Címke: próza

január 11, 2024 | Kőhegyi András | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Aranycsinálók

Joachim Refler egy óvatos mozdulattal másodszor is körbelötybölte poharában a bort, beleszagolt és elmosolyodott. A patikus érzékeny orra ismét eltűnt a pohár pereme mögött, majd miután meggyőződött róla, hogy a rajnai rizling savai között tisztán kivehetővé vált a beléndek szaga, a bort az asztalon lévő ónedénybe borította.

Ha nem vette volna teljesen természetesnek mindazt, ami történt, talán bele is borzong a tudatba, hogy Rupert, a patikussegéd – ezen a héten már másodszor – az életére tört. Az igazság azonban az, hogy tizenöt évvel korábban ő is a gyűszűvirág nedvével siettette meg az előző patikus elmúlását, így hát természetes, hogy Rupert az idő előrehaladtával egyre gyakrabban próbálkozik, Serebán, a második segéd pedig valószínűleg már lázasan kutat egy olyan méreg után, amit sem Refler, sem Rupert nem ismer. Az viszont mégis aggasztónak tűnt, hogy ezúttal csak a második szagpróbára sikerült felismerni a borba kevert beléndeket. Refler nagyot sóhajtott, majd elindult lefelé a patika laborjába vezető lépcsőn, hogy az ebédlőasztalhoz szólítsa a segédeket.

Szokás szerint négyen ülték körül az asztalt: a két segéd, a patikus és Judit, a patikus lánya. Refler, szokása szerint, most is a másfél évtizedes működése alatt történt esetekről mesélt a segédeknek, akik a történetek hangulatának megfelelően néha egy-egy nevetést vagy sajnálkozó sóhajt hallattak.

Judit ezalatt csendben evett és mosolygott. Valójában csak itt, az asztal mellett érezte jól magát, mikor felkapaszkodott magasított székére és végre egy magasságba kerülhetett a többiekkel. Az étkezések kezdetén Judit tekintete mohó fénnyel telt meg, szemöldöke pedig egyetlen, igyekezettől hullámzó sávvá fonódott össze, amikor a tányér fölé hajolt. Minden alkalommal elérkezett azonban az a végzetes pont, amikor Juditnak be kellett látnia, hogy ha ezzel az igyekezettel folytatja, pár percen belül az utolsó falatok is el fognak tűnni előle. 

Most, amikor tányérja ismét kiürüléssel fenyegetett, a lány végső kétségbeesésében felpillantott a többiekre, hátha így elterelheti figyelmét az elkerülhetetlenről. Így történt, hogy tekintete találkozott Rupertéval. A segéd percek óta figyelte csillogó szemekkel, ahogyan egy-egy szelet hús a lány arcába lógó hajtincsek között utat talál magának a kerekded fogak felé. Judit rögtön elfeledkezett korábbi tervéről, miszerint számolni fogja, hányszor zárulnak rá őrlőfogai a szájába kerülő falatokra, és ijedtében egyben lenyelte a szájában tartott húsdarabot. Rupert figyelemmel követte a lány torkába jutó falat útját, majd visszaterelte tekintetét Judit szemeihez és elmosolyodott.  

Körülbelül két héttel később az ebéd utáni pihenő ideje alatt Serebán sétára indult a városban. Legalábbis ezt mondta Reflernek, mikor kilépett a patika ajtaján. Úgy döntött, még ma elintézi, hogy Refler és Rupert találkozzanak a Halállal. Serebán ugyanis gyerekkorában azt tanulta szülőfalujának papjától, hogy az emberekért utolsó perceikben maga a Halál jön el, hogy magával hurcolja őket. 

Refler egészen máshogyan vélekedett a halálról, Rupert pedig már nem gondolt semmit, csak feküdt a patika laborjának kövén. A patikus leguggolt az élettelen test mellé, kihúzta kését a segéd hátából, aztán felállt és lassú mozdulatokkal masszírozni kezdte tarkóját. Most, hogy elmúlt a rövid harc okozta izgalom, újra kínozni kezdte napok óta tartó fejfájása. 

Mintha egy húr lett volna odabent, amit egyre csak feszítenek, a patikus pedig tudta, hogy ha ez a húr elpattan, akkor rés nyílik a koponyáján és minden, ami odabent van, kicsorog. Érezte, hogy az első csepp vér már át is préselte magát a bőrén, és lassan araszolva megindult lefelé, a homlokán keresztül az orra irányába. Mire a csepp a patikus orráról a férfi száraz ajkára csöppent, sóssá és rémisztően hideggé vált. Ekkor döbbent rá, hogy egész testét elöntötte a víz, inge átnedvesedve tapadt a mellkasához. Remegő kezeivel az ing gallérjához nyúlt, lazított rajta, megrázta fejét és hozzálátott, hogy rendbe szedje magát. 

Mindenekelőtt felhajtott egy pohár vizet, hogy kitisztítsa belső szerveit és azok tökéletesen tudjanak összpontosítani a test működésének helyreállítására. Miután ezzel végzett, a sarokban álló mélybarna polchoz lépett és leemelt róla egy üvegcsét. Emlékezett, hogy amikor az előző patikushoz egyszer a régi császár udvaroncai állítottak be, hogy gyógyszereket kérjenek, mestere erről a polcról vett le egy olvashatatlan címkével ellátott tégelyt. A polchoz tehát ő sem nyúlt, mert nem volt elképzelhetetlen, hogy váratlanul egy különösen magas rangú vendég térjen be a labor felett működő patikába. 

Refler kidugaszolta az üvegcsét, majd szájába öntötte a keserű port és egy újabb pohár vizet ivott rá. A víz langyos volt és mintha poshadt is lett volna. Fintorogva tette le a poharat. Csak most vette észre, hogy a levegőt is kapkodva veszi. Egy óvatos mozdulattal ismét az ing nyakához nyúlt, majd egy pillanat múlva keze átvándorolt a torkához, onnét pedig hamarosan még lejjebb csúszott, a mellkasa felé. Ezután a patikus már nem is tudott másról, csak erről a csúszásról, a zuhanásról, amit ő végtelenül hosszúnak érzett, pedig egy másodpercre sem volt szükség, hogy Refler teste a labor kőpadlójának ütődjön, és megrepedt koponyájából szivárogni kezdjen a vér.

Serebán megállt a templom előtt és felnézett a szögletes épület tornyára. Nem kellett sokáig várnia, egy perc múlva megkondultak a torony harangjai, és a fiatal férfi arcára elégedett mosoly ült ki. Biztos volt benne, csak ő tud arról, hogy ebben a templomban a harangok minden nap egy leheletnyivel korábban szólalnak meg, mint a város többi templomában, korábban még a Stephansdom harangjainál is. Ez a fél harangütésnyi idő volt az, ami napról napra idevonzotta Serebánt, és ennek a napi néhány pillanatnak, amikor úgy érezte, egy lépéssel a többiek előtt jár, köszönhette a patikussegéd azt is, hogy megismerkedett Kosterrel és Hugóval, a templom mögött álló kis házban lakó alkimistákkal. 

Mikor belépett a házba, elkiáltotta magát, majd, miután hosszú másodpercek után sem érkezett válasz, leült és türelmetlenül pislogott a ház két szobáját elválasztó lepelre, ami mögött házigazdái műhelyét sejtette. Jó oka volt arra, hogy hozzájuk forduljon segítségért: barátai kérésének eleget téve már hónapok óta dézsmálta a patikuslabor készleteit, színes homokkal pótolva a hiányzó porokat. Serebán tehát várakozott és rettenetesen magányosnak érezte magát. 

Pár perc múlva meglebbent a lepel, és Koster bújt elő a másik szobából, kormos arccal, beesett szemekkel, de vigyorogva. Gazdagok leszünk Serebán, gazdagok, kiabálta. Annyi aranyat kapsz hamarosan, hogy megveheted az öreg Refler patikáját is, ha ahhoz lesz kedved, csak várj egy kicsit! Ezután még néhány összefüggéstelen mondat következett különböző fémekről és ötvözetekről, aztán Koster még egyszer körbetáncolta a patikussegédet és újra eltűnt a függöny mögött. 

Serebán ismét egyedül érezte magát, pedig megint ketten voltak a szobában. Zömök, sötétbőrű férfi állt mögötte, aki szórakozottan vakarta vörös üstökét, mintha észre sem venné, hogy minden egyes mozdulata után vastag hajcsomók válnak el fejbőrétől. Az idegen lassan kinyitotta száját, és aranyfogait megvillantva mondott valamit egy olyan nyelven, amit a patikussegéd nem ismert. Ekkor ismét meglebbent az ajtót helyettesítő függöny, de ezúttal nem lépett be senki. A lepel leszakadt és röpülni kezdett, de hogy hová, azt Serebán már nem látta. Nem hallotta a robbanást sem. Hallotta azonban az egész város. Azt is messziről lehetett látni, hogy valahol a skót bencések templomán túl füst száll fel, majd kisvártatva megjelennek az első lángnyelvek is. A tűz már majdnem elérte a szűcsök utcáját, amikor órákkal később, jóval az est leszállta után, sikerült megfékezni a lángokat.

december 8, 2023 | Szabó Eszter | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Fényképek

Már a hajnali csöndben is csak a zümmögést hallotta. Eleinte csak lopakodott, de szép lassan kizárta a koránkelő, túlbuzgó madarakat, és az akvárium monoton berregése is süket fülekre talált Szálvia hallójáratainak kifürkészhetetlen labirintusaiban. Hetek óta hiába beszéltek hozzá a szomszédok, a szűk család és az a kevés munkatárs, aki osztozott vele ebben a furcsa auditív transzállapotban, ami már több volt, mint fehér zaj, valami nagyobb jelentéssel bírt, de lehet, hogy csak azoknak a fejében, akik megtapasztalták. Mindhiába jöttek az idegesítően hosszú hangüzenetek is, már nem is vette a fáradtságot, hogy megpróbálja kiszűrni az autódudába burkolózó, levegőt kapkodó történeteket, mert a zümmögés könyörületes volt és megkímélte őt az értelmetlen szavaktól. Elég egy mosolyt keresni a hangulatjelek között és azt írni, hogy értem. És azzal ki is elégítette beszélgetőpartnerét, aki inkább magával beszélgetett, igazából szó szerint, ha úgy vesszük, hogy Szálvia nincs ott, az illető csak egy telefont tart a szája elé, fontoskodva, hogy „most épp rohanásban vagyok, nem érek rá pötyögni”, mintha tényleg nem érne rá, az az üzenet egy picit később. 

A fénymásoló iroda a város szívében, ám kicsit kopottan állt, a világ legjelentéktelenebb kirakatával, húsz évvel ezelőtti elismerő diploma, előtte egy origami tulipán, zöld-piros, ahogyan kell. Mintha mostanában került volna oda, szóval nem csak ott felejtették azt a kirakatot, hanem olyan hatást kelt az egész, mintha ezzel akarná kifejezni a jelentéktelen üzletvezető a jelentéktelen üzletet, hogy ez itt csak létezik, de ha nem lenne, akkor jönne helyébe egy másik. Itt nincsenek fényképelőhívók, háromdé nyomtató, vagy gravírozó gép. Ezt már a város is megtanulta, és csak akkor jönnek ide, amikor éppen késésben vannak, és már nincs más nyitva, hiszen ez a fénymásoló este nyolcig kiszolgálja a vendégeket, Szálvia és a jelentéktelen munkatársai pedig igazán csinos összeget kapnak azért, hogy vállalják a műszakot, akár reggeltől estig. És nem csak a fizetés vonzó – fejti ki éppen a főnök a lánynak az állásinterjú napján, hanem havonta egy pénteki nap szabad, egy kikötéssel, hogy valami nagyon hangos helyre menjenek aznap. Mivel ez egy kisváros, ezért sok lehetőség nincs, le kell menni a pincébe, ott kell ülni a legalább tízéves hangszórók mellett, hallgatni a legújabb slágereket a legalább tízéves alapra rámixelve, vagy fordítva, és azon gondolkodni, vajon ezek az emberek itt hallják is, hogy miről szól ez a dal? Vagy csak kántálják a sorokat, mozgatják a csípőjüket arra, hogy valaki arról énekel, hogy öngyilkos akar lenni. Ha pedig nincs kedve a diszkóutánzatot bámulni egész este, akkor megkeresi a város összes útfelújítását, megpróbál észrevétlenül ottmaradni, ameddig csak lehet, majd amikor úgy érzi, hogy most kell abbahagyni, akkor tovább megy egy másik helyre. Tavasszal a legjobb, olyankor van a legtöbb felújítás a városban. Amúgy nem mintha a főnök utánajárna, hogy az alkalmazottak tényleg betartják a szabályt, de Szálvia sosem volt az az ember, aki kétségbe vonja a másik kikötéseit, még akkor sem, ha azok őrültségnek tűnnek. 

Csak egy kis zümmögés, ezzel magyarázza a tulajdonos, majd biztosítja a lányt, hogy ne pazarolja a pénzét cseppekre vagy orvosra, mert nem a fülével van a baj, a zümmögést nem lehet onnan kiszedni, de ne aggódjon, nem fogja őt zavarni a mindennapjaiban. Szálvia bólint, kell a munka, jól is fizet, és monoton. Túl sok volt már a kezdeményezés, önkéntesség, szervezés, tervezés, lendület és fiatalos akaraterő, nincs szükség most semmiféle új ötletre. Csak fénymásolni szeretne, és amúgy meg bármikor otthagyhatja. Nagyjából két hónapba telik el, ameddig teljesen beleolvad a munkakörbe, már meg sem nézi a kezébe kerülő dokumentumokat, pedig megtehetné. Az elején nagyon kíváncsi volt. Úgy érezte, valamiféle tudással övezi fel az, hogy mások személyes dolgait másolja. Az is eszébe jutott, hogy titokban saját magának is eltehetne egy-egy példányt a fontosabbnak tűnő iratokból. De nem történt meg a csoda. Egyszerűen nem érezte magában a mindentudók örömét, ahogy végigsétált a város utcáin. Nem tudott meg többet az emberekről, nem került semmiféle cinkos titok birtokába, vagy legalábbis képtelen volt felismerni. 

A zümmögést igazából csak a harmadik hét után vette észre. Onnan tudta, mert valamiért itt az volt a szokás, hogy a három hét után hivatalosan is köszöntik a cégnél az új munkaerőt, az illető kap egy sapkát, egy kitűzőt és egy esernyőt, valamint a főnök megszorítja az izzadt kezével a vállát, és valami űzött mosoly jelenik meg ilyenkor az arcán, mintha éppen közölné az alkalmazottal, hogy halálos beteg, de ne aggódjon. Szóval ezen a napon történt, hogy Szálvia füleibe végleg beköszöntött a hang, ami ezután már szinte soha nem maradt abba. A fénymásológép könyörtelen aprításai csak alvás közben hagyták el egy kis időre, kivéve, amikor arról álmodott, hogy kisujjnyira zsugorodik, a főnök beküldi őt a gép belsejébe, hogy találja meg élet értelmét. „Ott kell legyen!” – üvölti ilyenkor az álombeli főnök. „Mégis hol máshol, ha nem a hivatalos és személyes megőriznivalók között?” A főnök ilyenkor az egyik lábától felemeli, megnyalja, hogy jobban csússzon, és belöki őt az egyik bemeneten. Aztán csak villódzó fények és a zúgás, egész reggelig. Mint egy rossz televízió. 

Csak egyetlen módot talált rá, hogy csend legyen. Minden nap a parkon keresztül vágott át hazafelé menet, nyáron tele volt emberekkel, kutyájukat sétáltató hölgyekkel, randalírozó gyerekekkel, a Pavilon Kávéház teraszán pedig végeérhetetlenül sakkoztak az öregek. Aztán beköszöntött az ősz, a kávéház bezárt, a sakkozók viszont ott maradtak, rendületlenül játszották a partikat, egymás után, csendben. Az őszi délutánba olvadt játékosok látványa hirtelen robbanásszerű csendet borítottak rá, odaszegezték őt a bábuk gyors mozgásának ritmusához. Nagyon szeretett volna közelebb menni, de félt, hogy udvariatlannak találják, ezért egyszerűen csak lelassította a lépteit, és olyan sokáig maradt a vonzáskörükben, amennyire csak bírt. A fehér hajak rikítottak az évszak színeiben, télen a kucsmák belesimultak a fák társaságába. Függővé vált. Megtanult a lehető leglassabban, feltűnésmentesen lépkedni körülöttük, és ha észre is vették, nem szóltak semmit. Így ment ez hónapokon keresztül, amíg.

Egy áprilisi napon egy idős hölgy lépett be a boltba. Idegesnek tűnt, elkezdte tapogatni magát szőrmével befedett törzsén, kifordította a zsebét, közben a szintén szőrös kalapja is megbillent a fején, még arra sem szánt időt, hogy megigazítsa. Végül kiesett az egyik zsebből, a belső zsebből egy fénykép. Tehát férfikabát. Szálvia segített neki. Felvette a fotót – a sárga lapon egy konyhában egy riadt lány áll, kezében edény, reszelő. Cselédruhában, egymagában, riadalma betölti az egész fotót. Arca pedig arról árulkodik, senki nem szólt neki, hogy fotózni fognak. Vajon ki készíthette? Szálvia sokáig nézhette a fotót, mert a hölgy dühösen kikapta a kezéből, majd néhány utasító szóval kísérve mégis visszaadta. Jó minőségű másolatot kér. Jó lenne színesben. A lány közli, hogy „mi nem foglalkozunk ilyennel”, mire ő csak sóhajt. Talán jobb is. Akkor csak legyen nagyon jó minőségű, és nagyobb méret. Szálvia szól neki, hogy erre várni kell, a fotót először ki kell tisztítani egy programmal, másképp nagyon szemcsés lesz. „Persze, persze, csak siessenek azért.” Egy telefonszámmal ellátott papírt nyom a lány kezébe, majd kisétál az ajtón.

Mielőtt nekifogna a szerkesztésnek, leül és megvizsgálja a képet. A cselédlány láthatóan fél. Nem meglepett, nem szomorú. Fél attól, ami történik vele. Ujjai görcsösen kapaszkodnak a konyhai eszközökbe. Sosem fog feloldódni. Már örökké így marad, ez a hölgy pedig még nagyobban, még tisztábban akarja látni ezt az arcot. Miért – teszi fel magában a kérdést a lány, majd rájön, hogy valamiféleképpen örül, hogy nem láthatja a folytatást. Az állandóság jó. “Szeretem a maradandó dolgokat” – gondolja. “Nem akarok több változást. Azt akarom, hogy az öregek örökké ott sakkozzanak a parkban a márványtáblákon, és ha meghalnak, akkor azt akarom, hogy a kucsmájuk az rajta maradjon a koponyán. Azt akarom, hogy a zúgás elmúljon, de közben meg azt is szeretném, ha megmaradna, hiszen már megszoktam. Nehéz lenne megszokni valami mást, például a csendet. Akarom, hogy ez a lány itt a képen örökké féljen, és meg akarom látni, érezni, sejteni, hogy ki áll a fényképezőgép mögött, mert az is ott van, az is a képben ragadt, csak nem látom, nem jövök rá, pedig biztosan tudom, hogy valahogyan megmutatkozik.”

A széken találnak rá. Még mindig ugyanott ül, ugyanazt a képet nézi, le nem eresztené a kezét, mert még mindig nem érti a titkot, de már nem hall, nem lát, él, de mégsem mozdul, mintha csak egy fényképpel találná szembe magát az ember. Az üzletvezető általában mindig ezt csinálja azokkal, akikre ennyire ráborult a zúgás. Összehajtja őket, becsúsztatja a fénymásoló dobozába egy kis lyukon keresztül, és így lesz erősebb és erősebb a gép, mígnem egyszer csak már az üzletvezetőn sem segít a vatta, dugasz, meg mindenféle trükk, amivel eddig mentesült a gép hálója alól és majd őt is betemeti, és akkor városnak lesz egy önműködő fénymásolója, ami már nem csak este nyolcig, hanem éjjel-nappal szívesen fogadja az odalátogatókat, és az a gép már mindent tudni fog az emberiségről, eleget ahhoz, hogy egyetlen pillanattá fagyassza a teljes emberi lét törékenységét.

november 23, 2023 | Tankó Andrea | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Tankó Andrea prózái

Katicabogár kislány

Van, amire nem lehet elégszer gondolni, az agy kilöki magából újra és újra, rágja, csámcsogja a részeit, de képtelen lenyelni, valami mindig torkán akad(na), ezért inkább loccs, ki vele. Álom lesz belőle. A rosszabbik fajta.

Egy ideig gyakran keltem remegve, sírva az éjszaka közepén, az idegek valamiféle megmagyarázhatatlan összjátéka lehetett, meg persze a fáradtság, de több volt ez annál, hosszútűrő önszétszedés az én tudattalan, kontrollálatlan állapotában. Vissza-visszatértek az arcok, az, amelyiket és az, amelyiktől, gyűrt maga alá ez a groteszk, abszurd duó, kimerevedett előttem a félelmem, hogy elhagynak. Fullasztott, dühített, köhögtetett és köptetett, mint amikor az ember elfordítaná a fejét attól, amit nem szívlel látni, de bármerre néz, visszaköszön, integet, ha kell kacsint is, futni lehet, de csak körbe és körbe és körbe, úgyhogy inkább le és be, de el sose. Túl sok lépcső vezet lefele.

Ma reggel ismét zavartan vettem a levegőt. Azt mondják az idősek, a reggeli második alvás sose jó, mindig csak rossz álom lesz belőle. Lehet. Fél éve nem voltam odafenn, ismerőssel is csak ritkán, hangosan köszönve találkoztam, néha meg-megállva, jól vannak-e, jól, köszönnyük, jaj, milyen melegek vannak, alig bírja az ember, a kicsi hogy van, jól van a’, nő, mint eső után a gomba, óvodába nem akart menni, de hát hova erőltesse az ember, ha sírik szegény, maj’ csak megszokja. Valahogy így. Vagy akár így is. A múltkor majdnem nekem esett valaki fényes nappal, mert pont akkor kacagtam, amikor mellém ért, rám nézett, ő meg éppen dühös volt, hát felképellek minnyá, te is ne kacagjá’. Valahogy így. A majdnem majdnem maradt.

Álmaimból kikoptak a tornaterem zugai. Ott bent soklépcsős feljáró vezetett a játszószobához. Haladni kell felfelé a jutalomért. Jobbat a bal után. Most mégsem ezt a sok masszív betonlépcsőt láttam magam előtt. Kell a fenének lépcső. Úgysem haladunk, jutalom nincs, nyomor van, mondottam fiam, küzdj ésatöbbi, csak azt nem mondottam, hogy ez a cigány emberekre nem érvényes, vagy ha igen, alig, ők mégis bíznak, terítenek asztalt, a meghóttnak ünneplőbe öltöztetik a sírját, meghívnak mindenkit, sírva mulatoznak, esznek, isznak – míg van mit. Aztán elfogy a mindennapi kenyerük, Uram, marad a szemeteskuka, a kezeken a megvastagodott bőr, a lesikálhatatlan nincstelenséggel. Kell a fenének lépcső, úgysem.

Ma reggel ismét veletek álmodtam. Egyszintes, hideg kőház volt a gyülésterem. Nagy sürgés-forgás, vagy mégsem, már nem tudom, voltak napok, esősek, sárosak, hidegek vagy túl melegek, napok, amikor a gyermekpénzt osztották és napok, amikor jó lett volna, ha osztják, napok, amikor a sürgés-forgás fullasztóbb volt a tornaterem hőségénél és napok, amikor a hiány belemászott a szövetekbe, üvöltött a pangás, a nincs, kint és bent ugyanaz, voltak napok, amikor nem jöttetek, miért is jöttetek volna, lépcsők úgysem vezettek sehova – a legmagasabb pont, ahová (f)elérhettetek a játszószoba volt csak.

Sok ismerős arc, mindenki csak beszélt, valahogy senkihez sem tartoztam, hangja nélküli szavak buktak elő belőlem, vagy talán mégsem, már nem tudom, olyan volt, mint a valóságban, makk egyedül az emberek között, jobbra-balra fordul a fej, keresi, kapkodja az információkat, de sosincs csatlakozás. Tudtam, hogy nem tartozom oda, hogy már rég nem vagyok eleme a szerkezetnek, mégis ott voltam. Aztán kicsapódott az ajtó, ha volt ilyen, berohantak a gyermekek, szeplős, naphajú fiú legelől és sokan mások utána, minden kezdődik előlről, vagy pont ott folytatódik, ahol, nem tudom, sokan lettek, lettetek ott benn sokan, felálltam, mintha mégis oda tartoznék, vagy csak megpróbálni akartam, megpróbálni még egyszer, hogy lehet szépen is, emberi hangon visszatessékelni az udvarra mindegyikőtöket.

Szamantha volt az utolsó, régen mindig Katicabogár-kislánynak hívtam, piros pöttyös ruhákba öltöztette az édesanyja, hatalmas barna szeme elterült az arcán, amin még ránc egy szál se, igazi selymes hátú katicabogár volt. Te tudsz járni? Tudott, vagy legalábbis úgy tűnt, újabb siker, egész siker, kései mozgásfejlődéses volt ő is, türelmetlen és haragos, ha mászva kellett „megküzdeni” egy játékért, és most mégis jár. Tapogott vagy inkább szaladt, magabiztosnak tűnő lépésekkel haladt, lépegettem utána, készen arra, hogy elkapjam, ha esne. Hirtelen kiszaladt egy fiú, ezek szerint mégsem Szamantha volt az utolsó, ismerte őt, hogyne, mindenki mindenkit, az urak a koordinátapontok, ha megvan a név és a negyed, megvan az uram is, onnan meg mindenki más is, szóval ismerte ez a fiú Katicabogár Szamanthát, azt mondta, le tud menni a lépcsőn, nem kell fogni, elhittem, lekéstem.

Szamantha belebotlott a legfelső fokba, kicsi volt még, a kezét nem használta, hogy kivédhesse az ütést, talán nem is lehetett volna, menthetetlen volt. Ott csattant a feje a betonon, ott a szememben. Szaladtam, kölcsönkért hanggal ordítoztam, valaki után, aki majd segít, aki majd hív orvost és mentőt, itt alig van jel. Ide úgy sem jön senki.

Szamantha kicsi teste szürkén feküdt a betonon, feje alatt egyre növekvő vértócsa. Ezek a lépcsők is csak lefelé vezettek. Egy újabb gyerekhalál. Egy újabb mulasztás. Szamantha meghalt és én nem fogtam meg a kezét.

Ma reggel ismét veletek álmodtam. A tehetetlenség-érzés új testbe költözött. Álmomban leesett és meghalt egy gyerek. A valóságban sokszor egy.

Lulu


Alig dolgozott még ott, jött a hír, hogy meghalt. Mondták, hogy ilyen az élet meg Isten útjait ki nem fürkészhetjük, de ez valahogy több volt mindennél, ami mondható. Kicsi, gesztenyeszemű fiú volt. Lecsúszott a lába játék közben a bordúráról. Vagy a fejébe esett valami vas. Egyedül volt vagy az unokatestvéreivel, a felnőttek a házban vagy még ott se. Ki tudja. Tiszavirág-életű volt, nincs többet. Egyszer összekacsintottak, akkor látta először és utoljára. Így kezdődött a történetü(n)k. Vagy inkább az édesanyjáé.

Tenyeres-talpas asszony volt, alighogy elvesztette a fiát, hordta a még élő gyermekét maga után, hurcolta a városba, a kukákhoz, a tornaterembe, ott legalább kikerül egy szelet friss kenyér. „Két pofára gyúrja” – észak-nyugaton ez a szavajárás. És tényleg, utolsó szuszig gyúrta az ételt. Sokszor annyi jutott egész napra. Egy délelőtti szelet kenyér.

Lulu, csúfnéven szólították, így ismerte mindenki, eltiporhatatlan asszony, nagyhangú, amolyan igazi veszekedős fehérnép, így mondja a székely. Legalábbis az a hír járta. Nem járt iskolába, nem ismerte a számokat, sem a betűket. Kukáról kukára járt, derékig belehajolt, csak legyen valami eltüzelnivaló. És ennivaló. Sosem tudta, milyen nap van vagy hány óra. Mindig elkésett – mégis jött. Jött a melegért, a vízért, a tízóraiért, jött az emberekért, s mert úgy szerette a kislányát. Anyja volt neki, testvére, barátja, apja. Kicsi lány kicsi keze elveszett a szomorú szemű, gyerek-lelkű anyja kenyérkereső tenyerében. Járták ketten a világot, két megtépázott, lyukas lelkű árva.

Lulu vitte a tornaterembe a gyermeket esőben, hóban, eljárt talpú, csuromvíz cipőkben. Az odafentet elkerüli az idő, mindig csak a most van, a holnap sose biztos, valami groteszk carpe diem ez, más lehetőség nincs, pedig de jó is lenne. Az időnkívüliség elhozta egyszer, nem volt rajtuk kívül más, jöttek és maradtak sokáig. Ott gubbasztott a terem sarkában, kicsi, összetöpörödött asszony, belefeledkezett a táblába. Még sosem tanította senki ceruzát fogni. Krétát még annyira se. Kuporgott ott az asszony, szorította a krétát erősen, próbálta kanyarintani a neve betűit. Jobbra kanyarodott a betű lába a bal helyett, majd balra jobb helyett, kicsit ilyen volt, kicsit olyan, kezdte elölről, törölte le a krétanyomokat, kérte, segíts, írjad te. Aztán csak próbálkozott ő maga, pironkodott közben, kacagott szégyenkezve, hiába mondták neki, nincs miért, jó, hogy most, jó, hogy így. Aztán a kislány megéhezett, amúgy is, milyen rég jöttek már, menni kellett tízóraizni s haza. Apád is mindjárt hazajön – mondhatta Lulu, ha akkor éppen nem külföldön volt a férje.

Lulu erős asszony volt, állta a sarat, nem foglalkozott a betegségeivel, csak amikor már elviselhetetlenné vált az a nyilallás a derékba, vagy a vese sugárzik mindenfelé? Nem is csoda, mindig vizes a lábam, mindig fázom – az utóbbit nem mondta, szóra sem érdemes, ha semmi különös nincs benne, mindig így van. Egyszer berontott a tornaterembe, mint mindig, akkor is késve, mindig a hátsó ajtón, kiáltotta hangosan a nevet, sosem azét, aki éppen ott volt, leginkább korábbi munkatársakét, akik már rég sehol, de hát nincs idő, az idő a most, azt kell túlélni. Jött, keresett valakit, hogy elmondhassa a fájdalmát. Ennyit nem tették rám a kezük, ne – mutatta, adtak egy nospát, menjek.

Szakadatlan rótta az utcákat, nem hatott a nospa, más volt a baj, ha nem a kislánya, ő betegeskedett folyton, de ez nem állította meg, utána kellett menni annak, ami másnak már szemét, hogy legalább napi egyszer ehessen az a gyermek.

Lulu erős asszony volt, erős’ rendes asszony, keveset hallgatott másra, ki kellett mondania magát, sosem dolgozta fel a kisfia halálát, sosem dolgozta fel, hogy a férje elfordult tőle, közelebb vonta, tapasztotta magához a kislányát, az egyetlen élő embert, akije maradt, emelte volna fel, feljebb, jusson ő tovább, járjon óvodába, hurcolta maga után. Az óvodából hazaküldték, mert sírt. Másnap tíz perccel tovább maradt, de ismét hazaküldték. Mert sírt. Ezután már nem próbálkoztak túl sokat a beilleszkedéssel. Minek? Sírt. Az utca felneveli őt is. Egyre kevesebbet sír.

Egyszer volt egy álláshirdetés. Az egyesület takarítónőt keresett – a telepről. Roma asszonyt, legyen jelkép, példa, híd. Legyen csatorna a telep és az alkalmazottak között, legyen példa a fejlődésre, dolgosságra. Lulu nem tudta elolvasni az álláshirdetést, de szóltak neki. Jelentkezni akart, tetszett neki. Az interjú előtti hetekben megtáltosodtak az asszonyok. Jöttek, hozták a gyermekeket, igyekezett mindenki a legjobb, legdolgosabb formáját mutatni, ki lehetne megfelelőbb takarítónő, ha nem éppen ő. Lulu nem győzködött senkit. Lulu nem írta meg kézzel a motivációs levelét. Lulu nem akart másabb lenni, mint korábban bármikor. Lulu észrevette, ha leesett a vajas kenyér a földre. Lulu észrevette, ha kiömlött a gyerekek teája. Ment, vette a seprűt, vette a felmosót, feltakarított. Már akkor is, amikor még nem, még azután is, hogy már nem kerestek takarítónőt.

Nem lett belőle takarítónő. Egy kis ideig fényt kapott a szeme. Aztán visszabújt a sebeibe.

Lulu kukázott. Lulu keze repedezett volt a mindennapi nincstelenségtől. Lulu nem köntörfalazott, mondta, ami a száján kifért. Lulu elhagyta az első gyermekét. 

Lulu nem járt iskolába. Lulu nem tudott írni, sem olvasni. Lulu kívül élt az időn. Lulu gyászolt, és nagyon egyedül volt a gyászában. Lulu elvesztette a fiát és vele együtt a férjét is. Lulu kislány volt, gyámoltalan, anya, sebzett szívű, védelmező, nő, kisemmizett, megviselt. Lulu minden nap azért kelt fel, hogy a kislánya ehessen.

Azóta láttam még párszor, intézi az ügyes-bajos dolgait, vagy csak bandukol, ott a kampósbot a kezében, a szemetesek aljára túrni jól lehet vele. Mindig feketében, mindig megviselten.

A fagyi az fagyi

Sokan vannak, mind ismeretlenek, próbálok senkit se túl hosszan nézni, gyakran feledkezem bele a bámulásba, márpedig bámulni nem illik, bámészkodni, szájat tátni, merengeni, az embereket jól megnézni nem illik. Sokan vagytok, mind ismeretlenek, furcsa arcú idegenek, keresem a szemeket és mégse, keresem a neveket és mégse, inkább elnézek, felnézek fölöttetek, furcsán érzem magam, nem is tudom, hol kezdődöm és hol érek véget, ülök egy régi irodaszéken, ilyenekkel volt tele a mateklabor, akkor még újdonság volt és kényelem az osztálytermi régi, nyikorgó székekhez képest. Én ülök, ti ültök, ők ülnek – megint ez a lábnyom-lét, hosszú fehér vagy lehet, hogy szőke hajszálak kunkorodnak a széken, rajtuk ülök, közben meg arra gondolok, akié lehetett. Vajon annyi idős vagy, amennyit az arcod és a termeted mutat? Vajon te sem leszel sosem felnőtt, mindig csak fiatalka? Mondták már, hogy egyszer még örülni fogsz annak, hogy jópár évvel fiatalabbnak hisznek? Vajon annyi idős vagy, amennyit az arcod és a ráncaid mutatnak? Év-ráncok vagy életráncok? Arra gondolok, hogy te, aki itt ültél – vagy.

Fél napig liftezik a gyomrom, nyelek nagyokat, mert tudom, sorra kerülök én is, mint a várótermekben, azért jöttem, hogy sorra kerüljek, mégis jó lenne, ha nem, ki vagyok, mit mondok, mit mond az az arctalan, vörös hajú nő a képen, aki nem vagyok, de lehetnék?

Most üres vagyok és csupasz, nincs levegő a teremben, mégsem fáj a fejem, felolvasnak, én nem tudok így figyelni, most mégis, olvasom én is hangtalan, létezem én is hangtalan, üres vagyok és csupasz, meleg van, esteledik, a szöveg mégis eltalál, van hová ágyazódnia, nem lökődik ki, sokáig forgatom magamban – a szeretetről gondolkodik ő is, mindig csak az út, a szeretet, a szerelem, azt mondja, „ami fészkelődik az a szeretet/ előre adják ide/ előre adják ki a szeretetet/ amennyi jut megfelelő részletekben” ésatöbbi, de ezt nem is ő mondja, ezt mondták már, írták már, egy sokadik szeretethimnusz ez is, mire megszólal valaki, elmondja a sajátját, mindig mindenki csak a sajátját, kiét is mondaná, van, hogy még az a saját is fránya, esetlen, és közben eszembe juttok, kikre már rég nem gondoltam, személyként nem, csak valami nagy, hömpölygő egyként.

Visszakúsztok ebben a kortárs, mohó szerethimnuszban, vissza az a névtelen kislány is, akit végül nem ismertem meg, mégis olyan volt, mint ti mind. Eszembe juttatta, hogy az éhséget sosem ismertem, hogy az éhség mély és kiromlasztja a fogakat és befeketíti a lelket, hogy a fázás belülről jön és nem múlik, a mindig vizes, lyukas gyerekzokni csak ráadás. Eszembe juttatta, hogy a gyerekek arcán ránc van és a kezük erős, dolgos kéz.

Az a kislány a kávézónál kéregetni jött – még mindig bevett szokás gyerekeket küldeni, gyerekekkel jönni, meghatóbb vagy eredményesebb, nem tudom, sosem kérdeztem, sosem mondták. Az a kislány a kávézónál kicsi volt és csapzott, már az arcára sem emlékszem, csak szép, copfba fogott barna hajára, csomós volt már az is, és a vékony, szélfútta kis testére, a szorosan markoló ujjaira és a fagyira. Kezében üres fagyitölcsért szorongatott, ment asztaltól asztalhoz, remélt valami banikat, közben a háttérben ott állt az anyja, próbálkozott ő is összeszedni valami ennivalónyit, őt is küldték vagy nem, ki tudja, szorongatta a fagyitölcsért, aztán az egyik asztalon megtalálta a fagyiját is. Üres pohár, ízesített jeges kávé lehetett benne, a jég még darabokban, benne szívószál, mellette egy másik, a bögre alján az utolsó korty kávé, ízesített lehetett az is, vagy legalább cukros. A kislány átkapkodta a jeget a tölcsérébe, meglett a hideg, a fagyi hidege, van hozzá ostya is, finom, ropogós és édeskés, már csak az íz hiányzik. A szívószál jó eszköz, más elhasznált szívószála jutott neki csak, azzal szívta mondvacsinált fagyijához az ízet – a bögre alján maradt utolsó cseppek, a fahéj és a cukor, vagy valami teljesen más édes maradék-íz volt az. Két ember maradékából jól lakott a szíve – a fagyi az fagyi.

Mindennapi kenyerüket add meg nekik ma, add hozzá a szeretetadagot is, most az összeset, ha lehet, a holnap messze van, inkább ma legyen jó, inkább ma legyen kenyér, még ha száraz is, még ha ketten már jól is laktak belőle, inkább ma legyen fagyi, inkább ma. A hiányokból készült fagyi mozdulatlan volt a kislány görcsösen szorító markában – ő nem ejtette a földre a gombócokat. Állt ott még egy darabig, szívószálával kereste még a bögrék aljában elmosásra váró kortyokból az édeset, aztán továbbállt. Hogy zörgött-e valami a zsebében, amit majd elszámolhat, nem tudom. De aznap fagyizott – sosem gondolt, mindenízű fagyit evett, majd eltűnt az autók közt szélfútta kis teste.

Ha van hangom, valami ilyesmiket mondtam volna arra, mit hív elő a szeretetidézet. A fülledt levegőjű teremben a sok idegen arc magába fordul vagy éppen kitárulkozik, néz, ír, mond, hallgat. A szeretet teli hasú, jóllakott. A szeretet jól záró ajtó, semmi keresztszél. A szeretet a lányanyák riadalma, a szeretet a lányanyák görbe háta, a szeretet a lányanyák edzett szíve. A szeretet a csimpaszkodó gyermek. A szeretet a még, még, mindenből kérek még. A szeretet fázós szemű, kétkedő. A szeretet többnapos éhség. A szeretet huzatos, omló falú helyiség. A szeretet félszeg, a szeretet egy hogy vagy, a szeretet a kérdés, hogy lehetne jobban. A szeretet, mint a kenyér – mindennapi adagunk inkább ma adassék meg. Ha van hangom, valami ilyesmiket.

Azóta más íze van a fagyinak.

november 13, 2023 | Imre Eszter | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Lélegzik a föld

Sziget-trilógia 1., részlet

Az íróasztalt csak akkor vette észre, amikor újra a fény felé nézett. Egyszerű, elegáns darab volt. Linda pislogott párat, és megdörzsölte a szemét, mint amikor az ember megpróbálja kidörzsölni a szeméből az álom maradványait. De akárhogy is nézte az asztalt és a polcokat, egyszerűen nem tudta felmérni a távolságokat. Tisztán látta a polcokat, a könyveket is, de a címeiket már egyáltalán nem tudta leolvasni. Akkor sem, ha közelebb lépett. Akárcsak a fény, a polcok is mindig ugyanannyira távol maradtak tőle. Az íróasztalhoz azonban oda tudott lépni, és ahogy észrevette az elé tolt széket, azonnal rá is ült. Az asztalon egy nyitott könyv feküdt. Vaskos, szemmel láthatóan nagyon régi kiadvány volt, amit azonban szépen restauráltak – Linda megcsodálta az új kötést, majd becsukta és tekintete hosszan elidőzött a borítón. Egyszerű, dísztelen betűkkel vitték fel rá a címet: Az ősnyelv kútja. A rózsaszín derengésben mintha a betűk is lélegeztek volna, nehéz levegővel lehelve be a beláthatatlan teret. Linda nem talált sem szerzőt, sem kiadót, még évszámot sem. Sem elől, sem hátul nem volt kolofon.

Először találomra belelapozott, majd gyorsan átfutotta az egész könyvet, ami nem volt nehéz, mivel minden oldalon mindössze egy kép volt, és alatta néhány szó. Az első türelmetlen átlapozásnál nem is figyelte a képeket, alig tudatosult benne néhány részlet: egy torony, egy halszerű lény, egy kígyófejű női alak és egy hatalmas pók. Amikor azonban másodjára kezdte átlapozni, megakadt a szeme egy képen: csodaszép, míves szökőkutat ábrázolt. Kiszikkadt kút volt, és Linda hallotta a könyv lapjait szárazon megreccsenni. „Az ősnyelv kútja”, állt a fáradtszürke, valószerűtlen részletességgel megmunkált kutat ábrázoló kép alatt. A rózsaszín derengés fel-fellobbant és Linda közelebb hajolt a képhez, hogy a lehető legtöbb részletet szemügyre vehesse.

Tájjá nyílt a tér. Linda egyszeriben a szabad ég alatt találta magát. A határokat továbbra is csak sejteni lehetett, és a napszakot sem tudta volna biztosan megállapítani – lehetett egy szürke, esőt váró későreggel, de tompaságba fulladt délután is. Minden szürke volt, és amikor alaposabban végignézett a látképen, Lindának úgy tűnt, mintha egy építkezés kellős közepén szemlélődne. Körülötte téglák, kövek és salak. Volt valami ebben az építkezésben, ami inkább a romok hangulatát idézte, semmint egy készülő épület ígéretét. Talpa alatt elkopott aszfalt terült el, melynek dús erezetté szövődött repedéseit sűrűn benőtte a gaz. Szikkadt, unottzöld füvek magasodtak a remélt fény felé, és annak ellenére, hogy ez a burjánzás egyben életet is jelentett, mégis csak lehangolóbbá tette a beton, romok, és az üres és szürke ég alkotta tájat. Linda hosszasan ácsorgott ebben a nyomasztó álmokat idéző tájban, mígnem egyszeriben feltűnt neki, hogy a beton, amin áll, jó néhány méterrel arrébb meggörbülni látszik. Felemelte a tekintetét és körülnézett. Ekkor döbbent rá, hogy eddig a tájnak egyetlen részére szögezte a tekintetét, és nem tűnt fel neki, hogy nem is a talajon áll. Ahogy felemelte a fejét, fokozatosan kezdett összeállni a kép: előbb a széleket, majd az oszlopokat pillantotta meg.

Egy hatalmas szökőkúton állt. A lába alatt nem beton, hanem tömény kő nehezedett a talajba, és ezt az ősrégi követ nőtte be a gaz. A kiszáradt mélyedésekben ugyanúgy romok, törmelék és enyészet hevert, mint a kút alig belátható peremén. Hatalmas kút volt, több ház elfért volna a helyén. Lindát letaglózta a látvány, és nyugtalanította, hogy milyen soká tartott, mire eszébe jutott körülnézni. A tény, hogy ennyire elveszett egyetlen apró részletben, legalább annyira nyomasztóan hatott rá, mint maga a táj – az elhagyottság, a tompaság és a reménytelenség megtestesülése.

Az egykor minden bizonnyal gyönyörű, tajtékot vető kőkút immár elgazosodott repedéseiből szikkadt csend hirdette, hogy valaminek vége, valami elveszett. A romos némaságból azonban nem pusztán a romlás szivárgott: Linda érezte benne a káoszt, egy valaha volt rend hideg hiányát. Kétségbeejtő érzés volt ott állnia, és nem értette, hogy egyáltalán mit keres ott. Tennie kellene valamit? Vagy egyszerűen csak látnia kell a kutat? Hiába nézett körül, semmi nem szolgált útmutatással. Elidőzött a peremen, és elindult közelebbről megnézni a mélyedéseket, oszlopokat és a különféle alakokat, amelyekből egykor víz zuboghatott. Tisztában volt vele, hogy nem fogja tudni az összeset megnézni, és lehetetlen lesz minden részletet végigtanulmányoznia, de elindult. Mivel elképzelése sem volt arról, hogy mi micsoda, találomra ment oda egy-egy alakhoz, medenceszerű mélyedéshez vagy parányi vízköpőhöz. Látott egészen szokványos dolgokat, olyasmiket, amiket az ember hagyományosan egy szökőkútra képzel: angyalszerű gyerekfigurákat, amelyeket mindössze a részletekben megbúvó mérték választott el a giccstől, díszes oszlopokat, buja kőindákat és állatszerű lényeket, de felbukkant egy-egy szokatlanabb elem is, mint például egy parányi szárnyas béka, a fejéből hálót növesztő pók, vagy a két olvasó hal. De akadtak olyan vízköpők is, amelyeket az tett különlegessé, hogy egy szökőkúton helyezkednek el. Ha ezek a szobrok egy galériában lettek volna kiállítva, nem számítottak volna furcsának, a kúton azonban meglehetősen szürreális benyomást keltettek. Ilyen volt az egymással szemben elhelyezett férfi- és női arc, amelyeket az orr tövénél, a két szem között elhelyezkedő háromszög alapú gúla tett különlegessé. A gúlák a csúcsnál csatlakoztak az archoz, és befele mutattak, a kőszemek közé, így az alapok pontosan egymással szemben helyezkedtek el. De legalább ennyire meglepő látvány volt a miniatűr libegő is, amely alatt miniatűr város terült el.

Linda mindent, ami mellett elhaladt, közelebbről is megnézett. A díszítőelemek meglehetősen távol helyezkedtek el egymástól, és látszólag semmilyen rendszer nem volt közöttük, de Linda már fenntartásokkal kezelte ezeket a benyomásokat: a legelső döbbenet óta ugyanis tisztában volt vele, hogy ez egy olyan hely, ahol másként aránylik egymáshoz a rész és az egész, és az érzékei sem úgy viszonyulnak az ingerekhez, mint általában. Itt nagyon könnyű volt elveszni egy-egy részletben: a kút és a táj minden zsigerében a szemlélő teljes figyelmét követelte. Linda immár bizonyosságként kezelte, hogy a kút elemei korántsem véletlenszerűen kerültek oda, és úgy sejtette, hogy kell lennie egy kézzelfogható rendszernek, amely nemcsak a kúton, hanem az egész valószerűtlen tájon segít eligazodni, de azt is gyanította, hogy ez a rendszer nem fogja felfedni magát előtte. Ment hát egyik vízköpőtől a másikig, és kereste az arra utaló jeleket, hogy mindebből egykor még friss víz zubogott. Az egyik mélyedésben mintha két csepp vizet pillantott volna meg. Két ragyogó gyöngyszem, tükröződött bennük az ég. Eső is lehetett, gondolta Linda.

Lassan elindult a kút peremének széle felé. Az út hosszabbnak tűnt, mint amire számított – mint amikor az ember elindul a láthatár felé, de az mindig ugyanolyan távol marad tőle. A kút széle azonban közeledett, csak nagyon lassan. Az út pedig nyomasztó volt.

Amikor odaért, lenézett, és odalent ugyanaz a töredezett és elgazosodott kő látványa fogadta, mint a kúton. Mindenütt ugyanaz volt, ameddig a szem ellátott. Nem emlékezett rá, hogy leugrott volna, de egyszeriben lentről szemlélte a kút rettenetes falát. Odalentről megközelíthetetlenül masszívnak tűnt. És olyan magas volt, hogy nem látszottak a vízköpők. Egy-egy oszlop tetejét még látni lehetett, ahogy az égből alánehezedő szürkeséget karcolták, de ezen kívül semmi mást, csak a hatalmas kőfalat. Lindán eluralkodott a kétségbeesés. A kútra visszamászni nem tudott, azon kívül pedig nem volt körülötte más, csak a néma és mozdulatlan szürkeség, a semmi arcának zsarnoki oldala. Ijedten nézett körül, és ekkor halk, de eltéveszthetetlen hangra lett figyelmes: a kút rendíthetetlen, néma kőfala mögött lassan, ráérősen csörgedezett a víz.

Amikor felnézett a könyvből, a rózsaszín derengés halvány foltokban meg-megvilágította a polcokat. Az ajtó felől is beáradt egy kevés fény: pont annyi, hogy lássa az íróasztalt és a padlót. Linda gondolkodás nélkül felállt, és egyenesen a lejárathoz indult.

Odalent teljesen megtelt a bölcseleti olvasó. Az asztalához sietett, a könyveket gyorsan felpakolta a bejárat mellé elhelyezett kocsira, majd perceken belül összeszedte a dolgait, és nemsokára már lent is volt a ruhatárban. Felöltözött, és amikor kilépett a kapun, meleg őszi este fogadta, amit hamarosan elnyelt az évszaktól függetlenül mindig ugyanolyan, sötét metróhuzat.

november 7, 2023 | Molnár Zsolt | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Időpostaládába dobott levél

Kedves és mélyen tisztelt barátom, ezer bocs meg háromszáz anyamedve, miért nem szóltál hamarabb? 

Olyan hirtelen jött ez. Persze nem akarok szabadkozni, de azért nem úri dolog épp most bejelenteni az ilyesmit.

Az idő kifut belőlem, de azt, hogy én merre szaladgálok, mint mérgezett egér, néha magamnak is elég lekövetni. Gondoltam, felszerelek magamra egy nyomkövetőt, de a következő pillanatban (mert ugye nem értem rá sokáig filózni, a filozofálni nagyon hosszú szó lenne leírni) rájöttem, úgyse érek rá visszanézni az útvonalat.

Nehogy azt hidd, pénzguru vagyok, te nem ismersz jól engem. Hogyan is ismernél, ovis korunkban találkoztunk utoljára… Ja, vagyis, na, azanyja, ááá, diplomaosztón. Jesszus, de rég volt, azóta a dinoszauruszok is kihaltak meg feltalálták a távírót, telefont, skype-ot, fb-ot, instát meg tudom is én milyen kommunikációs és közösségi hálós izéket, de hát nekem se energiám, az időmről aztán ne is beszéljünk – ezeken lógni.

Ha elmesélném neked egy átlagos napomat, szanatóriumban kötnél ki. De mivel régi jóbarátok vagyunk, le merem fogadni, sőt mérget veszek rá… (na, azt azért mégse, mert a francnak volna ideje meginni.) Szóval, ha leadnám neked krónikában v. (látod, a vagy szót is lerövidítettem, nincs érkezésem le se írni) napló formájában, kigúvadna a szemed, lepetéznél a kis meleg fészkedben, és bambulnál, mint levágott disznó a böllérre. 

De, hogy ne gondold, pofátlan szófukar vagyok, legalább dióhéjban leadom neked több százezernyi halaszthatatlan tevékenységem sorát, amivel amúgy csak érintőlegesen foglalkozom: éjjel 2-kor beállítom a mobilomon az ébresztőt hajnali fél 5-re, ti. (ez meg a tudniillik lenyisszantása, ennyihez konyíthatsz te is) lassan ébredő típus vagyok, mindkét szemem kinyitására sacc per kábé huszonöt-huszonöt percet engedélyezek magamnak, aztán háromméternyit nyújtózkodom, (hoppá, no várj, nincs idő lebetűzni a számokat, a számok maradjanak számok, már csak praktikussági megfontolásból is) mire eltapogatózom a fürdőig (aminek a megnevezése téves, mert kád az nincs benne, tudod, nincs rá idő) az vagy 5 perc, mert közben rálépek 74 matchboxra, 49 letépett játékbabafejre meg millió legóra (mi a nyavalyáért gyártanak olyan kemény kacatokat, ha lenyeli a gyerek, nincs idő, izé… na, gyorsan akartam leírni, szóval berohanni vele a sürgősségire, konkrétan meg amúgy is bekattanok ettől a szótól, nincs mit kezdjek vele). Aztán egy-kettő legörgetem magamon a vízcseppeket, nem is használok tusfürdőt, szappant, arra már nincs, tudod… Bevedelek 3 kávét, hogy bírjam a húzást-nyomást, reggelire hatfogásos gyorskaja – már nem otthon, még lekésném az első vizelési ingerem visszatartását, nagydolgozni, amikor ráérek – a dugóban nekidőlök a dudának, hadd szóljon, és közben megnyitok minden e-mailt, hogy elhiggyem, az összeset elolvastam. (Igen, látod, az e-mailt egyelőre megengedem magamnak.) 

Beérek az irodába, – szűk 2 óra, de mindig elkésem – és mindig elfelejtem felgyorsítani a laptopot, h (megint rövidítettem) ne 0,3, hanem 0,15 perc alatt kapcsoljon be a monitor. És jöhet is a munkám érdemi része: ábrák, statisztikák elemzése és értékelése, négy évvel ezelőttivel való összehasonlítása, rendszerezés, számítások, egyeztetés a többi multicéges kollégával, adatfrissítés, új weboldalak beüzemelése, még több marketingfogás elsajátítása a még magasabb profit elérése érdekében, tőkeinjekció kérése, (ki tudja, mikor üt be a krach) versenytársak megvezetése, kiskapuk tervezése, állami büdzsé megsarcolása, (mindeközben az energiaitalokat ultragyorsan hörpintem fel) a hamburgerből megeszem a húst, zsömlét, a saláta meg egyéb zöldségcucc tele van nyomva géemós (ja, GMO-s, így rövidebb) szerrel. Közben jön az üzi az élettársamtól (?), (nem volt rá időm elvenni, hogy a gyerekeket mikor csináltuk, mit tudom én) hogy állítsam össze a bevásárlólistát. Kapom is be a nyugtatót, ugyan nem esik útba a leggyorsabb kiszolgálású hipermarket, de megoldom, előre kifizetve a majdani gyorshajtás miatti büntetést. Laptop lekapcs, papírok dossziéba, műanyagtányér, italosdoboz kuka, s (látod, az és-t se írom már le) irány a mélygarázs, legalább ilyenkor lent vagyok alfában, haha (na, ez olyan beírás volt, amilyen, nincs időm sokat agyalni rajta). 

Bezuhanok a marketbe, de csak a legfontosabbakat kapom le a polcokról, amik a következő nap túléléséhez szükségesek. De a kassza, a kassza… Még egy percet várakozom, (kiver a verejték erre a gondolatra, brrr!) aztán mindenkit félrelökök – ez is 1 érvényesülési mechanizmus – nahát. 

Hazaérve a kutya megugat, mert nem ismer fel a nyúzott képem miatt, a gyerek úgy néz rám, mint a föld ellenkező pontjáról jött idegenre, de ezekkel kell játszanom. (Hogy melyiket muszáj levinnem sétálni, az még zavaros.) A nőm nem főzött ma vacsorát, fekszik az ágyban duzzogva, hogy 2 hónapja nem elégítettem ki, de én is jól akarok járni, márpedig az orgazmus elérésére statisztikai szempontból egy örökkévalóságot kell várni. De ebben a feszkós tempóban a libidóm is a sokévi átlag alatt. Beindítom hát a házimozi-rendszerem, és a fotelben lévő tűpárnán megpihenve végignézem kedvenc filmem, aminek minden alkalommal elfelejtem a tartalmát, végét.

A lefekvés előtti rövid intervallum teljesen kiesik. Már kattog az agyam a holnapon, hogy mit kell elvégeznem, nehogy kihagyjak valamit, mert elszúrom az egész programom, és kizuhanok a jól megszokott kerékvágásból.

És ami még bosszantóbb, pénteken van a buli, szombaton csak 99,9%-on pörgök, kevesebb rá a sansz, h visszautasítsalak. Egy szó, mint száz, remélem, megérted, miért nem tudok eleget tenni esküvői meghívásodnak. Nagyon hosszú lenne ez az egész nincsidőmrá.

De ha gondolod, temetésedre szorítok egy kis időt, csak akkor jó időben értesíts, és megírom a búcsúversed is (ha lesz rá alkalmam).

Na, OK, összeeszkábálom inkább most:

Tisztelet azoknak, kiken idő nem fog,

Kiknek a lelkében már nem szorul a bog.

Ők megannyi gondot eresztettek szélnek,

S végre nem hazudják, hogy igazán ÉLNEK.

Ui.: Ha előbb mennék el, kérlek, vésesd rá az én sírkövemre. Ha te megérdemled, hát akkor én.

október 16, 2023 | Somogyi Tibor | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Takarítónő

Azelőtt

Pintér Zsolt már napok óta az öngyilkosságon gondolkozott. Minden összejött neki, és már kezdte unni a reménykedést, hogy valami jobbra fordul. Nyilvánvaló volt számára, hogy az élete egy katasztrófa. Ma már a munkahelyére sem ment be, olyan mélyre süllyedt lelkileg. Egy ügyfélszolgálatisnál elég feltűnő a depresszió.

Mivel a hetediken lakott, a legegyszerűbb egy kis szabadesés lett volna, csattanóval a végén, de felfordult a gyomra, ha arra gondolt, mi maradna utána. A késtől mindig is viszolygott, a gyógyszerekben nem bízott, a fuldoklás sem vonzotta, lőfegyvere pedig nem volt.

Így aztán csak gondolkozott. Igazából nem akart ő meghalni, csak élni nem bírt így tovább.

Sokáig ült komoran. Csengettek. Hiába várta, hogy feladja a látogató, a csengetés időtartama csak hosszabbodott, így engedett a nyomásnak.

– Nem vagyok itthon! – kiabálta, miközben beengedte a zavarkodót.

Lipták volt, az egyik főnöke. A megelégedettség aurájával nyomakodott be a nappaliba. Pézsé roskatagon követte.

Szűkszavúan válaszolgatott a kedélyes vendég kérdéseire, akinek kissé erjedt meggylével kedveskedett. Igazából nem jutott el a tudatáig, miről beszél a másik.

Egészen addig, míg Lipták megragadta a karját.

– Napok óta figyellek téged, Pézsé! Azt látom a szemedben, amit én éreztem azelőtt. Akkor te még nem dolgoztál a Magenta Gomb kft-nél. Akkoriban a válóperem teljesen kikészített, az asszony megcsalt, elhagyott, úgy éreztem, a gyerekeket is ellenem nevelte. Nem tudtam az ő szemével látni a dolgokat és ez lett a vége. Felhúzta az inge ujját és mondandóját a karja belső oldalán levő hosszú sebhellyel illusztrálta.

– A pszichiátrián volt egy doki, egy fantasztikus pofa, aki beavatott egy új módszerbe. Én kedvellek téged és most beavatlak… a titokba!

Pézsé érdeklődve hallgatta. 

– Amire neked szükséged van, az egy takarítónő.

Pézsé értetlenül nézett körül. Ennyire azért nincs kosz és rendetlenség.

– Úgy gondolod?

– Itt a száma. Nagyon diszkrét. Persze, neked is annak kell lenned. Tudod, ez még nem teljesen legális.

Pézsé nem értett semmit, de Liptákot hiába kérdezte, az csak azt hajtogatta, hogy nézze meg a saját szemével. Aztán olyan váratlanul, ahogy jött, távozott.

Sokáig nézte a telefonszámot, végül összegyűrte és a papírkosárba hajította. Röpke fél óra múlva már előguberálta és miután kisimította rögtön tárcsázott.

A Takarítónő fél óra múlva megjelent. Teljesen hétköznapi, ötvenvalahány éves asszony volt. Fejét sárga kendővel kötötte be. Egyik kezében hatalmas veder, a másikban táska.

– Dr. Kovácsné, de szólítson csak Bözsikének – fogott vele kezet, miután lepakolt.

– Doktor?

– Azelőtt orvos voltam, mielőtt átnyergeltem a tisztításiparba. Először essünk túl a formaságokon.

Itt ez a szerződés, amelyben nyilatkozik arról, hogy önként vállalja a tisztítást és minden felelősséget magára vállal a beavatkozásért. Ha esetleg történne valami nem várt komplikáció…

– Mire gondol? Elcsúszok a frissen felmosott padlón?

– Nem erről van szó. Én nem a lakását, magát fogom testileg, lelkileg kitakarítani, hogy gondtalan, sorsával elégedett ember lehessen. Az embert rengeteg olyan dolog éri a mindennapokban, ami örökre nyomot hagy a pszichéjükben. Én és a többi társam feladata, hogy ezeket a nyomokat maradéktalanul eltakarítsuk.

Nagyon ritkán előfordul, hogy ez túl jól sikerül, és ennek is megvannak a maga veszélyei, de én nem szoktam ilyen hibát elkövetni.

– Ki fogja hipózni az agyamat?

– Nem egészen, de nem jár messze az igazságtól.

– És mennyibe fog ez nekem kerülni?

– Semmibe. Csak annyit kérek, hogy a telefonszámot adja tovább, megbízható és rászoruló illetőnek. Természetesen, csak olyannak, aki rendesen fizeti a tb-t.

Pézsé mindenre elszánt emberként döntött. Aláírt, szófogadóan félmeztelenre vetkőzött, felfeküdt az asztalra és várta a takarítást. Bözsike fehér köpenyt, gumikesztyűt és szájmaszkot öltve ismerős, de mégis valami apróságban más eszközöket vett elő. Volt ott egy lapát, melyen fura színű kislámpák égtek, egy partvis a végén gumicsővel, egy halálfejes flakon, amelynek nem hipószaga volt, dörzsszivacs, amin valami lila zselészerű anyag fityegett, kenőanyag, fenőanyag, vattakupacok, vágó- és szúrószerszámok, és egy hatalmas fecskendő, több kisebb társaságában.

– Kedves Zsolt, most el fog aludni, és amikor felébred, egy más világban ébred. Számoljon velem. Álmos, nagyon álmos… Bözsike erősen a szemébe nézett és Pézsé lassan zuhanni kezdett valahová, ahová már narratopoétikai eszközökkel sem lehet követni.

„Az olvasók elnézését és megértését kérjük, a főszereplő takarítás alatt áll. Addig vegyék igénybe egyéb novelláikat”

Ha egy ügyfélszolgálatnál látnak egy fiatalembert, akinek az üde arcán virul az üres gondtalanság, akin látni, hogy nem búsul csalfa lányok, hamis barátok, lesújtó gyász és más problémák miatt, nézzék meg, mi áll a névtábláján. Ha Pintér Zsoltnak hívják, akkor nem árt, ha tudják, van a zsebében egy telefonszám. Szeretné valaki?

szeptember 30, 2023 | Tófalvi Zselyke | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Történetek reggel 7-től este 8-ig

Attól félek, hogy elfelejtek dolgokat. Embereket. Hogy elfelejtem őket.

Valahányszor két jóízűen nevető nőt látok egy kocsiban, Sára jut eszembe. A szőke, kék szemű Sára, akinek a hullámos haja mindig elegánsan kócos volt, ajkán bíbor rúzs és feltűnő smink. A városban mindenki ismerte őt, mert annyira szép és olyan izgalmasan botrányosan öltözködött. Különc volt, az a típus, akit kicsit mindenki irigyelt, akibe kicsit minden fiú a kártierből szerelmes volt, és akire minden lány kicsit hasonlítani szeretett volna.

Mennyit nevettünk már az osztályban is! Ő a másik padsorban ült, úgy kommunikáltunk, hogy cetliket írtunk egymásnak, és amikor a tanár a táblára írt éppen, gyorsan átdobtuk a cetlit az üzenettel: „este fél nyolc, a szokásos helyen. Stop.” Repült a válasz: „Ok, de rajtad tényleg rózsaszínű top van? Nagyon menő, büszke vagyok rád. Stop” – és ekkor a földrajztanár elkapta a suhanó cetlit, kiállított az osztály elé, mi meg nevettünk szakadatlanul, Sára többször elnézést kért, a tanár úr pedig tajtékzott, hogy hol a szokásos hely, pedig tudhatta volna, ahogy mindenki tudta, hogy egyetlen jó hely volt akkor a városban, a Fekete Nyúl kávézó. Oda tartok most épp, bőven két évtizeddel Sára elmenetele után. Találkozni fogunk. 

Anno arról álmodoztunk, hogy majd együtt felvirágoztatjuk a kávézót, könyvekkel, lesz külön könyves rész is, meg virágos is. Mindenki a városból oda fog járni, reggel 7-től este 8-ig. 

Most már nem annyira kávézó, inkább kocsma. Több az alkohol, mint a kávé, ami fogyasztható. De most is, előtte áll meg a 80-as busz, minden áthaladó utas beugrik egy kávéra. Vagy egy felesre. 

Sára kifinomult volt, én vadóc. Állandóan berzenkedtem, kiosztottam mindenkit, feketére festettem a körmöm, és ha rám szólt az ofő, hogy szedjem le a körömlakkot, akkor visszafeleseltem neki. Olyan szerettem volna lenni, mint Sára, de mindenki, még anyám is azt hajtogatta, bárcsak Sára is az ő lánya lenne, nem kellene annyit a fejét fognia és szabadkoznia miattam.

Miután Sára elment, felült a repülőre, ami örökre és végérvényesen elválasztotta tőlem, végtelenül szomorú voltam. Addig néztem a repülőt, míg teljesen eltűnt az égen. Az égbolt már egy jó ideje teljesen sötét lett, utána még két órán át járkáltam fel-és alá, mígnem annyira tompa és fáradt voltam, hogy a vonat előtt még bementem egy kocsmába és megittam két feles szilvapálinkát. A vonaton hazafelé találkoztam valakivel, akit még az iskolából ismertem. Hosszasan beszélgettünk, majdnem egészen hazáig. Máskor zavart volna, de most jól jött a csevegés, elterelte gyászomról a figyelmet. Úgy éltem meg Sára elmenetelét, mintha meghalt volna. Anyám fél évvel azelőtt halt meg, és egyedül Sára volt mellettem, segített át azon a kegyetlenül fájdalmas időszakon. Ültünk a Fekete Nyúlban, sírva fakadtam:

– Nem tudom, mit csináljak a szeretettel, amit iránta érzek. Nem tudom, hová tegyem most, hogy anyu már nincs.

– Én elfogadom. Nekem kell adnod. Valahová mennie kell – mondta Sára, és kimentünk, rágyújtottunk egy cigire. A mentolos volt a kedvence. Amerikában szerencsére, még mindig lehet kapni mentolos, vékony cigarettát.

Aznap, ahogy késő este hazaértem a vonattal, eldöntöttem, hogy Sárát én többet nem keresem. Megbántva, átverve éreztem magam. Az indulás előtti nap megleptem Sárát, ajándékba tőlem egy kis zacskót kapott, benne feltekert vastag gumicsomó. Ezzel játszottunk, gumiztunk órákon át iskola után, nyáron napokon át. „Bobby și Pamela se plimbă cu mașina, la orice stop beau un sirop” – erre ugráltunk ki-be a gumiból, majd a mondóka vége felé egyre magasabbra emeltük a gumit, már a nyakamnál volt, a másik vége a blokk melletti csenevész diófa törzséhez erősítve. És mindezt képes volt Sára eldobni. Iszonyúan éreztem magam, menj, ha menned kell, hagyj itt te is! – fakadtam ki rá, pont úgy, ahogy a pasikat küldtük el, miután kiderült róluk, hogy alkalmatlanok színes személyiségünk megértésére, és természetesen méltatlanok a szerelmünkre. 

Vannak egykori barátok, akik egyszerűen úgy tűnnek el az ember életéből, mint kavics a tóban. Mások meg sokáig köztünk maradnak, nem tudjuk elengedni őket, még akkor sem, ha többet soha nem találkozunk. Én így voltam Sárával. Szándékosan kiiktattam őt a tudatomból, de a tudatalattimban minduntalan felbukkant. Amikor Sára bátyja felhívott, hogy a húga szobáját kipakolta, de nézzem meg, nem kell-e valami cucc onnan, mielőtt kihajítaná azokat – igen, ezt mondta, ezzel a szóval, fél óra múlva már az ajtójukon csengettem. Megdöbbentem a látványtól, ami fogadott. 

Ócska, össze nem illő bútordarabok váltották föl Sára nagy, vászonkárpitos kanapéját, amelyen egymás felé fordulva, paplannal betakarózva feküdtünk, és vég nélkül beszélgettünk. Egy esős vasárnap annyira le voltunk lombozva mind a ketten, hogy a Szívek szállodáját néztük, több évadot lenyomtunk egymás után. Közben színes takarót horgoltunk. Megittunk egy üveg Baileys-t. Aztán az ablakból néztük, hogy a Hold rásüt a folyóra.

A 80-as busz most is ugyanazon az útvonalon halad, mint húsz évvel ezelőtt. Anyu esküvőjén viselt váltóruhája van rajtam. Ötven éves a ruha, selyem. Mintha rámöntötték volna. Úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére. Nagyon ritkán, és nagyon különleges alkalmakkor vettem fel. Talán ez a harmadik. És még esküvőm sincs. Miután anyu meghalt, a dolgai egyszerre sokkal értékesebbé váltak, mint korábban. Én úgy vagyok, hogy egyik lomtalanítástól a következőig tervezek. Ilyenkor mindent, amit fölöslegesnek tartok, kidobok. És általában mindent fölöslegesnek tartok.

Tudom, hogy ezen a napon boldognak kellene lennem. Milyen furcsa. Amikor az ember még nagyon fiatal, általában boldog, vagy legalábbis készen áll rá. Aztán öregebbek leszünk, tisztábban látjuk a dolgokat, és egyre kevesebb okunk van boldognak lenni. Ráadásul elveszítjük az embereket, családtagjainkat. Nem feltétlenül voltak könnyű emberek, de a mieink voltak, ők jutottak nekünk.

Amikor anyu meghalt, hirtelen minden emlék értékessé vált, még a rossz emlékek is, még azok is, amikor idegesített, vagy én idegesítettem őt. Az idegeskedés akkor már luxusnak számított.

Már megszoktam, hogy egyik nap ilyen, másik nap olyan a 80-as busz. Ha iskola van, sok rajta az ingázó, ha szabadnap, olyan, mintha piaci kofák ülnének rajta nehéz szatyrokkal, amelyekből kilóg a zöldhagymaszár. Néha mindenki fáradt. Az egész busz maga elé bambuló utasokból áll. Ha hirtelen fékez a buszsofőr, felemelik a fejüket, de konstatálják, hogy nem történt különösebben semmi, így visszamerülnek önmagukba. Közel érzem magam hozzájuk, egy vagyok velük.

Most hálás vagyok, hogy senki sem zizeg. Van, aki bóbiskol, de legtöbbjük a telefonját nyomogatja. Én a karomat nézem, anyu ruhája alól is kilátszik a bal karomon a pont, amit kábé huszonkét évvel ezelőtt égő cigarettával okoztam. Ez az akció volt Sárával közös vérszövetségünk. Még haloványan, de ott van, látható. Mint egy kifakult tetkó.

Valaki átaludhatta a megállóját, bosszankodva veszi tudomásul a tényt, hangosan szitkozódik, szidja a főnökét, – minden főnök kizsákmányoló és kapitalista!, szidja a rendszert, amelyben élünk, a politikusokat. Aztán visszaalszik.

Tizenhét megálló a Fekete Nyúl. Lecsukom a szemem, és talán a ruha teszi, anyura gondolok. Általában nem gondolok rá, mert nem szeretek szomorú lenni. gyönyörű arca volt, puha bőre, kedves vonásai, nagy szeme, huncut mosolya. Mindig egy kicsit fáradtnak tűnt, kicsit szomorúnak.

Hirtelen fékez a busz, valaki felszáll. A sofőr mögött ül le. Ismerősnek tűnik. A délutáni napfény megvilágítja haját, fényudvart rajzol a feje köré. Gyönyörködöm a hajában. Önkéntelenül megérintem, megtapogatom a saját hajam: száraznak, csapzottnak tűnik. Beugrik, ki szállt fel. A neve nem, ebben mindig rossz voltam, de a személyisége. Azon ritka emberfajtához tartozott, akik tökéletes bizonyossággal tudják, hogy mit akarnak és mit nem akarnak minden körülmények között.

Nem tudom, milyen indíttatásból fakadóan, de mellé ülök. Udvariasan bemutatkozom. Tudja, ki vagyok, felismer.

– Üzletasszony vagy? – kérdezi.

– Nem, egy kávézót vezetek, – felelem. Majd leszállunk a Fekete Nyúlnál. 

Az ablakhoz ülök, aki kapja, marja szerint megy az asztalfoglalás. A mellettem lévő asztalnál két ismeretlen nő beszélget.

– Hány éves vagy?

– Ötvennyolc.

– És te?

– Harminchárom.

– Uhh, ne aggódj, lesz még jobb is.

– Megígéred? 

– Megígérem.

Ez tulajdonképpen tetszik, el is mosolyodom.

Az idősebb nő folytatja:

– Pár napja repülőn ültem, és rájöttem valamire… alig várom, hogy hangosan kimondhassam: a nők beépített fájdalommal születnek. Fizikailag ez a sorsunk. Menstruációs fájdalmak, sajgó mellek, szülés, miegymás. Magunkban hordozzuk életünkön át. A férfiak nem. Nekik keresniük kell. Kitalálják az isteneiket és démonjaikat, hogy valamiért bűntudatuk legyen. Nekünk, nőknek, a bűntudat alapból is jól megy. 

A szomszéd asztalnál egy férfi próbálja női beszélgetőtársát meggyőzni:

– Miért hiszel valami szörnyűben, ha hihetsz valami csodálatosban is? – Erre a nő: – Ne csinálj belőlem optimistát, tönkretenné az életem. 

A férfi megütközve nézi. A nőből kitör a nevetés.

Most valaki felém tart, rám néz. Halványan mosolyog – de úgy tűnik, zavarban van. Most mi van? Kissé megtántorodik. – Aha, buli van. Bulit tartanak a szomszéd helyiségben. Mindenki meg van hívva. – Szép a ruhád –, mondja, majd kezét nyújtja: – Sára vagyok, és te ki vagy?

szeptember 28, 2023 | Darvasi László | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Neandervölgyiek

Hannának húsz éves korára lett három vetélése, 1910-ben, 11-ben, 12-ben, és aztán 13-ban, a nagy háború előtt egy évvel jött Hugó véresen és makkegészségesen. Vetélések, szépen egymás után, mintha az ünnepekre igazították volna őket, egy Hanuka idején, egy Jom Kippur idején, egy Pészah előtt két nappal. Egyre ingerültebb lett, és egyre jobban szerette a férjét, aki egyre jobban szerette őt, a kudarc nem árthatott meg az ő divatjamúlt és rajongó szerelmüknek. Hanna a negyedik viselőssége idején fölkereste az újlipóti rabbit, akinek fájtak a lábai és híresen rossz alvó volt. Ablakában még hajnalban is pillogott gyertya. Hannának már nagyra gömbölyödött a hasa, inkább tolta a hasát, mint vitte. Gyönyörű, lélegzetelállító jelenség, a rabbi önkéntelenül hőkölt vagy két lépést, amikor megjelent előtte és súlyos árnyékot vetett rá.

– Mit tehetek érted, lányom?

Hanna a hasára tette a kezét.

– Imádkozzon értem, rabbi. Hogy egészséges gyerekem szülessen!

– Imádkozom, de garanciát nem adhatok. Különösen, hogy… – a rabbi nem merte befejezni, és talán jobban is tette.

– Hogy? 

– Sajnos nem megy – a rabbi már vörös volt, a hívek és a közösség igényei elég változatosak és meglepőek voltak mindig is, de ilyesmivel még ő sem találkozott.

– Mennyibe kerül? – Hanna néni a retiküljében turkált.

– Ne butáskodj, lányom. Elég! Meg akarsz szégyeníteni?

Hanna a hasát simogatta, elgondolkodott.

– Ha megint halott gyerekem születik, én megverem magát – és akkorát fújt, hogy a rabbinak csaknem leszállt a kalapja. – A csontjait töröm, rabbi! Körülbelül egy fejjel magasabb volt a másiknál. 

– Engem? Miért engem?! – amikor a valószerűtlen fenyegeti az embert, sajnos kevésbé lehet megértő.

– Mert Emilt akkor se bántanám, ha megcsalna – kiabálta Hanna.

Két orvost pofozott meg addig, ennek híre ment a kerületben, mind a kettőt apósa ajánlotta. Szégyen egy ilyen erőszak. Az ember esze megáll! Az öreg Keller Ignác ezután, Emil hiába is igyekezett meglágyítani a szívét, távol tartotta magát tőlük. Hannát föl is jelentették a második inzultus után. Szívszaggatóan sírt a kihallgatáson, és amikor ráborult a kihallgató rendőrtiszt úr asztalára, az csodálkozó jajdulással végigrepedt. Ejtették az ügyet, Hanna bocsánatot kért a monoklis doktor Speidltől, aki három méter távolságból el is fogadta. 

Amikor Hanna világra hozta Hugót 1913-ban, a rabbinak sürgős teendője támadt Olaszliszkán vagy Sátoraljaújhelyen, mindegy, elég messze utazott, és elég megkönnyebbülve tért vissza azután. 

A következő évben kitört a háború, az borzasztó volt. A bolond embereknek fogalma sem volt, mi lesz a határtalan boldogság ára. Keller Emil látott kalapdobálást, üvöltözést, ölelkezést és durva lerészegedést, ital nélkül. Hurrá, háború! Hülyék. Egyszer hazahozott két kalapot, egy a fején, egy a kezében. Ami a fején volt, nagy volt, ami a kezében forgott, kicsi volt. Egyik sem az ő kalapja.

– Dobáltál, Emil?

A férfi legyintett.

– Mindenki dobált, Hanna.

– Elmentek neked otthonról? – érdeklődött Hanna, neheztelt.

– Egy pillanatra, azt hiszem, igen.

– Na, hozd vissza szépen az eszedet!

Hugó egészséges volt, mint a makk, nyekergett, nyikorgott, sűrű hajzat borította kicsiny, de kemény kobakját. Az anyja szép, tágas vonásait, illetve Emil kisnövését örökölte. Emil fogott egy üveg konyakot, kiszaladt a Duna-partra, ittasan kiáltozott. Mert már akkor is a Parlamenttől északra laktak. Állítólag még a Margitszigetről is hallották Emil bácsi rikácsolását, amikor elhírelte az ő Hugójuk születését.

– Hugó, Keller Hugó ma megérkezett! Tudjátok meg! Meghozta a gólya! 

Csakhogy ez a hűtlen gyerek húszévesen elment, magára hagyta szerető szüleit, ellentmondást nem tűrve, érvekre, a szív fájdalmára nem hallgatva kijelentette, tapodtat nem marad ebben az országban, ahol a csőcseléké a jövő. Költők, festők, akik értenek ahhoz, hogy megállapítsák, mit hoz a holnap, csak mert olyan metafizikai érzékeik vannak, hogy előre látják a rossz mindenféle fajtájának közeledtét, figyelmeztették. Papi, a művészek szenzorjai megőrültek. Meg más is figyelmeztette. Üzletember, több producer. Színészek. Kongatják a vészharangot, mami. Ő aztán nem marad még Európában se. Hugó nem a levegőbe beszélt. Futott Amerikáig, hová ekkoriban, érthető módon, sok zsidó kivándorolt, ment az átszíjazott bőröndjével, a rongyosra olvasott szótárával, néhány dollárjával, a nagy ötleteivel, nyughatatlanságával és elszántságával. 

Amerika! 

New York! 

Néha írt, és ezeknek a leveleknek célkitűzése többnyire az volt, hogy meggyőzze kedves, marha szüleit, hogy kövessék. Most még lehet. Mindent elintézek, drága mami, csak üljetek hajóra, kifizetem, veszek nektek párnás kabint, drága papi, ne habozzatok. Néger zenekarral várlak benneteket a manhattani oldalon. Játszanak a fiúk dzsesszt, bluest, ragtime-ot. A szülők hajthatatlanok maradtak. 

Még mit nem, dohogott Emil, cipőpucoló lenne belőle. 

Édesapád azt mondja, ő ott biztosan elveszne, a hatalmas házak között, amiknek a tetejét se látni, írta Hanna néni.

Itt megnőne, garantálom, válaszolt Hugó.

Miért nem jöttök, miért vagytok ilyen fafejűek!

Nem mehetünk, kisfiam, ez a hazám. 

Micsodád, papa?!

A hazám, kisfiam.

A harmincas éveket végigvitatkozták. Mindenki érvelt, mindenkinek volt igazsága, senki nem tudta jobban, mint a másik. Tessék jönni, még lehet, makacskodott Hugó, itt minden ember egyenlő, segít beilleszkedni.

Na, és hányan ugrottak le a mélybe az Empire State Building-ről.

Sokan, az igaz. De most már nem ugrálnak. New deal, édes apukám. Szárnyalunk! Mindenkinek lesz autómobilja! 

A szülők másféle nehézségre is kitértek. Igaz, csak maguk között.

– Emil, azt mondom én neked, hogy ennek a Hugónak néger barátnője van.

– Miket beszélsz? Miért lenne néger?

– Anyai megérzés. 

– Honnan van teneked ez a megérzésed?

Hanna konyakot töltött, egyhajtásra itta meg, amit a modern alkoholizálók már nem szoktak, de ő nem volt se ilyen, se olyan. Ő az volt, ami, Hanna. Nagy és szép nő, aki imádta Emilt, és nem nyalogatta az erősebb párlatokat. Hanna volt, és ennyi neki elég is volt. Illetve még jó lett volna, ha nagymama lesz. Látni az unokáit. Hát nem fogja. Még egy konyakot. Emil csatlakozott. 

– Nőről sose ír, te buta – mondta. – Csak házak, csak szabadság, biznisz meg sztori. Van nője, lefogadom. Szép fiú, csinos. Na und, ha klein egy kicsit. De mit jelent, hogy nem ír róla, hm? Hogy nem olyan az a lány, mint mi. Nem zsidó, nem is ír vagy francia, hanem néger. Egy énekesnő, színésznő, mit tudom én.

– Kérlek, drágám, ilyen alapon lehetne indián is – jegyezte meg tűnődve Emil, és elképzelte Hugót egy vigvam előtt. 

– Apacs – ezen Hanna elgondolkodott. Vagy mohikán! 

Ha a fia nem számol be a szerelméről, ami biztosan lett neki, más oka is lehet. További lehetőségekre nem mert gondolni. Úgyhogy inkább a haza, a hazaszeretet, a menni vagy maradni dilemmája maradt a téma, mintsem a szerelem.

Ezen például jókat veszekedtek Aranyék és Kellerék. 

Mi a haza, meddig tart, mikor fogy el, meddig érdemes várni. A törvények merre tartanak, rosszfelé, szakadékba, nyilván. Van-e remény, vagy csak várnak türelmesen, mint marhák a vágóhídon, igen, várnak. Nincsen, nincsen, soha nem volt remény! Ittak. Szállt a buborék. Ilyen buborékok között töltöttek el vagy húsz szeretettel teljes esztendőt. 

Hugó írt. Néha dollárokat küldött. Egyszer Hanna egy óvatos levélben megkérdezte, na, és a párod, biztosan van szép, kedves párod, mert egyedül csak nem élhetsz, ki teszi reggel elébed a lágy tojást, a pirítóst, de nem jött válasz.

szeptember 14, 2023 | Covaciu Norbert | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Alkonypír

Hogy elérjek addig a nem várt napsütötte sávig, Z.-ig

Mózes Attila

A.-ban születtem 1988 szeptemberében. Az élet úgy hozta, hogy a szerelmem is ebben az évben született a szomszédos utcában. A lakótelep mellé épített játszótéren eldöntöttük, hogy együtt fogjuk végigjárni az ábécé betűit. 

C. városban együtt jártunk óvodába, s amikor nagycsoportosok lettünk, megtörtént az első csók. Egy szerepet játszottunk, ő volt az elrabolt királylány, én pedig a legkisebb királyfi, aki megmenti őt a sárkánytól. Már az első próbán tudtam, hogy az előadáson, mikor ott lesz mindenkinek minden rokona, nem csak látszatból fogom megcsókolni. Hanem igazából, úgy, ahogyan a tévében láttam és ahogy a szomszéd fiú a barátnőjét a parkban: jobb kezével erősen belemarkol a lány fenekébe, bal kezével a nyakát lágyan simogatja, egyszerre megadva a lánynak a biztonság és a gyengédség érzését. Én is így tettem a szerelememmel. Nem lepődött meg, ő is legalább annyira várta, mint én. Nem így Sárika néni, aki azonnal felrohant a színpadra, mindent leállított és elnézést kért a szülőktől. Apám mindenki előtt színlelt felháborodást mutatott, otthon megveregette a vállam és annyit mondott:

– Most már tudom, hogy az én fiam vagy.

Nekem sem kellett több biztatás, másnap nyilvánosan megfogtam szerelmem kezét a játszótéren. Az ő szülei sem vették komolyan a szerelmünket, családaink jóban voltak, inkább azon aggódtak, hogy mi lesz majd, ha összeveszünk.

D.-ben még mindig gyerekszerelem volt, E.-ben kezdtünk felnőni. A gondok F.-ben kezdődtek, éreztük mi már, hogy nem olyan a város, mint azelőtt, hirtelen rideg lett minden. Nem egyszeriből történt, csak a felismerés jött gyorsan. F. város polgármesteri hivatala előtt sétáltunk, beráncigáltam a szerelmemet, felvonszoltam a házasságkötő terembe, az alpolgármester állt középen, Fazekas Miklós, két oldalt a szüleink. Egy gyűrűt húztam elő, nem mondhatott mást csak igent. G. felé stoppoltunk, egy katonai terepjáró állt meg, beültünk hátra. G.-be a nászutunkat terveztük, de félúton a tizedes kilökte a szerelememet, engem meg elvitt szolgálatra. Mit tehettem volna? Gépfegyverrel kényszerítettek.

Három év múlva H. városban találkoztam a szerelmemmel. Karcsú volt, mint mindig, haját levágatta rövidre, pedig tudta, hogy nekem tetszett úgy, ahogy volt, de ezt is megbocsátottam volna neki. Csakhogy egy idegen férfi kezét fogta a főutcán. Bámulták a kirakatokat. Jóképű volt, pénzes pasas, vastag aranynyaklánc mutatta társadalmi státuszát. A szerelmem észre sem vett. Nesztelenül fordultam vissza utánuk, nehogy meglásson:

– Miért, királylány? – mormogtam az orrom alatt, hogy szinte én is alig hallottam.

Követtem őket a városokban, koszos hajléktalanszállókban húzódtam meg, egyik városból a másikig vonatok vécéjében utaztam, miközben ők limuzinnal furikáztak és drága szállodákban aludtak.

J.-ben történt, hogy a szerelmem felkeresett a szállón. Szégyelltem magam, azt, hogy mivé lettem, nem bírtam a szemébe nézni. Ő kezével megérintette az állam, felemelte a fejem, hogy találkozzon a tekintetünk és csak ennyit mondott:

– Bocsánat.

Éreztem, őszinte. És azt is tudtam, hogy ezentúl nem fog elhagyni, mindig együtt leszünk, szeretni fogjuk egymást. Tudtam azt is, hogy meg kellene kérdeznem, mi történt közöttük a férjével, de ott, abban a pillanatban elhatároztam, hogy soha nem fogok rákérdezni, ha akarja, elmondja. Ragyogó napsütés volt aznap. Álltunk az eperfa lombja alatt, árnyékot vetett az arcára, nem bírtam ellenállni, megcsókoltam ugyanolyan vehemensen és lágyan, ahogyan legelőször a szegényes lakótelepi óvoda színpadán. Nem is tudtunk leállni, beráncigáltuk egymást a közelben lévő park egyik szegletébe és alig bírtunk egymással betelni.

Sorban jöttek a városok, boldogok voltunk, élveztük az életet, azt vallottuk, hogy nem is olyan nehéz ez, csak tudni kell, hogyan érdemes élni. És szeretkeztünk szinte mindenhol, ahol csak lehetett. M. városban tört fel belőlünk először a hiányérzet.

Egy orvos vett fel minket. Nőgyógyász volt és egy konferenciára tartott N.-be.

– Sajnos rossz hírt kell közölnöm önökkel – mondta rezignáltan – a magzat fejlődése leállt.

Sok időt töltöttünk N. városban. A doki próbált segíteni, de ő sem isten – ezt mondta végül, csak így simán: – Én nem vagyok isten, nem tudok segíteni.

– Szóval ezért hagyott ott? – kérdeztem inkább magamtól, mint tőle. Nem válaszolt, csak egyfolytában sírt.

A következő városba egy pap vitt minket. Amolyan világi pap volt, nem csak a túlvilági létről lehetett vele beszélgetni. A szerelmemnek is rokonszenves volt, beszélgetett is vele, pedig általában hallgat az autóban, legfeljebb velem beszél. A tiszteletes felajánlotta, hogy bevisz minket a városba, egy temetésre kellett mennie a bazilikához, és annyira jót beszélgettünk, hogy meginvitált minket is a torra. Minden pénzünk ráment a lombikra meg gyógyszerekre, napok óta nem ettünk, elfogadtuk a meghívást. Ő tartotta a temetést. Sokan voltak a templomban, mindenki feketében. A szerelmemen térdig érő testhez simuló ruha volt. Testéhez simult volna, ha nem fogyott volna le, alig lehetett negyven kiló. De még így is kitűnik az emberek közül fekete, elegáns kalapjával és kisírt szemével. Három koporsó van, mindegyik nyitva. Közelebb megyünk. A szorongás, amit érzek a torkomban, egyre nagyobb. Az első koporsóban a szerelmem anyja fekszik, a másodikban az apja, a harmadikban az én apám. Apám olyan, mintha aludna, csak nem horkol. A legjobb öltönye van rajta, oroszgalléros, azért ez a legjobb, mert éltében nagyon keveset hordta, mindig azt mondta, hogy nem kap levegőt benne. A szerelmem szüleinek testrészei külön darabokban vannak behajítva a koporsóba. Autóbaleset.

– Átvészeljük – mondom kicsit magamnak is, nem csak neki a P. felé vezető gyalogúton. Egyre lassabban haladunk. Nehéz a lélegeznünk, mintha valami rátekeredett volna a nyakunkra. Azt mondja, nem bírja tovább. Megáll. A szemhéja rebeg kettőt. Összeesik. Mentő. Kórház.

Hosszú pihenés után indulok el R.-be. Nem vagyok biztos abban, hogy érdemes, legszívesebben én is feladnám, csak túlságosan gyáva vagyok az öngyilkossághoz. Közös célunk volt eljutni Zs.-be. A kezdetek kezdetén milyen szépen indult! Ki gondolta volna, hogy ide jutok. Egyedül vagyok, két dologból merítek csupán, az egyik a makacsságom, a másik, a szerelmemnek tett ígéretem, hogy együtt eljutunk Zs.-be. Elviszem Zs.-be és szétszórom hamvait a kilenckanyarulatú folyónál.

A napjaim egyhangúak. Reggel felkelek, gyalogolok néhány órát, délben pihenek, délután ismét gyalogolok. Fiatal koromban szívesen felvettek az autók, de már megöregedtem, senki sem kíváncsi a vén pofámra. És az emberek is mások lettek, nem bíznak a stoppolóban. A szerelmemmel mindig ingyen utaztunk, most ha meg is áll valaki, azt kérdi, hogy mennyit adok Zs.-ig? Amikor hallják, hogy nincs pénzem, még össze is szidnak, vagy leköpnek. Ezért inkább nem nyújtom ki a kezem, haladok szépen, lassan, gyalogosan Zs. felé. Egyszer egy útkereszteződésben találkoztam egy fiatal fiúval, eltévedt, F.-be akart menni, de Zs. felé indult. Megosztotta velem az ebédjét, én pedig elpanaszoltam, hogy senki sem vesz fel és már nem keresik a társaságom. Azt mondta, hogy a szagom miatt. S. vagy Sz. környékén az embereknek már van egy jellegzetes szaguk, amivel nem nagyon van mit kezdeni, ha parfümöt használ az ember, csak rosszabb lesz, az egyetlen megoldás, ha naponta háromszor fürdik – ezt javasolta. Rendes fiú volt, útbaigazítottam, remélem, többé nem téved el. 

– Lehet, hogy igaza van, de háromszor fürdeni, az én koromban, ugyan már, azt meg minek? – mondtam magamnak, miközben lassan haladtam Zs. felé. Sovány kilométerkövek mellett lépkedtem. Zs. 22 kilométer. Puszta lett a táj, emberekkel alig találkozom. Zs. 13 kilométer. A fák kopaszok, a Nap lemenőben. Zs. 8 kilométer. Egy sziklán kell felmásznom. Zs. a hegyek között található, a város másik végében egy hatalmas folyóval. Lassan haladok. Fájdalmas a járás. Lábamról rég elkopott a cipő, talpamon bőrkeményedések és tyúkszemek. Visszeres és dagadt a vádlim. A bot, ami segítségemül szolgált, vízhólyagot tört mindkét tenyeremre. Mindjárt teljesen lenyugszik a Nap, mikor felérek a köves szikla tetejére a kilométerkövön 4-et ír. Innen már könnyebb lesz, lefelé vezet az út. De egy percre megállok. Mesebeli a táj innen fentről. Sokan meséltek már Zs.-ről, de a valóságot egyikük sem tudta megragadni. Nem is félelmetes, inkább kívánatos. Tudom, innen már nincs visszaút, ha elindulok ezen a lejtől, akkor nagyon hamar Zs.-ben leszek. Csak még egy pillanat, még egy cseppnyi gyönyör, mielőtt beteljesítem ígéretemet szerelmemnek. A Nap már majdnem teljesen lement, a szemben lévő hegycsúcsok hosszú árnyékokat vetnek a folyóra. Gyorsan esteledik. Tudom, hogy ez a pillanat nem tarthat a végtelenségig, hamarosan elérkezek Zs.-be, a folyóhoz. A vízen túl kaszáló van, benne egy ember áll. Nem látom tisztán, lehet, hogy engem vár. Én pedig átfogom ezt az egészet egyetlenegy pillantással.

szeptember 5, 2023 | Benedek Szabolcs | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Megtömni a hátizsákot, amennyire lehet

Az egész úgy kezdődött, hogy amint kiléptünk a ház kapuján, megláttalak az épület sarkán ácsorogni. Szédülni kezdtem, mint mindig, amikor az egekbe szökik a vérnyomásom, néhány másodpercre a falnak kellett támaszkodnom, hogy ne vágódjak el. Éreztem, hogy a pofám lángol, gondolom, a fejem is lángvörös lett. A többiek ebből szerencsére semmit nem vettek észre, mert ők is veled voltak elfoglalva. Én azért figyeltem őket. Az volt az arcukra írva, hogy vajon mit keres itt ez a nő. Ilyenkor, fényes nappal, napsugaras délelőtt. 

Már bocs, hogy ezzel a szarsággal jövök, és hidd el, hogy nekem aztán még csak hasonló sem volt a fejemben, épp eléggé megvolt a bajom anélkül is, de pontosan ott álltál, ahol a kurvák szoktak. A feleségem és a gyerekeim azon csodálkoztak, hogy ez nő most miért van itt. Az autóban valamelyikük tett is egy hülye megjegyzést (talán a fiam, de annyira dekoncentrált voltam, hogy nem tudtam rendesen odafigyelni), hogy „na mi van, ennek meg nem szóltak, hogy lejárt a munkaidő, nem jöttek érte, vagy mi a franc történhetett”.

Mondom, nekem eszembe se jutott ez, az járt a fejemben, hogy mit csinálsz itt, hogy kerülsz ide, és mi ez az egész.

Elég gyakran szoktak a ház sarkánál prostik álldogálni, leginkább este és éjszaka. Miniszoknyában támasztják a ház falát, vagy föl-alá mászkálnak az utcasarkon, és minden egyes autóba, amelyik bekanyarodik a mellékutcába, belebámulnak, közben előrehajolnak, hogy a dekoltázsukon keresztül kivillanjon a csöcsük. Ez így megy évtizedek óta. Némelyikre nem lehet mást mondani, mint hogy szerencsétlenek, ránézek a vastagon bepúderezett arcukra, és jobb nem is belegondolni, hány évesek lehetnek. A többségük jóval fiatalabb, mint a lányom.

De lécci, ezen tényleg ne háborodj föl, eszem ágában sincs téged hozzájuk hasonlítani, csupán megjegyeztem, hogy a családom kiszúrt, és miután a következő utcánál kimentem a jobbról érkező autó elé, a feleségem meg is jegyezte, hogy azért nem figyeltem oda, mert az a kurva járt az eszemben.

Gondolhatod, hogy eshetett nekem is.

Kiakadhatsz, kiabálhatsz, mérges lehetsz, de én is legalább ennyire dühönghetek, mert az a büdös nagy helyzet, hogy azért nem adtam meg az elsőbbséget, és azért jöhetett belém az a másik autó, mert kurvára – bocs, nem így akartam mondani: szóval, rohadtul nem oda figyeltem. A vérnyomásom az egekben volt, a fejem lüktetett, a szívem majdnem kiugrott a helyéből, azt se tudtam, hol vagyok, mit csinálok, csak mentem előre gépiesen, a megszokott rutinmozdulatokkal, nem néztem se jobbra, se balra, és arra eszméltem, hogy puff, belém jött oldalról egy autó. Neki volt elsőbbsége. Máskor, ha én jövök abból az irányból, szintén anyázni szoktam, amikor annál a saroknál bevágnak elém. Többnyire azt hiszik, hogy ott elsőbbségük van, pedig ez nem igaz, nincs macisajt, a jobbkézszabály van érvényben. Olyankor én is dudálok, mutogatok, és kijön belőlem mindenféle autós agresszió.

Macisajtnak az „Elsőbbség adás kötelező” táblát hívják az autós szlengben, mivel úgy néz ki, akár egy csúcsára állított macisajt, háromszög alakú, piros a széle, a közepe meg fehér. A férjed sose nevezte így?

Jó, a volt férjed, bocs. Nem akartalak megsérteni.

Az autó eleje oldalt összegyűrődött, vihetem a szervizbe. Nem sérült meg szerencsére senki, a sérülés is javítható, kicserélik azt az oldalsó karosszérialemezt, vagy mit tudom én, de több százezerbe fog kerülni. Ráadásul a másik autóban esett kárt is az én biztosításomból rendezik, úgyhogy annak a díját is meg fogják emelni. Az is bosszant, hogy lassan harminc éve van jogosítványom, de még soha nem is koccantam. Ezzel ugrott is a bónusz a biztosításban.

Ha fél másodperccel később következik be az ütközés, ott jönnek belénk, ahol a feleségem az anyósülésen ült. Vagy ahol hátul a fiam szokott ülni. Inkább nem gondolok bele, akkor mi lett volna. Igazából szerencsésen megúsztuk a dolgot. Leszámítva, hogy azóta áll a bál odahaza, egész hétvégén ordítoztunk egymással. Mostanra untam meg, buszra szálltam, és eljöttem ide, azért is, hogy megkérdezzem, hogy mégis, mi volt ez az egész. Az üzenetekre nem válaszoltál, pedig láttam, hogy olvastad őket, és amikor hívtalak, nem voltál hajlandó fölvenni. 

Ha tudni akarod – bár tisztában vagyok vele, hogy nem szeretsz ilyenekről hallani – kirándulni indultunk éppen. Mostanság ritka alkalom, amikor kimozdul együtt a család. Idejét se tudom, mikor történt legutóbb ilyen. A gyerekek nagyok, én pedig annak idején, iskolás koromban, éveken keresztül minden hónapban a természetjáró szakkör keretében jártam az erdőket és a hegyeket, úgyhogy nekem ebből akkor egy életre elegem lett. De a lányom elkezdte mondogatni, hogy annyi a tanulnivaló a vizsgaidőszakban, hogy legalább egy napra muszáj a szó szoros értelmében kicsit kiszellőztetni a fejét, úgyhogy nekivágtunk. Nem jutottunk messzire, mivel te ott támasztottad a sarkon az épület falát, én meg nem adtam meg az elsőbbséget, az autónak annyi, onnantól ment az ordítozás, a lányom inkább el is húzott a barátnőjéhez tanulni, a fiam pedig magára zárta az ajtót, és fölhangosította a TikTokot. Végül leléptem én is.

Ja, hát én bambultam el, de az is igaz, hogy ha nem bukkansz fel, nem kalandoznak el a gondolataim, és odafigyelek a jobbról jövő forgalomra.

Manapság az interneten két kattintással meg lehet találni bárkinek a címét. Ez világos, azt viszont változatlanul nem értem, mi a francot kerestél a házunk sarkánál szombaton reggel.

Amint észrevettelek, igyekeztem mielőbb beülni az autóba, de annyit így is érzékeltem, hogy nem vagy jó bőrben. Bocs, nem akarlak ezzel is piszkálni, de most is lerí rólad, hogy tiszta ideg vagy. Zizegsz, sápadt vagy, remegsz, hol kiabálsz, hol meg elkezdesz zokogni. Történt valami? Vagyis mi a fene történt?

Miféle szokásos dolgok? És ez a rendetlenség is… A rohadt életbe, legalább az üres üvegeket meg az összegyűrt sörösdobozokat levihetnéd. Ne legyél ennyire igénytelen, hogy akár valami alkesznél, hegyekben állnak nálad az üvegek. A cefreszagot meg már a gangon éreztem. Végigpiáltad az elmúlt istentudja hány napot?

Nem csesztetni akarlak, hanem felrázni, hogy szedd össze magad. És megtudni végre, hogy kerültél tegnap reggel a házunkhoz, amin én úgy meglepődtem, hogy összetörtem a családi autót, aminek folyományaként ugrott a kirándulás, a hétvégét pedig végigveszekedtük. 

Egyszerűen szeretném tudni, mi az ábra. 

Azért, mert engem is érint, és egyáltalán nem azért, mert gyáva vagyok. Ezzel minden egyes veszekedésnél előhozakodsz, de mit ne mondjak, kezd unalmas lenni, nem is kicsit. Van némi közünk egymáshoz, úgyhogy a dolgaid jó részében én is érintve vagyok. És lécci ne szemrehányásnak vedd megint, ez puszta tény. Fogalmam sincs, miként viszonyuljak akár a szituhoz, akár hozzád, ha nem tudom, hogy akkor most mi a fene van.

Jó, figyelj, igazad van, nem kell mindenáron beszélni. Nem kényszerítelek. Akkor mondom én tovább.

Az összetört autó nyomán végigüvöltöztük a hétvégét a feleségemmel. Mindenféle régi sérelem előkerült megint. Többek között az is, hogy én egy antiszociális, magamnak való alak vagyok, aki menthetetlenül bele van gubózva a saját dolgaiba, és mindenki jobban járt volna, ha nincsen családom. Mert nekem nem számít más, csak az, ami nekem fontos, minden mást leszarok. És az is lehet, hogy túl azon, hogy látott téged a sarkon álldogálni, a feleségem valamit sejthet, mert azt is mondta, hogy tisztában van vele, hogy van valakim. Nem is egyszer, talán kétszer vagy háromszor is szóba hozta. Én persze tagadtam ezerrel, és igyekeztem másfelé terelni a témát.

Az egyik haverom mondta, hogy a feleségek megérzik. Őt egy cimborája állandóan arra intette, hogy odahaza az utolsó leheletéig tagadja, hogy szeretője van. Még ha a bizonyítékok egyértelműek is, és a spanyol inkvizíció kínozza, akkor se ismerje el. Aztán a haverom mégse bírta tovább, és egy őszinteségi rohamában odaállt a felesége elé, és bevallott mindent. Aki nekiesett, hogy ezt most miért kellett, ő eddig is tisztában volt vele, de most, hogy elmondta, ez teljesen új szitu, aminek válás lesz a vége. Ha továbbra is titokban tartotta volna, megússzák.

A végére kezdtem én is bepörögni, úgyhogy szintén ordítozni kezdtem. Azt, hogy mennyire tele a tököm azzal, hogy évek óta én vagyok a rosszfiú, akivel állandóan baj van, aki egy felületes, léha, életképtelen alak, akinek nem is kellett volna gyerek, mert úgyse törődik velük. Elegem van abból – mondtam, vagyis ordítottam a feleségemnek –, hogy csak a negatív dolgokat látja már bennem, azokat is jócskán fölnagyítva. Lehet, hogy észre se veszi, mi mindent szúr oda, de időnként úgy tudom érezni magamat tőlük, mintha tömeggyilkos lennék.

Ekkor nagy meglepetésemre közbeszólt a fiam: „Apának igaza van, anya, mostanában csak a rossz dolgokat veszed észre benne. Amúgy meg lehet, hogy mindenkinek az volna a jobb, ha elválnátok, mert akkor legalább csönd lenne és nyugalom, és nektek is helyreállna a lelki békétek, meg nyugton hagynátok bennünket is a hülyeségeitekkel.”

A feleségemnél ez csak olaj volt a tűzre. Ahelyett, hogy elgondolkodott volna azon, hogy ha a gyerek is így látja, akkor abban tényleg lehet valami, még inkább fölhergelte magát. Ma, vasárnap már ott tartottunk, hogy az ebédnél eggyel kevesebb terítéket tett ki. Az én helyem üresen tátongott az asztalnál, és amikor rákérdeztem, a nejem flegmán odavágta, hogy ha zabálhatnékom van, keressek valakit, aki főz rám. Egyébként meg – tette hozzá – tuti, hogy nem találok még egy olyan hülyét, aki hosszú távon szóba áll velem, mert egy ennyire élhetetlen, magának való pasas nem kellhet egyetlen nőnek sem. Eddig is ő volt az egyetlen, aki képes engem hosszabb időn keresztül elviselni. Ami, úgy néz ki, oltári nagy hülyeség volt a részéről is.

Ennél a pontnál fogtam a hátizsákomat, megtömtem, amennyire lehet (látod, nem túl nagy darab, nem költözésre tervezték), és eljöttem. Egy darabig bolyongtam a városban, és tanakodtam, hova menjek. Fölhívtam a haveromat, nem húzhatom-e meg magamat nála, de hát ő meg nemrég költözött a sokadik albérletébe, ami az eddigieknél is kisebb, okkal mondta, hogy nála nem férek el. Meglett férfiak vagyunk, ki-ki a saját rigolyáival és faszságaival, nem alhatunk egy ágyban, de még egy szobában sem.

Fogtam magam, és eljöttem hozzád.

Már akkor akartam mondani, amikor először itt jártam, hogy képzeld, a pszichológus, akihez sok éve jártam, szintén egy ilyen klasszikus, régi bérházban rendelt, és egyik este, ahogy jöttem el tőle, láttam, hogy a szomszédban egy pár takarít. Annak a lakásnak az ablakai is a gangra nyíltak, kint már eléggé besötétedett, odabent meg égett a villany, úgyhogy tisztán láthattam mindent. Felújítás utáni takarítás lehetett, mert a lakás üres volt, csak létrák, vödrök, partvisok és felmosórongyok voltak mindenfelé. A pár pedig teljesen pucér. Egy csaj meg egy pasas. Nem viccelek: anyaszült meztelenül vakargatták le a parkettáról a festékpöttyöket és suvickolták a nyílászárók kereteit. Annyira szürreális volt az egész, meg hát mi tagadás, a csaj jól is nézett ki, úgyhogy perceken keresztül bámultam őket. Aztán a csaj megérezhette, hogy kukkolok, mert felém fordult, és szólt a pasijának, aki odajött az ablakhoz, megkocogtatta az üveget, és elkezdett integetni. 

Nem, nem azt, hogy tűnjek a picsába, hanem hívogatott, hogy menjek befelé. Én viszont berezeltem és elhúztam. 

Nem hiszem, hogy a fickó verekedni akart, vagy ilyesmi, nem ez volt az arcára írva. Lehet, hogy csak meg szerettek volna kínálni egy sörrel, vagy mit tudom én. Vagy be akartak venni egy hármas buliba? Esetleg a fickó arra gerjedt, hogy nézi, ahogy más dugja a nőjét? Vagy nekem kellett volna néznem őket? Azt se értettem, hogy a fenébe nem esik le nekik, hogy ha odakint, a gangon sötét van, az ő lakásuk viszont ki van világítva, függöny meg sehol, mindenki premier plánban láthatja a pucérkodásukat. 

Lehet, hogy pont ez volt a cél. Ki tudja, miről maradtam le.

Világéletemben paráztam mindenen. Például mindig is úgy gondoltam, hogy ha egy dolognak több lehetséges kimenetele van, akkor a legrosszabb fog bekövetkezni. És előre szorongtam olyasmin is, ami végül nem is következett be. Gyerekkoromban az volt az állandó félelmem, hogy felrobban a házunk. A városunkban történt már gázrobbanás, és amikor a nyári vakáció alatt egyedül ültem a lakásban, attól rettegtem, hogy a mi házunk is a levegőbe röpül. Folyton szimatoltam a lépcsőházban, érzek-e gázszagot. De ezt nem mondtam el anyáméknak, mert attól is tartottam, hogy majd leszidnak, hogy ilyeneken agyalok, ahelyett, hogy értelmes dolgokkal foglalkoznék.

A vérnyomásomról is régóta sejtettem, hogy magas, néha olyan vörös volt a pofám, hogy a feleségem azt kérdezgette, mi a franc bajom van, mindjárt agyvérzést kapok. A doki is azt mondta, hogy próbáljak meg kevesebbet szorongani, a szívemnek és a vérnyomásomnak is ártok vele. Különben is, minek szorongok, amikor megvan mindenem? Van lakásom, családom, pénzem, állásom, lehet, hogy nem minden fenékig tejfel, mások azonban nálam ezerszer nehezebb helyzetben vannak. Akkor meg mi a fenén stresszelem magam?

Könnyű ezt mondani! Ezek a dolgok javarészt egyetlen hajszálon függenek. De én amúgy se konkrétan valamin szorongok. Hanem általában az élet miatt.

Egyrészt a saját életem miatt. Hogy mit csesztem el eddig, és még mit fogok. Hogy kinek mit mondtam, és mit nem. Mit csináltam meg, mit nem, és mit nem kellett volna csinálnom. Másrészt meg az egész világ a szorongásra és a félelmekre van berendezkedve. Hiába megy a duma, hogy keep smiling meg keep calm, és tanuld meg szeretni önmagadat, engedd el a stresszt, meg ilyenek, közben évről évre kihirdetik, hány tizedmásodpercre vagyunk a világvégétől, mennyi aktuálisan a karbonlábnyomunk, és hány hét alatt zabáltuk föl a Föld egész évre érvényes készletét. A politika is a szorongásra épít: félj ettől meg amattól, mert amaz egy rohadék és rosszat akar neked, vagy ha amazoktól nem félsz, akkor viszont félj tőlünk, mert mi biztosan kicsinálunk. És utálj is mindenkit, aki mást gondol, mint te, mert ő is utál, és ha ő kerekedik felül, neked lesz még szarabb.

Az egész létünk az egzisztenciális szorongásra van berendezkedve. Az emberiség a vallásokon és a filozófián keresztül évezredek óta keresi az élet értelmét, de mostanára eljutott odáig, hogy fölöslegesen, mert nincs. Egyetlen gombnyomással el tudjuk pusztítani a világot, sőt még azt a kurva gombot se kell megnyomni, anélkül is szisztematikusan romba döntünk mindent. Leginkább saját magunkat. Hát van így értelme bárminek is?

Na, mindegy, elkalandoztam kicsit. Ott tartottunk, hogy összetörtem a kocsit.

Nem, dehogy vádollak, az én hülyeségem volt, oda kellett volna figyelnem a jobbkezes utcára, de mindegy, lépjünk rajta túl. Azt áruld már el végre, hogy mit kerestél tegnap reggel a házunk sarkánál, az épületnek támaszkodva.

Föl akartál csengetni? Beszélni akartál velem, vagy esetleg a feleségemmel? És ha igen, mi a fenét mondtál volna?

Csak látni akartál? Bennünket, együtt? Vagy engem?

Föl akartad mérni, milyen a viszony köztem és a feleségem között? Azért, mert tudni akartad, hol van az életemben a helyed?

De miért nem hiszed már el végre, hogy fontos vagy nekem? Látod, most is eljöttem hozzád.

Anyámékhoz nem mehetek. Le, vidékre? Egyetlen porcikámmal se vágyom az ilyesmire.

Szóval, aludhatok nálad? Legalább ma. Aztán meglátjuk a többit.

Hát, figyelj, holnap haza kell mennem. Legalább annyi időre, amíg elintézem a kocsit. Mielőbb szervizbe kell vinni, a biztosítási dolgok miatt is. Előre borsódzik a hátam az ilyen ügyek intézésétől, de hát muszáj megcsinálni. Na mindegy, ez még kicsit odébb van, egyelőre nem akarok foglalkozni vele. Hadd öleljelek meg most inkább jó szorosan.

Segítek összepakolni. Adsz egy fölösleges nejlonszatyrot? Beledobálom az üvegeket meg a dobozokat, ha gondolod, le is viszem a kukákba.

Feltölthetem a telefonomat?