MEGOSZTOM

Lidércország

A lidérc akkora volt, mint egy kertitörpe, és lágy, meleg fényt árasztott magából. Panni nagyon örült, amikor meglátta a szobájában, mert sokat olvasott már a lidércekről, és alig várta, hogy lásson egyet. Nem csak a lidércekről, hanem minden másról is nagyon sokat olvasott. Régebb az iskolába is magával vitte a könyvet, amit épp olvasott, de már leszokott róla, mert a többiek mindig kinevették érte. Eleinte nem értette, miért, mert ő senkit nem nevetett ki, de aztán arra gondolt, hogy talán azért, mert olvasni nem menő, és ezután csak otthon olvasott, amikor senki se látta.

A nyugalom csak rövid ideig tartott, mert az osztálytársak hamarosan találtak valami mást, amiért kinevessék. Panni szeplős és szemüveges volt. De az osztályban nem volt menő szeplősnek és szemüvegesnek lenni. A többiek mindig összesúgtak a háta mögött, de még elég hangosan, hogy meghallja őket. A többi lány mind nagyon csinos volt, sminkeltek és divatos ruhákban jártak, de Panni akármit vett fel, mindenben csúnyának és esetlennek érezte magát, amit az osztálytársak mindig igyekeztek is a tudtára adni. Nagyon szerette volna, ha a szép lányok barátkoznak vele, de valahányszor beszélgetni próbált velük, mindig azt mondták neki, hogy undorító, egy ilyennel ők soha nem állnának szóba.

Megpróbált szemüveg nélkül iskolába járni, de nem látott el rendesen a tábláig, a tanároknak se mert szólni, hogy előbbre ülhessen, és amikor a többiek meglátták, hogy hülyeségeket ír a füzetbe, ezért is kicsúfolták. A szeplőkkel semmit nem tudott csinálni. Az osztálytársak azt mondták rá, hogy ragyás, és Panni mindent megtett volna, hogy megszabaduljon tőlük, egyszer még az anyukája alapozóját is kipróbálta, de az eredmény katasztrofális lett, és inkább lemosta. Egyre jobban szégyellte magát, és legszívesebben az utcára is eltakart arccal lépett volna ki.

Otthon, az anyukájával és a könyveivel biztonságban volt. Minden délután alig várta, hogy hazaérjen, de az esték túlságosan is hamar elteltek, és másnap minden kezdődött elölről.

Egyik reggel, izgatott nyüzsgés fogadta az osztályban. Persze, ma van Adél születésnapja. Adél az egyik legcsinosabb lány volt az osztályban, okos volt, a tanárok is szerették, mindig szép ruhákban járt. Adél különösen utálta Pannit, ha meglátta, mindig olyan arcot vágott, mintha egy iszonyúan büdös, romlott gyümölcsöt szagolna. Az osztályban már egy hete arról beszéltek, hogy Adél hatalmas bulit szervez, amire mindenkit meghív. Panni sejtette, hogy ő lesz az egyetlen, aki nem kap meghívót, de mégis nagyon fájt neki, amikor látta, hogy Adél nagy ívben elkerüli az ő padját. A gyerekek megbeszélték, hogy ki mit vesz fel, milyen torta lesz, milyen ajándékokat visznek, és közben lopva Panni felé pislogtak. Ha valamelyikük elkapta a tekintetét, nevetni kezdtek. Szünetben az egyik lány odalépett hozzá.

– Te szegény, téged nem hívtak meg. Én meghívnálak az én szülinapomra, de félek, hogy nem lenne pénzed rendes ajándékra – a lány alig bírta végigmondani, már-már fuldoklott a nevetéstől. Az osztály zengett a kacagástól.

Panni végignézett a röhögéstől eltorzult arcokon, és majd elsüllyedt szégyenében. Felpattant és kirohant a teremből. A folyosón már alig bírta visszatartani a sírást, és mire elért a lányvécéig, már ömlöttek a könnyei. Órákig ült az egyik fülkében, aznap már nem mert visszamenni az osztályba, megvárta, míg mindenki hazamegy, és csak akkor szedte össze a holmiját.

Mindig szégyellte, hogy nincs pénze szép és márkás ruhákra, mint a többieknek, és gyakran kinevették azért is, mert turkálóból vásároltak. Az anyja egyedül nevelte, és nem volt túl sok pénzük, de tudta, hogy ezt hiába magyarázná, a többiek úgysem értenék meg.

Panni érezte, hogy nem bírja már tovább, ezért egy nap az utolsó óra után, amikor már üres volt az osztály, odament az osztályfőnökhöz, és mindent elmondott. A tanár azt mondta, hogy sajnálja, és azt tanácsolta, hogy ne törődjön vele. Panni megpróbálta, de cseppet sem érezte jobban magát. Elmondta egy másik tanárnak is, az meg azt mondta, védje meg magát, de fogalma sem volt, hogy kellene. Nem tudta, mire gondolhatott a tanár, tán meg kéne vernie őket? Szeretett volna egy barátot, aki megvédi, de rájött, hogy undorító, és egy ilyen embernek hogy is lehetnének barátai.

Az anyja látta, hogy a szokásosnál csendesebb, de hiába kérdezgette, Panni mindig azt felelte, hogy semmi baj. Nem akart árulkodni, szégyellte magát, amiért olyan gyenge, hogy nem tudja megoldani a helyzetet, és különben sem hitte már, hogy anya bármit is tudna tenni, ha még a tanárok se tudnak segíteni.

Észrevette, hogy otthon sem tud már megnyugodni. Bármit csinált, mindig eszébe jutott, vajon mit szólnának hozzá a többiek. Nem volt már kedve olvasni, tudta, hogy az osztályban kiröhögnék miatta, és már otthon sem tudott szabadulni a mardosó szégyentől. Ezért inkább nem csinált semmit, csak ült a szobájában, és nézett le a nyolcadik emeletről. Elképzelte, milyen jó lenne, ha nem létezne, milyen könnyű lenne, és holnap már nem kéne iskolába menni,

A lidérc volt az egyetlen vigasza. Minden este eljött és beszélgettek. Csavargatta a szakállát, miközben Lidércországról mesélt. Tényleg olyan volt, mint egy kertitörpe, és amikor vele volt, Panni még tudott mosolyogni. Lidércországban minden könnyű és súlytalan, az ott élők képesek a felhőkön is járni, nincsen fájdalom és szomorúság. Ami azt illeti, ott semmilyen érzelem nincsen, csak a végtelen nyugalom, mesélte a lidérc.

Panninak ez nagyon tetszett, szeretett volna semmit sem érezni, csak végtelen nyugalmat. Amikor a lidérc mesélt, megpróbálta elképzelni, és már ettől is sokkal jobban érezte magát.

Az anyja egyre jobban aggódott, mert Panni már alig-alig szólt hozzá. Ha megkérdezte, mi volt az iskolában, csak annyit felelt, hogy semmi, és csukta is magára a szobája ajtaját. Az anyja mindent megpróbált, leültette beszélgetni, hétvégén elmentek sétálni, kirándulni, és végig remélte, hogy Panni egyszer csak elmondja, mi bántja, de a lány makacsul hallgatott.

A lidércnek ezzel szemben mindent elmondott. A kis emberke mindig végighallgatta, és soha nem mondott olyasmit, hogy ne törődj velük, vagy védd meg magad, csak azt, hogy megérti, milyen nehéz lehet. Panni rádöbbent, hogy mégis csak van egy barátja. Eszébe jutott, hogy az osztálytársak, biztos kiröhögnék, ha megtudnák, hogy neki csak egy barátja van, és az is egy lidérc, de próbálta elhessegetni a gondolatot, hiszen ezekben a röpke órákban még jól érezte magát.

Amíg nem jött a lidérc csak bámult ki az ablakon, nézte az autókat és az embereket, eszébe jutott, hogy másnap tornaóra is lesz, és arra gondolt, milyen könnyen megoldható lenne, hogy ne kelljen többet iskolába járni. Ha nem létezne, akkor biztos nem érezné a sok szégyent. Valami olyasmi lenne, mint Lidércországban élni. De minél többet nézett lefelé, annál jobban félt, nem, mégse lenne olyan könnyű, nem elég bátor hozzá.

A tornaórát mindennél jobban utálta. Alapvetően szeretett volna mozogni, de a többiek mindig nevettek rajta, ha szaladni kellett, a csapatjátékoktól már előre félt, mert senki nem akart vele egy csapatban lenni. Annyira izgult, hogy mindig bénázott, elesett, nem találta el a labdát, és ezzel csak rontott a helyzeten, még jobban gúnyolták, még jobban kinevették.

Ez az óra a szokásosnál is rosszabbra sikeredett. Panni éppen átöltözött, és már indult volna a tornaterem felé, amikor harsány röhögés ütötte meg a fülét. Ekkor jutott eszébe, hogy a szemüvegét az egyik padon felejtette.

– Hoppá, azt hiszem, valakinek új szemüveget kell venni – mondta Adél kezében a törött szemüveggel – vajon hány évig kell félretenned hozzá? Apukád talán venne neked másikat. Ja de várj, neked nincs is apukád.

Az osztály még akkor is nevetett, amikor a tornatanár megérkezett.

– Mi van itt? – kérdezte szigorúan a tanár, és az osztály azonnal elcsendesedett. Panni nem mert szólni, tudta, hogy ez a tanár is csak annyit mondana, védd meg magad. Nem szabad sírni, nem szabad sírni, ismételgette magában egész nap.

Anyu szerencsére nem volt otthon, mert sokáig dolgozott. Panni berohant a szobájába, és amint becsukta az ajtót, zokogni kezdett. A lidérc már ott fénylett a szobában.

– Nem akarok többet iskolába menni – mondta neki Panni – Segíts nekem eljutni Lidércországba!

– Hajaj, az nem lesz könnyű– sóhajtott a lidérc.

– Miért nem? – kérdezte Panni.

– Ha egy ember Lidércországba megy, soha többet nem térhet vissza az emberek közé.

– Én nem is akarok visszajönni. Itt mindenki utál engem– felelte Panni.

– Egyáltalán nem egyszerű az odavezető út. Fájdalmas neked is, és annak is, aki itt marad.

– Nem érdekel, most már elég bátor vagyok hozzá– felelte Panni. Kinyitotta az ablakot, és letekintett a sötét, üres utcára. Már nem félt, készen állt az utazásra. Most kell menni, amíg anyu haza nem ér. Nem érzett se fájdalmat, se szomorúságot, csak végtelen nyugalmat.

– Jól meggondoltad? – kérdezte a lidérc – hiányozni fogsz az embereknek.

– Én nem hiányoznék senkinek – felelte Panni, és felmászott az ablakpárkányra.

– Biztos ez? – kérdezte a lidérc.

Panninak már a nyelve hegyén volt a válasz, hogy biztos, de ekkor hallotta, hogy fordul a kulcs a zárban. Hazajött anyu. Talán neki mégiscsak hiányoznék, gondolta, és hirtelen halálra rémült az alatta tátongó sötét utcától, egy csapásra eltűnt a végtelen nyugalom, és rádöbbent, hogy talán mégsem elég bátor, hogy Lidércországba költözzön.

Leült az ágyára, a szíve úgy vert, mintha ki akarna ugrani a helyéről, mert mindennél jobban félt attól, amit most tenni készült. Nem szabad sírni, nem szabad sírni, ismételgette magában a szokásos mantrát. Végül vett egy nagy levegőt, és kilépett a szobájából.

– Anyu! El kell mondjak neked valamit.

MEGOSZTOM

Csak egy félreértés

A Kiril és Metod utca 45/a-ban Bojan idén nyáron megnyitotta palacsintabódéját. A Kiril és Metod utca 45-ben van Bojan anyjának vegyesboltja, ehhez ragasztotta Bojan a palacsintabódét. A Kiril és Metod utca 42. előkertjében áll az a hatalmas fügefa, ami méretét nézve méltóságteljes, de elhelyezkedése szerencsétlenül árnyékos, nem érik be rajta a gyümölcs. Ezért a Kiril és Metod utca 43-ban Bojan nagyanyja zöldfügelekvárt főz, egy sötétkék tíz literes fazékban, és a 45/a-ban, a bódéban, Bojan ezt tölti a palacsintába, vagy mézet, vagy bolgár kecskesajtokat. Bojannak van kétkazettás magnója, amerikai bicskája, és pirospozsgája, kis gödröcske is az arcán, de zárkózott és szűkszavú. A Kiril és Metod utcában a gyerekek mind ismerik Bojant és a palacsintabódét, fellépnek a kis falépcsőre, pipiskednek, és benyávognak a bódé ablakán, „Bojan, Bojanki, Bojankicska..!” De Bojan elhajtja őket, „vendégek vannak, látjátok, annyi időm sincs, hogy a cigarettám elszívjam, hess innét!” És ez igaz, mert a Kiril és Metod utca 45/a elé felállított háromszemélyes műanyag kisasztalnál öten ülnek türelmesen, és az asztalon tényleg van egy előkészített cigaretta. Amikor Bojan kisüti a palacsintákat, megtölti és zsebkendőre hajtja, füttyent, hogy menjenek érte, felkapja a cigarettáját, és már el is tűnik a palacsintabódé közeléből. El kell bújnia a gyerekek elől, akik futva érkeznek, lábujjhegyre állnak és énekelve kérlelik, „Bojan, Bojanki, Bojankicska..!”

A négy amerikai fiú nyolc lábából hármon kilyukadt a flipflop a forró krampácsköveken, amikor Kaszpicsánban leszálltak. 10 óra volt, és mozdulatlan forróság. Káromkodva röhögtek. A kelet-európai kaland útiterve naponta módosult. A Budapest-Burgas gyorsvonathoz Ruszénál lett volna a csatlakozás Várnába, amikor éppen hajnalodott. Lemaradtak róla. És arról a hatalmas Dunáról is lemaradtak, amin rakodódaruk kalimpáltak a derengésben. A vonat – Gyurgyevóból Ruszéba – percekig ment át a folyó felett. Egy pillanatra felköltötték őket, megnézték az útleveleiket, megállapították róluk is, hogy önmagukra hasonlítanak nagyon, így pokrócba csavarva, pislogva a hirtelen kivilágított fülkében, és az útlevélképeikre egyáltalán nem, de a hajnali vonatokon a határőrök ehhez hozzá vannak szokva. 

A (Félelmetes) Krum kán – aki legyőzött bizánci császár koponyájából csinátatott serleget, hogy abból igyon – ezerkétszáz éves lovas domborműve, és a remetebarlangok a Madara-fennsíkon, megérte a véletlen kitérőt, a négy fiúból három európai történelmet hallgatott, egy pedig ókori irodalmat. 

Csak hetek múlva értek Szozopolba, eredetileg ez sem volt benne az útitervben, de Bojan unokatestvére Neszebarban, egy – csak szájról-szájra híresztelt – tengerparti techno bulin erősen javasolta nekik. 

Az aranyhalról elnevezett kempingben, Szozopol közelében vertek sátrat egy háromgyerekes fővárosi család mellé, akik nagyszülővel és újszülöttel nyaraltak. Az anya egész nap szoptatott és ringatott, még nem látta a tengert, csak teregette a többiek tengeres fürdőruháját. A kemping olcsó volt, a napernyő drága. Délelőtt és délután jött egy férfi szezámmagos kerek perecekkel. Az anya a meztelen újszülöttre egy pelenkát dobott a sátrat egy nyárfával összekötő szárítókötélről, és mezitláb futott a pereces után. Ha utolérte, vett öt darabot, jobb karjára felfűzte, bal karján az újszülött volt. Ezt a jelenetet Percy akárhányszor újra tudta volna nézni, úgy érezte, élete végéig minden nap, és ez nagy dolog, mert mindössze huszonhárom éves volt. Napszúrásra hivatkozva két napot a sátor előtt ülve töltött, és aprólékos ceruzarajzokat készített a madarai lovasról, az anya megnézte őket, és olyan büszkén mosolygott, mintha Percy a legtehetségesebb diákja lenne, akibe már sok munkát belefektetett. A nyárfák már vedlettek, a fiút körbeesték a szívalakú levelek, és a nyárvége a zöldségesbódékban ünnepelt. Volt félkilós paradicsom, nem édes, hanem illatos és szaftos. És apró édesek, amivel semmi mást nem volt érdemes csinálni, csak bekapni egyszerre kettőt, szétharapni és lenyelni két falat fekete kenyér között. A zöldpaprikából ötféle, mint egy jobb színesceruza-készletben a zöldek. A sárgák zöld hálóba voltak kötve ötkilónként. Szőlőből csak a magnélküli hatféle volt, de legjobb mind között a Kismis Moldavszkij. Aki egyszer megkóstolta, azután csak ezt kereste, muskotályosból is volt három, édesek, aprószeműek vagy nagyok. Minden fürtön mazsolaszemek is voltak, öt szem körbefogott egy kicsi szárazat. Barackból narancssárga húsú piros héjjal, vagy sárgával, fehérhúsú zöldhéjjal, vagy halványsárgával, lapos, apró vagy hatalmas gömbölyű, ami úgy felezhető mint az alma, puszta kézzel, a magja kihullik, és fényes piros cseppek gyűlnek a helyére. Padlizsánból csak cirmoslila volt, mintha kifakította volna a nap, de kövérek voltak és fényesek, úgy feszült rajtuk a bőr, hogy csak óvatosan volt szabad hozzányúlni, és pukkantak szét a rácson a parázs felett, még azelőtt, hogy átforrósodtak volna. A fiúknak fel kellett mászni a félsziget magaslataira, ha venni akartak málnát és szedret a kamaszfiúktól, akik műanyag pohárban árulták, félmeztelen, aligbajusszal, lekvárt vénasszonyoktól, mézet vénemberektől lehetett. Fügét hokedliktől, amik a házak elé voltak kirakva, rajtuk kilencszemes kupacokban a gyümölcs, pléhdobozzal, és ártáblával, hogy három leva. 

Palacsintát pedig Bojantól.

Marija egy baleset volt, vagy csak egy félreértés. A lány a Kiril és Metod utca legtetején lakott. A ház alatt kétszáz méterre megszűnt az utca, a száraz bozótosban lépcsőt járt ki Marija családja három generáció óta, de a legfelső ház mégis megkapta az utca címet, hogy postailag rendben legyen. Marija Bojan osztálytársa volt, a lenti iskolában, ami előtt a kis téren egy öregember állított fel távcsövet a vakáció idején. Két leváért meg lehetett nézni a Hold krátereit, szerb és orosz turisták álltak sorban kéthetes nyaralásuk minden estéjén, és gyönyörködtek a változatlanságban. Bojan sose merte észrevenni azokat a lányokat, akik mindenki figyelmét felkeltették, ő a Marija-félékkel nem számolt. Letette az öt zöldfügelekváros palacsintát eléjük, és eltűnt. Marija nézett utána. Percy mutatóujjával Bojan háta felé mutatott, majd a lányra, majd újra Bojánra, és megint a lányra, de Marija a fejét rázta, grimaszolt, és legyintett. 

„Marija egy baleset volt, vagy csak egy félreértés”, így meséli majd Percy két hét múlva az anyjának, amikor megérkezik a lány szerelmes üzenete, amiből a vágyakozás, az ügyetlen fordítás ellenére is kiolvasható. Percy anyja rosszallóan csóválja majd a fejét. „De tudod, Mama, az a nő, aki a kisbabájával volt egész nap a sátruk előtt, az sokszor eszembe jut, álmodok is vele.”

Percy a nyár hátralévő napjaiban a Szent Kelemen Egyetem weboldalát tanulmányozza majd, és bolgár származású professzorával konzultálni fog arról, hogy egy szemeszter Szófiában a hasznára válna.

MEGOSZTOM

Állomás

Ősz volt. A hajnali köd lágyan elült a völgyekben. Az álmosan nyújtózkodó napfény halványsárga színe csiklandozta a zúzmarás faleveleket. Lassan megmozdult a lombkorona, amely felkavarta a tejszerű képződményt. A szél némán járta be a tájat, s csak az ide-oda lengő búzatábla ringása jelezte útját. A sehonnan jövő, semmi felé tartó sáros földút tócsáin vékony jégréteg képződött. Fehér, pókhálószerű levegőcsíkok beszőtték a köveket. A megfagyott tehénpatanyomok jelezték, hogy ez az egyetlen út, amely összeköti a falut a legelővel. Amint a nap felkapaszkodott a domboldalon, oszolni kezdett a köd, s a távolban előtűntek a házak körvonalai. S a távolban a templomtorony teteje is megvillant a fényben. Az álmos kutyák rekedten vakkantottak, s a kakasok is csak elvétve köszöntötték a reggelt.

A házak között fekete lódenkabátos férfi alakja rajzolódott ki. Vállait kissé előretolta. A falióra ingájának ritmusához hasonló ütemben lépett. Tekintetét a földre szegezte. Időnként megállt, kitekintett kalapjának karimája alól, mintha egy célpontot keresne, majd továbbindult. 

Kétszintes, méregzöld típusépület körvonalazódott előtte. Az osztrák–magyar monarchia idején épített állomás volt. A vakolat helyenként lehullt a homlokzatról. Az ablakkeretek is megkoptak. Az egyik ablakon halványsárga fény szűrődött ki. Két ablakszem között helységnévtábla rozsdállott. Egyes betűk hiányoztak. A tábla felé görnyedt lámpatest világította meg a két vágányból álló pályaudvart. A peron betonlapjai elkoptak. Egy kovácsoltvas tartón lógó vasúti óra mutatói rég nem járták körbe a lapot. 

A lódenkabátos megállt előtte. Közömbösen ránézett, majd végigpásztázta az épületet, megigazította gallérját, kalapját, és leült a padra, majd elbóbiskolt. 

Egyszer csak egy éhes kóbor kutya került elő valahonnan. A körletét jól ismerő járőrként pásztázta végig a környéket, majd ennivaló hiányában egy farakás mögé feküdt. Ugatni sem volt ereje, csak a farkát csóválta. A jégropogásra lett figyelmes. A közeledő lépések zaja reménykeltő volt: valakinek csak akad eldobnivaló ennivalója. 

Egy nő volt. Kendőt viselt, ballonkabátot, s vastag harisnyát. Táskáját magához szorítva kerülgette az úton levő pocsolyákat. Nem mindig sikerült. A peronhoz érve a betonlap oldalán lehúzta mindkét cipő talpáról a sarat. Megfordult. Megtorpant. Észrevette a padon ülő férfit. Megigazította kendőjét, kabátja gallérját, majd hozzászólt: 

– Leülhetek? – kérdezte suttogva. 

Nem kapott választ. 

– Szabad a hely? – próbálkozott újból erélyesebb hangon. 

A lódenkabát összerándult. A kalap alól álmos szempár tekintett rá közömbösen. 

– Csak tessék… – mondta a férfi, s egy kicsit összébb húzódott, majd áthatóan végigpásztázta a nőt.

Kerülték egymás tekintetét. Aztán hirtelen egymás szemébe néztek. A nő ajkai enyhén felfelé ívelődtek, a férfi felpöccintette kalapját. 

– Hova utazik? – kérdezte a nő.

– Valahova…

– Én is.

– Jó. 

A nő megigazította kabátját. 

– Jön a vonat?

– Jön – válaszolta a férfi, akár egy vasúti tájékoztató iroda unott alkalmazottja. 

 – Honnan? – kíváncsiskodott tovább a nő. 

– Onnan… – mutatott az egyik irányba a férfi. 

– Én úgy tudtam, hogy a másik irányból kell érkezzen – intett a nő.

– Lehet…

A férfi maga elé tekintett. Közömbösnek látszott, de szeme sarkából a nőt figyelte. 

– Honnan érkezett? 

–  Én? A faluból. 

– És ön? 

– Szintén…

Ez meglepte a férfit. Letűrte kabátjának gallérját és kalapját is hátracsúsztatta. Az arcára villanó fény az életbarázdákon bukdácsolt. Szeme mélykék volt, érdeklődő. Az alig néhány perccel ezelőtti álmos tekintet pillanatok alatt eltűnt. 

– Merre utazna?  – szegezte ismét kérdését a nőnek. 

– Nem tudom… 

– Miért? Ilyent még nem hallottam. 

– Van ez így. Megszűnt az állásom.

– Szomorú, de való… ma már divat – nyugtázta a férfi, majd felhúzta kabátja gallérját.

A ködoszlató reggeli szél megmozgatta az épület melletti szőlős leveleit. Egészségesen duzzadó szemekből álló gerezdek húzták le a venyigét. Még nem csípte meg a dér, de már megérett a szüretre. A férfi felállt, nyújtózkodott, majd az indákkal benőtt állványig sétált, és leszakított egy érettebb szemet az egyik gerezdről. 

– Valamikor a szőlőtermesztésből élt a falu nagy része… – jelentette ki keserűen, közömbösen, mintha csak úgy magának mondta volna, majd visszatért a padra a nő mellé, aki kérdés nélkül folytatta.

– Tanítónő vagyok… megszűnt az osztály. Tíz évvel ezelőtt, amikor idejöttem, teljes létszámmal működtettük a magyar tannyelvű osztályt. Aztán egyre kevesebb gyereket írattak be. Összevontuk az osztályokat. Az idén már nincs szükség rám… Pedig szerettem itt – mondta a nő, majd a távolba futó sínek irányába nézett. Mennem kell! 

– Akkor sorstársak vagyunk – állapította meg a férfi, s bátorításként megfogta a nő karját. 

– Én voltam a mezőgazdasági társulás vezetője. Az itt termesztett szőlőből készült bor messze földre eljutott. Ma a szőlősből kiszáradt, gazos bokorrengeteg maradt. Nincs, aki megdolgozza a földeket. Nem kell a szakember. Mennem kell!

– Hova? – kérdezte most már érdeklődően a nő.

– Amerre ön. 

– Sehova – válaszolták szinte egyszerre, majd mintha valamilyen rossz dolgot követtek volna el, elhallgattak. A nyomasztó csendet az ablak nyikorgása törte meg. Az állomásépület emeleti helyiségének egyik ablakában kopasz, ősz szakállú, idősebb férfi könyökölt ki. 

– Maguk mire várnak? – szólt álmos, unott hangon. 

– A vonatra – jött a válasz ismét egyszerre. 

– Na jó, megyek.

Becsukódott az ablak. Aztán valahonnan ajtónyitás, csoszogás, még egy ajtónyitás hangja hallatszott, majd a szolgálati ajtón megjelent az ablakból kitekintő házigazda. Kopott, foltos, piszkos vasutas egyenruhában volt, lábán papucs, fején hanyagul hátracsúsztatott vasutas sapka. 

– Az állomásfőnök vagyok, volnék… voltam – mutatkozott be majd katonásan szalutált. 

– A vonatot várhatják, az úgysem jön – mondta, s mint, aki elvégezte dolgát, máris megfordult és az ajtó felé irányult. A férfi és a nő meglepetten összenéztek. 

– Hogyan? Ez nem lehet igaz. Valaminek csak jönnie kell! – mondták felváltva. 

– Ha én mondom, akkor az biztos. Itt már évek óta nincs járat. Megszüntették. Nem volt kifizetődő. Nyugdíjasként megbíztak az épület és a sínek karbantartásával, aztán. Itt van a szolgálati lakás, amelyben több mint negyven éve élek. Hova menjek? – mondta a vasutas rezignált hangon. 

– Valamikor itt annyian voltak, hogy sohasem tudta betartani a mozdonyvezető a kötelező állomásozó időt. Nem volt hely a vagonokban, annyian szálltak fel – mondta a nyugdíjas állomásfőnök majd belépett az épületbe ahonnan kihozta a kopott, rozsdafoltokkal tűzdelt indító táblát és a magasba emelte. 

– Ha ez a kerek, zöld táblácska mesélni tudna… – mondta, s közben mintha arra várt volna, hogy sípszóval visszajelezzen a mozdonyvezető. De nem történt semmi. Csak a távolban elhúzó varjúsereg károgása térítette vissza a valóságba a képzelgőket. 

– Jöjjenek be az épületbe, adjak jegyeket! – mondta örömmel az állomásfőnök, s megigazította egyenruháját, mintha élete legfontosabb munkájára készülne. 

– De hát minek? Nem az imént mondta, hogy nem jár erre vonat? – szólt a férfi. 

– De jön, megjön, eljön… csak várni kell! – mondta az állomásfőnök, majd intett, hogy lépjenek be az ajtón.  

– Menjünk, ráérünk – fogta karon a nő a férfit. 

Az indóház irányítószobája olyan volt, mint egy közlekedési múzeum. A falon több indító paletta, régi, berozsdázott, de kivehető írással ellátott menetrendjelző tábla állt. Az irányítópulton lámpás kijelzők voltak. Ezen egy kurblis telefon. A belső váróterem felé néző tenyérnyi ablak előtt állt a nagy darab stencilező, amellyel a kartonjegyekbe préselték az utazás dátumát. Az állomásfőnök odalépett, és működésbe hozta. 

– Ez a hang éltet, amely felidézi bennem a mozdonypöfékelést, a vagonok kerékkattogását. Hallom a vonatfüttyöt, a vasúti kocsik ajtajának csattanását, a csomagok puffanását, a sietős utasok cipőinek csacsogását, amint le és felszállnak a peronon. Majd a völgyeket betöltő mozdonysípszót és az állomásból kihajtó szerelvény felgyorsuló ritmusos kattogását. Ez maga az élet! – áradozott az állomásfőnök, miközben egyre gyorsabban dolgozott a jegydátumozóval. 

A férfi és a nő összenéztek. Tekintetük hosszabban elidőzött egymás arcán. Mintha csak azt kérdezték volna egymástól: valóság mindez, vagy csupán a képzelet világa, ahova valamilyen láthatatlan időkapun beléptek? Aztán akaratlanul összeért kezük. 

– Merre utaznak? – kérdezte határozottan az állomásfőnök, miközben valahonnan kerített egy jegyet, amelyet a dátumpecsételőbe helyezett. 

– Nem tudjuk – mondták egyszerre. 

– El innen, a jövő felé… – mondta halkan a nő. 

Az állomásfőnök a rozsdás menetrendre nézett. 

– Legalább az irányt jelöljék meg… a többi az én dolgom – mondta. 

– Gondolkodjunk – így a férfi, majd a helyiségben levő vaságyra mutatva hellyel kínálta a nőt, aki leült. Elgondolkodott. 

– Nem neveztek ki más iskolába – mondta a nő halkan.

– Magántulajdonba kerültek a földek – így a férfi. 

– Hát a vonat se jár már… – sóhajtott az állomásfőnök. 

Újra csendbe borult a helyiség. Mindhárman üres tekintettel ültek. A falióra ingája számolta a másodperceket. Kintről egy nyitva hagyott kertkaput rángatott a szél, s csattanása fokozta az egyre türelmetlenebbé vált óraketyegést. 

– Lejárt az időnk – fakadt ki az állomásfőnök. 

– Pedig még fiatal vagyok – mondta a nő, majd a falon levő kopott tükör elé lépett, ahol megigazította fejkendőjét, alatta a hajfürtjeit – segítsen rajtunk.

A férfiak meglepődtek. Az állomásfőnök lekezelt egy jegyet. A férfi együttérzően átölelte a nőt. Maga sem hitte, hogy ilyen hirtelen megteszi. A nőt nem zavarta. Menedéket, óvóhelyet keresett és most jól esett a férfi közeledése. A vonat még nem jött. 

Hirtelen világítani kezdtek az irányítópult jelzői. Az állomásfőnök korát meghazudtoló gyorsasággal leült a vezérlőasztal mögé. Megszólalt a telefon. 

– Hát mégis! – kiáltotta egyszerre a férfi és a nő, miközben szinte egyszerre léptek ki az ajtón. 

Valahonnan távolabbról, a dombok mögül időnként füstgomolyag szállt fel és közeledett feléjük. Aztán nemsokára nyöszörgő, nyikorgó, csattogó hangburokban egy pöfögő gőzmozdony körvonala rajzolódott ki a gyérülő ködfátyol mögött. A szerelvény érkezését jelezte a kutya csaholása is. Az állomáson az épületből kilépő páron kívül nem volt senki. A férfi és a nő tanácstalanul nézték, amint lassan közeledik a mozdony, s közben újra támpontokat kerestek a jelenben. A templomtorony, a falu házai, az állomás falán levő kopott, sárga menetrendtábla, a láncát tépő kutya, a megelevenedett tyúkudvar – valós térként zárta körbe azt a világot, ahonnan két irányba, ismeretlenbe futott a sínpár. Az állomásfőnök is kijött az épület elé. 

– Megmondtam, valaminek jönnie kell! – jelentette ki büszkén.

Kétségtelenül egy régi gőzmozdonyból és két zöld színű személyvagonból álló szerelvény közeledett. 

Közben a szerelvény beért az állomásra. Az állomásfőnök magasba emelte jelzőtábláját. Anélkül, hogy a vonat megállt volna, zöld utat jelzett neki. Az utazásra várók kétségbeesetten intették, hogy vegye már le magasba lendített kezét. De ekkor már senki sem figyelt a másikra. Csikorogva fékezett a vonat, s olyan pontosan állt meg, hogy a mozdony ajtaja az állomásfőnök előtt nyílt ki. Tárt karokkal lépett ki a kezes-lábasba öltözött mozdonyvezető. 

– Elfelejtetted Jóska, hogy elhozom az öreg vasszekrényt? Szét akarták szedni a városban. Mi bérbe vettük, hogy turisztikai járatként közlekedtessük a vonatot. 

E hír hallatára mintha álmából ébresztették volna fel az állomásfőnököt, aki örömében újságolta a férfinak és a nőnek. 

– Mondtam maguknak, hogy egyszer jön a vonat! Van jövő! Megmenekültünk!…

A férfi és a nő egymásra nézett. Még mindig nem tudták, hogy mindez velük történik. 

– Hová vigyen ez a vonat? – kérdezték majdnem egyszerre. 

– Mi az, hogy hová? Valahová. Az embernek mindig kell, hogy legyenek vágyai, céljai, tervei. Ez csupán egy állomás – mondta az állomásfőnök, majd a mozdonyvezető felé kacsintott, aki máris az ajtóra mutatott. 

– Kérem, szálljanak fel! Egyedi alkalom. 

A nő és a férfi egymásra mosolygott, majd felültek az egyik vagonba. Az állomásfőnök serényen felpakolta csomagjaikat, majd rítusosan megigazította sapkáját, reszkető kezekkel, ajkát szélesre húzva emelte magasba a zöld tányérjelzőt. Miután becsukták a vagonajtót, a mozdonyvezető is felugrott fülkéjébe, két rönköt dobott a kazánba, s rövid füttyszó után elfordította az egyik kart. Az öreg vasszerkezet elindult és pöfékelve elhagyta az állomást.

MEGOSZTOM

Istenhegy trilógia második könyv (részlet)

1922 Érsemjén

– Hát az édes kis babát otthon hagyta, kezit csókolom? – kérdezte Nusi. 

A faluban találkoztak, mert Klára Fráter Lórándéknál szállt meg. A Szunyogh tanyán veszélyes lett volna maradni – Hálistennek, hogy végre vissza teccett jönni. 

– Nem hozhattam ide Juditkámat. Emmi árpakávéval itatta, és szegénykémnek tele lett  szemölcsökkel a feje. Egy darabig vagdosta a doktor, aztán lelápiszolta. Azóta meg hőemelkedése van. Talán attól, talán mástól, nem tudjuk.

– Jaj csak nem kapta el a naccságos úrtól a tbc-ét – mondta ki Nusi, amit Klára nem akart kimondani. – Az Erzsi néni se jött?

– Egyedül jöttem Nusikám. De hogy van az a te gaz urad?

Nusi összeráncolta a homlokát és csípőre vágta a kezét.

– Akkó’ maga is hallotta. 

– Hallottam, hogy elvett. És milyen a házasság ezzel a mihályfalvi granicsár kapitánnyal?

– Nagy csalódás, naccsád! Bizony egy porcika sincs benne, ami kívánná a dolog félét. Amikor hazagyün a kaszárnyából nem megy sehova, nem dolgozik a ház körül, csak örökösen cigarettázik. Azt szívja reggeltő’ estig.

– És pörölsz vele?

– Má’ hogyne pörölnék naccsád? A ház teteje rossz, majd megcsordul az eresz. Ő meg haggya. Amikor gyün a meleg, hogy az ember meposhad bele, akkor is benn van a házba. Arra is lusta, hogy megnézze a tyúkokat, megtojtak-e. Amikor nem a kaszárnyában van, lopja az egész napot. Neki bezzeg mindig jól van a feje alja. A cigarettákat, meg olyan nagy lélekkel szívja,  hogy belehorpad a képe. Esetleg a kutyáival elbeszélget, de enni azoknak is én adok. Amikor havat kellene hányni, akkor is én megyek. Nem tudom mi van ezzel az emberrel. Talán fél hogy kialszik a cigaretta parazsa? Mert télen is a szobában kuksol, füstöli a legyeket.

Nusiból, ha a piacon vagy a faluban összefutottak, ömlött a szó. Kikerekedett, megasszonyosodott, és igen határozott menyecske vált belőle.

– Megéltek a fizetéséből, nem?

– Bár megélnénk, de elissza, elfüstöli meg elzabálja. Ha nem ráncigálnám le a gatyáját, azt se váltana, ahhoz is lusta. Azé’ is kinézik, hogy szegíny lányt vett el, de nem is ment volna hozzá senki más. A kaszárnyába is csak ahun ért, hogyan rabolják el a termést az uraságok birtokáró’.

Klára Kelemen gazdával járta a birtokot. Nusi igazat mondott, továbbra is csáki szalmájának tekintették a granicsárok a gazdaságot, és ha kedvük tartotta, következmények nélkül raboltak. 

Kelemen csupa olyan kérdés elé állította Klárát, amit nem tudott azonnal megválaszolni, mert úgy érezte, nem ért hozzájuk. Vessenek-e rozst a bükköny mellé? Mi legyen a meddő tehénnel? Levágják-e, árulják ki a zsírját, husát, vagy adják el lábon? Mennyi zöldséget vermeljenek el? Adhat-e és kinek adhat a gazda előleget a kommencióból. Melyik tinópárt fogja járomba, melyiket hízlalja? Klára időt kért. Végigjárta a szomszéd gazdálkodó birtokosokat, tárgyalt Rudi barátaival. Kiszedte az önállótlan Kelemenből az ő véleményét is, még a feleségéjét is kipuhatolta, mert úgy tűnt Kelement a felesége irányítja gazdálkodás dolgában. Ruditól hiába kért segítséget, őt semmi nem érdekelte, csak némán szenvedett, mert ismét gennyedni kezdtek a sebei, a levelekre nem is igen lett volna ideje válaszolni, pedig a kérdésekre azonnal válaszok kellettek. Két hét után Klára nem bírta tovább, igykezett vissza Debrecenbe egy rövid hazalátogatásra legalább. Nyugtalan volt – ha csak egy-két napra is – de látni akarta Juditot és Rudit. És megtudni valamit Schmidtről. Képtelen volt uralkodni magán. Folyton csak rá gondolt. 

Judit lányát Emmi nem engedte ki a karmai közül, hiába szerette volna magával visszahozni Semjénbe. Nem mert erősködni, mert a gyerek hőemelkedése nem múlt el. 

Rudit pedig továbbra sem érdekelte a gazdaság. Újabban könyveket olvastatott fel Klárával, hogy minél hosszabb ideig maga mellettt tartsa a feleségét a kórházban. 

Klára úgy érezte a birtok, gyerek, beteg férj háromszögben szétszakad, miközben egy kanapén él, vagy a Semjéni birtokon, fűtetlen szobákban. 

Schmidt forró szerelmes leveleket írogatott, s ő néhányra válaszolt is. 

De alig maradt ideje ábrándozni. Ingázott, átmeneti életet élt és tele volt a feje gondokkal, amikre mindenki tőle várta a megoldást.

Amikor a debreceni villámlátogatás után visszatért Semjénben, hiába erősködtek Kelemen gazdáék, hogy költözzön Fráterékhez, inkább a tanyán maradt az udvarházban. Nem félt egyedül, holott személyzet nélkül az úrház üresen kongott, ráadásul hetekig nem lehetett bezárni, mert a bejárati ajtóról letörött a kilincs. Nusitól öt fiatal farkaskutyát kapott és a falka az ajtaja előtt aludt, odabent a szobában. Gyűlölték a katonákat és távol is tartották őket a birtok épületeitől. Ekkor a románok a földekre, legelőkre szoktak, onnan lopták a terményt s hajtották el az állatokat. 

Egyszer Klára kutyákkal érkezett a földekre, másszor a legelőkre, ha a fülébe jutott, hogy megint betörtek a granicsárok. Leszállt a szekérről, s a kutyákkal nyomában gyalogolt egyenesen a rablók fogatai felé, kezében lovasostor. A kutyák előretörtek és veszett csaholással bírták futásra az ellenséget. Az őt korábban harsányan kiröhögő őrmester iszkolt a veszettül támadó kutyasereg és az egyenesen felé haladó asszony elől. 

Klára kénytelen volt rabló gazdálkodással védekezni a kirablóival szemben. Hisz nem védhette áldott nap a falkával a birtokot. Úgy döntött, hogy mindent lábon adnak el és jó érzékkel jó üzleteket kötött. Belső személyzetet továbbra sem alkalmazott, Kelemenné főztjét ette.

Egy alkalommal a postájában egy fenyegető levelet talált. Félnie kellett a katonák bosszújától.

– Az uram, meg az őrmester nagyon fenekedik magára – súgta neki Nusi. – Fogja! De nehogy megtudja valaki…

A lány egy pisztolyt csúsztatott Klára markába, és ő attól fogva egy pisztollyal a párnája alatt aludt, már amikor végre el tudott aludni. 

Virradatig Schmidt szerelmes leveleit olvasta.

– Deponálja a pénzt a bankba a tanya bitosítására, amíg nem lehet tudni a búza eladási árából befolyt fix összeget – javasolta Rudi egyik jó ismerőse, aki gazdálkodást tanított, s akitől Klára gyakran tanácsot kért. 

A valuta átváltási bizonytalanságok miatt cserekereskedelem zajlott az elcsatolt részeken, így a Partiumban is gyógyszert vettek tojásért, lovat gabonáért, disznót szarvasmarha takarmányért. Senki nem bízott senkiben és hangos veszekedésekben nyilvánult meg az emberek elvesztett lelki békéje.

– Kezit csókolom, mi legyen máma az ebéd? – jelentkezett minden reggel Kelemenné. 

Mintha egy harangot vert volna félre a füle mellett, hogy figyelmeztesse: újabb, küzdelmes nap kezdődik a nyugtalan éjszaka után. A farkaskutyák már messziről megérezték a jöttét, fülüket hegyezve emelték fel a mellső lábukon nyugtatott fejüket. 

– Okos, nagyon okos kutyák vagytok – kelt ki az ágyból és a nevükön szólítva egyesével köszöntötte a védelmezőit.

Kelemenné érkezésével, minden reggel azzal szembesült, hogy még mindig a köztes létben él, valami átmenetben, amely végtelennek tűnt, nem olyasminek, amiről azt lehetett gondolni, hogy ha a megpróbáltatásokon túl lesz, a valahová való megérkezés várja. 

A gazdálkodás, a Rudi ápolásának feladata, az ingázás a birtok és Emmiék otthona között, a próbálkozásai, hogy a családjának bebizonyítsa: mindezek ellenére jó anya, az egész erő készletét felemésztette, anélkül, hogy bármi visszatöltötte volna az apadó tartalékait, amit egyre sebesebben felélt. 

Egy-egy jól megkötött üzlet inkább csak azt bizonyította, mennyivel jobbat köthetett volna, ha nem rabolják ki a románok, hatóságilag támogatott formában a tanyát. Minden egyes szenvedélyes szerelmes levélváltás Schmidt-tel arra emlékeztette, hogy a kapcsolatuk törvényen kívüli. Hogy gyáva teljesen az lenni. Hogy hazudik önmagának és a külvilágnak. Schmidtnek is hazudik. Egyedül a gyötrő szerelmi érzés nem volt hazugság, csak éppen kilátástalan. Judit kapaszkodó ölelése arra figyelmeztette, hogy nincs mindig mellette és nem tudja viszonozni a gyermeke szeretetét, nem adja meg neki azt a biztonságot, amit anyaként adnia kellene. 

Kelemenné az ebéd főzésre vonatkozó kérdésével erre az ideiglenes útlevelére nyomott újabb billogot.  Arra emlékeztette, hogy milyen reményteli, gondos életet rendezett itt be magának egykor a semmire. A Rudival való kapcsolatának mocsarára. Mintha bizony az ártérre akarna építkezni. Az udvarában a sulyom csapdákról tudomást sem véve felsebezni a lábát, amerre csak jár. Otthonossá tenni az életét az otthontalanok elkeseredéséből. Úri életet berendezni az úri élet romjain. 

MEGOSZTOM

Patak Márta prózái

Véletlen hagyaték

El kell engednem. Hónapok óta ezt sulykolom magamba, és hol határozottan, hol bizonytalanul, de tiltakozik ellene minden porcikám. Nem is annyira a gondolat bánt, hogy más férfival lesz majd, mert azt még így se bánnám, föl tudom érni ésszel, hogy ő egy életvidám, egészséges lány, még csak huszonöt éves, neki férfi kell, neki még gyerekeket kell szülni, nem pelenkázhat élete végéig naponta ötször-hatszor, akárhányszor egy magatehetetlen, huszonhét éves emberi roncsot, aki a férjéből lett. Józan fejjel én ezt mind belátom. Csak az a baj, hogy egyre ritkábban vagyok józan. Néha minden ok nélkül elborul az agyam, leginkább amikor egyedül vagyok. Olyankor nekigurulok háttal a falnak, és csak verem belé a fejemet, egészen addig, amíg azt nem érzem, hogy mindjárt kiugrik a szemem a helyéről.

Azon már rég túlvagyok, hogy sopánkodjam, mért pont velem kellett ilyesminek megtörténni. Mindenkinél benne van a pakliban, aki kocsiba ül. Éva meg annyira szeret vezetni. Esett az eső, elszálltunk egy kanyarban, én meg szokás szerint nem voltam bekötve, Éva igen, ő apró karcolásokkal megúszta. Én pedig paraplégiás lettem. Ebbe már beletörődtem, úgysem lehet változtatni rajta. Deréktól lefele béna vagyok. Huszonhét évesen. Láttam ennél rosszabbat is a rehabilitáción. Magam alá hugyozok, magam alá csinálok, ezért kell pelenkázni. Egyáltalán nem érzem a farkamat.

Mikor magamhoz tértem a kórházban, először meg se mondták, mire számíthatok. Csak fokozatosan adagolták a jót. Ahogy kimondták, többé nem leszek férfi, emlékszem, kiszökött az arcomból a vér, azt hittem, elájulok. Mikor Éva bejött hozzám, a fülébe súgtam, hogy valahogy segítsen meghalni, ha igazán szeret. Szerezzen nekem valami gyorsan ölő mérget, mert én így nem akarok élni. Éva elkapta a fejét, hirtelen fölegyenesedett, mint akit darázs csípett meg, és csak nézett rám, egy szót se szólt, lassan elindult a könnye, aztán rám borult, és ott zokogott egy jó ideig a mellemen, én meg tehetetlenségemben csak simogattam a haját, és azt hajtogattam, hogy jól van, jól van, felejtsük el, többé soha nem kérek tőled ilyet.

Csakhogy azóta eltelt már jó másfél év. Javulásra végképp semmi esély, örülök, ha nem romlik az állapotom, és a kezemet legalább tudom mozgatni. Éva nem panaszkodik, egyetlen apró jelét se mutatja, hogy kiborítaná a helyzet, az ágyban sem panaszkodik, hogyha nem jönnek össze úgy a dolgok, ahogy szeretném. Nem tudom, igaz-e, vagy csak úgy sejtem, hogy néha-néha a csalódottság árnyéka vetül az arcára, amikor nap nap után kénytelen belátni, hogy fölöslegesen kísérletezik a farkammal, úgysem ér el vele semmit. Kész. A farkam is meghalt, ahogy a seggem lyuka is, a tököm is meg a lábam is. A nyelvem meg az ujjam pedig együtt sem képes pótolni. Leginkább ezért gondolom, hogy el kell engednem Évát, nem is annyira azért, mert pelenkázni, mosdatni kell engem.

És az a legszörnyűbb, hogy senkivel se tudok erről beszélni. Éva előtt szóba se merem hozni, nehogy megint úgy járjak, mint a kórházban, amikor arra kértem, szerezzen nekem valami gyorsan ölő mérget. A barátaimon is látom, hogy nem úgy vannak már velem, mint régen, nem tudják elfogadni a helyzetemet, mindig látom a szemükben, hogy csak kötelességből vannak itt, ha nagyritkán betoppannak, és legszívesebben már mennének is a dolgukra. Szinte látom magam előtt, ahogy föllélegeznek, mihelyt kívül vannak a kertkapun. Persze, ha igazán őszinte akarok lenni, akkor legalább magamnak azt is be kell vallanom, a szívem mélyén rettegek tőle, hogy Éva elhagy. Úgy érzem, nem lenne erőm nélküle folytatni. Ha tényleg itt hagyna, valamit biztosan csinálnék magammal. Adott esetben a kettőhúsz is lehet halálos.

Ismerem őt, ismerem Évát, magától úgysem fogja megtenni. Kimondva kimondatlanul furdalja a lelkiismeret, hogy miatta jártam így. Ha én vezettem volna, biztosan nem sodródunk ki, mindig ezt mondja. De én nem hiszem. Akkor most ő ülne kerekes székben, nem én. És sokra mennék vele, hogy működik a farkam.

Érdekes, álmomban mindig ép vagyok, legtöbbször futni meg mászni szoktam, mindenféle nehéz terepen, és közben úgy érzem, mintha ólomsúly húzná a két lábamat. Meg persze jó nagyokat szeretkezni is szoktam, nem mindig Évával, néha a tizennyolc éves kori első komoly barátnőmmel, aki nyolc évvel volt idősebb nálam, a férje katona volt, úgyhogy volt ideje bőven bevezetni engem a kefélés tudományába. Milyen jókat szeretkeztünk, Istenem! A helyén ugyan már nem érzem a farkamat, valahol az agyamban azért még benne maradt az a semmihez sem fogható érzés, ahogy Nelli szájában megnőtt a farkam. De álmomban ugyanúgy érzem, mint régen, ahogy jár közben a nyelve, csak az a baj, hogy ritkán álmodom végig. Évával néha igen. Olyankor föl is szoktam ébredni, és őt is fölébresztem. Már tudja, miről van szó, és nem bánja. Azt sem, ha csinálunk is utána valamit.

De akkor is. Olyan reménytelen ez az egész. Folyton mást gondolok, úgy érzem, örökre vége mindennek, fölösleges élnem, hiába mondják, hogy több tízezer ember él így ebben az országban, a világon meg milliók is akár, rajtam ez nem segít. Egy életem van. Még jó, hogy olvasni szeretek, mindig is szerettem, ezért is lettem volna tanár. Ha az leszek. De másképp alakult az életem. Szerencse, hogy a munkám egyáltalán nem hiányzik. Biztosítási ügynökből akad annyi, mint égen a csillag. Elvagyok itthon, olvasok, zenét hallgatok, gondolkodom. Most először próbálom leírni a gondolataimat, csakhogy az agyam sokkal gyorsabb, mint a kezem. Kár, hogy nem tudom megcsinálni az agyképfelvevőt, amit már régen kitaláltam. Akkor talán könnyebb lenne. Úgyhogy azt hiszem, én ezt az egészet most szépen össze is tépem apró darabokra, és kidobom a szemétbe. Nemsokára jön haza Éva. És végre tisztába tesz.


Az a fura tekintet

Na, ezek megint nem szóltak, hogy nem jönnek haza, biztos elmennek nyaralni, tolta arrébb az újságot fülkéjének asztalán a zöldesszürke egyenruhás férfi bosszúságot színlelve, pedig a lelke mélyén inkább szomorú volt, indulás előtt hiába tekintett derűsen az előtte álló tizenkét óra elébe, megint borongós lesz a kedve. Most, hogy nem látta a helyén az ötödik emeleten lakó fiatal házaspár piros Nissanját, az újság sem érdekelte, pedig mindig azzal kezdte a munkanapját, hogy átlapozta a friss híreket.

A férfi álmosan nyújtózott egyet, és eltűnődött, vajon merre járhat most a piros Nissannal a fiatal házaspár. Szívesen megkérdezte volna tőlük már régen, hogy hová mennek az idén nyaralni, de mióta kiderült, hogy a fia éppen egyidős volt a fiatalemberrel, észrevette, hogy kerülik. Nem kellett volna szóba hoznia. Pedig előtte olyan sokat beszélgettek. Utána is szívesen beszélgetett volna velük, de a fiatalasszony arcán mindig észrevette a zavart, ha üdvözölte a mélygarázs ajtajában, amikor éppen fönn levegőzött az utcán, ő meg gyalog jött hazafelé valahonnan. Nem állt meg beszélgetni, mint máskor, éppen csak a legszükségesebbet kérdezte, hogy hogy van, mi újság, de félreérthetetlenül jelezte, hogy nem kíván tovább beszélgetni vele.

Az éjjeliőr megdörzsölte a karját, és fölállt. Gondolta, fölmegy az utcára. Pedig kezdés után sose szokott. Mindig legalább két óra eltelt a munkaidejéből, mire először fölment. Nem szándékosan számolta, de valahogy így jött ki a lépés, utána is nagyjából még négyszer ment föl, éjfél után pedig három órát is lent töltött egyhuzamban. Este hattól reggel hatig tartott a szolgálat, mindennap, ha esett, ha fújt, és már harmadik éve nem volt szabadságon, egyetlen napot sem hiányzott, egészen májusig. Úgy hozzátartozok már az utcaképhez, gondolta időnként, mint a közlekedési lámpa zöldje vagy a sarki pék, csak én ritkábban vagyok látható.

Egy idő után fölállt, átment a fülkéből a tűzjelző berendezéshez, megvizsgálta, sértetlen-e az ólomzár, és miközben visszasétált, azon tűnődött, hogy lehetséges, hogy ilyen kényszercselekvésekből áll az élete. Maga is meglepődött, hogy ezen töri a fejét, aztán annak tulajdonította, hogy rosszul indult a napja. Ettől még rosszabb kedve lett. Visszaült a székre, és csak bámult maga elé sokáig. Gépies mozdulattal viszonozta a piros Suzuki gazdájának üdvözlését, aki a mínusz harmadikra tartott, de most nem követte gondolatban a magas, bajuszos férfit.

Az volt a szokása, hogy gondolatban mindig a kocsi után ment. Elképzelte, ahogy kiszáll, fölmegy a lakásba a bajuszos férfi, leteszi az aktatáskáját, és rögtön bekapcsolja a rádiót, mert állandó zajt igényel maga körül, nem bírja a süket csöndet, amit egy lakásban érezhet az ember, ha egyszer csak magára marad. A Suzukis sorstársam, gondolta, de neki talán még rosszabb, ő egyedül maradt. Végül arra jutott, hogy nehéz eldönteni, mi fáj jobban, ha az embernek a felesége, vagy ha a fia hal meg.

Három hónapja, májusban halt meg a fia. Már három hónapja. Motorbalesetben. Húsz éves volt, alig töltötte be a húszat. És azóta otthon a felesége csak sír, ha reggelente hazamegy munka után, sírva követi a fürdőszobába, ott panaszkodik némán az ajtófélfának dőlve csöndes sírdogálásával, amíg ő mosakodik, és pizsamára vetkőzik. Nem is érti, hogyan bírják. A felesége is, ő is. Szeretne mondani neki valamit, hogy ne sírjon, nincs mit tenni, sírással nem lehet már föltámasztani, de nem jön ki hang a torkán. Úgyhogy néha elmorzsol egy-egy könnycseppet, miután félretolja az asszonyt, szó nélkül elindul a hálószoba felé, magára csukja az ajtót, és miután befekszik az ágyba, rázni kezdi a zokogás.

Milyen fura rendszáma van ennek a Toyotának, gondolta, miközben fejbólintással viszonozta a földszinten lakó asszony üdvözlését. P mint Péter, a fia neve, L mint Laura, a lánya neve, és ha összeadja a három számot, az pont tizennyolc, május tizennyolcadikán volt a balesete. Az az E fölösleges benne, de minden nem stimmelhet. 

Kamaszkorában is szerette böngészni az autók rendszámát. Akkor is neveket képzelt a betűk mögé, többnyire kedvenc futballistái nevét. Ez jutott eszébe, ahogy próbálta elterelni a gondolatait. Az járt a fejében, vajon mi lenne vele, ha nem kellene a lánya esküvőjére gyűjteni. Szegény lány, mióta az öccse meghalt, úgy érzi, mintha a puszta létezése is igazságtalanság volna. Látszik minden mozdulatán. Ráadásul az anyja még érezteti is vele, neheztel rá, mintha neki nem lenne joga élni a saját életét, mintha vele együtt kellene szenvednie, amiért az öccse halt meg, és nem ő.

A lányára gondolva a férfinak elszorult a szíve. Szegény! Mintha bármiről is ő tehetne! Az elmúlt három hónap alatt számtalanszor megkísérelte, hogy az édesanyjával elbeszélgessen az életéről, az öccse haláláról, de a felesége a síráson és a néma vádon kívül semmire se hajlandó. Pedig hát, csak jobban megértenék egymást ők ketten, anya és lánya. Ő csak annyit tudott mondani neki, ne félj lányom, akármi lesz is, megtartjuk a lakodalmat, összeszedem rá a pénzt, emiatt ne fájjon a fejed. Látta, hogy a lánya szeme hálásan fölcsillan, de rögtön utána el is komorodik, mintha erre a kis örömre se volna joga. Három hónapja a bánat az egyetlen érzelem, csak annak van létjogosultsága ebben a házban, gondolta magában a férfi. Annyira szerette volna elmondani valakinek, de kinek. Rosszul tette, hogy Nissanos párnak is elkezdte.

Fölállt, nyújtózott, megint a tűzjelző berendezésnél babrált, és arra gondolt, ha itt egyszer tényleg tűz ütne ki, akkor az maga lenne a pokol. A három szint tele kocsival, az a rengeteg üzemanyag, ha lángra kapna, menthetetlenül elégne minden odalent. Lehet, hogy föl is robbanna, a robbanás pedig levegőbe repítené a házat is. Ki menne le abba a katlanba, ha egyszer már az alsó szint is ég? Mert itt az elsőn még hagyján, innen ki lehet menekülni, de ha tűz van, a liftet sem lehet használni. A tűzlépcső meg! Sokan nem is tudják, merre van. Ha lent rekednének, zavarodottságukban azt sem tudnák, merre szaladjanak. 

Visszaült. Maga elé húzta az újságot. Vajon hol járhatnak azzal a Nissannal? Húszévesek. Ilyen fiatalon összeházasodni! Nem túl gyakori jelenség manapság. Nem nyitotta ki az újságot, dobolni kezdett a jobb keze négy ujjával, időnkét a hüvelykujjával pendített rá egy basszust, miközben elképzelte, hogy a fiatal pár nyitott tetővel halad át éppen a völgyhídon, és a Balaton felé tart. Vagy talán most lépik át a határt, és indulnak a tenger felé. Szabadság és élet van abban az autóban. Élet. Mielőtt ők harminc éve összeházasodtak, mindig lehúzott ablakkal mentek a Balaton felé. Négy-öt autóval is egyszerre, fiatal baráti társaság. Élvezte a felesége, hogy arcába tapad a haja. Ő is összefogta hátul, nehogy a szemébe fújja a szél, mert vezetés közben veszélyes lehet. 

Saját magukat látta a fiatal párban, amikor húszévesen összeházasodtak. Annyi idősen, ahogy három hónappal ezelőtt meghalt a fia, és ahány éves most ez a Nissanos fiatalember. Talán Vince a neve, de az is lehet, hogy téved. Mostanában nem bánik túl jól a nevekkel. A fiatalasszonyt meg talán Orsolyának hívják. Orsi. Ezt hallotta már. Micsoda jelentéktelen dolgokon töri a fejét idelent, nyitotta ki az újságot, miközben a világ tele van eseménnyel. Nagy horderejű, fontos eseményekkel. Földrengés pusztított Jáva szigetén, meghalt hatezer ember. És abból a hatezerből egy is mennyire fájhatott valakinek. Vagy talán nem is fájt. Azt mondják, csak Európában fáj ennyire a halál. A nyugati civilizációban. Odaát Mexikóban már nem. Ott tort ülnek, vigadnak a sírokon, ha eljön a Halottak Napja. Autóbaleset a hatos úton, négy fiatal életét vesztette. Húsz évet sem éltek. Mind a négyen húsz alattiak még. Ezeknek még annyi se jutott, mint a fiamnak. Milyen igazságtalan a sors. 

Nem tudta, mihez kezdjen. Ránézett az órájára. Alig telt el néhány óra a munkaidőből. Ha elkezdi nézegetni az időt, az sose vezet jóra. Az utóbbi napokban észrevette, hogy türelmetlen. Mindenféle őrült gondolatai támadnak. Mintha elvesztené uralmát felettük. Mintha nem is ő, hanem valaki más gondolkodna benne. Hol járhatnak a Nissannal. Most mennek neki egy villanyoszlopnak. Nem. Előzés közben lesodorja őket egy kamion az úttestről. Vagy ők előznek, és áttérnek a szembejövő sávba. Hastífuszt kap az asszony. Meghal. Lázas lesz, a férje ápolja. Nem. Nem jutnak el odáig.

Alig tudta elhessegetni a gondolatait. Jó lenne valamit csinálni. Valami látványosat. Fel kellene gyújtani a szemeteskukát, és megnézni, mit csinál a füstérzékelő. Lángba borítani a garázst. Nem bírom tovább. Holnap elmegyek szabadságra.

Nem akart semerre nézni. Behunyt szemmel is csak egymásnak ütköző autókat látott. Most fogok megzavarodni, gondolta, pedig már eddig is megzavarodhattam volna. Micsoda hülye gondolat. 

Most végre kibújok magamból. Mint a bábból a rovar. Most végre önmagam leszek, és nem az, akit mások szeretnének, hogy legyek. Elalszom szolgálat közben. Lehet, hogy már el is aludtam, és ezt az egészet csak álmodtam. A Suzukissal, a kukagondolattal, mindennel együtt. Piros lovon is vágtázhatnék. A piros Nissan után. Álljatok meg. Álljatok meg. Csinálnom kell egy másik fiút a fiam helyett. Akkorára nőtt a farkam, mint egy minaret. Rátűzöm a végére a Nissanos húszéves asszonyát, és végighurcolom rajta a városon. Ha ebből nem lesz fiam, akkor semmiből.

Az éjjeliőr nyújtózott egyet, megrázta a fejét, és kezét a veséjén tartva elindult, hogy kimegy az utcára, és kiszellőzteti a fejét. Éjfél volt. A fele eltelt a munkaidőből. A garázs sorompója leengedve, a biztonsági lámpa felkapcsolva. A járdára lépve elindult szokásos sétájára. Az épület hosszában lefelé. Aztán visszafordult. Megint lefelé. És vissza. Hátul összefűzte a kezét, és ment, lehajtott fejjel, mint aki erősen gondolkodik. Pedig nem gondolt semmire, csak rótta a métereket, számolta a lépéseit, hátha sikerül azonos távon többet megtennie. Mert akkor végre valami más lesz. De nem sikerült. Még kevesebbet számolt össze, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Hiába. 

A Nissanos fiatalokra gondolt. Nem haltak meg, semmi bajuk, bekanyarodnak a szállodájuk elé a piros Nissannal, fölmennek a szobájukba, és teszik, amit a fiatal házasok ilyenkor tennének. Még nem veszekednek, szép reményekkel néznek a jövő elé. Hogy lesz majd gyerekük, egy fiú és egy lány, a fiú lesz az idősebb, de ha a lány, az se baj. Nem gondolkodnak még azon, hogy mi lesz majd, ha tizenkilenc éves korában elüti az autó a lányt, a fiú meghal egy motorbalesetben, a lány tizennyolc évesen férjhez megy, új kommunát alapít, közösségben élnek, kirekesztve a világot, minden közös lesz, férfi, nő, gyerek, állat, növény és tárgy. Vagy a fiú heroinista lesz. Semmi ilyesmin nem törik még a fejüket. Boldogok.

Az éjjeliőr ránéz az órájára. Egy órát mutat. Még nem indult el a fekete Volkswagen azzal a négy álarcos férfival, akik majd a mélygarázzsal szemközti bankfiókba törnek be hajnali két óra tíz perckor. Mivel az éjjeliőr fölmegy a zajra, a kint maradó negyedik álarcos gondolkodás nélkül rálő majd a hangtompítós fegyverével. A férfi utána még él egy darabig, még föl tudja fogni, hogy ő most mindjárt meghal. Magában még nyugtázza, hogy a biztosító juttatásából meg az utolsó havi fizetéséből futja majd a lánya esküvőjére. A Nissanos fiatalok pedig, miután hazajönnek bécsi útjukról, csodálkozva néznek egymásra a mélygarázs fülkéje előtt, nahát, új éjjeliőrünk van. Nem is baj, jegyzi meg félhangosan a lány. Mindig olyan furán nézett rám az a másik.

MEGOSZTOM

Irlanda Kristóf prózái

Hozzáállás kérdése

Nincs semmi, amihez ne lehetne komolytalanul állni. Apám képes volt mindent elbagatellizálni. Időnként egy pillanatra megengedte, hogy elérzékenyítse mimikáit, de aztán rögvest rajtakapta magát és nevetni kezdett. Legyintett és valami olyasmit mondott, hogy hülyeség vagy baromság. Ha horror film ment a tévében, még az ijesztő rész előtt felállt és kacarászva kiment a konyhába, mint akinek ugyanaz a véleménye minderről, mint ami a romantikus jelenetekről is, baromság. Láttam, hogy fél, jobban mondva, tudtam, és csak azért ment ki a konyhából, hogy arcrezdülései véletlenül se cselekedjenek akaratával ellentétesen. Sosem mutatott komoly érzelmeket, így nem is lehetett vele beszélgetni semmiről, aminek súlya lett volna. Egyszer megkérdeztem, hogy fél-e valamitől, de ő csak legyintett és mélyet szívott a cigarettájából. A füst kíséretében kiprüszkölt valamit a nyelve hegyéről, ami már jó ideje lehetett odaragadva, de annak sem vettem sok hasznát. Valami olyasmi lehetett, hogy ő, félni, ugyan. Egyszer láttam, amint kirohan a pincéből, mert denevért látott. Sose vallotta be, hogy retteg tőlük. Nem értettem, minek jár annyit a pincébe. Oda húzódott vissza. Farigcsált, szerelt ezt azt, semmit nem használt abból, amit odalent csinált. Kész dologgal nem láttam feljönni. Olyan tárgyakat javítgatott, szépítgetett, amiket még fiatalkorában vett vagy szerzett valahonnan, de sosem készültek el, sosem voltak eléggé megjavítva. Nem értett az elkezdéshez, ahogy a befejezéshez sem. A folytatás volt a módszere, ahhoz értett igazán. Állandóan anekdotázott. A történetei is olyanok voltak, mint a pincében tákolt dolgai. Valahonnan régről megmaradtak félkészen, ő meg belecsapott a közepébe és jóval a vége előtt elharapta mindet. Egyszer megkérdeztem, miért így mesél, mire rávágta, hogy mindennek a közepe a legjobb. A kenyérnek se esszük a szélét. Azt tudom, hogy a rossz fogakat és az ízületi problémákat tőle örököltem. De, vajon a hozzáállás is öröklődik? Azért nem tudok normális életet kezdeni, mert a gének által arra vagyok programozva, hogy képtelen legyek elkezdeni bármit is? Mi öröklődhet még? Humor, komolytalanság? Itt állok a kiüresedett város kiüresedett főterén, a hangyákat nézem, ahogy egyenes sort tartva masíroznak rejtekhelyükre. Ők is folytatnak valamit az utcák alatti rejtett járatokban. Állítólag a testük százszorosát is képesek felemelni. Ha létezik külön, hangyáknak kialakított pokol, az egészen biztosan egy olyan hely, ahol tele van minden morzsával, de olyan morzsákkal, amik bonthatatlanok, és a hangyák testének százegyszeresét teszik ki. Miért gondolok ilyen marhaságra, hogy jut ilyen az eszembe? Épeszű ember nem áll le azon töprengeni, hogy milyen pokla lesz a hangyáknak. És, egyébként is, hogy lyukadtam ki itt? Nem apámmal kezdtem? Úgy tűnik én a folytatáshoz és az egyben tartáshoz nem értek. Rágyújtok és az a szag csapja meg az orrom, ami apám történeteit is kísérte. A dobozon az áll, hogy a dohányzás halálos tüdőrákot okozhat. Ezek szerint létezik nem halálos tüdőrák is. Jó tudni, most már nyugodt szívvel folytatom a bagózást. Azt hiszik, ezekkel majd elriasztják a fiatalokat, mintha nem mind a halálizgalom miatt gyújtaná meg az elsőt. Mi érdekes lenne a sziklamászásban, ha tudnánk, hogy semmi veszélyeset nem tartogat. A sziklamászás halálos esést okozhat. A mászás öröméért mászunk, amit a zuhanás lehetősége tart életben. Halál. Ez valami olyan dolog, amivel nem kéne foglalkoznunk addig, amíg élünk, utána meg már úgy is mindegy. Apám egyszer azt mondta, a halál egy olyan vicc, amit senki nem ért, és mire megértjük, már túl késő lesz, hogy nevessünk is rajta. Talán ez volt a legkomolyabb mondat, ami elhagyta a száját. Tőle örököltem az üldögélési kényszeremet is. Akárhova tartok, félúton biztos leülök egy park padjára vagy egy tér szökőkútjának peremére és csak nézelődök. Mozdulatlan állapotban jobban szemügyre vehetőek a mozdulatok. Olyan dolgokat vesz így észre az ember, amit egyébként járás közben sosem látna meg. Példának okáért, a levelek zizegő motozását, ahogy a széllel bliccelnek, hogy visszajussanak a fák ágaira. Egyszer csak felnézek és meglátom, hogy az előttem álló épület homlokzatára vízköpőket faragtak. Biztos nem most tették oda őket. Harminc éve járom ezt a várost és még egyszer sem láttam a kifaragott szobrokat az épületek tetején. Nincs senki, akinek elmondhatnám, pedig, szinte biztos vagyok benne, hogy a város nagyobb része nem is tud erről a csodáról. Pedig, biztos azért tették oda fentre, hogy jól láthatóvá tegyék. Nem vették figyelembe azt a tényt, hogy a távoli dolgok, az érdeklődésünktől is távol esnek, a túl közeliek, pedig mindig kivehetetlenül elhomályosodnak. Nehéz megtalálni, belőni a közepet. Kikérhették volna apám véleményét, ő nagyon értett a közepekhez. Hiányoznak az emberek. Hiányzik, hogy utálkozva ítélkezzek felettük, hogy magamban kigúnyoljam lassú, tesze-tosza lépteiket. Sosem kéregettem. Valahogy, mindig is azt gondoltam, hogy, ha valaki pénzt ad, azzal támogatja a hajléktalanságomat, miközben, pont, hogy megszüntetni kéne azt. Persze nem úgy, hogy megtiltjuk az utcán való létezést. Furcsa ösztöne az embernek, hogy a megoldásokat a tiltásokban látja. Ahelyett, hogy az őszinteségre törekednének, betiltják az álhíreket, ahelyett, hogy az elfogadásról kommunikálnának, ellehetetlenítik a transzneműek életét, ahelyett, hogy tesztelnének, nem engednek senkit az utcára. Engedik, hogy lopj, de betiltják az adakozást. Mostanában a megszokottnál is jobban felhúz, ami ebben a szennyekkel tarkított országban történik. Legyek vagyunk egy szarkupacon és arról vitázunk, hogy melyikünk büfög illatosabbat. Mindeközben, persze szépen meg kell válogatni a szavainkat, nem mondhatunk ki bármit csak úgy, ahogy éppen gondolunk. A gondolatok három szűrőn mennek keresztül, mire szavakká válnak. Az első a józanész szűrője, a második a lecsapódások szűrője, a harmadik a nyelvé. Kövessük végig ezt a folyamatot egy példán keresztül. Amikor valamiről azt gondoljuk, hogy elbaszott egy helyzet, akkor ezt nyilván nem mondjuk ki, mert fekete pont jár érte vagy strigula, minden esetre nekünk fog fájni jobban, nem annak, aki miatt a helyzet elbaszott. Szóval az első szűrőhöz érve a gondolatunkból az lesz, hogy mocsokszar, ezt követően történik a lecsapódás, minek következtében a mocsokszar, rosszá sűrűsödik, majd pedig a nyelv szűrője mindennek porszemnyi részét hagyja csak átengedni magán, míg nem az elbaszott, egy színtiszta formát kapva, kellemetlenné alakul át. Mindezt egy másodperc törtrésze alatt. Szívesen kivenném az emberek fejéből ezt a szűrőt és összezárnám őket. Az egyik kihasználatlan stadiont a sok közül, mondjuk használhatnánk erre.  Az emberek általában kerülik a politizálást. Fogalmam sincs, miért. Talán ezt is örököltük valahonnan. Sosem értettem, hogy lehet ezt kerülni és, hogy kérhetnek művészeket és közszereplőket arra, hogy kerüljék. A politika az életünk szerves része. Mintha azt kérnék tőlünk, hogy kérlek, a felvétel erejéig ne nagyon vegyél levegőt. Kapjátok be, nyúlvérű beszari negligáló senkik. Modort és eleganciát vártok el egy szeméttelepen? Ne foglalkozzunk a szarral, amit a torkunkon nyomtok le? Bocs, épp nem kapok tőle levegőt, ha nem baj két kis cafatka kiköhögése között, azért megejtenék róla egy-két szót, csak ha nem bántalak meg vele. És nem, nem azt fogom mondani, hogy a gyámod, némi pénzért cserébe örömöt szerzett idegeneknek, hanem azt, hogy a kurva anyád. És nem fogok bocsánatot kérni azért, mert ezt hoztad ki egy, egyébként végtelenül türelmes emberből. A végtelen türelmet is apámtól örököltem. Azt hinné az ember, hogy a végtelen türelem azt jelenti, hogy sosem léphetik át, aztán idővel rájön, hogy az idegfeszítő viselkedésformák és megnyilvánulások a végtelennél is messzebbre nyúlnak. Le kell nyugodni. Kár, hogy a bagatellizálást nem örököltem. Ehelyett egyedül ülök a padon, nézem, ahogy a leveleket leszállítja egy ellentétes irányú légörvény és arra gondolok, hogy apám tévedett. Nincs semmi ezen a világon, amit ne kéne komolyan venni.  

Homokvár

Amikor a költöző madarak visszatértek valaki tapsolt és ágak nyíltak az apró karmok alatt. Ezt mondtam háromnapos önkívületem utolsó perceiben arra a kérdésre, hogy miként képzelem el az ősrobbanást. A fickó értetlenkedve nézett, legyintett. Azt mondta túlságosan részeg vagyok, hogy értelmezhető mondatokat alkossak, de aztán felszállt – mint völgyek mélyéről a köd – agyamban a homály, és továbbra is józannak találtam a gondolatot. Ha az ember sokáig csinál valamit, az otthagyja kéznyomát rajta akkor is, ha már nem teszi. Így, hogy meglehetősen sokat ittam az elmúlt időszakban, talán józan gondolataim is megrészegülve ténferegnek a barázdáim között. Nem tudom. De egyszer vége lesz ennek is. Semmi nem tart örökké. Apám mondta ezt a templomban, esküvője napján. Rá egy hónapra elváltak. Talán, ha nem mondja, soha nem történt volna meg. Ma a teremtés gondolatával ébredtem. Azt mondják, egyszer csak bumm és itt lett ez a katyvasz, amiben lassan mi magunk is feloldódtunk. Nem tudom. Kevés dolgot tudok biztosan. De, hogy „egyszer csak” jelleggel történt volna meg, kétlem. Úgy képzelem, hogy volt egy hatalmas homokozó, aminek a közepén ült egy kisgyerek. Várat és más formákat kezdett gyúrni, de jóval a tényleges megformálás előtt már kigondolta, tervet készített hozzá. Aztán, amikor már készen állt egy-egy bástya, és elég mélyre ásott, hangyák jelentek meg és népesítették be a homokbuckákat. A homokvár egyszer csak elkészül, de homok és a gyerek mindvégig ott volt. Emlékszem óvodás koromban el akartunk jutni a városig egy földalatti vájatot ásva. Harminc centiméterig jutottunk, aztán elértünk valamilyen szürkés, áthatolhatatlan anyagig és feladtuk. Eldobtuk a kislapátot és bementünk a napi adag tejbegrízért. Azt a gyereket nem állította meg a szürke anyag és tejbegrízért sem rohant az óvónénikhez. De, úgy gondolom, még mindig ott ül, kiszáradt dörzspapír lett a tenyere a homoktól és csipkedik a hangyák, ő meg nem csap le egyet sem. Végtelen a türelme. Egyre több és több hangya jelent meg és elkezdtek homokszemeket görgetni. Egyre nagyobb lett a labda és elkezdett formát ölteni. A gyerekek könnyen megunják a játékot. De ez a kissrác évmilliókon keresztül csak ült és nézte, ahogy kiveszik a munkát a kezéből. Aztán egyszer csak felállt, ledobta kislapátját és kiszállt a homokozóból. A hangyák meg csak építettek, ahogy jónak látták. A gyerek nézte egy ideig, aztán elfeküdt a formákon és angyalkát kezdett rajzolni testével a homokba, mígnem teljesen bele nem ásta magát. Orrhegye sem lógott ki. A hangyák újra megjelentek és ásni kezdtek. Nem volt, aki megőrizte volna a gyermek történetét és senki nem látta ezek után. Aztán az óvoda kapujánál egy markoló állt meg. Pályázatot nyert a falu. A pályázat elnyeréséhez nem kellett tenni mást, mint a megfelelő sorba, a megfelelő gerinchiánnyal állni. Mosolyogni, köszönni illedelmesen. A markoló beparkolt a homokozó elé, a hangyák ebből mit se láttak. Hatalmas lapátját leengedte és kitúrta a homokozót a helyéről. Elvitte a falu másik végébe és kiszórta a szeméttelepen, mert tele volt már törött játékokkal. Az üres medencét feltöltötték friss, hangyátlan, gyerektelen homokkal. A szemétdombról meg máig hallani a kacagást. Vége lesz egyszer ennek is. Régebben tanmeséket akartam írni, most meg undorodom a didaktikus mondatoktól, mégis azokat firkálok mindenhová. Ezt a feljegyzést majd bedobom az óvoda postaládájába. A gyerekek még nem tudnak olvasni, de majd az óvónő behívja őket a homokozóból és uzsonnájuk után felolvassa nekik. Az óvoda csöndes, ellátok a homokozóig. Egy gyerek ül, lapáttal a kezében, biztos a városba akar megszökni vagy homokvárat épít, esetleg magát ássa be, hogy ne keljen tejbegrízt ennie és hallgatnia az óvónők tanmeséit. Odaköszönök neki, de fülét se mozdítja. Bemászok a kapun, mert zárva tartják a fertőzésveszély miatt. Odasétálok a fiúhoz, aki az üres mederben ül, kapargatja a betont és mosolyog, mint aki haladhat akárhová is. Rám néz bolygókék szemével és motyogni kezd. Egyszer úgy is átjutok a szürkén. Bújócskáztunk a bátyámmal, már mindenhol kerestem, itt kell lennie alatta. Biztos, hogy megtalálom. Most meg vagy, most meg. Szegény kis fickó, eltörik kezében a lapát és körmével folytatja az alapzat kaparását. Egy óvónő kiált ki az ablakon: vége a játékidőnek, gyere be most azonnal. 

Vége lesz mindennek. De nem egyszer csak, hanem szépen lassan, őrjítő folytonosságot színlelve. A gyerek feláll és bemegy. Nem köszön. A medence aljának repedéséből egy hangya bukkan fel, kis homokszemet görget maga előtt.

MEGOSZTOM

Alkonyodik

Mire delet harangoztak, sikerült összeszedelőzködnöm, bár a borotválozás egyelőre elmaradt. Az ebédhez kenyér kell, a holnapi reggelihez kalács. Elő hát a plasztik szütyőt, süt a nap, kék a hidegen didergő ég, indulás falunk boltjai felé. Mert, jóllehet, a város tízmilliós, de ez a régi kerülete olyan, mint egy falu.

Két francia pékségünk is működik. A Chez Paul-nak jobbak a cukrászsüteményei, de könnyen kiszárad a rúdkenyere, ropogós héjú friss baguette-ért tehát a Pain Quotidien-hez, a mindennapi kenyerünkről elnevezett pékhez megyek. Azután pedig, irány a Louis cukrászda.

Magyar vállalkozásként nyitott, az 56-os menekültként Angliába érkezett jó magyar ember, Perlmaier Lajos tulajdona volt. Amikor ő elaggva nyugalomba vonult, s acélkék Rolls Royce kocsija nem parkolt többé a cukrászda előtt, jelezve, milyen jól megy a bolt, a patinás kávézó lengyel kézbe került. A LOUIS felirat ottmaradt a homlokzaton, igyekeznek méltók lenni ehhez, de a krémes és az indiáner eltűnt a kínálatból. Szerencsére jó fonottkalácsot sütnek, ezt szeleteljük a reggelinkhez. Nejem vigyáz a vonalaira, de én vastagon vajazok az akácméz vagy a baracklekvár alá. Nevezetes nagyapám, Molnár Ferenc írt arról az egyik tárcájában, hogy legyen luxusunk a vaj bőséges élvezete.

Csak katonásan, fiatalosan! Nem csoszogunk. S a sarki ingatlanügynökség kirakatüvegében tükörképünkön ellenőrízhetjük, elég kackiás egyenesen tartjuk-e magunkat még a nehéz télikabátban is. Nem görbülünk kérdőjellé nyolcvan felett, mint uralkodónk, II. Erzsébet királynő. Nem is szólva a szomszéd utcában lakó, agg Grünberger bácsiról, akinek a torzója immár derékszöget formál.

Budán is volt hasonlóan parkinzonos imerősünk, egy nyugalmazott ezredes. Nem csak hajlott volt, a feje is lekókadt. „De hát így annyi mindent talál a járdán” – mondta rá nagybölcsen a házmesternénk.

A párom elszántan óv a totyogós öregségtől. A „húzd ki magad!” naponta tízszer is elhangzik.

Hajdan aktívan sportoltam. Középtávú futóversenyeken indultam a Vasas MÁVAG színeiben, s a teniszt csak partner hiányában hagytam abba. Így nem vagyok pocakos, és a lábam fürgén visz.

A baj máshol van. Ismerőseim nyájasan rámköszönnek az utcán, és üdvözletüket küldik kedves feleségemnek. Fogalmam sincs, hogy kicsodák. Kiestek az emlékezetemből. Persze, hosszú éveken át képzőművészeti galériám volt a falu legrégebbi részén, tehát emberek százait ismertem meg, mindre emlékeznem kellene, névvel, élettörténettel.

Salerno-t mutatják a tévében. „Na, itt már jártunk” – mondja a párom. „Emlékszel, milyen jó hallevest ettünk a főtéri vendéglőben?” 

„Persze, hogy emlékszem” – füllentem.

Ugyanakkor jól fel tudok idézni kisgyerekkori dolgokat. Amikor hétévesen az elhurcolás elől falura, Balatonkilitire menekített az a fiatal parasztasszony, aki túróval, tejföllel, tojással járt hozzánk, emlékezetem szerint egy hideg téli napon minden házhoz bezörgettek orosz katonák. Lepedőket és fehér asztalterítőket rekviráltak. A befagyott Balaton jegén átkelve készültek támadásra a Zalában még ott állomásozó német egységek ellen, álcázó fehér lepelbe burkolva magukat. Emlékszem, miként vágtak lyukat a terítők közepébe, azon dugták át a fejüket.

A láb épsége nagyon fontos. Az én atléta-lábam jól működik, ám vigyázni kell: ismerősöm agg édesapja büszke volt arra, hogy kilencvenévesen is fel tudja tenni a lábát a mosdóba, aztán egy végzetes reggelen így esett hanyatt és törte gerincét.

Most mintha új korszakába értem volna az észlelőképességemnek: mindenre rácsodálkozom. Szokott sétámat végzem a bevásárlás után, végig kis utcánkon, aminek már az elnevezése is jellemző: ‘Back Lane’ – hátsó utca. 

Megcélzom utcácskánk alján a La Cage Imaginaire éttermet, benne alig néhányszor voltam. A párom főz minden nap. Vajh’ mit jelent a cage imaginaire? Képzelt kalitkát? S azt miért? A szakács állítólag nyolcvan étel előállítására képes.

Mellette található a keresztutca névadója, a Flask azaz flaska nevezetű korcsoma, ott is főznek, de angolosan. Erről nevezték el az egész utcát Flask Walk-nak.

A hárompercnyi sétára fekvő hatalmas londoni őspark, a Hampstead Heath felé tartok. Még a hajdani közfürdő és mosoda egyemeletes vöröstégla épülete előtt kell elhúznom, amely e hivatását kőbevésve viseli, homlokzatán végig, de már régen lakásokká alakították át. Amikor ifjú BBC-rádió munkatársként, fix fizetésem előnyére támaszkodva, ötven éve, jelzálog kölcsönért megvettem keskeny, háromszintes sorházamat, két idős melós hetekig bütykölt a modernizálásával. Amíg a fürdőszoba el nem készült, a közfürdő minden vendég után alaposan kisikált kádjaira jártam. 

Két lángvörös telefonfülke van a hajdani fürdőház bejárata előtt. Az egyikből még lehet telefonálni (ki telefonoz manapság fülkéből?), a másikat viszont egy élelmes pasas büfévé alakította át, beszerelt eszpresszó masinával. Éppen ott van egy utcai pad is, ahová a kávéspohárral meg a szendviccsel letelepedhet a kedves vendég. Ez London legparányibbb eszpresszója.

Innen már csak egy ugrás a fél kerületet elfoglaló őspark, a tóhoz vezető, ápolt sétaút fasorján ballagva vetek számot éveim múlásával.

Az, hogy a szomszédai közé szoruló, keskeny kis házam kétemeletes, jó tornát jelent a lábaimnak. Naponta vagy húszszor fel s lemegyek a lépcsőn, a dolgozószobába, a fürdőszobába, a földszinti konyhába, a kertre nyíló társalgóba, ebédlőbe, s fürgén veszem a lépcsőket.

A vénülés egyik alapvető hátulütője, hogy nem tervezhetünk sok évre előre. Pedig dönteni kellene jövőjéről egy ilyen kétlaki européernek, mint amilyen én vagyok. Hol érjenek végnapjaim: Hampstead-ben vagy Budán? Csak kórházra ne szoruljak.

Ha majd betöltöttem a százat, illő lesz valahogyan elpatkolni, talán békén elszenderedve a karosszékben. De melyikben? Abban, amit apámtól örököltem, s Budán kínálja kényelmét dohányszín bársonyhuzatjával, avagy a londoniban, amelynek már kezdem laposra ülni a rugóit?

S mi lesz az életművel? Ki kellene rukkolni valamiféle újabb kisprózai szöveggel, jelezve, hogy még a porondon vagyok. 

Hitvesem sejti, hogy mostanában ilyen felkavaró gondolatok zavarják lelki békémet. Vallok.

„Ugyan már” – legyint. „A lényeg, hogy minden napodnak legyen még értelme. A horatiusi Carpe Diem-et úgy fogd fel, ahogy kell: ne múljon el nap egyrészt hasznosság, másrészt valamiféle öröm nélkül. Lám, Horatius megjárta a philippi csatát, ahol az ülepébe nyílvessző fúródott, azután teljesen elszegényedett, mégis ezt vallotta.” 

A lényeg, hogy még minél több reggelen kenhessem vastagon kalácsomra a vajat. 

Sárközi Mátyás (Budapest, 1937) író, kritikus, szerkesztő. Apja Sárközi György író, anyja (Molnár) Sárközi Márta, a Válasz kiadója és szerkesztője. Nagyapja Molnár Ferenc író. 1956-ban hagyta el Magyarországot, Londonban, a művésznegyeddé fejlődött Hampsteadben él. A BBC rádió magyar adásának szerkesztője volt. Kossuth-díjas (2020).

MEGOSZTOM

Látványnak sem rossz

Ha tudta volna Tomi, hogy a szemműtéttel gyakorlatilag visszanyeri látását, akkor már rég túlesett volna rajta. Leszámítva a beavatkozást, és főleg azt, ahogy kipeckelték a szemhéját, mint a mesében az öreg királynak, hogy el ne aludjon a ceremóniákon, csupa jóról tud beszámolni: ami addig homályos és elkent massza volt, éles kontúrokat kapott, elkezdte látni a felhők formáit, meg tudta különböztetni a galambokat a verebektől, és nem csak madarakat látott. Az operáció utáni esti fények kissé megbolondították az érzékelését, először életében harmincnyolc év után a felkelő nap olyan élesen tárult szemei elé, hogy a napsugarakat ívenként látta rezegni: a belső sugarak citromsárgák, kifele egyre sötétebb árnyalatba burkolódznak, a Nap pereme már-már vörös, és tényleg izzik, olyan, mint a túlérett őszibarack, amit a jóisten lehelete tart csak a fán, éppen ezért muszáj a fáról leharapni.

Pont öt éve határozta el, megműtteti a szemét: mínusz tizes dioptriával már kontaktlencsét sem hordott, csak a befőttesüvegalj vastagságú szemüveget. Az előző cégnél, ahol dolgozott, behívatta a főnöke, és amíg bebocsátásra várt, eszébe jutott, hogy ilyen lehet az, amikor a nagykövetet behívatja a külügyminiszter: jelentenie, magyarázkodnia kell, hogy vajon mire gondolhatott a nagykövet miniszterelnöke, amikor a befogadó ország első számú vezetőjére kompromittáló kijelentést tett. Szóval, ott állt Tomi bebocsátásra várva, az automata kávéfőzőből egy capucinó-t nyert ki, de a pohara forró volt, így azt a titkárnő asztalára tette, miközben a szemüvegét leverte a földre, egyből utánakapott, csak hát a mínusz tíz az mínusz tíz, semmit se látott, a levegőben hadonászott, és természetesen borult a kávé, ráfolyt szépen és gyorsan az összes papírra, ami elő volt készítve aláírásra a főnöknek.

Látványnak nem rossz, konstatálta az irodájából épp kilépő főnök, majd tajtékozni kezdett, szétdobálta a kávéval itatott papírokat, és közben toporzékolt, mint egy óvodás. Tomi magában ekkor azt gondolta, hogy végülis, látványnak nem rossz, aztán otthagyva csapot-papot, kilépett az utcára szemüveg nélkül. „Hirtelen jött a homály, azt hittem, ez dukál”, mondta magában, és cikázott az épületek között hazafele, mint a pókember a legelső filmjében. 

Ekkor kezdődött az egész szemműtétes őrület Tominál. Hónapról hónapra, majd évről évre halogatta, mindent halogatott, családalapítást, gyerekvállalást, munkahelyváltást. Mindent. Éveket élt le úgy, járt fel-alá meg körbe-körbe és a bűntudatával küzdött, meg azokat a lehetőségeket siratta, amelyek azt kínálták, hogy az életet élje és ne az élet mellett éljen. Annyi mindent nem ismert fel az életben és annyi csodát látott meg utólag, amikor már nem volt az övé, és annyi mindenre nem vigyázott, amire kellett volna. És amikor leverte a szemüvegét, ami olyannyira eltörött, hogy használhatatlanná vált, akkor véglegesen és visszavonhatatlanul eldöntötte, hogy megműtteti a szemét. Nem akart több bepárásodott szemüveget, alaktalan arcvonásokat. Nem tapintani, érzékelni akart, hanem látni.

És most, a friss munkahelyén, immár szemüveg nélkül, de éles látással csodálkozik rá a világra: a kollegák hangjához most már arcokat, hajszíneket is köt, az eddig csak távolról figyelt hegymászó rendszergazda a valóságban nem is olyan izmos, mint azt eddig magában összerakta. És a kolleganők egyszer csak elkezdték észrevenni őt, köszönnek neki, milyen más az arcod, Tomi, kacsintgatnak, kérsz egy kávét, jössz ebédelni? – ezeket hallja, új társadalmi rangot kapott. Fürdik a sikerben, a növekvő népszerűségben. Már nem rohan haza rögtön munkaidő végeztével, hanem elmegy a többiekkel sörözni, még az új Top Gun-t is megnézi. Hát, ez pazar, gondolja, és hátradől. Ekkor kinéz az ablakon, és meglátja a Holdat. A Hold, maga a szeszély, benéz az ablakon, és így szólt magában: „Ez az egész tetszik nekem”.

Tófalvi Zselyke (1976, Marosvásárhely) Budapesten, a Közép-Európai Egyetemen dolgozik. Tárcái, novellái többek között a Látóban, a Kalligramban, a 2000 folyóiratban jelennek meg. 2019-ben Látó-nívódíjat kapott. Első novelláskötete 2020-ban jelent meg Amikor hazajössz címmel a marosvásárhelyi Mentor Könyvek Kiadónál.

MEGOSZTOM

ZEHU (részlet)

1956

Szlutyi

…Apus egy örökös korrigáló, előbb korrigálja, amit korrigált, utána azt is korrigálja, és nem ismer rá az anyja se, és erre kiderül, hogy az első volt a jó, már belevetette magát a József-eposba, ott bolyong Judeába és Samáriába, vagy a piramisok és Th. Mann mondatai között, és azon töpreng, mit csináljon a díszhelyen álló Stalin kötetekkel, mert nem érezné becsületesnek, ha most egyszerűen kidobná őket a szemétbe, ha az ember levesz egy könyvet a polcról, ott keletkezik egy rés, és kezdődik a könyvek tologatása, a por beszívása, köhögő rohamok, amiknek se vége, se hossza, eltűntnek nyilvánított könyvek előkerülése, utánna derék fájásra panaszkodik, ezért rágyújt, utána szívdobogást kap, már alig várom, hogy megvegyem a hajó jegyet Genuába, de késik az a nyomorult Vorschuss, hiába járok a kiadó nyakára, fáznak előre fizetni Apusnak, pedig még egy határ időt se mulasztott el, a fordító egy utolsó rabszolga, csak akkor éri meg 4000 oldalt fordítani, ha marad egy kis dohány az életre, a Bikini szigetet sikerült a földdel, azaz az óceánnal egyenlővé tenni, a Stalin összes egyelőre marad, igazat megvallva, kicsit meghökkentem, hogy engem csak úgy mellékesen elintéztél: hallom, nincs pénz az utazásra, nem baj kislányom, ha te fogsz akarni az én koromban messzi földre utazni a lányodhoz, remélem ő nagyobb örömmel vár majd, de akkor te is meg fogod érteni, hogy nekünk se éjjelünk se nappalunk, az úgy van, hogy minél öregebb valaki, annál jobban lehullanak rólla a hervadó levelek, és csak az ember marad, akinek fő gondolata a gyermekei, nem mintha én öreg volnék bármely értelemben, de egy idő múltán mégis a család kerül előtérbe, és hogy nyaralni a Balatonra mentek, boldogít, ez igazán szép pár nap lessz, a gyerekek és a szülők együtt! Apus úgy él és dolgozik, mint egy piramis tetejére követ hordó rabszolga, egy utolsó kuli munkás, az én utazásom az ő műve, közbe megy nagyba a fegyver árusítás, a csehek Egyiptomnak, a franciák nekünk, a sovietek Syriának, az angolok Jordániának, és hiába vonult ki az utolsó angol katona Egyiptomból, fenyegetőznek, most már csak a képmutatás tartja a megállapodást össze, nagy az izgalom, Nassert elnökké választották, lent vár a taxi, drága édes Apus, ma hajnalba megérkeztem Pestre vagyis Budára, a család 2 éjjel nem aludt, küldtem egy sürgönyt Bécsből, de a vonatot lekéstük, azóta már aludtam egy jót, minden a legnagyobb rendben van, 24 óra múltán az elveszett csomagjaim is elő kerültek, és a lányunk betegszabadságot kapott, mert az alergiája miatt rettenetes állapotban van.

Nyúzott macska, köhögős, itt nincs semmi változás azóta, mióta te itt voltál, a lakásról nincs mit mondani, a kosz ugyanakkora, a rendetlenség is, csak éppen a mi lányunk soványabb, Elemér öcséd szenved az ideg zsábájától, mondd meg Inkának, szerezzen pénzt akárhol és bármi módon! és küldjön IKKA csomagot, mert amit mi képzeltünk, hogy miféle rongyokba járnak, és mit esznek, az eltörpül a valóság mellett, sápadtak, mint a kísértet, birsalmasajton élnek, tejport rágnak, még a mustár is hiánycikk, nem hogy a virsli, a tojás ritka madár, a fölnőttekről beszélek, a gyerekek soványak, de vidámak, kint futkosnak a jó levegőn, az ingyenbe van, az öcséd járni is alig tud, mióta megoperálták, szürke és elkínzott, több foga hiányzik, fura ez a népi demokrácia, ha legodaadóbb híveivel így bánik, a vitamin injektiókat el kellett volna hoznom, már voltam a közértben, a Vikivel kézen fogva, az árusok rossz kedvűek, a vevőre rá se bagóznak, szerencsére Vikit megismerték, a tejet kannából mérik, büdös van, a légyfogó az ember arcába lóg, az eladó lányok Robit emlegetik, elég, ha csak annyit rebeg, küsstihand, és a lányok már pirosra kacagják magukat, a kenyér finom volt, ropogós, nem bírtam ki, hazafelé megettem a sarkát, minden esetre az august 19iki hajóra rendeltem jegyet vissza Genuába, aludni Bécsbe és Genuába kellene, de ahogy lessz, úgy lessz, a futbal bíró már 2 napja itt van, a szomszédba lakik, még életembe nem láttam élő futbal bírót, erre együtt utazunk a fél világon át, és mikor megérkezem, kiderül, hogy ugyanott lakunk, a lányod 2 pillanatonként akkorákat tüsszent, hogy a királyi vár falai belé remegnek, Robihoz még nem volt szerencsém, ügyeletes a kiadóba, remélem, nem esz meg élve, a bejárónő felmondott, az összes Apfelbaum bejelentkezett, vérszagra gyűl az éji vad, nem örülök ekkora forgalomnak, én kizárólag a lányomhoz jöttem, a golyóstoll mindenkinek ájult örömet okozott, olyanok, mint az indiánok, akik először látnak fehér embert, azon töröm álló nap a fejem, hogyan segíthetnék a lányunknak, valószínűleg sehogy, egyebet most nem írok, csak egyet: Tate! shick, shick geld!, a lányod lelkileg, testileg a mélyponton van, és lehetetlen össze szedni magát, túl sok a gyerek, de istenkém, végül majd csak fölnevelik őket, Matyinak van egy kiskacsája, a neve Trom, Viki meleg szívű, de félénk, és nagy hangú, jó humora van, Gabit az ember legszívesebben összecsókdosná, többnyire hallgat, kivéve, mikor megszólal, mert akkor be nem áll a szája, Sára tisztára Anyám, villámzöld szemek, a haját kivéve, mert az bronzvörös, korán kukorékol, minden tányér csorba, nincs két egyforma pohár, a lábos ragad, nincs hozzá fedő, ha van fedő, nincs lábas, a ráncos krumplit mind kidobtam, a csap csöpög, se égen se földön nincs szerelő, Robi előkerült, kezet csókolt, kinyalta a tányért, kezet csókolt, elárulhatom, jó formába van, mindegyik öltönyét kihízta, még azt is, amit ½  éve csináltatott, ami súlyba a lányodról hiányzik, az rajta megtalálható, 1 percig se gondold, hogy én bármit bírok itt változtatni, ehhez Herkulesnak kéne lenni, de még ha itt élnék, akkor se tehetném, mert az alapok ugyanilyenek maradnának, ha 9 év alatt nem tanulták meg, most már nehezen fogják, de gondold meg, nálunk nincs napi 6-7 személyes főzés, evés, itt a gyerekek és főleg Robi, jó étvágyúak, liter szám isszák a tejet, eszik a vajat, és vásárolnak, a sajt és felvágott nagy kincs, ha ki nem fogy a boltba, de Robinak megsúgják az eladó lányok, ha van pult alatt, nekem a kenyér a szerencsétlenségem, olyan finom, félek meghízok tőle.

Fura dolog, 24 óra eltelte után a lelkesedésem nagyon lelohadt, de Pest gyönyörű, néha meglógok, hogy a gyerekek lefektetésénél ne legyek jelen, a mi agyon nyúzott gyerekünk futkos egyiktől a másikig, lájlá tov motek, a szabadság pillanatai a legszebb perceim, nézem a felhőket, a fákat, az embereket, és teljessen szkizofrenikus állapotba jutok, mert bárkihez az anya nyelvemen szólhatok, pedig külföldön vagyok, az emberek rohannak, mint a kísértetek, minden egyszerre ismerős és idegen, pocsék ez a június, állandóan hideg morcos idő van, aki most nyaral, csak a mérgét nyeli, te mit hallottál Poznanról? inkább ne válaszolj, míg itt vagyok, nem foglalkozok politikával, ami nehéz lessz, mert minden érdekel, ami Egyiptom és köztünk történik, légy velem türelmes Papuskám, most biztos beadósodunk a fejünk búbjáig, de hátha néhány lyukat be tudok tömni itt, ha visszamentem, ígérem, takarékos leszek, teljessen kész vagy a Felix Krullal? vagy tessék-lássék? mesélj, megkaptad a Mann 4. könyvét fordításra? amennyire örülök neki, annyira borzalmas is, kérdeztek tegnap este, mit láttam Pesten, mondom, az unokáim popóját, ez túlzás, mert azt éppen nem láttam, Sárát sose pelenkáztam, de a Nagycsarnokot már 8szor láttam, és a lányunk munka helyére vezető összes ócska házat kívülről ismerem, nagyon rossz állapotba van ez a város, potyog a ház falakról a vakolat, este alig van fény az utcán, a kirakatokba száraz falevelet és görbe ágakat tesznek dísznek, vagy egy leszakadt erkélyt, és arra aggatják a ruhákat, mindenhol látszanak a golyó nyomok, egyszer és mindenkorra declarálom, hogy a mi minden áldozatunk és szenvedésünk a lányunkkal nem változtat semmit az ő sorsán, a gyerekei majd szépen, maguktól fölnevelődnek, és élni fogják a saját életüket, ami az itteni világgal van szerves, mélyen gyökerezett kapcsolatba, tudod, mi az a szlutyi, Abale? 

Könnyen megjárod, ha legközelebb tejfölt akarsz venni Pesten, hamis tejföl, kis lisztet vagy túrót kevernek az aluttejbe, és ha jön a kontroll, lekapják a hamis csuprot, kirakják az igazit, estére megromlik, ki lehet önteni, aztán még van egy olyan találmány is, hogy DE JÓ, egybe kell írni, dejó, ami dió, de egyáltalán nem dió, magamtól nem jöttem volna rá, hogy nem dió, de a sütemény másnapra kék lessz, majd még megtanítalak újmagyarul, mi még nem vagyunk olyan öregek, hogy számunkra csak az ő életük számítson, végül is az ember az utolsó lélekzetig a saját életét éli, nem a gyerekeiét, Poznan egy provokáció, német provokátorok hergelték fel a munkásokat, akik törtek zúztak, halálos áldozatok is voltak, a történelem kereke csikorog, tegnap este Eli átjött a két aranyos gyerekkel, akik jól neveltek, barátságossak, Viola betegszabadságra utazott, Siófokra, mint igazi úrinő, Eli nagyon szigorúan rám szól, ha bármi megjegyzést teszek, úgyhogy hallgatok, mikor Viola letette a vizsgát, a gyerekek az óvodába hiába imádják, megtiltották, hogy énekeljen, mert hogy szerintük hamissan énekel, hallottál már ilyet? Eli meg Viola összeillenek, mint üres fazék meg a födője, utálják az életet, es ist zum heulen, azt hiszik, akkor élnek, ha boldogtalanok, és hozzá még kínozzák egymást, ez valami Apfelbaum-syndroma, Eli nagyon édes, csupa segítő készség, csak bele rokkan a lelke abba, hogy tüzifa rakodást bámul egész nap, az a munkája, hogy a szállítók ne csaljanak, minden trükköt kívülről ismer, és nem lehet megvesztegetni, pedig abból lehetne egy kis pótléka, ma megkaptam az itt tartózkodási engedélyemet, mostanában sok magyar visszatér, én sokszor fed up vagyok, mert az élet véleményem szerint még egyébből is áll, mint a politikából, az embernek lakni, enni, és öltözködni kell, erst kommt das Fressen, dann kommt die Moral, Robi meg mutatta egy írását, a címe Váratlan fordulat, mondom neki, azért mert a férjem költő, én még nem értek az irodalomhoz, a börtönből kiszabadul a fő szereplő feleségének régi szeretője, rosszul mondom, egész addig boldog házasságba élnek, á, mindegy, majd elolvasod, az amnestia-hullámmal az ex kijön a börtönből, mire a nő kivágja a férjét a lakásból, a nő megjátszotta magát, és a balek most a 2 bőröndjével, a Margit-híd közepén a sötét hullámokba bámul, gyáva vagyok megmondani, mit gondolok, ő úgyis csak a te véleményedre kíváncsi, olyan, mintha Robi a Révai tollával írta volna, az egy jó toll, de nem erre való, sok embert kiengedtek, Robi szerint hebe hurgya ez a széles körű amnestia, csak kis híján múlt, hogy ő is nem került börtönbe, 2 éve behívták, a legforróbb nyár közepén, és mikor a vaskapu begördült mögötte, égette a hátát, egy csöppet se volt biztos, hogy élve kijut onnan, könnyen bele keverhették volna valamibe, én vígasztaltam, hogy még vén fejjel minket is meg tudtak etetni a sok hazugsággal, akkor jött a veseköve, amit meg kellett operálni, 2 napig élet és halál között lebegett, erről mi nem tudtunk, akkor szakadt át minden gát, és lett ilyen kövér, az olyan világ volt, hogy április 4én nem volt szabad rossz időjárásnak lenni az újságba, ezen még Robi is mosolyog, pedig ő nagyon vonalas, éjjel esik be, mikor már mindenki alszik, én kókadozok, de meleg ételt teszek elé, cserébe napi politikával traktál, szédülök a sok új névtől, lukat beszél a hasamba, Petőfi kör így, Petőfi kör úgy, Déri így, Déri úgy, és hogy a legnagyobb tragédia hogy a párttagok cinikusabbak a nem párttagoknál, destruktívak, és hogy ezt ő már 1 éve megírta a megfelelő helyekre, de még csak nem is válaszoltak, hogy az írók aljas kenyér lesők, a Tisztiházba, ahol a kislányunk most ölég jó fizetéssel felcser, hála Zsozsónak, és a család hétvégén ott kosztol, ami olcsó és nem ráz, itt ezt így mondják, a gyerekek rohangásznak a márvány lépcsőházba, az írók 1000 embert oda csődítettek, és ment Robi szerint a konstruktivnak álcázott destruktivitás, mutatott egy hírt, már az elme- és ideggyógyászati kórház alapszervezete is rendkívüli pártkongresszus összehívását kéri, de ha azt mondom, hogy fáj nézni, ők ketten mit össze vergődtek az elmúlt időkbe, Robi úgy letorkoll, mintha tagadnám az elmúlt 10 év eredményeit, de előbb elsüt egy kormány ellenes viccet, hallottad a legújabb rémhírt? nem, mi az? minden igaz! mondtam neki, ha sokat kiabál, kihull a maradék haja is, ő meg, hogy ő már egy éve megmondta, hogy az ország a pusztulásba rohan, de én közöltem, hogy engem a bel- és külpolitikából jelenleg csak a kedves nejének a dereka, vérképe, fogfájása meg az alergiája érdekel, amire gyógyszert itt kapni lehetetlen, meg a kis unokáim fülembe susogott titkai, ő nem is hallja, amit mondok, ezek nem írók, felugrik az asztaltól, rohangálni kezd, ezek bértollnokok, a zavarosban halásznak, annak is az iszapos mélyén, az majd szépen elnyeli az egész kompániát, egy böff marad utánuk, vagy egy fing, párdon, hölgyem, hol vagyok én hölgy? tapsoltál a hibáknak s tapsoltál úgye később, hogy pártunk e hibákat jóvátenni ígérte, majd mikor azt hirdették: önkritikát gyakorolj, hát úgy meaculpáztál, hogy zúgott tőle a sajtó, most kritikus pennádat markolatig belemártod holmi hibákba, mivelhogy rádszóltak: kritizálj csak! férfiasan harcolsz, éppúgy, mint tetted a múltban: elszántan füleled mindenkor, hogy mi a dörgés, Robi élvezettel mesélte el 3x is az operációját, ami után felfúvódott, mint egy leveli béka, azóta se tudja a többletet leadni, előbb még olyan, mint egy felhőtlen bájos, nagy gyerek, hazajön szürkén a fáradtságtól, de egy pillanat múlva fel van dobva, vidám és viccelődik, ledobja az dugig telt aktatáskáját a padlóra, én alig bírom megemelni, lerúgja a cipőjét, egy idő után a politika felé kanyarodik, tölti tölcsérrel a fejembe, érdekes, Telavivba már alig várom a Szabad Népet, az ott nekem az oázis, de itt rá se tudok nézni, ő egyfolytába ellenforradalomról beszél, én vidámságot és lelkesültséget érzek a levegőben, szerinte az ellenséges elemek kártékony mezei rágcsálók, én nemrég láttam egy húsvéti körmenetet, pirospozsgás lányokkal, gesztenyefák alatt, gyönyörű szép hímzett ruhába jötték és énekeltek, mint a patakcsobogás, Robi csak hajtogatja hogy ez egy szűk, gyökértelen és cosmopolita klikk, és messze eltávolodott a Petőfi Kör eredeti fennkölt céljaitól, mondom, a cosmopolita szót inkább hagyjuk, egyfolytába ellenségekkel hadakozik, akik tönkre akarják tenni, felugrik és járkál, de mikor suttogtam, hogy körös-körül már alszanak, egyből csöndbe lett, valósággal összeomlott, nem jár emberek közé, csak a munka helyére, meg párt taggyűlésre, hajnal tájt, felébredés előtt mindig nyöszörög, haza akarok menni, haza akarok menni, a lányunk meg a vejünk, mindkettő haza akar menni, de nem ugyanoda, a Khruschev tényleg kiengedte a dzsinnt, jól mondtad, Sárának belövellt a torka, tegnap addig kiabáltam, hogy csöpög a csap, már több mint ½ éve így csöpög, hogy végre felhívta a maszekot, aki 30 perc alatt helyre pofozta, nem volt olcsó, de kifizettem 30 kemény forintot a te pénzedből, otthon Dávid elő kapná a harapó fogót és megcsinálná, Robi ehelyett elmond egy viccet, mától kezdve, mondja, minden máskép volt, de nincs a házba egy fogas, amire kabátot lehetne akasztani, Robi minden nap finomságokkal tömött szatyrokkal jön meg a városból, van valahol egy titkos delicatess bolt, aminek a titkait csak ő ismeri, egy fél vagyont fizet érte.

Nem írom le neked a lányunk tegnapi napját, csak a befejezést, amikor két furunculussal az arcán, egyik az ajkán, az orra alatt, a másik pedig az állán, a gyönyörű kis pofácskáján éktelenkedett, úgy döntött, hogy befejezi a napot, mind a 4 gyerek ágyba volt már, Robi éjszakás a kiadóba, ahol ő egyszerre kontroll szerkeszt, 3 nyelvből fordít, és 5 lektori jelentést fogalmaz, correcturázik, és szakért, állítólag van még egy titkos 3. állása is, mégis úsznak az adósságba, és villanyoltás után elkezdett a lányunk foga fájni az egyik korona alatt, egész éjjel fetrengett, de nem szólt egy szót se, nehogy engem zavarjon, én meg úgy tettem, mintha nem hallanám, reggel elment a klinikára, és kihúzták, nem tudom hányadik fogát dobják ki a szemétbe, Sárának 10. napja lázas torok fájása van, tegnap elraboltak egy Malév gépet Nyugat-Németországba, vasdorongokkal verték fejbe az utasokat, én megpróbálom a lehetetlent, hogy a lányunkat talpra állítsam, sajnos hamarossan lejár a rendes szabadsága, 20án már újra dolgozni kezd a Tiszti Házba, tényleg lemondott a Sarett? szentül hiszem, hogy a vén diktátor készül valamire, most nagyon puska poros a levegő, csak a szikrára várnak, egy csöppet se bízok az új külügy ministerbe, a Goldába, ő már Moskvába megmutatta, hogy hamis reményeket ment kelteni az orosz zsidóságba, a mi kislányunk viszont egy igen derék nő, zokszó nem hagyja el a száját, de mi nem, csak a Népi demokrácia segíthet rajta, és ha lehetne neki egy jó háztartás vezetőnője, aki leveszi a terhet válláról, nem is tudom folytatni, itt vagyok, de a legszívesebben azonnal visszamennék, egy nappal sem maradok 2 hónapon túl, nincs semmi értelme, ez idő alatt úgy is minden érzés és lehetőség kimerül, de ami fő, a pénzem, vagyis a tiéd is elfogy, édes Apusom, épp jókor jött a csomag, az utolsó utáni pillanatba, eddig én küldtem, most pedig úgy bontom föl remegő ujjakkal, mintha én is egy itteni volnék, először a Neskávét bontottam föl, az öreg sejk első feleségének a kávé úgy jön, mint vaknak a szem, kávét főzök és dolgozok, kávé nélkül nem bírnám a tempót, amilyen hideg volt 2 hétig, olyan forróság van most, Elemér öcséd senyved a városba, Viola Siófokon sütteti a hasát, Sárának tegnap lement a láza, a lányunk aránylag jó éccakát töltött altatókkal, most újra alszik, homloka csupa veríték, betakartam, sosem álmodik, az angyalok nem álmodnak.

Kezdek pessimista lenni, hogy nem is hiányzok neked, az élet olyan ronda, tegnap voltam színházba, láttam Shaw Szent Johannáját, Robi szerzett jegyet, Elemért elcipeltem, jó darab volt, de meglettem volna nélküle, Eli elaludt, amint Bulla Elma megjelent a színpadon, talán már vénecske a szerephez, valaki mondta, hogy 20 éve ugyanevvel volt itt sikere, nem szeretem a fölmelegített kávét, hát szép kis este volt, a Shaw kitett magáért, a villamos hazavitt, köszönöm Robinak, a Shaw egy nagy zsivány, a publikum egy lélekzetre sóhajtott, mintha villamos árammal lenne tele, én ebből kimaradtam, mert nem tudom, mire gondoltak, Robi kitünő Apa, de ő is csak egy ember, ha indul reggel a munkába, akkor az utcáról visszajön, mert valamit itthon felejtett, mi már előre nevetünk, de ő nem nevet, robban, aztán néha azt is elfelejti, mit felejtett el, visszajön a megállóból, vagy hazaugrik a munkahelyéről, mindent feltúr, aztán rohan újra el, a mi lányunk pedig nem is ember, csak egy beteg kis madár, akinek emberfölöttien kell dolgozni, Robi 3 másik helyett is bírja, de sok értelmetlen, ideg örlő munkája van, éccaka úgy horkol, hogy az egész ház beleremeg, a lányunk bevallotta, hogy Robi egyszer bezárta a lakásba, miután látta, hogy a szomszéddal beszélget, ezt sose bocsátom meg neki, a szomszédról tudni kell, hogy az egy sánta férfi, dübörögve jön föl a lépcsőn, 1 hangos, 1 halk, csöndes, csak este dajdajozik, hallani lehet a falon át a nevető női hangokat, fojtott beszédet, tánc muzsikát, jól nevelt, előre enged a lépcsőn, az ő tempójába sokáig tart fölmászni, evvel meggyanúsítani az én lányomat, de mint egy hímes tojással bánok a vőmmel, 4 unokám bánná, most nyaralási szezon van és mindenki utazik, Gitusék a Balatonhoz, Zsozsó és Gitus, még ha egy szobába alusznak, akkor is világok választják el őket, az én kis beteg madaram már újra kezdett dolgozni, reméljük a foghúzással és arc kelésekkel befejezte a csúcsfájdalmakat és szenvedést, ma már sok mindent intézett: pld. Robinak 3 nadrágját vasaltatni vitte, és 2 pár cipőjét javíttatni, nem tudom, miért nem tudta elvinni ő maga, és vitt még egy rakás rongyszvettert bontatni, az elmúlt 2 évben a moly mindent kirágott, most egy kicsit rájuk mentünk, már mint a molyokra, és naftalinoztunk, közben sok érdekes dolog történt a világba, de nekem semmmihez nem volt fejem, a vőmtől minden este kaphatok egy politikai referátot, az neki éltető elixire, mint nekem a levegő, utóbb bezabáltam rengeteg finom cukrász süteményt, azt is ő hozta, tálcán, ez az egyetlen luxus, amit megengedek magamnak, ilyen Wiener feinschmeckerei nálunk úgysincs, 7 éve voltam itt utoljára, tán 7 év múlva megint eljövök, sok a gyümölcs, és kompótot főzök, a kicsi lányunk csak főzve bírja enni, de ha finomat kap, úgy habzsol, az ember szeme könnybe lábad, ha én nem én volnék, akkor fognám, becsomagolnám, és vinném haza, de az a Palestina már nincs, ahová vissza vinném, ami helyette van, az egy olyan ország, ahová ő már nem is akar velem jönni, mert ő már nem tartozik se oda, se sehova.

*

ZEHU című regényem nem egyszerűen átírt vagy átdolgozott változata ZEHUZE című regényemnek, ezért is változtattam meg a címét. Mondhatni az első címből letörtem egy darabot, ahogyan az életemből is letört egy darab. Mindkét címnek van jelentése. ZEHUZE = that’s life, c’est la vie, ez van, ezt kell szeretni, ZEHU = That’s it! C’est ça! Ez az! – mindkettő kollokviális héber kifejezés, hajszálnyi, de lényeges jelentéskülönbséggel. Az átgondolásra és újraírásra két dolog késztetett, amikor a kiadóm jelezte, hogy szívesen kiadná a 2007-ben megjelent eredeti változatot. Egyrészt a könyv megjelenése óta feltárult események (lásd ÉLŐ KÖTET NEM MARAD című regényemet), másrészt belső elégedetlenségem az első változat formájával. A kiindulópont most is ugyanaz, nagyanyám harminc éven át írott levelei, de erre az alapra egy új házat építettem.
A regény előreláthatólag 2023 tavaszán jelenik meg a Jelenkor kiadónál.

2022. augusztus 19., Forgách András

MEGOSZTOM

Szabad szombat

Ebben az esztendőben váratlanul jött a tél és arcátlanul sokáig is maradt. Valósággal foga volt, ahogy azt errefelé mondani szokás. De azért gondosan belepte fehér takaróval a tájat, s kincseit el-elszórta az arra méltók között. Rég esett annyi hó, mint akkor évben.

Hajnalban kelt. Kontyba fogott haja az éjjeli hánykolódástól, mint viharban szétdúlt madárfészek gubbasztott feje búbján. Rendbe szedte haját, mosdott, s állt neki sütni. A görcs a lábában, s valami furcsa nyugtalanság a mellkasában nem hagyta pihenni. Nem mintha foglalkozott volna különösebben bármelyikkel. A görcsre a járkálás volt a gyógyszer és ha netán ismét nyomott a szíve, azt föl sem vette. Az ember egy idő után immunissá válik a félelemre, ha húszas évei végén kijelentik, hogy azzal a szívvel, ami neki adatott, valószínűleg nem él sokáig. Már fel sem tűntek a kisebb rohamok. Örült annak a huszonnyolc esztendőnek, ami a háta mögött volt. A jövőre csak elvétve gondolt, s ha olykor megesett, elszégyellte magát, mélyen elpirult, mint egy kisgyermek, aki életében először követett el bűnt.

A szűk konyhába, mely inkább hasonlított egy kisebb folyosóra, s melyből mindig melegség és jó illat áradt, sietve lépett. Még nem pitymallott. Csendes február volt. Sürgette lábait, ahogy mindig, az előre bekavart tésztához látott. Ráncosodó arcán úgy futott végig a lecsapódó gőz, akár az erdei nyaralójuktól nem messze lévő forrásból a kénes, erdei borvíz. Cseppekben, mégis áradón. Nem csoda, hisz nehéz, öntött fém lapokat forgatott, melyekbe a massza már-már magától folyt bele. Szinte nem is figyelt a mozdulatra, a rutin végezte helyette a munkát, amíg ő a következő teendőt intézte gondolatban.

Megtanul még az étel is magától elkészülni, ha évtizedek óta ugyanúgy készítik. (Lelke lesz már csak a gondolatának is.) Épp úgy, ahogy megtanul az ember érteni csupán jelekből, ha évtizedek óta ugyanúgy hallgat el előle valamit a világ.

Nesztelen mozgott, szelíden. Alázattal. Mindent így végzett. Talán, ha nem lett volna teljes valóságában látható, az emberek észre sem veszik, hogy él. Csak érzik, hogy valahonnan ömlik a jóság, mint megannyiszor ablaka alól a frissen sült pogácsa illata. Úgy élte mindennapjait, ahogy szeretett: halkan, de a legnagyobb odaadással.

Most is az otthoniaknak sütött, hogy legyen mit az asztalra tenni két hurkatöltés között. Mert hogy természetéből adódóan sosem ment úgy sehova, még szülőházába sem, hogy ne vitt volna valamit. Valami apróságot, amit a megajándékozott egy idő után nemcsak megköszönt, hanem magától értetődő gesztusnak is tartott. Sőt mi több, el is várt. De hozzá sem tért be úgy egy árva lélek sem a mindig nyitott bejárati ajtón, hogy ne lett volna megkínálva egy tál meleg étellel, vagy egy markolásnyi süteménnyel. Így érezte jól magát. Ha másokért élt. Ebben nagyon is hasonlítottak a férjével.

Mint mindig, most is sietett. Cukra még volt, azt hozatott a minap, de a liszt fogyóban. Pedig ígérték, azt is visznek haza. Tehát vásárolni is kellene. S a húsőrlő, amit kölcsönkértek. Azt se hagyja otthon. A cifra nyelű kés, az érclap, a tegnap sütött édes tészta. Jaj, és a kotyogós. Azt még el kell mossa.

Amint elvégezte a sütést, mosni fogott. Nem volt még hét óra. Kilencre épphogy leszárad. A tegnap előkészített útitáskákba még beletette az imádságos könyvet, mert nem indulhat a reggel, s nem nyugodhat le a nap ima nélkül. Édesanyjától maradt rá a könyv. Most, hogy jóval túl van ötvenen, s a gyermekek végleg kirepülni látszanak, egyre újabb változásokat tapasztalt önmagán. Ragaszkodik a tárgyakhoz. Furcsa volt a korai nyugdíjas élet. Várta, hogy egy kicsit elszabadulhassanak a városból. Demeterrel sokáig tervezték a nyugdíjas éveiket. Most, hogy mindkettejük kérelmét elfogadták, s jövő héten már hivatalosan is nyugdíjasnak számítanak, egyre inkább foglalkoztatta a gondolat: milyen lesz az élet ezután? De ezen nem volt sok ideje gondolkozni. A pakolást nem rendezi el helyette más.

Szombat lévén Demeter később kelt. Az első szabad szombatján az ember mégiscsak megenged magának ennyit. Hisz már nem riad fel a hivatali elöljárók álomképeitől az éjszaka közepén, s nem morfondírozik a jövő hét fáradalmain, munkahelyi teendőin sem. Nem is lenne indokolt. Elvégre, ezentúl élete hátralévő részében mindig szabadságon lesz. Becsületes építészként ritkán engedte meg magának a pihenést, nem fog ártani ez a kötetlenebb élet. Ilyen szombat reggeleken csupán csak olyanokon jártatja az eszét egy nyugdíjazott mester, mint hogy vajon nyáron autóval vagy busszal menjenek ki a magyarokhoz; vagy hogy a kerámia szettet, melyet egyik ügyfelétől vásárolt, miben lehetne biztonságban kivinni anyaországi építész barátaikhoz. Az is eszébe jutott, hogy a csokit s a kávét, amit az anyósáéknak, s a falubeli gyermekeknek akarnak vinni, ma el kell vegye a Cetate-ből. Szivarat is ígértek. Azt a férfiaknak viszik. Most semmit sem egyszerű beszerezni. De főleg a szivarat. Szerencse, hogy a pultost jól ismeri. Na, csak lesz valahogy. Jó az Isten. Megsegít.

Ilyen gondolatok után elmorzsol egy fél mosolyt még a legkimértebb szakember is szája szélén, s félhangosan kimondja: Milyen jó, ha az embernek van ismeretsége… De ezt is csak úgy csukott szemmel, félálomban.

Felesége szavára ébredt fel aztán egészen. Meg a telefon csengésére, a kagylóból megszólaló rekedtes férfihangra nyíltak ki nagy, barna szemei, hogy megérkezett a készlet, viheti az építész úr a csomagot a bálványosi vendéglőből, mert most épp nincsen senki. Öltözött is sebtében. Indulása előtt feleségének hátrahagyta, melyik ingében szeretne utazni, s hogy értesítse a rokonokat, hogy a disznóvágásra a pálinka nagy részét ne féljenek, viszik, s ha az Isten megsegíti őket, még a fél négyes vonat előtt Kisbaconban lesznek. Elvette a duba kulcsait, a barna kabátját, s egy – Kezeit csókolom! Ne féljen, hamar jövök – kíséretében kiment az ajtón. 

Házasságuk huszonnégy évében végig magázták egymást. Kölcsönös ragaszkodásuknál és szeretetüknél csak tiszteletük bizonyult nagyobbnak. Megszokták az egymás tekintetéből kiolvasható becézést, de a komoly szavakat is. Egy fél gesztusból értették és érezték a másikat. De most valamiért a nagy sietségben egyikük sem akarta észrevenni azt a szunnyadó nyugtalanságot, ami ott lappangott külön-külön mindkettőjük arcán.

Fél tíz múlt. A mosás lejárt, a reggeli fényben és szellőben hamar megszáradtak a ruhák. Furcsa, szilánkszerű pihék szálltak a levegőben, melyek a fedetlen szárítóköteleken hagyott ruhákra fagytak. Még a nap sem olvasztotta fel őket, csak a szoba melege. Mintha valami nappali fagyréteg hullt volna le az egész városra, ami az aszfalttal érintkezve egy pillanatra úgy hatott, mint egy valóságos tükör. Biztosan, csak a napsugarak miatt látszik így, gondolta. Vasalni fogott, s közben hazatelefonált: Igen, jönnek. Igen, fél négy után már ott. Indulnak, amint Demeter hazaér. Persze, vigyáznak. – Befejezte a vasalást is végre.

A ruhásszekrényhez lépett, hogy az élre vasalt ruhákat a helyükre tehesse, s hogy Demeter ingét előkészíthesse az induláshoz. Ahogy ujjaival megérintette, nyikorgott a diófa szekrény ajtaja, mintha siratná önmaga sorsát, mintha arról panaszkodna, milyen nagy súly nehezedik a rengeteg szövettől és kiszabott anyagtól gyenge polcaira. Mintha el akarná magától dobni a felgyülemlett fölösleget, a meg nem értett érveket, a miérteket, melyekről ő maga sem beszélhet, s fájdalmait minduntalan harsogná egy halandó számára érthetetlen nyelven. Olyan nyelven, mely leginkább hasonlít a zenére.

Szemben állt a bútorral, s a nyitás pillanatában, merthogy ismét máshol jártak gondolatai, nem vette észre, amint a felső polcról fekete színű ruhák tömkelege zuhant lábai elé. (A zuhanás pillanatai csak későbbi álmaiban váltak elevenné.) A papucsára nehezedő, kicsiny súlyra lett figyelmes. Csaknem az összes fekete csipkés felsője, kötött, horgolt szvettere, kardigánja és nadrágja a lába előtt hevert. Még a fekete bundasapka is, amit Margitkától kapott azon a télen, amikor elment hazulról. Egy pillanatig nem tudta, mire vélje a történteket. Mereven nézte a szétborult, egymáson és bal lábfején heverő sötét ruhadarabokat. Egy másodperc töredéke volt az egész, mialatt tér és idő szakadt ketté körülötte, s ezt nem ő maga, ösztönösen beléje égett rezdülései jelezték egy távoli jövőnek, ahol a most történő valóság percei csupán emlékként maradnak fent egy öregedő szempárban. Látszólag mit sem foglalkozott az egésszel. Azt hitte, férje, esetleg fiai borították fel a szekrényben levő rendet. Csak mosolygott egyet. Mert türelme nem ismert határokat. Szépen sorjában elrendezte és berakosgatta a kezében lévő, hajtott ruhákat a polcokra, majd előkereste férje ingét, két nadrágját és némi fehérneműt, amit jónak látott még tartalékként bepakolni. Átlépett a földön heverő kupacon, gondolván: egyszer eggyel végezzünk. Hajolt volna le immár az árván otthagyott fekete darabokért is, mikor a vonalas telefon éles csengése összerándította vékony csontjait. A készülék mint egy anyatejre éhes csecsemő ordított bele a csendbe, s csengése mintha az égig kívánkoznék hallatszani, olyan harsogó volt. 

Kisvártatva vette fel a kagylót, átlépve a fekete halmot. Szeme sarkából még sietve az órára pillantott, azt hitte, valamelyik rokon, testvér, vagy épp édesanyja az. A lisztre gondolt. S hogy még a piacra is el kell mennie.

Ismerős hang szólalt meg a vonal túlsó végéből, Zolika volt az, a keresztfiuk. Demeterrel ment a kávéért meg a csokiért. Ketten voltak a dubában. Kettejük közül már csak neki volt hangja.

A hír hallatán nem rohant. Inkább egyre lassabbak lettek mozdulatai. Ütemük teljesen ellenkezett a reggeli sürgésével. Megszűnt körötte a jelen. Úgy indult, ahogy volt. Nem telefonált fiain kívül senkinek. Valójában le sem rakta a kagylót, sárga feje sokáig rugózott a padló irányába egyre lassuló lökésekkel. Csak délután tette helyre a nagyobbik fia, amikor a boncmester munkához látott, és ők elszabadultak a helyszínről.

Aznap nem mert leülni. Félt, hogy nem tud lábra állni. Nyugtatót kért. Víz nélkül vette be, s arca mindvégig kisimult maradt. Tél volt. Hideg február. A reggeli napfényben mint egy tükör terült el a fekete aszfalt az egész környéken.

Egy diófa szekrény panaszai hallatszódtak fel a ködös égbe. Csikorgó zsanérjainak zenéje hasonlított egy kisikló gumikerék hangjához. Oldalsó ajtajába vert szögéről alig hallhatóan földre hullt egy fekete szövetkabát.

Aznap már nem pakolta vissza fekete ruháit a polcra.

Az Újvárad folyóirat és a Partiumi Keresztény Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom tanszéke közös, VIII. Tabéry Géza novellapályázatának közönségdíjas írása.

Nánia Hanna (2003, Kézdivásárhely) a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi karának magyar-német szakos hallgatója. Mindennapjait a hit, az irodalom és a természet iránti érdeklődés, szeretet tölti ki.