Címke: próza

október 14, 2022 | Tankó Andrea | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Aszfaltúton innen és túl

Ahol az aszfaltút véget ér… és minden más – hangzik az útbaigazítás, bár ez utóbbit csak én teszem hozzá, csendben, magamban mormolva.

Gyerekként olyan távolinak és idegennek tűnt, mintha a város egy elzárt, megüszkösödött része lenne, amiről hírből tudjuk, hogy biza ajánlott távolról elkerülni, ha jót akar magának az ember – lánya. Idegenekkel nem állunk szóba, pláne, ha kéreget, vagy, még ennél is tiltottabb, nem egyedül van, s ha netán zsákja is van, félni kell tőle, mert bizony a kéregető, szemetesben válogató asszonyok szófogadatlan gyerekeket gyömöszölnek a zsákjukba, s megeszik vacsorára jobb híján. Mikor már nem volt elég ijesztő a zsákos, fura szagú asszony, a félelem kultúrája a tiltás kultúrájává nőtte ki magát. Távolságtartás mindenekelőtt, járhatsz – kelhetsz szabadon, fiam, de valahogy ösztönösen elkerülöd – és kerüld is el – azt a részt. 

Az üszök még mindig pusztít, a városnak nincs szüksége erre a végtagra – mintha pluszba lenne, selejtként, kinn, a periférián. Szégyenfoltokat felszámolni kell, nem képessé tenni. Tehát járj-kelj, fiam, szabadon, biciklizz is bátran, jót tesz az egészségnek és fejleszti a nagy motoros készségeket, de tanuld meg egyszer s mindenkorra, azt a helyet kerülni kell messziről. 

Így megtérünk a biciklivel, pedig nem is igazán tudjuk, miért, de megtérünk azonnal, ahogy feltűnik a szemhatáron az utca utolsó háza, az a nagy, krémszínű birodalom. Útkereszteződésben balra vagy inkább hátra arc, a krémházon túlhaladni sosem. Így felállunk a buszon, ha mellénk ülnek, hangosan puffogtatva, hogy nem lehet mosakodni, azért szappan s víz mindenkinek kikerül…

Ahol az aszfaltút véget ér… és minden más – elkalandoztam, pedig ezek a koordinátapontok, nem nehéz eltéveszteni. Gyerekként sosem láttam, hogy az aszfaltút csak az én talpam alatt van. Gyerekként sosem láttam, hogy a krémházon túl mintha mindig tél lenne. Tél és hideg, görnyedt hátak, mélyen ülő, szomorú szemek, napról napra elfogyó asszonyok. Lányok, akik amióta az eszüket tudják, anyák. Lányanyák. Gyerekként hevesen bólogattam, ha a felnőttek olyanokat mondtak, mint szappan meg víz, mosdani csak lehet – és tényleg, miért ne lehetne? Azt nem tudtam és ők se, hogy a szappanhoz és vízhez ki kell menni a csorgóra a sáros útkereszteződésbe, ahol garantált a megfázás, akkor is, ha csak egy vödör vízért mentél. És sosem csak egy vödör vízért mész. Azt nem tudtam és ők se, hogy az oktatáshoz való jog hány meg hány esetben sérül. Azt nem tudtam és ők se, hogy vagy fát vágsz vagy fát vágsz, azon nyomban, ahogy a fejsze megáll a kezedben. Azt nem tudtam, mert ők se, hogy valaha kiváltságnak fogom érezni az olvasni tudást, mert olyan sokan vannak, akik csak ámulnak a könyveken. Azt nem tudtam és ők se, mit jelent a mindennapi kenyerünket kérni, s viharban attól félni, beköltözik az erdő a rezgő tetőn keresztül. Nem tudtam és ők se… Gyerekként…

Mintha mindig tél lenne, pedig idén alig volt hó. Hideg is csak a mínusz húszas emlékeinkben. Gyerekként nem tudtam, hogy a fagy és a szürkeség, a háztetőkre ereszkedő felhők súlya nem odakint kezdődik. Ezek nem természeti jelenségek. Vagy legalábbis nem kizárólag, mielőtt természeti jelenséggé lennének, lélekjelenségek. Lehet fázni anélkül, hogy mínusz húszat jelezne a hőmérő? Ülhet vízben a szem és a láb, míg a blúzon éktelenkedő lyukak benyelik az egész embert? Jöhet úgy napra nap, hogy menekülnék innen, nagyon menekülnék, mert érzem a fulladást, de nincs hova, nincs hogy? Túlélni lehet. Hagyni, hogy beszivárogjon a bőröd alá a túlélés ösztöne, hagyni, hogy a meleg illata és emléke fel-felidéződjön, s közben újra és újra elhinni, hogy nem mindegy.

Nem tudtalak meggyőzni róla. A nem mindegyről. Hétről hétre bejöttél, napra és órára pontosan, pedig odafenn, ahol még a madár sem jár, csak ti éltek, cigány emberek és asszonyok, az idő relatív. Te mégis jöttél. Cipelted rettenthetetlenül öledben a gyermeket, közben pedig elkezdett fogyni az arcod. Elkezdtél elfogyni. Megtanultad a nevemet, mosolyogtál mindig, amikor találkoztunk. Azt mondtad, ő nem bánt, csak… néha, amikor te is olyan vagy, de milyen? Mert akkor megérdemled. Én meg ültem ott, ugyanolyan görnyedten és összehúzódva, mint te, és olyan határozottan, amilyen határozott nem vagyok, arról akartam beszélgetni veled, hogy nincs olyan, hogy megérdemled. A magad huszonkét éve megsokszorozódik a szemedben. Beleereszkedtél a lemondásba, s azóta mintha csak az árnyékod lenne, az mozogna, vonszolná magát előre az időben. Tudod, hogy nem csak ütéssel tudunk bántani? Tudod, hogy annak a fájdalmas, nehéz huszonkét évnek, amit magad előtt görgetsz, virágoznia kellene? Virágoznod kellene, virágoznod lehetne. Most már mindegy – mondod, én meg kapálózom az összes lecsupaszított szavammal, hogy nem, nem mindegy, ne legyen mindegy, kérlek, ne hidd el, hogy mindegy, ne fogyj el.

Hiányoznak a keselyűk. Van lyukas labda, műanyag flakon, telefontok és gumibelső a háztetőn, a kerítésnek már csak a nyoma, van minden, ami a nincs, a semmi hangja átsüvít a tapasztott falakon, közben pedig ott terebélyesedik örök homályban és ködben az erdő, mint határ a civilizáció innenső és túlsó partja között. Ilyen ez a világ. Vagyunk mi itt és vannak ők ott, együtt sosem, együtt sehol. Az utak helyén levő latyak és sár összefolyik, egyenként nyeli el a cipőket, s ha futnál előle, ne tedd, mert hömpölygése utolér és beszippant. Szépen lassan egybeolvadnak a kertek és a kapuk, összeomlanak a ház tapasztott falai, az örök sár és semmi pedig elnyel mindenestől. Itt harcoltak hősiesen a túlélésért percről percre mindazok az ismeretlenek, akiket hagytunk a város elhaló végtagjaivá lenni – kopjafa, kétezervalahány. Hiányoznak a keselyűk. Pedig megélnének és túlélnének, mindig van mit csámcsogni az elmúláson.

Amikor bejöttél a tornaterembe, ami voltaképpen egy gyerekház, de mindenki csak tornateremként ismeri odafent, szóval amikor bejöttél sokadmagaddal, még nem ismertem a telet. Nem tudtam, hogy van neve, háromféle családneve és legalább két keresztneve, hogy legyen magyaros is, de szériálos is, nem tudtam, hogy van hangja, magas és mély, füstös és mindig sopánkodó. Amikor bejöttél, nem tudtam, hogy milyen egyedül vagy, hogy milyen egyedül vagytok mind, a cigány emberek összetartanak, nem? Sosincsenek egyedül – ezt hittem és ők is, akik alig tudtak valamit rólatok, mert annyi mindent mondunk, és olyan keveset tudunk, márpedig te olyan egyedül vagy, és ti mind magányosak és fáradtak vagytok, és féltek és lemondtok. Nem tudtam, hogy kívülállónak érzed magad, hogy beleöregedtél az anyaságba és a folytonos szidalmakba, nem tudtam, hogy lábnyomokban élsz és csak vonszolod magad. Nem tudtam, nagyon nem, hogy gyöngybetűkkel írsz és tanulhattál volna bármit, hogy most lehetnél vidám és repdeső, nem töredezett szárnyú, megtépázott. Amikor bejöttél a tornaterembe és még utána sokáig, nem tudtam, milyen az igazi tél, amelyik nem múlik el, van ma is, holnap is, a folytonos fázás sosem szűnik. Amikor bejöttél, nem tudtam.

Amikor bejöttél, nem tudtam, hogy lehet élni ajtó nélkül, takaró híján a ház összes rongyába burkolózva. Nem tudtam, hogy ahhoz, hogy óramű pontossággal és rendszerességgel érj oda, ahol várnak, magába szippantó latyakos tereken verekeded magad keresztül, közben pedig bármikor megtépázhatnak a kutyák. Amikor bejöttél, nem tudtam, hogy oda mész egy kevés melegért, ahol bántanak, hogy hány folttal képes az ember az ön-összetartásra, miközben cafatokra hullik rajta a ruha és a hús, cafatokra benne minden remény és kapaszkodni akarás. Nem tudtam, hogy ilyen ez. Hogy a dombtetőn, távol a városi nyüzsgéstől és karácsonyi díszektől, percről percre éltek, s egy csepp melegért és ételért eladhatóvá lesz a lélek. Amikor bejöttél, nem tudtam.

Mostanában ritkán jössz. Mostanában, amióta ott kinn is formát öltött a tél, mintha összhangban lennétek. Az évszak ugyanaz, a körülmények ugyanazok, a magány ugyanaz, akkor is, ha kinézel, akkor is, ha benézek – az ablakon. Amikor elmentem hozzád, nem voltál otthon. Átsüvített a téli szél a házon, aminek egy pokróc az ajtaja, s te átmenekítetted a gyermeket oda, ahol bántanak… de legalább meleg van. Mostanában ritkán jössz. Egyre inkább megtelepszik rajtad a fagy. Azóta én is fázom.

Most(an) szebb világról álmodok, amiben van helyed, amiben mindőtöknek van helye, zsákos asszonynak és lyukas ruhás gyermeknek, rekedtes hangú és dallamos embereknek, füstös, sáros kéznek és lábnak. Olyan világról, amiben nincs helye a lemondásnak, amiben van helye az anyáknak és gyermekeknek. Helye és melege. Most(an) nyarat álmodok neked, olyat, ami felváltja az örök fagyot, lassan felolvasztja benned a jégcsapokat, felolvad a tekinteted is, megtelik forrósággal és napsütéssel. Szeretnék nyarat neked, nyarat, amiben nem kell melegért koldulnod onnan, ahol még több foltot szerzel, olyan nyarat, amiben elmehetsz végre bárhová, ahová szeretnél, és megszűnik a félelem. De te közben alig jössz, és látom a szemedben, hogy csak a telet ismeri.

Ahol az aszfaltút véget ér, süvít a szél. A házak roskadoznak, átfúj rajtuk. A gyerekek a lovat és a kutyát ismerik a leginkább. A kutyacskát és a lót, egészen pontosan. A sárutak fölött ott lebeg egy vészjósló füstfelhő, talán a gumiégetés hozza magával. Hideg van, mindig hideg, a levegő szürke, a szemek szürkék, az erősebb éli túl – a napokat és az életet. Ahol az aszfaltút véget ér, onnan jössz te, én meg ott tanulom meg, milyen is az örökszürke, milyen is az öröktél.

Az Újvárad folyóirat és a Partiumi Keresztény Egyetem Magyar Nyelv és irodalom tanszéke közös, VIII. Tabéry Géza novellapályázatának I. díjazott írása.

október 13, 2022 | Lokodi Imre | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Fürdővárosi képeslapok: Lúg

A fürdővárosból kivezető völgyben megterem a krumpli, a spenót és a káposzta. A kardvirág (Gladiolus) is megterem. Péterünk szerint a spenót csak helyenként. Ha rákaptál, nem muszáj vetni, kirázza a magját magából, mondja Péterünk, és vág a szemével. Ha tudnám, mire fel vág a szemével. A spenót magját elfújja a szél, önvető, másként szólva: évelő növény. Hiába is szabadulnál tőle, mert nem és nem. Olyan, mint a fürdővárosban rád ragadó moldovai fehérnép: ha hagyod, befon óhatatlanul. Péterünk ezt teljesen lefitymálóan mondja, nem is értem, minek ilyen lefitymálóan szól a életkedvvel tele, egészséges levegőn felnővő moldovai szépasszonyról. Olyan, mint a bazsarózsa, ha látom kihajolni a panzió ablakán. Mindegy.

   Amikor az ember fél Unicumot iszik a Mogyorósi-tó Panzió teraszán, értelmes, mondjam úgy, racionális dolgokról beszél leginkább. Mondom is Péterünknek, szerintem elég széles a panzióhoz tartozó kert, hogy a konyha a hagyma, krumpli, spenót, és hát a vázába való kardvirág dolgában önellátó legyen. Erre kollektív hallgatásban gondolkozunk egyet. Értem én, talán Péterünk jobban, miről szól részünkről a kollektív hallgatás. Arról, amiről beszélni nem jó, legalábbis fölösleges. Szó sem lehet arról, hogy egy agglegény, foglalkozására nézve: panziószolga hajladozzon az ágyások fölött, tavasszal dugványozzon, ilyesmik. Elég neki, ha megnézi innen a magaslatról, hogy a fürdővárosból legelőkre vezető utcácskára rászaladó kertekben hogyan hajladoznak az asszonyok, sőt erre való a gukker, amit Péterünk a fürdőváros piacán vásárolt. Becsapták, mondta később, alig lehet látni valamit. A gukkernek erősen elmosó tulajdonsága van, meg is nézi, véletlenül nem-e kínai. Kifejtette egyébként, szó sem lehet arról, hogy ő a kertben hajladozzon, ott van a kerítések mellett, lefetyel az asszonyokkal. Ha megindul ereiben a tavaszi nedv, Péterünk hangoztatja, olyan lágy ágyásokat készítenek az asszonyok, hogy szívesen elfeküdne a párnalágy talajon, ha egyszer úgy adódna.

   Szokás, hogy a férfiak deszka helyett dróthálót húznak ki kerítésnek, azóta jól látni, mi folyik a veteményesekben. Péterünk, miközben az asszonyok feszt a kertet bújják, kimetszi a barackfákat. Nem tudni, miért, egyenesre szabja a fák ághegyét. Azt már rendszerint a fészerben rejtőzve hallgatja, hogy röhögnek a Zengőn túlról libasorban érkező asszonyok az ő barakckfáin. Né, szőrős és zsugorodott az agglegény barackja. Ha pedig valamelyest érni kezd, azt mondják a Zengőn túli asszonyok: nézzétek, erősen kukacos a Péter barackja. Általában mindenre tudnak valami frappáns dolgot mondani, amikor a patakban lehajolva mossák a csizmájukat. Ők viszont erős, kerek, teljesen érett formákat mutatnak.  

***

   Péterünk, ez most egy ilyen szitu. Feltartod a fejed, a szemed nyitva hagyod, az eget bámulod, ennyi a dolgod mindösszesen. Szóval se mondom, hogy ezenközben nem gondolhatsz semmire, ellenkezőleg. Gondolj a tavaszra, nyárra, a patak parti sárgavirágra, a pitypangra, a juhfürösztőre a felső vályuknál, meglásd, mindjárt megnyugszol, meg is feledkezel arról, hogy neked most a tekinteted az égre kell fordítanod. Emlékezz, akkor is így tettünk, tavasszal, amikor a gólyák megjöttek, s te arccal az égnek nem győzted kiabálni: gólya, gólya, vaslapát, hozzál nekünk kisbabát! Apád előbb figyelmeztetett, fogd be a szád, kölyök, szekérderékkal van belőletek, de te nem adtad föl, gólya, gólya, vaslapát, erre nyakon fogott, előbb megrázott, térj magadhoz hasztalan kölyök, majd lenyesett neked egy szép pofont.

   Úgy, úgy, nagyon jól csinálod, Péterünk! Nyakad kitekerve, arcod az égen, legalábbis úgy teszel, mint aki az eget bámulja, ha nem is. Akkor is, ha nem látsz semmit, mert a völgy a felhőktől van lepadolva, felhők felett az Isten lakik. Úgy teszel, Péterünk mintha Őt látnád, egyszer majd meglátod, ha most nem is. Tudom, Péterünk, ömlik az áldás a szemedbe, kimossa a permetlevet, amit fölösen megkaptál, mert ott álltál a kerítés mellett, és néztél át rajta, mintha nem tudnád, hogy kerítés mellett nem jó sokat állni, legalábbis közvetlen közelben, hiszen azért átlátszó kerítés, hogy láss be a dombtetőről, de te egyáltalán nem a dombtetőről akarsz látni, mert nem töltené be a szemed a felkarózott paradicsom, a zöld paplanként terülő uborkás. Szép lenne, ha a ragya nem kezdené ki valamennyit. A magaslatról is jól látni, hogy a ragya kikezdi valamennyit, olykor ott marad az ember arcán is, mondják, né, a ragyásképű Péterünk, de erről most ne beszéljünk. Neked most nem azért kell az égre nézned, Péterünk, mert ragyás arcod van, hanem azért, mert egészen közelről szereted nézni az ágyásozó asszonyokat.

   Szereted nézni, hogy Ilon néni okkersárga permetezővel operál, az orosz piacról, három-négy méterre is elspriccel, ha úgy állítsz a gombokon. Elspriccel akár többre is, feltéve, ha Ilon néni jól felpumpálja és a vonalon nem adódik dugulás. Ilon néni spriccel hát, ha kicsit is lendíti a karját, szép ívet rajzol a permetlé. Vele szemben Manyi néni nem spriccel, ő közönséges meszelővel intézi, belemártja, fröcsköl szerteszét. Manyi néni tisztára úgy fröcsköl a meszelővel, mint ahogy bazsalikommal fröcskölnek az ortodox pópák, ha megindulnak szentelni. A pópa a szinódus javaslatára hivatkozik, ha úgy gondolja, indokolt a szenteltvízből kétszer is mártani. 

   Manyi néni azt mondja, neki nem való már a pumpálós szerkezet, nála koszorúérben adódik dugulás, különben sohasem szeretett pumpálni. 

   Hangoztatod eleget, Péterünk, öröm nézni a jószomszédi viszonyokat. Nem az van, hogy bedeszkázott kerítés, ahol a madár se, hanem szellős ez a drótízé, mintha nem is lenne semmi se, feszt jön, hogy az ember megdézsmálja a szomszéd epresét. A nyár nagyjából még hátra van, mi minden dézsmálnivaló terem meg. És arról nem beszéltünk, Péterünk, mi van, ha lebben az ágyásra hajoló asszonyok szoknyája. Azt mondod, jól van így, valakinek vissza kell fognia a kísértést? 

  Nem tudom, mi van, Péterünk, az asszonyok szótlanul dolgoznak. Láthatod, időnként az asszonyok is az égre tekintenek kék gálickő szemükkel, mintha tüsszenteni akarnának. És hunyorítanak ravaszul. Nem értem, miért, hiszen nincs vakító fény, éppen borús, felhőátvonulásos a völgy. Mert a hunyorítást megszokták. Ilon néni sunyin átspriccel a dróthálón, kábé Manyi néni szemét célozva. Manyi néni ugyanúgy, jó adaggal átmeszel. Ekkor kapsz a szemedbe, Péterünk, mondod, erősen csíp, éget a permetlé mint a nyavalya, lehet, megvakulsz.

   Lúg az, mondja Ilon néni.

   Lúg az, mondja Manyi néni. 

   Úgy, úgy, Péterünk, egészen jól tartod, ne törődj a nyakaddal. Hogy tudd, sokáig kell nézni a készülő esőt, hogy a lúgot kimossa a szemedből!
   Manyi néni és Ilon néni karonfogva mennek a templomba.  

szeptember 7, 2022 | Bódi Péter | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Lassan élesedik

Először fájdalmat érzek. Az egész bal oldalam, a bordáim, a combom, a csípőm, a nyakam és a fejem is hasogat, és közben mindenem nedves és hideg. Hirtelen felülök, sötét van. A keresztcsontom környéke és a könyököm még erősebben kezd el sajogni, a keresztcsontom azért, mert rossz pózban aludtam, a könyökömet viszont beverhettem valahol. Nem emlékszem rá, ahogy az estéből sem sokra.

Mondjuk, nem meglepő. Mire megérkeztünk a buliba, már megittunk fejenként két üveg bort.

Végtelen, pusztító másnap. Lecsekkolom a zsebeim: a telefonom megvan, a tárcám is, más viszont nincs nálam, a cigimet és a kulcsomat elhagytam. Körbenézek, és bár alig látok, valamiféle takarítószertárban lehetek. Mellettem egy felborult felmosóvödör, seprűk, lapátok, a másik oldalon pedig tisztítószerek sorakoznak. Olyan kicsi a helyiség, hogy nem tudnám kinyújtani a lábam. A kiömlött felmosóvízben feküdtem, azért ilyen hideg minden. A nadrágom ülepe a legnedvesebb, odanyúlok – nem csak magamra öntöttem alvás közben a felmosóvizet, de valószínűleg be is hugyoztam.

A lakótársam is alig ismert ott valakit, egy olyan haverja hívta, aki órákat késett, és nem is emlékszem rá, hogy végül megjött-e. Már épp azon voltunk, hogy lemenjünk még néhány üveg borért, esetleg valami erősebbért, mikor a házigazda nevetve mutatta meg, hogy a hűtőben vár ránk néhány üveg abszint, szolgáljuk ki magunkat bátran. Valamiért a zöldet választottuk, egy-egy kétdecis pohárba töltöttünk, hogy azt majd beosztjuk az este folyamán.

Hirtelen felállok, bár nem jó ötlet – úgy megerősödik közben a fejfájásom, mintha egy ér pattanna el az agyamban. A bal lábamra alig tudok ráállni, abba is belenyilall valami, odanyúlok, a térdem is le van horzsolva. Beugrik egy kép: az albérletünkhöz közeli, Szabolcs utcai aluljáróban fekszem a földön, miközben felettem vonatok robognak el – és képtelen vagyok felállni, egyszerűen képtelen vagyok kiemelni a testem a mocsokból.

Egyedül a küszöb felől szűrődik be egy kevés fény, így hamar megtalálom a kijáratot. Menekülnöm kell innen, kirántom az ajtót.

Az utolsó – nagyjából – összefüggő emlékem az estéről: valamikor éjfél után a lépcsőházban ülök, mellettem négy MOME-s diák, akik egy hosszú előadást hallgatnak tőlem a híres Muhammad Ali vs. Floyd Patterson mérkőzésről. Még az is rémlik, hogy visszakérdezgettek, mintha tényleg érdekelte volna őket, de tudom, hogy ez már csak az alkohol játéka az agyammal. Elképesztően kínosan viselkedhettem. Innentől kezdve viszont csak néhány kép van meg, ahogy a házibuliban a lakótársam keresem, ahogy valami trash zenére ugrálunk a nappaliban, aztán már csak az aluljáró és semmi más.

Elvakít a fény. Hunyorgok, lassan élesedik a kép, de a tiszta levegő úgy önti el a tüdőmet, mint egy gátat elsöprő cunami az ártérbe építkező kisvárost. Kinyitom a szemem, és egy pillanatra olyan, mintha épp becsavarna az LSD. Ugyanazt látom ugyanis, mint amikor az albérletünkből lépek ki a függőfolyosónkra: a megszokott korlát, a megszokott csempepadló és szemben, a falon, a megszokott graffiti. Körbenézek, és egyből rájövök, mi a helyzet: a szomszéd ajtón léptem ki. Ösztönösen a sajátunkhoz megyek, rámarkolok a kilincsre. Nem nyílik, és közben észre is veszem, miért: egy kulcs beletört a zárba. Az nem lehet, hogy itt állok az ajtó előtt és nem tudok bejutni. Le akarok zuhanyozni, rengeteg vizet inni, bevenni néhány aszpirint és aludni, aludni, ameddig csak bírok.

Felhívom a lakótársam. Egy darabig nem veszi fel, aztán mégis – én keltettem. Nyöszörög, először nem is értem, mit mond.

– Be kell engedned, itt állok az ajtó előtt.

– Nem vagyok otthon.

– Hát hol a viharban vagy?

– Itt aludtam ennél a holland csajnál.

– Milyen holland csajnál?

– Még te is találkoztál vele – neveti el magát.

Valamennyire magához tér, és elmagyarázza, hogy hajnalban ők is idejöttek, de már akkor is bele volt törve a kulcs a zárba. Hamarabb értem tehát ide, mint ők. Amíg próbáltak bejutni, én valószínűleg már a szertárban alhattam.

– Te, figyelj már, neked mennyire van meg az este?

Megint nevet.

– Az abszint után nem sok, de én a csajjal már nem nagyon ittam.

– Velem mikor beszéltél utoljára?

– Miután eljöttünk, felhívtalak. Azt mondtad, az Oktogon közelében vagy egy kocsmában, épp sört kértél ki valami MOME-s csajoknak.

– Remek.

– Egyáltalán nem rémlik?

– Nem, azt hittem a buliból egyből hazajöttem.

Újabb nevetés.

– Hogy fogunk bejutni? – kérdem.

– Nem tudom. Vasárnap van. Ráadásul korán. Le kéne innen azért lépnem előbb-utóbb, szerintem átnézek a bátyámékhoz, onnan majd hívok egy nullhuszonnégyes lakatost.

Ez úgy hangzik, mint egy sokórás projekt, ráadásul én nem is tudok segíteni – a lakótársam szüleié a lakás.

– Én törtem bele a kulcsot, mi?

– Hát, az enyém nálam van.

– Bocs, nem tudom, mi történt.

– Megesik. Te merre mész?

Miután leteszem a telefont, a falnak támaszkodva leülök a földre. Legszívesebben elsírnám magam. Itt vagyok a zuhanyzótól, az ivóvíztől és a kényelmes ágytól alig néhány méterre, de sehogy sem fogok tudni bejutni. A térdem nagyon fáj, főleg így, hogy leültem. Ránézek: a nadrágom lyukas, alatta a bőr sebes, a megszáradt vérben az aluljáró mocskát fedezem fel – vagy képzelem bele. A könyököm is megsérült, és a teljesen új Converse pulcsim is lyukas, sőt, több helyen is kiégettem cigivel. Elképesztően szomjas vagyok. Nem csak a szám száraz, de mintha érezném, hogy a sejtjeim is kitikkadtak, mintha az agyam összeaszott volna, mintha a gyomromban és a beleimben csak valami sűrű sav bugyogna.

Előveszem a tárcám, szerencsére az iratok megvannak, a kápém viszont mind elvertem. Ha inni megyek, nem hordok magamnál kártyát, az bent van az íróasztalom fiókjában. Eszembe jut, hogy a lakótársam szerint hajnalban még telefonáltunk. Átnézem a híváslistát, és tényleg: kétszer is beszéltünk, utoljára alig néhány órája, más semmi, nem írtam kellemetlen üzeneteket, nem osztottam meg magamról fura képeket. Hála az égnek. Felállok, visszanézek a takarítószertárba – van egy csap a sarokban. Letérdelek mellé, és hosszú percekig folyamatosan iszom.

Nem az a legkellemetlenebb, hogy a takarítószertárban ébredtem. Nem. Az a legkellemetlenebb, hogy én eddig nem tudtam, hogy ez egy takarítószertár. Azt hittem, a szomszéd ajtó bizony egy szomszéd ajtaja, egy olyan szomszédé, akit még sosem láttam ezen az ajtón távozni az otthonából, elvégre alig lakom itt két hónapja. Ez pedig azt jelenti, hogy miután valahogy ideszenvedtem magam és nem tudtam bejutni a lakásba, valószínűleg olyan feltűnően akadtam ki, hogy a takarító beengedett a szertárba aludni. Nem tudom, ilyenkor jár-e ide dolgozni, vasárnap hajnalban ritkán futhatnék össze vele, de gondolom, zárja a szertár ajtaját, tehát nem lehetett más.

Kisétálok a Nyugatiig, felszállok az első vonatra, bezárkózom a vécébe, majd ismét, a falnak támaszkodva a padlóra rogyok, és egészen hazáig a halántékomat masszírozom, hátha enyhül a pusztító fájdalom. Néha bekopognak, de nem érdekel, ezt a negyvenöt percet valahogy ki kell húznom. Undorodom a vécé szagától, de idővel rájövök, hogy én vagyok ilyen büdös. Alig tudom megtartani a folyamatosan lecsukló fejemet, kegyetlenül hosszúnak tűnik az utazás. Mikor megérkezünk, úgy rontok ki a vécéből, mintha alig néhány percet töltöttem volna bent – a szemkontaktusokat kerülgetve ugrom le a peronra. Remélem, nem találkozom régi ismerőssel.

Nem jártam erre fél éve.

Húsz perc séta, amíg hazaérek. Beütöm a kapukódot, majd a lépcsőház pincéjébe megyek, benyúlok az elektromos mérőóra mögé, ahol anya a pótkulcsot rejtegeti. Mikor belépek a lakásba, egyből leveszem a cipőm, lábujjhegyen közlekedek. Nem akarom felébreszteni anyát, nem akarom, hogy így lásson. A konyhába megyek, megiszom egy nagy pohár vizet. A hűtőben egy hatalmas adag lasagna-t fedezek fel, kikapom a tálat, kiszedek egy adagot, gyorsan megmikrózom, majd nekiállok enni. Ekkor lép be a konyhába a nővérem.

– Hát te? – kérdi.

– Öhm. Csak, gondoltam, hazaugrom vasárnapra.

Alaposan megnéz, majd elmosolyodik.

– Anyának majd ezt mondd, léci – kérem.

– Okés.

– És te?

– Én tényleg anyát jöttem meglátogatni.
A csapnál mosakszom le – ha zuhanyoznék, túl hangos lenne. Találok egy doboz Advilt, hármat is beveszek, majd a szobámba megyek. Szabályos kis raktárrá alakult át, mióta beköltöztem a városba – még az ágyamon is dobozok sorakoznak. Előtúrok néhány régi, leharcolt ruhát. Az elhasznált pólómat és a zoknimat a szennyesbe dobom, de az alsógatyám, a nadrágom és a pulcsim egy zacskóba rakom és eldugom az ágy mögé. Ezt a pakkot majd ki kell dobnom, lehetőleg úgy, hogy anya ne vegye észre. A fáradtság mintha a tarkómat szorítva nyomna az ágy felé. Lefekszem, magzatpózba, hogy elférjen a lábam a dobozoktól – már nem lenne erőm odébb tenni semmit. A fájdalom ellenére olyan gyorsan alszom el, mintha valaki fejbe lőne.

szeptember 5, 2022 | Baranyai László | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Egyirányú utca

Arra ébred, hogy valaki motoszkál a konyhában. Átnyúl Gáborhoz, nincs ott. Akkor ő az. Háromnegyed öt. A gyerekek ébresztéséig van még több mint két órája. A kávét mára ő vállalta, persze, nem ilyen korán. A férjétől senki se kérte, hogy ilyen korán felkeljen. Úgy látszik, nem tud aludni. 

Mivel nem akarja, hogy egyszer majd a lustaságára halljon célzásokat, felkel ő is, és kimegy a konyhába. Már jó meleg van, Gábor nem felejtette el bekapcsolni a hősugárzókat.  

– Nem úgy volt, hogy a kávét én…?

– Megcsinálom, nem érdekes – feleli a férje. Becsavarja a főzőt, rárakja a lapra, leül ő is. 

– Hogy’ legyen ma? – kérdi. 

Ezeken a napokon Danit ő szokta elhozni karatéról, Ágicát meg az iskolából. Ma délután viszont egy közlekedés-órára kell elmennie. A gyerekeket Gábor vállalta helyette. Elvették ugyanis a jogsiját, és ez a kresz-kurzus a feltétele annak, hogy visszakapja. Pedig nem csinált komoly hibát; inkább csak ügyetlen volt. A kijövő oldalán behajtott egy egyirányú utcába. Nem vette észre a táblát, és szembe-forgalom sem volt. Csak aztán jött egy autó, a vezetője kiszállt, megszemlélte a helyzetet. – Olyan isten nincs, hogy itt két kocsi elférjen egymás mellett, tolasson szépen vissza. 

– Nem tenné meg inkább maga? – kérlelte ő –, közben az első autó mögött megjelent egy másik, és dudálni kezdett. 

– Semmi baj – mondta a férfi, aki nyilván látta rajta, hogy nem ura a kényes helyzeteknek, átült az ő kocsijába, és pillanatok alatt kinavigálta az utcából. Pechére megállt mögötte egy rendőrautó. Ha akart volna, sem tudott volna teljesen kitolatni. 

Ha minden igaz, ma befejezi a tanfolyamot, gyorsan levizsgázik, és vezethet újra. 

Normál esetben Gábor ezen a napon esténként vérre menő kosárlabdameccseket vív egy közeli tornateremben. Ez most Dani karatéja, illetve az ő tanfolyama miatt elmarad. Ma nem a férje, hanem a fia fogja részletesen ecsetelni neki az edzésen történt izgalmasnál izgalmasabb momentumokat, csak győzze érdeklődő arccal végighallgatni őket.

Ágicával más a helyzet. Neki azt ígérte, hogy levágja a haját – merthogy a múltkor nagyon jól sikerült a hajvágás. 

– Anyu, te vagy a világ legjobb fodrásza! – lelkendezett a lánya. Nem is sejtette szegény, hogy az akció teljesen találomra, mindenféle előzetes elképzelés nélkül zajlott – mi a garancia arra, hogy ma ez ugyanígy megismétlődik? 

Békésen kávéznak, még mindig rengeteg idejük van a gyerekek felébresztéséig. 

– Megcsinálom én holnap a kávét – mondja ő. Naponta váltották egymást, elvileg Gábor lenne a soros, de ma tehermentesítette őt. 

– Á, nem kell – válaszolja a férje. – Aludj csak. Pihend ki magad.

Ági mára tyúkhúslevest kért vacsorára. A zeller kivételével a zöldségek meg vannak már pucolva – azt elfelejtett venni. Nem érdekes, ez a leves zellertelen lesz. Ahogy hazaér, elsőnek a húsokat forralja majd gyorsan föl, leönti róluk a habos, törmelékes levet, aztán már a zöldségekkel együtt teszi fel őket újra. Másfél órán belül kész is van. Mások, rendesebb népek, lassú tűzön, gyöngyözve, sokáig főzik, a habot szűrővel szedegetik – ha ő is ilyen aprólékosan csinálná, biztos elrontaná valahol. 

– Pénteken eljössz? – kérdi a férje. A kérdésében benne rejlik: jöjjön, örülne, ha igent mondana. A kiadó tulajdonosai tartják meg a szokásos évzáró bulit. Gábor – bár ezt nem vallja be – reprezentálni akar vele. Lássák, milyen csodálatos, finom felesége van.

Pedig hú, de utálja az ilyent. A nála sokkal műveltebb, nagydumás irodalmi alakokkal való kellemkedéseket. Még saját közegében, a vállalati vezetőkkel történő megbeszélések során is sokkal megfontoltabb, nehézkesebb náluk. Mindig meglepődik, mikor kiderül, hogy ezek a nagymenő vezérek az ő véleményéhez igazították egy-egy döntésüket. 

Gábor kollégái meg fogják kérdezni, milyen könyvet olvasott legutóbb, s hogy mi a véleménye róla. Az a helyzet, hogy neki a legtöbb, a férje által ajánlott olvasmány tetszik, de nem nagyon tudná kifejteni, miért. Hülyén érzi magát ezekben a helyzetekben. Az emberek azt hiszik, hogyha szép valaki, attól mindjárt okos is – ha valaki, hát ő tudja, ez mennyire nem igaz. A szépsége több kényelmetlenséget okozott neki az életben, mint hasznot.

– Rendben, elmegyek – ez a válasza a férje hívására. – Meddig tart kábé?

– Szerintem egészen hajnalig – feleli az –, de ha nem akarsz sokáig maradni, eljövünk korában.  

– Oké – bólint, bát tudja, hogy ez nem igaz, Gábort, ha jól érzi magát, hat lóval sem lehet hazarángatni. 

Van még idő hétig, Gábor most a nyaralással jön. Beszéljék meg, hova mennek jövőre.

Ő maradna a régi, biztonságos panzióban Krétán, ahova már régóta járnak. Mindig ugyanazt a szobát kapják, Gábor viszont kitalálta, hogy repüljenek el Lisszabonba, rögtön a reptéren kikölcsönözzenek egy kocsit, és járják keresztül-kasul az országot. Nem nagyon tetszik neki a terv, de ezt inkább nem mondja. Ha így akarja, hát legyen. Csinálja, szervezze. Csakhogy Gábor arra kéri, ha beért az irodába és ideje engedi, nézzen olcsó repülőutat Lisszabonba, két héttel későbbi visszatéréssel.

Még ez is? 

Nem elég, hogy annyi minden másra figyelnie kell? 

Az egyik recepciós csaj azzal fogadja: – A Mihály azt üzeni, beszélni szeretne veled. Ráérsz? 

Micsoda hülye kérdés. Hogy ráér-e? Ki az a balfácán, aki, ha a főnöke akar vele beszélni, nem ér rá?

Várj egy percet – mondja a lány, aztán beszól: – Megjött a Lőrinczy Kata. Most beszélsz vele vagy később?

Lerakja a kagylót, azt mondja: – Tíz percet kér. Akkor menj be hozzá, vár. 

Ez a lány – Zitának hívják, Molnár Zitának –, nemrég a konyhafülkében a szerelmi életéről mesélt az egyik gyakornok csajnak. Akkor sem fogta vissza magát, mikor ő belépett. Azt mesélte, hogy hagyja, hogy a pasija együttlét közben beledugja az ujját az ő fenekébe. Az anális szexszel is próbálkoztak már, árulta el, és mivel a fiú nagyon óvatos volt, az sem esett rosszul, persze, magyarázta, sőt, mutatta is, ő közben a kezével rásegített elől. 

A főnök munkamániás – ezt mindenki tudja. Halálba hajtja magát, és ezt a munkatársaitól is megköveteli. 

Bemegy a szobájába, lepakol, leül az asztalához. Miért akar vele beszélni? Mit akarhat? A gyomra összeszűkül, és keserű váladékot nyom fel a torkába. Megiszik egy fél pohár vizet és bekap egy savanyúcukrot. Nagyon nem szereti az efféle bizonytalanságot. 

Rónai arról tájékoztatja, hogy fontos tárgyalásai lesznek az egyik nagy gázellátó vállalatnál, a tulajdonosváltást kell levezényelnie. Azt szeretné, ha ő is részt venne ezeken a tárgyalásokon. A dokumentációt hamarosan átküldi. Mélyedjen bele, kap rá két napot. A céggel folytatandó tárgyalásokra együtt fognak eljárni. 

Ez a karrierje alakulása szempontjából jó hír, akár örülni is lehetne neki, de erős a gyanúja, hogy ezeken a megbeszéléseken, csak a csinossága, a jónősége miatt van szüksége a főnökének. Ügyvédi pályafutásának alakulása szempontjából megéri-e ez a másodhegedűs szerepkör?

Nem érdemes rugózni ezen, más a fenekét a földhöz verné, ha ilyen lehetőséget kapna. Igen ám, de mi lesz aztán később? Miután elmúlt a jónőség varázsa? Milyen munkákat bíznak majd rá? Egyáltalán; kap-e majd munkát? Mehet más irodákhoz állásért kuncsorogni. Hiába nagymenő most a Rónai iroda, túlságosan kötődik a kormányhoz, egy esetleges váltás után elapadnak a megbízásai, és a szétspriccelő munkatársakat sehol sem fogadják szívesen. 

Ez jelentős kérdés, jóval jelentősebb, mint a rá váró kresz-óra. El is határozza: nem megy el. Bepótolja majd. Kifizet egy különórát legfeljebb. Gábornak meg majd azt füllenti, hogy ott volt, végighallgatta, figyelt. Csak rá ne jöjjön valahogy. Elüldögél még az irodában egy darabig, aztán hazamegy. 

Lenne még két telefonja, de ezeket már nincs ereje lebonyolítani. Majd holnap. Azért nem árt végiggondolni, mit és hogyan kell megbeszélnie.

Ágica az iskolában egy hete eltörte a csuklója fölött a jobb karját. Állítólag egy másik lány, egy osztálytársa lökte le kint az udvaron a korlátról. Az az anyuka, aki értesítette, felbíztatta, hogy az iskola igazgatójánál jelentse fel azt a kislányt, aki lelökte a tornaszerről az övét. Egy dúvad. Ne garázdálkodhasson tovább. Később egy másik szülővel is beszélt, aki ezzel tökéletesen ellentétes véleményt képviselt: ilyen bárkivel megesik, nem kell nagy feneket keríteni neki. Viszont az első nő olyan erőszakosan sulykolta, hogyha nem jelenti be, nagy hibát követ el, fogalma sem volt, mit tegyen. Beszélni kell még egyszer mindkettővel, hogy tisztábban lásson. Majd holnap. Ezt is majd holnap.

– Már mész is haza? – kérdi a recepciós lány, mikor elmegy a pultja előtt.

– Megyek – feleli.

– Szerbusz – mondja a másik – Vigyázz magadra.

– Vigyázok – feleli. 

Elképzelhetetlen számára, hogy ennek a lánynak, aki most itt netten és rendbeszedetten, választékos szavakat használva intézi az ügyeket, éjszaka az ágyban egy pasi nemcsak a puncijába nyúlkál bele, hanem a fenekébe is, és még a fütyijét is beerőlteti. Ágicát, ha felnő, őt is így fogják használni a férfiak?

Nem; jobb erre nem gondolni.

Hazafele menet beugrik még az Elektro World-be, hogy megvegye Ágica karácsonyi ajándékát, egy tabletet., amelynek az összes adatát felírta neki Gábor. Szerencsére egy segítőkész alakkal akad össze – tisztában van vele, hogy csak az ő jónősége miatt olyan segítőkész -, aki a megfelelő polchoz vezeti. Sokféle tablet van, de pontosan olyan, amilyent ő keres, egy sem. 

– Ezt már nem gyártják – mondja a másik –, amik itt vannak, mind többet tudnak nála. – Le is szed egyet, és a műszaki paramétereit kezdi sorolni. 

Nem meri megvenni. Mi van, ha nem tetszik a lányának? Ha kiderül, hogy nem azt vette meg, amit kért? Gábornak kéne itt lenni, sokkal jobban ért ezekhez a dolgokhoz, mint ő. 

Kihalt lakásba fog érkezni, a családja még nem lesz otthon. Van egy teljes üres órája, míg hazaérnek. Először főz, és ha van közben ideje, belenéz a bentről hazavitt anyagba. Gábor ma kihagyja a kosarazást, tele lesz energiával. Ami azt jelenti, hogy lefekvés után nem fogja nyugton hagyni. Mindegy, kibírja. Eddig is kibírta, ezután is kifogja. Még szerencse, hogy nem olyan perverz alak, mint a Molnár Zita barátja, akiről mesélt. 

Bár azt mondta, jólesik vele lenni.

Ágica nemsokára… a mai lányok korán érnek. Tud-e majd rá vigyázni? Hogyan figyelmeztesse? Mit mondjon egyáltalán?

Már majdnem otthon jár, mikor megtorpan. Eszébe jut a zeller. Mi van, ha vásárol egyet? Vagy mégse? Jó lesz így is? Mit szólnak az íztelen leveshez a gyerekek? Végül visszaindul, egy sarkot kellett csak mennie az árudáig. 

Zárva van.  

Gábor éppen az edzés végére ér a karate-terembe. Már Dani is vele van, amikor visszaér az iskolába, ahonnan a lányát az utolsó ottmaradók közül hozza el. 

Hazaérnek. Benyit az ajtón. Nem hall hangot – sehol senki.

A gyerekek már a nagyszobában vannak. Valamilyen sorozat megy, nem akarnak lemaradni róla.

– Kata! – kiáltja. Nincs válasz. 

A nagyszoba üres, a konyha is. 

Benyit a vécébe, majd a fürdőszobába. Gyorsan belép, behúzza maga mögött az ajtót. Pár perc múlva már kint is van. 

– Gyertek! – hívja a gyerekeket –, öltözzetek fel. 

– Miért kell? – kérdi Ági. 

– Megbeszéltem a nagymamával, hogy ma náluk alusztok. Csak elfelejtettem.

– Ezt még hadd nézzük meg! 

– Nem; sietnünk kell. Várnak minket.

– Mentek valahova a mamával? – faggatja a kocsiban a lánya.

– Ja. Megyünk.

– Hova mentek? Színházba?

– Igen, színházba. 

– Nincs ahhoz késő már? 

– Nincs, ez egy késői előadás. 

Vezet, a két gyerek hátul ül. Hallgatnak. Ő előhúzza a telefonját, felhív egy beállított számot. 

– Szerbusz – szól bele. Kis szünetet tart, aztán annyit mond csak: – Átviszem a gyerekeket. Ott alusznak ma. 

Alighogy kikapcsolja és elrakja, megszólal a telefonja. Hosszan kicseng, nem veszi elő. Elhallgat, de rögtön utána újra cseng. 

– Vedd fel! – mondja a fia –, lehet, hogy a mama az. 

A zsebébe nyúl, előszedi a telefont, a füléhez emeli, de ahelyett, hogy bekapcsolná, egy ujjnyomással végleg lezárja. A süket telefonba beszél: – Nem; téves hívás, kérem. Viszonthallásra. 

– Nem a mama volt? – kérdi a fia. 

– Nem – feleli.

– Kár. Beszélhettünk volna még vele.

július 20, 2022 | Murányi Sándor Olivér | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Születésnap

– Embernek születni kell. Hülye terem annyi, mint a gomba – emeli fel mutatóujját Lukács vadőr, majd hozzáteszi: – Az én szülinapom meggyalázták, amikor ezerkilencszáztizennyolc december elsején Romániát hozzánk csatolták. Két nép barátságából a kisebbik pórul jár. 

Az asztalnál ünnepeljük családjával a szülinapost. Kérem, beszélje el, amit első napjáról tud. 

– Koraszülött voltam. Pár naposan olyan szamárköhögést kaptam, hogy elhaltam Anyám ölében… Apám felkapott, és fújta a levegőt a tüdőmbe. Maga sem tudta, hogyan, de újraélesztett. Szaladtak szüleim velem a kórházba, ahol az orvos megvizsgált, és ennyit mondott Anyámnak: – Nem kell reménykedni. Inkább mondjanak le róla. – Ekkor másodszor is elaléltam. Anyám – ahogy apámtól látta – kétségbeesetten próbált újraéleszteni. Neki is sikerült. Újra kezdtem venni a levegőt. Ekkor odasietett hozzánk a kórházi takarítónő, és gyorsan leöntötte a fejemet háromszor vízzel: – Én téged megkeresztellek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ezek után még hetekig élet és halál között lebegtem. Születésem körülményeinek tudatában kijelenthetem: az élet attól a pillanattól kezdve számomra csak nyereség. Kommunizmus, demokrácia, világjárvány – bármi jöhet, én nem tudok veszíteni, mert a szülész orvos szerint már ötven éve halottnak kellene lennem…

Miközben beszél, felesége és gyerekei szótlanul hallgatják. A szavakat csak most formálni kezdő unokája is némán figyeli. Nézem arcát, valami hihetetlen elszántságot látok rajta, de olyan életörömöt is, amit senki másnál még nem tapasztaltam. Nem az olaszok Allegriája ez, hanem a céltudatosan élő, a mindenben jót kereső, a másokon is szívesen segítő öröm, ami igazságérzettel osztozik, ám rögtön szigorba csap át, ha bárkin vagy bármin ért sérelmet tapasztal. Ezzel a belső erővel védi a vadont. Eszembe jut, amikor elbeszélte, hogy a fegyverosztály ellenőrétől kobozta el a fegyvert. – Lehetsz te a római pápa is, engedély nélkül meglőtted az őzet! – mondta neki. A meg nem alkuvás, a szigor miatt a román rendőrök paznicul pizdosnak nevezték el. Ezt a céltudatosságot, kitartást, mindennek örülni tudást nagyon szeretném megtanulni tőle. Ez az ember már egy fűszál vagy bogár látványától boldog, mindenféle elmélet, tanítás, filozófiai eszme nélkül. – Azért szeretek állattal dolgozni, mert elégedett. Kicsit kap. Az ember bármennyit kap, elégedetlen – mondta nem egyszer. A szomorú dolgokat is vidáman tudja közölni. Mintha több életösztöne volna az átlagemberénél. Megfigyeltem, miután reggel felkelt, megitta a kávéját, meghallgatta a híreket a tévében, szembesült pénzgondjaival. Aztán elszántan keresni kezdte a megoldást hirtelenjében fölmerülő problémájára. A társadalomhoz tartozik és mégsem. Vadőri fizetése szinte még benzinre sem futja, noha autóznia kell, hogy feltöltse az erdőben a szórókat. Igazából maga sem tudja, miből él, mégsem vágyódik gazdagságra, hogy ne csak két hetet éljen úgy, mint a hozzá látogató és életét irigylő milliomos vadászvendégei, hanem egész évben kint lehessen az erdőn. Ma, a születésnapján a holnapi horgászatra készül. Miután elbeszélte első napjait, felteszi kalapját, és kimegy az udvarra. Hallom, ahogy a szomszédja felköszönti, és megkérdi, mit csinál. – Edzem a nyüveket horgászatra. Egyenesítem ki őket, hogy szokják a horgot – feleli, majd hozzáteszi: – Le kell nézzek a Kis-Küküllőre Vámosudvarhelyre, hátha húz a paduc vagy a márna. – A vadőr nem Catch and Release módszerrel horgászik, vagyis nem engedi vissza a kifogott halat, hanem ugyanúgy megeszi, mint a vadat, amit meglő. Nem szereti az álszenteskedést, nemigen érti a zöldeket, akik nagyvárosi irodaházakból védik a környezetet. Elmondása szerint nem is találkozott közülük olyannal, aki nem mozog esetlenül „terepen”, ahogy ő maga nevezi az erdőt. Most szorgalmasan tisztítja a botját és az orsóját holnapra, miközben családja jóízűen falatozza a születésnapi tortát. 

Lukács vadőrrel az otthonülős napok is izgalmasak. Sose tudom, mikor mond olyat, amiből tanulni tudok. Ha észreveszi, hogy jegyzetelek, nem beszél, azért azt találtam ki, hogy a mobilomba írom gondolatait. Ilyenkor talán azt hiszi, a Facebookon lógok, Messengeren válaszolok valakinek. Szentenciái tapasztalatot rejtenek, saját magának fogalmazza meg azt, amire maga jön rá. – A paduchorgászat ugyanolyan izgalmas, mint a medvevadászat – amikor még engedték az utóbbit. A találkozást az állatnak is akarnia kell, ellenkező esetben nem történik semmi. A halnak korlátlanul kell vízben lennie, mert csak ebben a közegben él. 

– Igyekszem minél kevesebbet fürdeni – a nagyvárosi emberekkel ellentétben. Nem vagyok büdös, a legnagyobb fürdésemhez is elegendő húsz perc. Megtanulhatnád ezt tőlem, aki sokat fürdesz. Belátod, de az önkritika akkor működik, ha változtatsz a helyzeten. Gondolj fürdés közben azokra az afrikai őslakosokra, akik kicsavarják a gyümölcsöt, hogy pár csepp ivóvizet nyerjenek belőle. Ha magad elé tudod képzelni őket, és felfogod az állapotukat, mindjárt lerövidül a fürdésed ideje… A folyó csak látszólag ontja a vizet. Minden egyes cseppjével életet ad halainak és más lakóinak. A természet nem ismer pazarlást. Egyedül az ember képes arra, hogy pótfogyasztással és pótcselekvésekkel mérgezze az életét addig, amíg befelé fordulóvá, életunttá válik, mivel önmagától, a saját szokásaitól undorodik meg. 

Lukács vadőr efféle gondolatokat fogalmaz. Hiába kérdem tőle, az életvidámságáról nem hajlandó beszélni. Eszembe jut erről Bodor Ádám mondása: a boldogság alkati kérdés. Az egyik ember börtöncellában is képes felfedezni magának a boldogságot, míg más milliomosként és szabadként boldogtalan. – Nem kell minket rabosítani. Rabbá tesszük mi saját magunkat – mondja a vadőr, még mindig beteges fürdési szokásaimra utalva. Majd, miután összeszerelte a horgászbotját, szól családjának, hogy megtörtént az ünneplés, ő most elindul velem feltölteni a szórókat. – Sokat ne dicsérjetek, amíg nem vagyok itthon – mert megnövekszik az elvárás – mondja feléjük fordulva, majd felém kacsint. Bepakoljuk a terepjáróba a csörlőt és a zsák kukoricát, valamint az erdei sorompó kulcsát. Pár perc múlva már egymás mellett ülünk az autóban. Elhagyjuk a templomteret, elmaradnak mögöttünk a parajdi házak, végül a Sebelin Panzió is eltűnik szemünk elől. Az út kanyargóssá válik. A hó pontosan érkezett: december első napján fehérbe borul a táj. Arra gondolok, mennyire átlagos születésnap ez, egyszerű tortával, mindenféle rongyrázás nélkül. Főhősöm ugyanúgy végzi a dolgát, mint a többi napon, miközben ébersége, figyelmessége engem is, másokat is ámulatba ejt. Nem lehet nem kedvelni. Oldalra nézek. Cigarettázva vezet mellettem. A lesnél is szívja, szerinte így tudják a vadak, hogy jön a vadőr. Megszokták már: ha nincs szivarfüst és mozgás van, a kilövés veszélye fenyegetheti őket. A Bucsin-tető előtti dombok fehéren fénylenek. Letérünk a főútról, elhagyjuk a lombhullató erdőket, megérkezünk az örökzöld fenyők birodalmába. Lukács vadőr vezetés közben is ki-ki hajol, hogy vizsgálni tudja a nyomokat. A medvenyom már nem hozza izgalomba. Vaddisznót, szarvast keres. Ők valamivel ritkábban fordulnak elő itt, a hegyvidéken. Jómagam fényképezőgépemet igazgatom az anyósülésen, hogy készen legyek, ha elém talál toppanni a hiúz vagy a farkas. A kanyargós út után kiszállunk az autóból. A táj kihaltnak tűnik. Néma csönd borítja a havas hegyeket. A fenyveseken átsüvít a szél.

június 30, 2022 | Vida Krisztina | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

A szömörcefalvi fenyves

Szömörcefalván kétszáz ember lakik. Valamikor többen is voltak, de elmentek vagy meghaltak. Busz nincs, vonat sose volt, a legközelebbi bolt a szomszéd faluban. A szomszéd falu nyolc kilométer. Valamikor volt egy kisbolt, de már nem éri meg, nem vásárolnak elegen. Kocsma van, az még megéri.

Az aprócska falut mindenhol erdő veszi körül. Tölgyesek, bükkösök, gyertyánosok és a sötét fenyves. Az erdőben vannak medvék és farkasok, de az emberek nem félnek tőlük, nem is igen találkoznak velük. A szömörcefalviak egy dologtól félnek igazán, a sötét fenyvestől. Ott lakik a gonosz szellem. A gonosz szellemmel se sokan találkoztak, aki mégis, az már nem tud mesélni róla.

A falu végén, a legutolsó házban lakott az öreg Samu. Fiatal korában a városban dolgozott, a gyárban. A falu akkor még tele volt élettel, busz hozta-vitte a munkásokat, voltak gyerekek, volt iskola és megvolt még a kisbolt is, akkor megérte. Az ő gyerekei már felnőttek és idegen országokba vándoroltak. Az öreg jó erőben volt, semmije nem fájt, naphosszat a kertben dolgozott vagy az erdőt járta.

Bolond maga, hogy annyit mind megyen az erdőbe, mondogatta Marika, a szomszédasszony, de az öreg Samu ilyenkor csak annyit felelt, hogy az erdő a legjobb szomszéd. Marika erre egy kicsit megsértődött, de nem tartott ez nála sokáig. Jó, menjen csak, dörmögte, és az öreg Samu ment is. Minden fát, minden bokrot, minden madárfüttyöt és gombát ismert. De volt valami, amit az erdőjárásnál is jobban szeretett, faragni. Faragott tölgyfából, bükkfából, diófából, mindenből, ami csak a kezébe került. Faragott medvéket, farkasokat, rókákat, kutyákat, macskákat. Ez jó lesz, ebből ma valami szép lesz, mormogta valahányszor kedvére való fadarabot talált. Semmit nem dobott el, azt sem, ami nem sikerült. Ott voltak a házban mind a törött lábú medvék, repedt farkú mókusok, fületlen macskák és orr nélküli kutyák. Nem voltak igazán szépek, de kicsit sem érdekelte, örömmel csinálta.

Egy gyönyörű, langyos őszi reggelen sétálni indult az erdőbe. Apró kis ösvény vezetett a hatalmas, öreg fák közé, itt-ott néhány kopott turistajelzést is fel lehetett fedezni. Az erdő mélyéről gépek, szekerek és nyerítés zaja hallatszott. A favágók már javában dolgoztak. Ne menjen arra, mert elviszi a gonosz szellem, kiáltották a munkások, de az öreg csak mosolygott, hogy ugyan már, szellemek nincsenek, se jók, se gonoszak. Nem igazán hitt az efféle földöntúli dolgokban, templomba is csak hébe-hóba tévedt. Mégsem járt a sötét fenyvesben. Megszokásból, vagy talán mégis félt egy kicsit.

Nemsokára egy hatalmas kidőlt fenyő állta útját. Ennyi. Innen szokott visszafordulni. De most megakadt a tekintete egy fadarabkán. Ezt bizony haza kell vinni, még ha egy seregnyi gonosz szellem lakik is itt, mert ebből lehet valami szépet faragni. Megkerülte a kidőlt fát és belépett a sötét fenyvesbe. Itt már olyan sűrűn álltak a vén fák, hogy alig engedtek be egy csekélyke napfényt. A tűlevelek közt áthatoló halovány napsugár megcsillant egy aprócska tó sima tükrén. A tó körül szinte szabályos körben álltak a fiatal fenyők, zsenge zöld hajtásaik világítottak a félhomályban. De hisz ez gyönyörű, gondolta az öreg, nincs itt semmi gonosz, babonás népség vagytok mind. Csak azt találta különösnek, hogy itt a fákon kívül nem volt más élet, nem voltak madarak, pókok, bogarak, hangyák.

Amikor hazaért hirtelen megmagyarázhatatlan fáradtság lett úrrá rajta. Mégsem akart pihenni, mert érezte, hogy most tényleg valami nagyon szépet fog alkotni. Nekilátott a munkának. Ez nagyon jó fa, ebből lesz valami. Talán egy medve, farkas, róka, kutya vagy macska. De a véső sehogy nem akart oda menni, ahová szerette volna. Olyan volt, mint sok-sok évtizeddel ezelőtt, amikor először jártak a kezében a szerszámok. Valami mégiscsak alakulni kezdett. Egy arc. A véső táncra kelt a kezében, apró, mélyen ülő szemeket, tömzsi orrot, sűrű, összenőtt szemöldököt, hosszú bajuszt formált. Hiszen ez Dezső, a juhász! Jól emlékezett rá, pedig már három éve volt, hogy utoljára látta. Télen, amikor a nyáj otthon volt, minden este együtt sakkoztak a kocsmában. Aztán egy tavasszal kihajtotta a juhokat, és nem jött többet haza. A kertjében egyik napról a másikra megjelent egy fiatal fenyő. Amikor meg akartak szabadulni tőle, látták, hogy másnapra mindig visszanő. Akárhogy próbálták, se fejszével, se fűrésszel nem lehetett kivágni. Akkor kezdtek először a gonosz szellemről beszélni. Szellemek nincsenek, gondolta az öreg Samu, medve vagy farkas lehetett. A fenyő az valóban különös.

Most itt volt Dezső, olyan elevenen, hogy majd megszólalt. Csodálkozott az öreg, hiszen próbált ő már arcot faragni, de az soha nem hasonlított senkire. Estére fájni kezdett a dereka.

Reggelre még erősebb lett a fájdalom, és különösen gyengének érezte magát. Öreg vagyok én már, nincs abban semmi különös, hogy fáj ez meg az, gondolta és elindult az erdőbe. Egyenesen a sötét fenyves felé vette útját. Ismét talált egy darabka fát, ugyanott, ahol előző nap. A véső újra megindult a kezében és egy másik arcot faragott.

Nocsak, ez Béla, az erdész. Nagyon értette a dolgát, nem félt az se medvétől, se farkastól, ha dolog volt, ment éjjel is, nappal is, de egyszer csak nem jött haza. Az öreg Samu emlékezett, hogy akkor még a rendőrök is jöttek, átfésülték az egész erdőt, de nem találták meg. Ott volt Pista, Marika fia is, a sötét fenyvesbe egyedül ő merészkedett be. Másnapra beteg lett, a doktorok nem tudták, mi baja, akármit próbáltak, meghalt szegény, pedig fiatal volt, nem volt soha beteg azelőtt. Marika udvarán is megjelent egy fiatal fenyő. Akárhogy próbálták, se fejszével, se fűrésszel nem lehetett kivágni.

Másnap előkereste a botját, mert nem bírt fölegyenesedni. Maga aztán jól megvénült, kiáltott át Marika a szomszéd kertből. Ez vár mindenkire, Marika, felelte fáradtan az öreg, és indult is az erdőbe. Minden erejét összeszedve vánszorgott a sötét fenyvesig. Összegyűjtött minden kis darab fát, amit csak elbírt, ami csak elfért a tarisznyájában. Lehet, hogy többet már nem jöhetek, lehet, hogy holnapra már elfogyok, gondolta és még egyszer körülnézett a néma, sötét fenyvesben. Köszönöm, suttogta. A gonosz szellem hallgatott.

Otthon nekilátott a munkának. Alig bírta már tartani a vésőt és mindene fájt, de a szerszám most is szinte magától dolgozott. Alig egy óra múlva kész lett Pista, Marika fia.

– Nagyon rosszul néz ki szomszéd, hívni kéne a doktort – mondta Marika, mikor este megérkezett egy szelet frissen sült almástésztával.

– Azt hiszem, a doktor rajtam már nem segíthet – felelte halkan az öreg.

Amikor az asszony meglátta a szobrokat, egészen meglepődött, hogy nahát, nem is tudtam, hogy ilyen tehetséges maga. Aztán megpillantotta a fiát, és egészen elsápadt, úgy tűnt menten elájul.

–Ne menjen többet oda! Komolyan mondom, ne menjen többet oda! – kiáltotta Marika, és kisietett a szobából.

Ezután az öreg Samu már mindig csak arcokat faragott. Néha még felismert egyet-egyet a falubeliek közül, de többnyire idegenek voltak. Bizonyára kirándulók, akik megörültek a szép helynek, és fogalmuk sem volt a rájuk leselkedő veszélyről. Minden arc egyre szebb, egyre elevenebb volt, az öreg Samu ereje pedig egyre fogyott. Elmélyültek arcán a ráncok, nehézkesen vett levegőt és alig-alig bírt felkelni az ágyból.

A faluban mindenki a csodájára járt, hogy mindenki itt van, aki odamaradt az erdőben. Milyen szépek, hogy hasonlítanak! Honnan tud ilyet az öreg Samu, mikor egész életében csak törött lábú medvék, repedt farkú mókusok, fületlen macskák és orr nélküli kutyák kerültek ki a keze alól?

Egy reggel aztán a szokottnál erősebbnek érezte magát, és nem fájt semmije. Maradt még egy utolsó fadarab, nekilátott annak is. Hosszú, sovány arc, görbe orr, kócos, ritkás szakáll, a homlokon ráncok, akár az őszi szántás barázdái. Ott volt előtte a saját arca, akár ha tükörbe nézett volna. Mikor elkészült lassan felöltözött, kezébe vette a botját és elindult az erdőbe.

Amikor Marika másnap benyitott a falu végén a legutolsó házba, nem talált ott senkit, csak a fából faragott arcok néztek vissza rá. De a kertben ott állt egy fiatal fenyő. Akárhogy próbálták, se fejszével, se fűrésszel nem lehetett kivágni.

június 16, 2022 | Pámer Gábor | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

A kultúrmisszió

1.

Baróti egy utolsó mozdulattal feltolta magát a turulra. Körbenézett, és megpaskolta a fémtollakat.
– Végre találkoztunk.
Mindketten készen álltak a nagy repülésre. A távolban kirajzolódtak a gödöllői dombok, odalent kaotikus egyveleggé olvadt össze az autók zaja és a bámészkodók szörnyülködése. A tömegből egy szmokingos alak vált ki, s kiabált fölfelé.
– Itt hagyta az autókulcsát!
– Kérem, menjen távolabb…
– Nem értem, mit mond. Felmegyek és odaadom!
Baróti megszédült, mindkét kezével belekapaszkodott a turul fejébe. A fura figura, mint valami könnyű alumíniumlétrán, fürgén mászni kezdett fölfelé.
– Leesik, jóember! – kiáltotta Baróti, de az mintha meg se hallotta volna. – Várjon, inkább lemegyek.
A kéretlen segítő nyugtázta a szándékot, megvárta Barótit, majd előzékenyen belekarolva, kivezette őt a bámészkodók gyűrűjéből.

A szmokingos megértő volt és joviális: miután tisztázták, hogy az autókulcs nem lehet Barótié, felajánlotta, hogy elviszi a saját kocsijával, minél messzebb a helyszíntől. Hátraültette és elindultak.
– Boldog vagyok, hogy összehozott minket a sors – fordult Baróti felé. – Bizonyára önt is gyötrik különféle magánéleti problémák; én speciel a magánytól szenvedek. Engedje meg, hogy meghívjam egy baráti konyakra! Itt dolgozom pár percre. Parancsol addig egy kis szamócát? Egyenesen a tótfalui eperföldekről!
A szmokingos megállás nélkül beszélt, s mire Baróti megkérdezte volna magától, hogy voltaképp mit keres itt, már le is fékeztek a jellegtelen óbudai irodaház előtt. Kihalt, neonlámpás folyosókon kanyarogtak, végül megálltak egy irodánál. A kopogtatásra csinos, fiatal nő nyitott ajtót. A szmokingos teátrálisan betessékelte.
– Ön a főnököm, Soproni úr vendége!

Tágas, igazgatói irodának tűnő szobában találta magát, a tölgyfaasztal mögött kövér, fehérzakós fickó trónolt bőrfotelben. Tájidegennek és korszerűtlennek hatott az egész, akárcsak a szmokingos a hídon. Ekkor vette észre, hogy csupán ketten vannak. A fehérzakós feltápászkodott a fotelből, széles mosollyal Barótihoz lépett, s mindkét kezével megrázta a jobbját.
– Örülök, hogy életben van! Soproni vagyok, a barátaim is így neveznek. Én lennék itt az ügyvezető.
– Üdvözlöm. Baróti Konrád.
– Tudom, hogy nem ok nélkül mászott fel a Szabadság-hídra, Konrád. De ide sem ok nélkül hozták! Hugó ugyan megzavarta az elhatározásában, de ha ön úgy óhajtja, akár már most visszaviszi. Én csupán egy figyelemreméltó ajánlattal szeretnék kedveskedni önnek, mielőtt ismét felmászna a turulra. Elnézést, úgy tudom, ígéretet kapott egy konyakra!
– Hugó a magányáról panaszkodott. De én sehol nem látom Hugót. Csak önt.
Soproni nehézkesen a bárszekrényhez lépett, és töltött két pohár Rémy Martint.
– Tíz év fegyház egy tölgyfahordóban… Egészségünkre! És most őszintén elmondok magának mindent, Konrád. Amit itt lát, egy kis produceri iroda. Alacsony költségvetésű filmeket készítünk, igen kreatív megoldásokkal. Amin most dolgozunk, filmtörténeti jelentőségű alkotás. A címe: Chicago újratöltve, a helyszín a hetedik kerület. A szerepeket ugyan színészek játsszák, de az akciók mind valódiak lesznek. Ha a filmben elütnek egy macskát, az tényleg el lesz ütve. Ha valakit orrba vernek, az valóban kap egyet a képébe, és így tovább. S itt jönne képbe maga, az öngyilkosjelölt. Mint mondtam, őszinte leszek. Kérem, feleljen nyíltan: végleges az elhatározása vagy ez afféle alkalmi döntés volt?
– Őszinte leszek én is. Megvolt, és továbbra is megvan az okom arra, hogy végigvigyem, amit elterveztem.
Soproni elégedett arccal, alig észrevehetően bólintott egyet. Baróti belekortyolt a konyakba.
– Önök pedig felvennék, amint levetem magam. Jól értettem?
– Bár az ötlet nem utolsó, ennél kicsit többről van szó – kacarászott Soproni, s belekarolva Barótiba, elindult vele az ablak felé. Csapnivalóan rossz volt a kilátás. – Ha meg nem bántom, önnek teljesen mindegy, leugrik-e a mélybe, vagy épp főbe lövi magát. A cél nyilván a mozdulat visszavonhatatlansága. Az ajánlatom lényege: ön eljátszhatja a filmtörténet első tényleges áldozatát. Valóban meghalna a mozivásznon! Egy pisztolygolyó terítené le oldalról, váratlanul és fájdalommentesen. Nem kell élve az aszfaltba csapódnia, nem kell előtte számolni a hosszú másodperceket. Gyors és férfias halált kínálunk önnek!
– Erre a szívességre egy barátomat is megkérhetem. Miért bíznám magamat éppen önökre?
– Mert ez így már nem öngyilkosság, hanem kultúrmisszió lenne! Amit persze bőkezűen honorálnánk. Sajtótájékoztatón emlékeznénk meg magáról, sztárgázsit kapna, amit átutalunk az ön által megnevezett személynek, s nem utolsósorban állnánk a temetését. Mindezt természetesen szerződésben garantálnánk. Mit szól hozzá?
Baróti hátralépett, végigmérte jóakaróját.
– Van egy ex-feleségem, vele él a lányom… Az ajánlata valóban ötletes és racionális.
– Látja, ilyen, amikor a magánérdek és a közszolgálat találkozik!
– Tehát nekem csak alá kellene írnom, hogy beleegyezek a saját meggyilkolásomba?
– Na de miket gondol, kedves Konrád? Nem tudta, hogy a gyilkosság illegális? Önkéntes eutanáziáról kötnénk megállapodást egy egészségügyi szolgáltatóval, vezetője, Borovszky doktor régi jó cimborám.
Soproni elmondta még, hogy együttműködésük költségeit a baráti cég állná, amit visszalépés esetén a kliensnek ki kellene fizetnie. Baróti rábólintott az egyezségre, Soproni pedig nem győzte dicsérni ügyfele nyitottságát, őszinteségét és humorát; végül útjára engedte azzal, hogy a másnapi aláírásig már ne csináljon semmi meggondolatlanságot.

Baróti csak most érezte meg, mennyire átizzadta az ingét. Ruhatára legszebbje volt, ünnepi darab ünnepi alkalmakra. A folyosón a szép titkárnő jött vele szembe.
– Aláírta, ugye? – kérdezte.
– Csak holnap.
– Kár magáért. Túl jóképű a korai halálhoz.
– Nincs vesztenivalóm. Még akkor se, ha a főnöke utólag elfelejt fizetni.
– Ettől ne féljen. Soproni úr szereti a pénzt, de egészségesen viszonyul hozzá. Ha az üzlet úgy kívánja, képes megszabadulni tőle.
– Jó hallani, hogy még vannak ilyen emberek. Viszontlátásra, hölgyem!
– Gréta. Remélem, holnap még összefutunk!

2.

Soproni másnap bemutatta egymásnak Barótit és dr. Borovszkyt, a Happy Death Nonprofit Kft. ügyvezetőjét. Kellemesen, olajozottan ment minden. Az aláírás után pertut ittak, s elbeszélgettek a pezsgőfajtákról. Baróti az orvost figyelte. Szűkszavú, kopasz, szemüveges férfi volt, érződött rajta a szenvtelen, de minden percben célirányos tudatosság. Nem a klasszikus gyógyító típust képviselte, s nem is a nárcisztikust, aki uralkodásra kérte és kapta a diplomát. Inkább üzletembernek tűnt, aki doktort alakít, de nem elégszik meg annyival, hogy patikát nyit a rendelője mellett.
Soproni és Borovszky idővel a kegyes halál előnyeit kezdte ecsetelni, dicsérve a kort, amely nem csak a technika, hanem a morál tekintetében is elhozta a fejlődést.
– És a mi Konrádunk, mint érintett, mit gondol a témáról? – kajánkodott Soproni.
– Mármint a keresleti oldal nevében? Én biztos nem tudnám megterhelni ilyesmivel egy orvos lelkiismeretét.
– Mindig megdöbbent, amikor valaki ilyen szűken értelmezi a hivatásunkat – válaszolt nyersen Borovszky. Soproni összeráncolta a szemöldökét.
– Ne idegesítsd fel magad, Elemér. Az ellenvélemény trenírozza az agyat.
– Szerintem pedig az eutanázia nemcsak hasznos és etikus, hanem a maga módján esztétikus is – zárta le a vitát az orvos. – Még női névnek sem lenne utolsó!
Baróti elgondolkodott.
– Ez már sokaknak eszébe jutott. A múltkor a rádiókabaréban emlegettek egy Kaszásné Végh Eutanáziát.
A producer őszintén felröhögött, majd látva barátja mogorva arcát, atyáskodva meglapogatta a férfiak vállát.
– Most, hogy már jól kinevettük magunkat, meghívlak mindkettőtöket egy kiadós ebédre odaát.

Végül ketten ültek be, Soproni és Baróti. A tegnapi borongós nap után visszatért a vénasszonyok nyara, a kertben újra kirakták az asztalokat és a napernyőket. Békebeli hely volt, terebélyes fákkal, fehérbe öltözött, sietős pincérekkel, a kriglik tetején pedig sok-sok sörhabbal.
– Látod ott azt a hallgatag öregembert? – kérdezte Soproni.
– Azt a hallgatagot, egyedül? Látom.
– Producer volt Csehszlovákiában, mielőtt áttelepült Magyarországra. Állítólag adni akart valamit az anyaországnak is. Persze itt már nem vitte semmire. Viszont tőle tanultam meg a szakma lényegét. Azt mondta: a közönséget tekintsük fogyasztóknak, a filmet mosópornak, a marketing nulladik szabálya pedig csak annyi, hogy az ember hülye. Azóta szabadnak érzem magam, úgy is, mint producer, és úgy is, mint alkotó. Te, jobb, ha nem bámuljuk így, a végén még idejön…
Elhallgattak, az üres asztalt nézték. Talán azért, hogy megússzák az öreggel a szemkontaktust, talán azért, hogy egymással is. Megszomjaztak. A pincér még mindig a szomszédos asztalnál udvariaskodott.
– Nem szeretem a mai pincéreket. Elvárják, hogy felszolgálónak hívd őket még a hátuk mögött is, de semmi szaktudás, semmi alázat – köpte ki a szivarvéget Soproni. – S ez baj. Mert ebben a szakmában az alázat maga a szaktudás. Csehszlovákiáról jut eszembe – Isten nyugosztalja –, tudtad, hogy van Párkányban egy étterem, ahol a pincérek porig alázzák a betérőket? Érdekes szerepjáték. Nem minden vendég bírja, de a legtöbb jó pofát vág hozzá. Így megőrizhetik méltóságukat a családtagjaik előtt.
Baróti a kezében tartott villával szórakozott.
– Én nem fizetnék azért, hogy megalázzanak. Fordítva sokkal ésszerűbb lenne.
– Mire gondolsz?
– Például, ha bizonyos fogyasztás felett úgy beszélhetnél a pincérrel, ahogy akarsz. Biztos sokan kipróbálnák.
– Persze. A gyávák, akik egyébként senkivel nem mernek konfrontálódni. Beülnének az asszonnyal, megmutatni, hogy férfiakkal is tudnak kiabálni a langyos kávé miatt.
– Viszont a gyávák vannak többségben. Épp ezért lenne jó üzlet.
– Nem rossz, Konrád, nem rossz… Ha lenne még egy életed, megcsinálnám veled, komolyan!

3.

Gréta, a titkárnő még a szerződéskötés előtt félrehívta az előtérben várakozó Barótit, és találkozót csikart ki belőle. Tetszett neki a férfi, kíváncsivá tette annak szűkszavúsága, az öngyilkossági történet pedig kifejezetten felcsigázta. A hely, ahová három nappal később beültek, néhány saroknyira feküdt az irodaháztól. A feltörekvő újgasztronómiás cukrászdák tipikus képviselője volt: nagyon el akart mondani valamit, de tulajdonosa nem volt elég ötletes ahhoz, hogy saját ösvényt találjon a monarchiabeli és a francia iskola között. Baróti percre pontosan, Gréta szűk tíz perc késéssel érkezett. Sötétzöld kosztümje és mahagóni haja összhangban állt az október színeivel. Babaarcának kontúrjait az állig begombolt blúz és a szorosan hátrafogott haj apácás szigora ellenpontozta. Kabátját egy elegáns mozdulattal a fogasra akasztotta.
– Köszönöm, hogy megvárt, Konrád! – ült le pihegve, s megigazgatta a haját. – Gondolom, rég járt már ilyen helyen…
– Iszik egy kávét, Gréta?
A fiatal, kedves tekintetű pincérlány sietve felvette a rendelést, s fél percen belül kihozott mindent. Óvatos, kissé félénk mozdulatokkal tette le a csészéket; természetesen azonnal kifolyt a kávé.
– Most látom csak, hogy ez Zsolnay! – próbálta menteni a helyzetet Baróti.
– Nem, ez Segafredo – korrigált segítőkészen a lány, és elnézést kért az ügyetlenségéért.
Barótinak nem volt fontos ez a találkozó. Természetesen észlelte Gréta szépségét, de hátralevő idejét cél nélküli, átmeneti időszaknak fogta fel, amely a Szabadság-hídi kísérlettől az egy héttel későbbi pisztolylövésig egyetlen szürke blokkot képez az életében. Beteljesülésként élte meg, amikor a turul szemébe nézhetett, s minden, amit ezután tett, már lényegtelenné vált az eseményutániság időtlenségében. Gréta viszont harcot hirdetett a napok múlása ellen, s bár konkrétan nem tudta, mit akar a férfitól, ösztönösen a már sorsszerűnek tűnő folyamatok kisiklatására törekedett. Valami olyan váratlan esemény kiprovokálására, ami az ő életében is visszavonhatatlan változást eredményez. De hogy ennek a változásnak milyen természetűnek kellene lennie, ő maga sem tudta.
– Magában van valami öncélú nyugtalanság – jegyezte meg Baróti. – Persze lehet, hogy tévedek.
Gréta a csészéjére pillantott és ismét megigazgatta a haját.
– Gondoltam, elmondok magának pár dolgot a filmről. Soproni nyilván csak a technikai részletekről tájékoztatta. Kérdezhet bármit… Tényleg, mit kérdezne, ha bármit kérdezhetne?
– Nem is tudom… Tisztában lesz a néző azzal, hogy a kamera előtt tényleg gyilkosság történik?
– Természetesen nem reklámozhatjuk, de a szakma krémje tud majd róla. És az információ éveken át csak szivárog, szivárog lefelé, egészen a közönségig, amíg egy napon a pletyka legendává nem válik. Olyan ez, mint A postás mindig kétszer csenget vagy az Utolsó tangó Párizsban jelenetei, tudja… Ahol állítólag élesben ment minden, mégsem ismerte el hivatalosan senki.
– A kockázat azért nem ugyanaz. Önök szivárogtatnak, a rendőrség pedig nyomoz.
– Soproni mindenre bebiztosította magát. Azt mondta: ha érdekel, hány tanúm van, nézd meg a stáblistát! Neki csak egy célja van: bekerülni a filmenciklopédiába. Hatvankét évesen erre nincs esélye, hacsak nem dob egy olyat, amilyet még senki.
– És ön? Végignézi a forgatást?
– Én viszem ki félóránként a kávét a stábnak. És az epret, amiből mázsányit tárolunk a fagyasztóban. Egy hálás nagybirtokos küldte, miután filmet készítettünk a nehéz gyermekkoráról.
– Egyenesen Tótfalváról.
– Tótfaluból.

Nekiláttak a süteményeknek. Nem siettek, a téma súlya megkívánt egy kis hallgatást. Baróti ráérősen belekortyolt a kávéba.
– Jó ez a Segafredo. Tudja, eszembe jutott Hugó. Sajnálom szegényt. Sokat dolgozik, alkalmi eredménnyel.
– Ne féltse Hugót. Maga életjáradékot kap egyetlen másodpercért, bónuszként pedig szép, polgári temetést. Gondolja, Hugót nem fizetik meg? Egyébként előzőleg túsztárgyalóként dolgozott. Bármennyit képes várni, és bárkit képes kizökkenteni. Nehogy azt higgye, hogy csak magát szedte le onnan! Persze most már ő is hátradőlhet, hiszen megvan az emberünk.
A pincérlány leszedte az asztalról az üres csészéket és tányérokat.
– Nagyon fűtenek idebent. Csodálom, hogy így bírja begombolkozva.
– Konrád, én még munkaidőben vagyok, sőt mindjárt indulok vissza. Csupán betartom a dress code-ot.
– Sose ad teret a szabadságnak?
Szinte mindig azt teszem. Ezért dob fel, ha néha nyárspolgár lehetek.
Gréta fölkelt a székről, gyors, határozott mozdulattal magára vette a kabátját és megköszönte a meghívást.
– Mindnyájunkra nagyon jó benyomást tett. Csak Hugót zavarta kissé, hogy nem tudta kiszedni magából a döntése okát. Még szerencse, hogy az ilyen részletkérdések minket nem érdekelnek.

4.

A forgatás egy pogány vallási rituáléra emlékeztetett, Sopronival a főpap szerepében. Szemmel láthatóan elemében érezte magát. Baróti mélyen megvetette az efféle pörgést. Valahol olvasta, hogy Jancsó forgatásait milyen nyugalom jellemezte. A kapkodás az amatőrök versenyszáma, vonta le a következtetést.
A délelőttöt egy stábtagokkal teli, félhomályos lakókocsiban töltötte. Saját széket kapott, valamint pogácsát és kávét. Ő nem szólt senkihez, és hozzá sem szólt senki. Néha egy-egy ismert színész is beugrott egy feketére. Baróti csodálkozva észlelte, hogy nem képesek átállítani beszédmódjukat a színpadiról a normálisra. Kora délután aztán egy fiatal nő hajolt be az ajtón, a nevét kiáltotta.
Baróti ráérősen kilépett a szabadba. Az alacsonyan pásztázó nap pont a szemébe sütött, néhány másodpercig csak mozgó sziluetteket látott. Soproni lépett mellé, barátian átkarolta a vállát. Egészen más stílusban szólt hozzá, mint eddig.
– Nem akartunk nagy felhajtást. Gondoltuk, egy kis kávé, pogácsa, s néhány jó emberi szó is megteszi. De ha kell valami, csak szólj.
Baróti nemet intett a fejével, Soproni egyetértően bólintott.
– Gyere, bemutatlak egy úrnak.
Harcsabajszos, keménykötésű, szögletes fazon volt, aki ugyanolyan eséllyel lehetett volna egy rockbanda bőgőse, mint vízvezetékszerelő vagy múlt századi lótolvaj. Résnyire nyitott szemmel vigyorgott; talán a nap zavarta, vagy csupán ilyen arccal szokott barátkozni.
– Attila kaszkadőr, mestere a szakmájának. Specialitása a pisztoly. Ő fog ma lelőni téged.
Helló, mondta Attila, és kéznyújtás helyett csak intett egyet.
– Mikor kerülünk sorra? – kérdezte Baróti.
– A biciklis rész után, még körülbelül tíz perc. Kapsz egy aktatáskát, tartsd magadnál a jelenet alatt. Végigsétálsz azon a keskeny sávon, a filmben ez lesz a járda. Látod ott, távolabb azt a frissen festett zebrát? Odáig kell elmenned. Nem sietsz, de nem is andalogsz. Ráérsz, mert épp munka után vagy, de azért határozott céllal tartasz valahová. Teszem azt egy új nyakkendőért a plázába.
– Kit fogok alakítani?
– Átlagos járókelőt, akit egy tűzharc közelében véletlenül eltalálnak. Te leszel ebben a jelenetben az egyetlen áldozat.
– Értem. A zebrán ér majd a golyó?
– Vagy valamivel előtte. Ezt még nem tudjuk. Teret hagyunk a spontaneitásnak. Figyelj csak… – két kezét Baróti vállára tette. – Sajnálom, hogy így döntöttél, Konrád. Megkedveltelek, viccen kívül. Hugó is mondta, milyen szimpatikus srác vagy. De ami most a lényeg: ne gondolj semmire, ne nézz semerre, csak haladj egyenesen a zebra felé! Attila tudja a dolgát.

A biciklis jelenet épp véget ért, a segédrendező elkiáltotta magát: „Ennyi!” Soproni sarkon fordult, a zebrához sietett, egyenesen a rendezői székbe. Baróti azon kapta magát, hogy egyedül maradt. Figyelt, várta a további utasítást. Egy fiatal fiú lépett mellé, húszéves sem lehetett.
– Fogja meg ezt a táskát, Konrád úr, mindjárt kezdődik a jelenete. Arról a krétavonalról kell elindulnia, addig elkísérem. Én itt csak egy kellékes vagyok, de minden érdekel. Ha van valami jó kapcsolata a szakmában, a jelenet után esetleg…
Soproni megafonos hangja dörgött a levegőbe:
– Felvétel! Konrád, indulhatsz!

Baróti a krétavonalhoz lépett és nyugodt tempóban elindult. Egy operatőr tőle balra hajlított lábakkal, békajárásban rugózva követte. Baróti a zebrára koncentrált, próbálta beleélni magát a hazafelé utazó polgár szerepébe. Tényleg jó lett volna egy új nyakkendő... Ez már a turulon is eszébe jutott. Két éve valami fogadáson egy szép matróna elmarasztalta a monoton sötétkék ruházata miatt. Azt mondta: a férfit a színes nyakkendő öltözteti. De van egy ennél is bosszantóbb dolog. A segédrendező az imént egy edényre való epret majszolgatott, míg ő egész nap beérte a pogácsával.
Előrenézett. Mennyi lehet még a zebráig? Harminc méter? Húsz? A rendezői szék mögötti csapóajtón Gréta lépett ki, kezében egy nagy tállal, tele gőzölgő kávéval. Micsoda dekoltázs! Nem volt semmi dress code, a nyárspolgári hajtincsek szabálytalanul garázdálkodtak a szépen ívelt homlokon. Baróti léptei lelassultak, tekintete összekapcsolódott a lányéval, teljesen elfelejtette a szerepét. Hány eperszínű nyakkendőt adott volna még néhány másodpercért!
Soproninak szemet szúrt a jelenet, s idegesen hátraszólt:
– Állj félre, Gréta, zavarod.
Majd türelmetlenül a megafonba kiáltott:
– Gyere Konrád, ne lassíts!

A sürgető hang kizökkentette Barótit pillanatnyi bódulatából. Oldalra fordult, megpillantotta Attilát, amint a pisztolyt babrálja esetlenül. Ekkor rövid, elfojtott női sikítást hallott. Látta, amint Gréta elejti a tálat, s a csészék, mintha csak lelassult volna az idő, pörögve estek lefelé, a törött szilánkok úszva szálltak a légben. A forró kávé a rendezői sleppre fröccsent: tiszteletreméltó, szakállas férfiak ugrottak fel hirtelen és vonyítottak hangosan egyszerre, mintha valami karmester intett volna be nekik. Ebben a pillanatban lövés dörrent: a békajárásban haladó operatőr fájdalmasan a vállához kapott. Baróti a nagy hangzavarban valami olyasmit kiáltott, hogy „állj!”, Soproni azonban felugrott a székre, és onnan üvöltött:
– Egy lófaszt! Mire vársz, Attila? Lődd már le!
Újabb lövés hallatszott, ekkor egy másfél méteres kínai porcelánvázát ért a golyó, a harmadik pedig az előző jelenethez használt bicikli kerekébe fúródott. Baróti körbenézett, szemei filmkockaként rögzítették a szereplőket: a sápadt Grétát, a rákvörös Sopronit, háta mögött pedig Attilát, aki immár közvetlenül rá szegezte revolverét. A pisztoly azonban csak üresen kattogott, mire a kaszkadőr földhöz csapta a fegyvert, s nagyokat káromkodva töltényért kiáltott.
De hangját már elnyomta a totális káosz. A stáb tagjai összevissza rohangásztak, Soproni pedig, félretolva a magyarázkodó Attilát, szabályosan megrohamozta Barótit.
– Te, te! Tudod, mibe kerül ez majd neked?!
– Hagyjuk a jogászkodást – tépte le ingéről a kövér mancsokat. – A tanúid épp most futnak szerteszét.
S azzal ő is elindult kifelé.
– Nem mész sehova! Hova mész?
Baróti hátra se nézett.
– Fölkeresem a turult. A többit nem tudom.

5.

Gréta lenyúlt az ágy mellé, kivett egy szál Gauloises-t, s nyugodtan rágyújtott.
– Mintha ez is csak egy forgatókönyv lenne. Mellettem a főhős, győzött a gyenge nő, jöhet a tragikus vég. Betartod, amit Soproninak ígértél?
– Lényegében igen.
– Akkor ez nálad tényleg valami intellektuális dili. Vagy csak a pocsék gyerekkor? Hm?
– Szívesen mesélnék róla. De egyrészt nem emlékszem, másrészt nem szívesen emlékszem.
– Bánsz valamit a múltból?
– Sok minden bánok, ami történt, de még többet, ami elmaradt.
Gréta felkönyökölt.
– Szóval? Mire számíthatok?
– Ha ez megnyugtat, az öngyilkosság lassú, de biztos módját választottam. Életben tartom magamat.
Gréta visszadobta magát az ágyra, s még nagyobbat slukkolt a cigarettából.
– Egy darabig veled tarthatok – fújta ki a füstöt.
– Szép ugrás lesz – válaszolt lakonikusan Baróti.

6.

A végnapjait élő november mind többször vendégelte meg a telet. Jóvátehetetlenül hosszúra nyúltak az éjszakák, s a halálozási statisztikák öngyilkossági oszlopában is hízásnak indultak az adatok. A turul magasságában egy meztelen férfi látványa vonzotta növekvő számban a bámészkodókat. Az idősebbek a rendőrség értesítését sürgették – ők persze nem hívtak fel senkit –, a többség azonban csak nevetgélt vagy mély átéléssel videózott. A férfi tört magyarsággal, dühösen kiabált odafent.
– Fejezzétek be! Nem is tudjátok, milyen nehéz megtenni!
Majd csodálkozva ránézett a turulra.
– Мора да ти је јебено хладно! Зашто ниси одлетео јужније?
Az embermorajt ekkor pengeéles hang vágta el.
– Uram, itt hagyta a kabátját! Felvigyem, vagy ráadhatom önre, ha már leugrott?

Kockás zakós, bohócszerű alak álldogált odalent, és nyújtotta fölfelé a ruhadarabot.
június 14, 2022 | Imre Eszter | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Frida tekintete és az angyal segítő perverzitása

Két hónapja készülök írni Frida Kahlo tekintetéről, a boszorkány összenőtt szemöldökéről, a fekete tűhegyről, ami hasít szégyenen, fájdalmon, erőn, vágyon, testen és ideológiákon keresztül. Erről a zavarba ejtő és erőt adó tekintetről, ami egyszerre a múzsáé és az alkotóé, egyszerre a nőé és a férfié. Eszembe jut róla egy kép, ami közel egy évtizede néz vissza rám a falról: Karl Mediz Roter Engel-e 1902-ből. 2013-ban a bécsi Belvedere palotában láttunk egy osztrák szimbolista kiállítást, és ott égett belém ez a dekadens vörös babona. A múzeum shopban megvettem egy négyszögű képeslapon, azóta velem lakott az összes otthonomban. Anyám kérdezte, hogy mi tetszik ezen a képen. Ezt a telítettséget nem lehet elmondani, hiszen ezért kép, de talán valami olyasmit hebegtem-habogtam, hogy ez az angyal: nő és férfi egyszerre, és ez fel kell, hogy zaklassa az embert. A Vörös angyal az egymásnak feszülő ellentétekből megszülető perverz harmadik, és az ellentétes tartalmakkal való józan együttélés megjelenítése, kikacsintással a férfi-nő, és a szexualitáson túli transzcendencia felé. Nem véletlen, hogy közel egy évtized után most jutott először eszembe komolyabban elgondolkozni ezen a képen. Akkor, amikor Frida tekintetéről készülök írni. A fekete szempárról, ami mögött ólmos fájdalom fekszik a mélyben, a betegség és a szenvedés sötétje, de a szenvedélyek közti könnyű sóhaj, lélegzetvételnyi megkönnyebbülés is. Írni akartam arról, hogy mennyire elemien női az a tekintet, amiben ott van a férfié is, mennyire húsbavágóan feminin az apokrif szépség ereje. Fejben számtalanszor elkezdtem, esténként, zuhanyozás közben, de mindig ugyanaz az egy mondat szakította félbe a gondolatfolyamot: „»Így jár minden náci kurva!« – Ezt ordítják az orosz katonák, miközben az ukrán nőket erőszakolják.” Mennyire húsbavágóan feminin a fájdalom és a szégyen. 

Hiába tiltottam le magam a háborús bulvárhírekről, ez a cím átütötte a falat. Frida tekintete bennem pedig azóta is ezt nézi. Nem hallgatja, néma a trágár ordítás. Az eltorzult férfiarcot nézi, ahogy üvölt, miközben erőszakol a test, és a boszorkány tekintete nem tud letapadni erről a látványról. A látvány pedig beleissza magát mindabba, amit a tekintetről írni akartam. Arról a tekintetről, amibe belesűrűsödik a női lét minden kínja és ereje, minden szépsége és szégyene. Az egyik legerősebb szöveg, amit az elmúlt időszakban olvastam, Szabó T. Anna előszava Frida Kahlo általa fordított naplójához. Mindig lenyűgöz, amikor valaki képes annyira tisztán fogalmazni, ahogyan ő teszi ebben az előszóban. Nagyon pontosan és érzékenyen megragadja Frida naplóját, és amit leír, az messze túlmutat Frida munkásságán és életén. Pontosan úgy, ahogy Frida munkássága és élete is túlmutat saját magán. „Szép, szégyentelen: erős”, ezt a címet adta Szabó T. Anna az előszónak, és ez Frida csontig ható tekintete is. Szégyentelen, a szó legnemesebb értelmében: ez a szégyentelenség mentheti meg a nőt. A gátlástalanság, amivel nézni tud kifele, és a rettenthetetlenség, amivel befele. Frida belém költözött és tekintete szégyentelenné tesz, amikor ránézek az ukrán nőket erőszakoló katonákra és torkon ragad a hányinger, majd napokig-hetekig velem marad az iszony. Nőiségemben sokszor fordulok boszorkányaimhoz, akiknek Marina Abramovic mellett Frida Kahlo lett a másik vezére. És most hagyom, hogy bennem maradjon a tekintete, és az nézze a féreglyukat, amivé Európa vált: mert a félrenézés nem megoldás, és nem is lehetséges, a látást azonban el kell tudni viselni. Saját tekintetem pedig nehezen bírná el a látványt, hogy most is úgy van, mint mindig: háborúban a férfiakat megölik, a nőket előtte meg is erőszakolják. Látom, ha akarom, ha nem. De nem mindegy, milyen szemmel. Kell Frida tekintetének „direktsége és rejtélyessége, komorsága és költőisége, erőszakossága és visszafogottsága”, ahogy Szabó T. Anna írja az említett előszóban. A szemünk előtt zajló rettenetet nem lehet kukkolva nézni: magunk is csak erőszakosak lehetünk ebben a nézésben, mert azok vagyunk, amit meglátunk, de nem mindig mi választjuk meg, hogy mit látunk. És szégyentelenek is vagyunk, kell, hogy legyünk. Bennem azonban nincs meg, vagy csak nagyon elvétve, az ellentétes tartalmakkal való józan együttélés képessége. Talán ezért is vonz annyira Karl Mediz festménye. Mert nem is az a helyes kifejezés, hogy tetszik. Vonzott 2013-ban és vonz ma is, akárhányszor rápillantok, és kilenc év távlatából ugyanúgy megigéz. Bennem él ez a kép, ahogy Frida tekintete is belém költözött, és talán nem véletlen, hogy odabent most találták meg egymást: a tekintet, ami fekete lyukként mindent magába szív, és a vörös angyal perverzitása együtt hozzák létre azt a valamit, ami elviselhetővé teszi a borzalmakra való ránézést.

A művészetnek pedig nem kell szépnek lennie – jobban mondva: szépsége nem esztétikai, ahogy a nőé, a női tekinteté, és az angyaloké sem.

június 2, 2022 | György Alida | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Rég látott vendég

Gábor megállt egy kapunál. Nézte a telefonjába felírt házszámot, hogy passzol-e azzal, amit lát. Négy éve nem járt itt, és bár ismerősnek tűnt a kapu, a ház, de a kertvárosokban soha nem lehet biztos az ember, hogy jó helyen jár-e. Minden utca, minden kerítés egyformának tűnik. Margit rekedtes hangján kiszólt az ablakból, hogy nyitja is a kaput. Gábor bement. A ház belülről már ismerős volt, szüleivel töltöttek el itt pár napot még évekkel ezelőtt. Gábor lehúzta a cipőjét és egyenesen a nappaliba sétált. Kintről nézve ez is egy átlagos nyugdíjas házaspár otthona volt, de belül a falakat indiai perzsaszőnyeg díszítette, és a bútorokat még Egyiptomból hozták magukkal, amikor visszaköltöztek. Margit férje, Bence mindig nagy büszkeséggel mesélte, mennyire csodálatos, hogy az a szép mozaik berakás kisgyerekek munkája. Hogy mennyi munka, mennyi figyelem kell hozzá, és ezek a gyerekek milyen ügyesek, hogy azokat az egészen apró részleteket is így kidolgozták. A pár centis fadarabokat odanyomják az esztergához. Ezt a munkát csak igazán kis kezekkel lehet szépre csinálni.

Amikor Gábor leült a kanapéra, egy kövér macska ráérősen odalépdelt hozzá, megszaglászta a lábát, majd érdektelenül felugrott mellé, mintha csak éppen ott lett volna dolga. Gábor megsimogatta, a macska fújtatott. Margit, mint gondoskodó édesanya, aki évek óta nem látta gyermekét, úgy járta körbe Gábort. Kávéval kínálta, még tejszínhabot is tett rá, hiába mondta Gábor, hogy feketén kéri, aztán leült vele szemben a fekete bőrfotelbe és kérdezgetni kezdte. Mi újság? Mi történt vele az elmúlt években, hát azzal a csinos lánnyal, akivel addig együtt jártak. Gábor éppen, hogy szóhoz jutott, amikor belépett a szobába Margit férje. Felállt, lekezelt vele, majd kénytelen volt egy kicsit arrébb ülni vissza, mert közben a macska kiterült a fenékmeleg kanapérészen. Aztán mesélni kezdett. Az elmúlt pár évben sokat utazott, sokszor költözött, de most végre úgy érzi, sikerült megtalálnia, amit keresett és örül, hogy éppen a közelben levő parókiára helyezték ki. Valahogy minden a helyére került az életében, mondta. A lány sem hiányzik már. Szép volt az ő történetük, mégis úgy érzi, nem tudott kiteljesedni. Most viszont itt van, ahová mindig is vágyott és valahogy könnyebb lett a lelke. 

Bence rákérdezett, honnan jön ez az egész lélek dolog? Mármint, nem úgy érti, hogy ő nem hisz benne, de emlékszik, amikor Gábor még szenvedéllyel mesélt arról, hogy kórboncnok akar lenni, most pedig itt ül reverendában és a lélekről beszél. Az ilyen dolgok nem jönnek csak úgy maguktól, de ő mégsem érti, hogy honnan lett neki ez a hajlama. Mert Gábor apja, akit Bence katonakoruk óta ismert, egyáltalán nem hitt Istenben, az anyja pedig, ugyan meg volt keresztelve, és kötelességből megtanította gyermekeit az esti imádságra, de ő maga nem sok padot koptatott el a templomban. Valahonnan mégis jönnie kell ennek, genetikailag, mondta Bence és komoly érdeklődéssel nézett Gáborra, aki csak annyit felelt, nem tudom. 

Margit közben megnézte a készülő ételt és szólt, hogy még tíz perc és asztalhoz ülhetnek. Bence és Gábor, mintha meg se hallotta volna, folytatták a beszélgetést. Bence erősködött, hogy fejtsék meg, honnan jött ez az istenes dolog, mert nem érti. Olyan nincs, hogy egyszer csak az ember megváltoztatja a gondolkodását, a teljes világnézetét és valami ennyire konkrét dologba fogjon. Mármint, nem úgy konkrét, hanem hogy pont az ellenkezője. Gábor, csak hogy mondjon valamit, a nagyapjára hivatkozott. Ő volt az egyetlen igazán hívő a családban. A válasz nem elégítette ki Bence kíváncsiságát. Gábor próbálta oldani a feszengését és a macska felé nyúlt, hogy megsimogassa, az viszont ismét ráfújt, sőt felé is kapott mancsával. Margit ijedten ugrott fel a fotelből, hogy ő még ilyent nem látott. Ez az állat annyira szelíd, még senkivel nem viselkedett így. Ölbe kapta és döbbenten állt. Ha már a lélekről beszélnek, Jucikának is van ám lelke. Valami rosszat érezhet Gáboron. Biztosan a kutya, mondta Gábor, de Margit csak erősködött, hogy nem, azt nem hiszi. Sápadt arccal nézett Gáborra és csak annyit kérdezett: ugye nem? A két férfi értetlenül ült. Mit nem? Ugye nem űzött ördögöt az elmúlt napokban, mert lehet, hogy a gonosz szállt belé és azért viselkedik így Jucika. Bence nevetni kezdett, ne hülyéskedjen már. Az ördögöt mi találtuk fel, mondta. Gábor sértetten válaszolt. Az ördög nem emberi találmány, egyébként is, nem foglalkozik ő ilyesmivel. Ördögűzéssel csak a sarlatánok foglalkoznak. Ő a jóságot keresi, nem az ördögöket. Mert a jóság az, ami elűzi a rosszat. Az a mélyről jövő, belső jóság, ha az ember nem önmagára gondol elsősorban, amikor cselekszik, hanem a többi emberre. Az önzetlenség fontos, mondta Bence, de azért mégse állítsa senki azt, hogy az ember képes arra, hogy ne magára gondoljon elsősorban. 

Ez a hit alapja, mondta Gábor, aki folytatta volna a magasztos eszmecserét, de Jucika kiugrott Margit szorításából és rávetette magát. Karmát egyenesen Gábor mellkasába mélyesztette. Margit sikítani kezdett. Az ördögöt érzi! Itt az ördög! Bence hirtelen nem tudta, hogy Gáboron segítsen, vagy a feleségét nyugtassa. Végül Gábor mellett döntött, mert nem értette, mi szállta meg Margitot így a semmiből. Lerángatta Jucit Gábor mellkasáról. A reverenda végighasadt, Juci karmai között pedig kis fekete szövetdarabok lógtak, mintha gyászos zászlókat lengetne. Az elektromos sütő hangosan sípolni kezdett, jelezve, hogy kész az ebéd, ami kizökkentette Margitot az előbbi hisztérikus rohamból. Mintha mi sem történt volna, rohant a konyhába, hogy kivegye a húst a sütőből. A macskát kizárták az udvarra és asztalhoz ültek. Gábor imádságot mondott, mielőtt nekikezdtek volna, de ezen kívül nem esett egyetlen szó sem az asztal mellett. Csak az evőeszközök tányérhoz koccanását lehetett hallani. Ebéd után Gábor felállt, megköszönte a szívélyes vendégszeretetet. Margit és Bence felajánlották, hogy ha bármire szüksége lenne, keresse őket nyugodtan és máskor is szívesen látják majd. Gábor erősködött, hogy mindenképpen jönni fog még és tartják a kapcsolatot, de igazából mindhárman tudták, hogy most látják egymást utoljára.

május 9, 2022 | Sós Timothy | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Második eljövetel

December elsején mindenki miccset süt. De szigorúan serpenyőben. A kerti grillpartikhoz már hideg van, a mákos bejglihez még túl meleg az idő. Az ünnepi lakomáért minden évben én felelek: selgrosos hús, mellé tormás mustár. Mert mi azt szeretjük. De tudni kell, hogy a nemzeti ünnep közeledtével gyorsan megüresednek az üzletek polcai. Az a titkom, hogy már előző héten elintézem a bevásárlást. Idén is boldogan vállaltam magamra a szokásos munkakört, és az ünnep napjáig minden a legkiszámíthatóbban zajlott. Éppen ezért érintett váratlanul, ami az elmúlt hetek eseményeinek kiindulópontjaként szolgált.

Frissen sült miccs illatára ébredtem. Kiugrottam az ágyból, és sietős léptekkel rohantam a konyhába. Nehogy kihűljön az ebéd. Kicsit ugyan sajnáltam, hogy a feleségem nélkülem állt neki sütögetni, de a lakásban terjengő illatok hamar eloszlatták a bánatom. Amint átléptem a küszöböt, feltűnt, hogy nem is a nejem az, aki a konyhában szorgoskodik. A gáztűzhely előtt Nicolae Ceaușescu állt izzó serpenyővel a kezében. Az ünnepi kötényemet viselte, és egyáltalán nem tűnt harminc éve halottnak. A feleségem kávét szürcsölt az asztalnál. A JBL hangszóróból Gică Petrescu Uite-așa aș vrea să mor című nótája szólt. Döbbenten álltam a küszöb előtt: tényleg elkészült a miccs.

A vendég otthonos mozdulatokkal asztalt terített, összehajtogatta, és a szék karjára akasztotta a kötényemet, majd leült közénk. Kávét töltött. Először magának, majd nekem. A feleségem nem kapott, ő már megitta a saját adagját. A fiam is felébredt, és egy hanyag kézmosást követően ő is asztalhoz ült.  Megebédeltünk. A miccs kellően puha volt, a mustár kellemesen csípett. Étkezés közben a kommunista államférfi szórakoztató anekdotákat mesélt bohém ifjúkorából. A nyolcéves fiam tátott szájjal figyelte a Nagy Vezér legendás vadásztörténetét az ország legnagyobb medvéjéről, amelyet ő maga juttatott a másvilágra. Egyetlen puskagolyóval. Bevallom, én is el-elmosolyodtam az előadásán. Nem kérdeztük meg, miért van itt, ő pedig nem tért ki rá. Meghitt, kellemes ebéd volt. Mintha a szeretett és tisztelt Ceaușescu egyik percről a másikra családunk tagjává vált volna. Az egyetlen, még csak vitának sem nevezhető apróság akkor történt, amikor a tálban maradt utolsó miccsért nyúltam. Az elvtárs kezemre csapott, elvette az ételt, majd négy egyenlő részre vágta, és elosztotta közöttünk. Kicsit el is szégyelltem magam. A feleségem önelégült mosollyal bólogatott. Az utóbbi időben mondogatni szokta, hogy felszedtem pár kilót.

Este sörözgetni kezdtünk, lefekvés előtt pedig megnéztük A piszkos tizenkettő című filmet. A halott diktátor végtelenül élvezte a vadnyugati párbaj-jeleneteket, de amint 22:00-át ütött az óra, azonnal kikapcsoltatta velem a laptopot. Megértettem. Fárasztó dolog lehet a feltámadás. Nyilvánvaló volt, hogy nálunk kell töltenie az éjszakát. A fiam szobájában ágyaztunk meg neki, aki kissé neheztelt. A párt és az állam szeretett vezetőjének beköltözése állítólag megfosztja őt a magánéletétől. De attól még szót kellett fogadnia. Nem volt vendégszobánk. 

A következő napokban a Kiválasztott egyre otthonosabban viselkedett nálunk, és bevallom, hamar elfogadtam a szokatlan helyzetet. Megnyugtató biztonságérzettel töltött el folyamatos jelenléte. Azt hadd ne mondjam, mennyit segített a házimunkában. Kezdetnek kipakolta a kamrát, és a feleslegesnek vélt élelmiszereket szempillantás alatt eltüntette a lakásból. A rászorulóknak adta. A maradék fogyaszthatónak ítélt lekvárt, konzervet és kompótot szigorú elvek szerint rendszerezte. Soha nem engedte, hogy esténként felismerhetetlenre igyam le magam, és minden reggel felébresztett, nehogy elkéssek a munkából. Sőt, a fiamnak is talált állást a közeli cipőboltban. Igaz, hogy alig kezdte el a második osztályt, de abban egyetértettem, hogy jót tesz majd neki a munka. Amúgy sem várhatja el, hogy élete végéig mi gondoskodjunk róla. A feleségem a hátam mögött ugyan ellenkezett a döntéssel, ám Emberséges Kommunista volt olyan kedves, és figyelmeztetett. Az asszonyt megkötöztük, és bezártuk a kamrába. A vallatások négyóránként zajlottak, és akkor értek véget, amikor a párom beismerte a rágalmait. Minden verés alkalmával öröm volt rápillantani a helyiség frissen rendszerezett polcaira. 

Végre eladtuk az autót is. Egyedül nem lett volna hozzá merszem, de a benzinárak már valóban megfizethetetlenek. Kapitalista világ. A fűtést lekapcsoltuk a lakásban, így sokkal több pénzt spóroltunk meg. Kiderült, hogy a hideg rettentő egészséges, és teljesen elviselhető, ha jól betakaródzik az ember. A fiam szobáját továbbra is fűtöttük a Zseniális Gondolkodó tanácsára. Mégiscsak gyerek. De a játékaira már nem volt szüksége. Ez ügyben az a román nép legszeretettebb fia intézkedett: egy csapásra eltüntette, és a rászorulóknak adta őket. Amikor a tudtára jutott, hogy az ország lakosságának mennyisége drasztikus csökkenésnek indult az utóbbi három évtizedben, még a nejemet is kiengedtük a kamrából. Naponta kétszer. Házastársi kötelezettségei ellátásának érdekében, meg persze takarítani is kellett. Elmondható, hogy sokkal fegyelmezettebb, harmonikusabb családi életet éltünk, mint korábban. Káosznak nyomát sem észleltem. December huszonötödikén épp a megszokott bevásárló körutamból tértem haza. A szatyromat szétfeszítette a nagy mennyiségű robbanóanyag, amely segítségével a háromezres létszám alatti falvakat terveztük rehabilitálni. Az udvaron a családom fogadott, megszámlálhatatlan mennyiségű játék és befőttesüveg társaságában. A fiam egy fogyaszthatatlannak ítélt babkonzervből falatozott a kiszáradt cseresznyefa tövében. A fa törzsének nekitámasztva Kárpátok Géniuszának lefejezett holtteste hevert. A fej maga pár méterrel arrébb, a kispad sarkának volt döntve. A földre ültem, és megbontottam egy másik konzervet.

Sós Timothy a Babeș-Bolyai Tudományegyetem bölcsészhallgatója volt, később a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen szerezett diplomát filmrendezői szakirányon. Jelenleg forgatókönyvet és novellákat ír, kisjátékfilmeket rendez, és filmtudományt tanul. 2021-ben a Communitas Alapítvány ösztöndíjasa.