Címke: próza

március 11, 2024 | Szlopp Bernadette | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Arról, amiről nem maradunk le sosem

Az unalom alakváltó. Néha zöld, bársonyos takaró, amire ráfekszem. Máskor játékosan lengedező pókháló, ami felkapaszkodik a vadalmafák ágára. Legtöbbször a kút lábánál meggyűlő suhanás. Mikor karjára nehezedem, láthatom, ahogy az idő a szőlőleveleket rágcsálva tágul, egyre tágul. 

Vilma néni udvarán a fenyők dadogó öregek voltak. Beszéltek hozzám, amikor fújt a szél, s néha megszurkálták a fejem búbját, ha a kovácsoltvas hintán bóbiskoltam át a nyár üres óráit. A fű minden tavaszon újra kizöldült, hogy elrejtse a lábak nyomát. Azt képzeltem, hogy az idő végén az udvar kiveti magából a rengeteg lépést, s a nyomok az égig nőve majd eltakarják a napot. Hittem, hogy mindezt látni fogom.

A kert végében szántóföldek terpeszkedtek. Olvasás közben gyakran hallottam a traktorok köhögését. Ilyenkor mindig a piros festékre gondoltam és arra, hogy a déli melegben, ha végighúznám tenyeremet oldalukon, a bőrömön maradt vörös sugarat a fűre kenhetném. A harmónia megbontásának képessége és vágya ott lapul minden homlok mögött. Az ujjaim csíkja lett volna a felágaskodó lázadás világban felejtett, mások számára is látható nyoma. Az idill kívül és belül is időről-időre szabálytalanná szépül. Ez a felismerés tényleges születésünk első valódi pillanata.

Átellenben a settenkedő beton torzította szögletessé a teret. Csupa feszes vonal, csupa derékszög, körülötte pedig az ég vonalainak állandó áramlása. Szürke tömbök kapaszkodtak fölfelé, ablakaikban arctalan emberek könyököltek egykedvű mozdulatlanságban. Fehér ablakkeretekbe zárva. Egy vakon hadonászó erő bevégezte munkáját a langyos egyformaság jegyében. 

Az udvar s a ház körül másféle erők hatottak. Itt lassított hullámokat vetett az ég nyári viharok előtt, hogy aztán esőben az udvar zsugorodni kezdjen, s a fák tétova óriásokká válva magasodjanak fölém. Azt hittem, hogy a számlapokon fekvő idő a rozsdás kapun kívül rekedt, s a ház, az udvar, a kert végéből nyíló szántóföld mindig itt volt, s marad. A blokkok közötti lélegzetnyi tér látszólagos biztonsága rajzolta meg bennem a változatlan és mozdulatlan hamis formáit. Ebben a gondolatban úgy találtam otthonra, hogy sosem volt az enyém. Ahogy a ház sem. Örök látogató maradtam, aki nagyapja kezét fogva érkezik, majd távozik.

A szántóföld helyén most luxusvillák ablakai vakítanak. A régi házat lebontották, s az udvarról is eltűntek a fák. A kifeküdt szalmaágy körvonala vagy a sötétbarna falvédő már bennem van kifeszítve. Felébredéseim csendjében hallom ma is a rozsdás spór szuszogását.

Tegnap arra jártam. Még mindig Dorel kutyájának éhes ugatása lebeg az utcákon. Egy kutya. A terpeszkedő nyomorúság élő, fekete szobra, szájában a fénnyel, amit gyermekként a nyárikonyha padlója alá akartam rejteni. Itt ragadt bennem ő is. Mindig ugat, mindig éhes, így erősíti végességem bizonyosságát. 

A fény nekem az első, csodálkozó tekintetet jelenti. Hamis látást, amiben egésznek hatott minden. Teltek az évek, s az egész illúziójába már nem fért bele a vert padló letöredező darabkáinak képe, nem fért bele a valóság.  

Néha élesebb evidenciaként létezik mindaz, amit nem tettünk meg. Így lesz az élet vitatott értékű csomag, amit egy keddi nap az ablakpárkányon felejtünk majd.

Nem tudom, kiderül-e valamikor, hogy vajon sós íze van az égnek, de ma már csak azt tartom számon, amit nem mondott ki senki. A lépések zaja elkopott, a lépők már nincsenek. Senki sem számlálja a nyomokat a fűben, senki sem őrzi a szavakat. Bennrekedt hangok nyomása alatt remeg az összekarcolt ablaküveg. A halkan visszhangzó emlékfoszlányok apróra zsugorodnak a rengeteg meg nem történt pillanat szorításában. 

Ez is létezés. Nem maradunk le róla sosem. Heverünk egy zöldre mázolt asztal mellett, alig körvonalazottan. Kapirgálunk az emlékek között. Alaptulajdonságuk a hiány, ami alakváltó. Néha vakság, máskor törött harang vagy egyenetlen járdaszegély. Legtöbbször az élet lábánál meggyűlő pocsolya. És mi mindig belelépünk. Eközben az idő tágul, egyre tágul. Készül a hely az utánunk érkezőknek. 

március 5, 2024 | Csatlós Lóránt | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Csatlós Lóránt prózái

Amikor a kopasz lóbálja

A városkában futótűzként terjedt a hír: a kopasz lóbálja! Ez az információ bőven elég volt ahhoz, hogy alaposan megbolyduljon a kis közösség. Pánikhangulat lett úrrá. Tudta mindenki, hogy amikor a kopasz lóbálja, akkor hamarosan valami tragédia várható a városban.

A kopasz lóbálja! – harsogott a helyi kisújság címszalagja is. A vezércikk azt taglalta, hogy vajon mi várható ezen előrejelzés nyomán. Tömeges autóbaleset, lövöldöző ámokfutó, baltás gyilkos, vulkánkitörés, világvége.

A lakosság nagyjából két pártra oszlott, ami a lóbáláshoz való viszonyulást illeti.

Voltak, akik azt vallották, hogy a kopasz közvetlen előidézője a tragédiának, a lóbálás ténye mint kiváltó ok szerepelt az ok okozati láncban. Ők úgy gondolták, hogy ha a kopaszt egy jól irányzott lapátütéssel végleg kivonnák a forgalomból, semmilyen tragédia nem leselkedne többé a városra. De e párton belül is volt egy hangos kisebbség, ami viszont azt vallotta, hogy a kopasz érinthetetlen, és bár lóbálásával bajba sodorja a várost, jobb nem bántani, mert kiiktatásával esetleg sokkal nagyobb baj bevonzását kockáztatnák.

A barikád másik oldalán azok álltak, akik nem találtak közvetlen összefüggést a lóbálás és a bekövetkezendő tragédia közt. Ők abban hittek, hogy a kopasz nem előidézi, hanem valami különleges természetfeletti érzékkel csupán előrejelzi a katasztrófát.

Volt is ebből egy vitaest a kultúrban, de sajnos elfajultak a dolgok, és Lobonc veterán úgy hókon vágta egy enciklopédiával Kertessy nyugalmazott alezredest, hogy Kertessy azóta is egy kitömött vakondot hurcol maga után pórázon, valahányszor a parkba indul sétálni.

De tény, hogy a kopasz lóbálta.

Rajtuk kívül volt egy nem túl hangos kisebbség, melynek képviselői a nagy számok törvényére, a valószínűségszámításra, valamint a józan észre hivatkozva vélték bizonyítani, hogy ennek a babonának semmi alapja. De ezek az individuumok mélységes megvetésnek örvendtek.

Így aztán a pánikhangulat egyre gerjedt, kisebb csoportok különféle tanfolyamokat tartottak jópénzért, a bekövetkezendő rettenetre való felkészülés okán. Mindenki munkavédelmi sisakban járt az utcán, folyton felfele tekingetve, hogy az esetleg rájuk zuhanó zongora elől időben kitérjenek. Mások bunkerré alakították a ház pincéjét, töméntelen konzervet és ivóvizet felhalmozva. Lett is ezekből hamarosan hiánycikk és bunyó a szupermarketben. A városka önkormányzata sem nézhette ezt karba tett kézzel, megduplázta a rendőri jelenlétet, és a kórházi ügyeleti létszámot.

A tragédia végül is egy szombat kora délután csapott le, az iskolai biológia szertárban keletkezett tűz formájában. A tűzoltók nagy erőkkel a benzinkutakat őrizték az elöljáróság utasítására, így aztán mire sikeresen összeverbuválódtak és a helyszínre vonultak, a suli épülete már rendesen lángolt. Az odacsődült tömeg fejcsóválva és bólogatva nézte az esemény. A kopasz megint megjósolta! Az iskola porig égett, recsegve-ropogva omlott be a tetőszerkezet, a régi fapadok, szekrények és a lakkozott parkett úgy égtek, mint a zsír, pár óra alatt vége volt. A helyiek megvárták, míg az utolsó parázs is kihuny, majd megkönnyebbült arccal néztek egymásra. Megtörtént. Túl vannak rajta. Leégett az iskola, végre valahára fellélegezhetnek. Nem esik zongora senkire, nem fog kitörni a vulkán, és a szupermarket tetejéről sem fog lövöldözni semmilyen ámokfutó. A városka visszatért a rendes kerékvágásba, és a lakók boldogok voltak. Legalábbis amíg a kopasz el nem kezdte ismét lóbálni.

Aranyszínű, csonka nyár

– Egyem a pici szívedet, utyu-putyu, drága kis keresztfia keresztanyunak! Ugyulu-bugyulu csiki-csiki, eszem azt a pici pofikádat, hát kacagj is egyet keresztanyunak, hát intyili-pintyili keresztfia keresztanyunak! 

Tökéletes vasárnap délután volt. A gyönyörű udvaron úgy csurgott végig a napfény, mint a tejszínhabba áztatott, törökmézben pácolt, marcipánban fürdetett, cukormázban megforgatott folyékony arany, s a fák ágai közt megszűrt napfény, mint kajszibarackdzsemmel kevert méz, rokokó díszbe öltöztette az udvart. Erzsike, ölében kétéves keresztfiával, egy fonott kerti székben üldögélt. Nem bírt a látvánnyal betelni. Egy pillangó szállt el felettük, Palika kis kezével utána kapott.

– Hát ki ez a jóképű fiúcska? Na ki? Na ki? Palika! Palika ez a kis tündérfi! Úgy bizony, úgy bizony! Szépséges keresztfia keresztanyunak!

Palika ekkor egy hatalmasat ásított. S ahogy szája megnyílt, kivillantak apró, tűhegyes fogacskái. Nem sokat villogtatta őket, mert hirtelen, egyetlen fogcsattintással leharapta keresztanyu kezét, szájában a véres végtaggal leugrott a gyepre, s négykézláb kúszva eltűnt a bokrok közt, mint egy megriadt nyúl.

– Te kis csibész! Huncutkám! – nevetett Erzsike, s ugyanazzal a lendülettel utána lépett volna, de mivel semmi erőt nem érzett a lábában, hanyatt huppant a puha gyepen. Imádta keresztfia csínyeit.

– Teee… – mondta – Kis életrevaló, egyem meg a szíved! Na jó, rendben. Játszhatsz vele! De ne vidd messzire! Majd hozd vissza! 

Tapsolt is volna egyet örömében, ha nem lenne ezen tevékenység feltétele pontosan kettő darab tenyér, melynek Erzsike ebben a momentumban éppenséggel híján volt.

– Ott a kezem, nem disznóláb, nem kocsonyának való!

Ezen még kacagott is egy jót, csakhogy a rekeszizommal együtt a mellkas is megremegett és még szorgalmasabban pumpálta a vért a kézcsonkon keresztül kifele. Ezt érezte Erzsike és ép kezével leszorította sebesült csuklóját. Ezzel a mozdulattal lesodorta csonka karjáról a karórát, ami pont az orra elé pottyant. És bár az ájulás kerülgette, megnézte rajta az időt.

– Hogy a cica rúgja meg, mindjárt lekésem a vonatot!

Akár egy Szinyei-festmény, szép a nyári délután.

Ingujjnyi univerzumok

A zsúfolt peronon, a várakozó szerelvény valamelyik másodosztályú vagonja közelében egy férfi és egy nő áll. A nő a férfi kabátja alá csúsztatja kezét, úgy karolja át a derekát. Arcát párja mellkasára szorítja, olyan szorosan öleli, hogy érzi a férfi minden szívdobbanását. A férfi viszonozza az ölelést, a hatalmas kabáttal együtt öleli át a nőt, sátrat emel köréjük, elrejtőznek a világ nyüzsgése elől. Ölelése egyszerre szoros és gyengéd, érzi a nő lélegzetvételeit, beszívja hajának illatát. A férfi nemsokára vonatra száll. 

Még másfél évig lesznek együtt. A férfi külföldre utazik a munkája miatt. A kapcsolat nem bírja ki a távolságot. Mindketten külön utakon haladnak majd tovább.

A nő pár évi egyedüllét után férjhez megy és még egész fiatalon két gyermeket szül, egy fiút és egy lányt. Néhány boldog házasév után a kölcsönös féltékenység mérgezi majd meg kapcsolatukat, elhidegülnek, egy idő után elválnak, a férj otthagyja az egész családot. A gyerekek az anyjuk mellett nőnek fel, ám a fiú kamaszkorára kezelhetetlenné válik. Folytonosan alkohol- és drogproblémákkal küzd, felnőttkorára pedig egyszerűen eltűnik. Anyja ebbe belerokkan. Lányát emiatt elhanyagolja, aki később teljesen elhidegül anyjától, férjhez megy külföldre és kétévente egyszer, ha meglátogatja majd. A nő így egyedül egy kis emeleti lakásban öregszik meg, majdnem magányosan, csak a szomszédokkal vált pár szót, asztmás rohamban hal meg hatvannyolc évesen, utolsó erejével még az ajtófélfába fog kapaszkodni, és bizarr guggoló pózban éri őt a hullamerevség. A szomszédok találnak majd rá.

A férfi külföldön remekül fog érvényesülni a munkájával. Szakításuk után még tíz évig kalandozik különböző nők mellett, hol komolyabb, hol lazább kapcsolatokban. Sokára nősül újra, sajnos minden próbálkozás ellenére a frigyet nem követi gyermekáldás. Sokat utaznak a világban, de a boldogtalanság befészkeli magát közéjük. Kiégett, megunt házasságban tengődnek. A férfi sokat jár meccsre a cimborákkal, kocsmákba és harmadosztályú szállodákban keresi a megkönnyebbülést pénzért vásárolt nők karjaiban. Egyre többször nyúl majd alkoholhoz. Olyankor elcsattan néhány pofon is idősödő felesége arcán. A feleség nem tesz feljelentést. A férfit tisztább pillanataiban a bűntudat gyötri. Egy délután a felesége arra ér haza a bevásárlásból, hogy férje holtan fekszik a nappali kanapéján. A boncolás az alkohol mellett nagy mennyiségű benzodiazepint is kimutat majd a szervezetében. Ötvennégy éves, mikor ez történik. 

De ők ezt még nem tudják. Számukra most csak ez a pillanat létezik. A nő hallgatja a férfi szívdobogását, a férfi beszívja a nő hajának illatát. Az emberek szoborrá merevednek körülöttük, a galamb kitárt szárnyakkal lebeg mozdulatlanul a peron felett, a cigifüst felhővé szilárdul. Ez a pillanat csak kettejükről szól, mintha atomjaik csak azért utaztak volna az univerzumban tizenhárommillió éven át, hogy ebben, pont ebben a szent pillanatban kiteljesedjenek, és immár küldetésük bevégeztével visszazsugorodjanak abba a tér és idő nélküli állapotba, melyből egyszer majd hatalmas, fényes, néma robbanással egy új univerzum születik. 

január 11, 2024 | Kőhegyi András | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Aranycsinálók

Joachim Refler egy óvatos mozdulattal másodszor is körbelötybölte poharában a bort, beleszagolt és elmosolyodott. A patikus érzékeny orra ismét eltűnt a pohár pereme mögött, majd miután meggyőződött róla, hogy a rajnai rizling savai között tisztán kivehetővé vált a beléndek szaga, a bort az asztalon lévő ónedénybe borította.

Ha nem vette volna teljesen természetesnek mindazt, ami történt, talán bele is borzong a tudatba, hogy Rupert, a patikussegéd – ezen a héten már másodszor – az életére tört. Az igazság azonban az, hogy tizenöt évvel korábban ő is a gyűszűvirág nedvével siettette meg az előző patikus elmúlását, így hát természetes, hogy Rupert az idő előrehaladtával egyre gyakrabban próbálkozik, Serebán, a második segéd pedig valószínűleg már lázasan kutat egy olyan méreg után, amit sem Refler, sem Rupert nem ismer. Az viszont mégis aggasztónak tűnt, hogy ezúttal csak a második szagpróbára sikerült felismerni a borba kevert beléndeket. Refler nagyot sóhajtott, majd elindult lefelé a patika laborjába vezető lépcsőn, hogy az ebédlőasztalhoz szólítsa a segédeket.

Szokás szerint négyen ülték körül az asztalt: a két segéd, a patikus és Judit, a patikus lánya. Refler, szokása szerint, most is a másfél évtizedes működése alatt történt esetekről mesélt a segédeknek, akik a történetek hangulatának megfelelően néha egy-egy nevetést vagy sajnálkozó sóhajt hallattak.

Judit ezalatt csendben evett és mosolygott. Valójában csak itt, az asztal mellett érezte jól magát, mikor felkapaszkodott magasított székére és végre egy magasságba kerülhetett a többiekkel. Az étkezések kezdetén Judit tekintete mohó fénnyel telt meg, szemöldöke pedig egyetlen, igyekezettől hullámzó sávvá fonódott össze, amikor a tányér fölé hajolt. Minden alkalommal elérkezett azonban az a végzetes pont, amikor Juditnak be kellett látnia, hogy ha ezzel az igyekezettel folytatja, pár percen belül az utolsó falatok is el fognak tűnni előle. 

Most, amikor tányérja ismét kiürüléssel fenyegetett, a lány végső kétségbeesésében felpillantott a többiekre, hátha így elterelheti figyelmét az elkerülhetetlenről. Így történt, hogy tekintete találkozott Rupertéval. A segéd percek óta figyelte csillogó szemekkel, ahogyan egy-egy szelet hús a lány arcába lógó hajtincsek között utat talál magának a kerekded fogak felé. Judit rögtön elfeledkezett korábbi tervéről, miszerint számolni fogja, hányszor zárulnak rá őrlőfogai a szájába kerülő falatokra, és ijedtében egyben lenyelte a szájában tartott húsdarabot. Rupert figyelemmel követte a lány torkába jutó falat útját, majd visszaterelte tekintetét Judit szemeihez és elmosolyodott.  

Körülbelül két héttel később az ebéd utáni pihenő ideje alatt Serebán sétára indult a városban. Legalábbis ezt mondta Reflernek, mikor kilépett a patika ajtaján. Úgy döntött, még ma elintézi, hogy Refler és Rupert találkozzanak a Halállal. Serebán ugyanis gyerekkorában azt tanulta szülőfalujának papjától, hogy az emberekért utolsó perceikben maga a Halál jön el, hogy magával hurcolja őket. 

Refler egészen máshogyan vélekedett a halálról, Rupert pedig már nem gondolt semmit, csak feküdt a patika laborjának kövén. A patikus leguggolt az élettelen test mellé, kihúzta kését a segéd hátából, aztán felállt és lassú mozdulatokkal masszírozni kezdte tarkóját. Most, hogy elmúlt a rövid harc okozta izgalom, újra kínozni kezdte napok óta tartó fejfájása. 

Mintha egy húr lett volna odabent, amit egyre csak feszítenek, a patikus pedig tudta, hogy ha ez a húr elpattan, akkor rés nyílik a koponyáján és minden, ami odabent van, kicsorog. Érezte, hogy az első csepp vér már át is préselte magát a bőrén, és lassan araszolva megindult lefelé, a homlokán keresztül az orra irányába. Mire a csepp a patikus orráról a férfi száraz ajkára csöppent, sóssá és rémisztően hideggé vált. Ekkor döbbent rá, hogy egész testét elöntötte a víz, inge átnedvesedve tapadt a mellkasához. Remegő kezeivel az ing gallérjához nyúlt, lazított rajta, megrázta fejét és hozzálátott, hogy rendbe szedje magát. 

Mindenekelőtt felhajtott egy pohár vizet, hogy kitisztítsa belső szerveit és azok tökéletesen tudjanak összpontosítani a test működésének helyreállítására. Miután ezzel végzett, a sarokban álló mélybarna polchoz lépett és leemelt róla egy üvegcsét. Emlékezett, hogy amikor az előző patikushoz egyszer a régi császár udvaroncai állítottak be, hogy gyógyszereket kérjenek, mestere erről a polcról vett le egy olvashatatlan címkével ellátott tégelyt. A polchoz tehát ő sem nyúlt, mert nem volt elképzelhetetlen, hogy váratlanul egy különösen magas rangú vendég térjen be a labor felett működő patikába. 

Refler kidugaszolta az üvegcsét, majd szájába öntötte a keserű port és egy újabb pohár vizet ivott rá. A víz langyos volt és mintha poshadt is lett volna. Fintorogva tette le a poharat. Csak most vette észre, hogy a levegőt is kapkodva veszi. Egy óvatos mozdulattal ismét az ing nyakához nyúlt, majd egy pillanat múlva keze átvándorolt a torkához, onnét pedig hamarosan még lejjebb csúszott, a mellkasa felé. Ezután a patikus már nem is tudott másról, csak erről a csúszásról, a zuhanásról, amit ő végtelenül hosszúnak érzett, pedig egy másodpercre sem volt szükség, hogy Refler teste a labor kőpadlójának ütődjön, és megrepedt koponyájából szivárogni kezdjen a vér.

Serebán megállt a templom előtt és felnézett a szögletes épület tornyára. Nem kellett sokáig várnia, egy perc múlva megkondultak a torony harangjai, és a fiatal férfi arcára elégedett mosoly ült ki. Biztos volt benne, csak ő tud arról, hogy ebben a templomban a harangok minden nap egy leheletnyivel korábban szólalnak meg, mint a város többi templomában, korábban még a Stephansdom harangjainál is. Ez a fél harangütésnyi idő volt az, ami napról napra idevonzotta Serebánt, és ennek a napi néhány pillanatnak, amikor úgy érezte, egy lépéssel a többiek előtt jár, köszönhette a patikussegéd azt is, hogy megismerkedett Kosterrel és Hugóval, a templom mögött álló kis házban lakó alkimistákkal. 

Mikor belépett a házba, elkiáltotta magát, majd, miután hosszú másodpercek után sem érkezett válasz, leült és türelmetlenül pislogott a ház két szobáját elválasztó lepelre, ami mögött házigazdái műhelyét sejtette. Jó oka volt arra, hogy hozzájuk forduljon segítségért: barátai kérésének eleget téve már hónapok óta dézsmálta a patikuslabor készleteit, színes homokkal pótolva a hiányzó porokat. Serebán tehát várakozott és rettenetesen magányosnak érezte magát. 

Pár perc múlva meglebbent a lepel, és Koster bújt elő a másik szobából, kormos arccal, beesett szemekkel, de vigyorogva. Gazdagok leszünk Serebán, gazdagok, kiabálta. Annyi aranyat kapsz hamarosan, hogy megveheted az öreg Refler patikáját is, ha ahhoz lesz kedved, csak várj egy kicsit! Ezután még néhány összefüggéstelen mondat következett különböző fémekről és ötvözetekről, aztán Koster még egyszer körbetáncolta a patikussegédet és újra eltűnt a függöny mögött. 

Serebán ismét egyedül érezte magát, pedig megint ketten voltak a szobában. Zömök, sötétbőrű férfi állt mögötte, aki szórakozottan vakarta vörös üstökét, mintha észre sem venné, hogy minden egyes mozdulata után vastag hajcsomók válnak el fejbőrétől. Az idegen lassan kinyitotta száját, és aranyfogait megvillantva mondott valamit egy olyan nyelven, amit a patikussegéd nem ismert. Ekkor ismét meglebbent az ajtót helyettesítő függöny, de ezúttal nem lépett be senki. A lepel leszakadt és röpülni kezdett, de hogy hová, azt Serebán már nem látta. Nem hallotta a robbanást sem. Hallotta azonban az egész város. Azt is messziről lehetett látni, hogy valahol a skót bencések templomán túl füst száll fel, majd kisvártatva megjelennek az első lángnyelvek is. A tűz már majdnem elérte a szűcsök utcáját, amikor órákkal később, jóval az est leszállta után, sikerült megfékezni a lángokat.

december 8, 2023 | Szabó Eszter | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Fényképek

Már a hajnali csöndben is csak a zümmögést hallotta. Eleinte csak lopakodott, de szép lassan kizárta a koránkelő, túlbuzgó madarakat, és az akvárium monoton berregése is süket fülekre talált Szálvia hallójáratainak kifürkészhetetlen labirintusaiban. Hetek óta hiába beszéltek hozzá a szomszédok, a szűk család és az a kevés munkatárs, aki osztozott vele ebben a furcsa auditív transzállapotban, ami már több volt, mint fehér zaj, valami nagyobb jelentéssel bírt, de lehet, hogy csak azoknak a fejében, akik megtapasztalták. Mindhiába jöttek az idegesítően hosszú hangüzenetek is, már nem is vette a fáradtságot, hogy megpróbálja kiszűrni az autódudába burkolózó, levegőt kapkodó történeteket, mert a zümmögés könyörületes volt és megkímélte őt az értelmetlen szavaktól. Elég egy mosolyt keresni a hangulatjelek között és azt írni, hogy értem. És azzal ki is elégítette beszélgetőpartnerét, aki inkább magával beszélgetett, igazából szó szerint, ha úgy vesszük, hogy Szálvia nincs ott, az illető csak egy telefont tart a szája elé, fontoskodva, hogy „most épp rohanásban vagyok, nem érek rá pötyögni”, mintha tényleg nem érne rá, az az üzenet egy picit később. 

A fénymásoló iroda a város szívében, ám kicsit kopottan állt, a világ legjelentéktelenebb kirakatával, húsz évvel ezelőtti elismerő diploma, előtte egy origami tulipán, zöld-piros, ahogyan kell. Mintha mostanában került volna oda, szóval nem csak ott felejtették azt a kirakatot, hanem olyan hatást kelt az egész, mintha ezzel akarná kifejezni a jelentéktelen üzletvezető a jelentéktelen üzletet, hogy ez itt csak létezik, de ha nem lenne, akkor jönne helyébe egy másik. Itt nincsenek fényképelőhívók, háromdé nyomtató, vagy gravírozó gép. Ezt már a város is megtanulta, és csak akkor jönnek ide, amikor éppen késésben vannak, és már nincs más nyitva, hiszen ez a fénymásoló este nyolcig kiszolgálja a vendégeket, Szálvia és a jelentéktelen munkatársai pedig igazán csinos összeget kapnak azért, hogy vállalják a műszakot, akár reggeltől estig. És nem csak a fizetés vonzó – fejti ki éppen a főnök a lánynak az állásinterjú napján, hanem havonta egy pénteki nap szabad, egy kikötéssel, hogy valami nagyon hangos helyre menjenek aznap. Mivel ez egy kisváros, ezért sok lehetőség nincs, le kell menni a pincébe, ott kell ülni a legalább tízéves hangszórók mellett, hallgatni a legújabb slágereket a legalább tízéves alapra rámixelve, vagy fordítva, és azon gondolkodni, vajon ezek az emberek itt hallják is, hogy miről szól ez a dal? Vagy csak kántálják a sorokat, mozgatják a csípőjüket arra, hogy valaki arról énekel, hogy öngyilkos akar lenni. Ha pedig nincs kedve a diszkóutánzatot bámulni egész este, akkor megkeresi a város összes útfelújítását, megpróbál észrevétlenül ottmaradni, ameddig csak lehet, majd amikor úgy érzi, hogy most kell abbahagyni, akkor tovább megy egy másik helyre. Tavasszal a legjobb, olyankor van a legtöbb felújítás a városban. Amúgy nem mintha a főnök utánajárna, hogy az alkalmazottak tényleg betartják a szabályt, de Szálvia sosem volt az az ember, aki kétségbe vonja a másik kikötéseit, még akkor sem, ha azok őrültségnek tűnnek. 

Csak egy kis zümmögés, ezzel magyarázza a tulajdonos, majd biztosítja a lányt, hogy ne pazarolja a pénzét cseppekre vagy orvosra, mert nem a fülével van a baj, a zümmögést nem lehet onnan kiszedni, de ne aggódjon, nem fogja őt zavarni a mindennapjaiban. Szálvia bólint, kell a munka, jól is fizet, és monoton. Túl sok volt már a kezdeményezés, önkéntesség, szervezés, tervezés, lendület és fiatalos akaraterő, nincs szükség most semmiféle új ötletre. Csak fénymásolni szeretne, és amúgy meg bármikor otthagyhatja. Nagyjából két hónapba telik el, ameddig teljesen beleolvad a munkakörbe, már meg sem nézi a kezébe kerülő dokumentumokat, pedig megtehetné. Az elején nagyon kíváncsi volt. Úgy érezte, valamiféle tudással övezi fel az, hogy mások személyes dolgait másolja. Az is eszébe jutott, hogy titokban saját magának is eltehetne egy-egy példányt a fontosabbnak tűnő iratokból. De nem történt meg a csoda. Egyszerűen nem érezte magában a mindentudók örömét, ahogy végigsétált a város utcáin. Nem tudott meg többet az emberekről, nem került semmiféle cinkos titok birtokába, vagy legalábbis képtelen volt felismerni. 

A zümmögést igazából csak a harmadik hét után vette észre. Onnan tudta, mert valamiért itt az volt a szokás, hogy a három hét után hivatalosan is köszöntik a cégnél az új munkaerőt, az illető kap egy sapkát, egy kitűzőt és egy esernyőt, valamint a főnök megszorítja az izzadt kezével a vállát, és valami űzött mosoly jelenik meg ilyenkor az arcán, mintha éppen közölné az alkalmazottal, hogy halálos beteg, de ne aggódjon. Szóval ezen a napon történt, hogy Szálvia füleibe végleg beköszöntött a hang, ami ezután már szinte soha nem maradt abba. A fénymásológép könyörtelen aprításai csak alvás közben hagyták el egy kis időre, kivéve, amikor arról álmodott, hogy kisujjnyira zsugorodik, a főnök beküldi őt a gép belsejébe, hogy találja meg élet értelmét. „Ott kell legyen!” – üvölti ilyenkor az álombeli főnök. „Mégis hol máshol, ha nem a hivatalos és személyes megőriznivalók között?” A főnök ilyenkor az egyik lábától felemeli, megnyalja, hogy jobban csússzon, és belöki őt az egyik bemeneten. Aztán csak villódzó fények és a zúgás, egész reggelig. Mint egy rossz televízió. 

Csak egyetlen módot talált rá, hogy csend legyen. Minden nap a parkon keresztül vágott át hazafelé menet, nyáron tele volt emberekkel, kutyájukat sétáltató hölgyekkel, randalírozó gyerekekkel, a Pavilon Kávéház teraszán pedig végeérhetetlenül sakkoztak az öregek. Aztán beköszöntött az ősz, a kávéház bezárt, a sakkozók viszont ott maradtak, rendületlenül játszották a partikat, egymás után, csendben. Az őszi délutánba olvadt játékosok látványa hirtelen robbanásszerű csendet borítottak rá, odaszegezték őt a bábuk gyors mozgásának ritmusához. Nagyon szeretett volna közelebb menni, de félt, hogy udvariatlannak találják, ezért egyszerűen csak lelassította a lépteit, és olyan sokáig maradt a vonzáskörükben, amennyire csak bírt. A fehér hajak rikítottak az évszak színeiben, télen a kucsmák belesimultak a fák társaságába. Függővé vált. Megtanult a lehető leglassabban, feltűnésmentesen lépkedni körülöttük, és ha észre is vették, nem szóltak semmit. Így ment ez hónapokon keresztül, amíg.

Egy áprilisi napon egy idős hölgy lépett be a boltba. Idegesnek tűnt, elkezdte tapogatni magát szőrmével befedett törzsén, kifordította a zsebét, közben a szintén szőrös kalapja is megbillent a fején, még arra sem szánt időt, hogy megigazítsa. Végül kiesett az egyik zsebből, a belső zsebből egy fénykép. Tehát férfikabát. Szálvia segített neki. Felvette a fotót – a sárga lapon egy konyhában egy riadt lány áll, kezében edény, reszelő. Cselédruhában, egymagában, riadalma betölti az egész fotót. Arca pedig arról árulkodik, senki nem szólt neki, hogy fotózni fognak. Vajon ki készíthette? Szálvia sokáig nézhette a fotót, mert a hölgy dühösen kikapta a kezéből, majd néhány utasító szóval kísérve mégis visszaadta. Jó minőségű másolatot kér. Jó lenne színesben. A lány közli, hogy „mi nem foglalkozunk ilyennel”, mire ő csak sóhajt. Talán jobb is. Akkor csak legyen nagyon jó minőségű, és nagyobb méret. Szálvia szól neki, hogy erre várni kell, a fotót először ki kell tisztítani egy programmal, másképp nagyon szemcsés lesz. „Persze, persze, csak siessenek azért.” Egy telefonszámmal ellátott papírt nyom a lány kezébe, majd kisétál az ajtón.

Mielőtt nekifogna a szerkesztésnek, leül és megvizsgálja a képet. A cselédlány láthatóan fél. Nem meglepett, nem szomorú. Fél attól, ami történik vele. Ujjai görcsösen kapaszkodnak a konyhai eszközökbe. Sosem fog feloldódni. Már örökké így marad, ez a hölgy pedig még nagyobban, még tisztábban akarja látni ezt az arcot. Miért – teszi fel magában a kérdést a lány, majd rájön, hogy valamiféleképpen örül, hogy nem láthatja a folytatást. Az állandóság jó. “Szeretem a maradandó dolgokat” – gondolja. “Nem akarok több változást. Azt akarom, hogy az öregek örökké ott sakkozzanak a parkban a márványtáblákon, és ha meghalnak, akkor azt akarom, hogy a kucsmájuk az rajta maradjon a koponyán. Azt akarom, hogy a zúgás elmúljon, de közben meg azt is szeretném, ha megmaradna, hiszen már megszoktam. Nehéz lenne megszokni valami mást, például a csendet. Akarom, hogy ez a lány itt a képen örökké féljen, és meg akarom látni, érezni, sejteni, hogy ki áll a fényképezőgép mögött, mert az is ott van, az is a képben ragadt, csak nem látom, nem jövök rá, pedig biztosan tudom, hogy valahogyan megmutatkozik.”

A széken találnak rá. Még mindig ugyanott ül, ugyanazt a képet nézi, le nem eresztené a kezét, mert még mindig nem érti a titkot, de már nem hall, nem lát, él, de mégsem mozdul, mintha csak egy fényképpel találná szembe magát az ember. Az üzletvezető általában mindig ezt csinálja azokkal, akikre ennyire ráborult a zúgás. Összehajtja őket, becsúsztatja a fénymásoló dobozába egy kis lyukon keresztül, és így lesz erősebb és erősebb a gép, mígnem egyszer csak már az üzletvezetőn sem segít a vatta, dugasz, meg mindenféle trükk, amivel eddig mentesült a gép hálója alól és majd őt is betemeti, és akkor városnak lesz egy önműködő fénymásolója, ami már nem csak este nyolcig, hanem éjjel-nappal szívesen fogadja az odalátogatókat, és az a gép már mindent tudni fog az emberiségről, eleget ahhoz, hogy egyetlen pillanattá fagyassza a teljes emberi lét törékenységét.

november 23, 2023 | Tankó Andrea | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Tankó Andrea prózái

Katicabogár kislány

Van, amire nem lehet elégszer gondolni, az agy kilöki magából újra és újra, rágja, csámcsogja a részeit, de képtelen lenyelni, valami mindig torkán akad(na), ezért inkább loccs, ki vele. Álom lesz belőle. A rosszabbik fajta.

Egy ideig gyakran keltem remegve, sírva az éjszaka közepén, az idegek valamiféle megmagyarázhatatlan összjátéka lehetett, meg persze a fáradtság, de több volt ez annál, hosszútűrő önszétszedés az én tudattalan, kontrollálatlan állapotában. Vissza-visszatértek az arcok, az, amelyiket és az, amelyiktől, gyűrt maga alá ez a groteszk, abszurd duó, kimerevedett előttem a félelmem, hogy elhagynak. Fullasztott, dühített, köhögtetett és köptetett, mint amikor az ember elfordítaná a fejét attól, amit nem szívlel látni, de bármerre néz, visszaköszön, integet, ha kell kacsint is, futni lehet, de csak körbe és körbe és körbe, úgyhogy inkább le és be, de el sose. Túl sok lépcső vezet lefele.

Ma reggel ismét zavartan vettem a levegőt. Azt mondják az idősek, a reggeli második alvás sose jó, mindig csak rossz álom lesz belőle. Lehet. Fél éve nem voltam odafenn, ismerőssel is csak ritkán, hangosan köszönve találkoztam, néha meg-megállva, jól vannak-e, jól, köszönnyük, jaj, milyen melegek vannak, alig bírja az ember, a kicsi hogy van, jól van a’, nő, mint eső után a gomba, óvodába nem akart menni, de hát hova erőltesse az ember, ha sírik szegény, maj’ csak megszokja. Valahogy így. Vagy akár így is. A múltkor majdnem nekem esett valaki fényes nappal, mert pont akkor kacagtam, amikor mellém ért, rám nézett, ő meg éppen dühös volt, hát felképellek minnyá, te is ne kacagjá’. Valahogy így. A majdnem majdnem maradt.

Álmaimból kikoptak a tornaterem zugai. Ott bent soklépcsős feljáró vezetett a játszószobához. Haladni kell felfelé a jutalomért. Jobbat a bal után. Most mégsem ezt a sok masszív betonlépcsőt láttam magam előtt. Kell a fenének lépcső. Úgysem haladunk, jutalom nincs, nyomor van, mondottam fiam, küzdj ésatöbbi, csak azt nem mondottam, hogy ez a cigány emberekre nem érvényes, vagy ha igen, alig, ők mégis bíznak, terítenek asztalt, a meghóttnak ünneplőbe öltöztetik a sírját, meghívnak mindenkit, sírva mulatoznak, esznek, isznak – míg van mit. Aztán elfogy a mindennapi kenyerük, Uram, marad a szemeteskuka, a kezeken a megvastagodott bőr, a lesikálhatatlan nincstelenséggel. Kell a fenének lépcső, úgysem.

Ma reggel ismét veletek álmodtam. Egyszintes, hideg kőház volt a gyülésterem. Nagy sürgés-forgás, vagy mégsem, már nem tudom, voltak napok, esősek, sárosak, hidegek vagy túl melegek, napok, amikor a gyermekpénzt osztották és napok, amikor jó lett volna, ha osztják, napok, amikor a sürgés-forgás fullasztóbb volt a tornaterem hőségénél és napok, amikor a hiány belemászott a szövetekbe, üvöltött a pangás, a nincs, kint és bent ugyanaz, voltak napok, amikor nem jöttetek, miért is jöttetek volna, lépcsők úgysem vezettek sehova – a legmagasabb pont, ahová (f)elérhettetek a játszószoba volt csak.

Sok ismerős arc, mindenki csak beszélt, valahogy senkihez sem tartoztam, hangja nélküli szavak buktak elő belőlem, vagy talán mégsem, már nem tudom, olyan volt, mint a valóságban, makk egyedül az emberek között, jobbra-balra fordul a fej, keresi, kapkodja az információkat, de sosincs csatlakozás. Tudtam, hogy nem tartozom oda, hogy már rég nem vagyok eleme a szerkezetnek, mégis ott voltam. Aztán kicsapódott az ajtó, ha volt ilyen, berohantak a gyermekek, szeplős, naphajú fiú legelől és sokan mások utána, minden kezdődik előlről, vagy pont ott folytatódik, ahol, nem tudom, sokan lettek, lettetek ott benn sokan, felálltam, mintha mégis oda tartoznék, vagy csak megpróbálni akartam, megpróbálni még egyszer, hogy lehet szépen is, emberi hangon visszatessékelni az udvarra mindegyikőtöket.

Szamantha volt az utolsó, régen mindig Katicabogár-kislánynak hívtam, piros pöttyös ruhákba öltöztette az édesanyja, hatalmas barna szeme elterült az arcán, amin még ránc egy szál se, igazi selymes hátú katicabogár volt. Te tudsz járni? Tudott, vagy legalábbis úgy tűnt, újabb siker, egész siker, kései mozgásfejlődéses volt ő is, türelmetlen és haragos, ha mászva kellett „megküzdeni” egy játékért, és most mégis jár. Tapogott vagy inkább szaladt, magabiztosnak tűnő lépésekkel haladt, lépegettem utána, készen arra, hogy elkapjam, ha esne. Hirtelen kiszaladt egy fiú, ezek szerint mégsem Szamantha volt az utolsó, ismerte őt, hogyne, mindenki mindenkit, az urak a koordinátapontok, ha megvan a név és a negyed, megvan az uram is, onnan meg mindenki más is, szóval ismerte ez a fiú Katicabogár Szamanthát, azt mondta, le tud menni a lépcsőn, nem kell fogni, elhittem, lekéstem.

Szamantha belebotlott a legfelső fokba, kicsi volt még, a kezét nem használta, hogy kivédhesse az ütést, talán nem is lehetett volna, menthetetlen volt. Ott csattant a feje a betonon, ott a szememben. Szaladtam, kölcsönkért hanggal ordítoztam, valaki után, aki majd segít, aki majd hív orvost és mentőt, itt alig van jel. Ide úgy sem jön senki.

Szamantha kicsi teste szürkén feküdt a betonon, feje alatt egyre növekvő vértócsa. Ezek a lépcsők is csak lefelé vezettek. Egy újabb gyerekhalál. Egy újabb mulasztás. Szamantha meghalt és én nem fogtam meg a kezét.

Ma reggel ismét veletek álmodtam. A tehetetlenség-érzés új testbe költözött. Álmomban leesett és meghalt egy gyerek. A valóságban sokszor egy.

Lulu


Alig dolgozott még ott, jött a hír, hogy meghalt. Mondták, hogy ilyen az élet meg Isten útjait ki nem fürkészhetjük, de ez valahogy több volt mindennél, ami mondható. Kicsi, gesztenyeszemű fiú volt. Lecsúszott a lába játék közben a bordúráról. Vagy a fejébe esett valami vas. Egyedül volt vagy az unokatestvéreivel, a felnőttek a házban vagy még ott se. Ki tudja. Tiszavirág-életű volt, nincs többet. Egyszer összekacsintottak, akkor látta először és utoljára. Így kezdődött a történetü(n)k. Vagy inkább az édesanyjáé.

Tenyeres-talpas asszony volt, alighogy elvesztette a fiát, hordta a még élő gyermekét maga után, hurcolta a városba, a kukákhoz, a tornaterembe, ott legalább kikerül egy szelet friss kenyér. „Két pofára gyúrja” – észak-nyugaton ez a szavajárás. És tényleg, utolsó szuszig gyúrta az ételt. Sokszor annyi jutott egész napra. Egy délelőtti szelet kenyér.

Lulu, csúfnéven szólították, így ismerte mindenki, eltiporhatatlan asszony, nagyhangú, amolyan igazi veszekedős fehérnép, így mondja a székely. Legalábbis az a hír járta. Nem járt iskolába, nem ismerte a számokat, sem a betűket. Kukáról kukára járt, derékig belehajolt, csak legyen valami eltüzelnivaló. És ennivaló. Sosem tudta, milyen nap van vagy hány óra. Mindig elkésett – mégis jött. Jött a melegért, a vízért, a tízóraiért, jött az emberekért, s mert úgy szerette a kislányát. Anyja volt neki, testvére, barátja, apja. Kicsi lány kicsi keze elveszett a szomorú szemű, gyerek-lelkű anyja kenyérkereső tenyerében. Járták ketten a világot, két megtépázott, lyukas lelkű árva.

Lulu vitte a tornaterembe a gyermeket esőben, hóban, eljárt talpú, csuromvíz cipőkben. Az odafentet elkerüli az idő, mindig csak a most van, a holnap sose biztos, valami groteszk carpe diem ez, más lehetőség nincs, pedig de jó is lenne. Az időnkívüliség elhozta egyszer, nem volt rajtuk kívül más, jöttek és maradtak sokáig. Ott gubbasztott a terem sarkában, kicsi, összetöpörödött asszony, belefeledkezett a táblába. Még sosem tanította senki ceruzát fogni. Krétát még annyira se. Kuporgott ott az asszony, szorította a krétát erősen, próbálta kanyarintani a neve betűit. Jobbra kanyarodott a betű lába a bal helyett, majd balra jobb helyett, kicsit ilyen volt, kicsit olyan, kezdte elölről, törölte le a krétanyomokat, kérte, segíts, írjad te. Aztán csak próbálkozott ő maga, pironkodott közben, kacagott szégyenkezve, hiába mondták neki, nincs miért, jó, hogy most, jó, hogy így. Aztán a kislány megéhezett, amúgy is, milyen rég jöttek már, menni kellett tízóraizni s haza. Apád is mindjárt hazajön – mondhatta Lulu, ha akkor éppen nem külföldön volt a férje.

Lulu erős asszony volt, állta a sarat, nem foglalkozott a betegségeivel, csak amikor már elviselhetetlenné vált az a nyilallás a derékba, vagy a vese sugárzik mindenfelé? Nem is csoda, mindig vizes a lábam, mindig fázom – az utóbbit nem mondta, szóra sem érdemes, ha semmi különös nincs benne, mindig így van. Egyszer berontott a tornaterembe, mint mindig, akkor is késve, mindig a hátsó ajtón, kiáltotta hangosan a nevet, sosem azét, aki éppen ott volt, leginkább korábbi munkatársakét, akik már rég sehol, de hát nincs idő, az idő a most, azt kell túlélni. Jött, keresett valakit, hogy elmondhassa a fájdalmát. Ennyit nem tették rám a kezük, ne – mutatta, adtak egy nospát, menjek.

Szakadatlan rótta az utcákat, nem hatott a nospa, más volt a baj, ha nem a kislánya, ő betegeskedett folyton, de ez nem állította meg, utána kellett menni annak, ami másnak már szemét, hogy legalább napi egyszer ehessen az a gyermek.

Lulu erős asszony volt, erős’ rendes asszony, keveset hallgatott másra, ki kellett mondania magát, sosem dolgozta fel a kisfia halálát, sosem dolgozta fel, hogy a férje elfordult tőle, közelebb vonta, tapasztotta magához a kislányát, az egyetlen élő embert, akije maradt, emelte volna fel, feljebb, jusson ő tovább, járjon óvodába, hurcolta maga után. Az óvodából hazaküldték, mert sírt. Másnap tíz perccel tovább maradt, de ismét hazaküldték. Mert sírt. Ezután már nem próbálkoztak túl sokat a beilleszkedéssel. Minek? Sírt. Az utca felneveli őt is. Egyre kevesebbet sír.

Egyszer volt egy álláshirdetés. Az egyesület takarítónőt keresett – a telepről. Roma asszonyt, legyen jelkép, példa, híd. Legyen csatorna a telep és az alkalmazottak között, legyen példa a fejlődésre, dolgosságra. Lulu nem tudta elolvasni az álláshirdetést, de szóltak neki. Jelentkezni akart, tetszett neki. Az interjú előtti hetekben megtáltosodtak az asszonyok. Jöttek, hozták a gyermekeket, igyekezett mindenki a legjobb, legdolgosabb formáját mutatni, ki lehetne megfelelőbb takarítónő, ha nem éppen ő. Lulu nem győzködött senkit. Lulu nem írta meg kézzel a motivációs levelét. Lulu nem akart másabb lenni, mint korábban bármikor. Lulu észrevette, ha leesett a vajas kenyér a földre. Lulu észrevette, ha kiömlött a gyerekek teája. Ment, vette a seprűt, vette a felmosót, feltakarított. Már akkor is, amikor még nem, még azután is, hogy már nem kerestek takarítónőt.

Nem lett belőle takarítónő. Egy kis ideig fényt kapott a szeme. Aztán visszabújt a sebeibe.

Lulu kukázott. Lulu keze repedezett volt a mindennapi nincstelenségtől. Lulu nem köntörfalazott, mondta, ami a száján kifért. Lulu elhagyta az első gyermekét. 

Lulu nem járt iskolába. Lulu nem tudott írni, sem olvasni. Lulu kívül élt az időn. Lulu gyászolt, és nagyon egyedül volt a gyászában. Lulu elvesztette a fiát és vele együtt a férjét is. Lulu kislány volt, gyámoltalan, anya, sebzett szívű, védelmező, nő, kisemmizett, megviselt. Lulu minden nap azért kelt fel, hogy a kislánya ehessen.

Azóta láttam még párszor, intézi az ügyes-bajos dolgait, vagy csak bandukol, ott a kampósbot a kezében, a szemetesek aljára túrni jól lehet vele. Mindig feketében, mindig megviselten.

A fagyi az fagyi

Sokan vannak, mind ismeretlenek, próbálok senkit se túl hosszan nézni, gyakran feledkezem bele a bámulásba, márpedig bámulni nem illik, bámészkodni, szájat tátni, merengeni, az embereket jól megnézni nem illik. Sokan vagytok, mind ismeretlenek, furcsa arcú idegenek, keresem a szemeket és mégse, keresem a neveket és mégse, inkább elnézek, felnézek fölöttetek, furcsán érzem magam, nem is tudom, hol kezdődöm és hol érek véget, ülök egy régi irodaszéken, ilyenekkel volt tele a mateklabor, akkor még újdonság volt és kényelem az osztálytermi régi, nyikorgó székekhez képest. Én ülök, ti ültök, ők ülnek – megint ez a lábnyom-lét, hosszú fehér vagy lehet, hogy szőke hajszálak kunkorodnak a széken, rajtuk ülök, közben meg arra gondolok, akié lehetett. Vajon annyi idős vagy, amennyit az arcod és a termeted mutat? Vajon te sem leszel sosem felnőtt, mindig csak fiatalka? Mondták már, hogy egyszer még örülni fogsz annak, hogy jópár évvel fiatalabbnak hisznek? Vajon annyi idős vagy, amennyit az arcod és a ráncaid mutatnak? Év-ráncok vagy életráncok? Arra gondolok, hogy te, aki itt ültél – vagy.

Fél napig liftezik a gyomrom, nyelek nagyokat, mert tudom, sorra kerülök én is, mint a várótermekben, azért jöttem, hogy sorra kerüljek, mégis jó lenne, ha nem, ki vagyok, mit mondok, mit mond az az arctalan, vörös hajú nő a képen, aki nem vagyok, de lehetnék?

Most üres vagyok és csupasz, nincs levegő a teremben, mégsem fáj a fejem, felolvasnak, én nem tudok így figyelni, most mégis, olvasom én is hangtalan, létezem én is hangtalan, üres vagyok és csupasz, meleg van, esteledik, a szöveg mégis eltalál, van hová ágyazódnia, nem lökődik ki, sokáig forgatom magamban – a szeretetről gondolkodik ő is, mindig csak az út, a szeretet, a szerelem, azt mondja, „ami fészkelődik az a szeretet/ előre adják ide/ előre adják ki a szeretetet/ amennyi jut megfelelő részletekben” ésatöbbi, de ezt nem is ő mondja, ezt mondták már, írták már, egy sokadik szeretethimnusz ez is, mire megszólal valaki, elmondja a sajátját, mindig mindenki csak a sajátját, kiét is mondaná, van, hogy még az a saját is fránya, esetlen, és közben eszembe juttok, kikre már rég nem gondoltam, személyként nem, csak valami nagy, hömpölygő egyként.

Visszakúsztok ebben a kortárs, mohó szerethimnuszban, vissza az a névtelen kislány is, akit végül nem ismertem meg, mégis olyan volt, mint ti mind. Eszembe juttatta, hogy az éhséget sosem ismertem, hogy az éhség mély és kiromlasztja a fogakat és befeketíti a lelket, hogy a fázás belülről jön és nem múlik, a mindig vizes, lyukas gyerekzokni csak ráadás. Eszembe juttatta, hogy a gyerekek arcán ránc van és a kezük erős, dolgos kéz.

Az a kislány a kávézónál kéregetni jött – még mindig bevett szokás gyerekeket küldeni, gyerekekkel jönni, meghatóbb vagy eredményesebb, nem tudom, sosem kérdeztem, sosem mondták. Az a kislány a kávézónál kicsi volt és csapzott, már az arcára sem emlékszem, csak szép, copfba fogott barna hajára, csomós volt már az is, és a vékony, szélfútta kis testére, a szorosan markoló ujjaira és a fagyira. Kezében üres fagyitölcsért szorongatott, ment asztaltól asztalhoz, remélt valami banikat, közben a háttérben ott állt az anyja, próbálkozott ő is összeszedni valami ennivalónyit, őt is küldték vagy nem, ki tudja, szorongatta a fagyitölcsért, aztán az egyik asztalon megtalálta a fagyiját is. Üres pohár, ízesített jeges kávé lehetett benne, a jég még darabokban, benne szívószál, mellette egy másik, a bögre alján az utolsó korty kávé, ízesített lehetett az is, vagy legalább cukros. A kislány átkapkodta a jeget a tölcsérébe, meglett a hideg, a fagyi hidege, van hozzá ostya is, finom, ropogós és édeskés, már csak az íz hiányzik. A szívószál jó eszköz, más elhasznált szívószála jutott neki csak, azzal szívta mondvacsinált fagyijához az ízet – a bögre alján maradt utolsó cseppek, a fahéj és a cukor, vagy valami teljesen más édes maradék-íz volt az. Két ember maradékából jól lakott a szíve – a fagyi az fagyi.

Mindennapi kenyerüket add meg nekik ma, add hozzá a szeretetadagot is, most az összeset, ha lehet, a holnap messze van, inkább ma legyen jó, inkább ma legyen kenyér, még ha száraz is, még ha ketten már jól is laktak belőle, inkább ma legyen fagyi, inkább ma. A hiányokból készült fagyi mozdulatlan volt a kislány görcsösen szorító markában – ő nem ejtette a földre a gombócokat. Állt ott még egy darabig, szívószálával kereste még a bögrék aljában elmosásra váró kortyokból az édeset, aztán továbbállt. Hogy zörgött-e valami a zsebében, amit majd elszámolhat, nem tudom. De aznap fagyizott – sosem gondolt, mindenízű fagyit evett, majd eltűnt az autók közt szélfútta kis teste.

Ha van hangom, valami ilyesmiket mondtam volna arra, mit hív elő a szeretetidézet. A fülledt levegőjű teremben a sok idegen arc magába fordul vagy éppen kitárulkozik, néz, ír, mond, hallgat. A szeretet teli hasú, jóllakott. A szeretet jól záró ajtó, semmi keresztszél. A szeretet a lányanyák riadalma, a szeretet a lányanyák görbe háta, a szeretet a lányanyák edzett szíve. A szeretet a csimpaszkodó gyermek. A szeretet a még, még, mindenből kérek még. A szeretet fázós szemű, kétkedő. A szeretet többnapos éhség. A szeretet huzatos, omló falú helyiség. A szeretet félszeg, a szeretet egy hogy vagy, a szeretet a kérdés, hogy lehetne jobban. A szeretet, mint a kenyér – mindennapi adagunk inkább ma adassék meg. Ha van hangom, valami ilyesmiket.

Azóta más íze van a fagyinak.

november 13, 2023 | Imre Eszter | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Lélegzik a föld

Sziget-trilógia 1., részlet

Az íróasztalt csak akkor vette észre, amikor újra a fény felé nézett. Egyszerű, elegáns darab volt. Linda pislogott párat, és megdörzsölte a szemét, mint amikor az ember megpróbálja kidörzsölni a szeméből az álom maradványait. De akárhogy is nézte az asztalt és a polcokat, egyszerűen nem tudta felmérni a távolságokat. Tisztán látta a polcokat, a könyveket is, de a címeiket már egyáltalán nem tudta leolvasni. Akkor sem, ha közelebb lépett. Akárcsak a fény, a polcok is mindig ugyanannyira távol maradtak tőle. Az íróasztalhoz azonban oda tudott lépni, és ahogy észrevette az elé tolt széket, azonnal rá is ült. Az asztalon egy nyitott könyv feküdt. Vaskos, szemmel láthatóan nagyon régi kiadvány volt, amit azonban szépen restauráltak – Linda megcsodálta az új kötést, majd becsukta és tekintete hosszan elidőzött a borítón. Egyszerű, dísztelen betűkkel vitték fel rá a címet: Az ősnyelv kútja. A rózsaszín derengésben mintha a betűk is lélegeztek volna, nehéz levegővel lehelve be a beláthatatlan teret. Linda nem talált sem szerzőt, sem kiadót, még évszámot sem. Sem elől, sem hátul nem volt kolofon.

Először találomra belelapozott, majd gyorsan átfutotta az egész könyvet, ami nem volt nehéz, mivel minden oldalon mindössze egy kép volt, és alatta néhány szó. Az első türelmetlen átlapozásnál nem is figyelte a képeket, alig tudatosult benne néhány részlet: egy torony, egy halszerű lény, egy kígyófejű női alak és egy hatalmas pók. Amikor azonban másodjára kezdte átlapozni, megakadt a szeme egy képen: csodaszép, míves szökőkutat ábrázolt. Kiszikkadt kút volt, és Linda hallotta a könyv lapjait szárazon megreccsenni. „Az ősnyelv kútja”, állt a fáradtszürke, valószerűtlen részletességgel megmunkált kutat ábrázoló kép alatt. A rózsaszín derengés fel-fellobbant és Linda közelebb hajolt a képhez, hogy a lehető legtöbb részletet szemügyre vehesse.

Tájjá nyílt a tér. Linda egyszeriben a szabad ég alatt találta magát. A határokat továbbra is csak sejteni lehetett, és a napszakot sem tudta volna biztosan megállapítani – lehetett egy szürke, esőt váró későreggel, de tompaságba fulladt délután is. Minden szürke volt, és amikor alaposabban végignézett a látképen, Lindának úgy tűnt, mintha egy építkezés kellős közepén szemlélődne. Körülötte téglák, kövek és salak. Volt valami ebben az építkezésben, ami inkább a romok hangulatát idézte, semmint egy készülő épület ígéretét. Talpa alatt elkopott aszfalt terült el, melynek dús erezetté szövődött repedéseit sűrűn benőtte a gaz. Szikkadt, unottzöld füvek magasodtak a remélt fény felé, és annak ellenére, hogy ez a burjánzás egyben életet is jelentett, mégis csak lehangolóbbá tette a beton, romok, és az üres és szürke ég alkotta tájat. Linda hosszasan ácsorgott ebben a nyomasztó álmokat idéző tájban, mígnem egyszeriben feltűnt neki, hogy a beton, amin áll, jó néhány méterrel arrébb meggörbülni látszik. Felemelte a tekintetét és körülnézett. Ekkor döbbent rá, hogy eddig a tájnak egyetlen részére szögezte a tekintetét, és nem tűnt fel neki, hogy nem is a talajon áll. Ahogy felemelte a fejét, fokozatosan kezdett összeállni a kép: előbb a széleket, majd az oszlopokat pillantotta meg.

Egy hatalmas szökőkúton állt. A lába alatt nem beton, hanem tömény kő nehezedett a talajba, és ezt az ősrégi követ nőtte be a gaz. A kiszáradt mélyedésekben ugyanúgy romok, törmelék és enyészet hevert, mint a kút alig belátható peremén. Hatalmas kút volt, több ház elfért volna a helyén. Lindát letaglózta a látvány, és nyugtalanította, hogy milyen soká tartott, mire eszébe jutott körülnézni. A tény, hogy ennyire elveszett egyetlen apró részletben, legalább annyira nyomasztóan hatott rá, mint maga a táj – az elhagyottság, a tompaság és a reménytelenség megtestesülése.

Az egykor minden bizonnyal gyönyörű, tajtékot vető kőkút immár elgazosodott repedéseiből szikkadt csend hirdette, hogy valaminek vége, valami elveszett. A romos némaságból azonban nem pusztán a romlás szivárgott: Linda érezte benne a káoszt, egy valaha volt rend hideg hiányát. Kétségbeejtő érzés volt ott állnia, és nem értette, hogy egyáltalán mit keres ott. Tennie kellene valamit? Vagy egyszerűen csak látnia kell a kutat? Hiába nézett körül, semmi nem szolgált útmutatással. Elidőzött a peremen, és elindult közelebbről megnézni a mélyedéseket, oszlopokat és a különféle alakokat, amelyekből egykor víz zuboghatott. Tisztában volt vele, hogy nem fogja tudni az összeset megnézni, és lehetetlen lesz minden részletet végigtanulmányoznia, de elindult. Mivel elképzelése sem volt arról, hogy mi micsoda, találomra ment oda egy-egy alakhoz, medenceszerű mélyedéshez vagy parányi vízköpőhöz. Látott egészen szokványos dolgokat, olyasmiket, amiket az ember hagyományosan egy szökőkútra képzel: angyalszerű gyerekfigurákat, amelyeket mindössze a részletekben megbúvó mérték választott el a giccstől, díszes oszlopokat, buja kőindákat és állatszerű lényeket, de felbukkant egy-egy szokatlanabb elem is, mint például egy parányi szárnyas béka, a fejéből hálót növesztő pók, vagy a két olvasó hal. De akadtak olyan vízköpők is, amelyeket az tett különlegessé, hogy egy szökőkúton helyezkednek el. Ha ezek a szobrok egy galériában lettek volna kiállítva, nem számítottak volna furcsának, a kúton azonban meglehetősen szürreális benyomást keltettek. Ilyen volt az egymással szemben elhelyezett férfi- és női arc, amelyeket az orr tövénél, a két szem között elhelyezkedő háromszög alapú gúla tett különlegessé. A gúlák a csúcsnál csatlakoztak az archoz, és befele mutattak, a kőszemek közé, így az alapok pontosan egymással szemben helyezkedtek el. De legalább ennyire meglepő látvány volt a miniatűr libegő is, amely alatt miniatűr város terült el.

Linda mindent, ami mellett elhaladt, közelebbről is megnézett. A díszítőelemek meglehetősen távol helyezkedtek el egymástól, és látszólag semmilyen rendszer nem volt közöttük, de Linda már fenntartásokkal kezelte ezeket a benyomásokat: a legelső döbbenet óta ugyanis tisztában volt vele, hogy ez egy olyan hely, ahol másként aránylik egymáshoz a rész és az egész, és az érzékei sem úgy viszonyulnak az ingerekhez, mint általában. Itt nagyon könnyű volt elveszni egy-egy részletben: a kút és a táj minden zsigerében a szemlélő teljes figyelmét követelte. Linda immár bizonyosságként kezelte, hogy a kút elemei korántsem véletlenszerűen kerültek oda, és úgy sejtette, hogy kell lennie egy kézzelfogható rendszernek, amely nemcsak a kúton, hanem az egész valószerűtlen tájon segít eligazodni, de azt is gyanította, hogy ez a rendszer nem fogja felfedni magát előtte. Ment hát egyik vízköpőtől a másikig, és kereste az arra utaló jeleket, hogy mindebből egykor még friss víz zubogott. Az egyik mélyedésben mintha két csepp vizet pillantott volna meg. Két ragyogó gyöngyszem, tükröződött bennük az ég. Eső is lehetett, gondolta Linda.

Lassan elindult a kút peremének széle felé. Az út hosszabbnak tűnt, mint amire számított – mint amikor az ember elindul a láthatár felé, de az mindig ugyanolyan távol marad tőle. A kút széle azonban közeledett, csak nagyon lassan. Az út pedig nyomasztó volt.

Amikor odaért, lenézett, és odalent ugyanaz a töredezett és elgazosodott kő látványa fogadta, mint a kúton. Mindenütt ugyanaz volt, ameddig a szem ellátott. Nem emlékezett rá, hogy leugrott volna, de egyszeriben lentről szemlélte a kút rettenetes falát. Odalentről megközelíthetetlenül masszívnak tűnt. És olyan magas volt, hogy nem látszottak a vízköpők. Egy-egy oszlop tetejét még látni lehetett, ahogy az égből alánehezedő szürkeséget karcolták, de ezen kívül semmi mást, csak a hatalmas kőfalat. Lindán eluralkodott a kétségbeesés. A kútra visszamászni nem tudott, azon kívül pedig nem volt körülötte más, csak a néma és mozdulatlan szürkeség, a semmi arcának zsarnoki oldala. Ijedten nézett körül, és ekkor halk, de eltéveszthetetlen hangra lett figyelmes: a kút rendíthetetlen, néma kőfala mögött lassan, ráérősen csörgedezett a víz.

Amikor felnézett a könyvből, a rózsaszín derengés halvány foltokban meg-megvilágította a polcokat. Az ajtó felől is beáradt egy kevés fény: pont annyi, hogy lássa az íróasztalt és a padlót. Linda gondolkodás nélkül felállt, és egyenesen a lejárathoz indult.

Odalent teljesen megtelt a bölcseleti olvasó. Az asztalához sietett, a könyveket gyorsan felpakolta a bejárat mellé elhelyezett kocsira, majd perceken belül összeszedte a dolgait, és nemsokára már lent is volt a ruhatárban. Felöltözött, és amikor kilépett a kapun, meleg őszi este fogadta, amit hamarosan elnyelt az évszaktól függetlenül mindig ugyanolyan, sötét metróhuzat.

november 7, 2023 | Molnár Zsolt | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Időpostaládába dobott levél

Kedves és mélyen tisztelt barátom, ezer bocs meg háromszáz anyamedve, miért nem szóltál hamarabb? 

Olyan hirtelen jött ez. Persze nem akarok szabadkozni, de azért nem úri dolog épp most bejelenteni az ilyesmit.

Az idő kifut belőlem, de azt, hogy én merre szaladgálok, mint mérgezett egér, néha magamnak is elég lekövetni. Gondoltam, felszerelek magamra egy nyomkövetőt, de a következő pillanatban (mert ugye nem értem rá sokáig filózni, a filozofálni nagyon hosszú szó lenne leírni) rájöttem, úgyse érek rá visszanézni az útvonalat.

Nehogy azt hidd, pénzguru vagyok, te nem ismersz jól engem. Hogyan is ismernél, ovis korunkban találkoztunk utoljára… Ja, vagyis, na, azanyja, ááá, diplomaosztón. Jesszus, de rég volt, azóta a dinoszauruszok is kihaltak meg feltalálták a távírót, telefont, skype-ot, fb-ot, instát meg tudom is én milyen kommunikációs és közösségi hálós izéket, de hát nekem se energiám, az időmről aztán ne is beszéljünk – ezeken lógni.

Ha elmesélném neked egy átlagos napomat, szanatóriumban kötnél ki. De mivel régi jóbarátok vagyunk, le merem fogadni, sőt mérget veszek rá… (na, azt azért mégse, mert a francnak volna ideje meginni.) Szóval, ha leadnám neked krónikában v. (látod, a vagy szót is lerövidítettem, nincs érkezésem le se írni) napló formájában, kigúvadna a szemed, lepetéznél a kis meleg fészkedben, és bambulnál, mint levágott disznó a böllérre. 

De, hogy ne gondold, pofátlan szófukar vagyok, legalább dióhéjban leadom neked több százezernyi halaszthatatlan tevékenységem sorát, amivel amúgy csak érintőlegesen foglalkozom: éjjel 2-kor beállítom a mobilomon az ébresztőt hajnali fél 5-re, ti. (ez meg a tudniillik lenyisszantása, ennyihez konyíthatsz te is) lassan ébredő típus vagyok, mindkét szemem kinyitására sacc per kábé huszonöt-huszonöt percet engedélyezek magamnak, aztán háromméternyit nyújtózkodom, (hoppá, no várj, nincs idő lebetűzni a számokat, a számok maradjanak számok, már csak praktikussági megfontolásból is) mire eltapogatózom a fürdőig (aminek a megnevezése téves, mert kád az nincs benne, tudod, nincs rá idő) az vagy 5 perc, mert közben rálépek 74 matchboxra, 49 letépett játékbabafejre meg millió legóra (mi a nyavalyáért gyártanak olyan kemény kacatokat, ha lenyeli a gyerek, nincs idő, izé… na, gyorsan akartam leírni, szóval berohanni vele a sürgősségire, konkrétan meg amúgy is bekattanok ettől a szótól, nincs mit kezdjek vele). Aztán egy-kettő legörgetem magamon a vízcseppeket, nem is használok tusfürdőt, szappant, arra már nincs, tudod… Bevedelek 3 kávét, hogy bírjam a húzást-nyomást, reggelire hatfogásos gyorskaja – már nem otthon, még lekésném az első vizelési ingerem visszatartását, nagydolgozni, amikor ráérek – a dugóban nekidőlök a dudának, hadd szóljon, és közben megnyitok minden e-mailt, hogy elhiggyem, az összeset elolvastam. (Igen, látod, az e-mailt egyelőre megengedem magamnak.) 

Beérek az irodába, – szűk 2 óra, de mindig elkésem – és mindig elfelejtem felgyorsítani a laptopot, h (megint rövidítettem) ne 0,3, hanem 0,15 perc alatt kapcsoljon be a monitor. És jöhet is a munkám érdemi része: ábrák, statisztikák elemzése és értékelése, négy évvel ezelőttivel való összehasonlítása, rendszerezés, számítások, egyeztetés a többi multicéges kollégával, adatfrissítés, új weboldalak beüzemelése, még több marketingfogás elsajátítása a még magasabb profit elérése érdekében, tőkeinjekció kérése, (ki tudja, mikor üt be a krach) versenytársak megvezetése, kiskapuk tervezése, állami büdzsé megsarcolása, (mindeközben az energiaitalokat ultragyorsan hörpintem fel) a hamburgerből megeszem a húst, zsömlét, a saláta meg egyéb zöldségcucc tele van nyomva géemós (ja, GMO-s, így rövidebb) szerrel. Közben jön az üzi az élettársamtól (?), (nem volt rá időm elvenni, hogy a gyerekeket mikor csináltuk, mit tudom én) hogy állítsam össze a bevásárlólistát. Kapom is be a nyugtatót, ugyan nem esik útba a leggyorsabb kiszolgálású hipermarket, de megoldom, előre kifizetve a majdani gyorshajtás miatti büntetést. Laptop lekapcs, papírok dossziéba, műanyagtányér, italosdoboz kuka, s (látod, az és-t se írom már le) irány a mélygarázs, legalább ilyenkor lent vagyok alfában, haha (na, ez olyan beírás volt, amilyen, nincs időm sokat agyalni rajta). 

Bezuhanok a marketbe, de csak a legfontosabbakat kapom le a polcokról, amik a következő nap túléléséhez szükségesek. De a kassza, a kassza… Még egy percet várakozom, (kiver a verejték erre a gondolatra, brrr!) aztán mindenkit félrelökök – ez is 1 érvényesülési mechanizmus – nahát. 

Hazaérve a kutya megugat, mert nem ismer fel a nyúzott képem miatt, a gyerek úgy néz rám, mint a föld ellenkező pontjáról jött idegenre, de ezekkel kell játszanom. (Hogy melyiket muszáj levinnem sétálni, az még zavaros.) A nőm nem főzött ma vacsorát, fekszik az ágyban duzzogva, hogy 2 hónapja nem elégítettem ki, de én is jól akarok járni, márpedig az orgazmus elérésére statisztikai szempontból egy örökkévalóságot kell várni. De ebben a feszkós tempóban a libidóm is a sokévi átlag alatt. Beindítom hát a házimozi-rendszerem, és a fotelben lévő tűpárnán megpihenve végignézem kedvenc filmem, aminek minden alkalommal elfelejtem a tartalmát, végét.

A lefekvés előtti rövid intervallum teljesen kiesik. Már kattog az agyam a holnapon, hogy mit kell elvégeznem, nehogy kihagyjak valamit, mert elszúrom az egész programom, és kizuhanok a jól megszokott kerékvágásból.

És ami még bosszantóbb, pénteken van a buli, szombaton csak 99,9%-on pörgök, kevesebb rá a sansz, h visszautasítsalak. Egy szó, mint száz, remélem, megérted, miért nem tudok eleget tenni esküvői meghívásodnak. Nagyon hosszú lenne ez az egész nincsidőmrá.

De ha gondolod, temetésedre szorítok egy kis időt, csak akkor jó időben értesíts, és megírom a búcsúversed is (ha lesz rá alkalmam).

Na, OK, összeeszkábálom inkább most:

Tisztelet azoknak, kiken idő nem fog,

Kiknek a lelkében már nem szorul a bog.

Ők megannyi gondot eresztettek szélnek,

S végre nem hazudják, hogy igazán ÉLNEK.

Ui.: Ha előbb mennék el, kérlek, vésesd rá az én sírkövemre. Ha te megérdemled, hát akkor én.

október 16, 2023 | Somogyi Tibor | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Takarítónő

Azelőtt

Pintér Zsolt már napok óta az öngyilkosságon gondolkozott. Minden összejött neki, és már kezdte unni a reménykedést, hogy valami jobbra fordul. Nyilvánvaló volt számára, hogy az élete egy katasztrófa. Ma már a munkahelyére sem ment be, olyan mélyre süllyedt lelkileg. Egy ügyfélszolgálatisnál elég feltűnő a depresszió.

Mivel a hetediken lakott, a legegyszerűbb egy kis szabadesés lett volna, csattanóval a végén, de felfordult a gyomra, ha arra gondolt, mi maradna utána. A késtől mindig is viszolygott, a gyógyszerekben nem bízott, a fuldoklás sem vonzotta, lőfegyvere pedig nem volt.

Így aztán csak gondolkozott. Igazából nem akart ő meghalni, csak élni nem bírt így tovább.

Sokáig ült komoran. Csengettek. Hiába várta, hogy feladja a látogató, a csengetés időtartama csak hosszabbodott, így engedett a nyomásnak.

– Nem vagyok itthon! – kiabálta, miközben beengedte a zavarkodót.

Lipták volt, az egyik főnöke. A megelégedettség aurájával nyomakodott be a nappaliba. Pézsé roskatagon követte.

Szűkszavúan válaszolgatott a kedélyes vendég kérdéseire, akinek kissé erjedt meggylével kedveskedett. Igazából nem jutott el a tudatáig, miről beszél a másik.

Egészen addig, míg Lipták megragadta a karját.

– Napok óta figyellek téged, Pézsé! Azt látom a szemedben, amit én éreztem azelőtt. Akkor te még nem dolgoztál a Magenta Gomb kft-nél. Akkoriban a válóperem teljesen kikészített, az asszony megcsalt, elhagyott, úgy éreztem, a gyerekeket is ellenem nevelte. Nem tudtam az ő szemével látni a dolgokat és ez lett a vége. Felhúzta az inge ujját és mondandóját a karja belső oldalán levő hosszú sebhellyel illusztrálta.

– A pszichiátrián volt egy doki, egy fantasztikus pofa, aki beavatott egy új módszerbe. Én kedvellek téged és most beavatlak… a titokba!

Pézsé érdeklődve hallgatta. 

– Amire neked szükséged van, az egy takarítónő.

Pézsé értetlenül nézett körül. Ennyire azért nincs kosz és rendetlenség.

– Úgy gondolod?

– Itt a száma. Nagyon diszkrét. Persze, neked is annak kell lenned. Tudod, ez még nem teljesen legális.

Pézsé nem értett semmit, de Liptákot hiába kérdezte, az csak azt hajtogatta, hogy nézze meg a saját szemével. Aztán olyan váratlanul, ahogy jött, távozott.

Sokáig nézte a telefonszámot, végül összegyűrte és a papírkosárba hajította. Röpke fél óra múlva már előguberálta és miután kisimította rögtön tárcsázott.

A Takarítónő fél óra múlva megjelent. Teljesen hétköznapi, ötvenvalahány éves asszony volt. Fejét sárga kendővel kötötte be. Egyik kezében hatalmas veder, a másikban táska.

– Dr. Kovácsné, de szólítson csak Bözsikének – fogott vele kezet, miután lepakolt.

– Doktor?

– Azelőtt orvos voltam, mielőtt átnyergeltem a tisztításiparba. Először essünk túl a formaságokon.

Itt ez a szerződés, amelyben nyilatkozik arról, hogy önként vállalja a tisztítást és minden felelősséget magára vállal a beavatkozásért. Ha esetleg történne valami nem várt komplikáció…

– Mire gondol? Elcsúszok a frissen felmosott padlón?

– Nem erről van szó. Én nem a lakását, magát fogom testileg, lelkileg kitakarítani, hogy gondtalan, sorsával elégedett ember lehessen. Az embert rengeteg olyan dolog éri a mindennapokban, ami örökre nyomot hagy a pszichéjükben. Én és a többi társam feladata, hogy ezeket a nyomokat maradéktalanul eltakarítsuk.

Nagyon ritkán előfordul, hogy ez túl jól sikerül, és ennek is megvannak a maga veszélyei, de én nem szoktam ilyen hibát elkövetni.

– Ki fogja hipózni az agyamat?

– Nem egészen, de nem jár messze az igazságtól.

– És mennyibe fog ez nekem kerülni?

– Semmibe. Csak annyit kérek, hogy a telefonszámot adja tovább, megbízható és rászoruló illetőnek. Természetesen, csak olyannak, aki rendesen fizeti a tb-t.

Pézsé mindenre elszánt emberként döntött. Aláírt, szófogadóan félmeztelenre vetkőzött, felfeküdt az asztalra és várta a takarítást. Bözsike fehér köpenyt, gumikesztyűt és szájmaszkot öltve ismerős, de mégis valami apróságban más eszközöket vett elő. Volt ott egy lapát, melyen fura színű kislámpák égtek, egy partvis a végén gumicsővel, egy halálfejes flakon, amelynek nem hipószaga volt, dörzsszivacs, amin valami lila zselészerű anyag fityegett, kenőanyag, fenőanyag, vattakupacok, vágó- és szúrószerszámok, és egy hatalmas fecskendő, több kisebb társaságában.

– Kedves Zsolt, most el fog aludni, és amikor felébred, egy más világban ébred. Számoljon velem. Álmos, nagyon álmos… Bözsike erősen a szemébe nézett és Pézsé lassan zuhanni kezdett valahová, ahová már narratopoétikai eszközökkel sem lehet követni.

„Az olvasók elnézését és megértését kérjük, a főszereplő takarítás alatt áll. Addig vegyék igénybe egyéb novelláikat”

Ha egy ügyfélszolgálatnál látnak egy fiatalembert, akinek az üde arcán virul az üres gondtalanság, akin látni, hogy nem búsul csalfa lányok, hamis barátok, lesújtó gyász és más problémák miatt, nézzék meg, mi áll a névtábláján. Ha Pintér Zsoltnak hívják, akkor nem árt, ha tudják, van a zsebében egy telefonszám. Szeretné valaki?

szeptember 30, 2023 | Tófalvi Zselyke | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Történetek reggel 7-től este 8-ig

Attól félek, hogy elfelejtek dolgokat. Embereket. Hogy elfelejtem őket.

Valahányszor két jóízűen nevető nőt látok egy kocsiban, Sára jut eszembe. A szőke, kék szemű Sára, akinek a hullámos haja mindig elegánsan kócos volt, ajkán bíbor rúzs és feltűnő smink. A városban mindenki ismerte őt, mert annyira szép és olyan izgalmasan botrányosan öltözködött. Különc volt, az a típus, akit kicsit mindenki irigyelt, akibe kicsit minden fiú a kártierből szerelmes volt, és akire minden lány kicsit hasonlítani szeretett volna.

Mennyit nevettünk már az osztályban is! Ő a másik padsorban ült, úgy kommunikáltunk, hogy cetliket írtunk egymásnak, és amikor a tanár a táblára írt éppen, gyorsan átdobtuk a cetlit az üzenettel: „este fél nyolc, a szokásos helyen. Stop.” Repült a válasz: „Ok, de rajtad tényleg rózsaszínű top van? Nagyon menő, büszke vagyok rád. Stop” – és ekkor a földrajztanár elkapta a suhanó cetlit, kiállított az osztály elé, mi meg nevettünk szakadatlanul, Sára többször elnézést kért, a tanár úr pedig tajtékzott, hogy hol a szokásos hely, pedig tudhatta volna, ahogy mindenki tudta, hogy egyetlen jó hely volt akkor a városban, a Fekete Nyúl kávézó. Oda tartok most épp, bőven két évtizeddel Sára elmenetele után. Találkozni fogunk. 

Anno arról álmodoztunk, hogy majd együtt felvirágoztatjuk a kávézót, könyvekkel, lesz külön könyves rész is, meg virágos is. Mindenki a városból oda fog járni, reggel 7-től este 8-ig. 

Most már nem annyira kávézó, inkább kocsma. Több az alkohol, mint a kávé, ami fogyasztható. De most is, előtte áll meg a 80-as busz, minden áthaladó utas beugrik egy kávéra. Vagy egy felesre. 

Sára kifinomult volt, én vadóc. Állandóan berzenkedtem, kiosztottam mindenkit, feketére festettem a körmöm, és ha rám szólt az ofő, hogy szedjem le a körömlakkot, akkor visszafeleseltem neki. Olyan szerettem volna lenni, mint Sára, de mindenki, még anyám is azt hajtogatta, bárcsak Sára is az ő lánya lenne, nem kellene annyit a fejét fognia és szabadkoznia miattam.

Miután Sára elment, felült a repülőre, ami örökre és végérvényesen elválasztotta tőlem, végtelenül szomorú voltam. Addig néztem a repülőt, míg teljesen eltűnt az égen. Az égbolt már egy jó ideje teljesen sötét lett, utána még két órán át járkáltam fel-és alá, mígnem annyira tompa és fáradt voltam, hogy a vonat előtt még bementem egy kocsmába és megittam két feles szilvapálinkát. A vonaton hazafelé találkoztam valakivel, akit még az iskolából ismertem. Hosszasan beszélgettünk, majdnem egészen hazáig. Máskor zavart volna, de most jól jött a csevegés, elterelte gyászomról a figyelmet. Úgy éltem meg Sára elmenetelét, mintha meghalt volna. Anyám fél évvel azelőtt halt meg, és egyedül Sára volt mellettem, segített át azon a kegyetlenül fájdalmas időszakon. Ültünk a Fekete Nyúlban, sírva fakadtam:

– Nem tudom, mit csináljak a szeretettel, amit iránta érzek. Nem tudom, hová tegyem most, hogy anyu már nincs.

– Én elfogadom. Nekem kell adnod. Valahová mennie kell – mondta Sára, és kimentünk, rágyújtottunk egy cigire. A mentolos volt a kedvence. Amerikában szerencsére, még mindig lehet kapni mentolos, vékony cigarettát.

Aznap, ahogy késő este hazaértem a vonattal, eldöntöttem, hogy Sárát én többet nem keresem. Megbántva, átverve éreztem magam. Az indulás előtti nap megleptem Sárát, ajándékba tőlem egy kis zacskót kapott, benne feltekert vastag gumicsomó. Ezzel játszottunk, gumiztunk órákon át iskola után, nyáron napokon át. „Bobby și Pamela se plimbă cu mașina, la orice stop beau un sirop” – erre ugráltunk ki-be a gumiból, majd a mondóka vége felé egyre magasabbra emeltük a gumit, már a nyakamnál volt, a másik vége a blokk melletti csenevész diófa törzséhez erősítve. És mindezt képes volt Sára eldobni. Iszonyúan éreztem magam, menj, ha menned kell, hagyj itt te is! – fakadtam ki rá, pont úgy, ahogy a pasikat küldtük el, miután kiderült róluk, hogy alkalmatlanok színes személyiségünk megértésére, és természetesen méltatlanok a szerelmünkre. 

Vannak egykori barátok, akik egyszerűen úgy tűnnek el az ember életéből, mint kavics a tóban. Mások meg sokáig köztünk maradnak, nem tudjuk elengedni őket, még akkor sem, ha többet soha nem találkozunk. Én így voltam Sárával. Szándékosan kiiktattam őt a tudatomból, de a tudatalattimban minduntalan felbukkant. Amikor Sára bátyja felhívott, hogy a húga szobáját kipakolta, de nézzem meg, nem kell-e valami cucc onnan, mielőtt kihajítaná azokat – igen, ezt mondta, ezzel a szóval, fél óra múlva már az ajtójukon csengettem. Megdöbbentem a látványtól, ami fogadott. 

Ócska, össze nem illő bútordarabok váltották föl Sára nagy, vászonkárpitos kanapéját, amelyen egymás felé fordulva, paplannal betakarózva feküdtünk, és vég nélkül beszélgettünk. Egy esős vasárnap annyira le voltunk lombozva mind a ketten, hogy a Szívek szállodáját néztük, több évadot lenyomtunk egymás után. Közben színes takarót horgoltunk. Megittunk egy üveg Baileys-t. Aztán az ablakból néztük, hogy a Hold rásüt a folyóra.

A 80-as busz most is ugyanazon az útvonalon halad, mint húsz évvel ezelőtt. Anyu esküvőjén viselt váltóruhája van rajtam. Ötven éves a ruha, selyem. Mintha rámöntötték volna. Úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére. Nagyon ritkán, és nagyon különleges alkalmakkor vettem fel. Talán ez a harmadik. És még esküvőm sincs. Miután anyu meghalt, a dolgai egyszerre sokkal értékesebbé váltak, mint korábban. Én úgy vagyok, hogy egyik lomtalanítástól a következőig tervezek. Ilyenkor mindent, amit fölöslegesnek tartok, kidobok. És általában mindent fölöslegesnek tartok.

Tudom, hogy ezen a napon boldognak kellene lennem. Milyen furcsa. Amikor az ember még nagyon fiatal, általában boldog, vagy legalábbis készen áll rá. Aztán öregebbek leszünk, tisztábban látjuk a dolgokat, és egyre kevesebb okunk van boldognak lenni. Ráadásul elveszítjük az embereket, családtagjainkat. Nem feltétlenül voltak könnyű emberek, de a mieink voltak, ők jutottak nekünk.

Amikor anyu meghalt, hirtelen minden emlék értékessé vált, még a rossz emlékek is, még azok is, amikor idegesített, vagy én idegesítettem őt. Az idegeskedés akkor már luxusnak számított.

Már megszoktam, hogy egyik nap ilyen, másik nap olyan a 80-as busz. Ha iskola van, sok rajta az ingázó, ha szabadnap, olyan, mintha piaci kofák ülnének rajta nehéz szatyrokkal, amelyekből kilóg a zöldhagymaszár. Néha mindenki fáradt. Az egész busz maga elé bambuló utasokból áll. Ha hirtelen fékez a buszsofőr, felemelik a fejüket, de konstatálják, hogy nem történt különösebben semmi, így visszamerülnek önmagukba. Közel érzem magam hozzájuk, egy vagyok velük.

Most hálás vagyok, hogy senki sem zizeg. Van, aki bóbiskol, de legtöbbjük a telefonját nyomogatja. Én a karomat nézem, anyu ruhája alól is kilátszik a bal karomon a pont, amit kábé huszonkét évvel ezelőtt égő cigarettával okoztam. Ez az akció volt Sárával közös vérszövetségünk. Még haloványan, de ott van, látható. Mint egy kifakult tetkó.

Valaki átaludhatta a megállóját, bosszankodva veszi tudomásul a tényt, hangosan szitkozódik, szidja a főnökét, – minden főnök kizsákmányoló és kapitalista!, szidja a rendszert, amelyben élünk, a politikusokat. Aztán visszaalszik.

Tizenhét megálló a Fekete Nyúl. Lecsukom a szemem, és talán a ruha teszi, anyura gondolok. Általában nem gondolok rá, mert nem szeretek szomorú lenni. gyönyörű arca volt, puha bőre, kedves vonásai, nagy szeme, huncut mosolya. Mindig egy kicsit fáradtnak tűnt, kicsit szomorúnak.

Hirtelen fékez a busz, valaki felszáll. A sofőr mögött ül le. Ismerősnek tűnik. A délutáni napfény megvilágítja haját, fényudvart rajzol a feje köré. Gyönyörködöm a hajában. Önkéntelenül megérintem, megtapogatom a saját hajam: száraznak, csapzottnak tűnik. Beugrik, ki szállt fel. A neve nem, ebben mindig rossz voltam, de a személyisége. Azon ritka emberfajtához tartozott, akik tökéletes bizonyossággal tudják, hogy mit akarnak és mit nem akarnak minden körülmények között.

Nem tudom, milyen indíttatásból fakadóan, de mellé ülök. Udvariasan bemutatkozom. Tudja, ki vagyok, felismer.

– Üzletasszony vagy? – kérdezi.

– Nem, egy kávézót vezetek, – felelem. Majd leszállunk a Fekete Nyúlnál. 

Az ablakhoz ülök, aki kapja, marja szerint megy az asztalfoglalás. A mellettem lévő asztalnál két ismeretlen nő beszélget.

– Hány éves vagy?

– Ötvennyolc.

– És te?

– Harminchárom.

– Uhh, ne aggódj, lesz még jobb is.

– Megígéred? 

– Megígérem.

Ez tulajdonképpen tetszik, el is mosolyodom.

Az idősebb nő folytatja:

– Pár napja repülőn ültem, és rájöttem valamire… alig várom, hogy hangosan kimondhassam: a nők beépített fájdalommal születnek. Fizikailag ez a sorsunk. Menstruációs fájdalmak, sajgó mellek, szülés, miegymás. Magunkban hordozzuk életünkön át. A férfiak nem. Nekik keresniük kell. Kitalálják az isteneiket és démonjaikat, hogy valamiért bűntudatuk legyen. Nekünk, nőknek, a bűntudat alapból is jól megy. 

A szomszéd asztalnál egy férfi próbálja női beszélgetőtársát meggyőzni:

– Miért hiszel valami szörnyűben, ha hihetsz valami csodálatosban is? – Erre a nő: – Ne csinálj belőlem optimistát, tönkretenné az életem. 

A férfi megütközve nézi. A nőből kitör a nevetés.

Most valaki felém tart, rám néz. Halványan mosolyog – de úgy tűnik, zavarban van. Most mi van? Kissé megtántorodik. – Aha, buli van. Bulit tartanak a szomszéd helyiségben. Mindenki meg van hívva. – Szép a ruhád –, mondja, majd kezét nyújtja: – Sára vagyok, és te ki vagy?

szeptember 28, 2023 | Darvasi László | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Neandervölgyiek

Hannának húsz éves korára lett három vetélése, 1910-ben, 11-ben, 12-ben, és aztán 13-ban, a nagy háború előtt egy évvel jött Hugó véresen és makkegészségesen. Vetélések, szépen egymás után, mintha az ünnepekre igazították volna őket, egy Hanuka idején, egy Jom Kippur idején, egy Pészah előtt két nappal. Egyre ingerültebb lett, és egyre jobban szerette a férjét, aki egyre jobban szerette őt, a kudarc nem árthatott meg az ő divatjamúlt és rajongó szerelmüknek. Hanna a negyedik viselőssége idején fölkereste az újlipóti rabbit, akinek fájtak a lábai és híresen rossz alvó volt. Ablakában még hajnalban is pillogott gyertya. Hannának már nagyra gömbölyödött a hasa, inkább tolta a hasát, mint vitte. Gyönyörű, lélegzetelállító jelenség, a rabbi önkéntelenül hőkölt vagy két lépést, amikor megjelent előtte és súlyos árnyékot vetett rá.

– Mit tehetek érted, lányom?

Hanna a hasára tette a kezét.

– Imádkozzon értem, rabbi. Hogy egészséges gyerekem szülessen!

– Imádkozom, de garanciát nem adhatok. Különösen, hogy… – a rabbi nem merte befejezni, és talán jobban is tette.

– Hogy? 

– Sajnos nem megy – a rabbi már vörös volt, a hívek és a közösség igényei elég változatosak és meglepőek voltak mindig is, de ilyesmivel még ő sem találkozott.

– Mennyibe kerül? – Hanna néni a retiküljében turkált.

– Ne butáskodj, lányom. Elég! Meg akarsz szégyeníteni?

Hanna a hasát simogatta, elgondolkodott.

– Ha megint halott gyerekem születik, én megverem magát – és akkorát fújt, hogy a rabbinak csaknem leszállt a kalapja. – A csontjait töröm, rabbi! Körülbelül egy fejjel magasabb volt a másiknál. 

– Engem? Miért engem?! – amikor a valószerűtlen fenyegeti az embert, sajnos kevésbé lehet megértő.

– Mert Emilt akkor se bántanám, ha megcsalna – kiabálta Hanna.

Két orvost pofozott meg addig, ennek híre ment a kerületben, mind a kettőt apósa ajánlotta. Szégyen egy ilyen erőszak. Az ember esze megáll! Az öreg Keller Ignác ezután, Emil hiába is igyekezett meglágyítani a szívét, távol tartotta magát tőlük. Hannát föl is jelentették a második inzultus után. Szívszaggatóan sírt a kihallgatáson, és amikor ráborult a kihallgató rendőrtiszt úr asztalára, az csodálkozó jajdulással végigrepedt. Ejtették az ügyet, Hanna bocsánatot kért a monoklis doktor Speidltől, aki három méter távolságból el is fogadta. 

Amikor Hanna világra hozta Hugót 1913-ban, a rabbinak sürgős teendője támadt Olaszliszkán vagy Sátoraljaújhelyen, mindegy, elég messze utazott, és elég megkönnyebbülve tért vissza azután. 

A következő évben kitört a háború, az borzasztó volt. A bolond embereknek fogalma sem volt, mi lesz a határtalan boldogság ára. Keller Emil látott kalapdobálást, üvöltözést, ölelkezést és durva lerészegedést, ital nélkül. Hurrá, háború! Hülyék. Egyszer hazahozott két kalapot, egy a fején, egy a kezében. Ami a fején volt, nagy volt, ami a kezében forgott, kicsi volt. Egyik sem az ő kalapja.

– Dobáltál, Emil?

A férfi legyintett.

– Mindenki dobált, Hanna.

– Elmentek neked otthonról? – érdeklődött Hanna, neheztelt.

– Egy pillanatra, azt hiszem, igen.

– Na, hozd vissza szépen az eszedet!

Hugó egészséges volt, mint a makk, nyekergett, nyikorgott, sűrű hajzat borította kicsiny, de kemény kobakját. Az anyja szép, tágas vonásait, illetve Emil kisnövését örökölte. Emil fogott egy üveg konyakot, kiszaladt a Duna-partra, ittasan kiáltozott. Mert már akkor is a Parlamenttől északra laktak. Állítólag még a Margitszigetről is hallották Emil bácsi rikácsolását, amikor elhírelte az ő Hugójuk születését.

– Hugó, Keller Hugó ma megérkezett! Tudjátok meg! Meghozta a gólya! 

Csakhogy ez a hűtlen gyerek húszévesen elment, magára hagyta szerető szüleit, ellentmondást nem tűrve, érvekre, a szív fájdalmára nem hallgatva kijelentette, tapodtat nem marad ebben az országban, ahol a csőcseléké a jövő. Költők, festők, akik értenek ahhoz, hogy megállapítsák, mit hoz a holnap, csak mert olyan metafizikai érzékeik vannak, hogy előre látják a rossz mindenféle fajtájának közeledtét, figyelmeztették. Papi, a művészek szenzorjai megőrültek. Meg más is figyelmeztette. Üzletember, több producer. Színészek. Kongatják a vészharangot, mami. Ő aztán nem marad még Európában se. Hugó nem a levegőbe beszélt. Futott Amerikáig, hová ekkoriban, érthető módon, sok zsidó kivándorolt, ment az átszíjazott bőröndjével, a rongyosra olvasott szótárával, néhány dollárjával, a nagy ötleteivel, nyughatatlanságával és elszántságával. 

Amerika! 

New York! 

Néha írt, és ezeknek a leveleknek célkitűzése többnyire az volt, hogy meggyőzze kedves, marha szüleit, hogy kövessék. Most még lehet. Mindent elintézek, drága mami, csak üljetek hajóra, kifizetem, veszek nektek párnás kabint, drága papi, ne habozzatok. Néger zenekarral várlak benneteket a manhattani oldalon. Játszanak a fiúk dzsesszt, bluest, ragtime-ot. A szülők hajthatatlanok maradtak. 

Még mit nem, dohogott Emil, cipőpucoló lenne belőle. 

Édesapád azt mondja, ő ott biztosan elveszne, a hatalmas házak között, amiknek a tetejét se látni, írta Hanna néni.

Itt megnőne, garantálom, válaszolt Hugó.

Miért nem jöttök, miért vagytok ilyen fafejűek!

Nem mehetünk, kisfiam, ez a hazám. 

Micsodád, papa?!

A hazám, kisfiam.

A harmincas éveket végigvitatkozták. Mindenki érvelt, mindenkinek volt igazsága, senki nem tudta jobban, mint a másik. Tessék jönni, még lehet, makacskodott Hugó, itt minden ember egyenlő, segít beilleszkedni.

Na, és hányan ugrottak le a mélybe az Empire State Building-ről.

Sokan, az igaz. De most már nem ugrálnak. New deal, édes apukám. Szárnyalunk! Mindenkinek lesz autómobilja! 

A szülők másféle nehézségre is kitértek. Igaz, csak maguk között.

– Emil, azt mondom én neked, hogy ennek a Hugónak néger barátnője van.

– Miket beszélsz? Miért lenne néger?

– Anyai megérzés. 

– Honnan van teneked ez a megérzésed?

Hanna konyakot töltött, egyhajtásra itta meg, amit a modern alkoholizálók már nem szoktak, de ő nem volt se ilyen, se olyan. Ő az volt, ami, Hanna. Nagy és szép nő, aki imádta Emilt, és nem nyalogatta az erősebb párlatokat. Hanna volt, és ennyi neki elég is volt. Illetve még jó lett volna, ha nagymama lesz. Látni az unokáit. Hát nem fogja. Még egy konyakot. Emil csatlakozott. 

– Nőről sose ír, te buta – mondta. – Csak házak, csak szabadság, biznisz meg sztori. Van nője, lefogadom. Szép fiú, csinos. Na und, ha klein egy kicsit. De mit jelent, hogy nem ír róla, hm? Hogy nem olyan az a lány, mint mi. Nem zsidó, nem is ír vagy francia, hanem néger. Egy énekesnő, színésznő, mit tudom én.

– Kérlek, drágám, ilyen alapon lehetne indián is – jegyezte meg tűnődve Emil, és elképzelte Hugót egy vigvam előtt. 

– Apacs – ezen Hanna elgondolkodott. Vagy mohikán! 

Ha a fia nem számol be a szerelméről, ami biztosan lett neki, más oka is lehet. További lehetőségekre nem mert gondolni. Úgyhogy inkább a haza, a hazaszeretet, a menni vagy maradni dilemmája maradt a téma, mintsem a szerelem.

Ezen például jókat veszekedtek Aranyék és Kellerék. 

Mi a haza, meddig tart, mikor fogy el, meddig érdemes várni. A törvények merre tartanak, rosszfelé, szakadékba, nyilván. Van-e remény, vagy csak várnak türelmesen, mint marhák a vágóhídon, igen, várnak. Nincsen, nincsen, soha nem volt remény! Ittak. Szállt a buborék. Ilyen buborékok között töltöttek el vagy húsz szeretettel teljes esztendőt. 

Hugó írt. Néha dollárokat küldött. Egyszer Hanna egy óvatos levélben megkérdezte, na, és a párod, biztosan van szép, kedves párod, mert egyedül csak nem élhetsz, ki teszi reggel elébed a lágy tojást, a pirítóst, de nem jött válasz.