Jó az, ha mérnök a főbérlőd.
Eleinte Berceni-ben laktam, szerződés nélkül, havonta fizettem valamicskét egy leégett fazonnak, akit az anyja küld, hogy beszedje a lóvét, az a fajta ember, aki idő előtt eladósodott és aztán nyúlkáltak utána az állam csápjai.
– Én konferenciákra jártam, érted, hotelekbe, amfiteátrumokba… de elintéztek, baszom a szájukat, koldusbotra juttattak, – mesélte egy alkalommal. A Bolíviai Nagykövetségtől kellett kölcsönkérnem, hosszú sztori.
„Tehát most tőlem kérsz kölcsön”, gondoltam. Felhördült és köpött egy isteneset a flaszterre, kissé megremegtetve a köztünk lévő fertőtlenítőt.
Koromsötét volt a kis utcán, tíz óra rég elmúlt, amikor bohém vidéki barátommal, Vicaruval kellett találkozzak, hogy újabb etimológiai érvekkel vázolja fel, hogyan jutottunk idáig, ehhez az eltemetett társadalomhoz, tele morálisan kizsigerelt, perspektíva nélküli egyénekkel. De írtam neki egy üzenetet, hogy kések vagy két órát, ez teljesen megszokott dolog erdélyi körökben. Szerettem volna még társalogni Nyomoronccal, a barátnőm ezt a becenevet adta az ex-főbérlőmnek. Próbáltam a megszokottól teljesen eltérő, tisztességes módszerekkel puhítani, hogy visszaadja a kauciót, vagy legalább egy részét.
A pincér kérés nélkül újratöltötte a poharainkat.
– Te, mondjad már, amit mondani akarsz, – sürgetett, – mert olyan érzésem van, mint amikor a csajok találkozóra hívnak, hogy aztán lapátra tegyenek.
– Hát igen, nem akartam telefonon vagy WhatsApp-on megbeszélni, fura lett volna.
A helyzet egyre feszült. Valahol a távolban zaj hallatszott, mintha elesett volna valaki, előbb a földnek csapódott egy biciklikormány, aztán sírás, de mintha a világ többi része egy másik univerzumba költözött volna.
– Az a helyzet, tati, hogy elmegyek. Nincs más választásom, megmutaton neked a videókat, ha akarod, azért csináltam… (Nyomoronc alig bírt magával.)… Vagy oké, inkább elmondom neked, hogy ne tűnjön úgy, mintha a bíróságon lennénk.
– E-elmész?! Csak így, secc-pecc?
– Ember, dőlj hátra, nyugodj meg. Ma 14-e van, a hónap végéig találok valakit a helyemre, és kész: Mert a barátom vagy és nem akarom, hogy kiesés legyen a kasszádban.
– Aha… – mondta és hevesen kortyolt a sörből, összekenve habbal borzos hipszterbajszát.
– Minden egyes alkalommal, amikor elmentem egy lakásból, új albérlőt találtam a tulajnak. Több, mint 3000 ismerősöm van a Facebookon, közülük majdnem 2000 bukaresti, elintézzük.
A szemem sarkából láttam Nyomoronc üveges tekintetét, a helyzet teljesen meghaladta.
– És tényleg semmit sem csi-csinálhatok, hogy mé-mégis ma-maradj?
– Ember, próbálj meg te, kérlek, ott aludni egy éjszakát. A felső szomszéd halálra veri a feleségét. Rühes kurvának hívja és nehéz tárgyakat dobál ide meg oda.
– Á, Punchiuról beszélsz, az az anyja, nem a felesége, az előtted lévő lánynak is meggyűlt a baja velük. Akkor úgy tűnik, azóta csak még büdösebb a helyzet.
– Ja, meg ez is, – válaszoltam mutrázva Nyomoroncnak, – itt a nyár és az egész lépcsőházban meg a balkonon is hihetetlen a húgyszag.
– Na azért túlzásokba esel.
– Nem, ember, egyik délután kimentem a szemétledobóhoz és amikor jöttem visszafele, mit látok a balkon korlátján: egy agyonmosott XL-es bugyit, képzeld már el, egyszerre volt szürke és sárga… Ezek az emberek oda teregetik ki a rongyaikat… igazi szinesztézia…
– Menjél már, ne gyere nekem ezekkel, én jogot végeztem, vagyis na, leadtam az összes vizsgámat, csak a végén kicsaptak, mert párttag voltam… egy olyan pártban, amit ők, az ellenzékiek nem bírtak, hogy úgy mondjam… aztán vállalkozásra adtam a fejem. Érted?
– Kíváncsi vagyok, mi történt utána, de én, hallod, csak annyit mondok neked: ez a te Punchiu barátod a többi albérlőd számára is problémát fog jelenteni. Csinálnod kell valamit, de a saját szakálladra, mert a rendőrség leszarja a problémáidat, majd megkérdezik, miért nem adod el a lakást és veszel egy másikat.
– Jó, és? Mégis, mire gondolsz?
– Húzd csőbe, ilyesmi, erre gondoltam… elküldöd Kukutyinfalvára valami fantomnyereményért, nem tudom, elcsalod te valami ingyen dologgal… Én meg amíg a cuccaimat összeszedem, értesítem a hatóságokat, hogy feltűnően nagy a csend a lakásban, jöjjenek a vénasszonyért és vigyék öregotthonba.
– Te, én nem mászok bele ilyenekbe, nekem nem kell a baj. Hagyd el, találok én még ilyeneket, mint te, csicskákat, akik maradnak pár hónapot. Mi a franc, nem?
– Ahogy akarod, segítettem volna, de akkor mondjuk, hogy csak vicceltem. Mindegy is, említettél valami üzletet… Miről van szó?
– Hát napelemek. 2006 őszén kezdtem, de nem tartott sokáig, jött a recesszió, fenekestül felfordult minden.
– És mit csináltál?
– Túl későn másztam ki belőle, nem tudhattam, hogy a piac hogy reagál… fiatal is voltam, a faszomba. És na, az adósság egy részét kifizettem úgy, ahogy mondtam, anyám nagykövetségén keresztül. Összejöveteleket és fogadásokat rendezett, két különböző ünnepnapon, Szent Konstantin és Elena, aztán Szent Mária napján. Az ördög se jön ünnepnapon ellenőrzésre egy közintézménybe. Meg… a helyzet az, hogy nem volt elég a pénz, elköltöttem belőle, mer’ stresszeltem magam, nyomtam a spanglikat a Danába, basztam a legyet, azt hittem, hogy…
– Azt hitted, hogy egy reggel nyúzottan kikecmeregsz a gödörből és a gondjaid maguktól megoldódnak. Jellemző az alkoholistákra.
– Á, aztán szórólapokat osztogattam kampánykor, mert ott, mikor felvesznek, nem kérik el a számlaszámod, de mégis semmi. Aztán végül anyám újra férjhez kellett menjen.
– De hát akkor… így sem rendeződtek a dolgok?
– A mostohaapám, a másik frájer… egy luxushajón dolgozott és mindent, amit keresett, játékgépekbe tömte. A fenébe azzal a mocsokkal.
Utolsó szava eszembe juttatta Punchiu vallomását lent, az adminisztrációnál. Bizonygatta egyik este, amikor a szociális távolságtartást betartva álltunk a sorban a vízórák felől érdeklődni, hogy amíg az öregasszony meg nem hal, ő nem fog takarítani a lakásban. Nem látja értelmét. Ha akarnak, akkor takarítsanak azok a lépcsőházban, ugyanott vagyunk vele.

*

– Na, gyere, egy felelősségteljes üdvözlés (összeérintjük a könyökünket), bocs, hogy száz évet várattalak. Nyomoronc…
– Az ördögbe is, mekkorát nőtt az én Lorinț-Lorințkém – tegnap siránkoztál nekem, hogy nem találod a helyed a fővárosban, vagy hogy is fogalmaztál, úgy érzed magad, mint akit sa-rok-ba szo-rí-tot-tak a hi-é-nák! Haha, most meg zsigerből ilyen gúnyneveket ragasztasz rájuk?
– Nem igaz, Vicaru. Figyelj, én húztam, ameddig lehetett, ha valami tönkrement a lakásban, megjavítottam, lefestettem a hokedliket, meghallgattam a pénzügyi problémáit, tudod, corasonból…
– Kezdők hibája. Szakadjon rám az ég, ha nem olyan voltam én is a vénasszonnyal, mint te. De na, jegyezd meg, hogy bármilyen baráti megnyilvánulásod feléjük, számunkra a gyengeség jele. Így nem fog működni, vágd a falhoz őket és értékelni fogják. Szidnak persze, de legalább megértenének. Nem lennél egy pedáns, ritka madár a szemükben.
Mindent, amit Vicaru próbált belémsulykolni, már tudtam saját tapasztalatomból. De nem elégedtem meg ennyivel, kompromisszum szaga volt ennek az egésznek.
– Jól mondod te, de az én törzsem, tudod, az ivócimboráim a Chirgâzből, voltál nálunk egyszer, ők utolsó vérig küzdöttek volna az igazságért – a sajátjukért és a másokéért is… ez egy hipotetikus nyomoronc na…
– A fenébe veled, Lorinț, ez kétezerhúsz Bukarestje, hagyjad már a fülemüleéneket, meg a verseket, és próbálj meg úszni az árral… A tőke az egyetlen, ami számít, a lóvé, a lájk, hagyd az eufemizmusokat, de minél hamarabb. Tollba mondjam neked? Vagy előbb lehet, egy logopédusra lesz szükséged…
Amikor legutóbb találkoztunk, Vicaru a különböző városok politikai tendenciáiról beszélt, hogy Bukarest és Kolozsvár inkább balos, míg Várad világosan jobbra húz. És csomó példát sorakoztatott fel, a tömegközlekedés árát, a menüket az újonnan megnyílt, puccos teraszokon és így tovább; egy fél tónussal halkabban, nem csak a hangsúlyt tette máshova, hanem a problémát is másképp vetette fel. Vagy lehet, hogy nincs igazam, de nekem előtte más benyomásom volt róla, volt benne törődés. De most mintha fel lenne vértezve befogadó környezete tudásával, szórakozott volt.
– Kizárólag csodálni tudom az újdonsült képességeidet, ahogy hirtelenjében belevágódtál a balkáni őszinteségbe. Hogy mi van ezzel a szlalommal is…
– Te Lorinț, őszinte embernek tartod magad, akarom mondani… ez a zsigeri őszinteség vajon nem épülhetne be egy diplomatikus viselkedésmódba? Hogy jóllakjon a kecske, de megmaradjon a káposzta is, megférjenek egy fedél alatt a nyomoroncok meg a haverok is?
– Engem is foglalkoztat a gondolat.
– Mert nekem úgy tűnik, hogy ezek a te balzsamozási szertartásaid, hogy látszólag ingyen segítesz tudomisén kinek satöbbi, ezek – és azt hiszem, Freud apánk sem cáfolná meg – hosszabb lefolyású meccsek.
A beszélgetés egyre kényelmetlenebbé vált, de egyszersmind mintha újraépítette volna a komfortzónámat, amiből költözéskor léptem ki. Az orromra húztam az orvosi maszkot, a mosdó felé haladva megcsodáltam az irish pub falán felsorakoztatott rocklegendákat.
– Az egyenesség egy taktika, oké, meggyőztél, – mondtam miután visszatértem a mosdóból, – de most azt mondd, veled mi újság?

*

– Azon kívül, hogy a matracon azt írja, Trambulayna, belesüllyedsz, mint egy piskótába, – mondtam Nyomoroncnak nyeregben a képzeletbeli vonalon a lakótelepi saormás és a vulkanizáló között, „vállalkozások”, amelyek tulaja ugyanaz a kerületi cápa volt.
– Nem az enyém a bicaj, te, a csóró unokatesómé, – mentegetőzik, – de mondjad tovább. Mi van az ággyal, miért dobtad ki?
– Megegyeztünk, emlékszel, odaadom valakinek az ágyadat, elhozom az enyémet, és amikor kiköltözöm a lakásból, a kaucióból levonhatsz hétszázat.

– Mittomén, kinn voltam a haverokkal, emlékszek én még ezekre, azt hiszed?
– Én azt mondom, hogy ez nem egy rossz üzlet, megszabadulsz attól a rozoga ágytól, kapsz egy újat, mindezt az én kontómra…
– Nem tudom, hogy találok-e olyat, ami passzol a lakásba, nem hagyod inkább itt a tiedet? Veszel te magadnak másikat a kaucióból…
– Okos húzás, de esélytelen. Melyik világban lehet egy napon említeni egy trambulinágyat, amit alig tudtam rásózni valakire ingyen – az OLX-es kliensek úgy vakargatták a fejüket, mintha tetvesek volnának – egy szolid fonott gyékényággyal, ágybetéttel olvasáshoz és jó vérkeringéshez, ortopéd matraccal, kétszer kett…
– Maradnod kéne, – szakított félbe lefegyverezetten.
– És Punchiuval mi lesz? És a kukázókkal? Az elkerített kukánál könnyítettek magukon, láttam őket. Még a védőruhás fiúk is, azok, akik a pandémia kezdetekor jöttek fertőtleníteni. Egyszerre húzták le az egy méteres sliccüket, álltól medencéig, és adjad neki. Semmi szégyen.
Miközben figyelemmel kísértem a srácot, aki rétegenként építette fel a saormámat, nehogy annyi csípőset tegyen bele, mint a múltkor, amikor tüzet okádtam tőle, észre se vettem, hogy Nyomoronc feltette a napszemüvegét. Pedig nem csak felhős volt az ég, de a szél is fújt a piac felől, hogy csak akkor kaptál levegőt, ha oldalra fordítottad a fejed. Most nyugodtan mérhetett végig a kartontekintélyével, azok nélkül a kis szemjátékok nélkül, amik igazán vagánnyá teszik a bukarestit a sok nyikhajjal szemben.
– Meglátjuk, – válaszolta, – ha van valami probléma, tudod a számom. Pá.
És anélkül, hogy ráült volna a nyeregre, elhúzott a biciklivel.

Kemenes Henriette fordítása