is kell szólalni valamilyen nyelven, nyelvváltozatban. Nagyon érdekelne, hogy amikor bemegyünk itthon egy vendéglőbe, ki milyen nyelven szólal meg? És egy üzletben vagy a piacon? Évek óta, ha új helyre megyek, először magyarul szólalok meg – lesz, ami lesz alapon, még itthon, Temesváron is. És elég gyakran lesz is valami – kis magyar nyelv. Töredezve. Makogva. Próbálkozva. Olyan még nem történt velem, hogy rám szóltak volna, ne beszéljek magyarul egy-egy vendéglőben vagy üzletben, de ismerek olyan történetet, ahol ennek az ellenkezőjét mesélték. Most viszont maradjunk annál, hogy mi milyen nyelven szólalunk meg. Mert egy nyelv ereje a beszélőkben van. Mi, a magyar anyanyelvűek használjuk-e a nyelvünket? A gazdasági szférában ér-e valamit, ha magyarul is tudunk? Én azt tapasztalom, hogy igen sokat ér. Volt időszak, amikor évente 20-25 személy járt hozzánk magyar mint idegen nyelv tanfolyamra, s ezeknek nagyjából az egyharmada azért tanult magyarul, mert a munkahelyén szüksége volt erre a nyelvre. Ezen felbuzdulva avval piszkáltam a magyar üzlet- és cégtulajdonos ismerőseimet, ne csak románul hirdessék a munkahelyeket, hanem magyarul is, mert a nagy cégek csak angolul vagy csak franciául, németül hirdettek, az ország nyelvén nem. Magyaráztam nekik, mekkorát dobna ez a magyar presztízsén. Annyira nem voltak rá vevők, attól tartok, inkább félelemből, mintsem restségből.
Aztán mára egyre több vendéglátó-ipari egységben van már magyar menü is, esetleg a reklámok, cégérek is magyar nyelvűek – ezt mérjük fel, mikor nyelvi tájképkutatást végzünk. Azt szoktuk mondani, ha egy nyelvközösség anyanyelvén is vannak gazdasági feliratok, az azt jelenti, hogy a közösségnek van vásárlóereje is. Itt jegyzem meg, érdemes kimenni a Rulikowszki temetőbe Váradon (ahol 20% feletti a magyarság számaránya), és megszemlélni, hogy bezzeg a reklámok nincsenek magyarul, pedig a sírkészítők, sírgondozók jó része magyar nemzetiségű, de nem áldoznak a magyar nyelvű megmutatkozásra. Van ennek anyagi vonzata is: hiszen a kétnyelvű reklám, tábla kicsivel többe kerül, de a jó kereskedő tudja, a vevő nyelvén érdemes szólni (írni). Az országos szabályozások nem szólnak bele, hogy a magáncégek milyen nyelven kommunikálnak szóban vagy írásban, csak a könyvelés legyen meg az ország nyelvén.
Azért is fontos a kisebbségi nyelvek használata a gazdasági szférában, mert a kommunikáción túl fontos szimbolikus funkciót is betölt: egyrészt jelzi a beszélőközösség jelenlétét az adott földrajzi térben, másrészt megerősíti a kisebbségit – érdemes beszélni, írni-olvasni az ő nyelvén is, mert az a nyelv is jó valamire. Nemcsak arra jó, hogy otthon, a négy fal között a nagymamával magyarul társalogjunk, és nemcsak vasárnaponként a templomban prédikálnak azon a nyelven, esetleg nemcsak arra jó, hogy könyvet olvassunk azon a nyelven, hanem pénzt is lehet szerezni vagy költeni annak a nyelvnek a használatával. És ez nagy dolog – az átlagbeszélő számára. Halkan írom ide, összehúzott vállakkal – a bulizás nyelve is fontos lenne!
Valahogyan így van a nyelvváltozatokkal is. Kimondottan az udvarias, választékos változatra gondolok. Kutatások bizonyítják, több borravaló jár annak a pincérnek, aki udvariasan beszél és viselkedik. Az üzleti kommunikációban külön alfejezet, a meggyőzés technikáihoz tartozik a nyelvi etikett, ami szintén jócskán hozhat a konyhára.
A nyelveknek és a nyelvváltozatoknak is van gazdasági erejük. Ma a pénzcsinálás nyelve az angol. Ha angolul tudunk, akkor könnyebben találunk munkát, elboldogulunk a világ elég sok pontján. E mellett leginkább egy-egy ország hivatalos nyelvének van még nagyobb gazdasági ereje, területén belül a legtöbb gazdasági tevékenység ezen a nyelven folyik, ugyanakkor a kisebbségek nyelve szintén hozhat a konyhára, ha okosan használjuk. Nem egy olyan európai országot ismerek, ahol a piacokon nyelv- és nemzeti közösségek szerint csoportosulnak az eladók, és divat attól az árustól venni, aki olyan nyelven beszél, mint én. Megfigyeltem, Temesváron is a magyar nénike előtt főleg a magyarul beszélők tömörülnek. Gondolom, más is vásárol nála, mert mi azért elég kevesen vagyunk, de ha magyar szót akarok hallani, kibaktatok a piacra, beállok Rózsika néni asztala elé, és nem kell sokáig fülelnem.
Nagyobb távlatokban viszont akkor életképes egy közösség, ha az anyanyelvén nemcsak tanulni és imádkozni lehet, hanem dolgozni is, illetve pénzt költeni. A magyar a világ legszebb és legnehezebb nyelve hozzáállás ma már nem visz előre – valamilyen gyakorlatias, hasznossági mutatókon alapuló stratégia kell a nyelvmegtartáshoz, az identitásőrzéshez. Mikor ilyeneket mondok főleg a honatyák előtt – igen morcosan néznek rám. Én kibírom. A magyar közösségeink nem biztos…
augusztus 1, 2021|Magyari Sára|Rovatok|Tandem|Társadalom
MEGOSZTOM
Mindenki nyelvészkedik…
Nagyon megijeszt, amikor a nyelvről való gondolkodás, a véleményalkotás átcsap piszkálódásba, kioktatásba, kardozásba. A közösségi háló jó terep ahhoz is, hogy a nem szakemberek megmondják a tutit. Vajon miért van egyre több önkéntes nyelvművelő? Mi állhat annak hátterében, hogy mindenáron és bármiáron kardoskodunk a nyelv működésével kapcsolatos elképzeléseink mellett? Hol lehetne a határ a segítő kijavítás és a rosszindulatú piszkálódás között? Erről tandemezünk így júliusban.
(Minya Károly)
Az anyanyelvvel foglalkozókat három csoportba sorolhatjuk azzal a megszorítással, hogy még ezek között is vannak átmenetek. Az egyik tábor az ösztönös, laikus nyelvművelőké, akik az anyanyelv iránt érzett elfogult szeretetük miatt túlzott szigorúsággal ítélkeznek, és gyakran többet ártanak, mint használnak. Bizonyos fokig meg lehet érteni a magyarságféltésből is fakadó aggodalmaikat. Ők lehetnek gyakran kioktatók, piszkálódók a közösségi felületeken, amolyan nyelvművelő kommenthuszárok. A másik tábor tagjai a leíró tevékenység és módszer hívei, akik a nyelvbe való bárminemű beavatkozást elutasítanak. Szerintük a nyelvművelés feladata csupán az élő nyelvszokás leírása és kutatása szociolingvisztikai alapon. A beavatkozás semmiképpen nem. A kettő között foglalnak helyet a hagyományos nyelvművelést vallók, az előíró módszer hívei, akik szerint van lehetőség árnyalt, óvatos és szükségszerű beavatkozásra. Például megpróbálni az idegen szavak helyett magyar megfelelőt találni és elterjeszteni, vagy felhívni a figyelmet bizonyos, kommunikációs zavart okozó nyelvhasználati jelenségekre, és válaszolni kérdésekre, kielégíteni a nyelvvel kapcsolatos érdeklődést. Mindezt türelmes meggyőzéssel, jó szándékból fakadó segítésképpen teszik. Nem felháborodottan, és nem fenyegetőzve.
Némi túlzással mondhatjuk, hogy kilenc és félmillió nyelvészkedő országa vagyunk. Hiszen a gyerekneveléshez, a focihoz és a nyelvműveléshez mindenki ért. Ezt úgy értem, hogy mindenki szívesen ad tanácsot, hogy hova is kellett volna passzolni a labdát, miként kellett volna nevelni a gyereket, hogy ne legyen olyan hisztis, és hogyan kellett volna helyesen mondani, mert ez és ez így hibás. Ugye ismerősek ezek a pillanatok?
Elképzelhető, hogy nincs több önkéntes nyelvművelő, laikus nyelvész, mint korábban, csupán arról van szó, hogy létezik a közösségi háló, amelyen a kitett posztokat, megnyilvánulásokat nagyon sokan olvashatják, és ahhoz hozzászólhatnak. Ismert, hogy az internetezők, ha már kifogytak az ellenérvekből, akkor a vitapartner helyesírásába kötnek bele…
Azt kell mindenkinek elfogadnia, hogy létezik grammatikai hiba (pl. te elmegyek az iskolába) és helyesírási hiba (a folyó minden körülmények között ly-nal írandó). Ezek olyanok, mint a KRESZ-szabályok. A Stop tábla előtt mindenképpen meg kell állni. Ugyanakkor a nyelvhelyességi szabályok helyett inkább a tanácsok, javaslatok szóval élhetünk. Például az összerúgták a port szólás az összerúgják a patkót és rúgják a port szólások keveredésével jött létre, azonban mindenki fogja tudni, azt jelenti, hogy összevesztek.
Az ötödik számával jelentkező folyóirat címlapján Urszinyi Mária festő- és grafikusművész képe látható, munkásságát a Művészet rovatban Dr. Kányádi Iréne méltatja. Verssel, prózával jelentkezik Vass Norbert, Káli István, Nagy Zalán, Sztaskó Richard, Purosz Leonidasz, Csontos Márta, Oláh Péter, Márton Ágnes, Nyirán Ferenc, drámatöredékkel Mikola Emese. A Dialog/Párbeszéd rovatban Mihai Buzea A Közeledés Elmélete című írását olvashatják Pengő Zoltán fordításában. Ismét esszével jelentkezik Lakatos-Fleisz Katalin (A ház és a csipkebokor). Mindenki nyelvészkedik… címmel a Tandem rovatban Magyari Sára és szerzőtársa, Minya Károly közelít meg egy témát két szemszögből. Forgács Áron írása aktuális dilemmát jár körbe a Társadalom rovatban: Térdepelni vagy nem térdepelni, ez itt a kérdés. A Kultúra rovatban Csináld a dolgot és lesz hozzá erőd címmel Biró Árpád Levente készített interjút Horváth Benjaminnal a Fiatal Drámaírók Házáról. Rusu Szidónia szociológus esszéjének címe: Unplugged – kultúra a digitalizáció korában. Óltársaim, énekeljetek! a címe Simon Judit írásának a kolozsvári Állatfarm-premierről. Hegyi Réka anyaga ugyancsak a Kritika rovatban egy szelet bábszínháztörténetet kínál, Botár Edit világát. György Alida új könyvét (Hármasszabály) Codău Annamária elemzi, míg Darius Marder A metál csendje című filmjét Bozsódi-Nagy Orsolya ajánlja. Másodízben jelentkezik a Kortárs klasszikusaink rovat, ezúttal Balázs Imre József előadásának szerkesztett változatát olvashatják Hervay Gizella költőről (Élő hagyománnyá tudott válni). Az Előhívásban Kőrössi P. József a 90-es évekbe kalauzol, azt az epizódot idézi fel, amikor Göncz Árpád államfőként könyvet árult egy pesti aluljáróban.
Az Újvárad kapható a jobb erdélyi könyvüzletekben, az Írók Boltjában, budapesti, debreceni és nagyváradi hírlapárusoknál, továbbá elérhető az online előfizetők számára is.
július 4, 2021|Magyari Sára|Rovatok|Tandem|Társadalom
MEGOSZTOM
Menni vagy maradni? A hársfák nem viccelnek
Június a ballagások ideje. Ilyenkor talán sok fiatalban és örökifjúban is felmerül a kérdés: hol folytassa tovább az életét? Menjen külföldre szerencsét próbálni? Hiszen még mindig külföldromantikában élünk. Van, akinek bejön: legalábbis a csodaautós és telehűtős képek ezt tükrözik. Ha nem megyünk, akkor miért maradjunk? Itthon úgy tűnik, sok minden rosszul megy, nem lehet érvényesülni – halljuk egyre többször, milyen rossz, korrupt a rendszer. Az összes. Akkor mégis miért maradjunk? Vagy miért jöjjünk haza?
(Pikó Stefánia)
Hajnalok hajnalán ébredtem, én, aki egyébként nyolckor is nehezen ébred. Korábban keltem, mint az apukám, akit mindig csodáltam az erejéért. Biciklivel mentem, még sötét volt a csendes utcákon. Egy adott pillanatban arra eszméltem, hogy az út közepén karikázok, egy autó pedig teljesen átment az út másik oldalára, hogy kikerüljön. Milyen rendesek itt az emberek, nem dudált le, nem kiabált, gondoltam. Mirelit-ételeket készítettünk elő egy kis üzemben, szünetig nem ülhettem le, nem ihattam, nem láttam ki, és nem láttam, hány óra, persze telefon sem lehetett nálam. Csúnya overallban voltunk, hideg volt, fájt a hátam, néha rátámaszkodtam az asztalra, de a folyton vizes fém túl hideg volt. Láttam fiatal lányokat, akik helyiek voltak, nem értettem, hogy miért dolgoznak épp itt, arra gondoltam, mennyire reménytelen lehet az életük. Saskia, a nagy, csúnya főnökasszony, átgurult a helyiségen, és rám kiabált, hogy gyorsabban. Szünetben nem is ettem, csak a többieket figyeltem, és csodáltam, hogy nem undorodnak ettől a helytől. Az egésztől. Visszamentem még néhányszor, kezdtem belejönni a munkába, még meg is dicsértek, de egyszer mégis úgy ültem fel a biciklire, hogy tudtam, soha többé nem fogom látni ezeket az embereket. Kedvesek voltak, a fizetés is nagyon jó volt, de nem bírtam. Szégyelltem a barátaim előtt, akik már rég túlestek ezen a tipikus első horrormelón. Dolgoztam aztán máshol is: zöldséget, gyümölcsöt pucoltam, gyümölcssalátát készítettem egy lánnyal, aki Kolozsváron végzett építészmérnöki alapképzésen, és eltervezte, hogy ha megtanulja a nyelvet, majd itt fog elhelyezkedni.
A munkáltatókat egyáltalán nem érdekelte az, hogy én ki vagyok, hogy én a nagyváradi PKE-n végeztem magyar-angol szakon. A nagyváradi PKE nekik nem jelentett semmit. Soha életemben senki nem bánt velem úgy, mint ők. Nem voltak agresszívek, inkább az esett rosszul, hogy levegőnek néztek. Mintha csak két, soha nem elég gyors kéz és láb lennék.
Egy barátnőm mesélte, hogy az egyik első horrormelója az volt, hogy a penészt kellett levagdossa a gyömbérdarabokról egy pincében bolgárok, lengyelek, románok között. Most már jobb helyen dolgozik, sok más szempontból is jobbra fordultak a dolgai, egészségesebben él, nemsokára külön albérletbe költözik. Arra kértem, hogy ha lehet, ne utálja azért Nagyváradot, ahonnan elment, mert itt is lehet boldogan élni, mire azt mondta: „itt, az első hónapokban legalábbis, nincs boldogság, csak pénz”.
Találkoztam olyan családokkal, akik hosszú évek óta dolgoztak kint, itthon pedig épült közben a ház, de a gyerekük, aki külföldön született, már tízéves is elmúlt. Kétlem, hogyha eljön az idő, hazajönne a szüleivel, akiknek közben csak úgy teltek fiatal éveik munkával és otthon való üldögéléssel. Majd idős korukra hazaköltöznek a szép nagy házba, gyerek nélkül, és nézhetik a falakat. Meg egymást. Kiestek az itthoni ritmusból, a külföldibe pedig bele sem másztak, mert nem érdekelte őket az a világ, ahogyan az a világ sem sokat törődött velük.
Áprilisban van a magyar nyelv hete. Már maga a rendezvény megléte is utal arra, hogy azon a pár napon valamiért foglalkozni kell, lehet, illik a magyar nyelvvel. Vajon miért van erre szükség? Egyáltalán mivel foglalkozik a nyelvpolitika? Hogyan működnek a – magyar – nyelvi jogaink? Vajon élünk is e jogokkal? Hogyan látja ezt az anyaországi kutató, aki végigtanította, kutatta a Kárpát-medencét, és hogyan éli meg a szórványban élő nyelvész? Mostani tandemünk ilyen nehéz kérdéseket feszeget – könnyen érthető módon.
(Nádor Orsolya)
Azt hiszem, a magyar nyelvvel nem csak a neki szentelt ünnepélyes héten foglalkozunk, hanem folyamatosan. Még ha nem is mindig úgy, ahogyan azt nyelvészként kívánatosnak tartanánk. Igen, a kommentekre gondolok, amikor valaki nem a poszthoz szól hozzá, hanem a másik hozzászólását, szóhasználatát, helyesírását kritizálja, majd egy éles kanyarral eljut oda, hogy „lerománozza”, „leszlovákozza”, „leukránozza” a Romániában, Szlovákiában, Ukrajnában élő magyarokat. A nyelvpolitikának itt is lenne teendője, hiszen arról van szó, hogy a mélyben a kirekesztő nyelvideológiák munkálnak, ezeknek pedig olyan a természete, hogy a beszélők, kommentelők nincsenek is tudatában, hogy ezek mentén vezetik le egyéb indulataikat.
Itt eljutunk a nyelvpolitika szükségességéhez. Két oldalról érdemes közelíteni. Az egyik az, hogy az egyes államok hogyan viszonyulnak a területükön honos nyelvekhez (és etnikumokhoz), mennyire tartják veszélyesnek vagy veszélytelennek az együttélést. Ha veszélytelennek tartják, akkor ez toleráns, pluralista alapú nyelvpolitikát eredményez, ha veszélyesnek érzik, akkor a nyilvános nyelvhasználat szabályozása lesz az első eszköz, amit alkalmazni fognak. A másik oldal pedig az, hogy hogyan csapódik ez le a hétköznapokban, milyen nyelvideológiákat eredményez az üzletekben, a közlekedésben, vagy egy nyilvánvaló – de nem nyelvi – konfliktushelyzetben, és hogyan formálja a kisebbségi anyanyelvi beszélők nyelvválasztását, már ha erre módjuk van.
A nyelv – véleményem szerint – azóta politikai kérdés, amióta az etnikai konfliktusok kulturális és vallási vetülettel is rendelkeznek. Példának említhetném a közép- és dél-amerikai népek meghódítását, ami nem egyszerűen a területük elfoglalását jelentette, hanem a nyelvük, vallásuk, kultúrájuk kiirtását is az európai keresztény kultúra zászlaja alatt. A nyelvi sokszínűség, ami a nyelvpolitikai magatartást leginkább megosztó tényező, csak korlátozottan tud érvényesülni, ha van több mint 7000 nyelv, de ország mindössze alig több mint 200. A nyelvek többsége tehát nem lehet hivatalos nyelv, ezt nem is várja senki, de ha az észszerűséget felülírja a hatalmi bizonytalanság, akkor akár a nyelvek betiltására is sor kerülhet, amint erre itt a kelet-közép-európai régióban, a 20. század középső évtizedeiben sor is került. Talán a legtragikusabb példát a csehszlovákiai hontalanság évei (1945–1948) jelentik, amikor a magyar és a német nyelv nyilvános használatát egy tollvonással betiltották. Nem lehetett sem tanulni, sem a vallást gyakorolni, sem temetni, sem esketni e két, kollektív bűnösnek kikiáltott kisebbségnek, valamint a beszélők fizikai jelenlétét is igyekeztek csökkenteni ki- és áttelepítésekkel – a mai napig tartó sérelmeket és bizonytalanságot okozva ezzel az ott maradottaknak. De említhetném Kárpátalja esetét is: az ott élő magyarság az önálló Ukrajna megalakulása óta egy mérleghintán ül: ha oroszbarát kormány van, engedékenyebb, toleránsabb az állami nyelvpolitika, ha pedig elbizonytalanodik, és a politikai vezetők az ország területi integritását veszélyben érzik, erősen diszkriminatív nyelvhasználati és oktatási törvényeket hoznak, amelyeknek nem a magyarság az elsődleges céltáblája, de a törvény nem tesz különbséget nyelv és nyelv között, így az egyébként is erősen fogyatkozó kárpátaljai magyarság nyelve akár a veszélyeztetett kategóriába is sodródhat.
A nyelvpolitika az államok szintjén lényegében a területén honos különböző státusú nyelvek nyilvános térben való megjelenését szabályozza, meghatározza a hivatalos, a regionálisan hivatalos, az elfogadott kisebbségi nyelveket, törvényeket hoz ezek használatáról, beleértve a többségi nyelv államnyelvként vagy hivatalos nyelvként való tanításáról is. A nyelvi kisebbségek jogegyenlőségét ugyanis az biztosítja, ha az anyanyelvükön kívül a hivatalos nyelv(ek) megtanulására is módjuk van. Tapasztalataim szerint ez utóbbi általános problémaként jelenik meg a kelet-közép-európai térségben: a (nyelv)ideológiai alapproblémát abban látom, hogy többségi nemzeteknek el kellene fogadniuk azt, hogy a területükön élők anyanyelve más, és attól, hogy egy városban, egy faluban élnek, nem fogják a levegővel együtt magukba szívni a másik közösség nyelvét, hanem kemény munkával meg kell tanulniuk. A nyelvpolitikai és nyelvoktatás-politikai kérdés az, hogy mit tesz ennek érdekében az adott állam: biztosítja-e a korszerű, kommunikatív, a négy alapkészséget egyaránt fejlesztő idegennyelv-oktatási módszerekre épülő oktatást, az ehhez szükséges tananyagokkal, képez-e tanárokat, akik a térség kevéssé ismert nyelveit idegen nyelvként képesek tanítani.
Ami az érdekérvényesítést illeti: napjainkban ellentmondásosnak látom a helyzetet, mégpedig a de jure és a de facto kettősségére utalnék. A magyar nyelvközösség olyan területeken él Európában, amelyek vagy már tagjai az Európai Uniónak, vagy szeretnének oda tartozni. Aláírták a nyelvi jogi chartát, különböző nemzetközi kötelezettségeket vállaltak a kisebbségvédelem területén – ideértve a nyelvi sokszínűség megőrzését is. A törvények – a fentebb említett ukrán példa kivételével – viszonylag biztonságos keretet adnak ehhez addig, amíg egy kormány meg nem változtatja valamiért ezeket. A kisebbségi magyar közösségek jól szervezettek, megvannak azok az intézmények, amelyek a nyelvhasználati jogok folyamatos ellenőrzésére alkalmasak, létezik az anyanyelvű oktatási rendszer, és egyre több olyan tananyag is készül a kisebbségi nyelvhasználók műhelyeiben, amely a többségi nyelv – mint idegen nyelv – iskolai és nyelvtanfolyami tanítását szolgálja. Azonban abban a tekintetben, hogy ezekkel a lehetőségekkel az egyének hogyan élnek, már nem vagyok túl optimista, különösen, ha a 2001 és 2011 közötti népszámlálási adatokat nézem. Örülnék, ha a most aktuális népszámlálások jelentős emelkedést mutatnának a magukat magyar anyanyelvűnek vallók számában.
Nádor Orsolya 1959-ben született Veszprémben. Nyelvész, a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem Magyar nyelvtudományi Tanszékének docense és a pozsonyi Comenius Egyetem vendégtanára.
(Magyari Sára)
Ha egyszerűen szeretnék fogalmazni, a nyelvpolitika a nyelvet, nyelvhasználatot érintő döntéseket jelenti, amelynek módszere a nyelvi tervezés, ehhez kellenek vagy kellhetnének a nyelvészek; és a tárgyát képezik a nyelvi jogok, mely inkább politikai, jogi döntéseket jelent. Ezek biztosítják az egyénnek vagy egy csoportnak az anyanyelvhasználatát, az államnyelv elsajátításának lehetőségét, de az idegen nyelvek tanulásának jogát is. Romániában nagyszerű és könnyen elérhető kiadvány a Nyelvi jogok útmutatója, közérthetően válaszol gyakori kérdésekre, idézi a hozzárendelt törvényrészletet románul és magyarul is. Én magam is gyakran használom, igaz, leginkább az oktatásban: hadd tudjanak róla minél többen!
Gyakran tapasztalom, rosszul állunk a jogok érvényesítésével: mintha azt várnánk, hogy a jogalkotó szaladjon utánunk és szóljon, értesítsen, gyakoroljuk már azokat a jogokat, ha megvannak! Azt is tapasztalom, siránkozunk ugyan a hiányaink miatt, de mintha nem vennénk észre, hogy csak egy kicsit kellene hozzátennünk és már élhetnénk is a nyelvi jogainkkal. Például kevesen tudják, hogy Romániában van arra lehetőség, hogy a magyar család- és keresztneveket a magyar helyesírásnak megfelelően írják – mondjuk Szabó Mária Tünde – ékezetekkel, kötőjel nélkül a keresztnevek esetében. Szólni kell az anyakönyvezésnél, bár inkább azt javaslom, hogy nyomtatott betűkkel írjuk le, hogyan szeretnénk, hogy a gyermekünk neve szerepeljen, mert hallás után az lesz belőle, ami. Egyik kedvenc történetem, amikor az Adorjányi családnevet Ador Jani-nak írták –, mert ennek valószínűleg volt valami „értelme” a magyarul nem beszélő, értő, író, olvasó számára.
Azt is kevesen tudják, hogy polgári esküvőn kérhetünk magyar nyelvű szertartást. Ez egy kérvényünkbe kerül, illetve sajnos azt is tapasztalom, hogy nem tudjuk, van jogunk arra, hogy a saját cégünkben, intézményünkben bármit (reklámot, hirdetést, felhívást stb.) az anyanyelvünkön írjunk ki. Néhány éve feltérképeztük Temesvár nyelvi tájképét – ez az utca-, és intézménynevek kiírására vonatkozott, illetve a reklámok, hirdetések, felhívások nyelvi megjelenítésére. Szomorúan hallottam a magyar üzlettulajdonostól vagy a magánfogászatot működtető orvostól, hogy „nem szabad magyarul kiírni” semmit sem. Ez nem így van, viszont a kiírások anyagi fedezetét a tulajdonosoknak kell biztosítaniuk. Számos példát hozhatnék arra, hogy van valamihez jogunk, de nem élünk vele: vagy tudatlanságból, vagy el nem tudom képzelni, miért. Egyik kedvenc kolozsvári professzorom teszi fel a kérdést egy írásában, hogy akarunk-e élni is a nyelvi jogainkkal. Valahogyan úgy tűnik, inkább csak harcolni szeretünk értük. Úgy néz ez ki, hogy életünket, vérünket a jogainkért addig, amíg azok nincsenek meg, azután pedig, mintha a kutyát sem érdekelne.
Másik oldalról igen fájdalmason szokott minket érinteni, ha valahol nem lehet kiírni valamit magyarul vagy összefirkálják, leverik azokat a táblákat, amelyek magyar nyelvűek. Ne beszélve arról, hogy milyen indulatokat szül, ha valakire rászólnak: ne beszéljen magyarul! Van ilyen is. Sok esetben. Ugyanakkor rendezni kellene magunkban, hogy az emberi tényező – az egy ember viselkedése, aki éppen gyűlölködik, vagy éppen nem, az ne legyen általánosított. Hiszen mi magunk is másként reagálunk egy-egy ilyen helyzetre: van, aki megsértődik, és úgy marad; van, aki gond nélkül továbblép.
Harmadik oldalról itt van a magyar oktatás vagy a kulturális élet helyzete. Bölcsődétől doktori fokozat megszerzéséig van itthon arra lehetőség, hogy magyarul tanuljunk. És mégis egyre kevesebben választják az anyanyelven való tanulást vagy az itthoni tanintézményeket. Van arra lehetőségünk, hogy magyar rádiót, televíziót nézzünk-hallgassunk, magyar sajtótermékeket vásároljunk, magyar színházba járjunk. És mégis egyre fogy az előfizetők, a színházba járók száma. És nem a népesség fogyásának megfelelő arányban. Ezek alapján úgy tűnik, valahol mi magunk sem használjuk fel azokat a lehetőségeket, amelyek adottak.
Április a magyar nyelv hetéről is szól. Az ilyen rendezvénysorozatok egyik célja a felhívó jelleg: van valami baj, valami hiány, figyelni kellene a magyar nyelvre, foglalkozni vele. Csak halkan jegyzem meg: valahogyan magyarul kellene élni, ha már van rá lehetőség, ha már adottak hozzá jogok is. Azoknak szól ez, akiknek úgy hozta a sors, hogy magyar családokba születtek, hogy magyar lett az anyanyelvük. Ez a mienk. Ez van ott mélyen bennünk és mi is benne vagyunk, akkor is, ha ezt nem érzékeljük tudatosan vagy gyakorlatiasan. Persze, meg lehet tagadni, le lehet vetkőzni. Talán ezek is opciók – bár ahogy én látom a dolgokat, az anyanyelv, a nyelvi kultúra sokkal jobban belénk ivódik, mint gondolnánk. És hat: ha akarjuk, ha nem.
