április 10, 2023 | Balázs Attila | Irodalom | Rovatok

MEGOSZTOM

Az őstehén és a vonat

A déli végek regényes irodalomtörténetének lírai vonulatából

Kezdetben volt a menetrend nélküli káosz, aminek Ginnungagap a neve a skandináv mitológiában. Amikor aztán egyszer a Muspelheimből érkező Hőség találkozott Zúzmarával Niflheimből, örömükben összeölelkeztek, s ebből a frigyből Ginnungagapban megszületett az ősóriás, Ymir, meg az őstehén, Audhumbla – rege idő rég volt, hej, regő rejtem! Amikor Ymir élt – akit eleinte Audhumbla szoptatott, s aki magyarul Imre – nem volt még homok, se tenger. Se hideg habok, se konzervben babok. Se reggae zene, csak a rege. Föld nem terült alant, se felent az ég, így még nem is lehetett kék – hej, rege idő rég volt, hej, regő rejtem. Hej, a többit ejtem. Szóval, három őserő hatott a zűrben: a hideg, a meleg és a teremtő bölcsesség. Ginnungapaptól északra eredt a hideg forrása, a Hvergelmir, ami mindent fagyossá tett maga körül, délre pedig eredt a meleg forrása, Urd. Kinek Észak, kinek Dél, ugyanakkor egészen más dolog a Kurd, mert ez meg Viking. Lényeg, hogy Ginnungagap alatt eredt a teremtő bölcsesség forrása, amely olyan mély, hogy még a Nagy Odin elméje sem tudta felfogni. Ezt a forrást nevezték el később Mimir kútjának. Ott csírázott ki, majd szökkent szárba a mag, amelyiket Mimir fájának is neveznek hangosan, vagy csak bólintanak rá hallgatag.

Lényeg kettő, visszatérve, hogy Audhumbla tőgyéből, amelyet az óriás is szopott, négy tejfolyó forrása fakadt, miközben az őstehén sós jégtömböket nyalogatott. Tette ezt oly kitűnő szobrászérzékkel, hogy ezzel a szokatlan módszerrel embert faragott, akár a német mitológiában is: Mein Gott! Annak a férfinak neve vikingeknél vala Buri, aki magas volt, erős és pimaszul jóképű. A történet folytatása több forrásból is sejthető, ám itt bennünket legjobban az őstehén érdekel, csak hogy a lényét és jelenségét felfogjuk, megfelelő környezetbe kellett helyezni.

– Ugye, ni! MÚÚÚÚÚ (LIK)!

Mert Csuka Zoltán így írta versét ŐSTEHÉN címmel (kevésbé kínrímesen és rémesen, de nyilván erről a mitikus tőről fakadóan):

Őstehén a föld

békés, jámbor, járása lomha,

színes városok tarjagoznak a bőrén

énekek piros pántlikái lobognak

s a minden életének örök körforgása

himnuszoz le róla

kik rajta élünk, magunkra vagyunk büszkék,

s repdeső örömmel szívjuk az örök emlőt.

dicsérjük magunkat

és vértől csepegő emberségünk

Torokköszörülés, léptek zaja, lépcsőnyikorgás, majd énekli tovább Zoltán a maga csillagvizsgálójából:

Szelíd az őstehén

planéták körben táncolnak körülötte

ő pontosan járja az örök legelőket

és mi

forró, boldog testünket gondtalanul adjuk

egymásnak és csip-csup céljainknak

utánunk jövőknek hadd fakadjon

belőlünk is új, éltető tej…

Másutt a költő elkalandozik, akárcsak azt AZ ALFA IDEJÉBEN teszi, majd a gondolatait sorszámmal látja el, hogy maga se keverje össze őket, még legrosszabb pillanataiban sem:

A napok és az élet morzsái maradnak nekünk, idők fáradhatatlan jelzőharangjainak biblikus kakasoknak, kiknek harmadszori szólására a föld melléből felbugyborékol a sírás

de minden mindig marad a régiben, csak a börtönök fiadzanak meg a föld alatt, amíg körülöttünk családirtások, abortációk, hazafias frankhamisítás és tömeggyilkosságok klasszikus koszorúja fonódik

fontos annak az eldöntése is, hogy vajon a majomtól származik-e az ember, ami kimutathatóan irreális, hisz a majom nem irt családot, hazafiasan frankot sem hamisít, nem abortál, és tudatosan tömeggyilkosságokat sem rendez, hogy egyebekről ne is beszéljünk.

Egyébként talán a legérzékletesebb az, amit egy másik opusában írt le (pár számot itt ebben az összeillesztésben átugrunk):

6. Felénk integetnek a hazátlan sínek, távolságokkal nézünk farkasszemet, de csak fekete ködök dobbannak elébünk.

A költő Csuka Zoltán, aki Zichyfalván született egykor (mai Plandište), írói pályafutását Pécsett kezdte. Ott jelentek meg első kötetei, hogy 1921-ben Újvidékre érkezzen a hírhedt Fekete vonattal. (Fején magas cilinderrel, kezében egy pepita kofferrel.) Tettének mozgatórugóit túl hosszantartó lenne itt aprólékosan megvizsgálni, fontos az, hogy róka fogta csuka, csuka fogta róka lett a dologból. Vajdaságunkkal nem engedték el egymás grabancát tizenkét évig. Irodalomszervezőként igazából itt tűnt fel Csuka, miközben olyan embernek bizonyult, aki nehezen hagyja ott a megkezdett munkát, az irodalmi facsemeték ültetését. Lapalapításai közül való az Út, Képes Vasárnap, Vajdasági Írás, A Mi Irodalmunk, a Láthatár, nem utolsósorban a legfontosabb, a többszörös említést érdemelt Kalangya.

Bori Imre doktor úr úgy ír róla a jug. magy. irodalom történetében érezhető szimpátiával, hogy Cs. Z. költészete az expresszionizmus csillagképében született, s ennek irányát követte egész szerteágazó, dúsan virágzó, gazdagon gyümölcsöző itteni tartózkodása során.

– Csuka még azokkal a fiatalokkal indult – állapította meg felemelt mutatóujjal és összevont szemöldökkel anno hű kritikusa, Arató Endre – akik hinni, harcolni és hitükért áldozatokat hozni is tudtak.

– És valóban – kapcsolódik hozzá tüstént Bori –, költőnk lírája a lehető legszorosabban kötődött a forradalmas ifjonti hithez. Természetesen nem függetlenül azoktól a társadalmi mozgásoktól sem, amelyek a húszas években a Vajdaság életét jellemezték. Mindvégig politikus költő volt, aki a munkásmozgalommal érintkezve érzésbeli síkokon fejezte ki a forradalmas életszemléletet, ezért is a művei gyakran plakátszerűek.

– Bizony, így igaz! – helyesel Csuka Zoltán lelkesen –, mert ilyenkor felharsan belőlünk Európa, Afrika, Ázsia és Ausztrália minden elnyomottjának vihardala.

Ezt bővebben kibontva a KESERŰSÉGEK ÉS MEGALÁZÁSOK KOHÓJÁBAN ÉGÜNK c. versében olvashatjuk, miközben felvetődik bennünk, hogy vajon hol sikkadhatott el Amerika. Ha mással nem is, de az összes megnyomorított feketéjével és indiánjával együtt, mindenesetre valahogy kieshetett a cekkerből ama költői lángolásban.

Item. Csuka Zoltán délvidéki életét és művét vizsgálva semmiképp sem szabad kihagyni a falusi ház meg a végtelen sok tejet adó tehén motívumát, zichyfalvai Audhumbláét. Mai Plandište különben kevéske magyarjával már nem az a hely, ahová rég Csukáék szerettek eljárni, sokáig tartózkodni, bár magyar emberünk nem érezte magát kínosan soha szerb emberek társaságában. Szinte ragadt rá a hagyományuk, a nyelvük, a táncuk; alkalomadtán beállt közéjük kólózni, s jól bírta a szilvapálinkát, így lett aztán hosszú, erős híddá a két kultúra és a két irodalom között.

Első jelentős vajdasági verseit Csuka egy ottani, búzakévékből összerakott szalmakazal tetején írta lobogó hajjal, hogy ugyanott kövesse el első, még nem túl jó fordításait is. – Persze, ezek idővel egyre jobbak lettek.

Történt aztán egyszer – okvetlenül el kell mesélni – hogy egyik nyáron estefelé, amikor a csorda tért vissza a legelőről, egy hófehér borjú megállt a kapujuk előtt, s nem akart onnan továbbmenni. Csuka Zoltán tapssal, kurjantásokkal, dobbantásokkal és apróbb göröngyök dobálásával próbálta tovaugrasztani, ám a barmocskája nem tágított. A ház lakóinak döbbenetére a borjú ott volt másnap reggel is. Lehet, félreértette a tapsot. Szép hosszú szempillái voltak, két igéző kék szeme, és olyan esdeklően nézett rájuk, hogy ember legyen a talpán, aki azt semmibe veszi. Hiába kérdezősködtek mindannyian a környéken, a kékszemű fehér borjúnak nem akadt gazdája, mindenki csak a vállát vonogatta, így végül úgy döntöttek, befogadják.

Az udvar hátsó részét el lehetett keríteni, volt is ott régről egy istálló, azt csak picit rendbe kellett hozni, így lakosztálya is lett a kis marhájának, akit egy ideig még cumisüvegből kellett szoptatni. Ám nem sokáig tartott a cumizás, mert eléggé gyorsan megtanult legelni, megette az eléje vetett szénát is, aztán így éltek boldogan tovább.

Utóbb szép nagy tehén lett a borjúból, s Csuka elkeresztelte Audhumblának. Azért is, mert Audhumbla rengeteg tejet adott. Annyit, hogy ha azzal az egész környéket nem is, de a közvetlen szomszédságot bőven el lehetett látni. Kiapadhatatlan tejes kútnak tűnt, aztán egyszer mégis apadozni kezdett. Látszott rajta, hogy nagyon szenved, valamije fáj neki, ám nem tudta vagy nem akarta megmondani. Költő gazdája szerint leginkább a szíve sajoghatott, mert valahányszor távoli vonatfüttyöt hallott, arrafelé nézett, s a fülét hegyezte, miközben – már amennyire ezt egy tehénen látni lehet – elöntötte a szomorúság. Valamiféle hihetetlen nosztalgikus bánat emésztette, amely utóbb kihatott a fizikai állapotára úgyszint. Hiába hívtak állatorvost, csodafüvészt, bárkit; varázslót, kuruzslót, Audhumbla utóbb olyasféleképp nézett ki, mint azok a zörgő csontú tehenek az indiai aszályban. Ekkor Csuka nagy nehezen úgy döntött, áthívja a szomszéd Imrét, aki ugyan disznóböllér, de le tud tán döfni egy tehenet.

Másnap korán a leghosszabb késével átjött Imre, jól meghúzta a pálinkát, majd hátrasietett az istállóba. Hogy utána mi lett, azt tőle magától tudhatták meg Csukáék, amikor dadogó rémületéből Imre magához tért. Meséje úgy hatott, mint olyan emberé, akit súlyos elmezavar támadott meg sorsdöntő pillanatban. Vallomása szerint az esemény rövid idő alatt, ám annál szokatlanabbul zajlott. Nem sokat teketóriázott, mondta, rögtön odalépett az állathoz, azzal a belemártotta a kést ott, ahol a szívét sejtette. Ettől Audhumbla menten összerogyott, de nem pusztult el rögtön. Bánatosan nézett a hóhérjára, majd annyit mondott lágy asszonyi hangon, hogy nem haragszik rá, mert kimentette egy totál elviselhetetlenné vált állapotból.

Ezzel még az a hajmeresztő dolog párosult, hogy bizony a tehén sebéből nem vér folyt, hanem hófehér tej. – Utóbbit Csukáék is láthatták, és teljesen sosem tudtak napirendre térni e rémség fölött. Csuka Zoltánt ez annyira megrendítette, hogy nem is tudta megírni soha. Különben is akkor már kezdett egyre többet fordítani, egyre több idejét és figyelmét kötötte le a fordítás, amely később, a második világháború után csúcsosodott ki a Híd a Drinán (Na Drini ćuprija) c. regény átültetésével.

– Senki sem tudja – írta-hitte-vallotta Ivo Andrić – mit jelent két világ peremén születni és élni. Egyiket is, másikat is megismerni és megérteni, nélküle annak, hogy valamit is tehetnénk azért, hogy ez a két világ megmagyarázza egymást, és közeledjék egymáshoz.

Ennek a sziszifuszi, a fordító igyekezetének ellentmondó írói feladatnak ki sem láthatta jobban a lényegét, mint éppen ő, aki bosnyák katolikusnak született jól kitapintható horvát családi ágon, ellenben korai műveinek némelyikét leszámítva mindvégig szerbül írt, miközben valóban hitt a hite szerinti legjobb megoldásban: Jugoszláviában és a jugoszlávságban.

Tudott dolog, sokak szerint – közöttük e sorok körmölője szerint is – legjobb regényéért, a Híd a Drinánért Andrić Nobel-díjban részesült. Érzékletes és emlékezetes megfogalmazásában azon a helyen, ahol a Drina víztömegének egész súlyával zölden és habzón a fekete és meredek hegyek látszólag zárt öbléből előbukkan, ott áll a tizenegy széles íven nyugvó, gondosan faragott kövekből épült nagy híd. S mint alapzatból, ebből a hídból nyílik legyezőszerűen az egész hullámos völgy, a völgyben pedig Visegrád, a kaszaba, vagyis kisváros; a dombok hátán lapuló falucskák, szántóföldek, legelők és szilvások árkokkal, sövényekkel barázdálva és erdőcskékkel, ritkás fenyvesekkel telehintve. Ha innen, a látóhatár aljáról nézzük a vidéket, úgy tetszik, mintha a fehér híd széles ívei alól nemcsak a zöld Drina folyna és áradna szét, hanem ez az egész verőfényes és szelíd térség, mindazzal, ami rajta van, s a fölébe boruló déli égbolttal együtt.

Milyen idilli kép, aztán mégsem az. Könyvében maga az író rombolja szét, festi vérvörösre a folyó vizét a történelem arra kínálkozó pillanatait boncolgatva, kifejezett hangsúllyal a török időkön. Illetve a törökök eltűnésén a tájról, ahol csak az eltörökösödött szlávok maradnak sajátos hátvédként a mecsetjeikkel, türbéikkel és turbánjaikkal, hogy az később újbóli feszültségeket, vérontásokat generáljon, jelezve egy újabb förtelmes erupció lehetőségét. – Ivo Andrić jómaga az ezerkilencszázhetvenes évek derekán halt meg Belgrádban, hogy már hetvenhatban ugyanott megalapítsák a róla elnevezett díjat, amelyet onnantól kezdve minden áldott esztendőben rendre kiosztottak a szóban forgó év legkimagaslóbb prózaírói teljesítményért, kivéve kettőezer tízet, amikor is az akciót lefújták.

Jóval előtte az író Boszniában álló mellszobrát lefosták. Nem a galambok. Csuka Zoltán szerencsére nem érte meg e kiábrándító pillanatot. 1984. március 23-án, jól belegázolván már a korba, a magyarországi Érden – miután lelki szemeivel megpillantotta Ivo Andrićot, aki hálás arckifejezéssel ugyan, mégis fügét mutatott neki – visszaadta nemes lelkét mennybéli teremtőjének.

március 27, 2023 | Völgyi Anna | Irodalom | Rovatok

MEGOSZTOM

A Fekete-tó (regényrészlet)

Kihúzom a kukát full másnaposan, és belenézek a postaládába. Pihen benne egy nagy boríték. Feltépem, és szétnyitom a hosszabb oldalánál félbehajtott levelet. Hivatalos pecsét is került rá az önkormányzatnál Kati néni aláírásával: közigazgatási szabálysértést követtünk el, mert nem nyírtuk le a füvet a ház előtt az árokparton, és a sövény is jobban elburjánzott a megengedettnél. Megsértettük a közösségi együttélés alapvető szabályairól szóló rendeletet, és Kati néni megvágott minket huszonötezer forintra.

Belerúgok a kukába, a levelet gombócba gyűröm, és kidobom. Káromkodom, szidom Olivért, apámat, aki nincs itt, és hiányzik, a pasit, aki bemosott Márknak, a faluszépítő egyesületet, az eget, az univerzumot, a jóistent, Kati nénit.

A fészerből kihúzom a benzines fűnyírót, és úgy berántom, hogy azonnal pöförögni kezd.

Nekem tetszett, hogy körbeszőtte a növényzet a házat, mint egy puha takaró, így nem látnak be az udvarba, ami vadregényes és így még természetközelibb – olyan mű, ha mindent csutira vágunk. De ez van, szépen lenyírom a füvet, majd bedugom a hosszabbítóba a sövényvágóból kilógó kábelt. Két óra kell a munkához, összegereblyézem utána a lehullott ágakat, felsöpröm a járdára szóródott fűszálakat-leveleket, és a komposztdombra hordom a kupacot.

Veszek egy forró zuhanyt, hajat is mosok. Cseresznyés ajakápolót kenek a számra, és a törölközőben elnyúlok a kanapén. Már nem csak a fejem fáj a macskajajtól, hanem a karom, a hátizmaim is lüktetnek, mintha a kertészetben húztam volna le újabb nyolc órát.

A szenvedés közepén kopogásra leszek figyelmes. Kiesek a nyugalomból, és felkapok egy köntöst. Megijeszt, hogy esetleg Kati néni jött, hogy lemérje, optimális volt-e a vágásmagasság, de nem ő áll a küszöbön.

Hanem Teréz.

Csak egy kicsit fagyok le, mert nincs más választásom, mint tudomásul venni, hogy ez egy ilyen nap.

– A nevelőtanárod mondta a piacon, hol laktok – előz meg a magyarázattal, mielőtt értetlenkednék.

Kedvem támad becsukni előtte az ajtót, de olyan, mintha egy rejtélyes, határozott erő uralná a mozdulataimat, ami arra kényszerít, hogy félreálljak az útból, és megkérdezzem Teréztől, kér-e esetleg egy kávét.

– Tegnap még nem látszott a házszám – mondja, miközben kulcsra zárja a bejárati ajtót, és a kulcsot a zsebébe ejti. A mi kulcsunkat.

Kérem vissza a kulcsot, gondolom, de nem tudom hangosan kimondani, helyette bekapcsolom a rádiót és a kávéfőzőt.

– Cukorral, tejjel?

– Laktózmentes tejjel és édesítőszerrel szoktam inni, de nem olyan fontos.

– Laktózérzékeny vagy?

– Nem, csak kerülöm a cukor összes formáját. Zsírból próbálok energiát nyerni.

– Ha nem fogyasztanék annyi cukrot sem, amennyi a növényekben van, biztos leblokkolna az agyam, elakadna a nyelvem, és nem tudnék megszólalni.

– Az elektrolit háztartásra kell ügyelni. A sejtek magnéziummal, kalciummal, káliummal és sóval működnek. Olvastam a könyvtárban, amikor egy ritka gyógynövény hatása után kutattam. Hogy haladsz a zenével? – kanyarodik el a botanikától a kávéscsészével a tenyerén, és a szeme villan egyet, mint a fényképezőgép vaku.

– Keveset gyakoroltam mostanában – vallom be. – Lehet, hogy fellángolás volt, mert csak Petőfi Rádiót hallgatok már komolyzene helyett. Olyan, mintha egy másik korszakba léptem volna, amióta apám kiment külföldre.

– Meddig?

– Három hét múlva jön haza.

– Kérsz egy kis málnás csipkebogyó italt? – húz elő Teréz egy halványpiros folyadékkal töltött üveget. – Piaci szerzemény. Tele van probiotikummal, ami jó az immunrendszernek.

Elmosok még egy pár poharat, és megkóstolom. Arra számítok, hogy édes lesz, de inkább savanykás. Nem rossz, lehúzom, amit a poharamba tölt, Teréz viszont épp csak belekortyol a sajátjába.

– Alkoholos? – kérdezem, mert máris könnyebbnek tűnik a fejem.

– Csak sok benne a vitamin.

Csendben, mozdulatlanul ülünk. Sötétedik. Teréz bőre csillogni kezd, mint a holdfény, és a falakra ezüstös homály telepedik. Tejszínű derengés és a feketeség, ennyit érzékelek: Teréz arca helyén egy fekete lyuk nyílik, de nem félek, mert elhiszem, hogy álmodom.

– Bárcsak a tegnap estét is álmodtam volna – sóhajtom.

Furcsa, édeskés illatot érzek, és a szívem összeszorul, de gyorsan elmúlik. Több időre volna szükségem. Még több barátot akarok szerezni.

– Miért csak száz évig élhetünk jó esetben?

– A tiszavirág egy napot, ha él. Pont jó lesz, ha vége lesz, hidd el.

– Százötven év logikusabbnak tűnik.

– Elérhető.

– Senkiről nem hallottam, hogy addig húzta volna. Nemzetközileg sem.

– A középkorhoz képest duplázódott az átlagélet.

– De ebben az évszázadban nem fog megduplázódni. Le kellene fagyasztani a testem.

– Óvodában hollywoodi színésznő akartam lenni. Elmúlt.

– Az sem rossz, hogy hegedűművész lettél.

– Belegondoltál már abba, mi történne, ha meghosszabbíthatnánk az életünket? Nem férnénk el a bolygón. Ennyire egyszerű. Másoknak is esélyt és teret kell adni. Nem olyan ijesztő a halál.

– Akkor holnaptól ne féljek a haláltól?

– Persze, hogy ne – mondja Teréz könnyedén, de valami nem stimmel: mintha csak erőltetné, hogy laza, közben meg komolyan beszél.

Nem értem, mi ez. Vagy csak bimbózik megint a paranoiám, mint a labdarózsa?

A nappaliba egyre több árnyék oson, és a bútorok alig látszanak. A feketeség egyre nő, betölti a házat, és az égen kioltja a holdat. Teréz hideg ujjai a kezemhez érnek, miközben a Heaven Street Seventől szól a rádióban egy nóta.

– Ilyen hangulatom van tőled – mondja Teréz.

– Szívesen árasztok hangulatot.

– Nem akarlak lelombozni, de ez kilencvenkilenc százalékban a projekcióimról szól.

Újra az ital után nyúl, de összekeveri a poharakat, pedig az enyémben pár csepp maradt, és a peremére is ráragadt egy kis cseresznyés ajakápoló.

– Az az enyém – próbálom figyelmeztetni, de késő.

– Valóban? – kérdezi, majd a pecsétre nyomja a száját.

Visszatartom a lélegzetem. Erős fény gyullad a nappaliban, mintha a hold visszakerült volna a helyére. Teréz szemgolyójában az asztali lámpa tükörképe napkitörésre emlékeztet, fehér foltokat látok a cserépkályha oldalán, ha ránézek.

A kanapé hátának támasztom az arcom. Teréz olyan, mint egy sötét angyal, aki értelmetlen szavakat suttog a levegőbe. Lehet, hogy megátkoz, mert tétlen vagyok, pedig bűnrészes is lehetnék. Ahogy betakar egy kockás pléddel, megszagolom a kulcscsontját, ami olyan illatú, mint a hervadó orgona. Megszólal egy harang a hegyoldal felől, majd a parketta, az asztal, a plafon süllyedni kezd lefelé, Terézzel és velem lefelé a földbe.

március 14, 2023 | Zsidó Ferenc | Irodalom | Rovatok

MEGOSZTOM

Tűz, ha hamvad

Bíró János bá heves, ingerült mozdulatokkal próbálta megdrótozni a hámot: az egyik varrásnál teljesen szétszakadt, amikor Szellő meghempergőzött a földön. Vékony bőrszíjjal kellett volna, de nem volt neki, szűcshöz menni nem volt kedve, úgy gondolta, inkább megmókolja ő maga. Közben morgott, szidta a lovat, pedig tudta, hogy igazából ő volt a hibás: le kellett volna venni a hámot a lóról, mikor félrecsapta legelészni. De arra gondolt, pár perc alatt bekapja azt a kicsi tízórait, s indul tovább a gereblyegéppel, minek levenni annyi időre a hámot?! Mostanában valahogy erőtlennek érezte magát, a munkát is csak olyan ímmel-ámmal végezte.

– Nem bírsz magaddal, mi? Ne félj, adok én olyant neköd, hogy megemlögetöd!

Aztán, ahogy a drótozás sehogy sem akart úgy sikerülni, ahogy kellett volna, már magát is szidta:

– Ugyé, már megint mazlagolsz, Bíró János? Ugyé, már megint?

Miután, úgy, ahogy, de elkészült a mókolással, a gereblyegépet kínkeservesen a szekér után kötötte, s hazaindult. Egyre nehezebben boldogult egymagában a mezei munkákkal. Volt pár könnyű év, amikor Jancsi már elég nagy volt, hogy tudjon segíteni (Klárira nem nagyon lehetett számítani, neki egyvégben programja volt, az iskola eleve elszólította, de nyáron is folyton táborokba járt), és rá is állt a keze elég jól. Bíró Jánossal madarat lehetett volna fogatni ekkoriban: annál nagyobb örömet, mint a fiával kiszekerezni, és ketten szép egyetértésben valami munkát elvégezni, elképzelni se tudott. Sajnos rövid ideig tartott a jó világ, az iskola miatt Jancsi is városra került, egyre többet volt távol, az egyetem ideje alatt már csak látogatóba járt haza ő is, mert vakációkban különböző farmokon gyakornokoskodott. Bíró János, mi mást tehetett, olykor segítségül hívta valamelyik komáját, szomszédját, de igyekezett úgy forgatni a dolgokat, hogy egyedül is boldoguljon. Néhány alkalommal a feleségét is befogta, ha olyan munka volt, például szénahordás vagy gépkapálás, újabban azonban ő már nem jött. Azt mondta, vén már az ilyesmihez, a meleget se bírja úgy, mint fiatal korában, ereje sincs úgy: amit egyedül el tud végezni János, azt végezze el, s amit nem, azzal hagyjon fel, vagy adja ki másnak. Bíró János erre is ráállt, egyre több munkát bízott rá Zakariás Janira, akinek viszonylag komoly gépparkja volt, de az oldalas helyeket, a domboldali kaszálókat nem vállalta, félt, hogy felborul a traktorral, így azoknak Bíró János kénytelen volt továbbra is egymaga gondjukat viselni. Ilyen volt a Szilosi kaszáló is, azzal küszködött éppen, már második napja. Tegnap reggel-délelőtt levágta, délután megforgatta, az idő szerencsére vele tartott, hétágra sütött a nap, s egy kicsi szél is lengedezett: ilyenkor szárad a leghamarabb a kóst. Ma elkezdte lógereblyével összeszedni, boglyahelybe keríteni. Egy kicsit még szárad délutánig, amíg megebédel és megpihen, aztán lehet feltakarni. Jobb lába, amivel a gereblyegép pedálját nyomta, sajgott kissé forgóban, de nem bánta túlságosan: villával egész nap nem haladt volna feleennyit se. Ezt a lóvontatású gereblyegépet fiatalember korában vásárolta, akkor még újdonságnak számított. Három-négy ember helyett is dolgozott, irigyelték is a faluban. Egy lovat kellett elejébe fogni, Bíró Jánosnak ez némiképp gondot jelentett, mert az ő lovai párban jártak, az egyéni munka furcsa volt számukra, így szoktatni kellett őket, de megérte. Hamar kitapasztalta, hogyan érdemes használni: először összehúzta a széna nagyját buglyahelybe, aztán takarás után még egyszer megjárta a területet. Esetleg, ha gyümölcsfák voltak ültetve a kaszálóba – volt olyan földje is –, a fák körül össze kellett húzni kézi gereblyével, és a végén, a boglyák körül egy kicsit megszépítgetni, ahogy errefelé mondták: pipinyálni, de összességében így is sok időt és energiát spórolt.

Ezúttal is jól haladt, valahogy mégsem volt lelkes. Régebb hajtotta a tűz, hogy a családért, a gyermekekért, újabban már csak megszokásból…

Valahogy bedirigálta a pajtába a lovat, a szekeret is a csűrbe, s rosszkedvűen bebaktatott a házba. Az étel szaga aztán megvigasztalta kissé: az asszony salátás fuszulykát főzött, s utána ordás-kapros palacsintát. Jobb ételt el se lehetne képzelni!, gondolta, nagyokat szippantva.

– Meg kell hagyni – bólintott elismerőleg, miközben a második tányérral merte –, főzni azt tudsz még…

– Hát, pedig éppeg gondókoztam, ennek a palacsintának nekifogjak-é. Kettőnkért…

– Hát, az aranyszaró fiad nemigön jő haza…

– Hadd el, no, jőne az, csak nem tud, annyi a dóga…

– Annyi-é?

– Annyi, annyi! Hát nem megmondta?

– Ma beszéltél-é vele?

– Próbáltam, de megint hülyésködött a skype… A tegnap beszéltünk. Oda akartalak híni, hogy szólj te is két szót, de nem vótál sehol… Osztán amire elékerültél, beléfelejtöttem, hogy megemlítsem…

– Sze tudod, hogy künt vótam Szilosba… S hát mit mondott?

– Sömmi nagyot… Kicsit meg van taknyosodva…

– Ilyenkor nyáron?

– Azt mondja, a szálloda mind teli van rakva olyan masinával, ami hidegöt csinál, s biztos attól… Tudod, az a légkondícionáló micsoda…

– Tudom, tudom…

– Kicsit a hangja is el vót mönve…

– Jó, hogy nem ülnek bé a hűtőszekrénybe! Erre mondják, hogy a kutya is jódógába vesz meg…

– Hadd el, no…

– Ahelyett, hogy künn vóna a napon, ül ott a hidegházba, s csudálkozik, hogy betegösködik…

– Úgy égyeztünk, hív még, ha könnyebben van… Ma lestem eléggé…

– A fene ötte vóna meg azt az internetöt is, sohase mönyön, amikor kéne! – szólt közbe az öreg ingerülten, aki továbbra is látens ellenszenvvel viseltetett a digitális technika iránt.

– Hadd el, ne szidjad, nem hibás az…

– Igazad van, ha itthon vóna, akkor…

– Ne kezdjed megint, no…

– Látod-é, Anti haza tudott jönni, s Janika bezzeg nem! – zsörtölt az öreg.

– Haza-é? Nincs is abban köszönet!

– Eriggy mönj el, no! Há mé ne vóna?

– Aki éccör innen elmönt…

– Szerintem ahhoz képöst elég helyre legényke…

– Mihöz képöst?

– Ahhoz képöst, hogy városon nőtt föl!

– Hát, szerintem jobban járt vóna, ha ott is marad, itt csak csúfot űzet magából.

– Mondhatsz, amit akarsz – makacsolta meg magát az öreg –, neköm tetszik, hogy hazajött, s amiből lehet, pártfogolom…

– Igön? – torkolta le Mariska néni – S éjsze az is pártfogolás vót, hogy réa sóztad azt a vén kecskét…? Mennyit kellött uzsukáljak, hogy legalább azt a kecskeollót elvidd neki… Még, hogy pártfogolod…

– Ezt te nem értöd, asszony! – emelte föl a hangját az öreg. – Az is pártfogolás. Így üsmeri ki magát közöttünk! Meg kell tanója, hogy mit lehet velünk, s mit nem…

– Meg. De azért nem kell bolondját járatni vele…

– Csak amíg hagyja… Osztán, ha életre való…

– Hát… – csóválta meg a fejét kétkedően az öregasszony.

– Mintha a fiamot látnám, értöd-é! Ej, ha itthon vóna az is, hogy ne kelljön égyedül vesződjek…!

– Jó helyt van ott, ahol van!

– Jabban szeretném, ha itthon vóna. Itthon is meg lehet élni. Aki megfogja a dolog végit… De Jani…, fene tudja, mi az anyja valagát akar…

– Az anyja valagát inkább hagyjuk… – emelte fel rosszallóan a hangját Mariska néni. – S különben – kérdezett vissza aztán –, szerinted Anti tudja?

– Legalább vót mersze hazajőni… Más csak mönyön. Mi lösz itt, ha mind elmönnek a fiatalok?

– Szerinted mért jött? – engedte el a füle mellett Mariska néni az öreg siránkozását.

– Szereti itt.

– Szereti? Sömmihöz sem ért!

– Belétanól!

– Vagy igön, vagy nem…

– S hát a székölység?

– Énfelőlem székölyködhötött vóna ott a városba is…

– Ott nem lehet, te anyjuk!

– Mért? Aki széköly, az itt az széköly, s ott is, nem?!

– Nem éppeg! Aki innen elmönt…

– Jól tötte…

– Te beszélsz, de mi lösz itt velünk? Mahónap odakerülünk…

– Mi-mi?! – vágott az öreg szavába Mariska néni. – Én meghalok, s te békőtözöl a városba!

– Én-é? Soha!

– Hát akkor itt maradsz, s ha meghalsz, kerítést támasztanak veled…

– No ez az…! De ha vóna valaki…

– Hát akkor vödd örökbe Antit! Már annyit dícsérted! – fortyant fel az öregasszony. – S akkor meg vattok élve, barackmagoson!

Az öreg megérezte, hogy túl messzire ment:

– Nem éppeg úgy gondótam, no!

– Hanem?

– Há másképpen, no!

– Az se jobb sömmivel…

– Ha vajégy kicsit segítenénk neki, hátha osztán…

– No, azt várhatod!

– Várom is!

– Inkább avval törődj, hogy…

– Ne mondd meg te neköm, hogy mivel törődjek!

– Már nem sokáig mondom, János! Nem sokáig…

– Nézzünk oda, milyen beszéd ez?! Ne hagyakozz neköm!

– Én nem! De te se akard a nyakamra hozni Desági Antalt!

– Dehogy akarom!

– Akkor meg minek jött réád ez a fene nagy segíthetnék? Tudhatnád jól, hogy a fiataloktól nincs amit várni. Sem égyiktől, sem másiktól…

– Igazad van, asszony! Nekünk se ad sömmit az Isten erőszakkal. Mű is megküszködünk…

– Amíg tudunk…

– Vaszarkodjék ő is! Éljön meg magának. Aki szart akar önni, lögyön kalánya.

– Úgy, Bíró János, úgy! Folytassad csak ezt a rusnya beszédöt! – rekcumolta Mariska néni az öreget. – Megszégyölhetnéd a pofádot!

– Beszélj pálinka, beszélj! – somolygott az öreg.

Te pedig jobb, ha hallgatsz!
Jól van, te asszony, szót fogadok: kicsit ledőlök, megnyugszom, osztán mönyök vissza buglyálni.
Azt jól töszöd, addig sincs baj veled…

Így évődtek egymással, amolyan húzd meg, ereszd meg-stílusban. János bá nagyhangú ember volt, de Mariska nénit nem kellett félteni. Elérte ő, amit el akart érni, csöndes szóval, de konokul, s közben néhanap úgy oda-odamondogatott az urának, hogy azt nem tette a kirakatba. Ahogy az öregség mind jobban a nyakukra hágott, egyre nyűgösebbekké, ingerültebbekké váltak, Mariska néni gyakrabban házsártoskodott, mint kellett volna, János bá is gyakrabban emelte fel hangját, vagy legyintett lemondóan, s fordult ki a házból, faképnél hagyva feleségét.

Vitáik központi témája egy jó ideje Janika volt: az öreg nem tudta megemészteni, hogy a fia, ahogy ő fogalmazott, szóga lött az ánglusoknál, pedig lehetött vóna a maga ura itthon, Mariska néni azonban mindig kipártolta, megvédte. De esténként, lefekvés után azért ő is sóhajtozott… Egyébként egyre gyakrabban érzett valami különös gyengeséget, melynek nem tudta okát, ilyenkor le kellett ülnie, néhány percig mozdulni sem bírt. Mellkasa szorított, lélegzete elakadt. A férjének nem beszélt erről, sejtette, az csak elviccelné a dolgot, hogy mi van, asszony, tán szerelmös vagy…? Mit mondhatott volna erre: igön, csak másképpen?

(Részlet egy készülő regényből)

március 10, 2023 | Vida Krisztina | Irodalom | Rovatok

MEGOSZTOM

Lidércország

A lidérc akkora volt, mint egy kertitörpe, és lágy, meleg fényt árasztott magából. Panni nagyon örült, amikor meglátta a szobájában, mert sokat olvasott már a lidércekről, és alig várta, hogy lásson egyet. Nem csak a lidércekről, hanem minden másról is nagyon sokat olvasott. Régebb az iskolába is magával vitte a könyvet, amit épp olvasott, de már leszokott róla, mert a többiek mindig kinevették érte. Eleinte nem értette, miért, mert ő senkit nem nevetett ki, de aztán arra gondolt, hogy talán azért, mert olvasni nem menő, és ezután csak otthon olvasott, amikor senki se látta.

A nyugalom csak rövid ideig tartott, mert az osztálytársak hamarosan találtak valami mást, amiért kinevessék. Panni szeplős és szemüveges volt. De az osztályban nem volt menő szeplősnek és szemüvegesnek lenni. A többiek mindig összesúgtak a háta mögött, de még elég hangosan, hogy meghallja őket. A többi lány mind nagyon csinos volt, sminkeltek és divatos ruhákban jártak, de Panni akármit vett fel, mindenben csúnyának és esetlennek érezte magát, amit az osztálytársak mindig igyekeztek is a tudtára adni. Nagyon szerette volna, ha a szép lányok barátkoznak vele, de valahányszor beszélgetni próbált velük, mindig azt mondták neki, hogy undorító, egy ilyennel ők soha nem állnának szóba.

Megpróbált szemüveg nélkül iskolába járni, de nem látott el rendesen a tábláig, a tanároknak se mert szólni, hogy előbbre ülhessen, és amikor a többiek meglátták, hogy hülyeségeket ír a füzetbe, ezért is kicsúfolták. A szeplőkkel semmit nem tudott csinálni. Az osztálytársak azt mondták rá, hogy ragyás, és Panni mindent megtett volna, hogy megszabaduljon tőlük, egyszer még az anyukája alapozóját is kipróbálta, de az eredmény katasztrofális lett, és inkább lemosta. Egyre jobban szégyellte magát, és legszívesebben az utcára is eltakart arccal lépett volna ki.

Otthon, az anyukájával és a könyveivel biztonságban volt. Minden délután alig várta, hogy hazaérjen, de az esték túlságosan is hamar elteltek, és másnap minden kezdődött elölről.

Egyik reggel, izgatott nyüzsgés fogadta az osztályban. Persze, ma van Adél születésnapja. Adél az egyik legcsinosabb lány volt az osztályban, okos volt, a tanárok is szerették, mindig szép ruhákban járt. Adél különösen utálta Pannit, ha meglátta, mindig olyan arcot vágott, mintha egy iszonyúan büdös, romlott gyümölcsöt szagolna. Az osztályban már egy hete arról beszéltek, hogy Adél hatalmas bulit szervez, amire mindenkit meghív. Panni sejtette, hogy ő lesz az egyetlen, aki nem kap meghívót, de mégis nagyon fájt neki, amikor látta, hogy Adél nagy ívben elkerüli az ő padját. A gyerekek megbeszélték, hogy ki mit vesz fel, milyen torta lesz, milyen ajándékokat visznek, és közben lopva Panni felé pislogtak. Ha valamelyikük elkapta a tekintetét, nevetni kezdtek. Szünetben az egyik lány odalépett hozzá.

– Te szegény, téged nem hívtak meg. Én meghívnálak az én szülinapomra, de félek, hogy nem lenne pénzed rendes ajándékra – a lány alig bírta végigmondani, már-már fuldoklott a nevetéstől. Az osztály zengett a kacagástól.

Panni végignézett a röhögéstől eltorzult arcokon, és majd elsüllyedt szégyenében. Felpattant és kirohant a teremből. A folyosón már alig bírta visszatartani a sírást, és mire elért a lányvécéig, már ömlöttek a könnyei. Órákig ült az egyik fülkében, aznap már nem mert visszamenni az osztályba, megvárta, míg mindenki hazamegy, és csak akkor szedte össze a holmiját.

Mindig szégyellte, hogy nincs pénze szép és márkás ruhákra, mint a többieknek, és gyakran kinevették azért is, mert turkálóból vásároltak. Az anyja egyedül nevelte, és nem volt túl sok pénzük, de tudta, hogy ezt hiába magyarázná, a többiek úgysem értenék meg.

Panni érezte, hogy nem bírja már tovább, ezért egy nap az utolsó óra után, amikor már üres volt az osztály, odament az osztályfőnökhöz, és mindent elmondott. A tanár azt mondta, hogy sajnálja, és azt tanácsolta, hogy ne törődjön vele. Panni megpróbálta, de cseppet sem érezte jobban magát. Elmondta egy másik tanárnak is, az meg azt mondta, védje meg magát, de fogalma sem volt, hogy kellene. Nem tudta, mire gondolhatott a tanár, tán meg kéne vernie őket? Szeretett volna egy barátot, aki megvédi, de rájött, hogy undorító, és egy ilyen embernek hogy is lehetnének barátai.

Az anyja látta, hogy a szokásosnál csendesebb, de hiába kérdezgette, Panni mindig azt felelte, hogy semmi baj. Nem akart árulkodni, szégyellte magát, amiért olyan gyenge, hogy nem tudja megoldani a helyzetet, és különben sem hitte már, hogy anya bármit is tudna tenni, ha még a tanárok se tudnak segíteni.

Észrevette, hogy otthon sem tud már megnyugodni. Bármit csinált, mindig eszébe jutott, vajon mit szólnának hozzá a többiek. Nem volt már kedve olvasni, tudta, hogy az osztályban kiröhögnék miatta, és már otthon sem tudott szabadulni a mardosó szégyentől. Ezért inkább nem csinált semmit, csak ült a szobájában, és nézett le a nyolcadik emeletről. Elképzelte, milyen jó lenne, ha nem létezne, milyen könnyű lenne, és holnap már nem kéne iskolába menni,

A lidérc volt az egyetlen vigasza. Minden este eljött és beszélgettek. Csavargatta a szakállát, miközben Lidércországról mesélt. Tényleg olyan volt, mint egy kertitörpe, és amikor vele volt, Panni még tudott mosolyogni. Lidércországban minden könnyű és súlytalan, az ott élők képesek a felhőkön is járni, nincsen fájdalom és szomorúság. Ami azt illeti, ott semmilyen érzelem nincsen, csak a végtelen nyugalom, mesélte a lidérc.

Panninak ez nagyon tetszett, szeretett volna semmit sem érezni, csak végtelen nyugalmat. Amikor a lidérc mesélt, megpróbálta elképzelni, és már ettől is sokkal jobban érezte magát.

Az anyja egyre jobban aggódott, mert Panni már alig-alig szólt hozzá. Ha megkérdezte, mi volt az iskolában, csak annyit felelt, hogy semmi, és csukta is magára a szobája ajtaját. Az anyja mindent megpróbált, leültette beszélgetni, hétvégén elmentek sétálni, kirándulni, és végig remélte, hogy Panni egyszer csak elmondja, mi bántja, de a lány makacsul hallgatott.

A lidércnek ezzel szemben mindent elmondott. A kis emberke mindig végighallgatta, és soha nem mondott olyasmit, hogy ne törődj velük, vagy védd meg magad, csak azt, hogy megérti, milyen nehéz lehet. Panni rádöbbent, hogy mégis csak van egy barátja. Eszébe jutott, hogy az osztálytársak, biztos kiröhögnék, ha megtudnák, hogy neki csak egy barátja van, és az is egy lidérc, de próbálta elhessegetni a gondolatot, hiszen ezekben a röpke órákban még jól érezte magát.

Amíg nem jött a lidérc csak bámult ki az ablakon, nézte az autókat és az embereket, eszébe jutott, hogy másnap tornaóra is lesz, és arra gondolt, milyen könnyen megoldható lenne, hogy ne kelljen többet iskolába járni. Ha nem létezne, akkor biztos nem érezné a sok szégyent. Valami olyasmi lenne, mint Lidércországban élni. De minél többet nézett lefelé, annál jobban félt, nem, mégse lenne olyan könnyű, nem elég bátor hozzá.

A tornaórát mindennél jobban utálta. Alapvetően szeretett volna mozogni, de a többiek mindig nevettek rajta, ha szaladni kellett, a csapatjátékoktól már előre félt, mert senki nem akart vele egy csapatban lenni. Annyira izgult, hogy mindig bénázott, elesett, nem találta el a labdát, és ezzel csak rontott a helyzeten, még jobban gúnyolták, még jobban kinevették.

Ez az óra a szokásosnál is rosszabbra sikeredett. Panni éppen átöltözött, és már indult volna a tornaterem felé, amikor harsány röhögés ütötte meg a fülét. Ekkor jutott eszébe, hogy a szemüvegét az egyik padon felejtette.

– Hoppá, azt hiszem, valakinek új szemüveget kell venni – mondta Adél kezében a törött szemüveggel – vajon hány évig kell félretenned hozzá? Apukád talán venne neked másikat. Ja de várj, neked nincs is apukád.

Az osztály még akkor is nevetett, amikor a tornatanár megérkezett.

– Mi van itt? – kérdezte szigorúan a tanár, és az osztály azonnal elcsendesedett. Panni nem mert szólni, tudta, hogy ez a tanár is csak annyit mondana, védd meg magad. Nem szabad sírni, nem szabad sírni, ismételgette magában egész nap.

Anyu szerencsére nem volt otthon, mert sokáig dolgozott. Panni berohant a szobájába, és amint becsukta az ajtót, zokogni kezdett. A lidérc már ott fénylett a szobában.

– Nem akarok többet iskolába menni – mondta neki Panni – Segíts nekem eljutni Lidércországba!

– Hajaj, az nem lesz könnyű– sóhajtott a lidérc.

– Miért nem? – kérdezte Panni.

– Ha egy ember Lidércországba megy, soha többet nem térhet vissza az emberek közé.

– Én nem is akarok visszajönni. Itt mindenki utál engem– felelte Panni.

– Egyáltalán nem egyszerű az odavezető út. Fájdalmas neked is, és annak is, aki itt marad.

– Nem érdekel, most már elég bátor vagyok hozzá– felelte Panni. Kinyitotta az ablakot, és letekintett a sötét, üres utcára. Már nem félt, készen állt az utazásra. Most kell menni, amíg anyu haza nem ér. Nem érzett se fájdalmat, se szomorúságot, csak végtelen nyugalmat.

– Jól meggondoltad? – kérdezte a lidérc – hiányozni fogsz az embereknek.

– Én nem hiányoznék senkinek – felelte Panni, és felmászott az ablakpárkányra.

– Biztos ez? – kérdezte a lidérc.

Panninak már a nyelve hegyén volt a válasz, hogy biztos, de ekkor hallotta, hogy fordul a kulcs a zárban. Hazajött anyu. Talán neki mégiscsak hiányoznék, gondolta, és hirtelen halálra rémült az alatta tátongó sötét utcától, egy csapásra eltűnt a végtelen nyugalom, és rádöbbent, hogy talán mégsem elég bátor, hogy Lidércországba költözzön.

Leült az ágyára, a szíve úgy vert, mintha ki akarna ugrani a helyéről, mert mindennél jobban félt attól, amit most tenni készült. Nem szabad sírni, nem szabad sírni, ismételgette magában a szokásos mantrát. Végül vett egy nagy levegőt, és kilépett a szobájából.

– Anyu! El kell mondjak neked valamit.

március 6, 2023 | Paulon Viktória | Irodalom | Rovatok

MEGOSZTOM

Csak egy félreértés

A Kiril és Metod utca 45/a-ban Bojan idén nyáron megnyitotta palacsintabódéját. A Kiril és Metod utca 45-ben van Bojan anyjának vegyesboltja, ehhez ragasztotta Bojan a palacsintabódét. A Kiril és Metod utca 42. előkertjében áll az a hatalmas fügefa, ami méretét nézve méltóságteljes, de elhelyezkedése szerencsétlenül árnyékos, nem érik be rajta a gyümölcs. Ezért a Kiril és Metod utca 43-ban Bojan nagyanyja zöldfügelekvárt főz, egy sötétkék tíz literes fazékban, és a 45/a-ban, a bódéban, Bojan ezt tölti a palacsintába, vagy mézet, vagy bolgár kecskesajtokat. Bojannak van kétkazettás magnója, amerikai bicskája, és pirospozsgája, kis gödröcske is az arcán, de zárkózott és szűkszavú. A Kiril és Metod utcában a gyerekek mind ismerik Bojant és a palacsintabódét, fellépnek a kis falépcsőre, pipiskednek, és benyávognak a bódé ablakán, „Bojan, Bojanki, Bojankicska..!” De Bojan elhajtja őket, „vendégek vannak, látjátok, annyi időm sincs, hogy a cigarettám elszívjam, hess innét!” És ez igaz, mert a Kiril és Metod utca 45/a elé felállított háromszemélyes műanyag kisasztalnál öten ülnek türelmesen, és az asztalon tényleg van egy előkészített cigaretta. Amikor Bojan kisüti a palacsintákat, megtölti és zsebkendőre hajtja, füttyent, hogy menjenek érte, felkapja a cigarettáját, és már el is tűnik a palacsintabódé közeléből. El kell bújnia a gyerekek elől, akik futva érkeznek, lábujjhegyre állnak és énekelve kérlelik, „Bojan, Bojanki, Bojankicska..!”

A négy amerikai fiú nyolc lábából hármon kilyukadt a flipflop a forró krampácsköveken, amikor Kaszpicsánban leszálltak. 10 óra volt, és mozdulatlan forróság. Káromkodva röhögtek. A kelet-európai kaland útiterve naponta módosult. A Budapest-Burgas gyorsvonathoz Ruszénál lett volna a csatlakozás Várnába, amikor éppen hajnalodott. Lemaradtak róla. És arról a hatalmas Dunáról is lemaradtak, amin rakodódaruk kalimpáltak a derengésben. A vonat – Gyurgyevóból Ruszéba – percekig ment át a folyó felett. Egy pillanatra felköltötték őket, megnézték az útleveleiket, megállapították róluk is, hogy önmagukra hasonlítanak nagyon, így pokrócba csavarva, pislogva a hirtelen kivilágított fülkében, és az útlevélképeikre egyáltalán nem, de a hajnali vonatokon a határőrök ehhez hozzá vannak szokva.

A (Félelmetes) Krum kán – aki legyőzött bizánci császár koponyájából csinátatott serleget, hogy abból igyon – ezerkétszáz éves lovas domborműve, és a remetebarlangok a Madara-fennsíkon, megérte a véletlen kitérőt, a négy fiúból három európai történelmet hallgatott, egy pedig ókori irodalmat.

Csak hetek múlva értek Szozopolba, eredetileg ez sem volt benne az útitervben, de Bojan unokatestvére Neszebarban, egy – csak szájról-szájra híresztelt – tengerparti techno bulin erősen javasolta nekik.

Az aranyhalról elnevezett kempingben, Szozopol közelében vertek sátrat egy háromgyerekes fővárosi család mellé, akik nagyszülővel és újszülöttel nyaraltak. Az anya egész nap szoptatott és ringatott, még nem látta a tengert, csak teregette a többiek tengeres fürdőruháját. A kemping olcsó volt, a napernyő drága. Délelőtt és délután jött egy férfi szezámmagos kerek perecekkel. Az anya a meztelen újszülöttre egy pelenkát dobott a sátrat egy nyárfával összekötő szárítókötélről, és mezitláb futott a pereces után. Ha utolérte, vett öt darabot, jobb karjára felfűzte, bal karján az újszülött volt. Ezt a jelenetet Percy akárhányszor újra tudta volna nézni, úgy érezte, élete végéig minden nap, és ez nagy dolog, mert mindössze huszonhárom éves volt. Napszúrásra hivatkozva két napot a sátor előtt ülve töltött, és aprólékos ceruzarajzokat készített a madarai lovasról, az anya megnézte őket, és olyan büszkén mosolygott, mintha Percy a legtehetségesebb diákja lenne, akibe már sok munkát belefektetett. A nyárfák már vedlettek, a fiút körbeesték a szívalakú levelek, és a nyárvége a zöldségesbódékban ünnepelt. Volt félkilós paradicsom, nem édes, hanem illatos és szaftos. És apró édesek, amivel semmi mást nem volt érdemes csinálni, csak bekapni egyszerre kettőt, szétharapni és lenyelni két falat fekete kenyér között. A zöldpaprikából ötféle, mint egy jobb színesceruza-készletben a zöldek. A sárgák zöld hálóba voltak kötve ötkilónként. Szőlőből csak a magnélküli hatféle volt, de legjobb mind között a Kismis Moldavszkij. Aki egyszer megkóstolta, azután csak ezt kereste, muskotályosból is volt három, édesek, aprószeműek vagy nagyok. Minden fürtön mazsolaszemek is voltak, öt szem körbefogott egy kicsi szárazat. Barackból narancssárga húsú piros héjjal, vagy sárgával, fehérhúsú zöldhéjjal, vagy halványsárgával, lapos, apró vagy hatalmas gömbölyű, ami úgy felezhető mint az alma, puszta kézzel, a magja kihullik, és fényes piros cseppek gyűlnek a helyére. Padlizsánból csak cirmoslila volt, mintha kifakította volna a nap, de kövérek voltak és fényesek, úgy feszült rajtuk a bőr, hogy csak óvatosan volt szabad hozzányúlni, és pukkantak szét a rácson a parázs felett, még azelőtt, hogy átforrósodtak volna. A fiúknak fel kellett mászni a félsziget magaslataira, ha venni akartak málnát és szedret a kamaszfiúktól, akik műanyag pohárban árulták, félmeztelen, aligbajusszal, lekvárt vénasszonyoktól, mézet vénemberektől lehetett. Fügét hokedliktől, amik a házak elé voltak kirakva, rajtuk kilencszemes kupacokban a gyümölcs, pléhdobozzal, és ártáblával, hogy három leva.

Palacsintát pedig Bojantól.

Marija egy baleset volt, vagy csak egy félreértés. A lány a Kiril és Metod utca legtetején lakott. A ház alatt kétszáz méterre megszűnt az utca, a száraz bozótosban lépcsőt járt ki Marija családja három generáció óta, de a legfelső ház mégis megkapta az utca címet, hogy postailag rendben legyen. Marija Bojan osztálytársa volt, a lenti iskolában, ami előtt a kis téren egy öregember állított fel távcsövet a vakáció idején. Két leváért meg lehetett nézni a Hold krátereit, szerb és orosz turisták álltak sorban kéthetes nyaralásuk minden estéjén, és gyönyörködtek a változatlanságban. Bojan sose merte észrevenni azokat a lányokat, akik mindenki figyelmét felkeltették, ő a Marija-félékkel nem számolt. Letette az öt zöldfügelekváros palacsintát eléjük, és eltűnt. Marija nézett utána. Percy mutatóujjával Bojan háta felé mutatott, majd a lányra, majd újra Bojánra, és megint a lányra, de Marija a fejét rázta, grimaszolt, és legyintett.

„Marija egy baleset volt, vagy csak egy félreértés”, így meséli majd Percy két hét múlva az anyjának, amikor megérkezik a lány szerelmes üzenete, amiből a vágyakozás, az ügyetlen fordítás ellenére is kiolvasható. Percy anyja rosszallóan csóválja majd a fejét. „De tudod, Mama, az a nő, aki a kisbabájával volt egész nap a sátruk előtt, az sokszor eszembe jut, álmodok is vele.”

Percy a nyár hátralévő napjaiban a Szent Kelemen Egyetem weboldalát tanulmányozza majd, és bolgár származású professzorával konzultálni fog arról, hogy egy szemeszter Szófiában a hasznára válna.

február 13, 2023 | Vajda György | Irodalom | Rovatok

MEGOSZTOM

Állomás

Ősz volt. A hajnali köd lágyan elült a völgyekben. Az álmosan nyújtózkodó napfény halványsárga színe csiklandozta a zúzmarás faleveleket. Lassan megmozdult a lombkorona, amely felkavarta a tejszerű képződményt. A szél némán járta be a tájat, s csak az ide-oda lengő búzatábla ringása jelezte útját. A sehonnan jövő, semmi felé tartó sáros földút tócsáin vékony jégréteg képződött. Fehér, pókhálószerű levegőcsíkok beszőtték a köveket. A megfagyott tehénpatanyomok jelezték, hogy ez az egyetlen út, amely összeköti a falut a legelővel. Amint a nap felkapaszkodott a domboldalon, oszolni kezdett a köd, s a távolban előtűntek a házak körvonalai. S a távolban a templomtorony teteje is megvillant a fényben. Az álmos kutyák rekedten vakkantottak, s a kakasok is csak elvétve köszöntötték a reggelt.

A házak között fekete lódenkabátos férfi alakja rajzolódott ki. Vállait kissé előretolta. A falióra ingájának ritmusához hasonló ütemben lépett. Tekintetét a földre szegezte. Időnként megállt, kitekintett kalapjának karimája alól, mintha egy célpontot keresne, majd továbbindult.

Kétszintes, méregzöld típusépület körvonalazódott előtte. Az osztrák–magyar monarchia idején épített állomás volt. A vakolat helyenként lehullt a homlokzatról. Az ablakkeretek is megkoptak. Az egyik ablakon halványsárga fény szűrődött ki. Két ablakszem között helységnévtábla rozsdállott. Egyes betűk hiányoztak. A tábla felé görnyedt lámpatest világította meg a két vágányból álló pályaudvart. A peron betonlapjai elkoptak. Egy kovácsoltvas tartón lógó vasúti óra mutatói rég nem járták körbe a lapot.

A lódenkabátos megállt előtte. Közömbösen ránézett, majd végigpásztázta az épületet, megigazította gallérját, kalapját, és leült a padra, majd elbóbiskolt.

Egyszer csak egy éhes kóbor kutya került elő valahonnan. A körletét jól ismerő járőrként pásztázta végig a környéket, majd ennivaló hiányában egy farakás mögé feküdt. Ugatni sem volt ereje, csak a farkát csóválta. A jégropogásra lett figyelmes. A közeledő lépések zaja reménykeltő volt: valakinek csak akad eldobnivaló ennivalója.

Egy nő volt. Kendőt viselt, ballonkabátot, s vastag harisnyát. Táskáját magához szorítva kerülgette az úton levő pocsolyákat. Nem mindig sikerült. A peronhoz érve a betonlap oldalán lehúzta mindkét cipő talpáról a sarat. Megfordult. Megtorpant. Észrevette a padon ülő férfit. Megigazította kendőjét, kabátja gallérját, majd hozzászólt:

– Leülhetek? – kérdezte suttogva.

Nem kapott választ.

– Szabad a hely? – próbálkozott újból erélyesebb hangon.

A lódenkabát összerándult. A kalap alól álmos szempár tekintett rá közömbösen.

– Csak tessék… – mondta a férfi, s egy kicsit összébb húzódott, majd áthatóan végigpásztázta a nőt.

Kerülték egymás tekintetét. Aztán hirtelen egymás szemébe néztek. A nő ajkai enyhén felfelé ívelődtek, a férfi felpöccintette kalapját.

– Hova utazik? – kérdezte a nő.

– Valahova…

– Én is.

– Jó.

A nő megigazította kabátját.

– Jön a vonat?

– Jön – válaszolta a férfi, akár egy vasúti tájékoztató iroda unott alkalmazottja.

– Honnan? – kíváncsiskodott tovább a nő.

– Onnan… – mutatott az egyik irányba a férfi.

– Én úgy tudtam, hogy a másik irányból kell érkezzen – intett a nő.

– Lehet…

A férfi maga elé tekintett. Közömbösnek látszott, de szeme sarkából a nőt figyelte.

– Honnan érkezett?

– Én? A faluból.

– És ön?

– Szintén…

Ez meglepte a férfit. Letűrte kabátjának gallérját és kalapját is hátracsúsztatta. Az arcára villanó fény az életbarázdákon bukdácsolt. Szeme mélykék volt, érdeklődő. Az alig néhány perccel ezelőtti álmos tekintet pillanatok alatt eltűnt.

– Merre utazna? – szegezte ismét kérdését a nőnek.

– Nem tudom…

– Miért? Ilyent még nem hallottam.

– Van ez így. Megszűnt az állásom.

– Szomorú, de való… ma már divat – nyugtázta a férfi, majd felhúzta kabátja gallérját.

A ködoszlató reggeli szél megmozgatta az épület melletti szőlős leveleit. Egészségesen duzzadó szemekből álló gerezdek húzták le a venyigét. Még nem csípte meg a dér, de már megérett a szüretre. A férfi felállt, nyújtózkodott, majd az indákkal benőtt állványig sétált, és leszakított egy érettebb szemet az egyik gerezdről.

– Valamikor a szőlőtermesztésből élt a falu nagy része… – jelentette ki keserűen, közömbösen, mintha csak úgy magának mondta volna, majd visszatért a padra a nő mellé, aki kérdés nélkül folytatta.

– Tanítónő vagyok… megszűnt az osztály. Tíz évvel ezelőtt, amikor idejöttem, teljes létszámmal működtettük a magyar tannyelvű osztályt. Aztán egyre kevesebb gyereket írattak be. Összevontuk az osztályokat. Az idén már nincs szükség rám… Pedig szerettem itt – mondta a nő, majd a távolba futó sínek irányába nézett. Mennem kell!

– Akkor sorstársak vagyunk – állapította meg a férfi, s bátorításként megfogta a nő karját.

– Én voltam a mezőgazdasági társulás vezetője. Az itt termesztett szőlőből készült bor messze földre eljutott. Ma a szőlősből kiszáradt, gazos bokorrengeteg maradt. Nincs, aki megdolgozza a földeket. Nem kell a szakember. Mennem kell!

– Hova? – kérdezte most már érdeklődően a nő.

– Amerre ön.

– Sehova – válaszolták szinte egyszerre, majd mintha valamilyen rossz dolgot követtek volna el, elhallgattak. A nyomasztó csendet az ablak nyikorgása törte meg. Az állomásépület emeleti helyiségének egyik ablakában kopasz, ősz szakállú, idősebb férfi könyökölt ki.

– Maguk mire várnak? – szólt álmos, unott hangon.

– A vonatra – jött a válasz ismét egyszerre.

– Na jó, megyek.

Becsukódott az ablak. Aztán valahonnan ajtónyitás, csoszogás, még egy ajtónyitás hangja hallatszott, majd a szolgálati ajtón megjelent az ablakból kitekintő házigazda. Kopott, foltos, piszkos vasutas egyenruhában volt, lábán papucs, fején hanyagul hátracsúsztatott vasutas sapka.

– Az állomásfőnök vagyok, volnék… voltam – mutatkozott be majd katonásan szalutált.

– A vonatot várhatják, az úgysem jön – mondta, s mint, aki elvégezte dolgát, máris megfordult és az ajtó felé irányult. A férfi és a nő meglepetten összenéztek.

– Hogyan? Ez nem lehet igaz. Valaminek csak jönnie kell! – mondták felváltva.

– Ha én mondom, akkor az biztos. Itt már évek óta nincs járat. Megszüntették. Nem volt kifizetődő. Nyugdíjasként megbíztak az épület és a sínek karbantartásával, aztán. Itt van a szolgálati lakás, amelyben több mint negyven éve élek. Hova menjek? – mondta a vasutas rezignált hangon.

– Valamikor itt annyian voltak, hogy sohasem tudta betartani a mozdonyvezető a kötelező állomásozó időt. Nem volt hely a vagonokban, annyian szálltak fel – mondta a nyugdíjas állomásfőnök majd belépett az épületbe ahonnan kihozta a kopott, rozsdafoltokkal tűzdelt indító táblát és a magasba emelte.

– Ha ez a kerek, zöld táblácska mesélni tudna… – mondta, s közben mintha arra várt volna, hogy sípszóval visszajelezzen a mozdonyvezető. De nem történt semmi. Csak a távolban elhúzó varjúsereg károgása térítette vissza a valóságba a képzelgőket.

– Jöjjenek be az épületbe, adjak jegyeket! – mondta örömmel az állomásfőnök, s megigazította egyenruháját, mintha élete legfontosabb munkájára készülne.

– De hát minek? Nem az imént mondta, hogy nem jár erre vonat? – szólt a férfi.

– De jön, megjön, eljön… csak várni kell! – mondta az állomásfőnök, majd intett, hogy lépjenek be az ajtón.

– Menjünk, ráérünk – fogta karon a nő a férfit.

Az indóház irányítószobája olyan volt, mint egy közlekedési múzeum. A falon több indító paletta, régi, berozsdázott, de kivehető írással ellátott menetrendjelző tábla állt. Az irányítópulton lámpás kijelzők voltak. Ezen egy kurblis telefon. A belső váróterem felé néző tenyérnyi ablak előtt állt a nagy darab stencilező, amellyel a kartonjegyekbe préselték az utazás dátumát. Az állomásfőnök odalépett, és működésbe hozta.

– Ez a hang éltet, amely felidézi bennem a mozdonypöfékelést, a vagonok kerékkattogását. Hallom a vonatfüttyöt, a vasúti kocsik ajtajának csattanását, a csomagok puffanását, a sietős utasok cipőinek csacsogását, amint le és felszállnak a peronon. Majd a völgyeket betöltő mozdonysípszót és az állomásból kihajtó szerelvény felgyorsuló ritmusos kattogását. Ez maga az élet! – áradozott az állomásfőnök, miközben egyre gyorsabban dolgozott a jegydátumozóval.

A férfi és a nő összenéztek. Tekintetük hosszabban elidőzött egymás arcán. Mintha csak azt kérdezték volna egymástól: valóság mindez, vagy csupán a képzelet világa, ahova valamilyen láthatatlan időkapun beléptek? Aztán akaratlanul összeért kezük.

– Merre utaznak? – kérdezte határozottan az állomásfőnök, miközben valahonnan kerített egy jegyet, amelyet a dátumpecsételőbe helyezett.

– Nem tudjuk – mondták egyszerre.

– El innen, a jövő felé… – mondta halkan a nő.

Az állomásfőnök a rozsdás menetrendre nézett.

– Legalább az irányt jelöljék meg… a többi az én dolgom – mondta.

– Gondolkodjunk – így a férfi, majd a helyiségben levő vaságyra mutatva hellyel kínálta a nőt, aki leült. Elgondolkodott.

– Nem neveztek ki más iskolába – mondta a nő halkan.

– Magántulajdonba kerültek a földek – így a férfi.

– Hát a vonat se jár már… – sóhajtott az állomásfőnök.

Újra csendbe borult a helyiség. Mindhárman üres tekintettel ültek. A falióra ingája számolta a másodperceket. Kintről egy nyitva hagyott kertkaput rángatott a szél, s csattanása fokozta az egyre türelmetlenebbé vált óraketyegést.

– Lejárt az időnk – fakadt ki az állomásfőnök.

– Pedig még fiatal vagyok – mondta a nő, majd a falon levő kopott tükör elé lépett, ahol megigazította fejkendőjét, alatta a hajfürtjeit – segítsen rajtunk.

A férfiak meglepődtek. Az állomásfőnök lekezelt egy jegyet. A férfi együttérzően átölelte a nőt. Maga sem hitte, hogy ilyen hirtelen megteszi. A nőt nem zavarta. Menedéket, óvóhelyet keresett és most jól esett a férfi közeledése. A vonat még nem jött.

Hirtelen világítani kezdtek az irányítópult jelzői. Az állomásfőnök korát meghazudtoló gyorsasággal leült a vezérlőasztal mögé. Megszólalt a telefon.

– Hát mégis! – kiáltotta egyszerre a férfi és a nő, miközben szinte egyszerre léptek ki az ajtón.

Valahonnan távolabbról, a dombok mögül időnként füstgomolyag szállt fel és közeledett feléjük. Aztán nemsokára nyöszörgő, nyikorgó, csattogó hangburokban egy pöfögő gőzmozdony körvonala rajzolódott ki a gyérülő ködfátyol mögött. A szerelvény érkezését jelezte a kutya csaholása is. Az állomáson az épületből kilépő páron kívül nem volt senki. A férfi és a nő tanácstalanul nézték, amint lassan közeledik a mozdony, s közben újra támpontokat kerestek a jelenben. A templomtorony, a falu házai, az állomás falán levő kopott, sárga menetrendtábla, a láncát tépő kutya, a megelevenedett tyúkudvar – valós térként zárta körbe azt a világot, ahonnan két irányba, ismeretlenbe futott a sínpár. Az állomásfőnök is kijött az épület elé.

– Megmondtam, valaminek jönnie kell! – jelentette ki büszkén.

Kétségtelenül egy régi gőzmozdonyból és két zöld színű személyvagonból álló szerelvény közeledett.

Közben a szerelvény beért az állomásra. Az állomásfőnök magasba emelte jelzőtábláját. Anélkül, hogy a vonat megállt volna, zöld utat jelzett neki. Az utazásra várók kétségbeesetten intették, hogy vegye már le magasba lendített kezét. De ekkor már senki sem figyelt a másikra. Csikorogva fékezett a vonat, s olyan pontosan állt meg, hogy a mozdony ajtaja az állomásfőnök előtt nyílt ki. Tárt karokkal lépett ki a kezes-lábasba öltözött mozdonyvezető.

– Elfelejtetted Jóska, hogy elhozom az öreg vasszekrényt? Szét akarták szedni a városban. Mi bérbe vettük, hogy turisztikai járatként közlekedtessük a vonatot.

E hír hallatára mintha álmából ébresztették volna fel az állomásfőnököt, aki örömében újságolta a férfinak és a nőnek.

– Mondtam maguknak, hogy egyszer jön a vonat! Van jövő! Megmenekültünk!…

A férfi és a nő egymásra nézett. Még mindig nem tudták, hogy mindez velük történik.

– Hová vigyen ez a vonat? – kérdezték majdnem egyszerre.

– Mi az, hogy hová? Valahová. Az embernek mindig kell, hogy legyenek vágyai, céljai, tervei. Ez csupán egy állomás – mondta az állomásfőnök, majd a mozdonyvezető felé kacsintott, aki máris az ajtóra mutatott.

– Kérem, szálljanak fel! Egyedi alkalom.

A nő és a férfi egymásra mosolygott, majd felültek az egyik vagonba. Az állomásfőnök serényen felpakolta csomagjaikat, majd rítusosan megigazította sapkáját, reszkető kezekkel, ajkát szélesre húzva emelte magasba a zöld tányérjelzőt. Miután becsukták a vagonajtót, a mozdonyvezető is felugrott fülkéjébe, két rönköt dobott a kazánba, s rövid füttyszó után elfordította az egyik kart. Az öreg vasszerkezet elindult és pöfékelve elhagyta az állomást.

február 9, 2023 | Bódis Kriszta | Irodalom | Rovatok

MEGOSZTOM

Istenhegy trilógia második könyv (részlet)

1922 Érsemjén

– Hát az édes kis babát otthon hagyta, kezit csókolom? – kérdezte Nusi.

A faluban találkoztak, mert Klára Fráter Lórándéknál szállt meg. A Szunyogh tanyán veszélyes lett volna maradni – Hálistennek, hogy végre vissza teccett jönni.

– Nem hozhattam ide Juditkámat. Emmi árpakávéval itatta, és szegénykémnek tele lett szemölcsökkel a feje. Egy darabig vagdosta a doktor, aztán lelápiszolta. Azóta meg hőemelkedése van. Talán attól, talán mástól, nem tudjuk.

– Jaj csak nem kapta el a naccságos úrtól a tbc-ét – mondta ki Nusi, amit Klára nem akart kimondani. – Az Erzsi néni se jött?

– Egyedül jöttem Nusikám. De hogy van az a te gaz urad?

Nusi összeráncolta a homlokát és csípőre vágta a kezét.

– Akkó’ maga is hallotta.

– Hallottam, hogy elvett. És milyen a házasság ezzel a mihályfalvi granicsár kapitánnyal?

– Nagy csalódás, naccsád! Bizony egy porcika sincs benne, ami kívánná a dolog félét. Amikor hazagyün a kaszárnyából nem megy sehova, nem dolgozik a ház körül, csak örökösen cigarettázik. Azt szívja reggeltő’ estig.

– És pörölsz vele?

– Má’ hogyne pörölnék naccsád? A ház teteje rossz, majd megcsordul az eresz. Ő meg haggya. Amikor gyün a meleg, hogy az ember meposhad bele, akkor is benn van a házba. Arra is lusta, hogy megnézze a tyúkokat, megtojtak-e. Amikor nem a kaszárnyában van, lopja az egész napot. Neki bezzeg mindig jól van a feje alja. A cigarettákat, meg olyan nagy lélekkel szívja, hogy belehorpad a képe. Esetleg a kutyáival elbeszélget, de enni azoknak is én adok. Amikor havat kellene hányni, akkor is én megyek. Nem tudom mi van ezzel az emberrel. Talán fél hogy kialszik a cigaretta parazsa? Mert télen is a szobában kuksol, füstöli a legyeket.

Nusiból, ha a piacon vagy a faluban összefutottak, ömlött a szó. Kikerekedett, megasszonyosodott, és igen határozott menyecske vált belőle.

– Megéltek a fizetéséből, nem?

– Bár megélnénk, de elissza, elfüstöli meg elzabálja. Ha nem ráncigálnám le a gatyáját, azt se váltana, ahhoz is lusta. Azé’ is kinézik, hogy szegíny lányt vett el, de nem is ment volna hozzá senki más. A kaszárnyába is csak ahun ért, hogyan rabolják el a termést az uraságok birtokáró’.

Klára Kelemen gazdával járta a birtokot. Nusi igazat mondott, továbbra is csáki szalmájának tekintették a granicsárok a gazdaságot, és ha kedvük tartotta, következmények nélkül raboltak.

Kelemen csupa olyan kérdés elé állította Klárát, amit nem tudott azonnal megválaszolni, mert úgy érezte, nem ért hozzájuk. Vessenek-e rozst a bükköny mellé? Mi legyen a meddő tehénnel? Levágják-e, árulják ki a zsírját, husát, vagy adják el lábon? Mennyi zöldséget vermeljenek el? Adhat-e és kinek adhat a gazda előleget a kommencióból. Melyik tinópárt fogja járomba, melyiket hízlalja? Klára időt kért. Végigjárta a szomszéd gazdálkodó birtokosokat, tárgyalt Rudi barátaival. Kiszedte az önállótlan Kelemenből az ő véleményét is, még a feleségéjét is kipuhatolta, mert úgy tűnt Kelement a felesége irányítja gazdálkodás dolgában. Ruditól hiába kért segítséget, őt semmi nem érdekelte, csak némán szenvedett, mert ismét gennyedni kezdtek a sebei, a levelekre nem is igen lett volna ideje válaszolni, pedig a kérdésekre azonnal válaszok kellettek. Két hét után Klára nem bírta tovább, igykezett vissza Debrecenbe egy rövid hazalátogatásra legalább. Nyugtalan volt – ha csak egy-két napra is – de látni akarta Juditot és Rudit. És megtudni valamit Schmidtről. Képtelen volt uralkodni magán. Folyton csak rá gondolt.

Judit lányát Emmi nem engedte ki a karmai közül, hiába szerette volna magával visszahozni Semjénbe. Nem mert erősködni, mert a gyerek hőemelkedése nem múlt el.

Rudit pedig továbbra sem érdekelte a gazdaság. Újabban könyveket olvastatott fel Klárával, hogy minél hosszabb ideig maga mellettt tartsa a feleségét a kórházban.

Klára úgy érezte a birtok, gyerek, beteg férj háromszögben szétszakad, miközben egy kanapén él, vagy a Semjéni birtokon, fűtetlen szobákban.

Schmidt forró szerelmes leveleket írogatott, s ő néhányra válaszolt is.

De alig maradt ideje ábrándozni. Ingázott, átmeneti életet élt és tele volt a feje gondokkal, amikre mindenki tőle várta a megoldást.

Amikor a debreceni villámlátogatás után visszatért Semjénben, hiába erősködtek Kelemen gazdáék, hogy költözzön Fráterékhez, inkább a tanyán maradt az udvarházban. Nem félt egyedül, holott személyzet nélkül az úrház üresen kongott, ráadásul hetekig nem lehetett bezárni, mert a bejárati ajtóról letörött a kilincs. Nusitól öt fiatal farkaskutyát kapott és a falka az ajtaja előtt aludt, odabent a szobában. Gyűlölték a katonákat és távol is tartották őket a birtok épületeitől. Ekkor a románok a földekre, legelőkre szoktak, onnan lopták a terményt s hajtották el az állatokat.

Egyszer Klára kutyákkal érkezett a földekre, másszor a legelőkre, ha a fülébe jutott, hogy megint betörtek a granicsárok. Leszállt a szekérről, s a kutyákkal nyomában gyalogolt egyenesen a rablók fogatai felé, kezében lovasostor. A kutyák előretörtek és veszett csaholással bírták futásra az ellenséget. Az őt korábban harsányan kiröhögő őrmester iszkolt a veszettül támadó kutyasereg és az egyenesen felé haladó asszony elől.

Klára kénytelen volt rabló gazdálkodással védekezni a kirablóival szemben. Hisz nem védhette áldott nap a falkával a birtokot. Úgy döntött, hogy mindent lábon adnak el és jó érzékkel jó üzleteket kötött. Belső személyzetet továbbra sem alkalmazott, Kelemenné főztjét ette.

Egy alkalommal a postájában egy fenyegető levelet talált. Félnie kellett a katonák bosszújától.

– Az uram, meg az őrmester nagyon fenekedik magára – súgta neki Nusi. – Fogja! De nehogy megtudja valaki…

A lány egy pisztolyt csúsztatott Klára markába, és ő attól fogva egy pisztollyal a párnája alatt aludt, már amikor végre el tudott aludni.

Virradatig Schmidt szerelmes leveleit olvasta.

– Deponálja a pénzt a bankba a tanya bitosítására, amíg nem lehet tudni a búza eladási árából befolyt fix összeget – javasolta Rudi egyik jó ismerőse, aki gazdálkodást tanított, s akitől Klára gyakran tanácsot kért.

A valuta átváltási bizonytalanságok miatt cserekereskedelem zajlott az elcsatolt részeken, így a Partiumban is gyógyszert vettek tojásért, lovat gabonáért, disznót szarvasmarha takarmányért. Senki nem bízott senkiben és hangos veszekedésekben nyilvánult meg az emberek elvesztett lelki békéje.

– Kezit csókolom, mi legyen máma az ebéd? – jelentkezett minden reggel Kelemenné.

Mintha egy harangot vert volna félre a füle mellett, hogy figyelmeztesse: újabb, küzdelmes nap kezdődik a nyugtalan éjszaka után. A farkaskutyák már messziről megérezték a jöttét, fülüket hegyezve emelték fel a mellső lábukon nyugtatott fejüket.

– Okos, nagyon okos kutyák vagytok – kelt ki az ágyból és a nevükön szólítva egyesével köszöntötte a védelmezőit.

Kelemenné érkezésével, minden reggel azzal szembesült, hogy még mindig a köztes létben él, valami átmenetben, amely végtelennek tűnt, nem olyasminek, amiről azt lehetett gondolni, hogy ha a megpróbáltatásokon túl lesz, a valahová való megérkezés várja.

A gazdálkodás, a Rudi ápolásának feladata, az ingázás a birtok és Emmiék otthona között, a próbálkozásai, hogy a családjának bebizonyítsa: mindezek ellenére jó anya, az egész erő készletét felemésztette, anélkül, hogy bármi visszatöltötte volna az apadó tartalékait, amit egyre sebesebben felélt.

Egy-egy jól megkötött üzlet inkább csak azt bizonyította, mennyivel jobbat köthetett volna, ha nem rabolják ki a románok, hatóságilag támogatott formában a tanyát. Minden egyes szenvedélyes szerelmes levélváltás Schmidt-tel arra emlékeztette, hogy a kapcsolatuk törvényen kívüli. Hogy gyáva teljesen az lenni. Hogy hazudik önmagának és a külvilágnak. Schmidtnek is hazudik. Egyedül a gyötrő szerelmi érzés nem volt hazugság, csak éppen kilátástalan. Judit kapaszkodó ölelése arra figyelmeztette, hogy nincs mindig mellette és nem tudja viszonozni a gyermeke szeretetét, nem adja meg neki azt a biztonságot, amit anyaként adnia kellene.

Kelemenné az ebéd főzésre vonatkozó kérdésével erre az ideiglenes útlevelére nyomott újabb billogot. Arra emlékeztette, hogy milyen reményteli, gondos életet rendezett itt be magának egykor a semmire. A Rudival való kapcsolatának mocsarára. Mintha bizony az ártérre akarna építkezni. Az udvarában a sulyom csapdákról tudomást sem véve felsebezni a lábát, amerre csak jár. Otthonossá tenni az életét az otthontalanok elkeseredéséből. Úri életet berendezni az úri élet romjain.

december 18, 2022 | Patak Márta | Irodalom | Rovatok

MEGOSZTOM

Patak Márta prózái

Véletlen hagyaték

El kell engednem. Hónapok óta ezt sulykolom magamba, és hol határozottan, hol bizonytalanul, de tiltakozik ellene minden porcikám. Nem is annyira a gondolat bánt, hogy más férfival lesz majd, mert azt még így se bánnám, föl tudom érni ésszel, hogy ő egy életvidám, egészséges lány, még csak huszonöt éves, neki férfi kell, neki még gyerekeket kell szülni, nem pelenkázhat élete végéig naponta ötször-hatszor, akárhányszor egy magatehetetlen, huszonhét éves emberi roncsot, aki a férjéből lett. Józan fejjel én ezt mind belátom. Csak az a baj, hogy egyre ritkábban vagyok józan. Néha minden ok nélkül elborul az agyam, leginkább amikor egyedül vagyok. Olyankor nekigurulok háttal a falnak, és csak verem belé a fejemet, egészen addig, amíg azt nem érzem, hogy mindjárt kiugrik a szemem a helyéről.

Azon már rég túlvagyok, hogy sopánkodjam, mért pont velem kellett ilyesminek megtörténni. Mindenkinél benne van a pakliban, aki kocsiba ül. Éva meg annyira szeret vezetni. Esett az eső, elszálltunk egy kanyarban, én meg szokás szerint nem voltam bekötve, Éva igen, ő apró karcolásokkal megúszta. Én pedig paraplégiás lettem. Ebbe már beletörődtem, úgysem lehet változtatni rajta. Deréktól lefele béna vagyok. Huszonhét évesen. Láttam ennél rosszabbat is a rehabilitáción. Magam alá hugyozok, magam alá csinálok, ezért kell pelenkázni. Egyáltalán nem érzem a farkamat.

Mikor magamhoz tértem a kórházban, először meg se mondták, mire számíthatok. Csak fokozatosan adagolták a jót. Ahogy kimondták, többé nem leszek férfi, emlékszem, kiszökött az arcomból a vér, azt hittem, elájulok. Mikor Éva bejött hozzám, a fülébe súgtam, hogy valahogy segítsen meghalni, ha igazán szeret. Szerezzen nekem valami gyorsan ölő mérget, mert én így nem akarok élni. Éva elkapta a fejét, hirtelen fölegyenesedett, mint akit darázs csípett meg, és csak nézett rám, egy szót se szólt, lassan elindult a könnye, aztán rám borult, és ott zokogott egy jó ideig a mellemen, én meg tehetetlenségemben csak simogattam a haját, és azt hajtogattam, hogy jól van, jól van, felejtsük el, többé soha nem kérek tőled ilyet.

Csakhogy azóta eltelt már jó másfél év. Javulásra végképp semmi esély, örülök, ha nem romlik az állapotom, és a kezemet legalább tudom mozgatni. Éva nem panaszkodik, egyetlen apró jelét se mutatja, hogy kiborítaná a helyzet, az ágyban sem panaszkodik, hogyha nem jönnek össze úgy a dolgok, ahogy szeretném. Nem tudom, igaz-e, vagy csak úgy sejtem, hogy néha-néha a csalódottság árnyéka vetül az arcára, amikor nap nap után kénytelen belátni, hogy fölöslegesen kísérletezik a farkammal, úgysem ér el vele semmit. Kész. A farkam is meghalt, ahogy a seggem lyuka is, a tököm is meg a lábam is. A nyelvem meg az ujjam pedig együtt sem képes pótolni. Leginkább ezért gondolom, hogy el kell engednem Évát, nem is annyira azért, mert pelenkázni, mosdatni kell engem.

És az a legszörnyűbb, hogy senkivel se tudok erről beszélni. Éva előtt szóba se merem hozni, nehogy megint úgy járjak, mint a kórházban, amikor arra kértem, szerezzen nekem valami gyorsan ölő mérget. A barátaimon is látom, hogy nem úgy vannak már velem, mint régen, nem tudják elfogadni a helyzetemet, mindig látom a szemükben, hogy csak kötelességből vannak itt, ha nagyritkán betoppannak, és legszívesebben már mennének is a dolgukra. Szinte látom magam előtt, ahogy föllélegeznek, mihelyt kívül vannak a kertkapun. Persze, ha igazán őszinte akarok lenni, akkor legalább magamnak azt is be kell vallanom, a szívem mélyén rettegek tőle, hogy Éva elhagy. Úgy érzem, nem lenne erőm nélküle folytatni. Ha tényleg itt hagyna, valamit biztosan csinálnék magammal. Adott esetben a kettőhúsz is lehet halálos.

Ismerem őt, ismerem Évát, magától úgysem fogja megtenni. Kimondva kimondatlanul furdalja a lelkiismeret, hogy miatta jártam így. Ha én vezettem volna, biztosan nem sodródunk ki, mindig ezt mondja. De én nem hiszem. Akkor most ő ülne kerekes székben, nem én. És sokra mennék vele, hogy működik a farkam.

Érdekes, álmomban mindig ép vagyok, legtöbbször futni meg mászni szoktam, mindenféle nehéz terepen, és közben úgy érzem, mintha ólomsúly húzná a két lábamat. Meg persze jó nagyokat szeretkezni is szoktam, nem mindig Évával, néha a tizennyolc éves kori első komoly barátnőmmel, aki nyolc évvel volt idősebb nálam, a férje katona volt, úgyhogy volt ideje bőven bevezetni engem a kefélés tudományába. Milyen jókat szeretkeztünk, Istenem! A helyén ugyan már nem érzem a farkamat, valahol az agyamban azért még benne maradt az a semmihez sem fogható érzés, ahogy Nelli szájában megnőtt a farkam. De álmomban ugyanúgy érzem, mint régen, ahogy jár közben a nyelve, csak az a baj, hogy ritkán álmodom végig. Évával néha igen. Olyankor föl is szoktam ébredni, és őt is fölébresztem. Már tudja, miről van szó, és nem bánja. Azt sem, ha csinálunk is utána valamit.

De akkor is. Olyan reménytelen ez az egész. Folyton mást gondolok, úgy érzem, örökre vége mindennek, fölösleges élnem, hiába mondják, hogy több tízezer ember él így ebben az országban, a világon meg milliók is akár, rajtam ez nem segít. Egy életem van. Még jó, hogy olvasni szeretek, mindig is szerettem, ezért is lettem volna tanár. Ha az leszek. De másképp alakult az életem. Szerencse, hogy a munkám egyáltalán nem hiányzik. Biztosítási ügynökből akad annyi, mint égen a csillag. Elvagyok itthon, olvasok, zenét hallgatok, gondolkodom. Most először próbálom leírni a gondolataimat, csakhogy az agyam sokkal gyorsabb, mint a kezem. Kár, hogy nem tudom megcsinálni az agyképfelvevőt, amit már régen kitaláltam. Akkor talán könnyebb lenne. Úgyhogy azt hiszem, én ezt az egészet most szépen össze is tépem apró darabokra, és kidobom a szemétbe. Nemsokára jön haza Éva. És végre tisztába tesz.

Az a fura tekintet

Na, ezek megint nem szóltak, hogy nem jönnek haza, biztos elmennek nyaralni, tolta arrébb az újságot fülkéjének asztalán a zöldesszürke egyenruhás férfi bosszúságot színlelve, pedig a lelke mélyén inkább szomorú volt, indulás előtt hiába tekintett derűsen az előtte álló tizenkét óra elébe, megint borongós lesz a kedve. Most, hogy nem látta a helyén az ötödik emeleten lakó fiatal házaspár piros Nissanját, az újság sem érdekelte, pedig mindig azzal kezdte a munkanapját, hogy átlapozta a friss híreket.

A férfi álmosan nyújtózott egyet, és eltűnődött, vajon merre járhat most a piros Nissannal a fiatal házaspár. Szívesen megkérdezte volna tőlük már régen, hogy hová mennek az idén nyaralni, de mióta kiderült, hogy a fia éppen egyidős volt a fiatalemberrel, észrevette, hogy kerülik. Nem kellett volna szóba hoznia. Pedig előtte olyan sokat beszélgettek. Utána is szívesen beszélgetett volna velük, de a fiatalasszony arcán mindig észrevette a zavart, ha üdvözölte a mélygarázs ajtajában, amikor éppen fönn levegőzött az utcán, ő meg gyalog jött hazafelé valahonnan. Nem állt meg beszélgetni, mint máskor, éppen csak a legszükségesebbet kérdezte, hogy hogy van, mi újság, de félreérthetetlenül jelezte, hogy nem kíván tovább beszélgetni vele.

Az éjjeliőr megdörzsölte a karját, és fölállt. Gondolta, fölmegy az utcára. Pedig kezdés után sose szokott. Mindig legalább két óra eltelt a munkaidejéből, mire először fölment. Nem szándékosan számolta, de valahogy így jött ki a lépés, utána is nagyjából még négyszer ment föl, éjfél után pedig három órát is lent töltött egyhuzamban. Este hattól reggel hatig tartott a szolgálat, mindennap, ha esett, ha fújt, és már harmadik éve nem volt szabadságon, egyetlen napot sem hiányzott, egészen májusig. Úgy hozzátartozok már az utcaképhez, gondolta időnként, mint a közlekedési lámpa zöldje vagy a sarki pék, csak én ritkábban vagyok látható.

Egy idő után fölállt, átment a fülkéből a tűzjelző berendezéshez, megvizsgálta, sértetlen-e az ólomzár, és miközben visszasétált, azon tűnődött, hogy lehetséges, hogy ilyen kényszercselekvésekből áll az élete. Maga is meglepődött, hogy ezen töri a fejét, aztán annak tulajdonította, hogy rosszul indult a napja. Ettől még rosszabb kedve lett. Visszaült a székre, és csak bámult maga elé sokáig. Gépies mozdulattal viszonozta a piros Suzuki gazdájának üdvözlését, aki a mínusz harmadikra tartott, de most nem követte gondolatban a magas, bajuszos férfit.

Az volt a szokása, hogy gondolatban mindig a kocsi után ment. Elképzelte, ahogy kiszáll, fölmegy a lakásba a bajuszos férfi, leteszi az aktatáskáját, és rögtön bekapcsolja a rádiót, mert állandó zajt igényel maga körül, nem bírja a süket csöndet, amit egy lakásban érezhet az ember, ha egyszer csak magára marad. A Suzukis sorstársam, gondolta, de neki talán még rosszabb, ő egyedül maradt. Végül arra jutott, hogy nehéz eldönteni, mi fáj jobban, ha az embernek a felesége, vagy ha a fia hal meg.

Három hónapja, májusban halt meg a fia. Már három hónapja. Motorbalesetben. Húsz éves volt, alig töltötte be a húszat. És azóta otthon a felesége csak sír, ha reggelente hazamegy munka után, sírva követi a fürdőszobába, ott panaszkodik némán az ajtófélfának dőlve csöndes sírdogálásával, amíg ő mosakodik, és pizsamára vetkőzik. Nem is érti, hogyan bírják. A felesége is, ő is. Szeretne mondani neki valamit, hogy ne sírjon, nincs mit tenni, sírással nem lehet már föltámasztani, de nem jön ki hang a torkán. Úgyhogy néha elmorzsol egy-egy könnycseppet, miután félretolja az asszonyt, szó nélkül elindul a hálószoba felé, magára csukja az ajtót, és miután befekszik az ágyba, rázni kezdi a zokogás.

Milyen fura rendszáma van ennek a Toyotának, gondolta, miközben fejbólintással viszonozta a földszinten lakó asszony üdvözlését. P mint Péter, a fia neve, L mint Laura, a lánya neve, és ha összeadja a három számot, az pont tizennyolc, május tizennyolcadikán volt a balesete. Az az E fölösleges benne, de minden nem stimmelhet.

Kamaszkorában is szerette böngészni az autók rendszámát. Akkor is neveket képzelt a betűk mögé, többnyire kedvenc futballistái nevét. Ez jutott eszébe, ahogy próbálta elterelni a gondolatait. Az járt a fejében, vajon mi lenne vele, ha nem kellene a lánya esküvőjére gyűjteni. Szegény lány, mióta az öccse meghalt, úgy érzi, mintha a puszta létezése is igazságtalanság volna. Látszik minden mozdulatán. Ráadásul az anyja még érezteti is vele, neheztel rá, mintha neki nem lenne joga élni a saját életét, mintha vele együtt kellene szenvednie, amiért az öccse halt meg, és nem ő.

A lányára gondolva a férfinak elszorult a szíve. Szegény! Mintha bármiről is ő tehetne! Az elmúlt három hónap alatt számtalanszor megkísérelte, hogy az édesanyjával elbeszélgessen az életéről, az öccse haláláról, de a felesége a síráson és a néma vádon kívül semmire se hajlandó. Pedig hát, csak jobban megértenék egymást ők ketten, anya és lánya. Ő csak annyit tudott mondani neki, ne félj lányom, akármi lesz is, megtartjuk a lakodalmat, összeszedem rá a pénzt, emiatt ne fájjon a fejed. Látta, hogy a lánya szeme hálásan fölcsillan, de rögtön utána el is komorodik, mintha erre a kis örömre se volna joga. Három hónapja a bánat az egyetlen érzelem, csak annak van létjogosultsága ebben a házban, gondolta magában a férfi. Annyira szerette volna elmondani valakinek, de kinek. Rosszul tette, hogy Nissanos párnak is elkezdte.

Fölállt, nyújtózott, megint a tűzjelző berendezésnél babrált, és arra gondolt, ha itt egyszer tényleg tűz ütne ki, akkor az maga lenne a pokol. A három szint tele kocsival, az a rengeteg üzemanyag, ha lángra kapna, menthetetlenül elégne minden odalent. Lehet, hogy föl is robbanna, a robbanás pedig levegőbe repítené a házat is. Ki menne le abba a katlanba, ha egyszer már az alsó szint is ég? Mert itt az elsőn még hagyján, innen ki lehet menekülni, de ha tűz van, a liftet sem lehet használni. A tűzlépcső meg! Sokan nem is tudják, merre van. Ha lent rekednének, zavarodottságukban azt sem tudnák, merre szaladjanak.

Visszaült. Maga elé húzta az újságot. Vajon hol járhatnak azzal a Nissannal? Húszévesek. Ilyen fiatalon összeházasodni! Nem túl gyakori jelenség manapság. Nem nyitotta ki az újságot, dobolni kezdett a jobb keze négy ujjával, időnkét a hüvelykujjával pendített rá egy basszust, miközben elképzelte, hogy a fiatal pár nyitott tetővel halad át éppen a völgyhídon, és a Balaton felé tart. Vagy talán most lépik át a határt, és indulnak a tenger felé. Szabadság és élet van abban az autóban. Élet. Mielőtt ők harminc éve összeházasodtak, mindig lehúzott ablakkal mentek a Balaton felé. Négy-öt autóval is egyszerre, fiatal baráti társaság. Élvezte a felesége, hogy arcába tapad a haja. Ő is összefogta hátul, nehogy a szemébe fújja a szél, mert vezetés közben veszélyes lehet.

Saját magukat látta a fiatal párban, amikor húszévesen összeházasodtak. Annyi idősen, ahogy három hónappal ezelőtt meghalt a fia, és ahány éves most ez a Nissanos fiatalember. Talán Vince a neve, de az is lehet, hogy téved. Mostanában nem bánik túl jól a nevekkel. A fiatalasszonyt meg talán Orsolyának hívják. Orsi. Ezt hallotta már. Micsoda jelentéktelen dolgokon töri a fejét idelent, nyitotta ki az újságot, miközben a világ tele van eseménnyel. Nagy horderejű, fontos eseményekkel. Földrengés pusztított Jáva szigetén, meghalt hatezer ember. És abból a hatezerből egy is mennyire fájhatott valakinek. Vagy talán nem is fájt. Azt mondják, csak Európában fáj ennyire a halál. A nyugati civilizációban. Odaát Mexikóban már nem. Ott tort ülnek, vigadnak a sírokon, ha eljön a Halottak Napja. Autóbaleset a hatos úton, négy fiatal életét vesztette. Húsz évet sem éltek. Mind a négyen húsz alattiak még. Ezeknek még annyi se jutott, mint a fiamnak. Milyen igazságtalan a sors.

Nem tudta, mihez kezdjen. Ránézett az órájára. Alig telt el néhány óra a munkaidőből. Ha elkezdi nézegetni az időt, az sose vezet jóra. Az utóbbi napokban észrevette, hogy türelmetlen. Mindenféle őrült gondolatai támadnak. Mintha elvesztené uralmát felettük. Mintha nem is ő, hanem valaki más gondolkodna benne. Hol járhatnak a Nissannal. Most mennek neki egy villanyoszlopnak. Nem. Előzés közben lesodorja őket egy kamion az úttestről. Vagy ők előznek, és áttérnek a szembejövő sávba. Hastífuszt kap az asszony. Meghal. Lázas lesz, a férje ápolja. Nem. Nem jutnak el odáig.

Alig tudta elhessegetni a gondolatait. Jó lenne valamit csinálni. Valami látványosat. Fel kellene gyújtani a szemeteskukát, és megnézni, mit csinál a füstérzékelő. Lángba borítani a garázst. Nem bírom tovább. Holnap elmegyek szabadságra.

Nem akart semerre nézni. Behunyt szemmel is csak egymásnak ütköző autókat látott. Most fogok megzavarodni, gondolta, pedig már eddig is megzavarodhattam volna. Micsoda hülye gondolat.

Most végre kibújok magamból. Mint a bábból a rovar. Most végre önmagam leszek, és nem az, akit mások szeretnének, hogy legyek. Elalszom szolgálat közben. Lehet, hogy már el is aludtam, és ezt az egészet csak álmodtam. A Suzukissal, a kukagondolattal, mindennel együtt. Piros lovon is vágtázhatnék. A piros Nissan után. Álljatok meg. Álljatok meg. Csinálnom kell egy másik fiút a fiam helyett. Akkorára nőtt a farkam, mint egy minaret. Rátűzöm a végére a Nissanos húszéves asszonyát, és végighurcolom rajta a városon. Ha ebből nem lesz fiam, akkor semmiből.

Az éjjeliőr nyújtózott egyet, megrázta a fejét, és kezét a veséjén tartva elindult, hogy kimegy az utcára, és kiszellőzteti a fejét. Éjfél volt. A fele eltelt a munkaidőből. A garázs sorompója leengedve, a biztonsági lámpa felkapcsolva. A járdára lépve elindult szokásos sétájára. Az épület hosszában lefelé. Aztán visszafordult. Megint lefelé. És vissza. Hátul összefűzte a kezét, és ment, lehajtott fejjel, mint aki erősen gondolkodik. Pedig nem gondolt semmire, csak rótta a métereket, számolta a lépéseit, hátha sikerül azonos távon többet megtennie. Mert akkor végre valami más lesz. De nem sikerült. Még kevesebbet számolt össze, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Hiába.

A Nissanos fiatalokra gondolt. Nem haltak meg, semmi bajuk, bekanyarodnak a szállodájuk elé a piros Nissannal, fölmennek a szobájukba, és teszik, amit a fiatal házasok ilyenkor tennének. Még nem veszekednek, szép reményekkel néznek a jövő elé. Hogy lesz majd gyerekük, egy fiú és egy lány, a fiú lesz az idősebb, de ha a lány, az se baj. Nem gondolkodnak még azon, hogy mi lesz majd, ha tizenkilenc éves korában elüti az autó a lányt, a fiú meghal egy motorbalesetben, a lány tizennyolc évesen férjhez megy, új kommunát alapít, közösségben élnek, kirekesztve a világot, minden közös lesz, férfi, nő, gyerek, állat, növény és tárgy. Vagy a fiú heroinista lesz. Semmi ilyesmin nem törik még a fejüket. Boldogok.

Az éjjeliőr ránéz az órájára. Egy órát mutat. Még nem indult el a fekete Volkswagen azzal a négy álarcos férfival, akik majd a mélygarázzsal szemközti bankfiókba törnek be hajnali két óra tíz perckor. Mivel az éjjeliőr fölmegy a zajra, a kint maradó negyedik álarcos gondolkodás nélkül rálő majd a hangtompítós fegyverével. A férfi utána még él egy darabig, még föl tudja fogni, hogy ő most mindjárt meghal. Magában még nyugtázza, hogy a biztosító juttatásából meg az utolsó havi fizetéséből futja majd a lánya esküvőjére. A Nissanos fiatalok pedig, miután hazajönnek bécsi útjukról, csodálkozva néznek egymásra a mélygarázs fülkéje előtt, nahát, új éjjeliőrünk van. Nem is baj, jegyzi meg félhangosan a lány. Mindig olyan furán nézett rám az a másik.

december 17, 2022 | Irlanda Kristóf | Irodalom | Rovatok

MEGOSZTOM

Irlanda Kristóf prózái

Hozzáállás kérdése

Nincs semmi, amihez ne lehetne komolytalanul állni. Apám képes volt mindent elbagatellizálni. Időnként egy pillanatra megengedte, hogy elérzékenyítse mimikáit, de aztán rögvest rajtakapta magát és nevetni kezdett. Legyintett és valami olyasmit mondott, hogy hülyeség vagy baromság. Ha horror film ment a tévében, még az ijesztő rész előtt felállt és kacarászva kiment a konyhába, mint akinek ugyanaz a véleménye minderről, mint ami a romantikus jelenetekről is, baromság. Láttam, hogy fél, jobban mondva, tudtam, és csak azért ment ki a konyhából, hogy arcrezdülései véletlenül se cselekedjenek akaratával ellentétesen. Sosem mutatott komoly érzelmeket, így nem is lehetett vele beszélgetni semmiről, aminek súlya lett volna. Egyszer megkérdeztem, hogy fél-e valamitől, de ő csak legyintett és mélyet szívott a cigarettájából. A füst kíséretében kiprüszkölt valamit a nyelve hegyéről, ami már jó ideje lehetett odaragadva, de annak sem vettem sok hasznát. Valami olyasmi lehetett, hogy ő, félni, ugyan. Egyszer láttam, amint kirohan a pincéből, mert denevért látott. Sose vallotta be, hogy retteg tőlük. Nem értettem, minek jár annyit a pincébe. Oda húzódott vissza. Farigcsált, szerelt ezt azt, semmit nem használt abból, amit odalent csinált. Kész dologgal nem láttam feljönni. Olyan tárgyakat javítgatott, szépítgetett, amiket még fiatalkorában vett vagy szerzett valahonnan, de sosem készültek el, sosem voltak eléggé megjavítva. Nem értett az elkezdéshez, ahogy a befejezéshez sem. A folytatás volt a módszere, ahhoz értett igazán. Állandóan anekdotázott. A történetei is olyanok voltak, mint a pincében tákolt dolgai. Valahonnan régről megmaradtak félkészen, ő meg belecsapott a közepébe és jóval a vége előtt elharapta mindet. Egyszer megkérdeztem, miért így mesél, mire rávágta, hogy mindennek a közepe a legjobb. A kenyérnek se esszük a szélét. Azt tudom, hogy a rossz fogakat és az ízületi problémákat tőle örököltem. De, vajon a hozzáállás is öröklődik? Azért nem tudok normális életet kezdeni, mert a gének által arra vagyok programozva, hogy képtelen legyek elkezdeni bármit is? Mi öröklődhet még? Humor, komolytalanság? Itt állok a kiüresedett város kiüresedett főterén, a hangyákat nézem, ahogy egyenes sort tartva masíroznak rejtekhelyükre. Ők is folytatnak valamit az utcák alatti rejtett járatokban. Állítólag a testük százszorosát is képesek felemelni. Ha létezik külön, hangyáknak kialakított pokol, az egészen biztosan egy olyan hely, ahol tele van minden morzsával, de olyan morzsákkal, amik bonthatatlanok, és a hangyák testének százegyszeresét teszik ki. Miért gondolok ilyen marhaságra, hogy jut ilyen az eszembe? Épeszű ember nem áll le azon töprengeni, hogy milyen pokla lesz a hangyáknak. És, egyébként is, hogy lyukadtam ki itt? Nem apámmal kezdtem? Úgy tűnik én a folytatáshoz és az egyben tartáshoz nem értek. Rágyújtok és az a szag csapja meg az orrom, ami apám történeteit is kísérte. A dobozon az áll, hogy a dohányzás halálos tüdőrákot okozhat. Ezek szerint létezik nem halálos tüdőrák is. Jó tudni, most már nyugodt szívvel folytatom a bagózást. Azt hiszik, ezekkel majd elriasztják a fiatalokat, mintha nem mind a halálizgalom miatt gyújtaná meg az elsőt. Mi érdekes lenne a sziklamászásban, ha tudnánk, hogy semmi veszélyeset nem tartogat. A sziklamászás halálos esést okozhat. A mászás öröméért mászunk, amit a zuhanás lehetősége tart életben. Halál. Ez valami olyan dolog, amivel nem kéne foglalkoznunk addig, amíg élünk, utána meg már úgy is mindegy. Apám egyszer azt mondta, a halál egy olyan vicc, amit senki nem ért, és mire megértjük, már túl késő lesz, hogy nevessünk is rajta. Talán ez volt a legkomolyabb mondat, ami elhagyta a száját. Tőle örököltem az üldögélési kényszeremet is. Akárhova tartok, félúton biztos leülök egy park padjára vagy egy tér szökőkútjának peremére és csak nézelődök. Mozdulatlan állapotban jobban szemügyre vehetőek a mozdulatok. Olyan dolgokat vesz így észre az ember, amit egyébként járás közben sosem látna meg. Példának okáért, a levelek zizegő motozását, ahogy a széllel bliccelnek, hogy visszajussanak a fák ágaira. Egyszer csak felnézek és meglátom, hogy az előttem álló épület homlokzatára vízköpőket faragtak. Biztos nem most tették oda őket. Harminc éve járom ezt a várost és még egyszer sem láttam a kifaragott szobrokat az épületek tetején. Nincs senki, akinek elmondhatnám, pedig, szinte biztos vagyok benne, hogy a város nagyobb része nem is tud erről a csodáról. Pedig, biztos azért tették oda fentre, hogy jól láthatóvá tegyék. Nem vették figyelembe azt a tényt, hogy a távoli dolgok, az érdeklődésünktől is távol esnek, a túl közeliek, pedig mindig kivehetetlenül elhomályosodnak. Nehéz megtalálni, belőni a közepet. Kikérhették volna apám véleményét, ő nagyon értett a közepekhez. Hiányoznak az emberek. Hiányzik, hogy utálkozva ítélkezzek felettük, hogy magamban kigúnyoljam lassú, tesze-tosza lépteiket. Sosem kéregettem. Valahogy, mindig is azt gondoltam, hogy, ha valaki pénzt ad, azzal támogatja a hajléktalanságomat, miközben, pont, hogy megszüntetni kéne azt. Persze nem úgy, hogy megtiltjuk az utcán való létezést. Furcsa ösztöne az embernek, hogy a megoldásokat a tiltásokban látja. Ahelyett, hogy az őszinteségre törekednének, betiltják az álhíreket, ahelyett, hogy az elfogadásról kommunikálnának, ellehetetlenítik a transzneműek életét, ahelyett, hogy tesztelnének, nem engednek senkit az utcára. Engedik, hogy lopj, de betiltják az adakozást. Mostanában a megszokottnál is jobban felhúz, ami ebben a szennyekkel tarkított országban történik. Legyek vagyunk egy szarkupacon és arról vitázunk, hogy melyikünk büfög illatosabbat. Mindeközben, persze szépen meg kell válogatni a szavainkat, nem mondhatunk ki bármit csak úgy, ahogy éppen gondolunk. A gondolatok három szűrőn mennek keresztül, mire szavakká válnak. Az első a józanész szűrője, a második a lecsapódások szűrője, a harmadik a nyelvé. Kövessük végig ezt a folyamatot egy példán keresztül. Amikor valamiről azt gondoljuk, hogy elbaszott egy helyzet, akkor ezt nyilván nem mondjuk ki, mert fekete pont jár érte vagy strigula, minden esetre nekünk fog fájni jobban, nem annak, aki miatt a helyzet elbaszott. Szóval az első szűrőhöz érve a gondolatunkból az lesz, hogy mocsokszar, ezt követően történik a lecsapódás, minek következtében a mocsokszar, rosszá sűrűsödik, majd pedig a nyelv szűrője mindennek porszemnyi részét hagyja csak átengedni magán, míg nem az elbaszott, egy színtiszta formát kapva, kellemetlenné alakul át. Mindezt egy másodperc törtrésze alatt. Szívesen kivenném az emberek fejéből ezt a szűrőt és összezárnám őket. Az egyik kihasználatlan stadiont a sok közül, mondjuk használhatnánk erre. Az emberek általában kerülik a politizálást. Fogalmam sincs, miért. Talán ezt is örököltük valahonnan. Sosem értettem, hogy lehet ezt kerülni és, hogy kérhetnek művészeket és közszereplőket arra, hogy kerüljék. A politika az életünk szerves része. Mintha azt kérnék tőlünk, hogy kérlek, a felvétel erejéig ne nagyon vegyél levegőt. Kapjátok be, nyúlvérű beszari negligáló senkik. Modort és eleganciát vártok el egy szeméttelepen? Ne foglalkozzunk a szarral, amit a torkunkon nyomtok le? Bocs, épp nem kapok tőle levegőt, ha nem baj két kis cafatka kiköhögése között, azért megejtenék róla egy-két szót, csak ha nem bántalak meg vele. És nem, nem azt fogom mondani, hogy a gyámod, némi pénzért cserébe örömöt szerzett idegeneknek, hanem azt, hogy a kurva anyád. És nem fogok bocsánatot kérni azért, mert ezt hoztad ki egy, egyébként végtelenül türelmes emberből. A végtelen türelmet is apámtól örököltem. Azt hinné az ember, hogy a végtelen türelem azt jelenti, hogy sosem léphetik át, aztán idővel rájön, hogy az idegfeszítő viselkedésformák és megnyilvánulások a végtelennél is messzebbre nyúlnak. Le kell nyugodni. Kár, hogy a bagatellizálást nem örököltem. Ehelyett egyedül ülök a padon, nézem, ahogy a leveleket leszállítja egy ellentétes irányú légörvény és arra gondolok, hogy apám tévedett. Nincs semmi ezen a világon, amit ne kéne komolyan venni.

Homokvár

Amikor a költöző madarak visszatértek valaki tapsolt és ágak nyíltak az apró karmok alatt. Ezt mondtam háromnapos önkívületem utolsó perceiben arra a kérdésre, hogy miként képzelem el az ősrobbanást. A fickó értetlenkedve nézett, legyintett. Azt mondta túlságosan részeg vagyok, hogy értelmezhető mondatokat alkossak, de aztán felszállt – mint völgyek mélyéről a köd – agyamban a homály, és továbbra is józannak találtam a gondolatot. Ha az ember sokáig csinál valamit, az otthagyja kéznyomát rajta akkor is, ha már nem teszi. Így, hogy meglehetősen sokat ittam az elmúlt időszakban, talán józan gondolataim is megrészegülve ténferegnek a barázdáim között. Nem tudom. De egyszer vége lesz ennek is. Semmi nem tart örökké. Apám mondta ezt a templomban, esküvője napján. Rá egy hónapra elváltak. Talán, ha nem mondja, soha nem történt volna meg. Ma a teremtés gondolatával ébredtem. Azt mondják, egyszer csak bumm és itt lett ez a katyvasz, amiben lassan mi magunk is feloldódtunk. Nem tudom. Kevés dolgot tudok biztosan. De, hogy „egyszer csak” jelleggel történt volna meg, kétlem. Úgy képzelem, hogy volt egy hatalmas homokozó, aminek a közepén ült egy kisgyerek. Várat és más formákat kezdett gyúrni, de jóval a tényleges megformálás előtt már kigondolta, tervet készített hozzá. Aztán, amikor már készen állt egy-egy bástya, és elég mélyre ásott, hangyák jelentek meg és népesítették be a homokbuckákat. A homokvár egyszer csak elkészül, de homok és a gyerek mindvégig ott volt. Emlékszem óvodás koromban el akartunk jutni a városig egy földalatti vájatot ásva. Harminc centiméterig jutottunk, aztán elértünk valamilyen szürkés, áthatolhatatlan anyagig és feladtuk. Eldobtuk a kislapátot és bementünk a napi adag tejbegrízért. Azt a gyereket nem állította meg a szürke anyag és tejbegrízért sem rohant az óvónénikhez. De, úgy gondolom, még mindig ott ül, kiszáradt dörzspapír lett a tenyere a homoktól és csipkedik a hangyák, ő meg nem csap le egyet sem. Végtelen a türelme. Egyre több és több hangya jelent meg és elkezdtek homokszemeket görgetni. Egyre nagyobb lett a labda és elkezdett formát ölteni. A gyerekek könnyen megunják a játékot. De ez a kissrác évmilliókon keresztül csak ült és nézte, ahogy kiveszik a munkát a kezéből. Aztán egyszer csak felállt, ledobta kislapátját és kiszállt a homokozóból. A hangyák meg csak építettek, ahogy jónak látták. A gyerek nézte egy ideig, aztán elfeküdt a formákon és angyalkát kezdett rajzolni testével a homokba, mígnem teljesen bele nem ásta magát. Orrhegye sem lógott ki. A hangyák újra megjelentek és ásni kezdtek. Nem volt, aki megőrizte volna a gyermek történetét és senki nem látta ezek után. Aztán az óvoda kapujánál egy markoló állt meg. Pályázatot nyert a falu. A pályázat elnyeréséhez nem kellett tenni mást, mint a megfelelő sorba, a megfelelő gerinchiánnyal állni. Mosolyogni, köszönni illedelmesen. A markoló beparkolt a homokozó elé, a hangyák ebből mit se láttak. Hatalmas lapátját leengedte és kitúrta a homokozót a helyéről. Elvitte a falu másik végébe és kiszórta a szeméttelepen, mert tele volt már törött játékokkal. Az üres medencét feltöltötték friss, hangyátlan, gyerektelen homokkal. A szemétdombról meg máig hallani a kacagást. Vége lesz egyszer ennek is. Régebben tanmeséket akartam írni, most meg undorodom a didaktikus mondatoktól, mégis azokat firkálok mindenhová. Ezt a feljegyzést majd bedobom az óvoda postaládájába. A gyerekek még nem tudnak olvasni, de majd az óvónő behívja őket a homokozóból és uzsonnájuk után felolvassa nekik. Az óvoda csöndes, ellátok a homokozóig. Egy gyerek ül, lapáttal a kezében, biztos a városba akar megszökni vagy homokvárat épít, esetleg magát ássa be, hogy ne keljen tejbegrízt ennie és hallgatnia az óvónők tanmeséit. Odaköszönök neki, de fülét se mozdítja. Bemászok a kapun, mert zárva tartják a fertőzésveszély miatt. Odasétálok a fiúhoz, aki az üres mederben ül, kapargatja a betont és mosolyog, mint aki haladhat akárhová is. Rám néz bolygókék szemével és motyogni kezd. Egyszer úgy is átjutok a szürkén. Bújócskáztunk a bátyámmal, már mindenhol kerestem, itt kell lennie alatta. Biztos, hogy megtalálom. Most meg vagy, most meg. Szegény kis fickó, eltörik kezében a lapát és körmével folytatja az alapzat kaparását. Egy óvónő kiált ki az ablakon: vége a játékidőnek, gyere be most azonnal.

Vége lesz mindennek. De nem egyszer csak, hanem szépen lassan, őrjítő folytonosságot színlelve. A gyerek feláll és bemegy. Nem köszön. A medence aljának repedéséből egy hangya bukkan fel, kis homokszemet görget maga előtt.

december 2, 2022 | Sárközi Mátyás | Irodalom | Rovatok

MEGOSZTOM

Alkonyodik

Mire delet harangoztak, sikerült összeszedelőzködnöm, bár a borotválozás egyelőre elmaradt. Az ebédhez kenyér kell, a holnapi reggelihez kalács. Elő hát a plasztik szütyőt, süt a nap, kék a hidegen didergő ég, indulás falunk boltjai felé. Mert, jóllehet, a város tízmilliós, de ez a régi kerülete olyan, mint egy falu.

Két francia pékségünk is működik. A Chez Paul-nak jobbak a cukrászsüteményei, de könnyen kiszárad a rúdkenyere, ropogós héjú friss baguette-ért tehát a Pain Quotidien-hez, a mindennapi kenyerünkről elnevezett pékhez megyek. Azután pedig, irány a Louis cukrászda.

Magyar vállalkozásként nyitott, az 56-os menekültként Angliába érkezett jó magyar ember, Perlmaier Lajos tulajdona volt. Amikor ő elaggva nyugalomba vonult, s acélkék Rolls Royce kocsija nem parkolt többé a cukrászda előtt, jelezve, milyen jól megy a bolt, a patinás kávézó lengyel kézbe került. A LOUIS felirat ottmaradt a homlokzaton, igyekeznek méltók lenni ehhez, de a krémes és az indiáner eltűnt a kínálatból. Szerencsére jó fonottkalácsot sütnek, ezt szeleteljük a reggelinkhez. Nejem vigyáz a vonalaira, de én vastagon vajazok az akácméz vagy a baracklekvár alá. Nevezetes nagyapám, Molnár Ferenc írt arról az egyik tárcájában, hogy legyen luxusunk a vaj bőséges élvezete.

Csak katonásan, fiatalosan! Nem csoszogunk. S a sarki ingatlanügynökség kirakatüvegében tükörképünkön ellenőrízhetjük, elég kackiás egyenesen tartjuk-e magunkat még a nehéz télikabátban is. Nem görbülünk kérdőjellé nyolcvan felett, mint uralkodónk, II. Erzsébet királynő. Nem is szólva a szomszéd utcában lakó, agg Grünberger bácsiról, akinek a torzója immár derékszöget formál.

Budán is volt hasonlóan parkinzonos imerősünk, egy nyugalmazott ezredes. Nem csak hajlott volt, a feje is lekókadt. „De hát így annyi mindent talál a járdán” – mondta rá nagybölcsen a házmesternénk.

A párom elszántan óv a totyogós öregségtől. A „húzd ki magad!” naponta tízszer is elhangzik.

Hajdan aktívan sportoltam. Középtávú futóversenyeken indultam a Vasas MÁVAG színeiben, s a teniszt csak partner hiányában hagytam abba. Így nem vagyok pocakos, és a lábam fürgén visz.

A baj máshol van. Ismerőseim nyájasan rámköszönnek az utcán, és üdvözletüket küldik kedves feleségemnek. Fogalmam sincs, hogy kicsodák. Kiestek az emlékezetemből. Persze, hosszú éveken át képzőművészeti galériám volt a falu legrégebbi részén, tehát emberek százait ismertem meg, mindre emlékeznem kellene, névvel, élettörténettel.

Salerno-t mutatják a tévében. „Na, itt már jártunk” – mondja a párom. „Emlékszel, milyen jó hallevest ettünk a főtéri vendéglőben?”

„Persze, hogy emlékszem” – füllentem.

Ugyanakkor jól fel tudok idézni kisgyerekkori dolgokat. Amikor hétévesen az elhurcolás elől falura, Balatonkilitire menekített az a fiatal parasztasszony, aki túróval, tejföllel, tojással járt hozzánk, emlékezetem szerint egy hideg téli napon minden házhoz bezörgettek orosz katonák. Lepedőket és fehér asztalterítőket rekviráltak. A befagyott Balaton jegén átkelve készültek támadásra a Zalában még ott állomásozó német egységek ellen, álcázó fehér lepelbe burkolva magukat. Emlékszem, miként vágtak lyukat a terítők közepébe, azon dugták át a fejüket.

A láb épsége nagyon fontos. Az én atléta-lábam jól működik, ám vigyázni kell: ismerősöm agg édesapja büszke volt arra, hogy kilencvenévesen is fel tudja tenni a lábát a mosdóba, aztán egy végzetes reggelen így esett hanyatt és törte gerincét.

Most mintha új korszakába értem volna az észlelőképességemnek: mindenre rácsodálkozom. Szokott sétámat végzem a bevásárlás után, végig kis utcánkon, aminek már az elnevezése is jellemző: ‘Back Lane’ – hátsó utca.

Megcélzom utcácskánk alján a La Cage Imaginaire éttermet, benne alig néhányszor voltam. A párom főz minden nap. Vajh’ mit jelent a cage imaginaire? Képzelt kalitkát? S azt miért? A szakács állítólag nyolcvan étel előállítására képes.

Mellette található a keresztutca névadója, a Flask azaz flaska nevezetű korcsoma, ott is főznek, de angolosan. Erről nevezték el az egész utcát Flask Walk-nak.

A hárompercnyi sétára fekvő hatalmas londoni őspark, a Hampstead Heath felé tartok. Még a hajdani közfürdő és mosoda egyemeletes vöröstégla épülete előtt kell elhúznom, amely e hivatását kőbevésve viseli, homlokzatán végig, de már régen lakásokká alakították át. Amikor ifjú BBC-rádió munkatársként, fix fizetésem előnyére támaszkodva, ötven éve, jelzálog kölcsönért megvettem keskeny, háromszintes sorházamat, két idős melós hetekig bütykölt a modernizálásával. Amíg a fürdőszoba el nem készült, a közfürdő minden vendég után alaposan kisikált kádjaira jártam.

Két lángvörös telefonfülke van a hajdani fürdőház bejárata előtt. Az egyikből még lehet telefonálni (ki telefonoz manapság fülkéből?), a másikat viszont egy élelmes pasas büfévé alakította át, beszerelt eszpresszó masinával. Éppen ott van egy utcai pad is, ahová a kávéspohárral meg a szendviccsel letelepedhet a kedves vendég. Ez London legparányibbb eszpresszója.

Innen már csak egy ugrás a fél kerületet elfoglaló őspark, a tóhoz vezető, ápolt sétaút fasorján ballagva vetek számot éveim múlásával.

Az, hogy a szomszédai közé szoruló, keskeny kis házam kétemeletes, jó tornát jelent a lábaimnak. Naponta vagy húszszor fel s lemegyek a lépcsőn, a dolgozószobába, a fürdőszobába, a földszinti konyhába, a kertre nyíló társalgóba, ebédlőbe, s fürgén veszem a lépcsőket.

A vénülés egyik alapvető hátulütője, hogy nem tervezhetünk sok évre előre. Pedig dönteni kellene jövőjéről egy ilyen kétlaki européernek, mint amilyen én vagyok. Hol érjenek végnapjaim: Hampstead-ben vagy Budán? Csak kórházra ne szoruljak.

Ha majd betöltöttem a százat, illő lesz valahogyan elpatkolni, talán békén elszenderedve a karosszékben. De melyikben? Abban, amit apámtól örököltem, s Budán kínálja kényelmét dohányszín bársonyhuzatjával, avagy a londoniban, amelynek már kezdem laposra ülni a rugóit?

S mi lesz az életművel? Ki kellene rukkolni valamiféle újabb kisprózai szöveggel, jelezve, hogy még a porondon vagyok.

Hitvesem sejti, hogy mostanában ilyen felkavaró gondolatok zavarják lelki békémet. Vallok.

„Ugyan már” – legyint. „A lényeg, hogy minden napodnak legyen még értelme. A horatiusi Carpe Diem-et úgy fogd fel, ahogy kell: ne múljon el nap egyrészt hasznosság, másrészt valamiféle öröm nélkül. Lám, Horatius megjárta a philippi csatát, ahol az ülepébe nyílvessző fúródott, azután teljesen elszegényedett, mégis ezt vallotta.”

A lényeg, hogy még minél több reggelen kenhessem vastagon kalácsomra a vajat.

Sárközi Mátyás (Budapest, 1937) író, kritikus, szerkesztő. Apja Sárközi György író, anyja (Molnár) Sárközi Márta, a Válasz kiadója és szerkesztője. Nagyapja Molnár Ferenc író. 1956-ban hagyta el Magyarországot, Londonban, a művésznegyeddé fejlődött Hampsteadben él. A BBC rádió magyar adásának szerkesztője volt. Kossuth-díjas (2020).

Címke: próza

Az őstehén és a vonat

A Fekete-tó (regényrészlet)

Tűz, ha hamvad

Lidércország

Csak egy félreértés

Állomás

Istenhegy trilógia második könyv (részlet)

Patak Márta prózái

Irlanda Kristóf prózái

Alkonyodik

Kulturális folyóirat és portál

Támogatók