Címke: markó béla

január 3, 2025 | Gálfalvi Ágnes | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

A transzilvanizmus arcai II.

Szeptember 25-én a Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Látó folyóirat szervezésében Marosvásárhelyen is bemutatták a Transzilvanizmus. Eszmék, korok, változatok (MMA Kiadó, Budapest, 2024) tanulmánykötetet. A könyv szerkesztőjével és egyben a bevezető tanulmány írójával, Boka László irodalomtörténésszel és Markó Béla szerzővel Szabó Róbert Csaba író, a Látó szerkesztője beszélgetett. Az alábbiakban szemelvényeket közlünk az elhangzottakból, folytatásképpen a nagyváradi könyvbemutató lejegyzett, júliusi számunkban megjelent szövegéhez.

Szabó Róbert Csaba (Boka Lászlóhoz): Miért gondoltad úgy, hogy most, 2024-ben érdemes felkérni szerzőket, létrehozni ezt a transzilvanizmus-kötetet, újra összefoglalni? Beszélj a munkafolyamatról, a műhelyről, ami mögötte van!

Boka László: Nagyon örülök, hogy idézted Ady Endre Ismeretlen Korvin-kódex margójára című írását, és legalább két, de inkább három okból is. Én irodalomtörténész vagyok, és hát ugye két nagy kutatási területem van. Az egyik a századelős modernség, és abban természetesen Ady Endre. Most írtam meg a nagyváradi A Holnap mozgalmának monográfiáját. A másik természetesen az erdélyi magyar irodalom. Kolozsváron végeztem bölcsészkart a kilencvenes évek elején, ott is mesteriztem, onnan kerültem Budapestre az ELTE-re, Szegedy-Maszák Mihály doktori iskolájába, tehát komparatista vagyok, és nyilván szerettem mindig a dolgok színét-fonákját több irányból megnézni, de én azt vallom, bár mind a mai napig a köztudatban ez nincs így, hogy ez a két korszak és terület nagyon is összefügg. Tehát, hogy akik a húszas években meghatározó alakjai lettek az erdélyi magyar literatúrának, azok Adyt mindig is nagyra tartották, és hát ők az olyan regionalitáseszmében, mint amit a transzilvanizmus felvállalt, olyan előzményekre is visszatekintettek, mint például A Holnap volt Nagyváradon 1908-10 környékén, amely egyszerre indult a Nyugattal. Nem sikerült végül folyóiratot indítaniuk. (Nem mondom el az egész történetet, most nem emiatt vagyunk itt, csak hogy érzékeltessem a folytonosságot.) Ugye, ez az egyik ok. A másik ok az, hogy nem 1920-as vagy ’20 utáni idézetet olvastál föl, hanem ennél jóval korábbit. Tehát az erdélyiség-eszme mint olyan, az jóval korábban is létezett. Ha most meg tetszenek nézni egy lexikon-szócikket, mondjuk a Magyar Művelődéstörténeti Lexikont, abban van egy transzilvanizmus szócikk – azon ritka lexikonok egyike, amelyikben van –, és az értelemszerűen a régi korokról szól, tehát az Erdélyi Fejedelemség korabeli transzilvanizmusról. A szerzője már elhunyt, de ez egy remek, átfogó szócikk. 

A kötetben az volt az alapkoncepcióm, hogy próbáltunk az alcímnek megfelelően eszméket, korokat, különböző változatokat, formákat bejárni, és ez nem csak 1920 utánra érvényes. Nyilván a legfőbb hangsúlya ennek a kötetnek is a két világháború közötti erdélyi szellemi élet; nem is csak az irodalmi élet, szándékosan használom itt a szellemi élet szót. De korábbra is tekintünk, s az íve a könyvnek jóval túl is nyúlik ezen. Kós Károlynak van egy fontos kötete: Erdély – kultúrtörténeti vázlat. Ez a húszas évek legvégén jelent meg, abban Kós semmi mást nem csinál, mint hogy kifejti Adynak ezt a cikkét. Tehát a Korvin-kódex margójára, az egy nagyon fontos Ady-írás, ráadásul ezt megismétli A Holnap bemutatkozó estjén 1908 szeptemberében, és azt mondja, hogy Erdély már nincs, sajnos elveszett az Unióval, tehát a kiegyezés megölte azt. Ady ennek nem örül. Úgy fogalmaz, nyilván a tradicionális szabadelvűségére s európaiságára utalva: Erdély, amely „enyhítő körülménye volt Magyarországnak”, s „ahol Kazinczy Ferenc jól mulatott”, szóval az nincs többé. Ez egy elég vehemens programcikk, ami a budapesti, már akkor túlcentralizált irodalmi élettel szemben a korabeli Magyarország vagy hát a Monarchia második legnagyobb vármegyéjének, Bihar vármegyének a központjában próbál egy új irodalmi-szellemi mozgalmat elindítani, tulajdonképpen decentralizációt sürgetve. Azért mondom, hogy Kuncz, aki 1909-től ott van a Nyugatnál, s későbbi társai, Kósék, Bánffyék visszatekintenek s hivatkoznak is erre, és azt mondják, hogy akkor szükségből erényt, ha már így alakult, ahogy alakult.

Boka László

1920 után vagyunk, ugye, a Kiáltó Szót emlegetted. Akkor nézzük meg egyfelől, hogy voltunk mi már külön önállóan, nem is akárhogyan, sikeresen a történelem folyamán. És keressünk vissza olyan előzményeket, mint A Holnap s más regionális kezdeményezések, folyóirat, könyvkiadás, szellemi élet, képzőművészetek. Ezzel azt is mondom, hogy a húszas évek, amiről azt szoktuk mondani, a leghangsúlyosabb transzilvanizmusforma, az egy korábbi életrevaló hagyományt keres elő. Csakhogy ez nagyon problémás, majd erről beszélünk az est folyamán, hogy ez miért problémás. Miért nem ugyanaz az Erdély már a megváltozott időkben, népek összetételében, s miért sokkal nagyobb eleve területileg stb. De mielőtt ebbe belemennék, hogy a kérdésedre is válaszoljak: az én generációm eléggé eltolta magától a transzilvanizmus kérdéskörét a kilencvenes években. Én ahhoz a generációhoz tartozom (’74-ben születtem, kereken 50 évvel ezelőtt), akik kicsit úgy érezték a rendszerváltás után, hogy ó, erdélyiségről beszélni újfent nem kell, ha ez sirámokat jelent Budapestről nézve, a szegény rokon státuszát, s mert ez az irodalmi életben és a kritikai recepcióban egyfajta skatulyát is jelenthet. Gondoljunk arra, hogy a rendszerváltás után vagyunk, itt senki nem akar erdélyi magyar író vagy romániai magyar író lenni többé, mindenféle jelzőt leráz magáról, mert csak magyar író akar lenni, vagy jobb esetben író akar lenni. Végre lehet azt mondani, hogy összmagyar irodalom, tehát kilencvenes évek, nagy eufóriában vagyunk. Nem akarjuk, hogy az irodalom mondjon ki bújtatottan, virágnyelven olyan gondokat, amiket 1989 előtt valóban csak az irodalomnak lehetett kimondani, s amit sokan – sajnos és tévesen – azonosítottak a transzilvanizmus egyes szólamaival. Eltoljuk azon, meglehet kedveskedő, de olykor infantilizáló attitűdöket is az erdélyi vagy bármilyen határon túli irodalomtól, amelyek megengedőbb mércével mértek Budapestről, ha a diktatúra éveinek kisebbségi termésére vonatkoztak. Na most, én elkezdtem a doktori tanulmányaimat 98-ban, és aztán bekerültem egy hónappal később az Országos Széchényi Könyvtárba. Ott voltam bő két évtizeden át, és annak voltam tudományos igazgatója, egy rövidebb ideig főigazgató-helyettese is, könyvkiadójának vezetője. Elég közelről kutathattam tehát a hagyatékokat, és azt láttam, hogy azok az életművek, amelyekről mi beszélünk, és amelyekről az én egyik hunyt mesterem, Cs. Gyímesi Éva egy fantasztikus könyvet, nagyesszét írt a nyolcvanas évek legvégén (jelentős része benne is van a kötetben, annak végén függelékben, akárcsak a tavaly elhunyt Pomogáts Bélától is egy fontos írás, ugye, kettejük emlékének ajánlottuk eleve ezt a kötetet), szóval, hogy ezek még valójában feldolgozatlanok! Az, amit én tőle tanultam, a kellő kritikai távolságtartás, a terhes allúzióktól való mentesség, hiszen ő a transzilvanizmus értékszerkezetét vizsgálta, s azt, hogyan szivárognak át a babitsi kritikának megfelelően a „védekező kollektivitás” szólamai, az gyakorlatilag a nyolcvanas évek Romániájára volt érvényes: hogy a szenvedés egyfajta etikáját, erkölcsi értékrendjét túlmagasztaljuk az erdélyiségben. És ez érthető és jogos is volt a korban, hogy ő ezzel nem akar megelégedni, és nem tartja ezt egészségesnek, ahogy nagyon vehemensen ezt ki tudta fejteni, és mi, a tanítványai – idefele úton, Nagyváradon Demény Péterrel is beszélgettem éppen –, többekkel ebben partnerek voltunk a korban. És azt mondtuk, hogy tényleg, tarthatatlan, s hát ez így nem kicsit idejétmúlt. Na most a nemzeti könyvtárban az ember nem csak Ady-kéziratokat lát, tehát én kezembe vehettem ezt a cikket, amit most itt felolvastál, ahogy az olyan nagyoknak is, mint mondjuk Kuncz Aladár, akinek az életművét 2014-ben kezdtem el Filep Tamás Gusztávval megjelentetni. Csak ekkor! Hasonló a helyzet Bánffy, Dsida, vagy mások esetében, a legnagyobbakéban is, és akkor azt látjuk, hogy ezek nemhogy feltárva nincsenek, hanem jó esetben is töredékei vannak csak… Dávid Gyulával beszélgettem pár éve, aki akkor az Olosz Lajos – Reményik Sándor levelezésköteten dolgozott. Azóta az megjelent. Mondom, a Kuncz esetében a kritikai kiadást mi kezdtük el, az életműkiadás egyik sorozatszerkesztője vagyok, egyelőre hat kötetig jutottunk. Tehát közel 90 éves lemaradásban vagyunk ilyen formában. Hogyan gondolhatnánk, hogy „ismerjük”, amiket ezek a szerzők a transzilvanizmus kapcsán tettek, s még inkább tenni terveztek. És azt sem mondtam még el eddig, de most itt ül mellettem Markó Béla, őneki egy sorát, gondolatát szoktam idézni, aki azt mondta a szépíró-generációkról, nem az értekezőkről, de a körülbelül velem egykorúakról, vagy nálam picit idősebbekről, hogy ez a generáció talán túl korán eltolta magától ezt a, nevezzük most így: transzilván gondolatkört, mielőtt még minden lehetőségét, játékterét, potenciálját kihasználta volna. Biztos nem pontosan idézlek, Béla, de a lényeg ez. És akkor én azt láttam, hogy jó, akkor ezzel kellene kezdeni valamit. 

Hozzátartozik ehhez, hogy 2020-ban még ott voltam a Széchényi Könyvtár tudományos igazgatójaként, és megkeresett Szász László, hogy tartanánk-e egy konferenciát. Ugye adódott a centenárium, nem kell itt kifejtenem, hogy milyen tematikában. Ezt elmosta a világjárvány, a Covid 2020 tavaszától minden tervünket felülírta. Egyébként nekem akkor ott még egy Ady-kiállításom is látható volt, azt is korábban kellett zárni. És akkor a könyvkiadó vezetőjét, Pécsi Györgyit, szintén remek irodalomtörténészt azzal kerestem meg, hogy akkor jó, felejtsük el a tervezett konferenciakötetet, de én szerkesztenék egy átfogóbb kötetet. Felkérnék komoly, rangos szerzőket, ez egészen más, mint egy húszperces konferenciaelőadás írott változata, abban csak éppen meg lehet kapirgálni a kérdésköröket. Valaki, mondjuk Láng Gusztáv tanár úr, Dsida Jenőről 20 percben mit tud elmondani? Akkor mi lenne, ha ebben igazi nagyívű tanulmányok születnének, átfogóan egy-egy szerzőről vagy alkotói körről. És akkor írtam egy hosszabb koncepciót a kötetről, elküldtem a kiadónak, s azt mondták, hajrá, ez a kötet így indult el három évvel ezelőtt, több okból húzódott, de 2023 karácsonyára kijött. 

Szabó Róbert Csaba

Szabó Róbert Csaba: És milyen jó, hogy kijött. Tényleg egy nagyon alapos munkát tarthatunk a kezünkben. Egyébként a Markó Béla esszéje valamennyire erről szól igazából, vagy erről is, hogy’89 után mennyire korán elfordult ettől az írónemzedék, azon túl, hogy az intézmények újraalapításában vagy újraelnevezésében azért visszanyúlt, a Helikon, még a Pásztortűz is felmerült. Erről is beszéljünk, de előtte még, hogy ebből az irányból is közelítsünk: többször is elhangzik, szinte mindegyik tanulmány ilyen vagy olyan módon érinti, és gondolom, az alcím is ezt jelzi, hogy Eszmék, korok, változatok, hogy valahogy nincs egységes definíciója a transzilvanizmusnak, inkább változatai vannak. Arra lennék kíváncsi, hogy ti hogyan határozzátok meg a transzilvanizmust? Úgy értem, mi a fontos számotokra ebből, illetve, hogy vajon ez a mozgása, tetten nem érhetősége, az, hogy nincs egy pontos definíciója, vagy többféle változata van – nem arról van szó igazából, hogy az elmúlt száz évben különböző politikai helyzetekhez kellett új és új stratégia szerint alakulnia? 

Markó Béla: Amit én írtam ebbe a kötetbe, azt esszének nevezted. Most olvastam, hogy a transzilvanizmus-kötet egyik kritikusa az Országútban politikai röpiratnak nevezi. Úgy éreztem, ez lesajnálása annak, hogy valaki ide belekeveri a politikát is. Mert hát ilyesmiről van szó. Egyébként a röpiratot nem kell szégyellni, mert a legfontosabb szöveg a transzilvanizmussal kapcsolatosan mégiscsak Kós Károlyéké. Azért fogalmazok így, mert Kós Károly, Zágoni István és Páll Árpád írták a teljes Kiáltó szót, amelynek a szépírói és eszmei része lett a maradandó, a Kós Károly szövege, de ez így, a három szerzővel kerek, és azt is röpiratként emlegetik. Nem véletlen, hogy esetleg vannak olyanok, akiket irritál az, hogy ezt a transzilván eszmerendszert kiterjesztjük, irodalmi, netán művészeti áramlat jellegéből kilépve politikai-közéleti eszmévé is, mert én valóban úgy gondolom, hogy a transzilvanizmus eszmerendszerébe szervesen beletartozik. Le lehet gyorsan fordítani, így is emlegetjük, hogy erdélyiség. És alapjában véve erről van szó, hogy erdélyiség, de ideológiaként ez a két világháború között körvonalazódott, mélyült el. Kiindult elsősorban a Kiáltó szóból, de nem csak: többen kifejtették az ezzel kapcsolatos gondolataikat. És igen, vissza lehet menni az első világháború előttre, tényleg Adyhoz, aki nemcsak költőként, hanem közéleti gondolkodóként is éleslátó volt, és ő akkor már félt, hogy mi fog történni Erdéllyel. Kós Károlynál ugyanúgy fellelhető 1908-1909 körül ugyanez a gondolat, hogy itt baj lesz, és baj is lett. Tehát igen, azt gondolom, ma időszerű beszélni a transzilvanizmusról. Az irodalmi transzilvanizmus, ha nagyon szűken veszem, az a két világháború között egy némiképpen tradicionalista (tradicionalista azért, mert arról volt szó, hogy az erdélyi identitást megtartani úgy lehet, ha a hagyományt ébren tartjuk), de nagyon termékeny irodalmi irányzat volt. Végül is a történelmi regények sorozata ebből született, Bánffy Erdélyi története, amit nem győzünk eléggé értékelni ma. Vagy ismét felfedezni Kóstól Az országépítőt, és Makkai Sándort, meg sorra a többieket, akik történelmi regényt írtak. Így vagy úgy, de idesorolható Tamási is. Meg a költők is valami módon éltek ezzel a visszafordulással, ami egyébként persze hogy exkluzív is volt, mert ez azt jelentette, hogy nem a modernizációt támogatta. Erről lehetne vitatkozni, és ez egy ellentmondásos eszmerendszer lehet vagy lehetett, de kétségtelenül nagyon fontos volt. Hadd mondjam el, hogy ez szerintem egy rendkívül fontos kötet, és nem győzöm dicsérni Boka László kezdeményezését, vagy a szándékát, ami megvalósult: összefoglalni ezt a transzilvanizmus-történetet egy ilyen kötetben. Az ő előszava ezen belül is összefoglalja egy nagyon fontos tanulmányban, hogy miről van szó. A transzilvanizmus, nem győzöm hangsúlyozni, nagyon aktuális kellene, hogy most legyen, mert ennek a transzilvanizmusnak vannak alapelemei… Újraolvastam például Gyímesi Évának a nagyon érdekes, izgalmas és alapvető tanulmányát, ami 1985-ben született. Érdekes, hogy például Kós Károlyról szinte nem is szól, és megmondom, hogy én mit gondolok erről. Egyébként Kós Károlyról nem is nagyon lehetett beszélni ’85 körül, de azért annyira igen, hogy szóba hozza az ember. Cs. Gyímesi Évának nem az volt a fontos, amit Kós Károly kiemel transzilvanizmusként, hanem ami aztán működött az irodalomban és a művészetben is. Ez az áldozati ideológia, szenvedés-ideológia. Ugye, a tanulmányának az a címe, hogy Gyöngy és homok. Tehát, hogy csak a sebzett, beteg kagyló termel gyöngyöt, mert a homokszem behatol, és aköré lesz a gyöngy. Ez egy gyönyörű, de veszedelmes metafora, mert arról szól (és bele kellett gondolnom, hogy tényleg, erről nem is beszélünk eleget), hogy mi itt vagyunk, kapaszkodunk, de tulajdonképpen szenvedünk. Na most én ebben a pillanatban nem tudom, hogy a csíkszeredai magyar mennyire szenved a szombathelyi magyarhoz képest, tehát erről lehetne beszélni, hogy kinek mekkora a szenvedése. Cs. Gyímesi Éva nagyon fontos tanulmányban bontja le ezt az egész ideológiát, ugye, ami Makkai Sándornál még úgy jelent meg, hogy itt nem lehet, tehát kisebbségi sorsban nem lehet létezni, ha ez a kisebbségi sors arról szól, hogy szenvedünk, hogy áldozatot vállalunk. Ezekről a dolgokról beszélni kell. Így szoktuk felvezetni, ugye, hogy hazajött Benedek Elek szenvedni, Kós Károly nem ment el Budapestre, mert szenvedni akart. Nem mondjuk ezt így ki, de van ebben egy ilyesmi. Sütő András is ugye hazajött 90 után ahelyett, hogy ott maradt volna, és akkor itt szenvedett tovább. Tehát állandóan szenvedtek itt az emberek, és nagyon fontos ilyen szempontból Cs. Gyímesi Éva tanulmánya. Én azt gondolom, hogy ne szenvedjünk, hanem éljük át az életünket. Ami fontos a transzilvanizmusban, az Kósnál egyrészt a szolidaritás gondolata, de főként az önállóság gondolata, és a másságé is. Tehát az, hogy erdélyi magyarnak lenni egy másfajta feltételrendszert jelent. Ettől még része vagyunk a magyar nemzet egészének, része vagyunk a magyar kultúra és a magyar irodalom egészének, de ezen belül entitás vagyunk. Kós Károly ugye kifejti, én nem akarom most idézni a Kiáltó szót, hogy a történelemben nagyon sokszor rá voltunk utalva erre az önállóságra, és mi képesek vagyunk önállóan cselekedni, de itt megint nem a szenvedésről és az áldozatról van szó, hanem arról, hogy erdélyiként másak bizonyos meghatározottságaink: együtt élünk más népekkel, nemzetekkel, etnikumokkal. Ezt fel lehet úgy fogni megint, mint a szenvedés okát, hogy nekünk el kell viselnünk, hogy a szomszédunk nem magyar, de fel lehet úgy is fogni, hogy ez egy másfajta feltételrendszert jelent: mi tudunk valamit, amit mások nem tudnak. Ez egy megközelítési, szemléleti mód, és az önállóság, az ilyen szempontból fontos. És érdekes, arról keveset beszélünk, hogy a transzilvanizmust mint ideológiát még azelőtt is, hogy kimondta volna valaki, a közeli történelem során hányszor tiltotta az éppen regnáló hatalom. Tehát amiről már Ady beszél, és bírálja is persze, a kiegyezés utáni Erdély-felfogás, az arról szólt, hogy felejtsük el, hogy van külön erdélyiség. Erdély integrálódjék teljes egészében és minden megkülönböztetés nélkül, anélkül, hogy figyelembe vennénk (mert erről szólt a történet), hogy itt vannak németek, vannak románok, vannak mások. Ez egy akkora történelmi bűn volt, hogy az én meggyőződésem szerint elég nagy részt ez vezetett Trianonhoz. Erről megint csak nem beszélünk. És ez arról szólt, hogy az a rezsim, amelyik lelkesen építkezett, fel akarta számolni Erdély különállását minden szempontból. Jött a következő rendszer Trianon után, ugye, amikor meg is hirdették a transzilvanizmust, akkor meg egyrészt maga a magyar irodalmi élet vagy annak sok jeles képviselője szintén nem szerette a transzilván különlétet, és nem értette meg, hogy erről szól az életünk. Hogy együtt is vagyunk, nem is vagyunk együtt, külön is vagyunk, együtt is máskor. És ami a politikai részét illeti, ez meglehetősen ellentmondott annak a gondolatnak, hogy esély van Trianon eltüntetésére és a következményeinek a megszüntetésére, vagyis, hogy vissza lehet menni oda, ahol az első világháború előtt voltunk, és ugye akkor építkezhet együtt Erdély és Magyarország. Erről akkor is tudni kellett volna, hogy lehetetlen, és ebből csak tragédiák lettek, és lesz, ami lesz. Az akkori román hatalom már-már közömbösen viszonyult ennek a művészeti-irodalmi részéhez, igazság szerint a politikaihoz is, mert erőben érezte magát, az akkori magyarországi kurzus pedig azért nem szerette, mert ez ellentmondott egy bizonyos revíziós gondolatnak. Később, a második világháború után a román kommunista rendszer megpróbált eltiporni minden erdélyi különlétre vonatkozó gondolatot. Most egészen más, bukaresti optikából nem tolerálta ezt az egészet. Na most, amit ennyire nem szeretnek különböző rendszerek – mert ez az igazság –, abban lehet valami, azt kell mondanom. Most sem szereti mindenki. (Egyik hírhedt kritikusom, a magyarországi kormánypárt véres szájú publicistája nemrég azt írta velem kapcsolatosan, hogy az egyik nagy baj velem, hogy a hamis és utálatos transzilvanizmust és a hamis és hazug európaiságot támogatom. Jól ráérzett arra, hogy ez a kettő össze is tartozik, de ez egy zárójel volt, nem akarom errefelé terelni a beszélgetést.) 

Markó Béla

Szabó Róbert Csaba: Tényleg jól csinálsz valamit, ha ilyeneket kapsz a fejedre. Laci, próbáld te is megfogalmazni, akár azt is továbbgondolva, amit Béla mondott, hogy ebből a szerteágazó változatokban megfogható vagy megfoghatatlan transzilvanizmusból számodra mi a fontos, lehet-e mégis valamilyen definícióját adni? 

Boka László: Igen, és nagyon fontosakat mondott. Erre is próbálnék majd reflektálni. Hogy ne egyetemi kiselőadást tartsak: ugye én azt írom itt a könyvnek a fülszövegében is, hogy a transzilvanizmus, vagy ezek a transzilvanizmusok, ahogyan Vallasek Júlia írja a könyvben, a transzilvanizmusformák, ezek valamilyen regionalitásprogram köré szerveződtek. Már az első megszólalásomban is mondtam, hogy ez problémás. Maga a régió kérdése történelmi korokban más és más, de ha visszafelé bontom mindazt, amit Markó Béla mondott, akkor lehet, hogy időben visszafele lépkedek, és akkor mondanám mellette a definíciókat. 

Egy mindenkori regionalitásprogram a Monarchián belül is már megjelent. Az akkori Erdélynek az érdekérvényesítése gazdasági, politikai, társadalmi stb. képviselettel. Ennél sokkal fontosabb volt ez az úgynevezett vigaszideológia, ami 1920-ban alakult ki, és értelemszerű volt, meg érthető sokakban, bár én itt a tradicionalizmussal kicsit vitatkoznék, merthogy pont egy nagyon is européer gondolat volt, egy Keleti Svájc-gondolat. Kunczék, Bánffyék s persze Kósék ezt hirdették meg, és ez nagyon progresszív volt. Ha a korabeli, húszas évekbeli kis-magyarországi eszmei vitákat nézzük, ott folyton azt mondják, hogy az irodalom is kettészakadt, nyíltan ideológiai szférák mentén. Ehhez képest mi, erdélyiek összetartunk, és itt is van nagyon sok idézet, amelyik Kós Károlytól Ligeti Ernőig, Bánffytól Dsidáig ezt emeli ki, ezt az erőt hangsúlyozza, és azt mondják, hogy mi ebben a kisebbségi létben leszünk progresszívek és européerek. Ráadásul mindig hangsúlyozni szoktam diákjaimnak is: nem szabad elfelejteni, hogy a húszas évek elején még nagyon is létezett egy föderatív Románia-terv, amihez kezdetben a román értelmiség is kapcsolódott volna. Nekem az egyik fájó pontom, hogy a kötetből végül kimaradt Bárdi Nándornak egy várt tanulmánya (időhiány miatt nem tudta befejezni), ami a transzilvanizmus politikai-társadalmi cselekvési lehetőségeire reflektált volna, amit a néptömegek számára elsődlegesen az írótársadalom fogalmazott meg. És akkor ezzel azt is elárulom, hogy ebben a korban az írók és a publicisták voltak a legfőbb médiumoknak, kommunikációs csatornák formálói, több tekintetben szellemileg szabadabb mozgástérrel, mint egyébként Kis-Magyarországon, ahonnét sokuknak politikai okokból menekülniük kellett.

Szabó Róbert Csaba: Ez volt a fő médium a korban. 

Boka László: Gondoljunk bele, hogy még igazából ugye a rádió, filmhíradó nagyon kezdetleges, nincsen, a nyomtatott sajtó és az irodalom a vezető, bár az intézmények megteremtése és fenntartása a kezdeti években komoly problémákkal járt. De ebben a korszakban ez meghatározó médium volt. Ekkor formálódik egy olyan szellemi autonómia-igény, ami független tud lenni jobb és bal ideológiai oldalaktól, de hangsúlyosan független akar maradni – a lehetőségekhez mérten – a bukaresti és a budapesti szólamoktól is.

A másik, amiről Gyímesi Éva kapcsán szó esett, és ez már a ’89-et megelőző évek-évtizedek: ő a túlzott szenvedés-ethoszt kritizálta, és azt mondta: ne legyen természetes, hogy ezzel megelégszünk, s a keresztény szenvedés analógiájára ezt elfogadjuk anélkül, hogy fellépnénk ellene. Ugyanígy nem helyes, ha csak ezt olvassuk ki az egyes életművekből a két világháború közötti évekből. Ő nyilvánvalóan a Ceaușescu-korszak borzalmaira és beszűkült cselekvési terére válaszolt, amiben az irodalom (és a színház) maradt egyedüli mentsvár. De ez nem egy egészséges konstelláció. Egyébként milyen érdekes – mondom irodalomtörténészként –, hogy a nyolcvanas évek elején a Securitate besúgói elől bujdosva, mindketten Gáll Ernővel úgy leveleznek titokban Kolozsváron, két felelős értelmiségi arról, hogy milyen ez a szöveg, akkor még formálódó kézirat, ami ugye majd csak később jelenhet meg, a rendszerváltás után kötetformában. És milyen tragikus is ez az egész történet, mert közben mindkettőjüket, ellenállót s a kellően kommunista szerkesztőt is – magyarságáért – kiteszik állásából. Abban valóban igaza van, hogy nem szabad ezt elfogadni és pláne fölmagasztosítani. Csakhogy, ha visszavezetjük a történelmi okokat, akkor látjuk, hogy nem innen, egyáltalán nem ilyen alapokról indult a Kósék-, a Makkaiék-, a Bánffyék-féle transzilvanizmus. Az más kérdés, hogyan változott, hogyan módosult, ad absurdum, hogyan torzult bizonyos korszakokban, és akkor erre hozok példákat már a harmincas évekből is. Béla említette, hogy a különböző vitáknak milyen revizionista és egyéb felhangjai lettek volna. Mikor Makkai Sándor úgy dönt, ahogy dönt, tehát hogy repatriál, ez óriási ügy, mindenki meghökken. Ugye, Erdély református püspökéről beszélünk, aki megírta A magunk revízióját, aki azt mondja a korábbi köteteiben, hogy minden kisebbségi magyarnak nap mint nap bele kell néznie a tükörbe, és vállalnia kell ezt a sorsot, nem szenvedve, hanem kellő etikai magaslattal, de vállalnia kell. El is mehetne Erdélyből, mint nagyon sokan elmentek, meg be is olvadhatna a többségbe. Nem: helyette ezt vállalja, és akkor így szépen kidolgozza azt az eszmét is, hogy a kisebbségi – még egyszer mondom a progresszivitást e téren! –, az közelebb áll az egyetemeshez, mint a nemzetihez, és ugye ez az egy sansza van a kisebbségi irodalomnak, ha nem akar zárvány lenni. Minőségre törekedni s folyamatosan Európára tekinteni! Kósék, Kunczék, mikor elindul az Erdélyi Helikon, akkor egy teljes rovatot szánnak annak, hogy a kisebbségek irodalma Európában hogyan is alakul, és ezt Kuncz remekül monitorozza, és beleír mindent. Reményik Sándor, mikor megtudja a szándékot, hogy Makkai mégis (1936-ban) hogyan dönt, akkor ír neki egy fontos levelet, és akkor azt mondja, hát tudod jól, hogy egyébként ez mihez vezet, ha mindenki a nemzetit hangsúlyozza újfent: háborúhoz, azt pedig senki sem szeretné. 

Szintén Béla említette a még korábbi dolgokat, a 19. században a kiegyezést, tehát, hogy senki nem kérdezte meg persze az itt együtt élő társnemzeteket, hogy ők akarják-e azt az uniót, ami 1848-ban a híres 12 pont utolsója volt. És ez valóban hosszú távú hatásokat fejtett ki. Na most, a húszas-harmincas években is teljesen más volt a transzilvanizmus. A húszas éveket még a Keleti Svájc-gondolat határozza meg. A harmincas években a fiatal nemzedék: Szabédiék, Dsidáék és mások is már másként látták a kérdést, egész egyszerűen azt mondták, hogy nem rezonál rá a többség, vagyis visszhangtalan, nem kellően hatékony. De ehhez a változáshoz a háttérösszefüggéseket is látni kell. Akkor már Bukarest volt egy nagyon beolvasztó, centralizált politikai központ úgy, ahogy korábban Bécs meg Budapest volt, és főleg Budapest ilyen szempontból nem igazán nézte jó szemmel ezt a fajta sokszínűséget, ami itt adott volt, s amit Ady is kárhoztatott, sőt, az irodalmi-kulturális életben is csak egy központot akart elismerni. Kós azért is fontos, mert ’28-ban létrehozzák egy másik Erdélybe visszatelepülővel, nevezetesen Szolnay Sándorral a Barabás Miklós Céhet is. Tehát, ahogy 1924-ben létrejön az Erdélyi Szépmíves Céh, és az egyik legfontosabb fóruma lesz az erdélyi magyar kultúrának, úgy ’28-ban létrejön a Barabás Miklós Céh, és ott is a képzőművészek ugyanezért az erdélyi gondolatért lelkesednek. Én nagyváradi születésű vagyok, még nagyon sokakat mondhatnánk olyanokat, akiknek egyébként óriási karrierlehetőség nyílott, nemcsak Budapesten, hanem például Bukarestben is, de nem mentek el, helyi magyar közösségüket akarták segíteni. Itt említhetjük a közismert kolozsvári színházigazgatót-rendezőt, Janovics Jenőt, akinek fantasztikus filmes karrierje is volt, vagy ugyanígy Nagyváradon Kecskeméti Lipót főrabbit, akinek felajánlják, hogy menjen Budapestre, és legyen ott főrabbi, és ő azt mondja, nem, ő a saját közösségét akarja szolgálni. Az más kérdés, hogy már a korabeli román titkosrendőrség is figyeli, lehallgatja őket. Ahogyan majd Kósékat, Bánffyékat 1944 körül a visszakerülő magyar is. Szóval érdekes mikrotörténetek léteznek az ügyben, hogy miért fontos ez a regionalitásprogram. De általánosan elmondhatjuk, a húszas évek Keleti Svájc-gondolata helyébe, a román hatóságok jogfosztásai miatt a harmincas évekre már egy sérült, csonkább verzió lép, amely leginkább csak a magyar közösségnek tud erőt, vigaszt adni.

Hogy a kérdésedre is válaszoljak: én hogyan definiálnám a transzilvanizmust? Leginkább nem is regionalitásprogramként, nem is valamiféle olvasati keretként, lehetőségként, hiszen Gyímesi Éva azt megtette: szépen kimutatta, hogy a húszas évek költészetéből kezdve 1970-80-ig a különböző költői generációk, Forrás-nemzedékek – itt ül mellettem Béla – hogyan rezonálnak, avagy nem rezonálnak erre a kérdéskörre, búvópatakszerűen hogyan lehetett kiolvasni egy versből azt, hogy ez most valamiféle szenvedés etikáját mutatja meg, vagy „csak” a „sajátosság” vállalható kérdéskörét idézi fel. Ehhez képest én visszatérnék, mondom, Bánffyhoz, Kunczhoz, Tabéryhoz, Ligetihez, akik a maguk européer elképzelésében azt mondták, hogy ez egy szellemi autonómiaforma, és ahogyan idézted a bevezetőben Adyt, hogy „távol tudtuk tartani magunktól a simogató török meg a Habsburg kezet is”, Kuncz is azt mondja, hogy igazából mit nevezünk erdélyiségnek vagy erdélyi gondolatnak? „Bölcs és eszes kiegyensúlyozását” bizonyos érdekeknek, hagyományoknak, világnézeteknek, bizonyos politikai, gazdasági, társadalmi érdekeknek a mindenkori nagyhatalmak között. Ez az, amit hagyományosan erdélyiségnek mondunk, állította Kuncz.

Végezetül pedig, mintegy zárójelben: most az egykori MTA Irodalomtudományi Intézetében felelek azért is, hogy a modernség korában, tehát a 20. század magyar irodalomtörténet-írásában hogyan jelenik meg például az erdélyi vagy romániai szépirodalom. Egy szintézisen dolgozunk, egy új „Spenóton”, vagyis egy új irodalomtörténeten. El szoktam mondani, hogy Erdély annyiban is más, mint más „utódállam” – bocsánat: Szerb Antal használta az Erdélyi Helikon pályázatán nyert és aztán méltán híressé vált irodalomtörténetében ezt a kifejezést, hogy „az utódállamok magyar irodalma” már az 1930-as évek elején –, tehát hogy más utódállamokhoz képest itt voltak nagy számban és komoly szellemi potenciállal bíró hazatelepülők, Benedek Elek, Bánffy Miklós, Kuncz Aladár, Szolnay Sándor és sokak, s számosan Európát vagy az Újvilágot megjárt értelmiségiek. Itt voltak azok is, akik a Horthy Magyarországáról mint baloldali emigránsok, például avantgárd szerzők nemcsak Bécsbe meg Berlinbe meg Moszkvába emigráltak, hanem Erdélybe, a királyi Romániába is. És akkor ezzel már mintegy fel is dobom a labdát, hogy hát abba az újonnan alakult régióba, amelyet én úgy hívok, hogy egy kibővített Erdély, mert területileg itt már a Partium is benne van, Kelet-Bánság is benne van, Máramaros, Dél-Bukovina, valóban volt szellemi potenciál, s van mind a mai napig. Ha ezt a 103 000 négyzetkilométert tekintem, ez ugye nagyobb, mint a mai Magyarország. 

A szöveget gondozta: Gálfalvi Ágnes

október 25, 2024 | Markó Béla | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

GÖRÖG HAZA

(lebegés)

Másfél évtizede az Égei-tenger északi partján töltünk nagyjából egy hetet minden évben. Ugyanazon a helyen, ugyanabban a napsütésben, ugyanolyan hullámok között próbáljuk felejteni egy pillanatra az erdélyi homályt. Nem lehet. Néhány nap nem elegendő ehhez. Talán háromszázhatvanöt nap sem lenne elég. Csupa olajfa körös-körül, alig magasabbak nálunk, nehezen tudhattak elrejtőzni ezen a tájon a hajdani görög hősök. Azt hittem egykor, a mediterrán természet csupa zöld, dús fű, dús levél. Lombsuhogás reggeltől estig. Hát nem. Forró kő, langyos tenger, néha égzengés. És hihetetlen könnyűség. Lebegve jársz, lebegve úszol, lebegve élsz. Itt kellett az európai civilizációnak megszületnie, hogy boldog lehessen. Majd innen kellett északra költöznie, hogy szenvedhessen. Mert a fejlődés szenvedés. Ha vihar van, itt egybeér az élet és halál. Aztán kitisztul. Csak nagyon éles szemmel lehet észrevenni, hogy másképpen helyezkednek el a homokszemek, mint azelőtt. Meg a kavicsok. Talán egy-két olajfa is helyet cserélt.

(alteregó)

Szervezetten pihenünk az idén is. Kiszolgálnak minket. Semmi sem a mi gondunk. Úgy hívják ezt az idegenforgalomban, hogy: all inclusive. Vagyis teljes ellátás. Bő választék reggel, délben, este. Púpozott tányérok. Futnak a vendégek a pénzük után. Napozni, napozni, napozni. Úszni, úszni, úszni. Élni, élni, élni. Ülünk, nézünk találgatunk. Sok nyelv. Most kevesebb szláv. Több német. Román alig. Magyar rajtunk kívül senki. Meg persze görög beszéd, görög szakács, görög pincér, görög kertész. És egy görög macska. Görög vendégek is természetesen. Ülünk Annával első nap a vendéglő teraszán, ahonnan a tengert is látni. Az embereket is. A helyi görögöket. Tizenöt év hosszú idő, ismernek minket. Mi is ismerjük őket. Egyszer csak jön lefelé a sétányon elgondolkozva Nicolae Manolescu. Pólóban, rövidnadrágban. Mutatom Annának. Hiszen meghalt már néhány hónapja. Nehéz ember volt. Nyughatatlan. Szókimondó. Vitáztunk is. Szerettem őt. A Romániai Írószövetség elnöke. Egy időben még politikus is, akárcsak én. Most pedig itt van. Talán egy kicsit görnyedtebb. De akárhogy nézem, ő az. A következő napokban még látjuk majd néhányszor. Mindig egyedül. Görögös arc. Nem ógörögös, hanem újgörögös. Sok ilyen van a románok között. Rám pillant, közömbösen elhalad mellettem. Leül egy asztalhoz, odamegy a mindig jókedvű, harsány nevetésű bároslány, kérdez tőle valamit görögül. Ugyanazok a markáns vonások, ugyanazok a ráncok, ugyanazok az árnyékos szemek, ugyanaz az átható tekintet. Hát itt van. Gondolhattam volna, hogy igaz. Nyolcmilliárdan vagyunk a földön. Gyerekkoromban még hárommilliárdan voltunk. Talán mégis van öröklét, súgom Annának. Velünk is így lesz. De nem fogunk emlékezni semmire. Nem emlékszik ő sem. Nicolae Manolescu irodalomtörténész volt, félig erdélyi is, nyilván tudta, hogy ostobaság a doppelgänger-motívumot a német romantika múló divatjának tekinteni. Ez az irodalom legfontosabb mondanivalója. Amire visszafordulok, már nincsen ott. Megkérdezhetném a bároslányt, hogy kicsoda. De mi értelme lenne? Úgyis tudom. Lemegyünk a partra. Nincs még este, úszunk egyet. Mintát vesz rólunk a tenger.

(üzenet)

Lehet, hogy a déjà vu nem a memória fintora? Nem is valamiféle időutazás, amikor elmosódottan megkettőződik a látvány? Akár a rövidlátóknál, akiknél nem pontosan a retinára vetül a kép, és szemüveggel kell korrigálni a hibát? Talán ezért van olyan érzésünk néha, hogy nem először történik velünk valami. Vagy mégsem. Megtörtént már egyszer vagy akár többször, mert voltunk itt már valaha. „Nincs halál, csak meghalás” – írtam fiatalon egy szonettben. Akkor még volt bátorságom ilyesmiket írni. Még értettem József Attilát, aki az elrobogó „fülkefényekről” beszélt. Láttam én is magamat ilyen fülkefényben, és meghőköltem. A déjà vu ijesztő. De vigasztaló is. Mert nincs halál. Mind gyakrabban jutnak eszembe réges-régi emlékek. Talán az öregedés jele. Nem szeretem ezt a szót, hogy öregedés. Nevezzük inkább közeledésnek. A jövőhöz, de a múlthoz is. Ott a görög tengerparton újra meg újra felötlött bennem egy verssor: „Az ünnepekre húst és bort veszek”. Nem én írtam. Tizenhét éves kezdő költő voltam, valamelyik este megkeresett a kézdivásárhelyi közőpiskolában egy huszonkét éves, agyoncigarettázott hangú fiatalember, befutott költő, Vári Attila. Elvtársias összejövetel volt éppen. Hivatalosan így nevezték akkor a bulit. Kihívatott valakivel, amit olyan nagyon nem bántam még akkor. Sőt, lelkes voltam. Hallott rólam, meg akart ismerni. Beleremegtem. Sokat beszélt. Komolyan vett. Elmondta nekem ott a folyosón egy versét. Ez volt a refrénje: „Az ünnepekre húst és bort veszek”. Ó, hány ünnep, hány hétköznap, mennyi bor azóta! És nem felejthetem. Ismertük egymást több mint fél évszázadon át. Magyarországon élt már évtizedek óta. Nem változott. Ugyanaz a zseniális mesélő. Egyszerre Dzsepettó és Pinokkió. Csak egyre szomorúbb. Egyre reménytelenebb. Felhívott az utóbbi hónapokban többször is. Eltűntek a történetek, csak valami különös honvágy maradt. Meg mesevágy is. Csak a kívánság. Írt mostanában néhány ragyogó publicisztikát. Haragosakat. Igazakat. Már csak Dzsepettó volt, nem Pinokkió. Az a verssor nem hagyott nyugton.

Majd kaptam egy telefonüzenetet augusztus 11-én Nea Potideában, az Égei-tenger partján. Nem nagyon figyeltük, mi történik otthon. Otthon? Most itt voltunk itthon. Kinyitom a telefont, kitől jön az üzenet. Vári Attilától: „Meghalt Vári Attila”. Borzongás, mint fél évszázada. Majd düh. Ilyen rossz tréfa! És déjà vu is: ismét Pinokkió. Hamar kiderült, hogy a hír igaz. Két napja már. Nyilván a családból küldte valaki az üzenetet az ő telefonján. Vagy mégis ő maga üzent? Sem hús, sem bor, csak gyász? Ki tudja? Sírni? Minek? Tengernyi sós könny hullámzik itt évmilliók óta. Nézem Nea Potideából az öböl túloldalán az Olümposzt. Míg élnek az istenek, mi sem halhatunk meg végleg. Ott leszünk valahol a nyolcmilliárdban.

(gólyák)

Nagyszülők, gyermekek, unokák, férjek, feleségek. Tizenhatan gyűltünk össze az idén a görög parton. Ilyen messzire kellett eljönnünk, hogy mind együtt legyünk egy hétig. Aztán Annával mi még maradunk egy hetet. Ez a terv. De a hatodik napon elindulunk haza. Ennyi a görög lét. Az öröklét. Autóval megyünk, alig pirkad még. Felváltva vezetünk, Anna kezdi. Szalonikinál térünk rá az autópályára. Nagyvárosok közelében vagy fontosabb letérőknél karcsú ostornyél-lámpákkal világítják meg a sztrádát. Felnézek, és nem hiszek a szememnek. Odafent a hosszúkás lámpabúrákon féllábon egy-egy gólya. Ameddig ellátni. Ötvenen? Százan? Állnak mozdulatlanul. Szólok Annának is. Hát nem mentek még el, kérdi. Augusztus végén járunk. Lehet, ezek görög gólyák, később vágnak neki, mondom. Gyönyörű sziluettek a szürkülő égen. Alszanak, azt hiszem. A szó szoros értelmében egy talpalatnyi lámpabúrán. Navigálni kell, nem foglalkozunk tovább a gólyákkal. Estefelé Brassó körül járunk. A négysávos terelőn már égnek itt is az ostornyél-lámpák. Mintha káprázna a szemünk. Gólyák végtelen sora féllábon a lámpabúrákon. Ugyanúgy, mint ezer kilométerrel lejjebb. Hiszen ezek már elindultak, döbbenünk rá. Így pihennek útközben. Ahogy a fészküket is rakják. A legmagasabbra. Ahová sem állat, sem ember fel nem mászhat. Alszanak. Nemcsak állva, hanem féllábon. Többezer kilométer délre, többezer kilométer vissza minden évben. És miért? Így döntöttek az istenek. Ösztönnek hívjuk mindközönségesen. Itt is otthon? Ott is otthon? De hol a megtartó haza? Tudom, ahol a fészek van. Ahol költenek. Azt hiszem, mégsem ilyen egyszerű ez. A haza most éppen ott van egy karcsú ostornyél-lámpán. Mintha a gólyák világítanák meg az utat nekünk. Kapaszkodó féllábuk alatt fény van. Körben sötétség. A gólyák nem halnak meg. Elmennek délre. Sokszor. És eggyel kevesebbszer térnek vissza.

november 3, 2023 | Markó Béla | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

OLAJÁG

Természetesen szerettük a galambokat. 
Galambszelíd. Galamblélek. Galambpár.
Csupa megértés. Érzékenység. Fehérség.
Nem véletlen, hogy a béke szimbólumai
ezek a madarak. Olajágat hoznak nekünk
özönvíz után. Persze zavart, hogy átjártak
a szomszéd ház padlásáról, és a fürdőszoba
ablaka alá piszkítottak. De megoldottuk.
Szereltünk oda egy rácsot. Röpködtek
így is a kertben. Le-leszálltak a háztetőre.
Egyszer az udvaron találtuk az egyiket,
húzta a szárnyát, nem tudott elrepülni.
Vizet adtunk neki, valamennyi kölest is, 
éjszakára bevittük a garázsba. Reggelig
helyrejött, és amire egyet-kettőt fordultunk, 
már nem volt ott. Aztán meggyűlöltük
a galambokat. A nyáron hosszú hetekig
nem volt eső, és közben fészket raktak
az ereszcsatornába. Lentről nem láthattuk,
és nincs olyan hosszú létránk, hogy odáig
felmásszunk, de minden bizonnyal már
költöttek is, mert egy idő után mintha
többen lettek volna, mind hangosabban
kaparták a bádogot, ahogy nőttek a fiókák.
Legalábbis ezt feltételeztük. Állandó zaj
és bűz is. Lent pedig galambszar vastagon.
Meg kellett nézni, hova lépünk. Köztudott,
hogy a madár sem piszkít a fészkébe. 
Nem gondoltam volna, hogy ennyire lehet
utálni a békegalambot. Fordulnátok fel!
Dögölnétek meg! Majd utánaolvastam. 
A galambok sokféle betegséget terjesztenek.
Nem baj, mondtam Annának, ezeknek 
egy csepp eszük sincsen. Hiszen úgyis
jön az eső előbb-utóbb, és kiönti őket.
Tényleg. Hatalmas viharral ért véget a nyár,
villámlott, dörgött, zuhogott egész este.
Vajon mi van a galambokkal? Kimentem. 
Sötét volt. Zseblámpával odavilágítottam.
Ültek ketten a csatorna szélén. Csak ketten.
Ázottan, szétálló tollakkal. Hallgattak
egymáshoz simulva. Idelent a csatorna
szájából ömlött a víz. Ismét szerettem őket.
Szégyelltem, hogy azelőtt gyűlöltem.
De félek, hogy a szeretet sem tart sokáig.
Nem tudom, hogyan lehetne változtatni
az életünkön. Talán csak ennyi kellene. 
Látni, hogy gyengék azok is, akik erősek.
július 15, 2023 | Markó Béla | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Emmauszi vacsora

A milánói Pinacoteca di Brera. Nemcsak
a megelevenedett múlt, hanem ami idáig
vezetett. Vagyis vissza. Meglepőek
a színek. Nagyon erősek. Valószerűtlenül
valószerűek. Van rá magyarázat. Hatalmas
üvegkalitka. Talán időgép. Az éppen
félbehagyott munka. Megy a film odabent,
mint egy végtelen reklám. Sokáig figyelem,
hogy milliméteres pontossággal. Női kézre
emlékszem inkább, de nem biztos. Parányi 
ecset és valamennyi oldószer az időutazáshoz.
Megtisztul minden. Visszanyerik eredeti
állapotukat a képek. A tárgyak. Aki meghal,
azt szokták ilyen gonddal lemosdatni.
Eltávolítják róla mindazt, amit úgy hívunk:
élet. De itt most Andrea Mantegna régóta
halott megváltójába próbálnak életet
lehelni. Vagy Caravaggio Emmauszban
vacsorázó Krisztusáról kaparják le miniatűr
eszközökkel a mennyben rátapadt barna
cukormázat, utána a pokolban rárakódott
kormot. Sötétebb így a sötét, fényesebb 
a fény. De a Bellini testvérek lenyűgöző
alexandriai festményén is fehérebb a fehér.
Szentebb a szent. Mintha csak ennyi lenne
az idő. Mocsok. Kosz. Hamu. Por. Ragacs.
A pirosat, a zöldet, a sárgát, a kéket eltakaró
fekete. Hát ezért a gyász színe. Ha leveted,
minden életre kel? Isten is csak restaurátor.
A mindig megbarnuló levelekről évről évre
letisztítja a halált. Valójában ilyen a tavasz.
Nem több, nem kevesebb. Letakarított tél. 
Időtlen idők óta. Ennél többre nem képes 
ő sem. Nem akarom tudni, hogy milyen volt
Krisztus Emmausznál. Hogy milyennek
festette Caravaggio. A bűnös a bűntelent.
Mert hát Isten fia ártatlan. Vagy mégsem?
Azt sem akarom látni, hogy te milyen voltál
valamikor régen. Csak azt, hogy most
milyen vagy. Nem az a halál, ami lesz. Csak
az a halál, ami volt. Akkor ölik meg végleg
a halottat is, amikor lemosdatják. Járkálok
még a lassan elsötétülő képek között. Ilyen
emlékeim vannak, és nem kell őket restaurálni.
Mai szerelemmel is csupán mai testedet,
mai mondataidat vagy mai hallgatásodat
szerethetem. Minden más hamisítvány.
február 1, 2023 | Markó Béla | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Laudáció Varga Gábor Életműdíjához

Amikor annak idején Kelemen Hunorral és Takács Csabával megegyeztünk, hogy az RMDSZ, a Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Communitas Alapítvány létrehoz egy életműdíjat, próbáltuk meghatározni azt is, hogy milyen kritériumok szerint kellene kiválasztani a díjazottat minden évben. Nagyon hamar kiderült, hogy nincs, nem lehet vita köztünk erről, hiszen egyöntetűen olyan alkotókra gondoltunk, akik műveikkel is, közéleti tevékenységükkel is jelentősen hozzájárultak egy élhető jelen és jövő kialakításához Erdélyben. Legelőször 2015-ben adtuk át ezt a díjat Kántor Lajosnak, és a diplomára azóta is azt a szöveget írjuk fel indoklásként, hogy „alkotó tevékenységéért, közösségi életünkhöz való mértékadó hozzájárulásáért, a transzilván szellemiséget népszerűsítő több évtizedes munkásságáért”. Nem különösebben költői szöveg, de egészen pontos. Érvényes az eddigi díjazottakra, Kántor Lajos után Egyed Ákosra, Csíky Boldizsárra, Dávid Gyulára, Szilágyi Istvánra és 2021-es életműdíjasunkra, Varga Gáborra, akinek csak most, 2022-ben nyújtjuk át Gyarmathy János Magvető című bronzszobrát. Azt hiszem, az idézett indoklással tulajdonképpen a felelős erdélyi magyar értelmiségi portréját rajzoltuk meg, és talán azt a cseppet sem titkolt kívánságot fogalmaztuk meg, hogy minél több ilyen értelmiségire lenne szükségünk ezeken a tájakon, Kós Károly, Bánffy Miklós, Tamási Áron és Kuncz Aladár, majd Domokos Géza, Sütő András, Kányádi Sándor, Cs. Gyimesi Éva vagy éppenséggel Márton Áron utódaira. Ideológiai hovatartozásuktól függetlenül olyan értelmiségiek voltak ők, akik nemcsak az alkotást, hanem a véleménymondást, sőt, a cselekvő részvételt is kötelességüknek tartották.

Ugyanakkor valószínűleg tartozom egy magyarázattal egyik-másik nagyváradi barátunknak, hiszen földrajzilag és részben törénelmileg sem szokás a Partiumot Erdély részének tekinteni, vagyis transzilván szellemiségről is legfeljebb a Királyhágón belül kellene beszélni. Csakhogy legalább egy évszázada már erdélyiek vagyunk mindannyian, ugyanazokkal a kihívásokkal nézünk szembe, és ugyanazt a transzilván szabadságvágyat szegezzük szembe mindenféle intoleranciával vagy kirekesztő szándékkal, bárhonnan is jöjjön. Meg aztán van-e transzilvánabb közéleti emberünk, mint például az ízig-vérig partiumi Varga Gábor?

Nagyvárad ma sem csupán az egyik fontos erdélyi nagyvárosunk. Nagyvárad semmihez sem hasonlítható, csak önmagához. Még a jelző is szinte fölösleges, nem nagy, nem kicsi, nem archaikus, és nem modern, Várad egyszerűen csak Várad. Ezt én is így tudom, és így tudják a váradiak is. Ha pedig valaki ma azt kérné tőlem, mondanék mégis egy igazi váradit, ismétlem, habozás nélkül rávágnám: Varga Gábor. Hogy milyen egy igazi váradi? Szókimondó és lelkes, tehetséges és tettrekész, ha kell, lázadó, ha kell, összeesküvő, mindig nyughatatlan, mindig harsány, vannak tervei, és ha hagyják, meg is valósítja ezeket a terveket. Közhely, de igaz: a Holnap városa ez, és a holnap embere volt mindig Varga Gábor is. Persze volt egy másik Várad is ifjúkoromban, a sziporkázó hullócsillagok városa, de én a Varga Gáborhoz hasonlító, ugyanúgy lobogó, ám soha nem lankadó Váradot idézem a legszívesebben. Mert hát voltak még sokan itt szintúgy tehetséges, de gyorsan elégő, önmagukat hamar pusztító alkotók is, akik nem bírták a peremvidéki létet, mivel ezt a nagyszerű várost sorvadásra ítélte a diktatúra egykor, hiába jelentkeztek nagyra hivatott fiatalok egyre-másra, lángoltak valamennyit, aztán kialudtak. Őket is nagyon szerettem, de fáj ma is korai eltűnésükre gondolni.

Varga Gábor több volt ennél. Ő volt az igazi, a tartós Várad, ha szabad ilyesmit mondani. Néhány társával együtt megbízhatóan bevilágította az utat egy egész generáció számára. Micsoda rajzás volt az a hetevenes-nyolcvanas években egy fokozatosan sötétülő világban, amelyben élnünk adatott. Igen, egyre sötétedett, és mi mégis egyre jobban reménykedtünk. Ez volt a kor paradoxona. Ilyenek voltak az akkori váradi generációk, elsősorban az Ady Endre-kör, ahova mindig szívesen jöttünk, mert rangot jelentett a kör meghívottjának lenni, és ezt a rangot Varga Gáborék szervezőkészsége, optimizmusa, nem ritkán bátorsága tartotta fenn, kapásból tudom sorolni ma is az ott induló tehetséges írókat: Gittai István, Fábián Imre, Török Miklós, Szilágyi Aladár, Tüzes Bálint, Kinde Annamária, Hunyadi Mátyás, Farkas Antal, Kőrössi P. József, Sall László, Szűcs László például. De beszélhetnék a kiváló színészekről, festőkről, szobrászokról. Vagy a zenészekről, a végtelenül rokonszenves Babrik Józsefről, Ráduly Béláékról a Metropoltól. Meg Józsa Erikáról, Horváth Károlyról. Nem folytatom. 

Kedves Gábor, hány éve is? Nem tudom felidézni, hogy pontosan mikor futottunk össze legelőször, de ezelőtt ötven évvel már biztosan ismertük egymást. És hát, azt hiszem, éppoly régóta vagyunk barátok is. Bár nem találkoztunk nap mint nap, de tudtunk egymásról. Tanúsíthatom, hogy nélküled nemcsak Nagyvárad, hanem egész Erdély közélete lett volna kevesebb 1989 előtt is, utána is. És nemcsak a közéletünk, hanem az irodalmunk is. Prózában, esszében, drámában is fontos volt, amit mondtál. Újra meg újra a felelősségre figyelmeztettél minket. Ahogy még 1977-ben az Igaz Szóban megfogalmaztad: „Valamely, egy anyanyelvet beszélő közösség életében a kultúra olyan, mint a hétköznapi ember életében a vérkeringés.” Tábornokok című drámádat pedig minél sűrűbben kellene játszani, mert ma különösen aktuális lehetne az a történelemszemlélet, ahogyan az író a morális értékek és politikai érdekek időnkénti összebékíthetetlenségét felmutatva, a hűség és az áldozatvállalás értelmét keresi. Divatjamúlt lenne ez a moralizálás? A pillanatnyi egyéni érdek alárendelése a kollektív túlélésnek? Dehogy! Soha nem volt időszerűbb mindez, mint ma, amikor végre valahára tanulnunk kellene saját történelmünkből, nem pedig ugyanazokat a hibákat elkövetni. Könyörtelen kérdéseket fogalmaztál meg színdarabjaidban, általában a műveidben, és könyörtelenek, de pontosak a válaszaid is. Soha nem tértél ki a feladat elől. Írtál, szerveztél, utaztál is, ha kellett. Leveleztél, telefonáltál, közbenjártál. Irodalmi lapot szerettetek volna alapítani Váradon. Nem sikerült 1989 előtt, de műhelyként az Ady-kör felért egy folyóirattal. Akkor is nagy volt Erdély, és mégis mintha közelebb lettünk volna egymáshoz. Tőled kaptam az Ellenpontok számait, azt sem mindenki tudja, hogy milyen szereped volt ennek a szamizdatnak a terjesztésében. Aztán 1989 decemberében hívtál telefonon, hogy nálunk mi van, hogyan csináljuk az új világot. Amiről hamarosan kiderült, hogy mégsem egészen új. De mi hittünk abban, hogy lehetséges a megújulás, és mi tagadás, én még mindig hiszek benne. Meggyőződésem, hogy minden csalódás dacára azoknak volt igazuk, akik az elmúlt harmincvalahány évben nem ültek ölbe tett kézzel, hanem vállalták a cselekvést.

És ezzel, hölgyeim és uraim, kedves váradiak, el is érkeztünk az irodalomtól a politikáig, az RMDSZ megalapításáig, majd az eredményekig és kudarcokig. Mert természetesen volt ez is, az is, de alapjában véve nagyot léptünk előre ezekben az évtizedekben. Miközben felbecsülhetetlen áldozatot hoztak sokan ezekért az eredményekért. Köztük Varga Gábor is. Ugyanis én itt hosszan beszéltem lelkesedésről, elkötelezettségről, kitartásról, de megkérdezhetnék tőlem, hogy van-e még értelme felemlegetni ezt, ha közben valakinek ráment a fél élete, sőt, már-már a szeme világa is. Megmondom őszintén, restelkedve hívtam fel Varga Gábort a múltkorjában, hogy megkérdezzem, elfogadja-e az életműdíjat. Restelkedtem, mert rég nem beszéltünk, és arra gondoltam, hogy talán végképp megcsömörlött mindenfajta közélettől, ünnepektől vagy hétköznapoktól egyaránt. Neki igazán lett volna oka rá, hiszen nem meghurcoltatást, hanem köszönetet érdemelt volna azért, ahogyan a Szabadalmi Hivatalt vezette. Az első két-három mondat után megkönnyebbültem. Akárcsak egykor, felfénylettek a szavai ismét, ugyanaz az érdeklődés, ugyanaz a felelősségérzet, ugyanaz a határozottság. És ha már ezt szóba hoztam, mindenképpen el kell mondanom önöknek, hogy Varga Gábor politikusi és intézményvezetői feladatait is ugyanazzal a morális kérlelhetetlenséggel végezte, mint írói, irodalomszervezői munkáját azelőtt.  Napjainkban, amikor a politikát sokan próbálják lejáratni, nem is eredménytelenül, ezt nem árt hangsúlyozni. Lám, miközben a diplomát, illetve a meghívót töltöttük ki, mi is haboztunk egy pillanatig, mert hivatásaként odaírtuk természetesen, hogy író, de melléje vajon illik-e az, hogy politikus. Igen, illik. Mert Erdélyben magyar politikusnak lenni nemes feladat. Hogy manapság nem mindenki tekinti ezt annak? Tudom. De Varga Gábor igen. Elgondolkoztam egy időben, hogy milyen különös formát választott naplójegyzeteihez, memoár-jellegű szövegeihez: egyes szám második személyben beszél önmagáról. Van önmegszólító vers, például József Attilánál. De önmegszólító memoár? Mi értelme ennek? Aztán rájöttem, hogy Varga Gábor, az író kívülről nézi Varga Gábort, a politikust. Ez nem elhatárolódás, hanem értelmiségi kontroll. Csakis úgy maradhatsz értelmiségi a politikában, ha időről időre képes vagy kivülről is megvizsgálni azt, amit teszel. Varga Gábor végig megmaradt alkotó értelmiséginek.

Kedves Gábor, köszönöm, hogy elfogadtad ezt a díjat, és gratulálok hozzá. És még valami: tudom, hogy homályban élsz az utóbbi időben, de ez a homály nem belül van igazából, hanem kívül. Szólalj meg gyakrabban, mert szükség van a véleményedre! 

(Elhangzott Nagyváradon, 2022 december 8-án a nagyváradi Szigligeti Színházban)

május 29, 2022 | Markó Béla | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Gálfalvi-oximoron

Ötvenvalahány éve ismerjük egymást, és nagyjából azóta vagyunk barátok is Gálfalvi Györggyel. Máig szívesen mesélem, hogy még középiskolás diák voltam Kézdivásárhelyen, amikor egy délelőtt megkeresett az iskolában, 1967-68 körül, nem emlékszem pontosan, őt kellene megkérdeznem, a tényeket mindig jobban észben tartotta. Fehér inge, kihajtott gallérja, világosszürke öltönye, harcsabajsza máig emlékezetes, bár nem is kell különösebben kotorásznom az emlékeim között, hiszen évtizedek múlva is afféle Gálfalvi-szabadalom volt ez a viselet. Legfeljebb a fehér inget váltogatta világoskékkel. Az Ifjúmunkás okkal-joggal elhíresült riportereként járt szülővárosomban, és mivel egy beatnik-indulatú vitacikkem nem sokkal azelőtt megjelent a lapban, beszélni akart velem. Azt tette, amit azután is mindig, kereste, biztatta, szervezte az utánpótlást egy olyan korban, amelyben a  rendszer, vagyis a párt, nevezzük, ahogy akarjuk, senkitől sem félt jobban, mint az ilyen szervezkedőktől.Van-e nagyobb érdem egy diktatúrában, mint az, ha félnek tőlünk a hatalmasok? Fél az erős a gyengétől, vághatná rá valaki, de ez sem így igaz, mert ahogy mondani szoktuk, a víz cseppenként is elvájja a sziklát. Nagyrészt az ő kitartó szervezkedésének köszönhettem azt is, hogy később, nem egészen három évvel az egyetem elvégzése után kollégák lettünk az Igaz Szó szerkesztőségében, és másfél évtizeden át egymással szemben volt az asztalunk, ismertük egymás mimikáját, gesztusait, jókedvét, rosszkedvét. Értettük a másik haragját vagy lelkesedését. Igen, nem csak kollégák voltunk. Ő azt mondaná, hogy bajtársak, vagy valami ehhez hasonló kifejezést használna, és tulajdonképpen ez volt az igazság. Attól fogva, hogy én is az Igaz Szóhoz kerültem, többnyire ketten szervezkedtünk tovább, ketten kerestük meg egy-egy középiskolában a tehetséges fiatalokat, ketten jártuk Erdély-szerte az irodalmi köröket. Ha külön-külön, akkor is ketten úgymond. Ketten terveztünk, ketten háborogtunk, ketten képzeltünk el új irodalmi fórumokat a fiataloknak, ketten örültünk a változás új meg új ígéretének, ami aztán mindig illúziónak bizonyult. Miközben nem feltétlenül gondoltuk ugyanazt egy-egy műről, könyvről, íróról, talán még általában az irodalomról sem. De mit számít ez? Most, hogy ezt leírom, hirtelen belém nyilall: mi Gálfalvi Györggyel vitáztunk talán, azt sem olyan sokat, de ötvenvalahány év alatt haragban nem voltunk egy napig sem. Pedig sok mindent másképpen láttunk, ismétlem. Viszont egyvalamit egyformán gyűlöltünk, a ránk nehezedő elnyomást, a diktatúra ránk uszított vérebeit, titkos- és nem titkos szolgáit. Meg aztán, azt hiszem, azt is egyformán láttuk, hogy irodalmi élet nélkül irodalom sincsen, és hogy maga az irodalmi élet is alkotás, egy olyan kollektív mű, amely éppúgy mulandó vagy maradandó, mint egy-egy regény vagy verseskönyv.

(tovább…)
május 17, 2022 | Forgács Áron | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Ösztönzés együttgondolkodásra

Markó Béla: Zsarnokra várva. Esszé, publicisztika, 2017-2021, Kalligram, 2022

Mint ahogy a könyv műfajmeghatározása is mutatja, a Zsarnokra várva Markó Bélának 2017-2021 között különböző sajtóorgánumokban, online felületeken megjelent publicisztikáit és esszéit tartalmazza. Az nem derül ki, hogy minden benne van-e, amit Markó Béla az említett négy év alatt írt, vagy ez csak egy válogatás az alcímben jelzett négy év terméséből, mert a könyv bevezetője nem ilyen praktikus dolgokat tisztázó írás, hanem maga is egy külön esszé, mely jó kezdő-látlelet a romániai magyarság helyzetéről a kommunista rendszerben és a rendszerváltás idején. A bevezető esszé, és a kötet írásainak túlnyomó része főként a magyarországi olvasókhoz szólnak, ezért is bocsátkozik a szerző gyakran olyan magyarázatokba, amelyek a romániai magyarok számára nyilvánvalóak lehetnek, de az anyaországi olvasók bővebb kifejtést igényelhetnek. Jellegét tekintve zömében retrospektív munka ez, az RMDSZ volt elnöke visszatekint saját politikusi tevékenységére, valamint az erdélyi magyarság helyzetére nagyjából Trianontól a közelmúltig. Mivel Markó Béla különböző helyeken helyezte el írásait (Mérce, Bárka, ÉS, Transindex, Mozgó Világ, Népszava, stb.) ezért meglehetősen sok az ismétlés, ha nem is a megfogalmazások, de az alapgondolatok és témák szintjén mindenképpen. Van néhány visszatérő motívuma a szerzőnek. Az egyik ilyen a már említett esély problematikája: sikerült-e élni azzal az eséllyel, amit 1989-ben kapott az erdélyi magyarság, tágabb értelemben az egész közép-kelet-európai régió? Markó Béla válasza erre az, hogy lehetett volna sokkal többet elérni, és van is még tennivaló bőven, mégsem telt el teljesen hiába ez a több mint harminc év. 

A Kós Károly képviselte transzilvanizmus is sűrűn visszatérő, fontos eszme Markó Béla politikai gondolkodásában. A kulturálisan, szellemileg és gazdaságilag autonóm Erdély mellett kardoskodik a szerző, aki nem nézi jó szemmel, hogy az erdélyi magyarság, úgy tűnik, mintha feladná önállóságát és teljes mértékben Budapestre bízza önmagát, mert így elveszíti egyediségét és kettős, bukaresti-budapesti kiszolgáltatottságba sodorja magát. A harmadik vezérmotívum a nemzeti identitás kérdése a globalizálódó világban és az egységesülő Európában. A múlt eseményei közül Markó Béla számára a marosvásárhelyi véres március az egyik legmeghatározóbb. Ezt a történelmi eseménysort többször is felidézi, magyarázza, illetve kutatja annak következményeit. A múltról, a történelmi eseményekről való elmélkedésekhez és a visszaemlékezésekhez képest kevesebb az aktuális témákra való reflektálás, de azért vannak ilyen írások is a gyűjteményben, mint például a ditrói pékügy, vagy a világjárvánnyal foglalkozó eszmefuttatások. Az egyik legjobb, legélvezetesebb írás az Önfeljelentés című, mely egyfajta ironikus válasz Klaus Iohannis államfő soviniszta megnyilvánulására, a legérdekesebbek pedig a mostani ukrán-orosz háborús kontextusban az évekkel ezelőtt papírra vetett, Ukrajnával kapcsolatos okfejtései. Még néhány szó a stílusról: Markó Béla megfontoltsága, alapossága visszatükröződik ezekben az esszékben, publicisztikákban. Nem sietős próza az övé, nem akar nagyon sok mindent nagyon hamar és nagyon tömören elmondani, hanem arra készteti az olvasót, hogy menjen vele végig egy-egy gondolatmeneten, idézzenek fel és időzzenek el együtt egy-egy múltbeli eseménynél, és elmélkedjenek együtt annak következményein. Az erdélyi magyarság politikai életének egyik legmeghatározóbb alakja készséggel avat be mindenkit saját gondolataiba, dilemmáiba, és együttgondolkodásra ösztönöz közös sorsunkról. Érdemes vele tartani ezen a szellemi úton.

február 25, 2022 | Markó Béla | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Markó Béla versei

Együgyű történetek

Úgy menekítettük a karácsonyfának való
fenyőket, mint Heródes katonái elől
a csecsemőket, hiszen nem a kenyérben,
nem a borban van Krisztus teste és vére,
hanem az erős illatú tűlevelekben
és az itt-ott kibuggyanó aranyszínű
gyantában. A rendőrök, akiket akkor
milicistának neveztek, ott várták
a Nagyállomáson az újszülötteket. 
Ők is tudták persze, hogy nem fognak
soha megérkezni, mert már megérkeztek
azelőtt, lassított a kanyarban a vonat,
leugrált a sok férfiruhába öltözött
Mária, mi pedig odarohantunk,
és villámgyorsan kiválasztottunk
egy-egy testet. Otthon felöltöztettük
a csecsemőt, majd imádtuk néhány 
napon át. Felfoghatjuk ezeket a szikrázó, 
csilingelő, reménykedő napokat, mint
annak a harminchárom esztendőnek
színes tasakokba csomagolt sűrítményét,
amiről olyan sok szó esik kétezer éve.
Próbálkozunk azóta is, hátha sikerül,
de amikor kezdenek leperegni a fenyőtűk, 
csalódottan kidobjuk. Ha muszáj, 
fel is daraboljuk, hogy beleférjen 
a szemetes zsákba, amelyen azt írja: 
háziszemét. Ugyanis az idéntől nálunk is
külön gyűjtik a szemetet. Nem tehetjük 
sem a papírhoz, sem a műanyaghoz,
sem a fémhez. Csak a könnyen elbomló 
szerves hulladékhoz. Bár kissé együgyű,
azt hiszem, pontos mégis ez a metafora:
a marosvásárhelyi Kisállomás és Nagyállomás 
között született egykor Jézus, újra meg újra.
Elérzékenyülve nézzük a halkan sistergő
csillagszórókat, szépen világít az ezüstfenyő.
Csak a színe idézi az ezüstöt, egyébként
semmi köze hozzá. Legbelül mégis egészen
tisztán halljuk a csengést. Mintha előleg.
(tovább…)
december 29, 2021 | Zsidó Ferenc | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

„A versírás kísérlet az elrugaszkodásra”

Beszélgetés Markó Béla költővel

Nemrég múltál hetven. E kerek évforduló alkalmas a számvetésre is – alkotói értelemben. Készült-e számvetés, s ha igen, melyek a summái?

Bevallom, ma sem tudom, hogyan kell számvetést készíteni egy alkotói pályáról. Politikusként tudtam, mit jelent számbavenni, hogy mennyit teljesítettünk a programunkból, lehetett listát írni, lehetett vitázni erről. A politika elképzelhetetlen számvetés nélkül, és nemcsak a politikában, hanem szinte minden mesterségben számszerűsíthetők az eredmények. A tanár elmondhatja, mire jutottak a tanítványai, a műépítész megmutathatja az általa tervezett épületeket. De a költő? Az számít-e, hogy hány könyvünk jelent meg? Vagy hogy benne vagyunk-e a tankönyvekben? Netán elképzeltük fiatalon, hogy mit kellene megírnunk életünkben, és akkor most készítünk leltárt? Vagy felsoroljuk a díjainkat? Fogalmam sincs, milyen egy sikerlista hetvenévesen. Nekem sok könyvem van. Csakhogy vannak, akik egy-két könyvvel is maradandót alkottak, mások több tucat kötettel is felejthetők. De nem akarom megkerülni a választ, igen, azt hiszem, vannak fontos verseim, sőt, fontos könyveim is, és talán versben is, esszében is elmondtam sok mindent, amit más nem mondott vagy nem mondhatott el. Mint ahogy az életpályám is sajátos volt, csak az enyém, nem ismételhető. Meg aztán rögeszmém Erdély, az erdélyi múlt és jövő, meglehet, itt-ott erről is tudtam újat mondani. Summázásra viszont nem törekszem. Inkább azt mérlegelem, mit kellene megírnom. Van még bőven dolgom, és a hetven is csak egy szám, bár nem bánnám persze, ha kevesebb lenne, ezzel mindannyian így vagyunk.

Költői pályád az ifjúkori lázadástól eljutott a zárt formákba való menekülésig, majd az ironikus dekonstrukcióig. Törvényszerű stációk ezek? Vajon a történelmi cezúrák (kommunizmus, rendszerváltás) nélkül is így alakultak volna?

Életkortól is függ, de társadalmi rezsimtől is, hogy mit és hogyan írunk. Nem tudhatom, miképpen írtam volna, ha nem lett volna kommunizmus, de bizonyos értelemben minden valamirevaló fiatal költő, író vagy művész rendszerellenes. Le akarja rombolni a formai és tartalmi konvenciókat, és lázad a fennálló rend ellen, vagyis változtatni akar. Aki nem akar változtatni, az ne írjon verset, hanem művelje a kertjét. Nemcsak a diktatúra ellen lázadnak a fiatalok, hanem bármilyen konszolidált rendszer ellen, ez a demokráciában is így van. Viszont az, hogy én a nyolcvanas évek elején elkezdtem szonetteket írni, összefüggött a nacionálkommunista elnyomással, amikor a hatvanas-hetvenes évek viszonylagos nyitása után már az irodalmi vagy művészeti formabontást sem tolerálták. Ilyen körülmények között a szonett nem is annyira menekülés volt, mint annak bizonyítása, hogy egy látszólag konformista keretben is lehet igazat mondani, vagyis szabad lehetsz a legnagyobb kötöttségben is. Hiszen a szonett az egyik legkötöttebb forma. Persze nem dacból írtam szonettet, hanem mert otthon éreztem magam ebben a formában. A mostani ironikus dekonstrukcióra pedig azért van szükség, mert ismét kezdi pátosszal szemlélni önmagát a hatalom mifelénk, a volt szocialista országokban ismét valamiféle szakrális felkentség, Istentől való feladat kormányozni, és aki egyszer a kezébe kaparintja a kormányrudat, az nem akar lemondani róla. Ilyenkor az irodalomnak vagy művészetnek tisztító hatása lehet.

(tovább…)
június 25, 2021 | Markó Béla | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Irodalom a járvány idején

Azon töprengek, igazuk van-e azoknak, akik azt jósolják, hogy a koronavírus egyszer s mindenkorra megváltoztatja az életünket, és hogy többé semmi sem lesz olyan, mint azelőtt, sem a szeretet, sem a gyűlölet, sem a hit, sem a kétely, sem az összefogás, sem a széthúzás. Talán még az isteni jóság és az ördögi gonoszság is megváltozik, egyik sem lesz annyira határtalan, mint eddig, és viszonylagossá válik, amit abszolútnak hittünk? Őszintén szólva, nem hiszek semmiféle megújulásban a járvány után, legfeljebbb az orvostudományra lehet hatással ez a szörnyű tapasztalat. Meg persze abban reménykedhetünk, hogy szűnik végre a mizantróp gyanakvás, miszerint a másik ember minden bizonnyal rosszat akar nekünk, amikor túl közel jön hozzánk, vagy amikor éppen lecsúszik az orráról a maszk. Vagyis nemcsak társadalomban, hanem társaságban is fogunk élni ismét. Nem lesz változás ezek szerint, csak legjobb esetben visszaváltozás. Lenne ugyan szükség radikális fordulatra, de ezt nem a koronavírus fogja meghozni. Hogy miért? Hiszen annyi karanténnapló vagy karanténvers született körülöttünk, hogy már ez is arra vall, új helyzet van. Igen, a bezártság kétségtelenül befolyásolta írási-olvasási szokásainkat. Meg aztán felszínre jött a betegségtől való rettegés számos hordaléka, áltudományos teóriák, összeesküvés-elméletek ömlenek nemcsak a Facebookról, hanem a rádióból vagy televízióból is. Nem beszélve a járvány legveszedelmesebb következményéről, hogy a vészhelyzet ürügyén immár alkotmányosan ellenőrizhet, korlátozhat és büntethet minket a hatalom, és végre van észszerű magyarázata, hogy miért nem engedhetnek „szájkosár” nélkül kóricálni minket. Talán valóban ez a legaggasztóbb az egészben. Nem a meg-megroppanó egészségügyi rendszer, nem a körülöttünk ólálkodó fertőzés, hanem a populista hatalommegtartási technikák kiterjesztése és tökéletesítése mindenfelé a mi kénytelen-kelletlen hozzájárulásunkkal. Hiszen senki sem akarja kockára tenni az életét cserébe az ilyen-olyan szabadságjogokért úgymond. Különben is teljes szabadsága csak Robinsonnak volt a maga szigetén, és neki is csak addig, amíg Pénteket maga mellé nem vette.

        Még sincs igazán új helyzet, úgy gondolom. A járvány csupán felgyorsította azokat a folyamatokat, amelyek a megváltozott nyilvánosság – Facebook stb. –hatására teljességgel átértékelték az életünk mindennapi, vaskos, kézzelfogható világát, és virtuálissá tették a környezetünket. Behatárolt fizikai létünk látszólag határtalanná lett az online térben. Azt is mondhatnám, hogy a járvány következtében csak fájóbban, kínzóbban szakadt ránk az igazság: nem vagyunk szabadok a való világban, és ehelyett kedvünkre kalandozhatunk az interneten. Kedvünkre? Jól tudjuk, hogy nem így van, a virtuális térben legalább annyira manipulálhatók vagyunk, mint a valóságosban, csak éppen nehezebben vesszük észre az online manipulációt a képek, adatok, vélemények szüntelen kavargásában. Van hát változás máris, csakhogy ezt nem a járvány okozza. A pandémia, mint a lakmuszpapír, csak lilára festette ezt a koronavírus előtt, alatt és után is egyaránt terjedő fertőzést, a szabadsághiányt.

(tovább…)