Hunnia megdobogtatja a szívemet, de örömmel csodálok mindent, amit Pannónia termett. Kuruc vagyok, gondolom, hiszen a labancok megnyilvánulásai arányában többször elszomorítanak. De kuruc is kötött már belém! Be kell lássam, semmilyen körnek nem vagyok elég vegytiszta.
Ha meg kellene határozzam magam, azt a frekvenciát keresném, amibe nem zavarnak be álarcok és érdekek. Nem érvekkel vagy érzelmekben keresném, nem mélységekben vagy magasságokban, mert az Egy frekvenciájában már nincs kint és bent, fent és lent, hisz minden egyszerre van benne. Itt jó hallgatni. Nem folyton kérdezni, hipotéziseket szerkeszteni: csak gondolkodás nélkül meghallani a válaszokat. Megfogni az Isten lábát, csak az örömbe kapaszkodni.
Persze, a krónikus örömgyilkos felebarátaink rögtön jelentkeznek, hogy ők is itt vannak. Az isteni énem még lecsitítja a kis egóm ugatását, de másokét már nem. „Ekkor megszólalt az Úr a viharban, és ezt mondta Jóbnak: Ki akarja elhomályosítani örök rendemet tudatlan szavakkal? Övezd hát föl derekadat férfiasan! Én kérdezlek, te meg oktass engem!” – néha Isten is felkapja a vizet, és beszól az őt káromolóknak. És én sem adhatok tövistelen fehér rózsát azoknak, akik majomkodva ideológiákat köpködnek vagy éppen szépelgésükkel fullasztják meg az igazságot. A szépelgők segítik az újabb Gulagokat, a korrupciót, az értelmetlen hülyeségeket, a mindennapos gyerek-abúzust… Pazarul villámlik odakint, nekem is ezt kellene tennem?
A hála állítólag segít visszaállni, hát leírom: hálás vagyok, mert feldühödtem, hálás vagyok, mert hamar beláttam, hogy nem fogok reagálni, tehát hálás vagyok mert tehetetlenségemben elszomorodtam, hálás vagyok, mert e szomorúság miatt, magamat is egyre hülyébbnek érzem, hálás vagyok, mert olyan bonyolult, hogy most már szorongok. Amúgy, most tényleg elmosolyodtam. Ahá, szóval, így működik! Látom a saját kézírásomat, mint ahogy az EKG-görbék mutatják a szívműködést, ezek is elég szépen árulkodnak. Visszafog a kicsi lap, a sortávolság, beszűkítenek a sorok, lenyomnak, ne akarj az Ég felé nőni! Éppen csak elindítom lentről a betűt, de nem is vehetek lendületet, mert ott a sor teteje, ez nem is sor, ez sánc! Jó, az önmagunkkal való túlzott foglalkozás is káros.
A megbékülés iránti vágy vezeti Istenhez az embert – ahogy azt Kazantzakisz, a görög, írta őrült látomásának előszavában, – de ez még nem a megérkezés. Ez a kezdet: a lélek és a test, a szellem és a hús harcának a kezdete. Aztán a folytonos újrakezdés, hogy most is szambáztam egyet e külső erőkkel, a majomkodókkal, az újkomcsikkal, a szépelgőkkel, és főleg a saját sérelmeimmel. Igen, amíg beállok a táncba, addig szambáztatnak. Amint elfelejtem azt az egy belső biztos pontot, amiben minden eleve benne van, rögtön jönnek a táncfelkérések. És amint visszatalálok az erő, a szeretet és a józanság lelkéhez, amit kaptam, újra meglesz a háromlépés távolság.
Túlontúl könnyedén hangzik, hogy Uram, inkább rád bízom ezt az egészet! És nem is így megy. Te legfeljebb a kételyt veheted át, de tudom, azt is csak hitért. Azért én megpróbálok nem belerokkanni a tények és a gondolatok terhébe, és amint átlátok fölöttük, elejteni sem fogom. Tartom, hogy megérezzem a súlyát, és ezután már átadható lesz. A hozzáállásom és a döntéseim ugyanúgy formálják majd a sorsomat, minden ugyanúgy az én felelősségem marad. Megtisztelő ez az összjáték!
Utóirat: Szerettem mindig megnyomnyi az írószeremet, belevésni a lapba a betűket, de egy ideje tollal írok, és a tollhegyet kímélni illik. Nincs meg az erőszaknak ez az apró lehetősége sem. (Lassan kiszivárgok a rossz formákból. Örülök, ha megszabadultam.)