Kinde Annamária
(1956 Nagyvárad – 2014 Nagyvárad)

A szabadság, amelyre vártunk, itt van

„Én nem szedem össze a játékaimat.
Mert ha nem játszom:
nem vagyok.”

Szilágyi Domokos volt az első kortárs költő, akit sokáig, hosszasan és sokszor olvasott. Úgy látszik, az élmény nem múlt el nyomtalanul. Később Király László volt rá nagy hatással. A kritikusok, ha vannak, bajban vannak, ha be akarják sorolni valahová. De hát ez meg az ő gondjuk, vallotta ugyanakkor. Szeretett játszani, egy időben az is fontos volt, hogy ne legyen lineáris, amit ír, legyen benne valami csavar, ingáztassa különböző szintek között a szöveg az olvasót.

„Szandra May-re azért volt szükségem, mert ő elmondhat olyasmit is, amit Kinde Annamária nem. Más távlatba helyeződnek a szövegek. De Szandra May valahogyan mégis más, valamiféleképpen több egy költői alteregónál. Mohás Lívia azt írja egy tanulmányában, hogy az írók a leszakadóban levő személyiségrészeiket írják meg. Érdekesnek találtam ezt a felvetést, végül is akár azt is mondhatnám, Mohás Lívia nélkül nem volna Szandra May. 

Magát a figurát már tizenöt-tizenhat évesen kitaláltam. A környezetével együtt. Csak akkor még nem volt neve neki, és nem tudtam, mit kell vele kezdeni… Egyébként pedig jellemző rám, hogy előbb megírtam a verseket, aztán jöttem rá, hogy archetípusokkal dolgozom. Ettől otthonos az a világ. 

Pont ez a giccs határát súroló, naivan idilli világ az, amely csak Szandra May által felmutatható. De Szandra egy erős figura, aki végigjárja az útjait, választ keres a kérdéseire. Nem érdekli az, hogy életnek és halálnak (jelen esetben a saját halálának) ura legyen. Az neki nem eléggé érdekes, és egyébként sem lehet igaz. Azt, hogy valamiféle határokon járok ezekkel a szövegekkel, én magam is érzem. Nem fogok lemondani erről, mert dolgom van vele.

A Szandra May kertje az egyfajta bátorság-könyv. Hiszen abban a könyvben álltam elő ezzel a figurával. Örültem neki, hogy szerették. Az igazi kedvenc azonban a Szandra May a sivatagban. Ez a kötet már meg is van szerkesztve, eljut valahonnan valahova – ez egységes könyv. Az ötödikben, a Mondhatatlanban, megint többfelé megyek egyszerre. Abban van az említett hosszúvers, benne két szonettkoszorú, ezek a szétírás és összerakás gyakorlatai. Vannak benne másféle stílusgyakorlatok is, meg valamiféle abszurdoid kísérlet-kezdemények Lewis Caroll nyomán.”

Makk Károly
(1925 Berettyóújfalu – 2017 Budapest)

Meghalt Károly, nincs többé mese

Írtunk egy könyvet – nem! Meséltettem, amiből írt egy könyvet. Ez sem igaz. Írtak Hannával egy könyvet, amibe másfél, két éven át bele-bele nyúlhattam szeretettel. 

Szeretni kell! Mesélni kell! Ennyi lenne?

Nagy csaták is voltak. Gyermek volt még, meg már megint. Gyermek lett megint közben. A legokosabb, a legrafináltabb, a leggyerekebb gyermek. Alkotó gyermek, álmodozó kilencvenévesen is. A csúcson is, hol máshol?! Múltról és jövőről, kizárólag saját magáról.

Házat épített nyolcvanévesen, hogy ránézhessen a Balatonra, meg a háta mögött két arasszal emelkedő dombra, egészen közel a Psota Irén rókaüldözéses jelenetének helyszínéhez.

Utaztunk Berettyóújfaluból Nagyváradra. A váradi kicsi térben többen szerették, mint a berettyóújfalui nagyteremben. Újfaluban született, a mozitéren.

Minél tovább élsz, annál többet tudsz mesélni. És szeretni is többet. Ő sokat élt, sokat szeretett, és sokat fog mesélni még az életben maradók életéről, amikor azok már nincsenek is.

Álomember, álomember volt.

Konrád György
(1933 Berettyóújfalu – 2019 Budapest)

Elfogyunk mellőle, aztán majd visszajövünk

Kereken ötven éven át,
az egyik legnagyobb,
az egyik legismertebb, 
az egyik legnemzetközibb magyar író. 

Szépíróként nincs jelen. Igazából sohasem volt. Különösen nincs jelen a rendszerváltás utáni időszakban, amikor sok időt tölt el itthon. Amióta Berlinben van, azóta végképp nincs. Mintha nem is érdekelné, hogy számít-e még idehaza. Hogy írónak számít-e még. Én persze látom, hallom a kérdéseiből, hogy igenis foglalkoztatja őt az, hogy hogyan látják, vagy nem látják, de aztán legyint.

Sokan, olvasók is, de a közélet különösen, elsősorban politikai tényezőként tartják számon. És a gondolat, az éles gondolkodás emberének. Így fogadják őt a könyvkereskedők/terjesztők is. Itthon. Külföld az más, ott olvassák is. Száznál több idegennyelven jelent meg könyve. 

Amíg nem lesz itthon is valaki mindenkor mellette, aki szőröstül-bőröstül vállalja őt, olyan esszéista írónak amilyen, olyan, a politikában is jelen, következetes és hiteles szabadelvűnk, olyan közéleti személynek amilyen, amíg nincs ismét mellette az, aki folyamatosan képviseli és ki is áll mellette, addig nem fognak róla tudomást venni itt, legfeljebb udvariasan. A háta mögött pedig fanyalogva, képmutatóan azok, akik nem olvasták, nem olvassák, nem ismerik, sem intellektuálisan, sem szellemileg a közelében sincsenek, nem is voltak.

Ahhoz, hogy íróként is jelen legyen Magyarországon, Konrád politikai nézeteit is vállalni kell – azzal a következetességgel, elemző készséggel, amivel ő vállalta mindenkor mindenhol saját magát. Ilyen kiadója talán megint van, ilyen terjesztője nincs.

Elfogyunk mellőle, aztán majd visszajövünk.

(2001–2023)

Zudor János
(1954 Nagyvárad – 2018 Margitta)

Napkitörésről napkitörésre

Amikor Zudornak napkitörése volt, én éppen postás voltam Nagyváradon. Nem postás, táviratkézbesítő, biciklivel jártam a várost, oldalamon oldaltáska.

A Vitéz utcai – akkor már Decebal – hídon mentem volna át, amikor futott velem szembe. Hazulról jött, nagy lendületben volt, integetett, örült és kiabált. A találkozásnak örült, annak – ezt csak később gondolom –, hogy elmondhatja valakinek, és most én leszek az. Megálltam, letettem a lábam a pedálról, de nem szálltam le a bicikliről, közöltem vele, hogy rohanok. Nem baj, mondta, ezt hallgasd meg. Nem hallgattam meg, megbeszéltük, hogy a Gongban találkozunk egy félóra múlva, miután felvettem a postán az újabb adag táviratot.

Akkor nem találkoztunk, de később, még aznap mégis. Azután, hogy a Fő utcán egy kapu alatt valaki, egy pasas, egy balik felpofozta, vagy megverte.

Miután a Vitéz utcai hídnál elváltunk, fölment a városba, le s föl sétált – jött-ment – a Fő utcán, odament emberekhez, elsősorban, vagy kizárólag, ezt nem lehetett egyértelműen bizonyítani – férfiakhoz, és közölte bizalmasan, fülbesúgva, hogy ő mindent tud.

– Mindent tudok!

Nem vették komolyan, kivéve egy valakit.

– Mit tudsz?

– Hívjál meg ebédre, és elmondom.

A pasas behúzta egy kapu alá, pofozni kezdte – mit tudsz? Mit tudsz? – kérdezgette, majd jól megverte, megrugdosta, és otthagyta.

Ez után nem sokkal futottunk megint össze. Elmondta, hogy napkitörése volt az éjjel, látta, hogy az amerikaiak Nagyváradra dobták le a napalmbombát. Minden, ami él, elpusztul, itt marad a kopasz város, most mi legyen. Szenvedélyesen, dühösen, cáfolni kezdtem, talán le is hülyéztem, és elzavartam.

– Tudod – mondta – megállapították, hogy skizofrén vagyok. 

*

Azokban a napokban Szőcs Géza, aki az első évfolyamon – talán még a másodikon is, amíg Zudor ki nem merült, és halasztani nem kezdett – János évfolyamtársa volt Kolozsváron, a feleségével a Félixfürdőre járt ki naponta, de a Dacia szállodában laktak a Körös-parton. Találkozgattunk. Egyik alkalommal elmondtam neki Zudor napkitörését, meg azt is, mekkora hülyeségnek tartom, Jánost pedig Nagyvárad legeslegújabb őröltjének. Főleg a bujkálásai, a skizofrénia buktattak ki. Mintha disszidált volna, meg itt is maradt. Ketten vannak egyhelyen. Legújabb verseiben is.

Géza találkozni akart Jánossal, hozzam össze.

Én kísértem el, a szálloda halljában, valamelyik emeleten találkoztunk. Talán félórát beszélgettek, amíg Márta, Géza nászutas felesége készülődött. Félixre mennek, busszal, kocsival vagy vonattal, mindegy, fürdő.

Géza hagyta, hogy János beszéljen. János mondta. Amerika ledobta Váradra a napalmbombát, neki ettől napkitörése van, mindennek vége.

Jó, mondta Géza, ledobták, akkor most mi legyen? Nem tagadta, mint én, nem cáfolta, mint én néhány nappal azelőtt, hanem helyben hagyta. Igen, ledobták, mit tegyünk? Szerinted, mennyi időnk van? Szerintem semennyi. Szerintem néhány hetünk csak van. Jó. Jó azt várjuk ki. Jó, várjuk. Aztán eldől. Ebben maradtak. Zudor megnyugodott, látod, mondta, várunk. Ebben maradtunk Szőcsék meg elindultak a vastag ajkú szép Mártával a Félixfürdőre.

*

Futárkodtam is neki. Amikor a romániai „forradalom” után a Bihari Naplónak és a Kelet-Nyugatnak riporterkedhetett János, kézi riportermagnót vittem neki, Szőcs Géza ajándékát. Majd évek múltán, miután egy gyalogátkelőhelyen elütötték, amit súlyos koponyatöréssel úszott meg, volt felesége, gyermekeinek anyja kérésére csontpótló anyagot vittem Váradra. Mai napig nem tudom, segített-e.