Címke: próza

szeptember 14, 2023 | Covaciu Norbert | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Alkonypír

Hogy elérjek addig a nem várt napsütötte sávig, Z.-ig

Mózes Attila

A.-ban születtem 1988 szeptemberében. Az élet úgy hozta, hogy a szerelmem is ebben az évben született a szomszédos utcában. A lakótelep mellé épített játszótéren eldöntöttük, hogy együtt fogjuk végigjárni az ábécé betűit. 

C. városban együtt jártunk óvodába, s amikor nagycsoportosok lettünk, megtörtént az első csók. Egy szerepet játszottunk, ő volt az elrabolt királylány, én pedig a legkisebb királyfi, aki megmenti őt a sárkánytól. Már az első próbán tudtam, hogy az előadáson, mikor ott lesz mindenkinek minden rokona, nem csak látszatból fogom megcsókolni. Hanem igazából, úgy, ahogyan a tévében láttam és ahogy a szomszéd fiú a barátnőjét a parkban: jobb kezével erősen belemarkol a lány fenekébe, bal kezével a nyakát lágyan simogatja, egyszerre megadva a lánynak a biztonság és a gyengédség érzését. Én is így tettem a szerelememmel. Nem lepődött meg, ő is legalább annyira várta, mint én. Nem így Sárika néni, aki azonnal felrohant a színpadra, mindent leállított és elnézést kért a szülőktől. Apám mindenki előtt színlelt felháborodást mutatott, otthon megveregette a vállam és annyit mondott:

– Most már tudom, hogy az én fiam vagy.

Nekem sem kellett több biztatás, másnap nyilvánosan megfogtam szerelmem kezét a játszótéren. Az ő szülei sem vették komolyan a szerelmünket, családaink jóban voltak, inkább azon aggódtak, hogy mi lesz majd, ha összeveszünk.

D.-ben még mindig gyerekszerelem volt, E.-ben kezdtünk felnőni. A gondok F.-ben kezdődtek, éreztük mi már, hogy nem olyan a város, mint azelőtt, hirtelen rideg lett minden. Nem egyszeriből történt, csak a felismerés jött gyorsan. F. város polgármesteri hivatala előtt sétáltunk, beráncigáltam a szerelmemet, felvonszoltam a házasságkötő terembe, az alpolgármester állt középen, Fazekas Miklós, két oldalt a szüleink. Egy gyűrűt húztam elő, nem mondhatott mást csak igent. G. felé stoppoltunk, egy katonai terepjáró állt meg, beültünk hátra. G.-be a nászutunkat terveztük, de félúton a tizedes kilökte a szerelememet, engem meg elvitt szolgálatra. Mit tehettem volna? Gépfegyverrel kényszerítettek.

Három év múlva H. városban találkoztam a szerelmemmel. Karcsú volt, mint mindig, haját levágatta rövidre, pedig tudta, hogy nekem tetszett úgy, ahogy volt, de ezt is megbocsátottam volna neki. Csakhogy egy idegen férfi kezét fogta a főutcán. Bámulták a kirakatokat. Jóképű volt, pénzes pasas, vastag aranynyaklánc mutatta társadalmi státuszát. A szerelmem észre sem vett. Nesztelenül fordultam vissza utánuk, nehogy meglásson:

– Miért, királylány? – mormogtam az orrom alatt, hogy szinte én is alig hallottam.

Követtem őket a városokban, koszos hajléktalanszállókban húzódtam meg, egyik városból a másikig vonatok vécéjében utaztam, miközben ők limuzinnal furikáztak és drága szállodákban aludtak.

J.-ben történt, hogy a szerelmem felkeresett a szállón. Szégyelltem magam, azt, hogy mivé lettem, nem bírtam a szemébe nézni. Ő kezével megérintette az állam, felemelte a fejem, hogy találkozzon a tekintetünk és csak ennyit mondott:

– Bocsánat.

Éreztem, őszinte. És azt is tudtam, hogy ezentúl nem fog elhagyni, mindig együtt leszünk, szeretni fogjuk egymást. Tudtam azt is, hogy meg kellene kérdeznem, mi történt közöttük a férjével, de ott, abban a pillanatban elhatároztam, hogy soha nem fogok rákérdezni, ha akarja, elmondja. Ragyogó napsütés volt aznap. Álltunk az eperfa lombja alatt, árnyékot vetett az arcára, nem bírtam ellenállni, megcsókoltam ugyanolyan vehemensen és lágyan, ahogyan legelőször a szegényes lakótelepi óvoda színpadán. Nem is tudtunk leállni, beráncigáltuk egymást a közelben lévő park egyik szegletébe és alig bírtunk egymással betelni.

Sorban jöttek a városok, boldogok voltunk, élveztük az életet, azt vallottuk, hogy nem is olyan nehéz ez, csak tudni kell, hogyan érdemes élni. És szeretkeztünk szinte mindenhol, ahol csak lehetett. M. városban tört fel belőlünk először a hiányérzet.

Egy orvos vett fel minket. Nőgyógyász volt és egy konferenciára tartott N.-be.

– Sajnos rossz hírt kell közölnöm önökkel – mondta rezignáltan – a magzat fejlődése leállt.

Sok időt töltöttünk N. városban. A doki próbált segíteni, de ő sem isten – ezt mondta végül, csak így simán: – Én nem vagyok isten, nem tudok segíteni.

– Szóval ezért hagyott ott? – kérdeztem inkább magamtól, mint tőle. Nem válaszolt, csak egyfolytában sírt.

A következő városba egy pap vitt minket. Amolyan világi pap volt, nem csak a túlvilági létről lehetett vele beszélgetni. A szerelmemnek is rokonszenves volt, beszélgetett is vele, pedig általában hallgat az autóban, legfeljebb velem beszél. A tiszteletes felajánlotta, hogy bevisz minket a városba, egy temetésre kellett mennie a bazilikához, és annyira jót beszélgettünk, hogy meginvitált minket is a torra. Minden pénzünk ráment a lombikra meg gyógyszerekre, napok óta nem ettünk, elfogadtuk a meghívást. Ő tartotta a temetést. Sokan voltak a templomban, mindenki feketében. A szerelmemen térdig érő testhez simuló ruha volt. Testéhez simult volna, ha nem fogyott volna le, alig lehetett negyven kiló. De még így is kitűnik az emberek közül fekete, elegáns kalapjával és kisírt szemével. Három koporsó van, mindegyik nyitva. Közelebb megyünk. A szorongás, amit érzek a torkomban, egyre nagyobb. Az első koporsóban a szerelmem anyja fekszik, a másodikban az apja, a harmadikban az én apám. Apám olyan, mintha aludna, csak nem horkol. A legjobb öltönye van rajta, oroszgalléros, azért ez a legjobb, mert éltében nagyon keveset hordta, mindig azt mondta, hogy nem kap levegőt benne. A szerelmem szüleinek testrészei külön darabokban vannak behajítva a koporsóba. Autóbaleset.

– Átvészeljük – mondom kicsit magamnak is, nem csak neki a P. felé vezető gyalogúton. Egyre lassabban haladunk. Nehéz a lélegeznünk, mintha valami rátekeredett volna a nyakunkra. Azt mondja, nem bírja tovább. Megáll. A szemhéja rebeg kettőt. Összeesik. Mentő. Kórház.

Hosszú pihenés után indulok el R.-be. Nem vagyok biztos abban, hogy érdemes, legszívesebben én is feladnám, csak túlságosan gyáva vagyok az öngyilkossághoz. Közös célunk volt eljutni Zs.-be. A kezdetek kezdetén milyen szépen indult! Ki gondolta volna, hogy ide jutok. Egyedül vagyok, két dologból merítek csupán, az egyik a makacsságom, a másik, a szerelmemnek tett ígéretem, hogy együtt eljutunk Zs.-be. Elviszem Zs.-be és szétszórom hamvait a kilenckanyarulatú folyónál.

A napjaim egyhangúak. Reggel felkelek, gyalogolok néhány órát, délben pihenek, délután ismét gyalogolok. Fiatal koromban szívesen felvettek az autók, de már megöregedtem, senki sem kíváncsi a vén pofámra. És az emberek is mások lettek, nem bíznak a stoppolóban. A szerelmemmel mindig ingyen utaztunk, most ha meg is áll valaki, azt kérdi, hogy mennyit adok Zs.-ig? Amikor hallják, hogy nincs pénzem, még össze is szidnak, vagy leköpnek. Ezért inkább nem nyújtom ki a kezem, haladok szépen, lassan, gyalogosan Zs. felé. Egyszer egy útkereszteződésben találkoztam egy fiatal fiúval, eltévedt, F.-be akart menni, de Zs. felé indult. Megosztotta velem az ebédjét, én pedig elpanaszoltam, hogy senki sem vesz fel és már nem keresik a társaságom. Azt mondta, hogy a szagom miatt. S. vagy Sz. környékén az embereknek már van egy jellegzetes szaguk, amivel nem nagyon van mit kezdeni, ha parfümöt használ az ember, csak rosszabb lesz, az egyetlen megoldás, ha naponta háromszor fürdik – ezt javasolta. Rendes fiú volt, útbaigazítottam, remélem, többé nem téved el. 

– Lehet, hogy igaza van, de háromszor fürdeni, az én koromban, ugyan már, azt meg minek? – mondtam magamnak, miközben lassan haladtam Zs. felé. Sovány kilométerkövek mellett lépkedtem. Zs. 22 kilométer. Puszta lett a táj, emberekkel alig találkozom. Zs. 13 kilométer. A fák kopaszok, a Nap lemenőben. Zs. 8 kilométer. Egy sziklán kell felmásznom. Zs. a hegyek között található, a város másik végében egy hatalmas folyóval. Lassan haladok. Fájdalmas a járás. Lábamról rég elkopott a cipő, talpamon bőrkeményedések és tyúkszemek. Visszeres és dagadt a vádlim. A bot, ami segítségemül szolgált, vízhólyagot tört mindkét tenyeremre. Mindjárt teljesen lenyugszik a Nap, mikor felérek a köves szikla tetejére a kilométerkövön 4-et ír. Innen már könnyebb lesz, lefelé vezet az út. De egy percre megállok. Mesebeli a táj innen fentről. Sokan meséltek már Zs.-ről, de a valóságot egyikük sem tudta megragadni. Nem is félelmetes, inkább kívánatos. Tudom, innen már nincs visszaút, ha elindulok ezen a lejtől, akkor nagyon hamar Zs.-ben leszek. Csak még egy pillanat, még egy cseppnyi gyönyör, mielőtt beteljesítem ígéretemet szerelmemnek. A Nap már majdnem teljesen lement, a szemben lévő hegycsúcsok hosszú árnyékokat vetnek a folyóra. Gyorsan esteledik. Tudom, hogy ez a pillanat nem tarthat a végtelenségig, hamarosan elérkezek Zs.-be, a folyóhoz. A vízen túl kaszáló van, benne egy ember áll. Nem látom tisztán, lehet, hogy engem vár. Én pedig átfogom ezt az egészet egyetlenegy pillantással.

szeptember 5, 2023 | Benedek Szabolcs | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Megtömni a hátizsákot, amennyire lehet

Az egész úgy kezdődött, hogy amint kiléptünk a ház kapuján, megláttalak az épület sarkán ácsorogni. Szédülni kezdtem, mint mindig, amikor az egekbe szökik a vérnyomásom, néhány másodpercre a falnak kellett támaszkodnom, hogy ne vágódjak el. Éreztem, hogy a pofám lángol, gondolom, a fejem is lángvörös lett. A többiek ebből szerencsére semmit nem vettek észre, mert ők is veled voltak elfoglalva. Én azért figyeltem őket. Az volt az arcukra írva, hogy vajon mit keres itt ez a nő. Ilyenkor, fényes nappal, napsugaras délelőtt. 

Már bocs, hogy ezzel a szarsággal jövök, és hidd el, hogy nekem aztán még csak hasonló sem volt a fejemben, épp eléggé megvolt a bajom anélkül is, de pontosan ott álltál, ahol a kurvák szoktak. A feleségem és a gyerekeim azon csodálkoztak, hogy ez nő most miért van itt. Az autóban valamelyikük tett is egy hülye megjegyzést (talán a fiam, de annyira dekoncentrált voltam, hogy nem tudtam rendesen odafigyelni), hogy „na mi van, ennek meg nem szóltak, hogy lejárt a munkaidő, nem jöttek érte, vagy mi a franc történhetett”.

Mondom, nekem eszembe se jutott ez, az járt a fejemben, hogy mit csinálsz itt, hogy kerülsz ide, és mi ez az egész.

Elég gyakran szoktak a ház sarkánál prostik álldogálni, leginkább este és éjszaka. Miniszoknyában támasztják a ház falát, vagy föl-alá mászkálnak az utcasarkon, és minden egyes autóba, amelyik bekanyarodik a mellékutcába, belebámulnak, közben előrehajolnak, hogy a dekoltázsukon keresztül kivillanjon a csöcsük. Ez így megy évtizedek óta. Némelyikre nem lehet mást mondani, mint hogy szerencsétlenek, ránézek a vastagon bepúderezett arcukra, és jobb nem is belegondolni, hány évesek lehetnek. A többségük jóval fiatalabb, mint a lányom.

De lécci, ezen tényleg ne háborodj föl, eszem ágában sincs téged hozzájuk hasonlítani, csupán megjegyeztem, hogy a családom kiszúrt, és miután a következő utcánál kimentem a jobbról érkező autó elé, a feleségem meg is jegyezte, hogy azért nem figyeltem oda, mert az a kurva járt az eszemben.

Gondolhatod, hogy eshetett nekem is.

Kiakadhatsz, kiabálhatsz, mérges lehetsz, de én is legalább ennyire dühönghetek, mert az a büdös nagy helyzet, hogy azért nem adtam meg az elsőbbséget, és azért jöhetett belém az a másik autó, mert kurvára – bocs, nem így akartam mondani: szóval, rohadtul nem oda figyeltem. A vérnyomásom az egekben volt, a fejem lüktetett, a szívem majdnem kiugrott a helyéből, azt se tudtam, hol vagyok, mit csinálok, csak mentem előre gépiesen, a megszokott rutinmozdulatokkal, nem néztem se jobbra, se balra, és arra eszméltem, hogy puff, belém jött oldalról egy autó. Neki volt elsőbbsége. Máskor, ha én jövök abból az irányból, szintén anyázni szoktam, amikor annál a saroknál bevágnak elém. Többnyire azt hiszik, hogy ott elsőbbségük van, pedig ez nem igaz, nincs macisajt, a jobbkézszabály van érvényben. Olyankor én is dudálok, mutogatok, és kijön belőlem mindenféle autós agresszió.

Macisajtnak az „Elsőbbség adás kötelező” táblát hívják az autós szlengben, mivel úgy néz ki, akár egy csúcsára állított macisajt, háromszög alakú, piros a széle, a közepe meg fehér. A férjed sose nevezte így?

Jó, a volt férjed, bocs. Nem akartalak megsérteni.

Az autó eleje oldalt összegyűrődött, vihetem a szervizbe. Nem sérült meg szerencsére senki, a sérülés is javítható, kicserélik azt az oldalsó karosszérialemezt, vagy mit tudom én, de több százezerbe fog kerülni. Ráadásul a másik autóban esett kárt is az én biztosításomból rendezik, úgyhogy annak a díját is meg fogják emelni. Az is bosszant, hogy lassan harminc éve van jogosítványom, de még soha nem is koccantam. Ezzel ugrott is a bónusz a biztosításban.

Ha fél másodperccel később következik be az ütközés, ott jönnek belénk, ahol a feleségem az anyósülésen ült. Vagy ahol hátul a fiam szokott ülni. Inkább nem gondolok bele, akkor mi lett volna. Igazából szerencsésen megúsztuk a dolgot. Leszámítva, hogy azóta áll a bál odahaza, egész hétvégén ordítoztunk egymással. Mostanra untam meg, buszra szálltam, és eljöttem ide, azért is, hogy megkérdezzem, hogy mégis, mi volt ez az egész. Az üzenetekre nem válaszoltál, pedig láttam, hogy olvastad őket, és amikor hívtalak, nem voltál hajlandó fölvenni. 

Ha tudni akarod – bár tisztában vagyok vele, hogy nem szeretsz ilyenekről hallani – kirándulni indultunk éppen. Mostanság ritka alkalom, amikor kimozdul együtt a család. Idejét se tudom, mikor történt legutóbb ilyen. A gyerekek nagyok, én pedig annak idején, iskolás koromban, éveken keresztül minden hónapban a természetjáró szakkör keretében jártam az erdőket és a hegyeket, úgyhogy nekem ebből akkor egy életre elegem lett. De a lányom elkezdte mondogatni, hogy annyi a tanulnivaló a vizsgaidőszakban, hogy legalább egy napra muszáj a szó szoros értelmében kicsit kiszellőztetni a fejét, úgyhogy nekivágtunk. Nem jutottunk messzire, mivel te ott támasztottad a sarkon az épület falát, én meg nem adtam meg az elsőbbséget, az autónak annyi, onnantól ment az ordítozás, a lányom inkább el is húzott a barátnőjéhez tanulni, a fiam pedig magára zárta az ajtót, és fölhangosította a TikTokot. Végül leléptem én is.

Ja, hát én bambultam el, de az is igaz, hogy ha nem bukkansz fel, nem kalandoznak el a gondolataim, és odafigyelek a jobbról jövő forgalomra.

Manapság az interneten két kattintással meg lehet találni bárkinek a címét. Ez világos, azt viszont változatlanul nem értem, mi a francot kerestél a házunk sarkánál szombaton reggel.

Amint észrevettelek, igyekeztem mielőbb beülni az autóba, de annyit így is érzékeltem, hogy nem vagy jó bőrben. Bocs, nem akarlak ezzel is piszkálni, de most is lerí rólad, hogy tiszta ideg vagy. Zizegsz, sápadt vagy, remegsz, hol kiabálsz, hol meg elkezdesz zokogni. Történt valami? Vagyis mi a fene történt?

Miféle szokásos dolgok? És ez a rendetlenség is… A rohadt életbe, legalább az üres üvegeket meg az összegyűrt sörösdobozokat levihetnéd. Ne legyél ennyire igénytelen, hogy akár valami alkesznél, hegyekben állnak nálad az üvegek. A cefreszagot meg már a gangon éreztem. Végigpiáltad az elmúlt istentudja hány napot?

Nem csesztetni akarlak, hanem felrázni, hogy szedd össze magad. És megtudni végre, hogy kerültél tegnap reggel a házunkhoz, amin én úgy meglepődtem, hogy összetörtem a családi autót, aminek folyományaként ugrott a kirándulás, a hétvégét pedig végigveszekedtük. 

Egyszerűen szeretném tudni, mi az ábra. 

Azért, mert engem is érint, és egyáltalán nem azért, mert gyáva vagyok. Ezzel minden egyes veszekedésnél előhozakodsz, de mit ne mondjak, kezd unalmas lenni, nem is kicsit. Van némi közünk egymáshoz, úgyhogy a dolgaid jó részében én is érintve vagyok. És lécci ne szemrehányásnak vedd megint, ez puszta tény. Fogalmam sincs, miként viszonyuljak akár a szituhoz, akár hozzád, ha nem tudom, hogy akkor most mi a fene van.

Jó, figyelj, igazad van, nem kell mindenáron beszélni. Nem kényszerítelek. Akkor mondom én tovább.

Az összetört autó nyomán végigüvöltöztük a hétvégét a feleségemmel. Mindenféle régi sérelem előkerült megint. Többek között az is, hogy én egy antiszociális, magamnak való alak vagyok, aki menthetetlenül bele van gubózva a saját dolgaiba, és mindenki jobban járt volna, ha nincsen családom. Mert nekem nem számít más, csak az, ami nekem fontos, minden mást leszarok. És az is lehet, hogy túl azon, hogy látott téged a sarkon álldogálni, a feleségem valamit sejthet, mert azt is mondta, hogy tisztában van vele, hogy van valakim. Nem is egyszer, talán kétszer vagy háromszor is szóba hozta. Én persze tagadtam ezerrel, és igyekeztem másfelé terelni a témát.

Az egyik haverom mondta, hogy a feleségek megérzik. Őt egy cimborája állandóan arra intette, hogy odahaza az utolsó leheletéig tagadja, hogy szeretője van. Még ha a bizonyítékok egyértelműek is, és a spanyol inkvizíció kínozza, akkor se ismerje el. Aztán a haverom mégse bírta tovább, és egy őszinteségi rohamában odaállt a felesége elé, és bevallott mindent. Aki nekiesett, hogy ezt most miért kellett, ő eddig is tisztában volt vele, de most, hogy elmondta, ez teljesen új szitu, aminek válás lesz a vége. Ha továbbra is titokban tartotta volna, megússzák.

A végére kezdtem én is bepörögni, úgyhogy szintén ordítozni kezdtem. Azt, hogy mennyire tele a tököm azzal, hogy évek óta én vagyok a rosszfiú, akivel állandóan baj van, aki egy felületes, léha, életképtelen alak, akinek nem is kellett volna gyerek, mert úgyse törődik velük. Elegem van abból – mondtam, vagyis ordítottam a feleségemnek –, hogy csak a negatív dolgokat látja már bennem, azokat is jócskán fölnagyítva. Lehet, hogy észre se veszi, mi mindent szúr oda, de időnként úgy tudom érezni magamat tőlük, mintha tömeggyilkos lennék.

Ekkor nagy meglepetésemre közbeszólt a fiam: „Apának igaza van, anya, mostanában csak a rossz dolgokat veszed észre benne. Amúgy meg lehet, hogy mindenkinek az volna a jobb, ha elválnátok, mert akkor legalább csönd lenne és nyugalom, és nektek is helyreállna a lelki békétek, meg nyugton hagynátok bennünket is a hülyeségeitekkel.”

A feleségemnél ez csak olaj volt a tűzre. Ahelyett, hogy elgondolkodott volna azon, hogy ha a gyerek is így látja, akkor abban tényleg lehet valami, még inkább fölhergelte magát. Ma, vasárnap már ott tartottunk, hogy az ebédnél eggyel kevesebb terítéket tett ki. Az én helyem üresen tátongott az asztalnál, és amikor rákérdeztem, a nejem flegmán odavágta, hogy ha zabálhatnékom van, keressek valakit, aki főz rám. Egyébként meg – tette hozzá – tuti, hogy nem találok még egy olyan hülyét, aki hosszú távon szóba áll velem, mert egy ennyire élhetetlen, magának való pasas nem kellhet egyetlen nőnek sem. Eddig is ő volt az egyetlen, aki képes engem hosszabb időn keresztül elviselni. Ami, úgy néz ki, oltári nagy hülyeség volt a részéről is.

Ennél a pontnál fogtam a hátizsákomat, megtömtem, amennyire lehet (látod, nem túl nagy darab, nem költözésre tervezték), és eljöttem. Egy darabig bolyongtam a városban, és tanakodtam, hova menjek. Fölhívtam a haveromat, nem húzhatom-e meg magamat nála, de hát ő meg nemrég költözött a sokadik albérletébe, ami az eddigieknél is kisebb, okkal mondta, hogy nála nem férek el. Meglett férfiak vagyunk, ki-ki a saját rigolyáival és faszságaival, nem alhatunk egy ágyban, de még egy szobában sem.

Fogtam magam, és eljöttem hozzád.

Már akkor akartam mondani, amikor először itt jártam, hogy képzeld, a pszichológus, akihez sok éve jártam, szintén egy ilyen klasszikus, régi bérházban rendelt, és egyik este, ahogy jöttem el tőle, láttam, hogy a szomszédban egy pár takarít. Annak a lakásnak az ablakai is a gangra nyíltak, kint már eléggé besötétedett, odabent meg égett a villany, úgyhogy tisztán láthattam mindent. Felújítás utáni takarítás lehetett, mert a lakás üres volt, csak létrák, vödrök, partvisok és felmosórongyok voltak mindenfelé. A pár pedig teljesen pucér. Egy csaj meg egy pasas. Nem viccelek: anyaszült meztelenül vakargatták le a parkettáról a festékpöttyöket és suvickolták a nyílászárók kereteit. Annyira szürreális volt az egész, meg hát mi tagadás, a csaj jól is nézett ki, úgyhogy perceken keresztül bámultam őket. Aztán a csaj megérezhette, hogy kukkolok, mert felém fordult, és szólt a pasijának, aki odajött az ablakhoz, megkocogtatta az üveget, és elkezdett integetni. 

Nem, nem azt, hogy tűnjek a picsába, hanem hívogatott, hogy menjek befelé. Én viszont berezeltem és elhúztam. 

Nem hiszem, hogy a fickó verekedni akart, vagy ilyesmi, nem ez volt az arcára írva. Lehet, hogy csak meg szerettek volna kínálni egy sörrel, vagy mit tudom én. Vagy be akartak venni egy hármas buliba? Esetleg a fickó arra gerjedt, hogy nézi, ahogy más dugja a nőjét? Vagy nekem kellett volna néznem őket? Azt se értettem, hogy a fenébe nem esik le nekik, hogy ha odakint, a gangon sötét van, az ő lakásuk viszont ki van világítva, függöny meg sehol, mindenki premier plánban láthatja a pucérkodásukat. 

Lehet, hogy pont ez volt a cél. Ki tudja, miről maradtam le.

Világéletemben paráztam mindenen. Például mindig is úgy gondoltam, hogy ha egy dolognak több lehetséges kimenetele van, akkor a legrosszabb fog bekövetkezni. És előre szorongtam olyasmin is, ami végül nem is következett be. Gyerekkoromban az volt az állandó félelmem, hogy felrobban a házunk. A városunkban történt már gázrobbanás, és amikor a nyári vakáció alatt egyedül ültem a lakásban, attól rettegtem, hogy a mi házunk is a levegőbe röpül. Folyton szimatoltam a lépcsőházban, érzek-e gázszagot. De ezt nem mondtam el anyáméknak, mert attól is tartottam, hogy majd leszidnak, hogy ilyeneken agyalok, ahelyett, hogy értelmes dolgokkal foglalkoznék.

A vérnyomásomról is régóta sejtettem, hogy magas, néha olyan vörös volt a pofám, hogy a feleségem azt kérdezgette, mi a franc bajom van, mindjárt agyvérzést kapok. A doki is azt mondta, hogy próbáljak meg kevesebbet szorongani, a szívemnek és a vérnyomásomnak is ártok vele. Különben is, minek szorongok, amikor megvan mindenem? Van lakásom, családom, pénzem, állásom, lehet, hogy nem minden fenékig tejfel, mások azonban nálam ezerszer nehezebb helyzetben vannak. Akkor meg mi a fenén stresszelem magam?

Könnyű ezt mondani! Ezek a dolgok javarészt egyetlen hajszálon függenek. De én amúgy se konkrétan valamin szorongok. Hanem általában az élet miatt.

Egyrészt a saját életem miatt. Hogy mit csesztem el eddig, és még mit fogok. Hogy kinek mit mondtam, és mit nem. Mit csináltam meg, mit nem, és mit nem kellett volna csinálnom. Másrészt meg az egész világ a szorongásra és a félelmekre van berendezkedve. Hiába megy a duma, hogy keep smiling meg keep calm, és tanuld meg szeretni önmagadat, engedd el a stresszt, meg ilyenek, közben évről évre kihirdetik, hány tizedmásodpercre vagyunk a világvégétől, mennyi aktuálisan a karbonlábnyomunk, és hány hét alatt zabáltuk föl a Föld egész évre érvényes készletét. A politika is a szorongásra épít: félj ettől meg amattól, mert amaz egy rohadék és rosszat akar neked, vagy ha amazoktól nem félsz, akkor viszont félj tőlünk, mert mi biztosan kicsinálunk. És utálj is mindenkit, aki mást gondol, mint te, mert ő is utál, és ha ő kerekedik felül, neked lesz még szarabb.

Az egész létünk az egzisztenciális szorongásra van berendezkedve. Az emberiség a vallásokon és a filozófián keresztül évezredek óta keresi az élet értelmét, de mostanára eljutott odáig, hogy fölöslegesen, mert nincs. Egyetlen gombnyomással el tudjuk pusztítani a világot, sőt még azt a kurva gombot se kell megnyomni, anélkül is szisztematikusan romba döntünk mindent. Leginkább saját magunkat. Hát van így értelme bárminek is?

Na, mindegy, elkalandoztam kicsit. Ott tartottunk, hogy összetörtem a kocsit.

Nem, dehogy vádollak, az én hülyeségem volt, oda kellett volna figyelnem a jobbkezes utcára, de mindegy, lépjünk rajta túl. Azt áruld már el végre, hogy mit kerestél tegnap reggel a házunk sarkánál, az épületnek támaszkodva.

Föl akartál csengetni? Beszélni akartál velem, vagy esetleg a feleségemmel? És ha igen, mi a fenét mondtál volna?

Csak látni akartál? Bennünket, együtt? Vagy engem?

Föl akartad mérni, milyen a viszony köztem és a feleségem között? Azért, mert tudni akartad, hol van az életemben a helyed?

De miért nem hiszed már el végre, hogy fontos vagy nekem? Látod, most is eljöttem hozzád.

Anyámékhoz nem mehetek. Le, vidékre? Egyetlen porcikámmal se vágyom az ilyesmire.

Szóval, aludhatok nálad? Legalább ma. Aztán meglátjuk a többit.

Hát, figyelj, holnap haza kell mennem. Legalább annyi időre, amíg elintézem a kocsit. Mielőbb szervizbe kell vinni, a biztosítási dolgok miatt is. Előre borsódzik a hátam az ilyen ügyek intézésétől, de hát muszáj megcsinálni. Na mindegy, ez még kicsit odébb van, egyelőre nem akarok foglalkozni vele. Hadd öleljelek meg most inkább jó szorosan.

Segítek összepakolni. Adsz egy fölösleges nejlonszatyrot? Beledobálom az üvegeket meg a dobozokat, ha gondolod, le is viszem a kukákba.

Feltölthetem a telefonomat?

augusztus 30, 2023 | Csatlós Lóránt | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Zabpehely

– Magdiiii! Az istenmárját nem megmontam, hogy a csürkeeleséget ne tegyed a kamrába, na. – kiáltotta Janibá kifele a konyha irányában.

– Az nem csürkeétek, édesapám. – vágott a szavába Ábelka, a kamaszfiú. – Esztán én esztet fogom reggelizni, csakhogy tuggya maga es.

– Mitö? Eszte? Hát mi ez te? Búzacsepűe, vagy mi?

– Zappehej, édesapám, zappehej. – felelte udvariasan Ábelka. – Bémonta a tévé es hogy egésséges.

Janibá forgatta jobbra-balra a kis tasakot, beleszagolt, s megvonta a vállát.

– Hát igazad van, hogy nem csürkeeledel, met ezt a csürkék se ennék meg. Se íze, se bűze. S hogy fogod ezt megenni, he? Kiszórom neked s te felcsipegeted, vagy mi?

– Tejbe ke ásztatni édesapám, há milyen bütü maga, mint egy hokkedli. Még esse tuggya. Né, lássae milyen szépen megdagad a tejbe? 

– Semmi bizodalmam nincs benne, tőlem asztán dagadhat. S amit bicskával nem kell elvágni, azt én a szájamba nem veszem, de még a somlyai márja kedviért se.

– Na, kóstojjasza meg, meglássa milyen jó! – erősködött tovább Ábelka.

Janibá kelletlenül belekanalazott a tányérba, szájába tömött egy adag zabpelyhet. 

– A keservit… – morogta, s gyorsan vett még egy kanállal. 

– A keservit héééjj! – mondta mostmár egész érthetően. – Hát ez bizon erősst jó te!

S azzal csak tömte magába a pasztává ázott pelyhet, hümmögött, s pederte a bajszát erősen örömiben.

– Azt a keservit! – kurjantotta most már olybá hangosan hogy Magdinéni is ijedten dugta be a fejét a konyhába.

– Mi van Jani?

De Janibá már nem látott, nem hallott, s falakat megremegtető hangerővel folytatta

– A keservit, de jó ez a zappehej, Magdi! 

S ahogy ezt kiszólta a száján, ízlelőbimbói táncra perdültek, és az ízek kavalkádja kis színes buborékok formájában bugyogott ki Janibá szájából és játékos örvényként formálódott szivárvánnyá. Janibá se volt rest, rápattant a színes ívre mint egy paripára, s harsogta rendületlenül.

– A keservit, Magdi. Én többet má nem eszem se szalonnát, se kolbászt, csakis zappehejt. 

A szivárványon lovagolva Janibá máris átívelt a disznópajta felett, s természetfeletti kacagással nézett le az ócska tákolmányra. Szemei valószínűtlenül hatalmasra nőttek, s karjai mint egy gumibábnak megnyúltak, egészen le a szivárvány tetejéből, a disznópajta ajtajáig, ahol csak megrántotta reteszt, s kitárta szélesen.

– Mennyetek, fussatok, hogy a medve egye ki a beleteket, mer én többé disznyót nem eszem, csak zappehejt. A keservit.

A kővé vált Magdi asszony, éppen csak félre tudott szökni a hirtelen megiramodó kocák elől. 

– Micsinálsz, Jani?! Mege vagy bolondulva?

Ábelka, aki ezt a rettenetet elindította, csak állt ott a zabpelyhes kanállal a kezében, moccanni sem mert, csak riadtan forgatta a szemét jobbra s balra a nagy pusztulásban.

De Janibá nem hallotta Magdinénit. Ördögi hahotával lovagolt tova a szivárványon, s eddigre kunkori bajsza is úgy megnőtt, hogy ostorként használva a szomszédok disznóit is szépen sorban kiszabadította, és kergette ki a mezőre.

– Zappehejt! Zappehejt ide nekem az összeset! A keservit!

Szaladt az egész szomszédság zabpehelyért, s tejért. Vették el a lovak elől, s fejték gyorsan a teheneket, de Janibá mind felfalta s egyre nagyobb lett. Csak a csizmája volt akkora, mint a Bariczék fabudija. 

– Plébános úr! Plébános úr! Janibának zappehejrohamja van! – visította a templom előtt elszaladva Baricz néni, tudván hogy itt a falusi doktor már nem segíthet, magasabb pártfogókhoz kell folyamodni. 

A plébános csak annyit látott a papilak emeleti ablakából, hogy ott egy gigantikus méretű posztónadrágos láb elhalad. Kihajolt az ablakon, s még látta, ahogy a nadrág gazdája egyszerre négy házat átlépve halad kifele a határba. 

– Esváááán – rikoltotta oda a harangozónak. Esváááán! Verjedsze férre a harangot, me erőst nagy a baj!

Megkondult a harang, de Janibá addigra már a gabonatárolókat vette sorra, s hambárról hambárra szedte össze a zabot, s tömte hatalmas szája barlangjába az összetódult falu szeme láttara, csak úgy nyersen.

– A keserviiiit – üvöltötte megint, de ez már aligha volt érthető beszéd, inkább artikulálatlan bömbölés, hogy még a lidércek is elmenekültek tőle.

Szekeres Ferkó meg is ragadott egy vasvillát s nagybátran próbálta védeni a falu tartalékát, de még egy likat se tudott szúrni a hatalmas gumicsizmán, mert Janibá csak rúgott egyett, s Ferkó úgy repült át három csűr felett mint a csicsai bombázó, s nyikkant akkorát a Fazekasék kertjében, hogy még a somlyai márja kezében is felsírt a jézuska.

Janibá ekkor felegyenesedett, széjjelnézett, s három-négy szántóföldet átlépve elindult a havas felé, de azt is csupán három lépéssel megmászva végleg eltűnt a halálra rémült falusiak szeme elől.

S becsületszavamra így volt, na.

július 20, 2023 | Ujvarad Admin | Hírek
MEGOSZTOM

Megjelent a nyári Újvárad

Összevont nyári lapszámmal jelentkezik az Újvárad folyóirat. A július-augusztusi jelzésű számban Benedek Szabolcs, Csatlós Lóránt és Covaciu Norbert szépprózái mellett Katona Ágota, Andó Réka, Vasas Tamás, Szénási Miklós és Kukucska Szabolcs közöl verseket, az amerikai Harryette Mullen költeményeit pedig Gyukics Gábor fordításában olvashatják. A bűn és az árnyéka címmel publikál esszét Demény Péter. Fiatal művészeknek a sepsiszentgyörgyi Magmában nyílt kiállítását elemzi a Galéria rovatban Ungvári-Zrínyi Kata. Ingázni – úton lenni témában írt a Tandem sorozatban Annus Gábor és Magyari Sára. Mayer Ágota a mesterséges intelligenciáról ír (Hol leszünk mi, ha túlnő rajtunk az MI?), míg Cseke-Péter Tamás arról, hogy Rendelettel védené az Unió az európai sajtó függetlenségét. Simon Judit a fórumszínház mibenlétéről faggatta Tasnádi-Sáhy Péter rendezőt, az interjú címe: Mindenkinek joga van játszani. A Ketten egy páston közös témája az Átjárások, ezt a fogalmat közelíti meg irodalmi példákkal Boka László és idei szerzőtársa, Reményi Tamás József. A Kritika rovatban Kemenes Henriette mozgásszínházi produkciót (A velünk élő Schmürz), illetve Dobos Erzsébet installációtárlatát (Akinek nem tiszta) méltatja, Bozsódi-Nagy Orsolya egy minisorozatot (Mikor a balhé az élet értelme) ajánl, Fodor György Bíró Gyula verskötetét (Kitölteni a semmit), Ádámkó G. Réka pedig Fehér Imola és Simonfy József közös kötetét, a Kétlelkes négykezeseket (Az én az mindig valami más) recenzálja, míg Farkas Jenő A titok természetrajza címmel E. Bártfai László A hallgatás alakzatai című könyvét méltatja. Az Előhívás rovatban Kőrössi P. József A címzett: Csipe Etelka című írása első világháborús, szerelmes üzeneteket tartalmazó tábori lapok történetét idézi fel.
A 72 oldalas lapszám már kapható az Újváradot forgalmazó lapárusoknál és könyvesboltokban.

július 3, 2023 | Hilgert István | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Hajnali átjárók

Kaszárnyák udvarán ébresztők 
szava zengett és minden utcaláng 
reggeli szélbe lengett.   Ez az óra, 
mikor vad álom- s lázcsapat   
gyötri párnáikon a barna ifjakat;
Charles Baudelaire: Reggeli szürkület1

A hajnal harsányan érkezett és gyorsan, gyorsabban a kelleténél, s ha álmodott, nem emlékezett semmire. Az a nyamvadt ébresztősziréna… háromóránként belehasít az őrszoba hálójának nyugalmába, és indulót fúj a soron következő őrszolgálat alakulatának. 

A falióra 4:48-at mutat, és sosem késik! A cserépkályhában még pislákol a tűz. A kis csapat álmosan és kedvtelenül kászálódik kifelé a szúrós pokrócokkal kitömött ágyakból. Látszik, semmi kedvük az egészhez. Kalóz a fejét vakarja. Nehezen tér magához. Negyedik hónapja, egészen pontosan kilencvennyolc napja és tizenkét órája, hogy besorozták. Még mindig nem tette túl magát a tényen, azon a csüggedt érzésen, hogy elbukta azt a jó kis képzést a Veronai Egyetem grafika szakán… csak heccből jelentkezett, és valami csoda folytán elfogadták a pályázatát, mire azonban kézhez kapta a tanszéki igazolást, besorozták, kopasz lett mire kettőt pislogott. Itália egy darabig még ábránd marad… Ráadásul azóta elvonási tünetei vannak, és nem is a pia, sokkal inkább a fű lesz itt a ludas! Tünetei bizarr álmok formájában törnek rá, még ilyenkor is, ezeken a háromórás szeletekre bomló éjszakákon az őrség idején, színes, kétes, kérdőjeles, nem kifejezetten szalonképes álmok, melyek üzeneteit – amennyiben elfogadjuk a tényt, hogy ezek a furcsa megszállottságok (amelyek elkerülhetetlenül kiutat találnának a valóságba) valamiféle jelentéssel bírnak – Kalóznak nem sikerült megfejtenie.

Székek, asztalra kipakolt lőszeres ládák, fapadok és tábori ágyak zörömbölésétől kísérve készülődik a háromfős csapat. Fegyverellenőrzés: az AK47 a sztenderd katonai felszerelés része. Mindenki tíz töltényt kap a tárba, ami tíz különálló aláírást jelent a katonai őrség naplójában. Körmölik is buzgón a monogrammá egyszerűsödött autogramjaikat, rubrika nem maradhat szignó nélkül! Az előző széria csipetcsapata most fejezte be az őrség utáni virrasztást, már birtokba is vették az előmelegített ágyakat, bebújtak az izzadtságtól elnehezült pokrócok alá, és nem kétség, pillanatokon belül aludni fognak; a luxus órái ezek, és nagyon-nagyon gyorsan telnek. 

A folyamatos őrségben töltött idő rekordját jelenleg nyolc napnál jegyzik. A kialvatlanság és a velejáró furcsa jelenségek előbb ködként telepednek az emberre, furcsa lebegés lesz úrrá rajta, úgy érzi, a föld felett jár, csak félig van magánál; mikor aztán eljön a negyedik nap, kezdődnek a hallucinációk, és a nyolcadik napon erősebben ütnek, mint egy rosszul elsült LSD-trip. Kalóznak ez az ötödik napja.

A szolgálatos altiszt állva figyeli a készülődést. Fiatal, szerződéses arc, nem az a csesztetős típus, de azért ragaszkodik a formaságokhoz, ami nem rossz tulajdonság, ha az ember éles töltényekkel játszik. Amikor aztán jönnie kell, a parancs tisztán hasít át a termen, az álmatlanságon, a fegyvercsörömpölésen; bakancsok nyiszognak a szőnyegtelen cementpadlón, a folyosókon, trappolnak kifelé az ajtón át az udvarra. Hideg, magaslati levegő csap a fáradt arcokba: csak a szokásos hajnali maflás a jégszakállas Március-apótól, egy újabb attak a hatodik érzékre, ami, nos, nem igazán enyhít a szolgálati letargia általános neurózisán. A lépcsőt frissen takarították. A nyírfaseprű vékony barázdái jól kivehetőek a cementen, de a bevezető út nagy részét még hó borítja (a készenlétisek majd tesznek róla, hogy ne így legyen, csak előbb hadd szívjanak magukba egy kis meleget az őrszobán). A négyfős csapat a porta irányába tart, a főbejárat felé, libasorban haladnak egymás lábnyomában… A hőmérséklet -2 fokot jelzett az egység higanyhőmérőjén, de ezt egyikük sem látta. Érzésre klappol a mérés.

A kaszárnyát körbejárni nagyjából 12 perc. A szolgálatos altiszt felelősége, hogy ez időn belül lezongorázza az őrségváltást. A protokoll egyszerű: az új csapattal körbejárni a kaszárnyát, levezényelni a felszólítást az őrtornyoknál (válaszolni az „Állj! Ki vagy?”-ra és a többire), megejteni a cserét, majd a leváltott csapatot visszakísérni az őrszobára. Az egységet három stratégiai ponton védik huszonnégyórás szolgálatban (elbírna ötöt is, csak hát hiányzik a létszám). Az első állás a főbejárat és a főépületet közti placc: A korzó. Mászkálós poszt, nem a leglazább (szem előtt van az ember, kizárt a szundi), viszont közelében a hálókörlet melege, még akkor is, ha csak illúzió az egész. Apropó szundi: szigorúan büntetett, lebukni nem ildomos, de három-négy nap után ember legyen a talpán, aki kibírja szemhunyás nélkül. A szolgálatos rádiós többnyire résen van, ő közülünk való, tudja mi a helyzet, meg persze neki is falaznak; ha ellenőrzés van, igyekszik leadni a drótot. A második állás a lőtér mögötti őrtorony: Az ezeregyéjszaka – a legkedveltebb bodega a fülesbaglyoknál. Az erdő szélén áll, távol a bázistól meg a parancsnokságtól. Kalóz itt horgonyzik le, miután leváltja a társát, aki fáradtan, összefagyva battyog le a toronyból. Egy pacsira még éppen futja. A harmadik őrtorony – A bástya – a lőszerraktár szomszédságában van, bő két-háromszáz méterrel odébb. A többiek arrafelé tartanak.

Kalóz már fenn is van a toronyban; fegyvere a jobb vállán pihen. Nézi a távolodó csapatot… Amint eltűnnek az erdő mélyén, cigarettára gyújt. Szabályzatilag ez is tiltva van, de senki sem tartja be, ő meg magasról tesz az egészre, ami tulajdonképpen ugyanaz. Egy szál cigit elszívni koppra 10 perc – egy majdnem tökéletes metronóm, ha várakozik az ember. A cigarettafüst sűrű ködként telepedik a bódé köré, ott gomolyog csendben, mint egy sarkvidéki látomás… Az első óra telik a leggyorsabban. Ilyenkor a hideg még nem járta át teljesen a szerelést: a kabátot, az usánkát, az otthoni pulcsit meg az alsógatyát, még nem fagytak össze teljesen a lábujjak… Ezek a kora tavaszi hajnalok a hegyen az átkozott mínuszaikkal, hogy a franc essen beléjük, nincs bennük semmi irgalom, sem köszönet! A második óra már problémásabb. Kis ólomnehezékek rakódnak a percek lábszáraira, csak vánszorog az idő… Negyedóránként az öngyújtójával melegíti a kezét, de a lábujjaiban már érzi az áthatoló hideget. Toporzékol egy kicsit, talán tud még egy kis vért pumpálni azokba a lenti régiókba. A második óra végére már a toporzékolás is fárasztó, a sámlinak használt farönkre teszi le a valagát, arra a kemény tuskóra, ami már azelőtt is itt volt, hogy ő idekerült volna.

A szolgálat harmadik órájában jön el az a bizonyos állapot… fáradtsága legyőzte a hideget, vagy egyszerűen csak lekapcsolta agyának hőérzékelő központját. Egyre kevésbé érzi a mínuszokat. A rönkön ülve bámulja a világ panorámáját, a mozdulatlanságba süllyedt táj keskenyedő sávját, mely egyre jobban emlékezteti Kalózt azokra a régi, szélesvásznú westernekre, bársonyfüggönyös belvárosi moziélményekre, borostás arcokra, dermesztő vadonokba tett kiruccanásokra és hajnalokra, melyek illata, akár az ázott avaré, szúrós, nyers illat, valami furcsán felemelő módon nem is a rothadást, hanem a megújulást idézi, az újjászületést valahol odaát, a hajnali órák álombirodalmában… Van valami zord, ősi szépség ezekben a magaslati erdőkben, még ilyenkor is, amikor jég és hó borítja a vidéket, valami ezeréves csend és nyugalom, s ő része volt ennek a hangtalan világnak, a lassuló pillanatoknak és annak a ferde álomnak is, ami úrrá lesz rajta… Nem kell neki több, csak egy lassú, elnyújtott szemhunyás, vagy kettő, egy csöppnyi eseménytelenség itt fenn a világ legkeményebb farönkjén, ezen a kelleténél cudarabb télvizes hajnalon, a titkosított hollétű kaszárnya erdejében…

A távolban vonat robog. Látni nem, de hallani a hangját… hipnotikus!, kissé megkésett kattogása előbb közeledik, aztán távolodik, még füttyent is kettőt, de eltökélt robogása nem tűr ellenállást, sem késlekedést. Kalóz is utazik, elképesztő álomba bonyolódik, ahogy oda transzponál a vonat leghátsó kocsijába, ami történetesen egy büfésvagon tele vidám zenészekkel. Terepmintás vadászruhában mulatoznak, arcuk borvirágos, kedvesek, színpadiasan rokonszenvesek. Hidegvízzel hígított kockacukros abszinttal kínálják a francia hagyományok jegyében, de mintha olaszul beszélnének… Miféle szedett-vedett briganti ez itten?, és ahogy Kalóz lehajtja az első felest, a vonat begördül az állomásra. A vidám zenésztársaság vállra vetett csúzlikkal veszi nyakába az ismeretlen várost. Mind ide jöttek? Úgy tűnik… Egy ideig követi a kurjongató csapatot, akiket elnyel egy palladiánus palota bejárata, egy félköríves boltív kapuzata – tiszta, szigorú arányaival elbűvöl minden erre tévedt átutazót, Kalózt is, persze, és neki nincsenek másodgondolatai, zsigereiben érzi, át kell haladnia eme ősi építészeti csodán. 

Múzeumi csarnokba toppan; a félnótásoknak nyoma sincs. Odabent képregény-kiállítás van. A háttérben újhullámos tangó szól, valami Astor Piazzolla-dallam, talán a Libertango… Az életnagyságú lapokra spotlámpák fénye borul. Ahogy sorra nézi a rajzokat, körvonalazódni kezdenek a történet részletei: a képregény hősnője egy hóbortos vörös, középhosszú long bob frizurával – a neve Jolán vagy Jolanda vagy ilyesmi. 

A zavaros történet első részében Jolandának egy aktatáskát kell eljuttatnia a városközpontba. A táska tartalma ismeretlen, de a szövegbuborékokból sejtjük, hogy életbevágóan fontos. Az alkotó fineszes vonalakkal ábrázolja Jolandát, aki egy középkori olasz városban lófrál napszálltakor… – Kalóz, haver, az a rajz a terem túloldalán, jóságos ég, mint egy Bosch-triptichon középső szekciója, csak várd ki a végét!! Kalóz sorban halad, minden nyomatot alaposan megvizsgál, snittek és jelenetek állnak össze a fejében, rafinált mise-en-scène-ek lágy tónusú pasztellszínekkel, és hét-nyolc nyomat után a tartalom bizarr fordulatot vesz. Mint (később) kiderül, Jolandát különös patológia sújtja: valami hirtelen jött kéjes vágy, hogy minél előbb ledobja a gönceit és magához nyúljon, de az utcán még világos van. Jolanda, Jolanda, miféle örömökre kárhoztattak? – és meg is van a válasz (lábjegyzet formájában!), atipikus martymachlia (egy ritka személyiségzavar: egyesek szeretnek mindenféle nyilvános helyen levetkőzni, azzal a titkos vággyal pózolni, hogy valaki rajtakapja őket). Egy ősöreg ház felső emeletén talál egy csendes kis zugot, ott simogatja magát pucéron a lépcsőfordulóban, miután ruháit (az aktatáskával együtt) hátrahagyta a padlásfeljárónál. Jolanda stilizált sóhaja „Aaaaahhhh”-szöveges felhőcskében száll, úgy látja/hallja őt az Álom szemlélője és az a fehér atlétás pasas, aki a szemközti ajtóból a folyosóra toppan. A lépcsőházban lámpafény villan, épp elég ahhoz, hogy felfedje képregénybeli hősnőnk meztelen vonaglását. Patológia ide vagy oda, Jolanda elszégyelli magát. Zavartan rohan ki a házból, pucéran, ahogy van… A városban festa van, valami avatóünnepség: baristák, vendéglátósok és szedett-vedett kanos suhancok mászkálnak csapatostól a forgalomtól elzárt utcán, sehol egy signora! Keskeny sikátorokban menekül, négykézláb, kutyapózban kúszik az asztalok alatt, de a felduzzadt tömeg az útját állja, s Jolanda tudja, mire vágyik e felajzott férfisereg… Szőrös, izzadt kezek nyúlnak utána, a combját markolásszák, próbálják lefogni a karját; egy kis növésű bajszos szakács – te jó ég, mi folyik itt? – hátulról próbálkozik, egy fakanállal… de Jolanda kapcsol, egy pillanat alatt talpon terem és „Hussss!!!”. Olajos hajú dzsigolók, kifutófiúk és kopasz nápolyi nyugdíjasok üldözik kávéházas passzázsokon át, nyekergő kapualjakon, pipafüstös átriumokon, fénytelen lépcsőházi folyosókon át…

    A következő részben (harmadik vagy negyedik terem) Jolandának sikerül meglógnia a kéjelgő tömeg elől. Tudja jól, vissza kell szereznie a ruháit (meg a táskát), különben lépten-nyomon leteperi valami ünneplő férfisereg, jobb esetben a megbízója (a hiányzó táska miatt). Az nem világos, hogy jut vissza, de a következő képkockán Jolandát az öreg ház felső emeletén találjuk, ott keresgél a félhomályban, de a holmijának lába kélt. Se ruha, se táska. Sejti, hogy az atlétás szomszéd keze van a dologban. Kénytelen bekopogni a pasas ajtaján, aki örömmel fogadja, betessékeli a szűkös nappaliba, kávéval kínálja. Miközben a férfi a konyhában maszatol a csészékkel, Jolanda a fürdőszobába oson. A bidé alatt, néhány pornómagazin, egy ostor és egy pár bársonyszegélyes bilincs alatt megtalálja a ruháit a táskával együtt. A pasas kintről szólongatja, sejti, hogy valami nem stimmel, az ajtót feszegeti… svenkelünk vissza a fürdőszobára: Jolanda magára kapja a gönceit, majd aktatáskástól menekül a szellőzőablakon át.

   Az utolsó teremben járunk. Kalóz, aki eddig csak passzív szemlélője volt a képeken zajló eseményeknek, egyre közelebbről nézegeti a rajzokat, mígnem a feje belesimul a kétdimenziós lapba, öt/hat képkockán át szabályosan benyeli a képregény. Egy sárga VW Bogarat vezet. A visszapillantóba tekint, feje fölött szövegbuborék: „Nahát, miféle morpheuszi kelepce ez?”, de nincs idő a töprengésre… A következő kistotálon Jolandát a Bogár anyósülésén találjuk, miután Kalóz (a hős sofőr szerepében) összeszedte egy közeli fagylaltos bódénál. Jolanda és Kalóz együtt száguldoznak az óváros utcáin. Mindenki őket hajkurássza (vagy a titokzatos aktatáskát?), és – mint egy jó, üldözéses krimiben – a kis Bogár csakhamar lerobban. Sűrű füst száll a motorháztető alól. A szomszédos kávézóból próbálnak segítséget kérni. Jolanda telefonál, Kalóz motyog valamit a csaposnak, de az csak a déli dialektust beszéli, azt a hallatlan szicíliai nyelvjárást, nem értik egymást, mindenki olaszosan hadonászik. Felbőszült tömeg tódul a szűkös ajtón át a kávézóba, mögöttük a vadászruhás zenészcsapat!, és nem Jolandát, az aktatáskát követelik és (érthetetlenül) Kalóz tökeit egy ezüsttálcán… Megáll az ész, Kalóz, te mekkora csávába kerültél! Bepánikol. A mosdók irányába menekül. A pultról felkap pár kávéscsészét, cukorszórót, meg egy-két lekváros bombolonit a desszertes tálból, ezekkel hajigálja a hátráló csürhét. Végül magával rántja Jolandát, aki magával rántja a táskát. Újabb ámokfutás: gőzölgő szennycsatornák és szűk, két beállós mélygarázsok biztosítják a szusszanásnyi menedéket, majd egy óvárosi alagsorba érve Jolanda elsírja magát, könyörögve kéri Kalózt, nyissa ki a táskát, azonnal derüljön fény a rejtélyre! De az aktatáska zárva van. Jobb ötlet híján Kalóz a földhöz vágja… a becsapódástól a táska az élére áll, majd lassan, drámaian, Jolanda sikításaitól kísérve szétnyílik, és amit Kalóz lát, az, az… 

    De nem látta, mert felébredt… pontosabban felébresztették! Igen, határozottan ébren van, és már tudja – tudta előtte is –, Jolanda fülsértő sikongása rángatta ki az álom legtitkosabb pillanatából, még most is itt visong a közelben, határozottan hallja állatszerű nyüszítését… De nem, nem, hülye vagy, Jolandát csak álmodtad, nem emlékszel?, és ahogy elnéz az őrtorony szomszédságában húzódó kerítés irányába…, megpillantja – az őzt! A drótkerítés alsó sodronyaiba gabalyodott; vergődése halálos csapdába ejtette, ahogy a távolabbi oszlop kidőlt, és a kilazult szögesdrót rátekeredett a nyakára meg a hátsó lábára. Olyan keservesen sír, az ösztönös halálfélelem olyan valóságos fájdalmával, hogy beleborzong az egész környék, a fák is a csupaszodó, sötét, jégcsapos ágaikkal együtt, és Kalóz is, akit barokkos álmából ragadott ki ez az istentelen lármázás.

    Jolanda múló ábránd, de ez az őzszenvedés komolynak tűnik, nem nézheti tétlenül e reménytelen vergődést. Első gondolata kiszabadítani a szerencsétlen párát. Trappol hát lefelé a magasles falépcsőjén, mögötte apró jégcsapok sercennek, hullanak alá a mélybe, ahogy a keze végigsiklik a szétfagyott korláton, majd csoszogva, inogva, de épségben odaér… Próbál valami fogást találni a gidán, de az állat csak még jobban vergődik. A szögesdrót belekap Kalóz kezébe is. Ez így nem fog menni, kispajtás –, és ahogy jobban megnézi az állat remegő testét, látja, hogy sebei mélyek és számosak, vére szerteágazó bíborcsíkokban folyik a nyakán meg a hátsó lábán, csöpög le a latyakká dagonyázott sárba, kihűlve, nyúlósan, eleven-pirosan, és a szögesdrót nem enged; az egyetlen felelős cselekedet a kegyelemdöfés, vagy inkább lövés, mely minden megkésett percével csak tovább húzza az értelmetlen szenvedést. Kalóz kibiztosítja vállához emelt fegyverét, célba veszi az állat remegő fejét, majd meghúzza a ravaszt… A lövés rettentő robajától egy pillanatra meggörbül a tér, konkrétan hullámzik körülötte az anyag, az egész avarszőnyeges erdő, a teherautókkal telezsúfolt hangárok, a légvédelmi állások, meg az a sok szögletes épület a közelben. A hullámzással összhangban az őzfej is hátracsuklik, mikor a golyó kirobban a koponya túloldalán, és ahogy Kalóz leereszti füstölgő, gyilkos fegyverét, érzi, valami örökre megváltozott.

*

Aznap őzpörkölt volt ebédre. Az ügyeletes szakács egy palack vörösborra is engedélyt kapott, rendes vadas mártás került a tányérokba, füstölt szalonnával, sárgarépával, zellerrel és medvehagymával az egység télikertjéből. Kalóz képtelen volt enni belőle. Valamiért Jolandát látta a megsebzett őzben, a kalandvágyó hősnőt és a hóbortos lányt, aki rosszkor volt rossz helyen, és ő segített rajta… de milyen áron? Az álombéli táska tartalmára például sosem derült fény, ahogy az utazás céljára sem – vagy az élet értelmére –, ha csak meg nem elégszünk a banális megfejtéssel: értelme annyi, mint az itt töltött óráknak, a napszálltának vagy annak a rettenetes hóviharnak, amit estére ígértek a birodalmi rádió rejtjelezett csatornáján.

 1Babits Mihály fordítása.

június 27, 2023 | Uraky Noémi | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Egy nő öt percben

Még jó, hogy gyorsan lehúztam a kávémat annak érdekében, hogy elérjem a buszt, az meg cserébe azzal tisztel meg, hogy 5 perce késik. Felrobbanok. Az út túloldalán egy évek óta leáldozóban lévő butik ablakát pucolja egy nő, rám néz, robban, én is robbanok, na ennyi.
Amint ebben a pillantásban átadtuk egymásnak az elmúlt idők idegszálainkat túlterhelő, gyomorfalmardosó, szélütést előidéző és túlnyomórészt indokolatlan mental breakdown energiáinkat, megérkezett a busz, hogy hatástalanítsa a bombámat. Egy nő mellett üres a hely, szabad lesz?, mosolygok rá, flegmán bólint, baszd meg akkor.
És elindultunk. Itt ülök a 168 centis, szakorvosi vélemény szerinti túlsúlyos testemmel, a bugyim vág és pár hajszálam az ajakíres számra tapadt, a melltartóm bal oldali merevítője legjobb tudása szerint igyekszik két bordám közé fúródni és közben a nem rendeltetésszerűen működő zsigereimre gondolok. Úgy szeretnék nő lenni.
A következő megállónál felszáll egy csinos, barna nő, az arcát nem látom, de most aztán hihetetlenül gyűlölök, topog a magassarkújában, fel merte venni a rövid szoknyáját, ki merte engedni a haját, talán még a tanulmányi átlaga is jobb az enyémnél, talán az én munkámra pályázik, talán vissza fog mosolyogni rá a mellettem ülő nő, amikor megkérdezi, hogy szabad-e a hely, amin épp ülök, aztán talán rám is ül, talán anyám méhéig nyomja vissza a komplett individualitásomat és ekkor!… a nő megfordult és látom, hogy csúnya. Hála istennek! Magzati nyugalom szállt rám.
Heti hét napból hét, napi 24 órából 24 egy elcseszett verseny, pedig mégcsak nem is neveztem, ezen puffogok, amíg szárazra dörzsölöm a könnyfeszületes szembogaramat. Milyen hülye szó. Az ablak is bogárszaros. Én is bogaras vagyok. Ez utóbbi odáig fajult, hogy indulás előtt kiabáltam a félig elöblítetett, ám láthatóan koszos csészékkel a csap szélén ahelyett, hogy azzal kiabálnék, aki otthagyta őket, vagy ahelyett, hogy senkivel se kiabálnék, vagy ahelyett, hogy magamban és magammal sem kiabálnék, vagy ahelyett, hogy megpróbálnám szeretni magamat, hogy elfogadjam a torta-metamorfózisomat, hogy egész tortaságom különböző szeletekből tevődik össze, és csak mert valamelyik szelet nincs ínyemre, még az is én vagyok és valakinek ízleni fog. Valakinek ízlek.
Itt az én megállóm. Megigazítottam a bugyimat, leszedtem a hajszálaimat a számról, kihúztam a melltartómból a merevítőt és most a hitetlenkedő, realitást megkérdőjelező, undorkicsapódástól terhes arcú nő mellé teszem le az ülésre, csakhogy legközelebb mindenféle verbalitást elkerülve mindenki tudja: az én helyem nem szabad.

június 23, 2023 | Burns Katalin | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Ott, messze ül

Panni izgatott volt, majdnem túlságosan is, ahogy a busz végében állva, először beszélt a fáról. Figyeljem csak meg, amikor befordulunk az Óhegy utcába, a kis Ádi kinyújtja az ujját az egyik ház felé. És tényleg, a buszból egy villanásra látszott a kert végében egy karácsonyi égőkkel díszített, hatalmas lucfenyő. A háziak biztos, hogy nem busszal járnak, talán nem is tudják, hogy ebből a szögből rálátunk a hátsó kertjükre, igaz, csak egy pillanatig. 

Ez az, ami úgy izgatta Pannit, majdnem annyira, mint amikor harmadikban először ittunk Camparit, vagy amikor indiános filmeket néztünk. Vagy még később, érettségi előtt, amikor járni kezdett Gergővel. Az esküvőjük óta nem is beszélgettünk igazán, csak a buszon futunk össze néhanap. A közelben laknak ők is, a kőbányai kertváros szélén. Eleinte csak kettejüket láttam a buszon, aztán már a hordozóban ott volt Ádi, azóta Ádi elsős lett, és a hordozóba Fanni került.

Tíz éve buszozok keresztül a kertvároson, de az ablakokban alig veszek észre embert. Nem látni, kik nyitják a vaskapukat, kik ülnek az autókba. Némelyik erkélyen ácsolt varjú meredezik, a kerítéseknél méregzöld színű lombok, átlátszó hulladékzsákokba tömve. Ez a pazar sarki ház is, a fenyővel, egészen lakatlannak tűnik. Az előkertben sincs ünnepi dekoráció; az egyetlen életjel az égőkkel teleaggatott fa ott hátul, mint valami rosszul őrzött titok. Advent második hetében feltűnt a kerítésen egy kis fehér tábla, valaki zöld karácsonyi ágakat is rajzolt rá, ennyit még a busz ablakából is kivettem, de vissza kellett sétálnom a megállómból, hogy el tudjam olvasni a kiírást. „Családi napközi” – ez állt a táblán, meg egy webcím. Két utcával lejjebb, nyáron már kitaláltak hasonlót, a ház mögötti részen tollasnak csináltak helyet, egy kis asztalnál tanulni lehetett, és a környék anyukái is lecsaptak a lehetőségre, hogy a játszótéri séta helyett gondozott gyepre heveredjenek le a kicsikkel. Egy hideg téli hátsókert, pazarul díszített karácsonyfával mégsem tudhatja ugyanezt. 

Panni kézen fogva tartotta Ádikát a busz hátuljában, Gergő karjában ott volt a kicsi. Kitalálták, hogy a téli szünetben megnézik maguknak ezt a napközit. Persze négyesben, mert az ismeretlen, kihaltnak tűnő épület mégiscsak óvatosságra intette őket. A megfelelő pillanatban Ádi csillogó szemmel rángatta meg a sálamat, hogy nézzem csak, milyen szép az a fa, a piros-kék égőivel. Addigra én is tudtam, mikor kell kinézni a busz ablakán, a fenyő odavonzotta a tekintetemet, ahogy vettük a kanyart. Menjetek csak, gondoltam. Kíváncsi voltam, milyen belülről a kert, és talán a fáról is küldenek majd egy közeli fotót. 

Másnap Panni befotózta Ádika iskolai rajzát a fenyőről. Az utolsó tanítási héten minden órán csak rajzoltak, négyszer annyi zöld ceruzahegy tört, mint általában. Ádika nyaka alatt csomóra volt kötve a kispokróc, mert aki tudott, takarót küldött be a gyerekkel. Volt, aki ledobta magáról, volt, akin a csomó simán meglazult, és a pokrócok a földre hulltak, mert a gyerekeket az első két tanóra alatt nem érdekelte a hideg, meg a pokróctól rajzolni is nehezebb volt. Ádika nem volt napközis, az órák után hazavitte Gergő a meleg lakásba. Panni felajánlotta, hogy majd ő hozza-viszi a gyereket. Mégse legyen Gergőnek kínos naponta visszamenni oda, ahonnan kirúgták. De Gergő ragaszkodott hozzá, így végül megosztoztak a napokon. Gergő a szakközépben tanított, az A épületben, szeptember óta Ádit leadta a B-ben, aztán érte is ment, ha végzett az óráival. Egyszer szembejött velem a poszt az eddig elbocsátott tanárok arcképeivel, ebből tudtam meg, mi történt, mert Pannit nem láttam utazni egy ideje. Aztán a buszon összefutottam Gergővel, egyedül, nem jött vele se Panni, se a gyerekek. Talán ezért volt beszédesebb. Azt mondta, már semmit sem vár. Leginkább azt szeretné, ha végre leszállnának róla. Ha nem foglalkozna velük az egész ország.

Amikor Panni becsöngetett hozzám, lehetett este fél tíz. Elfogadott egy tojáslikőrt, bár így is a céges karácsonyról jött, túl volt pár pohár boron – szép volt tőlük, hogy a gyesről is behívták ünnepelni. Képes volt azért átjönni hozzám, hogy elmesélje, időpontot foglaltak szombat délutánra, annál a karácsonyfás háznál. 

– Képzeld, foglalási rendszer van –, mondta. – Ezek szerint tényleg működik a hely, pedig arrafelé teljes a csönd, az ablakok mögött is csak kisebb fényeket látni, ha egyáltalán. Egy családi napközi nem ilyen. Valami alapzajnak kell lennie, ahol gyerekek játszanak.

Panni rákönyökölt a konyhaasztalomra, és elsírta magát. – Gergő teljesen kivan. Nem mutatja, nem beszél róla, meg hát ott vannak a suliban a srácok, egy csoda, ahogy összezártak miatta, de azért érezni, hogy baj van, tudod? Kihúzták alólunk a talajt. – Panni nyelve megoldódott. Most elmesélt mindent, amit eddig a buszon, félszavakkal elintézett. A keserűség ellenére is fel volt dobva, mint egy gyerek. A céges karácsonyra gondoltam. Rég lehetett emberek közt.

Szombaton csak estefelé jutottak eszembe. Feltűnt, hogy nem küldtek semmit, egyetlen képet, még csak egy sort sem, hogy indulnak, vagy, hogy megérkeztek a házhoz. „Na, milyen volt?” – írtam rá Pannira, és hogy nem jött válasz, Gergőre is. Aztán lefeküdtem aludni. Nem is tudom, az zavart-e jobban, hogy válasz nélkül hagynak mindketten, vagy az, hogy hiába furdal a kíváncsiság, még mindig nem láthatok közeli képeket arról a házról. Meg hátul, a díszes fáról. A fáról, komolyan? Mióta lett ez olyan fontos? Én se lehetek egészen normális.

Másnap este elsétáltam Panniék lakásához. Egy háromemeletes társasház földszintjén laktak, már kicsit szűkösen. A konyhaablakban fény égett, Gergő kopaszodó fejét vettem ki a korong alakú lámpa alatt, épp a vacsorát fejezték be. Panni összeszedte a tányérokat, lassan, akár egy végtelenített filmszalag. Alig mozdult valaki; a kis Fanni sem ficergett az etetőszékben. Lehet, hogy a gyerekek megfáztak a kertben? Vagy betegek lettek mind. 

A csengetésemre Gergő jött ki. Meg sem lepődött, hogy életemben először elmentem hozzájuk. Panni magához emelte a kiürült pörköltes tálat, és berakta a mosogatóba. Észrevette a ronda szaftcsíkot, amit a pólójára festett. A jó életbe! – kántálta maga elé. Régen csak úgy sisteregtek ki a száján a bazdmegek. A gyerekek előtt erre szokott rá, még imponált is nekem, hogy megtalálta az alpári és a gügyögő stílus közti őszinte átmenetet. 

– Ne haragudj, nem maradt semmi, még a főzelék is elfogyott –, nézett rám üresen. 

– Azt hittem, történt veletek valami –, mondtam óvatosan, vigyázva, nehogy számonkérésnek érezze. Leültem egy pohár kamillatea mellé, az asztalhoz.

– Nem nagyon fotóztunk. Van egy kép Ádikáról, a fával. Küldtem volna, de hát csak most jöttünk meg. 

– Hogyhogy most? Azt ne mondd, hogy ott aludtatok a kertben? Vagy a házban? – csattantam fel, elfeledkezve az óvatosságról. Bár, ki tudja? Ilyen lehetőséget is ajánlhat a napközi. Last minute szállás, családoknak, kedvezményes áron.

– Jól vagy, egyáltalán? – szólt vissza élesen Panni, és fáradtan leült elém. A narancsszínű szaftcsíkot eltakarta az asztal lapja. A gyerekeket kivitte magával Gergő, ketten maradtunk. 

– Álmodtam rólatok –, szaladt ki a számon. Panni szemét elfutotta a könny. Ez most már így lesz, gondoltam, kimaradt vagy hét év, újabban meg beesünk egymáshoz, elsírjuk magunkat, álmokról beszélgetünk. Mintha összerántott volna minket ez a december.

– Tényleg azt hittem, bajotok esett. Rendesen megijedtem. Megsérültetek, vagy túszul ejtettek titeket azon a kísértettanyán. Mit tudom én. 

– Másfél órája jöttünk haza –, tagolta Panni. 

– Vasárnap este van –, vágtam rá, mire magához kapta a telefonját, és felszisszent. – Gergő, vasárnap este van! – kiabálta be a szobába, megfeledkezve Fannikáról, aki talán már el is aludt. – Ez hogy lehet?

– Panni, mi volt a háznál? – próbálkoztam újra. – Itattak veletek valamit? Valami gyanúsat?  

– Dehogyis. Egy lélekkel sem találkoztunk. Kóddal mentünk be. Atyaisten, akkor több mint egy napig nem ettünk! 

Megfordult velem a tele mosogató, meg az egész konyha. – Hogy tudtatok egy teljes napot csak úgy ott tölteni? 

– Pontosan érkeztünk. Átsétáltunk a garázson –, nézett maga elé. – Egy papírra rajzolt nyíl vezetett a kertbe. A házba be se mentünk, zárva találtuk. Hátul: fedett terasz. Az asztalon keksz, kakaó, színezők, a padon pokróc. A kert végében állt a karácsonyfa, a ház mögött játszóvár, csúszda. Mi voltunk ott egyedül, senki más. Jó darabig mászókáztunk a gyerekekkel, aztán észrevettük, hogy Ádi nincs velünk. Gondoltam, biztos a karácsonyfához ment, és tényleg ott volt, de, hogy is mondjam… mintha kicserélték volna.

Értetlenül rábámultam. Panni szeme megint bepárásodott. 

– Tudod, az a fa egy kis dombon van. Ezért látjuk olyan jól a buszból. Ádika leült a fa mellé arra a dombra, és nézett előre. Mint valami kis buddha. Nézett ki a fejéből. Azt hittem, a drótkerítésen túl figyel valamit, de nem szólt vissza egyikőnknek sem. Eléálltam, meg se rezzent. Akkor csináltam róla ezt a képet. – Megkereste a telefonján. Ádika ül a fakó színű téli gyepen, a kis sapkájában, és mered előre. A fa alsó ágain az égők a közeli exponálás miatt inkább sárgák, mint kékek vagy pirosak.

– És most mi van vele? 

– Alig lehet a szavát venni. Szerintem nem emlékszik semmire. Most, hogy kérdezed, mi lehetett a hellyel annyira különös, talán ez. Elkezdtünk játszani, és egyszer csak átrendeződött a tér. Ezek szerint, vele együtt az idő is. A füves hátsókert hosszában megnyúlt, és a végében, a fánál, ott ült a fiam. Láttam, hogy ott, messze ül. Ott Messze Ül – ismételgette a három szót. Mintha nem is hozzám beszélne, hanem megint ott lenne, a kertben. Mintha szólongatná énekelve, finoman. Ott Messze Ül. Mint valami indián néven. – Odamentem hozzá, óvatosan megráztam, de semmi. Nem felelt. Volt benne valami dacos. Valami eltökélt. Fannika sírni kezdett. Felnyaláboltunk Ádit és eljöttünk.

Gergő hangtalanul leereszkedett közénk, az asztal mellé. Ádit a kádban hagyta.

– Törökülésben üldögélt –, tette hozzá. – Tudod, milyen volt? – pillantott hirtelen Pannira. – Mint akkor, a tizedikeseim. A gyerekeim. Ahogy ott ültek a folyosón. A földön. 

– De hogy tarthatott ez el egy napig? – vágott közbe Panni. – És nem jött oda senki. Azt sem vettük észre, hogy ránk sötétedett. Meg azt se, hogy közben megint felkelt a nap. Jó, ha nem fizettetik ki velünk a teljes ott töltött időt! Nem csoda, hogy mindjárt eldőlök az álmosságtól. A főzelék is elfogyott egy perc alatt, hiába nem szeretik a gyerekek. 

– Szóval, álmodtam rólatok, – kezdtem bele megint. – Gergő kísérte busszal Ádit az iskolába. Meg Fannit is. A hátukon táska, a kezükben uzsonna. Iskoláskorúak voltak mindketten. És te, Gergő, mentél velük reggel, a buszon. Hárman siettetek egy átlagos, pörgős reggelen, hogy ne késsetek el az első órátokról.

– Ennyi? – Ennyi, igen. 

Felvontuk a szemöldökünket, és mosolyogtunk. 

Ádi a kádban eszelős pancsolásba és szirénázásba kezdett.

Burns Katalin, író és zenész, 2001-ben szerzett magyar-angol szakos diplomát a Károli Gáspár Református Egyetemen. Eddigi kötetei: Szőttesek regénye (2009) és Esőcsinálás (2022). Novellái 2010 óta jelennek meg a Magyar Napló, az Élet és Irodalom, a Jelenkor, az Új Forrás, a Pannontükör stb. hasábjain és online felületein.

május 8, 2023 | Szerbhorváth György | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Az öngyilkosok temetőjében (falusi életkép-napló)

A nagy katolikus temetőtől odébb, a faluszélen lapul a közös temető, akár egy foghíjas száj. Mi az öngyilkosok temetőjének neveztük el, pedig mindenkit oda vittek, aki nem katolikus. Itt pihentek a pravoszlávok, az óhitű katolikusok, Jehova tanúi, evangélikusok, reformátusok német vezetéknévvel és magyar keresztnévvel. Meg egy-két muzulmán albán, jellemzően pékek, burekosok és cukrászok lehettek, akár ma is, ez az ő reszortjuk. Vagy tökmagárusok, gesztenyesütők, egyikük, aki a templom mellett tartotta a bódéját, nekem egy picivel mindenből többet dobott az újságpapírból tekert tölcsérbe, legalábbis úgy tűnt, grátisz mérte hozzá. Mert apám volt a zenetanára az általánosban. Mondjuk, magyarul alig tudott, legalábbis csak pár szót mondott, nem tudom, miképp végezte el a tanulmányait. Arany ember volt ő is, mindenki szerette őket. Kocsmába sose jártak, értelemszerűen. Azóta már imaház, minaret is van az utcánkban a jövevények révén, akik a koszovói háború után érkeztek. Hodzsájuk nagy gyógyító, sámán hírében áll, leszedi az átkot, elrendezi a szerelmi ügyeket, a megvásárolt menyasszonyok ügyeit menedzseli, és gyógyít – fél Európa rendszámtábláit látom a háza előtti autókon, különösen pénteken, meg nyáron, amikor a gaszt-arbajterek jönnek-mennek.

Nem messze a temetőtől felfedezem a mindig Horizontként emlegetett, rég bezárt kocsma cégérét, egy szerb tulaj neve áll rajta, meg a neve: 0-3. Betűkkel is: nula tri. Azaz nulla három. Mert három gyilkosság kapcsolódik ide, az Orosz nevezetű falusi pártfunkcionárius itt lőtte magát főbe. Valaki meg gázpalackot dobott be egy háromszög-szerelmi ügy miatt, de végül őt késelték meg – ha jól értem. A harmadik haláleset homályba vész. A számok talán azt jelzik, az élet nullra végzett, a halál viszont három gólt lőtt eddig.

D. az éjjeli járőrszolgálat után sörözget kora délután, kissé elvesztette az időérzékét is a szolgálatban. „Öt nap múlva ötven” – rikkant fel, miután kiderül, február 13-a van, mindjárt szülinapos, de aznap is menekültekre fog vadászni, jó tripnek tartja. Három hete határvadász, a magyar oldalon, a kerítéstől odébb, a „mélységben” kecergette egész éjszaka a migráncsokat. Panaszkodik a fiatal magyarokra, nem bírják a tempót, neki ez meg semmi, hobbi, szórakozás, mondja. Kétszer volt börtönben (az egyik közlekedési baleset), szerb sorkatonaként meg Koszovón harcolt. Évente felutazik Pestre a Hungaroringre, kurvákra bassza el a pénzét, ahogy stílusosan megjegyzi, mert Magyarba’ lehet kurvázni, falun azért nehezebb. Járok én Pesten kuplerájba? – kérdi, nem? – de miért nem? Aztán ő nem hazafiságból állt magyar határőrnek – „fáj a faszom mindenre” –, jól menő gazdasága volt – a tehenek meg a birkák megmaradtak, a rokonok gondozzák, amíg ő kipótolja a jövedelemkiesést, amúgy is ingázik. Ezt úgy magyarázza, hogy több lábon kell állni, és a nyugdíjra hajt. Addig azért még van pár évünk, mondom neki, miután megállapítjuk, napra négy hónappal vagyok idősebb tőle. „Láttalak múltkor is a tévében… Te ilyen poligeci vagy, nem?” – Nem éppen, szociológus vagyok. – „Na de te mindenkinek beszó’sz, baszogatsz. Engem nem bírsz, három sör után letekerek egyet” – viccelődik, mert régi haver, csak mindig újra kell kezdeni a konverzációt, mintha most ismerkedtünk volna meg, nem az általánosban. A politika nem érdekli, a menekültek se nagyon,  nem fél éjjel az erdőben se, mint a többiek, mit neki az börtön s Koszovó után. Mintha az elkóborló birkáit zavargatná, csak most ő a puli is. „Az a jó, hogy a lányok nagyon szépek” – vágja ki a döntő érvet, miért lett jéger. Mármint a menekült lányok? – kérdem. „Nem, hanem a rendőr meg a határőr csajok, azok nagyon jók. Mindnél jó vagyok” – mondja büszkén, de ezt alig hiszem.

Visszajön az asztalhoz, sántít. Nem tudom a nevét, ezeknek a kocsmában sosem tudom a nevét, pedig egy iskolába jártunk. Időközben nagyon megváltoztak, isszák a fél eurónyiba kerülő páleszt, mindegy is, hogy hívják őt is, mert beszélni már nem szokott, talán már nem is tud, magyarul sem. Nyelvnélkülivé vált. Most a lábfejét fájlalja, addig rugdosta a Füles nevezetűt. Ma már harmadszor dobták ki a létesítményből, de most verést is kapott, kihúzta a gyufát, mert egy poharat a falhoz vágott. Már a földön feküdt, amikor kinéztem az utcára. Füles még tud beszélni, mármint magyar mondatokat egészben, csak borzasztóan unalmas, mert ugyanazt hajtogatja. A másik kocsmából jöttem át emide, előle szöktem volt, fárasztó, ahogy ölelgetett a söntésnél. Itt most nagyon megkapta a magáét. Inkább innen is elmegyek, Füles épp a rendőröket hívja, bár kétlem, értelem- és életszerűen tudja őket riasztani, pláne szerbül.   

December elején költöztek be a törökök az utcánkba. Stílusosan, mert II. Rákóczi Ferencről van elnevezve. A szembeszomszéd házában kaptak helyet, nem is ház ez már, hanem falusi turizmusunk egyik ékköve. Ugyan Géza bá’ birodalmában nem sokat nyom a latban, és különösebben nem is tájházasiasította, és azt is kultúridegen módon – egy Gorenje-tűzhely ajtaját szerelte fel a gangvégi kemenceféleség ajtajának.

A törökök a kínaiaknak dolgoznak a vasútépítésen. Tiszta Amerika, hisz a kínaiak már ott is jeleskedtek a 19. században, terveik szerint az egész világot most behálóznák, Alaszkán át Pekinget is összekötnék New Yorkkal. Egyelőre nálunk gyakorlatoznak, a tempó azonban inkább balkáninak tűnik. Egyszer láttam őket, mind a hármat, a már lebontott Fekete hídnál, az egykori Lenin utca végén, bár annyira nem is egykori, az utcanévtábla még mindig a beomlott tetejű parasztház falán áll. Már rég le akartam feszíteni, mégis mindig elmaradt, elfelejtek csavarhúzót vagy valami alkalmas szerszámot vinni sétáimra. A három kínai éppen a magyar parasztot nézi, ahogy a hereszénának valót kaszálja. Engem is látnának, szóval így nem is merném lelopni Lenint, már ha lopás a lejárt utcanévtábla megmentése. Megkérdem tőlük, hogy „inglis?”, de csak valami olyasmit mutatnak, amit a siketnémák az alvásra használnak, a két összetett tenyeret a megbillentett fej mellett – talán azt kérdik, aludtam? Vasárnap délután van, nem aludtam, mondanám, de kultúrfölényben érzem magam, mintha jól tudnék angolul. Csak mosolygunk.

A törökök sem tudnak angolul, megkérdeztem őket, hát nem beszélgetni utaztak ide, hanem építeni, ha már a fél falu meg a rothadó nyugatot építi kint. Egy hét után már kitört a botrány, két fiatal török az utcavégi kávézóban sörözött, az emeleti részen mulattak, így a helyiek, akik aztán hazazavarták őket. Mert a mobiljukról engedték a saját zenéjüket, és egyikük elővett egy kést, majd rituálisan vagdosni kezdte magát, be voltak baszva, pedig még csak az első sörüket itták, nem bírják ezek az alkoholt. Legalábbis a helyi népnyelv szerint fenyegetőleg léptek fel, szó szót követett (gondolom, képletesen), aztán már az utcán rohantak. Azt ordították, hogy Türkej, türkej! 

Anyámmal a hálószoba ablakából kukucskáltunk ki, ez már nem előítéletesség, hanem tapasztalatból eredő óvatosság. A már rég nem józan falubéli vállalkozó vitte a prímet, hogy ezek azt ordították, hogy Türkej, ami az ő olvasatában nem egy ország vagy egy nyelv neve, hanem támadó fellépés, az Allah akbar szinonimája. Különben is, ismételte el a vendégház előtt harmincszor, ezek semmilyen nyelvet nem beszélnek, se szerbet, se magyart, akkor meg mi a faszt akarnak itt? Hát neki gyereke van, ezek meg itt késsel jönnek-mennek? Végül az utcánkbéli, tekintéllyel bíró vállalkozó elküldte őt, mert miután ezerszer megismételte mindezt, szerinte vagy hívja a rendőröket, vagy húzzon az utcánkból.

Csütörtök reggel, még mielőtt a postás hozná a Családi Kört, a szódás jön, Anagypali. Tudom, hogy hívják, persze, de onnan is tudhatnám, mert neveinek kezdőbetűit, a NP-t belekarcolták a szódásüvegeibe. Többnyire föl sem kelek addig, míg el nem megy, mert sokat beszél. Mindig elmondja, hogy Ausztrália a leggecibb ország a világon, azon belül főleg a bátyja, mert oda emigrált harminc éve. Az egy szar ország lehet, magyarázza, ha véletlenül mégis időben felkelek – már reggel hétkor itt csörömpöl, és hangos csattanással vágja be a kombiajtót. A bátyja a gyerekeinek mindig kér magyar rajzfilmeket, újságot, ilyesmit, magyarázza hangosan. Igaz, ez még az internet előtt volt, azóta legalább nem is beszélnek, csak üzennek, ki halt meg.

A gyerekorvosom se mai gyerek, de még biciklizik, vagy azt támasztva sétálgat. Ő is sokat tud beszélni. A bolt előtt az ukrajnai helyzetet elemzi. Lehet abban valami, amit a tévé mond, hogy az ukránok is hibásak. Vagy hogy ők a hibásak. Mert lőnek. De hát – mondom –, védekeznek, az oroszok lövik őket, agresszió van. Ááá, a Kossuth is azt mondja, hogy lőnek az ukránok. Otthagyom, ő már úgyse gyógyít engem, régen szerettem hozzá járni, amikor untam a tanítást, egy hasmenésre, egy napi kiírásra mindig jó voltam.

Orvos sincs elég, úgyhogy egy török orvost is felvettek, ő jelentkezett ide. Macedóniában végzett, Szkopjében. Úgyhogy szerbül nem tud, talán angolul se, de ez nem derül ki, mert mi se tudunk se szerbül, se angolul.

Drogdílerek falva lettünk egy hétig, Pestről is szóltak a haverok, a falu benne van a hírekben. Hirtelen lett szezonyja a razziáknak, egyiküket a rokonom jelentette fel, mert gyanús volt, hogy a szomszédjában nagy a forgalom. N. lekapcsolásának leginkább az apja, N. örül, reméli, megkapja a minimum három évet, addig is nyugton lehetnek otthon, kibírhatatlan a gyerek. N.-t, mármint az idősebbet, én is felfogadtam vagy kétszer fát hordani, ha nem adtam sört neki, mintha lassítósztrájkba kezdett volna. A fia viszont, amikor náluk jártam a zsákutca sarkán lévő házukban, azt mondta, ő nem jön dolgozni, más dolga van. Házuk egy viskó, veretfalú, régen se víz, se áram nem volt biztosan. Ide jártam szólni gyerekkoromban András bácsinak, a kocsisnak, ha fuvar kellett. A pénzt pálinkára költötte meg a lovakra. Felesége öreg anyámékhoz járt át vízért, hálából németlepényt hozott (lángost), amit senki se mert megenni. Kati néni hetente többször csalánlevest főzött, erre tellett, illetve nem tellett nekik semmire, András bácsi rögvest elitta. Ránézésre mindig ugyanolyan öregek voltak, sose derült ki, nem is emlékszem, mikor haltak meg, lehettem már vagy húsz is, valamikor a háború tájékán. Akkortájt akadt olyan öregasszony is, aki az éhezés elől inkább felakasztotta magát. 

A szomszéd azt mondja, ez a drágulás egy nagy humbug. Az apja tartja az egyik kocsmát, vagyis ez a nagybetűs, egyedüli kocsma a faluban. A ventilátor a szomszéd telekre néz, ahol disznókat tartanak, nyáron bekeveri a szarszagot is, és ha nem szól hangosan a Muzsika tévé adása, vagy valamelyik turbófolkos szerb csatorna, a malacok röfögését is halljuk. A szomszéd földeket bérel, azt mondja, sose keresett még ilyen jól, Covid meg háború ide vagy oda. Mert a kukorica kijön neki 12-be (dinárba, de hogy mennyi, azt nem tudom, talán kilója), 24-ért adták el korábban, és azon már megvolt a haszon, most meg 48-ért adja el. Mi ebben a logika, kérdi? Csak úgy fölnyomták az árát, hátha másnak ez jó, neki nagyon jó, ő nem panaszkodik, mint mindenki.

A kínaiak letúrták a vasúti töltést, építik a szupervasutat Belgrádtól Pestig. Így találtak rá a szarmata település nyomaira, jó nagy település lehetett, legalábbis a korhoz mérten. A vezető régésszel gyors megbarátkoztam, kiderült, együtt dolgozott nagybátyámmal, aki archeológus, restaurátor volt. Jóska bácsi, a pálinkás? – kérdi (szerbül), hát igen, mondom, megitta ő is a magáét, tudományosan napi három decit. Mondjuk, bírta, nyolcvanpárévesen a konyhaasztalnál egyszerűen lefordult. Mi most meg nagyon büszkék vagyunk, megtaláltuk az őseinket, vagy ha nem is az őseink, tudták, hová kell jönni, ide. Épp a vasútállomás mellé építkeztek, meg a folyócska mellé, ami akkor nyilván nem ott volt, de erek, források még ma is vannak. Ezt Maxi, egykori padtársam újságolja el a bolt előtt, „mi van, még veszed a Magyar Szót? Hát, kell papír a begyújtásánál, már rég nem vesszük naponta az egyedüli vajdasági magyar napilapot. Maxi elmeséli, hogy amikor a mai ásatás közelében jó rég a silókat építették, akkor ráakadtak egy régi sírra is, még szövet is volt a csontvázon, de nem szóltak senkinek, mert akkor le kellett volna állítani az építkezést, a siló meg mégiscsak siló, meló, biznisz. Van egy kis földje arrafelé, némi bokros, tucatnyi fa, ott még jön fel a víz a forrásból, „de az is döglődik már”. Amúgy hat osztályt végzett, pedig többre vihette volna a fejével meg a dumájával. Pár éve kiment Angliába dolgozni, bírta is vagy fél évig: „hülyék ezek az angolok”, és kiábrándult a rock and roll-ból is. Pedig úgy tervezte, a falucska pubjában fog majd esténként a helyiekkel Guinness-t inni. Angolul akkor se tudott egy kukkot se. Figyelmeztettem is, hogy Anglia, az nem a mi falunk, hogy majd te a söntésnél bárkivel eldünnyögsz.  

A többieket, miközben még a szomszéd menekültellenességét próbálom moderálni, az egész menekültügy nem nagyon érdekli, jó, persze, azért a National Geographic-ra alszanak el, de a II. világháborús cuccokat szeretik inkább, Hitler, sztálingrádi csata, normandiai partraszállás. Inkább az a kérdés, a menekültek minek jönnek ide? (Egyébként épp ide nem jönnek.) A vendégmunkások meg a kínaiak miért nem tudnak magyarul vagy szerbül? Miért, ti tudtok angolul? Nem, de ők se, úgyhogy mindegy. A kínai pedig nem is vendégmunkás, a kínai, az más kategória, ahogy a kínai boltos is elfér a főutcán (az egyik elment, talán tönkrement), mert nála minden szar kapható.

Horváth mama mindig megkérdezte: ki a halott? A nevet-neveket hallva hümmögött, jött a szokásos „csak háború ne legyen”, mert épp a hírek mentek a rádióban. Mostanság már csak évi hatvan halott van, tíz-húsz évvel ezelőtt még évi százon felül is megszaladt. Fogynak az élők, mert elvándorolnak vagy meg se születnek, így aztán a halottak is. Annak idején kiszámoltam, falunk világrekorder az átlagosan évi három öngyilkossal, bár statisztikát ilyen nagyságra nemigen számolgatunk. Az öngyilkosok temetőjébe, azaz a közösbe se visznek már ki senkit ötven-hatvan éve, benőtte a burgying, de mostanság kitisztították, igaz, síremlék is alig maradt. A paptól átvette a temetőt az önkormányzat, nyitottak egy új parcellát. Marad bőven nekünk is hely, nyugtatgatom a többieket, akik rettegnek a betelepülő menekültektől, akikből, mondom, egy sincs. Aki jött, az koszovói egyiptomi – ez egy muzulmán, albán vagy milyen nyelvű etnikai csoport –, azaz eleve szerb állampolgár. Ettől nekik ugyanolyan muzulmán menekült, akárha afgán, pakisztáni, arab vagy szíriai keresztény lenne. 

De ez nem számít. A szomszéd rendel egy kört, magának valami málnaszörpöt. Száraz január van.

április 12, 2023 | Sztaskó Richard | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Ahogyan lennie kell

Idővel aztán az ember lelke dohossá lesz, majd megfeketül. Ez az élet rendje, nincs is ezen mit csodálkozni. A nap is ugyanúgy fölkel, aztán lenyugszik; a föltámadó szelek pedig lecsillapodnak. Ha hiszel még a mesékben, előbb-utóbb…

De Sarkadi már nem tudta befejezni a megkezdett gondolatot. Egy hirtelen mozdulattal – az utolsó másodpercben, 0:01-nél – „föltépte” a mikrohullámú sütő ajtaját, hogy ne kezdjen sípolni, s ahogy próbálta kiemelni a forró vízzel teli bögrét (feleségének szándékozott kávét készíteni még ébredése előtt), ujjai megcsúsztak a nyirkos peremen, s a bögre csattanva hullott vissza a konyhapultra, Sarkadi csuklójára és felkarjára fröccsentve a forró vizet.

Az éles fájdalomtól Sarkadinak ereje sem maradt káromkodni, csupán fogait összeszorítva sziszegett, ügyelve arra, ne ébressze föl V.-t.

„Ez még holnap is fájni fog.”

Minden bizonnyal, s ami a legrosszabb, nem „állhat le” sajnáltatni magát (ebben a kiszolgáltatott helyzetben kinek is tehetné?), íratlan kötelessége elkészíteni a kávét, de most – szerencsétlenkedő mozdulatai miatt – kénytelen föltakarítani a kiömlött vizet, aztán töltheti újra a bögrét (hála Istennek, repedés nélkül megúszta ezt a kalandot), majd mikrózás és az instant por alapú kávékészítés további lépései. Amíg itt sziszeg és sóhajtozik, értékes percek telnek el a napból, és ha jót akar a későbbiekben, egy szót se szól a feleségének az iménti „balesetről”, hiszen nyafogása továbbra is táptalajul szolgálna V. szent meggyőződésének, miszerint Sarkadiból hiányzik mindaz, ami férfivá tehetné.

Múlt héten is éppen ez került szóba, amikor a cirkóberendezés miatt összekaptak. A készülék időnként megmakacsolja magát, elkezd alvilági hangokat idézve hörögni-sípolni, leesik a nyomás, a radiátorok hidegek maradnak, a meleg víznek nyoma vész. Egy szelep segítségével azonban könnyedén orvosolható a helyzet, ezt Sarkadi korábban már kitapasztalta, de ezúttal nem bizonyult elegendőnek a nyomáskiegyenlítés. Hiába tekergette a cirkó alján a szelepet, a meghibásodást jelző piros háromszög a készülék előlapján továbbra is ütemesen villogott. V. azt javasolta, hívjanak szerelőt, amihez Sarkadinak egyáltalában nem fűlött a foga; már a gondolattól is remegni kezdett a gyomra, hogy akkor neki telefonon kell beszélnie K…. úrral, aki, bár érti a dolgát és tisztességesen dolgozik (barátságos ár, akkurátus szerviz), jellemét tekintve közönséges bunkó. Mogorva és lenéző alak, egy perc vele bárminemű légtérben, fölér a kínok kínjával.

A baj megtörtént: Sarkadi ismételten tanúbizonyságot tett gyávaságáról, „hisztizik” a telefonálás miatt (ugyan mi az a félpercnyi beszélgetés, míg időpontot egyeztetnek?). Borzasztó kellemetlen, ahogyan szabadkozik, ez az egész „nem fekszik”, s ha van mód, akkor igenis szétkapja az egész cirkót, vele nem fog kibaszni, eddig is megoldotta, mi az neki. De V. hajthatatlannak bizonyult, s egy óvatlan (valóban az lett volna?) pillanatban azt találta mondani férjének: – Mit szarakszol? Hívd fel, most legyél tökös!

Sarkadi fintorogva, szinte csípőből „köpte” felesége felé a választ: – A golyóimat már régen letépted.

– Soha nem is voltak – tette ki kacagva a pontot V. vitájuk végére.

Míg a kapcsolásra várt, a búgó hangot hallgatva Sarkadinak eszébe jutott, pár nappal ezelőtt az ebédlőasztal lába esett ki a helyéről, kilazultak a tartócsavarok, s bumm!, mint aki megunta rászabott feladatát, kidőlt, ahogy vacsora alatt Sarkadi helyezkedése nyomán hozzáért. V.-nek kellett segíteni visszacsavarozni, ő tartotta.

„Egyedül még ezt se tudtam, béna vagyok.”

Sarkadi végül nem a „jól bejáratott” K…. urat hívta fel, hanem a felesége által az interneten föllelt gázost, aki két nappal később ki is jött és elvégezte, amit kellett. Illetve még mást is. A szerelő egyszer csak kikéredzkedett a mosdóba nagydologra. Pár perc elteltével a lehető legtermészetesebb módon tárta résnyire az ajtót és szólt ki V.-nek: „Ne haragudjon, de nincs papír. Kérhetnék? Szükségem lenne rá.” Az igazsághoz tartozik: délelőtt elfogyott a készlet, és V.-nek még nem sikerült visszapótolnia a gázos érkezése előtt, így a konyhai papír-törlőkendőről letépett néhány lapot tudta csak a szerelő rendelkezésére bocsátani, aki ezt illedelmesen megköszönte, később pedig arról sem feledkezett meg, hogy a légfrissítő bogyósgyümölcs illatát kellő alapossággal oszlassa szét a vécében.

– A kiszállási díjat igazán elengedhette volna – tette hozzá Sarkadi, aki a kérdéses időben nem tartózkodott otthon, éppen a századforduló irodalmáról beszélt tizenegyedikeseinek.

De felesége savanyú ábrázattal folytatta tovább: a szerelő „nyomot hagyott” maga után, a haloványbarna szarcsíkot V.-nek kellett lekaparnia a kefével, ráadásul a vécécsészének azon részéről, ahová nem gondolná az ember, hogy efféle szennyeződés kerülhet. Jóval a gázos távozását követően vette észre a rejtőzködő fekáliafoltot, makacsmód alig akart lejönni a fajanszról, V.-nek erélyesebben kellett föllépnie. Elmondása szerint kétszer húzta meg az öblítőláncot, mire hatásos eredményt ért el.

– Legközelebb – tette hozzá V. – majd K…. urat hívjuk (azaz Sarkadi hívja majd száját húzva és idegesen remegő gyomrát hasztalan nyugtatva), ő legalább tudja, mit illik és mit nem.

– Így is mondhatjuk – nyugtázta felesége döntését Sarkadi fakó-rezignált arccal. Persze fölmerült benne a kérdés, amit aztán nem osztott meg V.-vel: vajon a gázos „alkotás közben” belelapozott-e a vécé kis polcán található könyvek egyikébe vagy csak meredten bámult maga elé? Mit szólt a Pszichoanalízis azon fejezetéhez, ahol Freud arról elmélkedik, hogy a reggelente fölidézett álom az elfojtott vágyak leplezett teljesülése; vagy jobban izgatta képzeletét a Sajkódi esték tantárgyak összevonásának hasznosságát elemző tanulmánya; vagy megelégedett valami könnyedebb olvasmánnyal, ezért a folyékony szappan utántöltőjének csomagolásán található föliratot nézegette, miszerint a készítmény természetes antibakteriális összetevővel higiénikus tisztaságot biztosít? Meglehet, mégiscsak meredten bámulhatott maga elé abban a néhány percben.

A lényeg tehát: ha jót akar és fontos a békesség, nem panaszkodhat a csuklóján érzett egyre erősebb fájdalomról. Túlságosan is rosszul jönne ki belőle. Pár nap és az égető pirosság is elmúlik. Igazán kibírható összeszorított fogakkal. Nem nagy ügy. Elég csak végiggondolni: hiányzik-e bárminemű epés megjegyzés V. részéről a nem létező férfiasságát tekintve? Ugye, hogy nem. Ha ehhez tartja magát Sarkadi, megúszhatja.

„Csak óvatosan a forró bögrével.”

Nincs más dolga, mint elterelni a gondolatait. Egy kívülálló ezt persze joggal tekinthetné menekvésnek vagy (rosszabb esetben) meghunyászkodásnak, de egyikről sincsen szó. Össze kell szednie magát, és nem gondolni arra, miképp dörzsöli majd leégett csuklóját és felkarját a háromnegyedrészt pamutból készült ing, illetve a műszálas pulóvere majd bent az iskolában tanítás alatt. Szerencsére ma nem kell „belerokkannia” a munkába, amolyan humbug napja lesz (V.-től kölcsönözve a nem éppen pozitív előjelű kifejezést): javarészt dolgozatokat írat, témazárókat, illetve műelemző esszéket. A lépés ismételten úgy jött ki, hogy a legtöbb tanított osztálya – évfolyamtól függetlenül – most ért egy-egy nagyobb téma végére, így indokolttá vált a számonkérés, és hát arról sem feledkezhetünk meg, egészítette ki csapongó gondolatait Sarkadi, hogy a T. Vezetőség elvárja az előirányzásnak megfelelő jegymennyiséget havi szinten, és ha ennek a tervgazdálkodásnak a pedagógus nem tud megfelelni, biztosan számíthat – mint engedetlen, rossz kutya – az orrára koppintásra. Számtalan értekezleten kellett Sarkadinak is nyilvános önkritikát gyakorolnia, amiért nem produkált megfelelő mennyiségű osztályzatot, holott tisztában van az Intézmény pedagógiai programjában lefektetettekkel, így érthetetlen, miért nem képes az elvártak szellemében – ami, valljuk be, nem eget rengető lehetetlenség – teljesíteni.

„Még tanárnak sem vagyok jó.”

A bögrét ezúttal sikerült óvatosan kiemelnie a mikróból, Sarkadi igyekezett a két csapott kanálnyi kávéport úgy elkeverni, hogy a kanál minél kevesebbszer koppanjon a bögrebelsőnek. A finom mozdulatokból fakadó, túlzott óvatosság persze meghozta a szokásos eredményt: nem egészen oldódott föl az instant por, s itt-ott kisebb csomókba összeállva állapodott meg a kávé felszínén. A kétujjnyi folyadékot – annak rendje és módja szerint, azaz V. ízlésének megfelelően – négyujjnyi hideg tejjel öntötte föl, a pár cseppnyi, szokásos édesítőszert Sarkadi kihagyta; felesége nemrégiben jelezte, ezentúl „tisztán issza” a reggeli tejeskávéját. Az újabb alapos kavargatás sem oldotta föl a renitens por-göböket, így azok továbbra is csomókba rendeződve örvénylettek Sarkadi mozdulatainak köszönhetően a bögre közepén.

„Ha a gázos nem volt szívbajos, te miért lennél az?”

Ha képes valaki egy vadidegen helyen, kötelességéről néhány pillanatra megfeledkezve, szorongás nélkül szarni, annak kevés dolog lehet akadály az életében. Kiváltképp, ha látja, még papír sincs a reteráton, s úgy lát neki a precíziós műveletsornak. Micsoda lélekjelenlét, már-már irigylésre méltó ez a megilletődést sem ismerő hozzáállás. Hol van itt a Sarkadira jellemző örökös teszetoszaság? Hol van itt a mindent megmételyező bizonytalanság? A soha véget nem érő aggodalom és annak örökös árnya, a kishitűség? Semmi teketória, semmi kifogást kereső, ostoba nyafogás, vagy gyáva meghunyászkodás. Aki teszi a dolgát, amikor tennie kell, az – úgy tűnik – megigazul, s nem fullad bele az önsajnálat szánalmas tengerébe.

„Erről van szó. Pontosan erről.”

Ami pedig a mai napot illeti, a számonkérések során végre nem neki kell bizonyítania, hanem azoknak, akik a sors szeszélyéből fakadóan tanítványaivá lettek. Persze mindennek ára van. Ma a kényelem és a semmittevés játszik főszerepet egymást becézgetve, de holnap ilyenkor, a négyosztálynyi témazáró és esszédolgozat könyörtelen papírstócként tornyosul majd előtte. A javítással – szerencsére, és ezt le is kopoghatja – most nem kell sietnie; péntektől megkezdődik a kéthetes téli szünet, azalatt lesz ideje. Bár ahogy lenni szokott, valószínűleg most is az utolsó pillanatra hagyja majd a munkát, hiába az elhatározás: minél előbb (a szünet első pár napjában), még az ünnepek előtt letudni a kötelezettségeket, hogy aztán nagyobb teret kaphassanak evilági szenvedélyei, mint például az olvasás. Talán sikerül hosszú idő után befejeznie az Emberi színjáték második kötetét, s „neki eshet” a következő (bőségesen ezeroldalnyi) Balzac-könyvnek.

A konyhai óra tanulsága alapján V. negyven perc múlva ébred. Ez idő alatt kényelmesen elmosogatható az esti vacsora fölhalmozódott csetreszei, a mindenféle lelkiismeret nélkül más vécéjét összerondító szerelőnek köszönhetően pedig továbbra is van meleg víz és a nyomás – ahogyan lennie kell – 1 és 2 bar között mocorog (a harmónia és a békesség érzetét keltve) a cirkó aprócska órája szerint.

április 10, 2023 | Balázs Attila | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Az őstehén és a vonat

A déli végek regényes irodalomtörténetének lírai vonulatából

Kezdetben volt a menetrend nélküli káosz, aminek Ginnungagap a neve a skandináv mitológiában. Amikor aztán egyszer a Muspelheimből érkező Hőség találkozott Zúzmarával Niflheimből, örömükben összeölelkeztek, s ebből a frigyből Ginnungagapban megszületett az ősóriás, Ymir, meg az őstehén, Audhumbla – rege idő rég volt, hej, regő rejtem! Amikor Ymir élt – akit eleinte Audhumbla szoptatott, s aki magyarul Imre – nem volt még homok, se tenger. Se hideg habok, se konzervben babok. Se reggae zene, csak a rege. Föld nem terült alant, se felent az ég, így még nem is lehetett kék – hej, rege idő rég volt, hej, regő rejtem. Hej, a többit ejtem. Szóval, három őserő hatott a zűrben: a hideg, a meleg és a teremtő bölcsesség. Ginnungapaptól északra eredt a hideg forrása, a Hvergelmir, ami mindent fagyossá tett maga körül, délre pedig eredt a meleg forrása, Urd. Kinek Észak, kinek Dél, ugyanakkor egészen más dolog a Kurd, mert ez meg Viking. Lényeg, hogy Ginnungagap alatt eredt a teremtő bölcsesség forrása, amely olyan mély, hogy még a Nagy Odin elméje sem tudta felfogni. Ezt a forrást nevezték el később Mimir kútjának. Ott csírázott ki, majd szökkent szárba a mag, amelyiket Mimir fájának is neveznek hangosan, vagy csak bólintanak rá hallgatag.

Lényeg kettő, visszatérve, hogy Audhumbla tőgyéből, amelyet az óriás is szopott, négy tejfolyó forrása fakadt, miközben az őstehén sós jégtömböket nyalogatott. Tette ezt oly kitűnő szobrászérzékkel, hogy ezzel a szokatlan módszerrel embert faragott, akár a német mitológiában is: Mein Gott! Annak a férfinak neve vikingeknél vala Buri, aki magas volt, erős és pimaszul jóképű. A történet folytatása több forrásból is sejthető, ám itt bennünket legjobban az őstehén érdekel, csak hogy a lényét és jelenségét felfogjuk, megfelelő környezetbe kellett helyezni.

– Ugye, ni! MÚÚÚÚÚ (LIK)!

Mert Csuka Zoltán így írta versét ŐSTEHÉN címmel (kevésbé kínrímesen és rémesen, de nyilván erről a mitikus tőről fakadóan):

Őstehén a föld

békés, jámbor, járása lomha,

színes városok tarjagoznak a bőrén

énekek piros pántlikái lobognak

s a minden életének örök körforgása

himnuszoz le róla

kik rajta élünk, magunkra vagyunk büszkék,

s repdeső örömmel szívjuk az örök emlőt.

dicsérjük magunkat

és vértől csepegő emberségünk

Torokköszörülés, léptek zaja, lépcsőnyikorgás, majd énekli tovább Zoltán a maga csillagvizsgálójából:

Szelíd az őstehén

planéták körben táncolnak körülötte

ő pontosan járja az örök legelőket

és mi

forró, boldog testünket gondtalanul adjuk

egymásnak és csip-csup céljainknak

utánunk jövőknek hadd fakadjon

belőlünk is új, éltető tej…

Másutt a költő elkalandozik, akárcsak azt AZ ALFA IDEJÉBEN teszi, majd a gondolatait sorszámmal látja el, hogy maga se keverje össze őket, még legrosszabb pillanataiban sem:

  1. A napok és az élet morzsái maradnak nekünk, idők fáradhatatlan jelzőharangjainak biblikus kakasoknak, kiknek harmadszori szólására a föld melléből felbugyborékol a sírás
  1. de minden mindig marad a régiben, csak a börtönök fiadzanak meg a föld alatt, amíg körülöttünk családirtások, abortációk, hazafias frankhamisítás és tömeggyilkosságok klasszikus koszorúja fonódik
  1. fontos annak az eldöntése is, hogy vajon a majomtól származik-e az ember, ami kimutathatóan irreális, hisz a majom nem irt családot, hazafiasan frankot sem hamisít, nem abortál, és tudatosan tömeggyilkosságokat sem rendez, hogy egyebekről ne is beszéljünk.

Egyébként talán a legérzékletesebb az, amit egy másik opusában írt le (pár számot itt ebben az összeillesztésben átugrunk): 

6. Felénk integetnek a hazátlan sínek, távolságokkal nézünk farkasszemet, de csak fekete ködök dobbannak elébünk.

A költő Csuka Zoltán, aki Zichyfalván született egykor (mai Plandište), írói pályafutását Pécsett kezdte. Ott jelentek meg első kötetei, hogy 1921-ben Újvidékre érkezzen a hírhedt Fekete vonattal. (Fején magas cilinderrel, kezében egy pepita kofferrel.) Tettének mozgatórugóit túl hosszantartó lenne itt aprólékosan megvizsgálni, fontos az, hogy róka fogta csuka, csuka fogta róka lett a dologból. Vajdaságunkkal nem engedték el egymás grabancát tizenkét évig. Irodalomszervezőként igazából itt tűnt fel Csuka, miközben olyan embernek bizonyult, aki nehezen hagyja ott a megkezdett munkát, az irodalmi facsemeték ültetését. Lapalapításai közül való az Út, Képes Vasárnap, Vajdasági Írás, A Mi Irodalmunk, a Láthatár, nem utolsósorban a legfontosabb, a többszörös említést érdemelt Kalangya.

Bori Imre doktor úr úgy ír róla a jug. magy. irodalom történetében érezhető szimpátiával, hogy Cs. Z. költészete az expresszionizmus csillagképében született, s ennek irányát követte egész szerteágazó, dúsan virágzó, gazdagon gyümölcsöző itteni tartózkodása során. 

– Csuka még azokkal a fiatalokkal indult – állapította meg felemelt mutatóujjal és összevont szemöldökkel anno hű kritikusa, Arató Endre – akik hinni, harcolni és hitükért áldozatokat hozni is tudtak. 

– És valóban – kapcsolódik hozzá tüstént Bori –, költőnk lírája a lehető legszorosabban kötődött a forradalmas ifjonti hithez. Természetesen nem függetlenül azoktól a társadalmi mozgásoktól sem, amelyek a húszas években a Vajdaság életét jellemezték. Mindvégig politikus költő volt, aki a munkásmozgalommal érintkezve érzésbeli síkokon fejezte ki a forradalmas életszemléletet, ezért is a művei gyakran plakátszerűek.

– Bizony, így igaz! – helyesel Csuka Zoltán lelkesen –, mert ilyenkor felharsan belőlünk Európa, Afrika, Ázsia és Ausztrália minden elnyomottjának vihardala.

Ezt bővebben kibontva a KESERŰSÉGEK ÉS MEGALÁZÁSOK KOHÓJÁBAN ÉGÜNK c. versében olvashatjuk, miközben felvetődik bennünk, hogy vajon hol sikkadhatott el Amerika. Ha mással nem is, de az összes megnyomorított feketéjével és indiánjával együtt, mindenesetre valahogy kieshetett a cekkerből ama költői lángolásban.

Item. Csuka Zoltán délvidéki életét és művét vizsgálva semmiképp sem szabad kihagyni a falusi ház meg a végtelen sok tejet adó tehén motívumát, zichyfalvai Audhumbláét.  Mai Plandište különben kevéske magyarjával már nem az a hely, ahová rég Csukáék szerettek eljárni, sokáig tartózkodni, bár magyar emberünk nem érezte magát kínosan soha szerb emberek társaságában. Szinte ragadt rá a hagyományuk, a nyelvük, a táncuk; alkalomadtán beállt közéjük kólózni, s jól bírta a szilvapálinkát, így lett aztán hosszú, erős híddá a két kultúra és a két irodalom között.

Első jelentős vajdasági verseit Csuka egy ottani, búzakévékből összerakott szalmakazal tetején írta lobogó hajjal, hogy ugyanott kövesse el első, még nem túl jó fordításait is. – Persze, ezek idővel egyre jobbak lettek.

Történt aztán egyszer – okvetlenül el kell mesélni – hogy egyik nyáron estefelé, amikor a csorda tért vissza a legelőről, egy hófehér borjú megállt a kapujuk előtt, s nem akart onnan továbbmenni. Csuka Zoltán tapssal, kurjantásokkal, dobbantásokkal és apróbb göröngyök dobálásával próbálta tovaugrasztani, ám a barmocskája nem tágított. A ház lakóinak döbbenetére a borjú ott volt másnap reggel is. Lehet, félreértette a tapsot. Szép hosszú szempillái voltak, két igéző kék szeme, és olyan esdeklően nézett rájuk, hogy ember legyen a talpán, aki azt semmibe veszi. Hiába kérdezősködtek mindannyian a környéken, a kékszemű fehér borjúnak nem akadt gazdája, mindenki csak a vállát vonogatta, így végül úgy döntöttek, befogadják.

Az udvar hátsó részét el lehetett keríteni, volt is ott régről egy istálló, azt csak picit rendbe kellett hozni, így lakosztálya is lett a kis marhájának, akit egy ideig még cumisüvegből kellett szoptatni. Ám nem sokáig tartott a cumizás, mert eléggé gyorsan megtanult legelni, megette az eléje vetett szénát is, aztán így éltek boldogan tovább.

Utóbb szép nagy tehén lett a borjúból, s Csuka elkeresztelte Audhumblának. Azért is, mert Audhumbla rengeteg tejet adott. Annyit, hogy ha azzal az egész környéket nem is, de a közvetlen szomszédságot bőven el lehetett látni. Kiapadhatatlan tejes kútnak tűnt, aztán egyszer mégis apadozni kezdett. Látszott rajta, hogy nagyon szenved, valamije fáj neki, ám nem tudta vagy nem akarta megmondani. Költő gazdája szerint leginkább a szíve sajoghatott, mert valahányszor távoli vonatfüttyöt hallott, arrafelé nézett, s a fülét hegyezte, miközben – már amennyire ezt egy tehénen látni lehet – elöntötte a szomorúság. Valamiféle hihetetlen nosztalgikus bánat emésztette, amely utóbb kihatott a fizikai állapotára úgyszint. Hiába hívtak állatorvost, csodafüvészt, bárkit; varázslót, kuruzslót, Audhumbla utóbb olyasféleképp nézett ki, mint azok a zörgő csontú tehenek az indiai aszályban. Ekkor Csuka nagy nehezen úgy döntött, áthívja a szomszéd Imrét, aki ugyan disznóböllér, de le tud tán döfni egy tehenet.

Másnap korán a leghosszabb késével átjött Imre, jól meghúzta a pálinkát, majd hátrasietett az istállóba. Hogy utána mi lett, azt tőle magától tudhatták meg Csukáék, amikor dadogó rémületéből Imre magához tért. Meséje úgy hatott, mint olyan emberé, akit súlyos elmezavar támadott meg sorsdöntő pillanatban. Vallomása szerint az esemény rövid idő alatt, ám annál szokatlanabbul zajlott. Nem sokat teketóriázott, mondta, rögtön odalépett az állathoz, azzal a belemártotta a kést ott, ahol a szívét sejtette. Ettől Audhumbla menten összerogyott, de nem pusztult el rögtön. Bánatosan nézett a hóhérjára, majd annyit mondott lágy asszonyi hangon, hogy nem haragszik rá, mert kimentette egy totál elviselhetetlenné vált állapotból.

Ezzel még az a hajmeresztő dolog párosult, hogy bizony a tehén sebéből nem vér folyt, hanem hófehér tej. – Utóbbit Csukáék is láthatták, és teljesen sosem tudtak napirendre térni e rémség fölött. Csuka Zoltánt ez annyira megrendítette, hogy nem is tudta megírni soha. Különben is akkor már kezdett egyre többet fordítani, egyre több idejét és figyelmét kötötte le a fordítás, amely később, a második világháború után csúcsosodott ki a Híd a Drinán (Na Drini ćuprija) c. regény átültetésével. 

– Senki sem tudja – írta-hitte-vallotta Ivo Andrić – mit jelent két világ peremén születni és élni. Egyiket is, másikat is megismerni és megérteni, nélküle annak, hogy valamit is tehetnénk azért, hogy ez a két világ megmagyarázza egymást, és közeledjék egymáshoz. 

Ennek a sziszifuszi, a fordító igyekezetének ellentmondó írói feladatnak ki sem láthatta jobban a lényegét, mint éppen ő, aki bosnyák katolikusnak született jól kitapintható horvát családi ágon, ellenben korai műveinek némelyikét leszámítva mindvégig szerbül írt, miközben valóban hitt a hite szerinti legjobb megoldásban: Jugoszláviában és a jugoszlávságban.

Tudott dolog, sokak szerint – közöttük e sorok körmölője szerint is – legjobb regényéért, a Híd a Drinánért Andrić Nobel-díjban részesült. Érzékletes és emlékezetes megfogalmazásában azon a helyen, ahol a Drina víztömegének egész súlyával zölden és habzón a fekete és meredek hegyek látszólag zárt öbléből előbukkan, ott áll a tizenegy széles íven nyugvó, gondosan faragott kövekből épült nagy híd. S mint alapzatból, ebből a hídból nyílik legyezőszerűen az egész hullámos völgy, a völgyben pedig Visegrád, a kaszaba, vagyis kisváros; a dombok hátán lapuló falucskák, szántóföldek, legelők és szilvások árkokkal, sövényekkel barázdálva és erdőcskékkel, ritkás fenyvesekkel telehintve. Ha innen, a látóhatár aljáról nézzük a vidéket, úgy tetszik, mintha a fehér híd széles ívei alól nemcsak a zöld Drina folyna és áradna szét, hanem ez az egész verőfényes és szelíd térség, mindazzal, ami rajta van, s a fölébe boruló déli égbolttal együtt. 

Milyen idilli kép, aztán mégsem az. Könyvében maga az író rombolja szét, festi vérvörösre a folyó vizét a történelem arra kínálkozó pillanatait boncolgatva, kifejezett hangsúllyal a török időkön. Illetve a törökök eltűnésén a tájról, ahol csak az eltörökösödött szlávok maradnak sajátos hátvédként a mecsetjeikkel, türbéikkel és turbánjaikkal, hogy az később újbóli feszültségeket, vérontásokat generáljon, jelezve egy újabb förtelmes erupció lehetőségét. – Ivo Andrić jómaga az ezerkilencszázhetvenes évek derekán halt meg Belgrádban, hogy már hetvenhatban ugyanott megalapítsák a róla elnevezett díjat, amelyet onnantól kezdve minden áldott esztendőben rendre kiosztottak a szóban forgó év legkimagaslóbb prózaírói teljesítményért, kivéve kettőezer tízet, amikor is az akciót lefújták. 

Jóval előtte az író Boszniában álló mellszobrát lefosták. Nem a galambok. Csuka Zoltán szerencsére nem érte meg e kiábrándító pillanatot. 1984. március 23-án, jól belegázolván már a korba, a magyarországi Érden – miután lelki szemeivel megpillantotta Ivo Andrićot, aki hálás arckifejezéssel ugyan, mégis fügét mutatott neki – visszaadta nemes lelkét mennybéli teremtőjének.