Részlet a Hídváros című készülő Szolnok-regényből

Sehszüvár régóta nem emlékezett már arra, hogy milyen magyarnak lenni. Mármint arra, hogy számára milyen volt. Azt természetesen látta és időnként mulatott, még inkább azonban mérgelődött rajta, másoknak milyen, hiszen épp elég magyarral kellett érintkeznie nap mint nap – egyeseknek akár úgy is tűnhetett, mintha keresné a társaságukat, noha ezekben a találkozásokban Sehszüvár részéről aztán nem volt semmiféle köszönet –, ám Istennek hála, az ő hajdani magyarsága már teljesen kikopott az emlékezetéből. Mintha soha nem is létezett volna. Nem is igen szeretett beszélni erről, azért meg különösen haragudott, amikor mégiscsak emlegették. Éppen ezért szerencsére mostanság nem is hozta szóba senki, noha bizonyos jelekből kitűnt, hogy vannak, akik tudnak róla. Az idő múlásával viszont már az öccse se jött többé azzal, hogy „emlékszel, Sehszüvár, amikor…” Mert Sehszüvár nem emlékezett. Vagyis jobban mondva nem akart emlékezni. Elvégre minek emlékezzen vissza az efféle ostoba és fölösleges, legfőképpen pedig szánnivaló dolgokra? Helyettük inkább arról beszéljenek az emberek, amikor például Szécsényt védte a gyaurokkal szemben. És arról is igenis beszélni kell, hogy hiába fente fogát a várra és a városra a bányavárosi főkapitány, Sehszüvár kitartott az embereivel mindaddig, amíg a füleki török helyőrség oda nem érkezett. Utána Eger alatt kergette meg a gyaurokat, figyelmeztetve őket arra, hogy ne legyenek túlságosan elbizakodottak: lehet, hogy egyszer meg tudták védeni a várat az addig számtalan diadalt arató, ám Egerhez már elcsigázottan és az ősz közeledtét tekintve későn érkező seregtől, azonban nincs nagyon messze az az idő, amikor az a gyaur porfészek, az a rozzant akol is a fényességes padisah birodalmához fog tartozni.

– Emlékszel, Sehszüvár, amikor?…

Mielőtt Baba megint nekilátott volna a régi haszontalanságok fölidézéséhez, Sehszüvár még időben beléfojtotta a szót. Többnyire kiabálva és dühösen figyelmeztette az öccsét arra, hogy amennyiben jót akar akár magának, akár mindkettejüknek, hagyja a múltba merengést, mivel az sehova nem vezet. Minek beszélni olyasmiről, aminek értelme nincsen? Legyenek inkább hálásak Istennek, meg a szultánnak és az ő helytartóinak azért, amiért szolgálhatnak nekik, és bizonyíthatják bátorságukat és állhatatosságukat. Ezért pedig kosztban, kvártélyban és ellátásban részesülnek. Nem is akármilyenben. És ha továbbra is ennyire bátrak, kitartóak, erősek és szerencsések lesznek, még följebb kapaszkodnak a ranglétrán.

Ez volt Sehszüvár elsődleges célja: minél messzebbre, minél magasabbra jutni. Soha nem érte be azzal, amije volt és ahol éppen tartott. Furtonfurt többet és többet akart. Talán maga se tudta, pontosan mennyit és micsodát. Legmerészebb álmaiban talán azon merengett, hogy egyszer ő lehet a budai pasa, a szultán hatalmas birodalma északi csücskének első számú helytartója. De közben tudta, hogy azzal sem elégedne meg. Isztambulba kívánkozott, a Topkapi Szerájba, a fényességes padisah mellé, hogy nagyvezírként vezessen hadat a hitetlenek ellen.

Egy dolgot nem bírt megakadályozni Sehszüvár: azt, hogy álmodjon. Röstellte, és olyankor, ébredés után a legszívesebben fölképelte volna magát. Álmában ugyanis rendszeresen ismerős tájakon járt – itt, az Alföldön. Látta a végtelen síkságot, a kanyargó Tiszát, a folyó fölött keringő darvakat, gémeket, kócsagokat és pelikánokat, az égbolt egyszerre közelinek tűnő, mégis oly távoli peremét, ahogy a zöldbe borult tájjal érintkezik, hallotta a toportyánok üvöltését a végtelen nádasban, és miközben azzal próbálta vigasztalni magát, hogy de hiszen csupa olyasmit lát álmában, amivel jószerivel nap mint nap amúgy is találkozik, tudta, hogy ez nem igaz. Mert közben látott egy rég nem létező parasztkunyhót is egy talán már ugyancsak eltűnt faluban, és látott körülötte bizonytalan, elmosódott alakokat is, akik közül, ha mást nem is, az öccsét, Babát mindenképpen fölismerte.

Nem szeretett az álmaira gondolni Sehszüvár, legfőképpen azért nem, mert olyankor egy hang ilyeneket mondott neki:

– Idefigyelj, Sehszüvár! De hát te magyarnak születtél, nem is olyan messzire innét, ahol most is vagy. Hogyhogy nem emlékszel erre? Hát persze, hogy emlékszel, ha akarnál emlékezni, elvégre nem voltál már annyira kicsi gyerek. Szolnoktól nem messze, a kanyargó Tisza közelében volt a falud, és talán pákász vagy halász lett volna belőled is (mint ahogyan azok voltak a felmenőid és a rokonságod körében sokan), ha a gyerekadó beszedése alkalmával egészséges és erős fiúgyermekek lévén nem választanak ki téged az öcséddel együtt, hogy aztán Drinápolyba vigyenek, és a szultán igazhitű katonájává neveljenek mindkettőtöket. Csak azért hoztak vissza benneteket a szülőföldetekre, mert attól távol sem felejtettetek el magyarul, és a törökök tisztában vannak azzal, milyen hasznos lehet, ha közülük többen is beszélik a hódoltak nyelvét. Lám, te is beszéled változatlanul, amikor a feljebbvalóid úgy akarják, egyébként meg ha nem is szólalsz meg az anyanyelveden, minden gond nélkül megérted, amit a magyarok egymás között mondanak.

Persze már egyre kevesebben voltak azok, akik meg mertek szólalni magyarul Sehszüvár közelében, tudván, amaz tökéletesen tisztában van vele, miről beszélnek. Máskor meg valóban arra szólították föl Sehszüvárt a felettesei, hogy tolmácsoljon nekik. Amikor például itt voltak azok a prédikátorok abban a reményben, hogy ki tudják az egyik társukat a fogságból váltani, Mahmud bég szintúgy az ő közreműködésével társalgott velük. Sehszüvár mindazonáltal szívesebben teljesített másféle parancsokat. Például, hogy egy-egy rakoncátlan és ellenszegülő foglyot meg kell botozni, vagy más módon engedelmességre bírni. Egyszer meg is említette Mahmud bégnek, hogy tudomása van róla, hogy arról a messze földön híres papról a társai időről időre leszedik a bilincset, amiért mindnyájan büntetést érdemelnének. Mahmud bég azonban azt felelte erre, hogy amíg nagyobb galibát nem csinálnak, nem kell foglalkozni vele. Sehszüvár tudomásul vette a bég szavait, magában viszont nem értett egyet vele, és újból elhatározta, hogy ő soha nem lesz ennyire elnéző és könyörületes a gyaurok iránt – különösen azokkal szemben nem, akik szemtelenül becsapják és gátlástalanul csúfot űznek belőle a háta mögött.

Sehszüvár akkor szerzett hírnevet magának, amikor szétkergette a fekete ember seregét. Már persze ha lehet seregnek nevezni azt a szedett-vedett, jobbára fegyvertelen népséget, élükön a hirtelenjében a semmiből itt termett fura fickóval, akinek sötét arcából mindig az őrület lángjaival parázslott kifelé fekete tekintete, és aki talán nem csupán hirdette, de föltehetően maga is meg volt győződve arról, hogy őt arra a sorsra szánta a keresztények istene, hogy kikergesse a törököket Magyarországról. Mégpedig fegyverek nélkül, az égiek hatalmától megsegítve, pusztán az ige erejében bízva. Sehszüvár találkozott személyesen is a fekete emberrel, aki viszont akkor már nem igazolta félelmetes hírnevét: amikor a szpáhik elébe vezették, egészen megtörtnek látszott, teste meggörnyedt, fejét előrehajtotta, tekintetét csak néha merte fölemelni, akadozva és halkan beszélt. Sehszüvár csodálkozott is, hogy ugyan mi a fenét esznek az emberei ezen a szerencsétlenen. Mondták, jól tud szónokolni, és szavaival egészen megdelejezi a hallgatóit, olyankor pedig úgy tűnik, mintha valóban az égiek állnának mögötte. Talán ő maga is úgy gondolhatta, hogy elképzelt hatalma nem evilági eredetű, ezért keresztelte meg enkezeivel a híveit. Sehszüvár viszont ennek az állítólagos erőnek nem vette észre semmiféle nyomát. Még csak különösebben nem is kellett fenyegetőznie azzal, hogy amennyiben nem hagy föl a lázítással, levágott feje karóba húzva fog a szolnoki főtéren megrohadni, testének véres cafatjaiból pedig fiókáikat etetik majd a tiszai pelikánok, miközben emberei a szolnoki várbörtönben fogják tengetni életük végéig nyomorúságos napjaikat: a fekete ember – akinek egyébként Karácsony György volt a rendes neve, legalábbis ő így hívatta a legbelsőbb híveivel magát, kérdés, hogy ez valódi név volt-e, vagy szintúgy  hamis – hebegve fűt-fát megígért. A baksist persze elfogadta, ám Sehszüvár így sem bízott meg benne, és miután Karácsony távozott, szpáhijaival utánament, és Balaszentmiklósnál szétkergette a szánalmas gyülekezetet. A maradék martalóchad Debrecenbe vonult, ahol Karácsony élelmet követelt magának és az embereinek, mire az ottaniak fogták, és fölkoncolták mindet. A fekete embert végül Debrecen hóhéra végezte ki.

– Nem volt az igazi sereg – vallotta be szégyenkezve saját magának Sehszüvár, ám kétségtelen, hogy ő ország-világ előtt megmutatta, miként kell bánni az effélékkel. Ami által az egész budai vilajetben, de azon is túl hírnevet és elismertséget szerzett. Ennek köszönhette, hogy idővel elnyerte a szolnoki szandzsák vezetőjének címét. Hálája jeléül pedig megfogadta, hogy egész Magyarországot a fényességes padisah kezére adja. Akár annak árán is, ha ki kell irtani az összes magyart. Nem is volna nagy baj különben, ha eltűnnének ezek a nyakas és lázongó magyarok a föld színéről, majd dolgoznak helyettük a betelepülők.

Próbálták többen is Sehszüvár tudomására hozni, hogy nyughasson, hiszen béke van. Mióta Szigetvár ostroma közben a legfényességesebb padisah, a Törvényhozó befejezte dicsősséggel teli földi pályafutását, és a paradicsomba költözött, eltekintve a végek körül zajló csetepatéktól, a bécsi király és az oszmán szultán országai között békesség honolt. Szulejmánnak immáron az unokája ült a trónon – Murád egyébként öt öccsét ölette meg, hogy véletlenül se veszélyeztethessék az uralmát –, de az ő figyelmét is leginkább a perzsák elleni hadjáratok, valamint a spanyolok és a portugálok elleni tengeri összecsapások kötötték le, az nem igazán érdekelte, mi történik birodalma északi és nyugati csücskében. Helyesebben azért nem törődött ezzel, mert itt már régóta nem történt semmi. Sehszüvár nagy bánatára, aki viszont nyughatatlan természet lévén nem szerette, ha az övbe dugva rozsdállik a jatagán, a kétszer hajlított török kard. Ha rajta múlt volna, már nemegyszer nekiment volna a felső-magyarországi városoknak. Elsőként Egernek, amelynek helyőrsége a leginkább azért volt annyira Sehszüvár bögyében, mert amazok ugyanúgy nem tudtak a fenekükön ülni, ahogyan ő sem. Hol a tiszavasvári országos vásárt verték szét és fizetetlenül hazavitték a szultán birodalmából származó sok értékes holmit, a foglyul ejtett török kalmárokkal egyetemben, hol a teendőik okán úton lévő oszmán főtiszteket raboltak el, majd váltságdíjat követeltek értük, hol meg alkalmi ütközetekben futtatták meg a menekülő szpáhikat. Különösen a vicekapitányukra, Balásdeák Istvánra fájt Sehszüvárnak a foga, aki sokszor tört borsot a törökök orra alá, és akit a bég nagyon szeretett volna végre már a szolnoki várbörtönben látni, természetesen a többi hősködő végvári vitézzel egyetemben.

– Sándor! Sándor! – hallotta egyik éjjel Sehszüvár. – Hát lehetséges, hogy engem is elfelejtettél?

A bég fölült az ágyában. Magának sem merte volna bevallani, de egyszerre volt rémült és ideges. Egész teste verejtékben úszott, ami persze nyár éjszakánként nem meglepő dolog. Az viszont idegesítette, hogy a hang álmában Sándornak szólította. Vagy nem is álom volt talán? Akkor mégis, ki szólt hozzá? Sehszüvár idejét se tudta, mikor hallotta legutóbb a Sándor nevet. Mármint oly módon, hogy őt így szólította volna őt valaki. Azok a magyarok, akik balga módon képtelenek voltak megjegyezni azt, hogy Sehszüvár, Sásvár vagy Sasvár bégként emlegették. Végtére is mindkettő helyénvaló lehet. Illenek Szolnokra, amelynek környékén nyaranta sűrű sás borítja az alföldi réteket, nem mellesleg pedig Sehszüvár arra törekedett, hogy vára valódi sasfészek legyen, itt, a sík vidéken is – elvégre réti sasok is léteznek. 

De Sándorként utoljára az anyja szólította Sehszüvárt.

– Látod, én viszont nem felejtettelek el. Elég régóta látogatlak, te viszont nem akarsz rólam tudomást venni.

A hang ezúttal szemrehányóan szólt. A bég ingerülten körbeforgatta tekintetét. A szobában sötét volt, és Sehszüváron kívül nem tartózkodott benne senki. A bég nem tartott háremet, ha időnként magához is szólított egy-egy rab- vagy akár helyi szabad nőt, utána nyomban elküldte őket. Esze ágában sem volt olyanná válni, mint a jelenlegi szultán, akit – és rajta keresztül az egész birodalmat – a Topkapi Szeráj háremhölgyei irányítanak. Mit irányítják! Zsinóron rángatják, akár valami bábut.

– Rossz helyen keresel – szólalt meg a hang olyan közelről, hogy Sehszüvár összerezzent. – Kifelé tekintgetsz, miközben befelé kellene nézned.

A bég meresztgette a szemeit, ám továbbra sem látott senkit.

Az a hang olyan volt, mintha egy nőé lenne. Igen, Sehszüvár biztosan tudta, hogy a nők suttognak így. De miért suttogna most a szobájában egy nő? Nem szokta megengedni nekik, hogy itt töltsék az éjszakát. Miután megkapta tőlük, amit akart, ha olyan kedve volt, megjutalmazta őket, ha nem volt olyan kedve, egyszerűen megparancsolta, hogy tűnjenek el. Katonaembernek fontos a pihenés. Márpedig Sehszüvár békeidőben is egyfolytában katonaember akart lenni.

Egyszeriben borzongani kezdett. Mintha lehűlt volna a szoba, ami meglehetősen meglepőnek és szokatlannak tűnt a nyári hőségben. Sehszüvár megtapogatta az ágyát. Nemcsak a saját melegét érezte, hanem azét a szolnoki lányét is, aki halászmester apjával lakott a Zagyva partján, és a bég parancsára néha fel szokott jönni a várba. Sehszüvár szeretett ezzel a lánnyal időzni. Kedves, szelíd, csöndes teremtmény volt. Megesett, hogy egész este nem szólt egyetlen szót sem, és máskor is többnyire csupán akkor, ha a bég kérdezte. Aki viszont a leginkább azt kedvelte ebben a szelíd, hallgatag teremtésben, hogy nem kell mellette folyton a dölyfös nagyurat játszania, hanem kicsit pihenhet is. A rabnőktől eltérően a lány nem akarta mindenáron a szerelem művészének mutatni magát, egyszerűen azt tette, amit ösztönei súgtak. A béget az sem zavarta, hogy folyton halszagú a keze, és a kötél húzogatásától kérgesek, a víztől pedig repedezettek az ujjai. A háló emelgetésétől viszont egészen megizmosodott.

Talán nem volt más, pusztán egy kósza nyáréji szellő, amely valahol a folyó fölött kelt lábra, átvágott a városon, majd keresztülfújt a várban lévő palotán. Sehszüvár legalábbis ennek tudatában próbált meg visszaaludni. De még sokáig nem jött a szemére álom, noha a hang legalábbis akkor nem szólalt meg többé.

Néhány órával később úgy ébredt, mintha egyetlen percet sem aludt volna: zúgott a feje, szédült, támolygott, és hosszú perceken keresztül homályosan látott. Pedig máskor is korán és hirtelen szokott ébredni – amint megvirrad, ő már talpon van. Az se számított, hogy nyáron rövidek az éjszakák. Sehszüvár alkonyatkor és hajnalban is személyesen szokta ellenőrizni az őrséget.

Ezúttal viszont más oka is volt a koránkelésnek. Szolnok mellett gyülekezett az a sereg, hogy rajtaüssenek megint a gyaurokon. A vilajet számos pontjáról, több szandzsákból érkeztek szpáhik és janicsárok, hogy Sehszüvár vezetésével újból hadba vonuljanak. A szolnoki bég ki akarta használni az alkalmat, hogy ezúttal nem bírja senki holmi békére hivatkozva megfegyelmezni: miután a zólyomi várkapitány, Balassa János társaival egyetemben kirabolta Hatvant, Kaproncánál pedig a horvát nemesek lepték meg a pozsgai béget, a szandzsákok vezetői összefogtak és bevádolták a szultánnál a kudarcok első számú okaként megnevezett budai pasát, akit a padisah haza is rendelt Isztambulba. A sajka már régen leúszott a Dunán, de Ali pasa utódja még mindig nem érkezett meg, így aztán a Sehszüvár által összehívott sereg kifosztotta Eger alatt Maklár városát, és számtalan foglyot, valamint kincset szerzett. Mire az egriek odaértek, már bottal üthették a nyomukat. Sehszüvár pedig a sikertől fölhevülve újabb vakmerő tervet forgatott a fejében: ismét összetrombitálta a szandzsákok egyesült hadseregét, és ezúttal arra készült, hogy Szolnok mellől indulva egészen Tokajig pusztítsanak. Mikorra az új budai pasa ideér, ők már mind a saját váraikban lesznek megint.

– Sándor, Sándor, miért akarsz mindenáron elfeledkezni arról, honnét származol? Attól, hogy megölsz magad körül mindent, nem tudod a múltadat megmásítani.

Igen, ez egészen biztosan női hang. De hol a gazdája? Sehszüvár megint csak idegesen nézett körbe-körbe, ám közel s távol egyetlen nőt sem látott. A várudvar ellenben tele volt katonával. Mégpedig nem valamiféle tarkabarka népséggel, amely gyakori kísérője volt a török hadba vonulásoknak – ezek edzett, fegyelmezett, kemény harcosok valamennyien. A szultán is elégedett volna velük. Akár el is vihetné őket a következő hadjáratára. A szultán azonban errefelé nem jár. Mostanában nem is megy sehova, annyira lekötik a hárembeli ügyek.

Sehszüvár sóhajtott egy nagyot. Utána elszégyellte magát, egyben rögtön meg is ijedt: mi van, ha valaki észrevette, elvégre az ilyesmi – mármint a sóhajtozás – nem állt szokásában? Még a végén azt gondolják, fél valamitől.

– Sándor, Sándor, te egyetlen dologtól félsz: a múltadtól és önmagadtól…

Ki is beszélt hozzá annak idején ezzel a megrovó, szeretetteljes hangsúllyal? Ki is mondogatta neki annak idején, hogy „Sándor, Sándor, megint rossz fát tettél a tűzre”? Bántottad az öcsédet? Tojást loptál madárfészekből? Eloldottad a révész ladikjának kötelét? Fölgyújtottad a gondosan összerakott szalmát, de úgy, hogy kishíján leégett az egész falu?”

– Sándor, Sándor, ha sokat csintalankodsz, meglátod, egyszer elvisz a török!

És akkor Sehszüvárnak, a rettenthetetlen, messze földön híres-hírhedt szolnoki bégnek, a fekete ember legyőzőjének, a gyaurok megszomorítójának, akire a zólyomi, az egri és a ki tudja, milyen végvárakban lévő vitézeknek egyaránt régóta fájt a foguk, egyszeriben megint elhomályosult, párássá lett a tekintete.

Mikor is történt? Hány éve már?

Évtizedek teltek el, de Sehszüvár (Sasvár vagy Sásvár bég) most hirtelenjében a szemeit elfátyolozó furcsa nyári ködön keresztül is látta, sőt azon át látta igazán a kis Tisza menti falut, amelynek egyetlen utcájában fölvonultak a szpáhik, velük együtt a frissen szerzett címe birtokába pöffeszkedő szolnoki janicsáraga, és mustrálták, nézegették az előttük fölsorakoztatott fiúgyermekeket.

– Sándor, Sándor, látod, tényleg elvisz a török…

Beváltott fenyegetésként mondotta ezt az anyja, vagy kétségbeesett sírásban talán?

Amikor évek múltán, a janicsáriskolát kijárva a sors, illetve az égiek különös játékának köszönhetően (nem beszélve a pasák és a vezírek akaratáról, vagy éppenséggel szeszélyéről) Sehszüvár az öccsével együtt ismét visszakerült az Alföldre, a Tisza mellé, már sehogy nem akart emlékezni arra, ami régen volt. Úgy gondolta, azoknak a dolgoknak semmi keresnivalójuk nincsen náluk. Ha pedig Babában mégis fölácsingózott a múlt, hát Sehszüvár úgy hallgattatta el, ahogyan annak idején hol játékból, hol pedig komolyan elagyabugyálta az öccsét.

A fájdalmat sírhant borította, a régvolt ügyek és történések iránti sóvárgást fölváltotta a harag.

Sehszüvár megtörölte buggyos ingujjával a szemét, és a köd oszlani kezdett a tekintete elől.

– Most Isten nevében nekik megyünk megint. Meg se állunk Tokajig, de ha Isten is úgy akarja, fölmehetünk egészen Kállóig is akár.

Nyomatékul kihúzta az övéből a jatagánt, és megcsillantotta a pengén a kora reggeli nap már ilyenkor is erős fényét. Nem lehetett erre a fegyverre azt mondani, hogy hivalkodóan cifra, cirádás darab, a damaszkuszi kovácsmester ezúttal nem kívánt a díszítéssel különösebben foglalkozni, amit viszont Sehszüvár nem bánt egyáltalán. Ő az egyszerű, ám hasznos dolgokat szerette, cicoma nélkül. Hiába élt már harminc éve közöttük és beszélte kifogástalanul a nyelvet, a török szóvirágokat mégis képtelen volt átvenni, helyettük egyszerű, rövid tőmondatokban, még inkább parancsokban beszélt. Ez a rugalmas, mégis törhetetlen és erős penge is olyan volt, amilyennek Sehszüvár látni és láttatni szerette magát: hajlíthatatlan és lényegre törő, és hogy ne érje a rozsda, arra a gyaurok rászáradt vére volt a biztosíték.

Ott álltak a bég előtt, a várudvaron a vicekapitányai: Cseki, Bali és Ahmed aga. Tettre készen, Sehszüváréhoz hasonló elszántsággal várták uruk utasításait, amelyek közül az első mindjárt úgy szólt, ne halogassák az indulást, vágjanak mindjárt neki, hogy aztán minél több kinccsel és rabbal térjenek vissza Szolnokra. A bég nagyvadat szeretett volna leginkább fogni: abban reménykedett, hogy a dúlás hírére kimerészkedik a fedezékéből Balassa vagy Balásdeák, ő pedig foglyul ejti valamelyiket, vagy akár mindkettőt, hogy utána a szolnoki várbörtönben várhassák soha meg nem érkező szabadulásukat.

– Sándor, Sándor, akarsz bosszút állni, mert annak idején odaadtunk a töröknek? Édes fiam, hiszen te is tudod, hogy nem tehettünk semmit. Ilyenkor elviszik a nekik tetsző fiúgyermekeket, mi pedig legföljebb azért imádkozhatunk, hogy jóra forduljon a soruk. Egyébként meg nem is tudod, nem tudhatom én se, mennyi megszámlálhatatlan sok könnyet ejtettem értetek.

Sehszüvár dühösen legyintett a jatagánnal, abban bízva, így mielőbb elhallgattathatja az anyja hangját. Az agák ijedten léptek egyet hátra, azt hitték, a bég rájuk haragszik valamiért.

A sereg a Tisza mentén megindult észak felé. Amint elhagyták a szultán birodalmát, elpusztítottak mindent, ami útjukba került. Nem kíméltek sem ember, sem állatot, sem ingó és ingatlan vagyont. Mivel a hőség ellenére – föltehetően a heves zivatarok hatására – szokatlanul magas volt a vízszint, Tokajnál nem bírtak átkelni a Tiszán (hiába, ott nem volt olyan pompás fahíd, mint Szolnokon), helyette Sehszüvár úgy döntött, hogy a folyó bal partján lévő Rakamazt pusztítják el. A korabeli följegyzések szerint ez volt akkoriban Szabolcs vármegye legnépesebb települése, bőséggel akadt benne rabolnivaló.

Nánáson rövid pihenőt tartottak. Addigra számtalan rabot és barmot hajtottak maguk előtt, úgyhogy nem csupán a nyár heve miatt haladtak lassan. Összeszedtek mindenkit, akit csak találtak a környéken, beleértve az aratókat is, akiket Sehszüvár ugyancsak rabszolgának akart eladni. Nánásnál aztán az agákkal való tanácskozás után úgy döntött, jobb, ha most visszaindulnak Szolnokra, mivel több foglyot egyszerűen képtelenek magukkal vinni. A társzekerek is megteltek a sok rablott holmival. A hadjáratot sikeresnek lehet tekinteni.

Délkelet felé haladtak a végtelen Alföldön, amikor Nádudvarnál meglepték őket Geszti Ferenc katonái. A diósgyőri várkapitány alig ért haza egy erdélyi látogatásból, amint meghallotta a török dúlás hírét, összeszedte az embereit, és Sásvár bég nyomába eredt. Sehszüvárt és embereit meglepetésként érte a támadás. Addigra már annyira elteltek mindennel és annyira elbizakodottak voltak, hogy nem küldtek ki felderítőket a sereg útját biztosítani. Sehszüvár csak akkor kapott észbe, amikor a láthatáron megjelentek a diósgyőriek vérvörös zászlajai. Amilyen gyorsan csak tudta, hadrendbe parancsolta a janicsárokat és a szpáhikat, ám a magyarok elsöprő rohamával szemben nem bírtak mit kezdeni. Geszti Ferenc katonái nem csupán a rabokat szabadították ki és visszavették az elrablott zsákmányt, hanem számos foglyot ejtettek, köztük főtiszteket is. A krónikák szerint Bali, Cseki és Ahmed agán kívül Kurt és Ali aga egyaránt a magyarok fogságába esett.

A bég életében először szégyenszemre menekülésre kényszerült. Még örülhetett, hogy nem hagyta ott a fogát. A fényes seregből alig negyvenen maradtak, akik mocskos és szakadt ruhában, nyakig sárosan, lovaikat a végsőkig űzve tértek vissza Szolnok várába. Úttalan utakon, hatalmas kerülőket téve jutottak haza, időnként a lápvidékbe gázolva, nehogy megtalálják őket Geszti Ferenc katonái. A maroknyi sereget Baba vezette, akitől csak hazatérésüket követően merte megkérdezni Sehszüvár:

– Hát te honnét tudtad ilyen jól, merre kell menni, miként ismerted ki magadat ennyire a lápban?

Baba elgondolkozott, mielőtt válaszolt:

– Emlékeztem rá – mondta mégis – a gyerekkorunkból. Te is emlékezhetsz ezekre, ha akarsz. Annak idején megtanultuk a jeleket, amelyekről tudni lehet, hogy merre tudunk biztonsággal keresztülhaladni a lápvidéken akkor is, ha esetleg korábban még nem is jártunk arra. Vagy te már nem emlékszel, Sándor?

Sehszüvár az utolsó mondatra fölkapta a fejét. Lehet, hogy azt már nem is az öccse mondta, hanem az anyja hangja szólt hozzá megint? Baba ezúttal állta bátyja gyanakvó tekintetét. A bég nyomorultul érezte magát.

Benedek Szabolcs 1973-ban született Budapesten, egy szolnoki kitérő után most is ott él, prózát ír.