Címke: novella

július 18, 2022 | Ujvarad Admin | Irodalom
MEGOSZTOM

Cserés Nicole: Lélekvesztő

Egy útvesztő kapujában állok, egyszerre csak körbeölel a sötétség és valami, egy kéz a semmiből, beránt.

1. nap

Harmatos hamuban ülve fuldoklom láttalan, s mintha kínt izzadnék. Szánalmas könnyzáporos önsajnálatom megzavarja pár ismeretlen hang, s mielőtt még segítségért üvöltenék, ráeszmélek, hogy a hangok csak a fejemben vannak. Vakon járom a végeláthatatlan kőfolyosókat. Az ujjaimmal végigsimítom a hideg kőrengeteget, érezve minden egyes bemélyedést. Mostmár látom, hogy az élet magányos, hádészi játékába csöppentem.

8. nap

Nap mint nap elnyel a mellkasomra nehezülő pánik. Egyre nehezebb levegőt vennem, talán elveszett lelkek szorongatnak. Testemet gyilkos hullámként elborítja a hideg, és csak remegni tudok ködfátyolos tekintettel a komor távolba merengve. Nem kínoz már, és monoton sétára indulok a semmibe a már kitaposott ösvényen. Ezek a kövek olyan védtelennek tűnnek, együtt mégis erősek, milyen jó is lenne tartozni valahová, ahol megvédenek, ahol én is önmagam lehetek.

21. nap

A rettegett álmokat hozó éjszaka reményt ad, felemel a felhőkkel teli magasba, aztán elenged, és zuhanok az üresen tátongó semmibe. Még ebbe a szurkos sötétségbe merülve is nehéz megszabadulni a reménytől, összezavarja az elmédet, és pár pillanatra megtöri a zsibbatag szenvedést a már beletörődött pokoli elszigetelésben.

25. nap

A villámnyalábok dühöngő oroszlánként harcolnak az éjben. Egy rémalak villan fel a viharban. Gallyak ropognak talpaim alatt, mint megannyi apró lüktető lövés, a szél pedig sziszegve közeleg a falak között, mint szívbe metsző kiáltások sorozata. Esőcseppekre várok, micsoda bolond, azt hittem ezt a csillogó tündéri táncot nem veszik el tőlem. Már nem félek. Most nem érzem a szél fojtogató érintését a nyakamon, egy pillanatnyi megkönnyebbülés.

93. nap

Az idő elteltével kibontakozó magány lassan felemészt, csupán tébolyba menekülten élhetem túl. A napok csak úgy elhaladtak előttem, és én szívesen feledésbe merültem. Az idő teltével megpróbáltam becsapni magam azzal, hogy ez csupán egy játék, elképzeltem, ahogy a játszótéren vagyok a puha homokban, homokvárat építve, amelyben én vagyok a hercegnő és arra gondolva, hogy minden tökéletes vagy legalábbis elviselhető.

196. nap

Nem tudom, milyen lehet kötődni valakihez, de a hangok biztatóan beszélnek róla, boldogan elfogadnék egy barátot, a hangok mégis képtelenek hallani, érzékelni engem ebben a komor szürkületben. Legalább nem lehetek csalódott, mert ugyan mit is várhatnék a pesszimizmus homályában elveszetten? Pesszimizmus-e már e helyzetben ilyen hozzáállás? Én csupán józanságnak nevezném, melyben a remény nem játszik szerepet.

603. nap

A hangok apró csengőkként kuncognak. Nevetek, erőltetve, szeretnék végre átélni egy őszintén vidám pillanatot, de mindez csak egy színjáték. Próbáltam elképzelni, milyen lehet igazi boldogságot érezni, de én csak az üres és süllyedő sötétséget ismerem, nem éreztem még soha szépet, sőt, inkább jó lenne már nem érezni semmit sem.

1. számtalanadik nap

1000 nap után már nem tudtam nyomon követni az időt. Teljesen elvesztettem önmagam. Nem érzek semmit, még a fájdalmat sem. Csak véget akarok vetni ennek a tébolynak, az utolsó leheletemmel visszaadnám ezt a meggyötört testet a természetnek, miközben megtört lelkem végleg elhagyná.

2. számtalanadik nap

Végre felütött bennem a klausztrofóbia, képzelgések tekerednek nyakam köré, a falak közeledni kezdenek, érzem, ahogy a tüdőmből kifogy az oxigén és elvesztem az eszméletem. Ez csak egy kegyetlen délibáb volt, a képzeletem könyörtelen játéka. Legyen már vége ennek a pokolian kínzó körforgásnak.

3. számtalanadik nap

A levegő lassan megtelik mézes hazugságokkal, és amikor hozzám ér, arcomon rideg kristályos maszkként terül el. A tüdőm megtelik levegővel, de nem vagyok hálás a légzés ajándékáért, ez inkább egy ironikus büntetés azért, mert nem akarok élni. Halálért sóvárgom, szabad lélek akarok lenni, nem vennének észre, de oda mehetnék, ahová csak szeretnék. Telhetetlen éhség kínoz a láthatatlan galamb szabadságáért.

4. számtalanadik nap

Eldöntöttem, hogy elkóborolok a labirintusban, olyan messze akarok menni, ameddig csak a lábam elvisz. Elindulok és hosszú séta után egy eddig ismeretlen ösvényre tévedek. A testem egyszer csak elnehezedik, csupán zsibbadtságot érzek. Mennyi szenvedéssel teli év, és mikor jön egy reményteli pillanat, a gonosz újra lesújt.

5. számtalanadik nap

Pár nap elteltével visszanyertem az erőm és folytathatnám, de minek? Ezzel csupán egy újabb esélyt adnék annak, hogy a kétségbeesés uraljon. Semmi vagyok, semmim sincs, nem veszíthetek semmit. Felállok és olyan gyorsan megyek, ahogy csak megsínylett testem vinni képes. Az út végén vakító világosság vár, egy fény, amely megnyugtat és szavak nélkül magához hív, egy leírhatatlan kísértés, és én engedelmeskedem, elhagyva a labirintus könyörtelen világát. Végre szabad vagyok.

A meggyötört lélek megtalálta a nyugalmat egy szabadságtól illatozó mennyei helyen, ami egy feneketlenül lebegő óceán, ahol az egyetlen utasok a pihekönnyű felhőkön utazó bohém lelkek.

(fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára, Klösz György)

július 17, 2022 | Ujvarad Admin | Irodalom
MEGOSZTOM

Böjte Beatrix: Érzések a parton

Az álmaim az otthonomról szólnak, ám sosem arról, amelyben az ébren töltött keserves óráimat töltöm, hanem egy olyan világról, amelyhez a csontjaimban érzem a kötődést. Amint álomra hajtom a fejem, az Óceán mélyéről érkezve emelkedem fel a habokba, ahol kezdetben egy vagyok az örvénylő vízzel, majd szép lassan kecses formát öltök, s meztelen ringásban csak egyet érzek: a megérkezést. A hullámok hátán vagyok igazán önmagam, s mint az álmokban megélteket általában, úgy ezt az érzést is képtelen vagyok szavakkal kifejezni. A szerelem édes karjai sem hozzák el ezt az igaz biztonságot, ahogy a való életben semmi sem. A sós vízre aztán ébredés után már csak a könnyeim emlékeztetnek, mert az álom után csak a fojtó kétségbeesés és üresség marad hátra, hiszen ismét kiszakadok abból, amely számomra sokkal inkább jelenti az életet, mint az a valóság, amelyben élek. Egy kívülálló vagyok, csak távolról szemlélő, akiben háborog az Óceán, mégsem szólal meg, és aki teli van rejtett kincsekkel, mégsem mutatja meg azokat, mert nem teljesedhetek ki egy idegen világban, abban a testben, amely oly idegennek hat. Néha csak állok a tükör előtt, némán, megfigyelek, merengek. Először a hajam simítom át, unalmasan, barnán omlik a vállamra, élettelenül. Majd önmagammal nézek farkasszemet: annyira sötét, szinte gonosz szempár tekint vissza rám, ismeretlen, halvány sugara az életnek, majd megjelenik benne valami ismerős. Cseppekben gördülnek le az arcomon, mintha csak simogatnának. Keserédes fájdalom, öröm és bánat. Élet. A számon érzem a sós könnyeket, s ahogy az alsó ajkamról a nyelvemhez ér, úgy érzem, mintha csak ennyit kaphatnék meg abból, aki valójában vagyok. Azonban rá kell jönnöm, ez nem az énem kiteljesedése, hanem a bennem élő fájdalom szól hozzám: sosem lehetek önmagam. A kezem a nyakamra helyezem, óvatosan megszorítom. Olyan gyönge. Olyan törékeny. Leveszem a pólóm, s csalódottan bámulom a felsőtestem. A női test az egyetlen, amelyben a vággyal vegyülő csodálat emlékeztet arra, hogy igenis van szép ebben az életben is. Egy szép, vékony nyak, kecses vállak, puha bőr, finom vonalak, formás idomok megtestesítik számomra az emberi lét szépségét. Az én testemben viszont nincs meg ez a kifinomultság, ez a finom nőiesség. A bal mellem sokkal nagyobb, a jobb nagyon lelóg, semmiben sem hasonlít ahhoz, amely után vágyakozni szoktam éber álmodozásaimban. A lábaimon alig van izom, rövidek, görbék, s köztük az élet, s annak teremtője, a vágy megtestesítője, amelyet eddig senkivel nem osztottam meg. Törökülésben nézem tovább magam, az ismeretlen lényt, amely nem én vagyok.
– Ez nem én vagyok! – mondom ki hangosan magamnak és a tükörnek.
Aztán eszembe jut, hogy végre kiszakadok a mindennapból, hiszen néhány napot végre ismét az Óceánnal tölthetek. Hárman megyünk, szabadok, fiatalok, akikben pezseg az élet és az erő. Legalábbis ezt kéne éreznem, de csak akkor kezdek el nyugodt lenni, amikor meglátom a hatalmas Kékséget. Egy padon találom magam, csak csendben bámulom a habokat, nem hallom mi zajlik körülöttem. Sátorban fogunk aludni, mellettünk egy világítótorony. Egy pillanatra elgondolkodom: milyen hasonlóak is vagyunk: magányosak, akik az Óceánt bámuljuk, nekünk csak ennyi jut. Arról beszélgetnek mellettem, hogy minket mennyire megbélyegez a társadalom. Nem értem miért mondják ezt, aztán meglátom, hogy egy poén kíséretében akarták felvezetni, hogy mit fogunk csinálni. A nyelvem alá helyezem, észre sem veszem, mikor érkezik meg a hatása, csak azt, hogy az Óceán végre beszél hozzám. Tudtam, hogy egy nap meg fog szólítani, akkor és ott tisztában voltam vele, hogy ezt vártam egész életemben. Gyönyörű dallamként énekel a fülemnek, miközben a szemeim előtt életre kel, s az amúgy is akaratos hullámok egyre pulzálóbb ritmust vesznek fel. A bőröm alatt is csak Őt érzem. A világ megtelik élettel, s tudom, hogy csakis Miatta, hiszen végre átszakítottam az észlelés gátját, s már érthetem minden szavát. A kezemre nézek, de a megszokottal ellentétben kék, pikkelyes bőrt látok. Hogy valóban megszólaltam-e, abban nem vagyok biztos, de a hangom helyett a hullámok dallama csendült fel, akár egy ősi muzsika, amely lágyságát nem hallhatja meg az alantas ember. Opálos köd telepedik az elmém határaira, s tudom, mit kell tennem. A világítótoronyban találom magam, mintha egy órán át másznám már a kacskaringós lépcsőfokokat. Zihálásom egyre erősödik, lépteim egyre nehezebbé válnak. A lábamnak folynia kéne, a járás már nem neki való. Lenézek, s a megtett út egy szemként bámul vissza rám, amely mintha megerősítené, hogy helyesen cselekszem. Eddig én voltam ez a magányos világítótorony, de most a fény be fogja tölteni az egész teret, s én mindenhol csillogni fogok a hullámok legszebb gyémántjaként. A szél mintha csak az Óceánt segítené, akaratosan megtépáz, de tudom, hogy igaza van: itt az ideje hazatérnem! A hívogató dallam egyre inkább szavakba formálódik, s ezek az otthon szavai. A hullámok egy karnyújtásnyira vannak, és én csak egyet akarok: ráfeküdni, mint a legpuhább ágyra, amely biztonságosan ölel egy fárasztó nap végén. Eljött az én napjaimnak a vége, de kezdődik az igazi élet. Hátra ereszkedem, s csak egy gondolatom van: végre kiteljesedhetek!

(fotó: Tölg Anna / Fortepan)

július 14, 2022 | Ujvarad Admin | Irodalom
MEGOSZTOM

Bobric Henrietta: B.Ú.É.K.

„(…) hogy jöjjön el már az, ki megbocsát

és meg is mondja szépen, micsodát

bocsát meg nékem e farkasveremben![1]”

Zsivajba áztatott éjszaka. A kimerevedett égen korai tűzijátékok repesztenek törésvonalakat a csípő hóesésben. A szórakozóhely fülledt az alkohol- és dohányszagú beszélgetésektől, az ugrabugrával pancsolt vonaglós táncoktól. A többiek lelkesen beszélgetnek Hanna legutóbbi hamvában holt tinder randijáról, meg arról, hogy az újévi fogadalmak idétlenek-e vagy sem. Nincs kedvem beszélgetni. Nincs kedvem itt lenni, pedig régóta vártam, hogy elszakadjak otthonról. Ennyi vidám és jól öltözött ember között viszont úgy érzem magam, mintha a fiók aljából rángattak volna elő, mint egy régi melegítőt. Szürkének. Kopottnak. Rongyosnak. Kívül-belül.

– Neked vannak terveid a következő évre?

Mintha víz alól hallanám. A kérdés visszarángat a valóságba és elfelejtek beszélni. Azt se tudom, ki az és miért kíváncsi. Örülnöm kellene, hogy életemben talán harmadjára hozzám akarnak közeledni a csinos barátnőim helyett, viszont nagyon rossz előérzetem támad, minél messzebb szeretnék kerülni ettől az embertől.

– Hogy mi? Jaa… öö… hát nem igazán. Munkát váltani, talán utazni valahová, túlélni, főleg.

– Na, az király. Csak gondoltam megkérdezem, mert láttam, hogy nagyon messze jártál. – Ha tudnád, hogy ennél fájdalmasabban nem is lehettem volna közel. Legalábbis magamhoz. – Furcsa fejeket vágsz, ha elbambulsz.

– Ja. Tudom, hogy elmeroggyantnak nézek ki, de nem kong a fejem, amúgy. Néha beforgatom magam fölösleges gondolatkörökbe.

– Na. És most miben forogtál? – Mi közöd hozzá? majd elrontom a saját estémet is azzal, hogy hangosan kimondom ezeket.

– Lényegtelen. – kínosan mosolygok. Tudom, hogy úgy nézhetek ki, mint egy vigyorgó mosómedve.

– Nem akarsz csatlakozni hozzám és a haveromhoz? – elnéz oldalra és egy selyemfiú int felénk. Minek jött egy ilyen buliba ingben? Az ott komolyan csokornyakkendő???

– Nem, köszi. A barátaimmal vagyok.

– Velük? – az időközben szétzilált társaságomra mutat, melynek egyik fele hangosan üvöltözik a zenére, a másik fele pedig táncolni próbál.

– Hát igen.

– Biztos? Nem úgy fest, hogy érdekelnéd őket. – nagyon jól tudom, hogy muszájból hívtak el, nem kell emlékeztetned.

– Biztos, kösz azért. Örültem, szia. – borzasztó kínos vagyok, de fogom a szütyőmet és a kabátomat, hogy legalább a dohányzóba kimenjek, ha már hazamenni gáz lenne ilyenkor.

Valamiért nem tudom kezelni a társas helyzeteket. Annyira görcsösen próbálok megfelelni, kiszámítani minden szót, gesztust, beilleni a képbe. Mindennél jobban vágyok arra, hogy szeressenek, hogy akarják a társaságom, viszont pont ettől a szándékoltságtól leszek suta és végül a csontjaimban érzem, hogy valójában taszítom az embereket. Néha persze sikerül barátokat szereznem, nagyon ritkán, viszont olyankor mindig arra számítok, hogy lelepleződöm, fene tudja milyen vétekért, bűnösnek érzem magam, és várom, hogy mikor sütik rám, hogy valójában rossz ember vagyok, egy semmirekellő imposztor, aki nem érdemel törődést, figyelmet, úgyhogy jobb nélküle. Így az esetek többségében jobbnak látom, hogy előre visszavonulót fújjak és saját magam zárjam ki, mielőtt más teszi meg.

Kilépek a dohányzó hűs levegőjébe. A műanyag ponyván, ami alig szigetel, tompán verődnek vissza kék és zöld fények a megtapadó hópelyhektől pöttyözve. Elmegyek az egyik sarokba és a kifejezéstelen, homályos arcom elvegyül az elmosódott színek között. Mélyet lélegzek, hogy valami enyhítse a mellkasomban lévő szúró nyomást és előveszek egy cigarettát. Még kamasz koromban kezdtem dohányozni egy esetlen társaság révén, és bár azóta mindenki szétszéledt, mind a mai napig szívesen párnázom ki egy-egy szállal a magányt és hűségesen áldozok a tüdőbaj istenének. Tisztában vagyok vele, hogy egy nap meg fogok fizetni a káros hobbimért, de ez nem tántorít el attól, hogy bevalljam, szeretem magam így kivonni a forgalomból, bár megindokolni már nem tudom, hogy miért.

A város lustán nyúlik el a mély éjszakában. Kicsit mi is olyanok vagyunk, mint az épületek, hol szorosabban, hol szellősebben helyezkedünk egymáshoz képest, tele vagyunk élettel és zsibongással, vagy törött ablakszemekkel bámulunk a világba, lelakottan, sötéten. Jó, ez kissé nyálasan hangozhat. Ugyanakkor, ha már itt vagyunk, ebben a képletben legszívesebben egy vidám, otthonos, fényes társasház lennék, magas mennyezettel, virágokkal az ablakpárkányokon. Közel a központhoz, mégis csendes helyen, hogy szeressenek bennem lakni.

Ehhez képest úgy érzékelem, hogy a többi ember lüktető hálózatán kívül esek. Mintha Borges megközelíthetetlen Bábeli könyvtára lennék. Egy végtelen torony (valamiért mindig is ilyennek képzeltem, és bármennyiszer olvasom újra, annál kevésbé értem), telis-tele megmagyarázhatatlan könyvekkel, egy letűnő kor elérhetetlen maradványaival, melyek megfejtéséhez eltűntek a kulcsok.

Megpróbálok visszakapaszkodni a jelenbe a merengésből, de szívesebben maradnék a fejemen belül, így viszont elég nehéz lesz végigtolni az estét. Másfél óra múlva éjfél. Már nem érzem, hogy a szilveszter bármennyire is kiemelkedne a többi nap közül. Elvileg az ünnepek azért vannak, hogy megszakítsák az idő monotonitását és kiemeljenek minket a hétköznapok profánságából. Talán nem figyeltem a lelkemre eléggé vagy túlságosan felaprózódtam az üres teendők egyhangúságában, de már rég nem érzek semmit a téli ünnepek alatt vagy iránt. Képtelen vagyok úgy gondolni az újévre, mint egy tiszta lapra, mert csak szédületesen pörgő örvényként bírom érzékelni az időt, ami minden évvel egyre inkább beszippant, felold és magába olvaszt, abba az arctalan masszába, ami öntudatlanul sodródik egy messzi, de bizonyos összeroskadásba.

Elnyomom a csikket és visszamegyek a melegbe. Időközben a barátaim megpuhultak az alkoholtól és úgy táncolnak, mintha nem lenne holnap. Talán nincs is.

Bedobom a cuccaim az övéik közé, kérek egy korsó sört és megpróbálok inogni a zenére, amit sem nem értek, sem nem szeretek. Furcsállom, hogy milyen gyorsan végzek az itallal, leteszem a poharat és közelebb megyek a többiekhez. Pár számot áttáncolunk és éneklünk közben, meglep, hogy kezdem egyre jobban érezni magam, pedig egy hűvös szorongás folyamatosan kapargatja ennek a rég nem látott derűnek az alját.

Váratlanul mellettem terem a csávó, akitől kirázott a hideg és még a nevét sem akartam megkérdezni.

– Kérsz? – két poharat tart a kezében és bíztatóan néz a szemembe. Annyira bíztatóan, hogy már kellemetlenül érzem magam tőle.

– Nem, köszönöm.

– Naaa, pedig direkt kutatást végeztem, hogy tetszen neked. A pultos azt mondta, hogy ez nagy kedvenc mostanában.

Megfogom a poharat. A számhoz emelem és megszagolom. Valami koktél lehet, édes dinnyeillata van.

– Akkor idd meg te, – visszanyújtom az italt. Futkároztak a fején az érzelmek. Meglepődés, frusztráció, harag, végül egy fagyos villanás és megvetés.

– Ha nem, akkor nem, – kirántotta a poharat a kezemből és szublimált a tömegben.

Nagyon remélem, ez a jelenet nem az volt, aminek látszott. Kezdett elönteni a félelem és egy epés íz kúszott fel a torkomon. Se látok, se hallok. Nem tudom kivel beszélhetnék, pár perccel éjfél előtt, elszabadult már a pokol, senki sem tűnik józannak a barátaim közül. Visszaszámlálás.

B.Ú.É.K. B.Ú.É.K.

B.Ú.É.K.

Kicsit kezdek megnyugodni, már a himnuszéneklés is majdnem lemegy, amikor Hanna összecsuklik. Körbevesszük őt, próbáljuk felpofozgatni, szólítgatni, de nem bír fókuszálni és felkelni. Hátrébb lépek egyet és majdnem elcsúszok egy műanyag poháron. Felveszem a földről és megcsap az ismerős dinnyeillat. Fasza.

Állok összevont szemöldökkel, pörög a matek, holott érzem és tudom, hogy valójában mi is történhetett, a formálódó pánikban látom, ahogy a tenyérbemászó csávó és a dandy haverja próbálják magukat kiverekedni az ajtón. Oda akarok férkőzni a pulthoz, hogy szóljak, hívják a mentőt és a rendőrséget, úgy szorítom a poharat, mintha a lelkembe kapaszkodnék, de az emberek sodornak kifelé. Nem is értem mi történik. A minden civilizációs normát levedlett tömeggel szemben esélytelenül próbálok legalább a barátaimhoz visszajutni. Mire kiérünk, a barátaim sehol. Odamegyek a biztonsági őrhöz és megkérdezem, nem látott-e egy ájult lányt ilyen meg ilyen emberekkel. Azt mondja, de, látott. A lányt elvitte a mentő, a társaság egyik része a mentőbe, a másik része a rendőrautóba szállt, néhányan meg valószínűleg hazamentek. Az már jó. De egyiküket sem érdekelte, hogy élek-e még?

Hol vannak a cuccaim és hogy jutok haza?

Megpróbálok visszamenni, de nem engednek be. Nem használtam a ruhatárat, így nem tudom még a kabátomat se kikérni. Se pénztárca, se telefon, se kulcs. A barátaim sehol. Most mihez kezdek?

Megfagyok. Összeszűkül a torkom, fojtogat a sírás. Félek. Fáradt vagyok és éhes. A könnyek égetik a szemeim és az arcom. Semmim sincs, amibe kifújhatnám az orrom. Egy pasas megszánja a szipogásom és ad egy kifogyófélben lévő csomag papírzsebkendőt. Elindulok haza, ha nem is jutok be az ajtón, a lépcsőházban legalább nem fagyok halálra. Olyan sincs, akinek szólhatnék. Nem ismerem a szomszédokat. A család vidéken lakik. Ha más telefonjáról felhívnám őket, még jól le is basznának, hogy miért voltam ilyen óvatlan, különben is milyen helyekre járok én. Újra meg újra csengtek a fülemben az ismerős sorok. Fekete ruhájában ott állt a Mauá téren, hajnal háromkor. Mint egy lepusztult örömlány. Magányosan. Reményvesztetten[2].

A könnyek meg az orrváladék már rászáradtak az arcomra. Vacogva haladtam hazafelé, már vagy egy órája gyalogolhattam. Bérlet és pénz nélkül nem akartam egy bírságot is megkockáztatni az ötven kör mellé, amiket a cuccaim visszaszerzéséért futnom kell majd. Elértem a végenincs aluljáróhoz. Innen már nincs sok hazáig. Akkor már alig-alig szállingózott arra néhány ember. Mindenki afterezett vagy lefeküdt már. Pár hajléktalan volt csak még fent. Próbáltam észrevétlenül elmenni mellettük, de egyszercsak egy rándítást éreztem a vállamon. Megijedtem, felsikítottam.

– No. Hát mi bajod??

Nem bírok megszólalni. Csak fázok és sírok. Mint egy csecsemő. Közel hajol, rettenetes szaga van, félek tőle, de nem bírok megmozdulni.

– Ne sírj! Átléptünk az újévbe! B.Ú.É.K., kislány! – és vigyorgott rám.

Otthon akartam lenni. Az ágyamban. Melegben. Biztonságban.

Ezek az emberek folyamatosan az utcán vannak. Kiszolgáltatottan. Megvetetten. Bukottan. Mind elbuktunk. Az, hogy ők így élnek, leginkább a mi szégyenünk. Mindannyiunké.

Borzasztó belegondolni.

De nem is bírok most ezzel különösebben törődni. Önző vagyok és semmi sem érdekel. Csak haza akarok jutni. Vagy legalább a lépcsőházig.

Még mindig fogja a vállam.

Ma éjjel átérződik a valóság bűzös lehelete a világom felfeslett szövetén.

Kitépem magam és elszaladok.

Alig kapok levegőt.

Alig látok.

Ráfordulok a lépcsőre, az arcomba csap a fagyos levegő. Kettesével veszem a fokokat.

A szél a szemembe fújja a havat. Sötét van. A hó körbetáncolja az utcai lámpákat. Olyanok, mint valami torz, fagyos pitypangok.

Lihegek és fújtatok, mindenem fáj.

Hangosan visszhangzik az aluljáró.

        BoOolDoOoGg ÚúÚjJj éÉéévVeeeetTt, kiiIsLlÁáánY…!

               boldog új évet…!

     boldog…ú … vet

                    bold ..u ..et.. et..!

et

(fotó: Fortepan)

[1] „Mint gyermek…” in JÓZSEF ATTILA – Válogatott versek, Osiris Kiadó, Budapest, 2005 (Ferencz Győző válogatása, 2005), 165-166.

[2] „Mauá tér”, A test keresztútja, in Clarice Lispector: Minden történet (Budapest: Magvető, 2018), 557.

február 7, 2022 | Patak Márta | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Rend a lelke

Február huszonhatodika, az év leghidegebb napja, Terka mama még előző nap hallgatta az időjárásjelentést, országszerte megdőlt a hidegrekord. Jelentőségteljes pillantást vetett Vezérre, mire Vezér bólintott, és behúzódott a vackára. Elsőbbsége volt a többiekkel szemben. Ő adott jelt. Terka mama kikapcsolta a tévékészüléket, intett neki, ő elvonult, a többiek pedig néhány másodperc elteltével követték.

Odakint csikorgó hideg. Még reggel nyolc óra sincs, Terka mama már készenlétben várakozik a kapuban. Tulajdonképpen indulhatna is, de Vezérnek még van egy feladata, oda kell mennie hozzá, és egy pillantással jelezni neki, hogy kezeskedni fog a rendért a házban, amíg vissza nem jön. Vezér most néhány másodpercet késik. Hátul az udvarban még ki kell tessékelnie az óvatlan kismacskát, ráadásul meg is kell értetnie vele, hogy a többiek között akad néhány forrófejű, és nem lesznek vele ilyen elnézőek mint ő, aki már harmadjára figyelmezteti, hogy a kerítés természetes határt képez a birodalmuk között.

Terka mama türelmesen vár, tudja, hogy Vezérnek dolga akadt, ok nélkül nem várakoztatja meg. Az orgonabokrot nézi, ráfagyott a hó a bomlani készülő rügyekre. Hiába, a világ már érzi, hogy itt a tél vége, csak a tél nem akar tudomást venni róla. Egy vörösbegy ugrál a földön, a madáretetőből kiszórt magok közt válogat. Terka mama fölemeli tekintetét az etetőre. Mire visszajövök, egy szem se marad benne, gondolja, aztán sóhajtva megtapogatja a pénztárcáját a zsebében, botját átveszi a jobb kezébe a karjáról, ahol a pihenés ideje alatt tartotta a bevásárlókocsi fogantyújával együtt, majd átnéz a válla fölött, és ebben a pillanatban érkezik is Vezér. Hiába, rend a lelke mindennek, állapítja meg magában. Gondoltam rá, hogy jöhetne már, és lám, nyomban itt terem. Vezérre mindig számíthatok.

A kaput be kell zárni utána, ez is Vezér dolga. Nem nagy ügy, csak a reteszt kell rácsukni, kívülről valahogy nehezebben megy. Terka mama az utóbbi időben ezt is rábízza. Vezér egyre ügyesebb, neki meg egyre jobban fogy az ereje, úgyhogy örül minden apró feladatátvállalásnak. 

A beszerző körút első állomása nincs messze, éppen csak át kell mennie a patak deszkahídján, aztán le a domboldalon, el a rókalyuk előtt, ami persze már rég lakatlan, csak maguk között ők nevezik így, aztán már lenn is van a falu első házainál. Az övék a legtávolabbi, egészen kiesik, utána már csak a présházak jönnek, de azok is jóval távolabb, a szőlőskerteknél, köztük van még a kiserdő meg egy kukoricás. A faluig nincsen tőlük rendes járda, jó ötszáz méterrel távolabb zúzott kővel leszórt ösvény vezet a présházaktól a kukoricáshoz, ott aztán varázsütésre megszűnik, majd Terka mamaék előtt folytatódik a jól kitaposott ösvény. Látszik, hogy sűrű használatban van, pedig rajtuk kívül más nemigen jár rajta, csak akinek náluk van dolga, mert a túlsó oldalról aszfaltozott út vezet egyenesen a présházakig

Most tél van, nem látszik, milyen szép a domboldal tavasszal, főleg májusban, amikor teljes pompájában virágzik a napraforgó a kukoricás fölött a domb túloldalán. Terka mama most is önkéntelenül megáll, elnéz arra, de gondolatban már azt számolgatja, mennyi húst vegyen, mi hiányzik még a spájzból a mai ebédhez, vacsorához, meg persze az se ártana, ha holnapra is maradna valami az éléstárban.

Ez így megy minden áldott reggel, Terka mama fölkel, Vezér az első mozdulatára kiparancsolja a többieket, majd odaáll Terka mama mellé, és figyelmesen végighallgatja a napirendet, ami persze nagyjából mindig egyforma. Amíg ő távol van, senki a házba a lábát be nem teheti, pláne nem idegen. Mi sem természetesebb ennél, Vezér tudja, mi a kötelessége, erre nem kell külön figyelmeztetni, csupán néhány apró instrukcióra van szüksége, hogy mi az, amit nem ártana elvégezni a kertben vagy a ház körül, mire Terka mama visszajön. Most persze erre semmi szükség, hó nem esett az éjjel, ami lefekvésidőre esett, azt eltolták, közben elállt a havazás, úgyhogy a rendfenntartáson kívül Vezérnek más dolga mára nincs a ház körül arra az időre, amíg Terka mama távol van. 

És ez így ment jó darabig. Az utolsó időben Terka mama nem állt le beszélgetni senkivel a faluban. Eleinte, amikor idekerült, néha előfordult, hogy dél is elmúlt, mire hazaért. Minden utcasarkon megállt, üdvözölt mindenkit, akit meglátott a háza előtt vagy a kertjében, amint gyomlált, palántázott vagy éppen havat söpört az utcán, de most már esze ágában sincs megállni. Végigszalad a falun, amilyen gyorsan csak tud, bevásárol, viszonozza a köszöntéseket, aztán megy is tovább, irány haza. 

Mikor megjelent a faluban, érezte a falubeliek érdeklődő tekintetében az őszinte kíváncsiságot, úgyhogy őszinte volt ő is. Elmondta, hogy meghalt a férje, megelégelte a városi létet, úgy gondolta, nyugdíjas éveire visszatér a falusi életmódhoz, amit gyerekkorában annyira szeretett. Igaz, sokat kellett dolgoznia, tavasztól őszig kapált, az aratásnál is segédkezett, még egész kislány volt, amikor már markot szedett. Elég volt a városi jövés-menésből, most már nyugalmat szeretne. Nem fél majd ott fönn egyedül?, kérdezték tőle, ő meg csodálkozott, mitől kellene félnie, ember ott fönn éjjel nemigen jár. Ha munka van, nappal dolgoznak a szőlőben, legfeljebb a vaddisznók meg az őzek jönnek le az erdőből, vagy a rókák, azok pedig jobban tartanak az embertől, minthogy neki kelljen tőlük félnie. Az asszonyok ilyenkor kissé megütközve hátrább léptek, mintha szeretnék pontosan bemérni a távolságot, hogy kellőképpen tudjanak az arcára, a tekintetére fókuszálni, kiolvasni belőle, hogy komolyan gondolja-e, amit mond, vagy csak a bolondját járatja velük, elvégre ha minden kötél szakad, az emberrel talán szót tud érteni, a vadállat viselkedése viszont kiszámíthatatlan. 

Ha elmondják a kétségeiket, Terka mama rögtön megcáfol minden ellenvetést. Tudja ő nagyon jól, mire számíthat embertől, állattól egyaránt. Szerencsére az asszonyok nem szóltak semmit, csak magukban gondolták, amit gondoltak róla, Terka mama pedig megmaradt a hitében, hogy elfogadták a magyarázatát, meg őt magát is talán, esetleg kissé hóbortosnak találják. Mosolygott magában, lám, ők is, mint az arab mondás, óvakodj az asszonytól, aki az erdő szélén lakik, mert az a dzsinnekkel barátkozik.

Idővel aztán már csak az idegenek bámulták meg. Terka mama hozzátartozott a faluképhez. A háta mögött nevezték így. Megjelent a somfa botjával, amit vágott magának, aztán ha elhagyta, vágott helyette másikat. A finnyásabbak elfordították a fejüket, olyan vadszaga van. Vadszaga éppenséggel nemigen lehetett, legfeljebb télen kicsit füstösebb, mert gyakran előfordult, hogy visszavágott a füst a kéményből, főleg amikor belesütött a nap.

Öreg Morzsa kutyája a kapuban várta, amíg haza nem ért. A férje volt az igazi gazdája, Terka mama csak afféle gazdapótlék. Morzsa nem is húzta sokáig, hamar elment a gazdája után. Morzsa halála után Terka mama egy darabig csak ténfergett zavarodottan a háza körül az udvarban, mire rájött, hogy a Morzsa távozása miatti hiányérzetét csak egy másik kutyával pótolhatja, és a sors segítségére is sietett egy szép napon. 

Üldögélt a veranda előtt a lépcsőn, élvezte a májusi napfényt, miközben behunyt szemmel a lába ujját cirógatta egy fűszállal, amikor egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valaki megáll a kapu előtt. Nem hallott semmit, látni sem látott, mert csukva volt a szeme, inkább csak érezte, mint amikor az erdőben megérzi az állati jelenlétet. Elsőre nem tudta volna eldönteni, ember-e vagy állat, akit érez, de nem is tűnődött rajta, hiszen azonnal kipattant a szeme, és a kerítésléceken keresztül meglátta Vezért, ahogy áll ott a kapuban, mint aki bebocsátásra vár. Lógott a nyelve, az erdő felől jöhetett, Terka mama legalábbis erre gondolt, amikor beengedte és inni adott neki, a bundájában az a rengeteg bogáncs, meg a sár, minden arra utalt, hogy napok óta kóborolhatott odafönn. A faluban szinte minden kutyát ismert, legalábbis amerre az útja nap mint nap elvezetett, azért is gondolta, hogy Vezér az erdő felől érkezhetett. Miután ivott, Vezér ránézett, mintha azt mondaná, köszönöm, hogy innom adtál, most pedig bemutatkozom, Vezér vagyok, olvasd el, itt lóg a nyakörvemen a nevem. Terka mama pedig le is hajolt, maga felé fordította a sárgaréz bilétát, amire rá volt gravírozva egy telefonszám, a másik oldalon pedig Vezér neve. 

(tovább…)
június 28, 2021 | Szűcs László | Irodalom
MEGOSZTOM

Aux Eliza: A furcsa nevű fiú

– Utállak, anya!
Becsapom a szobám ajtaját, és ledobom magam az ágyamra. A kezem ökölbe szorul, a szívem hevesen ver az indulattól. Legszívesebben további ezernyi szitkot vágnék anya fejéhez, amiért ezen a hétvégén sem enged el apával a parkba. Attól, hogy nem tudott együtt élni vele, nekem ugyanúgy az apukám, és szeretem őt. Miért nem érti meg?
Biztos apa új feleségére dühös, mert sokkal szebb nála, és apa is jobban szereti. Mi lesz így a közös hagyományunkkal? A fagyival a parkban? A kedvenc hintámmal? A bújócskával a fák között?
Addig mérgelődök magamban, amíg elnyom az álom.
Az éjszaka közepén ébredek. A szomszédban már megint kiabálnak. Nem elég, hogy anya meghiúsította az apával közös hétvégémet, még aludni sem hagynak? Ez azért már több a soknál!
Kiugrok az ágyból azzal a lendülettel, hogy most majd jól beolvasok a hangoskodónak. A sötétben botladozva az ablak felé lépkedek, ami a szomszéd fiúéra néz. Nem kapcsolom fel a villanyt, mert még meglátnak, és nem akarom, hogy lássák a kisírt szemem.
Véletlenül leverem az apáról és rólam készült bekeretezett képet az éjjeliszekrényemről. Mélyet sóhajtok, és visszateszem a helyére.

Pár napja, mióta a szomszéd srác ideköltözött az apjával, nem tudok normálisan aludni. A fiú hangját ugyan még egyszer sem hallottam, az apjáét viszont annál többször. Imád káromkodni, és mivel nyár van, a nyitott ablakon át a hangok beszöknek hozzám.
A fiú szobájából fény szűrődik ki, megvilágít egy apró vékony és egy magas kövér testet. A nagydarab hadonászva magyaráz valamit, a másik meg mintha egyre kisebbre húzná össze magát.
– Szedd már össze magad! Ne picsogj állandóan anyád miatt! – csattan fel a fiú apja. Az ablakom karnyújtásnyira van az övétől, azonban mégsem tudom eldönteni, hogy a fiú remeg vagy a lámpa fénye.
Nem jut eszembe, hogy hívják a srácot. Tegnap a nevét is ordította az apja, de olyan különleges volt a hangzása, hogy nem tudtam megjegyezni, és őszintén szólva nem is nagyon érdekelt. Hábert vagy Herold… nem, valami más. Anya azt mondta, hogy szeptembertől az én osztályomban fog kezdeni, együtt leszünk hetedikesek. Ehhez képest olyan kicsi és törékeny az alakja, mint egy alsósnak.
– Háfiz, a rohadt életbe, figyelsz te rám?
Háfiz! Ez az! Háfiznak hívják a fiút. Mond valamit az apjának, de nem hallom, mit. Úgy képzelem, hogy csak suttog, a hangja cincogó.

Csattanás. Összerezzenek, a levegő beszorul a tüdőmbe, egyre jobban feszít, és sikításként akar kitörni belőlem, de nem engedek utat neki. A fülemben visszhangzik a pofon éles, fájdalmas hangja. Az arcomon érzem a sajgást, amit Háfiz apja okozott a fiának. A srác apró sziluettje megtántorodik, oda kapja a kezét, ahol az ütés érte. Az apja ellép az ablak elől, nem látom, mit csinál vagy hova megy, egyedül Háfiz reszkető alakját tudom kivenni. Ő nem mozdul. Meg kellene nyugtatnia a tudatnak, hogy az ablak elválaszt minket, határt képez az én világom és Háfizé között. Az én világom szürke és unalmas, az övé viszont élénk és olyan, akár egy bomba: bármikor robbanhat.

Összeszorul a szívem a gondolatra, hogy mindez valóság, és a szemem előtt történik. Amióta apa elvált anyától, azt akartam, hogy jöjjön vissza, mert nem tudok apa nélkül élni. Úgy tűnik, Háfiz meg az apjával nem tud élni.
A fiú apja egy játékbaba alakú dologgal a kezében tér vissza. Nem tudom, mi lehet az, csak annyit, hogy Háfiznak nagyon sokat jelenthet, mert azonnal utána kap, holott eddig meg sem mert mozdulni. Az apja a magasba emeli a tárgyat, hogy a fia ne érhesse el. Majd kettétépi, és elhajítja. Háfiz nem nyúl utána többé. Az egyik darab a földön landol a srác lába előtt, a másik fele kirepül Háfiz nyitott ablakán, és egy véletlen, tompa puffanással beszáll egyenesen az enyémen. Felkapom, és magamhoz szorítom. Kellemesen puha anyagból készült. Egy plüssállat, méghozzá egy majom feje, amiből töltelékanyag szivárog.

Háfiz apja ismét kiabálni kezd:
– Légy végre férfi, az Isten szerelmére!
Azzal eltűnik az ablak elől, és nem bukkan fel újra. Azon kapom magam, hogy felállok a párkányra, és egy határozott mozdulattal átlendülök a szomszédéra. Nem tudom, miért, és ez furcsa, mégis úgy érzem, ezt kell tennem.
Hogy tudjak kapaszkodni, a hónom alá szorítom a plüssmajmot, olyan erősen, hogy simán elmenne fojtogatásnak is.
Szerencsére a két ház nagyon közel van egymáshoz, a párkányok erősek, és elég nagyok az ablakok, de így is bizonytalanul fogok talajt, és ahelyett, hogy elegánsan belibbennék az ablakon, egyszerűen beesek, és egy szerencsétlen bukfenc után kiterülve érek földet. Talpra kecmergek. Megfájdul a lábam, de nem törődök vele. Háfiz elé lépek. A szobája teljesen más, mint az enyém. Semmi poszter a falon vagy személyes holmi, ami hobbira utalna. A paplan egyszerű sötétkék, a szekrény barna, az íróasztal átlagos. Túl steril ez a helyiség. Az enyém tele van híres sztárok fotóival, mintás tapétával… és persze az éjjeliszekrényen ott áll apa fényképe.
A fiú tátott szájjal bámul, mintha szellemet látna.

– Azt hiszem, ez a tiéd – nyújtom át neki a plüssmajom fejét.
Vonakodva, de elveszi. Az apja kezének lenyomata még mindig ott vöröslik sápadt arcán.
– Kö… köszönöm – dadogja.
– Amúgy Réka vagyok. – Biztató mosolyt küldök felé, de nem reagál rá. – Te meg Háfiz, ugye?
Bólint, és megigazítja az orrán lecsúszott szemüvegét.
– Szerintem meg tudom csinálni a játékodat – intek a fejemmel a plüssmajom felé.
– Nem játék. Emlék. Anyukámtól.
– Értem. Bocsánat – sütöm le a szemem.
Háfiz haboz egy darabig, aztán nagy nehezen beadja a derekát. A fiú íróasztaláról elveszem a celluxot, és felkapom a földről a plüssállat másik felét. Letépek egy darabot a ragasztóból, aztán még egyet, és megpróbálom összeilleszteni a darabokat. Nagy nehezen sikerül annyi ragasztóval bekötnöm a majmot, hogy ne essen le a feje. Visszaadom Háfiznak.
– Azt akartam mondani, hogy jobb lett, mint újkorában, de talán egy kicsit túlbecsültem a képességeimet – mosolygok rá, de nem viszonozza.
Háfiz meredten bámulja a plüssmajmot, a gyér lámpafényben remeg az ajka. Fehér arcával tökéletes kontrasztot alkot kivörösödött szeme. Sírt. Nagyon sokat. Ettől nekem is sírhatnékom támad.
– Az apád… szóval mindig ilyen? – Megköszörülöm a torkom, és beletúrok a hajamba. Talán nem kellett volna nyíltan rákérdeznem, de tudni akarom. Érdekel, mi mindenen megy keresztül Háfiz, hogy milyen az ő világa.
– Igen – válaszolja, és lesüti a szemét.
– Sajnálom, ami a plüssállatoddal lett – mondom, nem tudom elszakítani a tekintetem a Háfiz arcán lévő pofon nyomáról.
A vállára simítom a tenyerem, csontos teste reszket az érintésem alatt. Azonnal elhúzódik, és védekezően maga elé tartja a kezét, mintha bántani akarnám.
– Most már elmehetsz! – Szinte könyörögve mondja ezt, amitől elszorul a szívem.
– Én csak… – Nem tudom, mit mondjak. Hogy segíteni akarok? Hogy sajnálom őt? Vagy hogy az apja egy szemét?
– Menj már! Még meghall, és visszajön!
Nem akarom Háfizt bajba keverni, és az alapján, amit az apjából láttam, el akarom kerülni a vele való találkozást, a lábam azonban mégsem mozdul. A józan eszem azt kiáltja, tűnjek el, amíg még lehet, a szívem viszont arra kér, maradjak.
– Nem fog visszajönni. Ha mégis, majd elviszem a balhét.
– El kell menned!
Leülök Háfiz ágya szélére, és legnagyobb megdöbbenésemre a fiú mellém telepszik. Felhúzza magához a térdét, és átöleli.
– Csak ennyi maradt nekem anyából – sóhajtja a plüssállat felé bökve a fejével. – Apa nem akarja, hogy rá gondoljak.
– Miért?
– A szüleim elváltak, anyának új családja van. Amíg együtt voltak, minden rendben ment. Apa akkor még szeretett.
Háfiz szemében könnyek csillognak.
Ismerős az érzés. Amíg apa és anya egy pár voltak, a világomban minden rendben ment. A magány viszont tönkreteszi az emberek életét.
– Anya többször felhívott telefonon. Találkozni akar velem, de mindig nemet mondtam. Biztos azt hiszi, utálom. – A kezébe temeti az arcát. – Apa azt mondta, bántani fog, ha igent mondok, mégis megjegyeztem fejből a számát, hátha egyszer… egyszer majd nem leszek ilyen gyáva.
Nem mondom neki, hogy minden rendben lesz, és azt sem, hogy nyugodjon meg. Ezek csak üres szavak, amelyekkel anya nyugtatott engem, amikor apa végleg elment tőlünk. De mindez hazugság.
– Az én apám elment tőlünk – vallom be. Soha senkinek, még a sulis barátnőimnek sem beszéltem erről. Tudták, hogy a szüleim válnak, viszont nem hozták szóba, ahogy én sem. – De ő kedves és gondoskodó. Amikor kicsi voltam, anyáék gyakran elvittek a parkba. Együtt sétáltunk, és van ott egy szuper hinta is meg a kedvenc fagyizóm.
– Mesélj még!
– Anya nem engedi, hogy gyakrabban találkozzak vele, mert idegesíti, ha apa meg az új felesége a közelben vannak. Lehet, hogy neki nem hiányzik, de nekem annál inkább.
Háfiz a homlokát ráncolja.
– És nem szokott kiabálni? Vagy csapkodni?
A fejemet rázom. Nem mindenki olyan.
– Miért hívnak Háfiznak? – kérdezem.
Vállat von.
– Anya adta ezt a nevet. Szerinte különleges. Azt mondta, én is az vagyok.
Bólintok.
– Tényleg különleges.
Elneveti magát. Gyenge, alig hallható nevetése van, de jó hallani.
– Inkább csak furcsa – mondja.
– Mindenki furcsa egy kicsit.
Egy darabig egyikünk sem szól semmit, végül Háfiz töri meg a csendet.
– Miért jöttél át hozzám?
– Nem tudom.
A szemöldöke a homlokáig szalad, a szája elnyílik a csodálkozástól.
– Furcsa vagy. De jó értelemben – teszi hozzá.
Elmosolyodok.
– Nem megmondtam? – kacsintok rá. – A világ tele van furcsaságokkal.
Előveszem a mobilom a nadrágom zsebéből.
Átnyújtom neki a telefont.
– Nem akarod felhívni anyukádat?
Elveszi a mobilt.
– Mit mondhatnék neki?
– Kezdhetnéd mondjuk azzal, hogy mennyire szereted.
Az ajtó felé pillant, ahol korábban az apja kiment.
– Mi lesz, ha megtudja?
Bátorítóan megszorítom a kezét. Puha, csak ne remegne ennyire.
– Ez a mi titkunk marad.
Habozik.
– Nem merem.
– Ha baj lenne, az ablakom nyitva áll.
Úgy tűnik, ez megteszi a hatását. Nagy sokára beüti a számot, és a füléhez teszi a készüléket. Az ablakhoz sétálok. A határt elmosódottnak látom, már nem különül el egymástól Háfiz világa és az enyém. Jobban hasonlítunk egymásra, mint gondoltam. Talán nincs is határ.
Hallom, ahogy a telefon kicseng, bármelyik pillanatban felveheti valaki.
Háfiz elmosolyodik.
– Te is beszélhetnél az anyukáddal. Nem tilthat el apudtól örökké.
– Lehetséges.
Tizenhárom leszek. Elég idős ahhoz, hogy ne legyen szükségem engedélyre, hogy láthassam az apámat. Akár tetszik anyának, akár nem.
Hallom, ahogy Háfiz remegő hangon beleszól a telefonba:
– Anya? Szia!

június 26, 2021 | Szűcs László | Irodalom
MEGOSZTOM

Nánia Hanna: Akik befelé sírnak

Voltak évek, amikor megingathatatlanul hittem felnőtt mivoltomban. S lám, vergődéseim tömkelege a világ felé nem volt más, mint érv, menekülés egy gyermek rettegéseitől. Voltak napok, amikor bújdosnom kellett önnön szitkaimtól, amik valahonnan mélyről törtek fel, megmagyarázhatatlan és érdektelen mivoltukkal, s mindig a fák felé irányultak. Évszakok, amiket a mindennapos nagyvárosi zavartság még tompábbá és tudatlanabbá tett. Ekkor hittem magamat szilárd elhatározottsággal embernek, sőt, talán még inkább felnőttnek.
Emlékeket apám halála óta végképp nem idézek. A nagyváros utcái különben sem engedik az embernek, hogy felismerjen bármi otthon-ízt. Bármiféle profán vagy gyermekded dolgot.
Milyen furcsa, hogy az ember addig tanul felnőni, míg hosszú idő után újra hazaér. Az első otthonba. Az első kitárulkozásba. A legelső emlékbe.

Én gyűlöltem a fákat. A hallgatásukat, a méltóságukat, a tőlem való másságukat. Ez az első és legmeghatározóbb emlékem gyermekkoromból. Meg hogy apám befelé sírt. Nem úgy, mint egy csecsemő, nem úgy, mint egy asszony, nem úgy, mint egy férfi: neki befelé folytak a könnyei.
Apám szeretett mindent, ami én, s anyám voltunk. Mindent, ami a zöldrácsos kapun belül történt, s azt is, ami azon kívül. Mindent, amiben élet volt, de annak a valaminek mégis sikerült egy fél év alatt kiölnie minden szenvedélyt belőle, mindent, ami még az előző életéből megmaradt. A végén már csak ült a napon és bámulta a fákat, mesélt nekem a tisztaságukról, a hűségükről, a szépségükről és nemességükről, amiket szintén gyűlöltem, mert elveszni láttam az apámat. A fákról tanított, de én éreztem: inkább csak azért ült ott, hogy hallgatni tanuljon tőlük, hogy aztán szép lassan ő is egy életre elhallgathasson. Mert egy idő után csak a csendnek adta át magát. Nem láttam rajta, hogy lenne benne egy halvány élni-, vagy tenniakarás. Nem láttam benne a régi önmagát, az apámat, csak kettőnk nézeteltéréseit és kapcsolatunk zivatarait. Anyámnak tizennyolcadik évemben aztán kimondtam végleg az ítéletet fölötte: haragszom az apámra.

Egy hajdani nyári zápor emlékét különös élességgel és féltéssel őrzi az agyam, az udvar statikus színpadán, az ősöreg diófánk körül: Öntudatra szomjazó suhanc voltam még, mérnöki életem harmadik éve után. Ő a kertben ült egy padon. A bőre, akár a pad deszkája, szikár és repedezett, arca merev, szája puha és rezzenéstelen. Untalan a szemével mormolt, s nem lehetett rávenni szinte semmire, amivel napról napra rombolt össze harminc év házasságot és metszett minden szárba szökkent hajtást bennem. Nehezteltem apámra, mert bár elmondása szerint élni tanított ott, a padon, valójában meggyűlöltette a pihenés minden formáját, a hallgatás lehetőségét és a csendet.

A fészerben intéztem néhány ház körüli munkát, mikor irdatlan hangos dörgésre lettem figyelmes. Egyik pillanatról a másikra vált koromfeketévé az ég, s kapott fel mindent, ami az útjába került, a sebes szél. Kirohantam a faajtón, át a hátsó kertbe, kerestem apám körvonalait a zuhogó esőben. Sehol nem találtam a rozzant vállak vonalait, a lábfejek erőtlen nyomait, ősz hajának színét. Ordítottam, mint egy gyermek, fejszével a kezemben, amit hirtelen felindulásomban a markom magával vonzott a fészerből. Reccsenéseket hallottam két dörgés között, csavarodás hangjait: az ősöreg diófánk két méteres kilengésekkel táncolta körül a boltozatot a ház mellett. Még mindig apámat kerestem. Futottam a padhoz, amit a szél feldöntött, tudtam, hogy ilyen hirtelenséggel nem érhetett be a házba az öreg, s hogy itt kell lennie valahol, bárhol lehet, mindegy hol, csak épségben találjam meg. Összemosódott minden a zuhatagtól, ami hullott rám az égből, villámlások között pillantottam meg egy szempárt a fa mellett, aminek villanása egészen a csontomig hasított. Futottam a diófa felé, őrültként ordibálva apám nevét, s fél méterre a széllel táncoló fától álltam meg. Apám a fa alatt állt. Állt és mozgatott mindent. Legalábbis így hatottak mozdulatai, amivel a fa lengéseit utánozta. Ordítottam, hogy jöjjön be, mert kidől a fa és agyon fogja ütni, de ő csak állt a mindenség középpontjában és rázta a fejét: Nem, nem megy. Itt marad. Odaszaladtam, könyörögtem neki, rángattam, hogy jöjjön, de ezúttal nem kaptam választ. Jobbról hatalmas reccsenéssel és robajjal zuhant le egy ág a földre, s törött apró darabokra a szemem előtt. Rángattam apámat, fenyegettem, ordítottam, hogy ha nem jön be, én esküszöm neki, hogy azonnal kivágom és megcsonkítom ezt az átkozott fát, soha többé nem látja, elégetem, hamuvá lesz. Az égre és minden földi dologra megesküdtem neki, hogy kivágom a fáját, ha nem jön velem rögtön. Apám rázta a fejét és intette, hogy menjek el. Az eső elállt, de a szél egyre erősödött. Taszított a ház felé, nehezek voltak a lépteim és fejem vérvörös az idegességtől. Fogtam a fejszémet és ordítások közepette csapkodni kezdtem a diófa törzsét, mint valami börtönrácsot az ártatlanul bezárt rab ökleivel, ütöttem, hogy szakadjon ketté, hogy nyelje el a föld, hogy tűnjön el ez az óriás és üvöltöttem apámnak, hogy azonnal menjen be, vagy teljesen kivágom egyetlen szerelmét, aminek évek óta hódol. Észre sem vettem, amikor apám a fejsze elé ugrott, csak mikor a lábából felspriccoló vér a számon csorgott végig. Elállt a szél. El az eső. El a vihar. Ott állt az apám. Vérzett. Ömlöttek a könnyei, végig az arcán. Nem a fizikai fájdalomtól. Nem. Valami más miatt. Az ismeretlen sós folyadék, amivel olyan régen nem érintkezett kívülről a bőr, felszakította a pólusok feszességét, s visszafordíthatatlan mennyiségben patakzott keresztül a ráncokon. Halk kopogással estek a cseppek a két elernyedt végtagból kizuhanó fejszére, s a zuhanás peremén, mintha egy pillanatra megdermedni látszódtak volna a kimondásra ítélt szavak, aztán egy jégvirág szelídségével robbantak szét belülről, s hulltak vissza a gyomorba, a belekbe, a szívbe. Apám sírt. Igazán sírt. S én álltam, mint egy lépéseiben először földre zuhanó gyermek, de bármennyire akarta a test, nem tudtam mozdulni. Zuhantak a könnyeim a torkomon befelé, éreztem, ahogy összemosódnak a torkomban az ordításaimmal, nyeltem, egyre nyeltem a cseppeket. Apám a fának támaszkodva állt, ujjaival végigsimította a megcsonkított törzset. Rám nézett, és összecsuklott. Anyám ekkor rohant ki sikoltozások közt a kertbe. Évekig nem mentem haza ezután.

Apámat akkor nem öltem meg. A rák vitte el. Anyám korábban meghalt. A temetésén tudtam először apám arcába nézni.

Csak évekkel később, ahogy a jelentős dolgok általában szoktak, tudatosult bennem, hogy akkor és ott, a fa lombjai alatt, a fa alatt, amit fél életemben gyűlöltem s ahol majdnem gyilkossá váltam, sírtam életemben először befelé. Pontosan úgy, ahogyan Ő.

Meg kellett öregednem egészen, míg végre megértettem, apám életében hogyan is hallgatott és hogy aznap mely szavait törtem össze. Nézd, – mondta később apám visszaidézett pillantása – én ezt hagyom rád örökségül. A lélek elhallgatásának értelmét. Hallod, s fogsz rá emlékezni, hogyan zúgja vissza ezer idegen ág egy élet kitárulkozását és szörnyű fájdalmait, minden titkával együtt, egyetlen, kívánt és szeretett gyermekem, aki futni akartál önmagad és az élet elől, s aki vak voltál mindenre, ami Élet? Megérted, hogy a szavaidnak érlelődniük kell kimondattatásuk előtt, s hogy a csend az úr lényed fölött? Érted, hogy miért vagy itt? S hogy mit akarok neked oly sok ideje elmondani?

Három éve ültettem egy diófát a város szélére. Minden nyáron egyszer kimegyek hozzá és elgondolom, csak úgy magamban: mindig haragudtam apámra. Egész életemben élni akart.

június 25, 2021 | Szűcs László | Irodalom
MEGOSZTOM

Marton Máté: Szokásos jelenet

Fáradtan fordultak el a betűk a táblán, „15 perc késés, változás esetén értesítjük önöket”, ez állt a fővárosba tartó busszal egy sorban, a bejelentésre mérges sóhajtások és pár halk káromkodás lepte be az állomás dunsztos, alig szellőző helyiségét. Fél egy volt, bár a hatalmas, 80-as éveket visszasíró lógó órán öt és negyed hat közt akadtak meg a mutatók félúton, nagyjából olyan négy éve, azóta nem használták másra, csak ha hirtelen el kellett nyomni a csikket, amikor nagy ritkán a takarítónő rászólt valamelyik bátor vállalkozóra, akinek nehezére esett volna pár lépést megtenni és kint rágyújtani. Ritka alkalom volt, hisz jó, ha hetente kétszer erre járt az idős nő, olyankor is alig látszott ki a feladatokból és az évek megtanították rá, a bajt nem kell keresni, de hát az ember néha vállalkozó kedvű, és néha még ilyen korban is. Ő már csak egy tartozékká vált a régi állomáson, egy letűnt kor túlélőjévé, aki néha keménykezűnek akart tűnni, hogy lássák, igenis van még hangja, de a háta mögött meg már csak legyintéseket és vigyorgást kapott, lehet tisztában is volt vele, lehet így sem érdekelte. „Ákos, van egy százasod?” Semmi válasz nem érkezett, így az őszes hajú férfi tovább ácsorgott az öreg, kopott mintájú kávégép előtt, ami korábban egy fiatal nőt ábrázolt, amint mosolyogva belekortyol fekete italába, mára csak pár folt maradt meg belőle, de így legalább jobban tükrözte az élményt, amit egy-egy ital adott. – Hallod fiam? A férfi még most is várt pár másodpercet, bár már hangsúlyából érezni lehetett, kezdi elveszteni türelmét, és éppen ezért meg is fordult, hogy megtudja, miért nem kap választ egyszerű kérdésére. Ahogy simatalpú bőrcipőjében mozdult egyet a piszkos gumipadlón, furcsa hangot hallatott, eléggé nevetségeset, amitől úgy érezte, csökkent is kicsit felgyülemlett dühe, aztán zavartan körbenézett és látta, hogy senki sem nézett irányába és rögtön visszatért. Összeráncolt szemöldökkel nézett az egyik sor kényelmetlen szék felé, amik valamilyen olcsó fémből készülhettek és pont jók voltak arra, hogy az embert hosszútávon inkább ácsorgásra motiválják, ők azonban nemrég érkeztek csak, így a padon ülő, huszonéves srác még nem érzett késztetést arra, hogy felálljon. Egyik fülébe fülhallgatót szúrt, ám hosszú, fekete fürtjei teljesen eltakarták azt, így csak a kilógó zsinórról lehetett megállapítani, mi lehet ott. Egyszer csak a szorosan a padló igénytelen mintáit és undorító foltjait vizsgáló szemeivel felnézett és tekintete találkozott a szigorú szemekkel, amik egyenesen rá meredtek. Meglepetten nézett vissza és kivette a fülhallgatót füléből. – Igen? Feltette a kérdést, bár rögtön átfutott gondolatain, hogy ez talán nem a legjobb döntés volt, okosabb lett volna egy merész következtetés, legfeljebb félremegy, de ott legalább meglett volna a lehetőség, hogy elkerülje a várható letolást. – Gyere ide. Egy pillanatra sem szórakozott inkább, ne rontsa azt, ami már amúgy se jó, felpattant és a tőle kicsit alacsonyabb férfi mellé állt. – Bocs, mit kérdeztél, nem hallottam. A srác halkabban szólalt meg, mint amilyen hangon őt idehívták, viszonylag csendes volt a váró, már a nyikorgó padlót meg a kétfajta zenét leszámítva, amiből az egyik helyi rádió kívánságpercei voltak, a másik meg az egyik sarokban ülő, 14 éves forma gyerek telefonjából bömbölt, talán gengszterrap lehetett, de a rosszabbik fajta, valahogy mégsem szólt neki senki, ő meg valószínű nem tervezte lehalkítani. – Láttam, megint nagyon el vagy foglalva. Azt kérdeztem, van-e százasod, kártyám van csak, ez meg csak érméket fogad el. Közben rámutatott a gépre, ami, mintha maga is megérezte volna kissé a feszültséget és elkezdett furcsán búgni, a monoton zaj tökéletesen beillett az állomás hangjai közé, ezt se vette észre senki. – Fú, bocsi apa, semmi apróm nincs, az előbb odaadtam kint annak a fickónak százötvenet, az volt minden. A férfi kinézett az állomás egyik mosatlan, poros ablakán, ami a beszűrődő erős napfényt narancssárgásra színezte, úgy tűnt bentről, mintha már menne le a Nap, valójában azonban épp ereje teljét fitogtatta és izzasztott minden várakozót, akit csak tudott. Az egyik ablaknak támaszkodva ült a forró járólapokon egy szakadt férfi, az apa még belépéskor vetett rá egy pillantást, úgy nézett ki, mint aki egyszerre negyven és hetven éves. Rögtön el is könyvelte valami utcai narkósnak, aki, ha itt letölti a „műszakját” elmegy a kinyújtott tenyerével valahova máshova a városba, hátha ott még nem ismerik, és nem ismerik a múltját, azt a múltat, amibe ő sose egyezett bele. Már akkor megemlítette a fiának, hogy hallja, ahogy motyog, csak valami drogos lehet, ha még beszélni sem tud, Ákos pedig csak annyit mondott rá, hogy szerinte bárki motyogni kezdene, ha soha nem hallgatná végig senki, amit mondani szeretne. – Milyen jó, hogy annyi pénzed van, hogy büdös csövesekre is tudsz költeni, bár én élnék ilyen jól. Erre a mondatra a fiú rögtön felkapta a fejét, bár hiába volt hangos, az állomás továbbra is sodródott a zajos zavarodottságban, amiben mindenki csak a csendet igyekezett kiszűrni magának, és ha már azt megtalálta, inkább nem akart belőle kizökkenni, elvégre az ember nem szívesen hagyja hátra azt, amije van. – Megint kezded? A fiú szemein forgatott egyet, aztán egyenesen apjáéiba nézett, de érezte, hogy nem igazán akarja ezt sem sokáig csinálni, a táblára pillantott, hogy megnézze a menetrendet, hátha változott valami, de továbbra is ott virított kopottan és megfáradtan a felirat, a tizenöt perc pedig még nem telt le. – Igen, kezdem, most mit csinálsz, apád már csak ilyen. Te meg csövesekre költöd a pénzét, te meg akkor gondolom csak ilyen vagy. Valami választ várt volna, bár igazából ő sem volt benne biztos, hogy milyet, mindenesetre semmilyet sem kapott, a fiú egy pillanatra ismét ránézett és csalódottan ingatta fejét, egy pillanatra leállt az ordító gengszterrap, amire mindenki felfigyelt, végre tisztán lehetett hallani a rádiót, ami éppen egy 86-os nyári slágert játszott. Aki választotta, egy komplett történetet mondott volna róla, ha a rádiósok nem állítják le fél percnél, hogy sajnos letelt az idő és nekik bele kell férniük a műsortervbe, vagy valami ilyesmi. Erre senki sem figyelt, pont, ahogy aztán a zenére sem az után, hogy ismét két, párhuzamosan játszott szám versengett a hallgatóságért, a sarokban ülő fiú csak épp egy telefonhívást nyomott ki, anyja kereste, mert nem tudta hol lehet ennyi ideje, hiába mondta, hogy a barátaival fog találkozni. Ákos dühösen nyitott ajtót, majd vágta be erőből maga mögött, még mindig volt tíz perce indulásig, de nem volt hajlandó hallgatni, ahogy apja kioktatja, akkor inkább választotta a vad hőséget odakint. Ledobta a földre méretes táskáját, pont oda, ahol az állomás apró teteje egy, szinte szánalmasan kicsi árnyékot tartott, de ez sem érdekelte, ebben a pillanatban csak nem akart bent lenni és nem akarta folytatni azt a beszélgetést, amit apja annyiszor elkezdetett már vele, az utolsó szó joga pedig már a kezdetkor ki volt osztva. Annyira megszokta már ezt, hogy dühe sokkal inkább volt betudható annak, hogy ezt a megszokás számára is nyilvánvaló volt, félt és nem akart így állni az élethez, mégis ezt tette. Táskájára ült a forróságtól nevetséges védelmet nyújtó menedékében és alig várta, hogy végre beguruljon az a kék-fekete busz, rajta a rozsdás, 12-es számmal, amivel lassan két éve heti szinten utazott a fővárosba. Egyetemista volt, vasárnaptól péntekig mérte a szabadságot, amikor az letelt, akkor jött haza és egyszerűen csak túlélt. Volt már egy barátnője is, de egy szót sem mondott róla még otthon, az, hogy esetleg bemutassa, meg sem fordult fejében, pedig ekkor már közeledtek ötödik hónapfordulójukhoz. A táskán ülve bepillantott a helyiségbe, céltalanul pásztázott szemeivel, legalábbis ezt akarta elhitetni magával, közben meg apját kereste, kicsit csodálkozott, hogy még nem jött ki hozzá, úgy tűnt, a szokás hatalma most elmarad. Elég gyorsan rájött, nincs akkora szerencséje, amekkorában reménykedett, hallotta, ahogy nyílik az ajtó és arra fordított fejével rögtön észre is vette a felé közelgő férfit, akiről tudta, sokkal nyugodtabb már, még ha arca nem is ezt tükrözte. Sóhajtott egyet és először inkább arra se nézett, lehajtott fejjel futtatta szemeit a hullámzó beton repedésein. Figyelte hogyan küzd az árnyék a hódító forrósággal, hogy aprócska területét el ne veszítse, aztán belógott egy méretes árnyék a csatatérre és véget is vetett az egésznek, Ákos vacillált, de felnézett, érezte, mondani kéne valamit. Nincs baja a csenddel, csak érezze magát biztonságban, amíg nincs ott, addig pedig beszélni kell. – Kezelhetnél végre felnőttként. Az idősebb férfi csak bólintott egyet, aztán ő is megszólalt. – Végig is hallgathatnál néha, lelépés nélkül. Ő is bólintott, majd felállt a táskájáról és a benti órára pillantott. Amint meglátta, hogy érkezik is be a busz, már nem is igazán számított mennyi idő van még hátra, vállára vette a táskát, úgy állt ki a napra, közben együtt hallgatott apjával. – Megnézted azt a pólót, amit mondtam? A fiú bólogatott. – Igen, fel is próbáltam, de nem tettem el, nem annyira az én stílusom. – Mindegy, legfeljebb valamire jó lesz otthon. Az apa kicsit talán meglepődött, de annyira nem érdekelte az egész és kezét nyújtotta fiának, aki kezet is fogott vele, ami azonban nem tartott túl sokáig. – Jó utat, majd kérlek, írj anyádnak, ha megérkeztél, legutóbb is elfelejtetted, aztán tudod milyen, lement a szokásos jelenet. A fiú mosolygott egyet és elköszönt, indult is volna tovább, de apja még utána szólt. – Haza fogsz érni péntekre? Vállat vont és azt mondta, majd meglátja, aztán még egyszer elköszönt és elindult a buszhoz, vállán az öreg táskával, amit előtte apja hordott magával egyetemre, nem igazán tudta, miért nem cseréli le, valamiért megfogta és hiába kellett már sokadszorra megjavíttatnia, nem akart újat, túlzottan megszokta már. Mikor már a buszon ült, még intett egyet nem messze ácsorgó apjának, mielőtt berakta volna fülhallgatóit. A férfi ezután besétált az állomásra és indulás előtt vett még magának egy kávét, amit aztán két százassal fizetett ki.

június 23, 2021 | Covaciu Norbert | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Menyegző

 Tudom, minden, bármily komor kiváltság csodaszámba megy,
 s kiváltképp ez, hogy részt vehetek e virrasztáson,
 körülülve őt, aki mit sem tud erről: a halottat,
 hogy elkísérjük és vigyázzuk halála első éjszakáján
 (J. L. Borges: Egy átvirrasztott éjszaka délen)
  

A szürke tekintetű férfi délről jött. A folyó mentén haladt felfelé, már besötétedett, mikor elérte a falut. Hazája a messzi hegyek völgyeinek egyik települése, az, amelyikben még beszélik az ősi nyelvet, amelyikben váltólázjárvány tört ki. Senki sem látta bemenni a faluba. A szürke tekintetű az egyik elhagyatott pajtában húzta meg magát éjszakára. Azt gondolta, másnap továbbindul. Fekete bőrére a Nap már délben rápirította az izzadságcseppeket, meztelen felsőtestén a valaha fehér kevert szálú gyapjú vékony sávban haladt bal vállától a dereka jobb oldalához, ahol kiszélesedett és eltakarta lágyékát. Bordái jól mutatták éhségét. Saruja elkopott. Őszes szakálla megnőtt. Kimerülten heveredett le az elhasznált szalmára, amelyet tavaly ilyentájt még tehenek patái tapostak.

Egy piros szárnyú aprócska madár énekére ébredt. Álmos szemmel, de a népére jellemző fürgeséggel kelt fel fekvőhelyéről. Magasan állt már a Nap, melege rég behatolt az elhagyatott faépítmény gerendái alá. Néhány szem datolya és egy korsó víz jelezte csupán, hogy a helyiek meglesték az álmát.

Miután magához vette az étket és megitta a vizet, hangokat hallott közeledni. Énekhangok voltak. A falu lakói ünnepet ültek. Díszes ruhákba öltöztek, felvonultak a falu főutcájának számító poros, széles úton. Hat erős, kifestett arcú férfi, kiknek testét fehér, bő ruha takarta nyakuktól a bokájukig, vállaikon egy bambuszplatón fiatal nőt cipelt. A nő hanyatt feküdt a bambuszágyon, szemeit becsukva tartotta, kezeit a melle alatt összekulcsolta. Arcát kifestették, testét illatos krémekkel vonták be. A bambuszágyat a hat ember a felvonuló tömeg közepe táján vitte. Előttük és utánuk éneklő és táncoló férfiak és nők sokasága lassan haladt. A szürke tekintetűnek új volt ez az ünnep. Mosolygó emberek hívogató jelzésekkel próbálták a tömegbe csábítani. Kezdetben ellenállt. A küldetésére gondolt, a népének tett ígéretére, de egy csinos nő, aki emlékeztette az ő falujából egy nőre, megfogta a karját és a sodró embertömegbe húzta. Kezdetben erőtlenül szeretett volna kikecmeregni az emberáradatból, néhány pillanat múlva viszont átragadt rá a helyiek féktelen jókedve, együtt táncolt a falu lakóival és énekelte a fülének idegenül hangzó dallamokat. A férfiak hosszúkás, ibrikszerű edényekből kínálgatták egymást a tánc közben, nem egyszer a szürke tekintetűt is, aki a helyiek vendégszeretetében bízva nagyokat kortyolt az edényből. Az italnak nyálkás mézíze volt, kis idő múlva vette csak észre, hogy kábító hatása van, mint falujában annak a fának a zöld leveléből készült ital, amit a népe ősidők óta gyógyításra használ. A nők szárított datolyával és fügével kínálgatták a mámoros férfiakat és egymást.

(tovább…)
június 22, 2021 | Szűcs László | Irodalom
MEGOSZTOM

Sólyom Bíró Orsolya: Leánygyermek nem gyermek

Gabi vagyok, nyolc és fél éves. Tegnap egy kedves néninél voltunk a városban, aki kakaószürcsölgetés közben azt mondta, hogy jót tenne nekem, ha mesélnék ennek a macskás füzetnek az életemről és majd megmutatnám neki. Igazából picit zavarban vagyok, még soha nem mondtam el senkinek, hogy hogyan élünk, de megpróbálok most jó munkát végezni, hogy te, Füzet macska, és a kedves néni gazdád büszkék legyetek rám. Eléggé jó érzés lenne, ha valaki büszke lenne most rám.

Az életem a városi kórházban kezdődött, majd édesapa hazahozott minket a faluba, ahol van egy nagy háza, amit egy mindenféle állat által lakott, csengő-bongó udvar ölel körbe. Nem emlékszem sok mindenre a babakoromból, de egyszer, mikor édesapa a mezőn volt, anya elmesélte, hogy születésem után milyen boldog heteket töltöttünk csak mi kettesben, hiszen édesapa sokáig nem jött haza, mert nagytatánál lakott. Nagymama már nagyon rég meghalt, amit sajnálok, hiszen azt hiszem, miatta vagyunk olyanok, amilyenek. Édesapát régen gyakran kérleltem, hogy meséljen róla, de csak egyetlen történetet mondott el újra és újra, minden alkalommal. A nagymamának igazi ünnepnap volt az, amikor ősszel kiválasztott egy napsütéses, lusta délutánt, hogy az általa ültetett, gondozott és szeretett fa alatt édesapával ketten kutassanak diók után a sűrű levélszőnyegen. Emiatt a történet miatt a dióról, a diós lepényről, pitéről és kalácsról, amiket sajnos anya nem szeret sütni, mindig nagymama jut eszembe, akit úgy képzelek el, mint a napot meg az esőt, aki gondoskodik arról, hogy a puha, zöld burkokból igazi kemény dió váljék, és úgy gondolom, hogy édesapa esetében túl jó munkát is végzett. Igazából nem panaszkodhatok édesapára, jó volt hozzám mindig, de anya szerint a vastag csonthéján nem hatoltak át nagytatán kívül senkinek a szavai, még a ,,mai világéi” sem. Nem pontosan értettem, miért mondta ezt anya, csak annyi biztos, hogy édesapa beleszólt abba, hogy mit vegyek fel, hogyan vágjuk a hajam, és mikor születésnapomra egy piros masnit kaptam anyától, kicsavarta a kezemből, majd ketten csúnyán összevesztek. Pedig milyen szépen nézett volna ki az a kedvenc nyulamon!

Kemény dió. Ezt anya mondogatta Laura néninek, aki régen nagytata szomszédjában lakott, amikor ő a nevelésemről kérdezett, én pedig csendben megharagudtam rá ezért a kijelentésért, és nem is éreztem úgy, hogy igaza lenne. Soha nem loptam a napot, nem kocsiztam, babáztam, vagy kardoztam mint a szomszédok, hiszen sok lehetőségem volt édesapámmal időt tölteni. Már négyéves korom óta minden télen együtt vágtunk fát, tavasszal kivitt magával a pityókaföldre, nyáron mezőre mentünk, ősszel pedig a káposztásban volt sok a munka. Szerettem ott lenni, dolgozni, nézni a friss földet, füvet, bogarakat és szerettem azt is, mikor ilyenkor édesapa büszkén nézett rám és azt mondogatta, hogy ,,Hát mégis van egy gyermekem!”. Néha nagytata is velünk volt, olyankor pedig édesapa azt mondogatta, hogy dolgozzak kétszer olyan ügyesen mint máskor, én pedig meg is tettem, ami csak telt tőlem. Anyával más volt a helyzet:ha jól emlékszem, csak egyszer kérte, hogy segítsek neki az ebéddel, de ez sem valósulhatott meg, mert édesapa akkor is megharagudott rá, hogy miért akar engem fölösleges munkával fárasztani. Azon az estén én és anya sétálni mentünk, majd kikötöttünk a nagytata udvara mellett húzódó utcában, ahol megálltunk, és a nagymama fáján szunnyadó, ökölnyi diókat néztük. Nem beszéltünk, anya csak sóhajtozott.

Az óvoda hamar eltelt, sokat aludtunk és versengtünk, hogy kinek hány cicája van, ki hány tojást szedett össze aznap reggel, vagy éppen olyan titkokat súgtunk egymásnak, hogy mikor csentük el a szüleink telefonját és milyen játékkal játszottunk rajta, amikor azt hittük, hogy nem látnak minket. Az egyik kislány ilyenkor mindig inkább rajzolt, mert nem értett minket: ő eddig egy nagyobb faluban lakott, ahol két iskola és öt bolt is volt, az anyukája pedig ajándékozott a hatodik szülinapjára egy nagy telefont, amin akkor játszott, amikor csak akart. Ritkán dicsekedett ezzel, de mi akkor sem voltunk irigyek rá, mert az óvó néni elmondta nekünk, hogy Krisztának az apukája a másik faluban maradt, mi pedig nem akartuk elképzelni, hogy milyen lehet az ilyen.

Aztán hétéves lettem, édesapa elvitt minket a városba, ahol választottunk együtt sok füzetet és egy focistás tolltartót, miközben anya a másik boltból kiérkezve egy piros táskát nyomott a kezembe. Amikor már a pityókát kiszedtük a földből, elindultam ezekkel iskolába. Lelkesen ültem be az első padba, csak az nem tetszett, hogy sok volt az új gyerek az óvodához képest. Lett sok Kriszta-szerű lány, akikhez csak egyszer mentem oda, akkor sem akartak beszélni velem. Kinevettek, a hátamnál pedig szánakozva néztek rám. Aztán megismerkedtem az új fiúkkal is egy focimeccs közben, akik elismerően füttyentettek, miután rúgtam öt gólt. Mondták nekem, hogy egyik Mátyás, másik Kristóf, harmadik pedig Endre, én pedig mondtam nekik, hogy Gabi vagyok. Nem csűrtük-csavartuk ezután a szavakat, fontosabb volt az, hogy játszunk még egyet, de akkor sem állhatott a labda és a kapu közé senki, ha én közeledtem vele. Ekkor már nem féltem az iskolától, hiszen egy igazi elsős voltam, akinek elkezdődött a focista karrierje, és már első nap voltak új barátai. Kívánhat ennél többet az ember?

Néhány hónapra rá megkaptam a választ, ami igenlő volt, hiszen anya egy őszinte mosollyal fogadott, ekkor pedig már tudtam, hogy valami ritka jó dolog kellett történjen. Azt mondta, hogy a hasában ott van az új testvérkém, akivel nagyon fogjuk szeretni egymást. Ebben én egy percig sem kételkedtem, és nem tudtam eldönteni, hogy melyiket vártam jobban: azt, hogy elmondjam a fiúknak, hogy micsoda ajándékot kapok karácsonyra, vagy azt, hogy majd a kis Andrást focizni tanítsam. Később aztán kiderült, hogy a gyerek nem lesz kész karácsonyig, sőt, anya azt is elmondta, hogy még legalább két év van addig, amíg a baba futni tanul, szóval abban a pillanatban, az este sötétje alatt belém surrant a csalódottság érzése, ami az idő múlásával egyre jobban növekedett bennem. Először azt vettem észre, hogy édesapa nem vitt többet engem sehova, nem dolgoztunk már az udvaron együtt és többet kezdett beszélni az új gyerekről, mint rólam, sőt, még nagytata is meglátogatott minket, pedig eddig soha nem volt nálunk. Végül egész éjjel maradt, mert sokat ittak a születendő kisfiú egészségére, de hiába volt nálunk olyan sokáig, engem észre sem akart venni, sőt, még akkor sem dicsért meg, mikor bemutattam neki azt, hogy milyen jól tudok focizni. Csúnya ezt így bevallani, de akkor is elszomorodtam, mikor észrevettem, hogy anya többet mosolygott, mint életem során bármikor, és mikor megkérdeztem, hogy mitől olyan boldog, akkor azt hajtogatta, hogy ezentúl minden rendben lesz. Ez a mondat minden este a fejembe fészkelte magát, és bármennyit gondolkodtam rajta, nem értettem, hogy anya mire gondolhat. Hiszen én boldog voltam, édesapa boldog volt, anya pedig ,,ügyesen vezette a háztartást”. Szerintem ez egy nagy dicséret volt édesapától, szóval végképp értetlenül álltam a kijelentés előtt. Egyszer azt álmodtam, hogy a kis András átváltozott egy fehér dobozzá, amiben valamiféle csoda ragasztó volt, és ezzel anya beragasztotta azt a lyukat, amit valami rejtélyes egér rágott eddig minden nap a szívében.

Már a nárcisz virágzott, amikor megkaptuk a tavaszi vakációt. Boldogan léptem be a házba, még az utolsó csengetés a fülemben énekelte víg dallamát, de ez hamar dühös szólammá alakult át, amikor észrevettem, hogy egyedül vagyok. Ideges voltam, mert abban reménykedtem, hogy anya még a délutáni focizás előtt le tudja vágni a hajamat, majd ez az érzés pánikká alakult a szüleim megérkezésének pillanatában. Anya könnyeit törölgetve lépett be, édesapa pedig felkapott egy üveg szilvapálinkát és újra elment otthonról. Nem értettem, mi a baj, anya hasa még mindig domború volt, tehát biztos voltam benne, hogy a kis András ott van. De aztán eszembe jutott az is, hogy mi van akkor, ha beteg? Anya ekkorra abbahagyta a sírást, csendben bámult maga elé, szóval odaálltam elé, és megkérdeztem:

– Mi baja van Andrásnak?

– Tudod, drágám… Kiderült, hogy Andrea lesz.

Ekkor pedig újra eleredtek a könnyek, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy az Egér újra megjelent, a csodaragasztó pedig kifolyt a lyukból.

Édesapa aznap este nem jött haza, sőt, a következőn sem. A harmadik napon felbukkant, amíg én aludtam, és anyával elmentek a városba, hogy elkezdjenek válni, aztán anya összecsomagolt, édesapa adott neki egy nagy borítékot, anya pedig felkereste Laura nénit, aki a városban lakott, szóval mi is oda mentünk. Reméltem, hogy a változások miatt én nem leszek olyan nagyképű, mint Kriszta, de igazából voltak ennél nagyobb félelmeim és szomorúságaim is. Nekem nagyon hiányzott édesapa, hiszen elbúcsúzni sem tudtam tőle, sőt, azt sem értettem, hogy miért haragudott meg ennyire rám, anyára és Andreára. Hiányzott az ágyam, a kispárna, a sok cica, nyuszi, csibe, a focicsapatom és a széles mezők is. A városban minden nagyon nagy volt, hangos és büdös. Még Laura néni is nagyobbnak, hangosabbnak és büdösebbnek tűnt, mint mikor elköltözött, de ezt persze nem mondtam neki, mert ő intézte el, hogy az iskolába csak szeptemberbe kelljen visszamenjek. Ő is tanító néni volt, így minden délután foglalkozott velem, sőt, lassan össze is barátkoztunk. Bebizonyítottam neki, hogy nem is vagyok olyan kemény dió, mint ahogyan anya egyszer mondta neki, a csalódottságból nőtt páncélom pedig szépen repedezett.

Nyár elején megszületett Andrea, aki csodálatos baba, sokat simogatom a kopasz kis fejét, hiszen amikor rám mosolyog, én is éreztem, hogy az a bizonyos ragasztó a legtöbb szívben mégis működik, csak édesapa nem akarta kipróbálni. Nem látogatta meg Andreát, sem minket, ami miatt gyakran szomorkodom, és tudom, hogy anya is. Múlt héten viszont a postaládában két boríték is volt otthonról, az enyém pedig tartalmazta azt a régi piros masnit is egy levél mellett.

Kezd már elfáradni a kezem, szóval a történetemet mára befejezem, és remélem nem haragszol meg rám ezért Füzet, mert te vagy az egyetlen macskám itt, és kicsit otthonra emlékeztetsz. Emellett remélem, hogy én, mint új gazdád, kezdek neked fontos lenni. Mostanában nagyon jó érzés, ha valakinek fontos vagyok.

Végezetül beragasztom a levelemet, anya úgyis szét akarta tépni. Azt hiszem, végre nem fél kimutatni azt, hogy dühös, ez pedig jól áll neki. Biztos vagyok benne, hogy nagyot tudna rúgni a labdába olyankor, majdnem akkorát, mint amekkorát én szoktam.

Kedves Gabi!

Sajnálom, hogy nem tudtam igazi édesapád lenni. Sajnálom, hogy elhagytalak titeket. Ne haragudj rám nagyon, egyszerűen csak belőled egy igazi gyermeket szerettem volna nevelni, majd beláttam, hogy ezt igazából csak egy második próbálkozással érhetem el. Végül azzal sem sikerült. Nem bírtuk el nagytatával ezt a csalódást.

Legyél jó nővére Andreának.
Apád.

június 20, 2021 | Szűcs László | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Hajdu Gréta: Novemberi szerelem

Szeptember:

A szobában mindenhol rendetlenség honolt. De nem úgy, mint amikor a tárgyak tehetetlenségükben szanaszét hevernek, hanem vártak. A dobozokból két tárgy már elnyerte végleges helyét a meztelen falakon. A nagy ezüstkeretes tükör, és fölötte az óra. Ez nem tikk-takkolt, csak állt déli tizenkettő előtt öt perccel mozdulatlanságba dermedve, mint úrnője. Az asszony most leemelte tekintetét az óráról, és saját arcképét kezdte fürkészni alatta a tükörben. Szépnek, melegnek és pirosnak érezte magát. A haja szándékos rendezetlenségben az arca körül. Elégedetten csettintett és felkelt a tükör elől. Ekkor hirtelen motozás, kulcscsörgés hallatszott a bejárati ajtó túloldaláról. Azonnal odaröppent és kinyitotta az ajtót férje előtt. A férfi meglepett mosollyal belépett és melegen végignézett a feleségén. Az óra újra tikk-takkolni kezdett és igyekezett behozni lemaradását. A férfi és a nő semmit nem csináltak, csak álltak ott mozdulatlanul, mint körülöttük a sok teli doboz, és egymást nézték. Mégis, valami olyan titokzatos boldogság volt ebben a pillanatban, ha valaki látta volna őket zavarba jött volna mellettük és elkapta volna tekintetét.

Október:

Mi volt a munkában? – kérdezte a nő. A férfi nem felelt. Állatbiológusként alig vitte valamire, s most azon dolgozott, hogy tanulmányával hírnevet szerezzen magának. Hát csak gépelt. A nő leült a tükör elé és szemügyre vette az arcát. Haloványabb volt, a haja loknikban lógott alá és mikor saját szemébe nézett, elfintorodott. Fogta a kis körömollóját és óvatosan a szeme sarkához igazította. Aztán az olló élét finoman a bőr alá csúsztatta és felfelé egy csinos vonalat kanyarintott. Mikor végzett, kritikus szemmel nézegette a végeredményt. Határozottan nagyobbnak, mandulavágásúnak hatott a szeme. Letörölte a vért. Mikor végzett, meghúzogatta férje ingét és megkérdezte: – Mit gondolsz? A férfi ráemelte tekintetét a feleségére, de a szemében volt valami eddig nem megszokott közöny, amitől a nő megrémült. Mintha két élettelen, keményen fénylő drágakövet bámulna. – Nem látok semmi változást, – mondta a férj, majd ingujjára sandított. Az véres volt, ahol a nő megfogta. – Ezt kimosnád, drágám? – kérdezte olyan furcsa, tétova mosollyal és visszafordult a tanulmányához.

November:

A nő az órára pillantott. Az éjjel tizenkettő előtt öt perccel megállt. A nő felkelt férje mellől az ágyból, mert hirtelen rosszullét fogta el. Úgy érezte, hogy minden oldalról nyomja egy furcsa ködszürke veszedelem, amiről semmit nem sejt, és ami ellen semmit nem tehet. Kétrét görnyedve, öklendezve fogta a hasát és eltámolygott a fürdőszobáig. Ott leroskadt a WC elé és engedett a szörnyű hányingernek. Vágyott már a megkönnyebbülésre. Érezte, hogy torkán keresztül kijön, ami bántja belülről és eszi. Mikor kiadta magából, letörölte a száját és belebámult a WC-be. Az iszonyattól torkára forrt a sikoly. A WC-ben és a padlón elterülve ugyanis sok ezer, minden féle-fajta lepke és pillangó feküdt. Mind halottak. Azután érezte, hogy valami még kaparja a torkát. Gyorsan öklendezni kezdett és a szájából egy pillangó repült ki. Kecsesen, hatalmas gyönyörű kék szárnyait nyitogatva a mosdókagyló szélére szállt. A nőn hirtelen rettegés lett úrrá. Szaladt, feltépte a hálószobaajtót és felrázta férjét. Egy szót sem tudott kinyögni. Felrángatta az értetlenkedő ijedt férfit és a fürdőszobába vezette. Amikor a férfi megpillantotta a sok pillangót, tétova elképedés ült ki az arcára, de mikor pillantása a hatalmas kékre tévedt, határtalan izgalom lett rajta úrrá. – Morpho peleides! – kiáltotta és egy parafa táblát meg két tűt hozott. A férfinek sikerült a pillangót elkapnia, feltűzte, a lepkék királyához méltó középső helyre. A kék azúrlepke. Diadalmasan szétnézett, mint valaki, akit roppant szerencse ért, meg akarta mutatni feleségének a zsákmányt. A hálószobában találta meg a nőt. Békésen feküdt, arcán megkönnyebbült mosoly játszadozott, a szíve pedig olyan mozdulatlan volt, mint az óra mutatója.