Címke: próza

június 14, 2022 | Imre Eszter | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Frida tekintete és az angyal segítő perverzitása

Két hónapja készülök írni Frida Kahlo tekintetéről, a boszorkány összenőtt szemöldökéről, a fekete tűhegyről, ami hasít szégyenen, fájdalmon, erőn, vágyon, testen és ideológiákon keresztül. Erről a zavarba ejtő és erőt adó tekintetről, ami egyszerre a múzsáé és az alkotóé, egyszerre a nőé és a férfié. Eszembe jut róla egy kép, ami közel egy évtizede néz vissza rám a falról: Karl Mediz Roter Engel-e 1902-ből. 2013-ban a bécsi Belvedere palotában láttunk egy osztrák szimbolista kiállítást, és ott égett belém ez a dekadens vörös babona. A múzeum shopban megvettem egy négyszögű képeslapon, azóta velem lakott az összes otthonomban. Anyám kérdezte, hogy mi tetszik ezen a képen. Ezt a telítettséget nem lehet elmondani, hiszen ezért kép, de talán valami olyasmit hebegtem-habogtam, hogy ez az angyal: nő és férfi egyszerre, és ez fel kell, hogy zaklassa az embert. A Vörös angyal az egymásnak feszülő ellentétekből megszülető perverz harmadik, és az ellentétes tartalmakkal való józan együttélés megjelenítése, kikacsintással a férfi-nő, és a szexualitáson túli transzcendencia felé. Nem véletlen, hogy közel egy évtized után most jutott először eszembe komolyabban elgondolkozni ezen a képen. Akkor, amikor Frida tekintetéről készülök írni. A fekete szempárról, ami mögött ólmos fájdalom fekszik a mélyben, a betegség és a szenvedés sötétje, de a szenvedélyek közti könnyű sóhaj, lélegzetvételnyi megkönnyebbülés is. Írni akartam arról, hogy mennyire elemien női az a tekintet, amiben ott van a férfié is, mennyire húsbavágóan feminin az apokrif szépség ereje. Fejben számtalanszor elkezdtem, esténként, zuhanyozás közben, de mindig ugyanaz az egy mondat szakította félbe a gondolatfolyamot: „»Így jár minden náci kurva!« – Ezt ordítják az orosz katonák, miközben az ukrán nőket erőszakolják.” Mennyire húsbavágóan feminin a fájdalom és a szégyen. 

Hiába tiltottam le magam a háborús bulvárhírekről, ez a cím átütötte a falat. Frida tekintete bennem pedig azóta is ezt nézi. Nem hallgatja, néma a trágár ordítás. Az eltorzult férfiarcot nézi, ahogy üvölt, miközben erőszakol a test, és a boszorkány tekintete nem tud letapadni erről a látványról. A látvány pedig beleissza magát mindabba, amit a tekintetről írni akartam. Arról a tekintetről, amibe belesűrűsödik a női lét minden kínja és ereje, minden szépsége és szégyene. Az egyik legerősebb szöveg, amit az elmúlt időszakban olvastam, Szabó T. Anna előszava Frida Kahlo általa fordított naplójához. Mindig lenyűgöz, amikor valaki képes annyira tisztán fogalmazni, ahogyan ő teszi ebben az előszóban. Nagyon pontosan és érzékenyen megragadja Frida naplóját, és amit leír, az messze túlmutat Frida munkásságán és életén. Pontosan úgy, ahogy Frida munkássága és élete is túlmutat saját magán. „Szép, szégyentelen: erős”, ezt a címet adta Szabó T. Anna az előszónak, és ez Frida csontig ható tekintete is. Szégyentelen, a szó legnemesebb értelmében: ez a szégyentelenség mentheti meg a nőt. A gátlástalanság, amivel nézni tud kifele, és a rettenthetetlenség, amivel befele. Frida belém költözött és tekintete szégyentelenné tesz, amikor ránézek az ukrán nőket erőszakoló katonákra és torkon ragad a hányinger, majd napokig-hetekig velem marad az iszony. Nőiségemben sokszor fordulok boszorkányaimhoz, akiknek Marina Abramovic mellett Frida Kahlo lett a másik vezére. És most hagyom, hogy bennem maradjon a tekintete, és az nézze a féreglyukat, amivé Európa vált: mert a félrenézés nem megoldás, és nem is lehetséges, a látást azonban el kell tudni viselni. Saját tekintetem pedig nehezen bírná el a látványt, hogy most is úgy van, mint mindig: háborúban a férfiakat megölik, a nőket előtte meg is erőszakolják. Látom, ha akarom, ha nem. De nem mindegy, milyen szemmel. Kell Frida tekintetének „direktsége és rejtélyessége, komorsága és költőisége, erőszakossága és visszafogottsága”, ahogy Szabó T. Anna írja az említett előszóban. A szemünk előtt zajló rettenetet nem lehet kukkolva nézni: magunk is csak erőszakosak lehetünk ebben a nézésben, mert azok vagyunk, amit meglátunk, de nem mindig mi választjuk meg, hogy mit látunk. És szégyentelenek is vagyunk, kell, hogy legyünk. Bennem azonban nincs meg, vagy csak nagyon elvétve, az ellentétes tartalmakkal való józan együttélés képessége. Talán ezért is vonz annyira Karl Mediz festménye. Mert nem is az a helyes kifejezés, hogy tetszik. Vonzott 2013-ban és vonz ma is, akárhányszor rápillantok, és kilenc év távlatából ugyanúgy megigéz. Bennem él ez a kép, ahogy Frida tekintete is belém költözött, és talán nem véletlen, hogy odabent most találták meg egymást: a tekintet, ami fekete lyukként mindent magába szív, és a vörös angyal perverzitása együtt hozzák létre azt a valamit, ami elviselhetővé teszi a borzalmakra való ránézést.

A művészetnek pedig nem kell szépnek lennie – jobban mondva: szépsége nem esztétikai, ahogy a nőé, a női tekinteté, és az angyaloké sem.

június 2, 2022 | György Alida | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Rég látott vendég

Gábor megállt egy kapunál. Nézte a telefonjába felírt házszámot, hogy passzol-e azzal, amit lát. Négy éve nem járt itt, és bár ismerősnek tűnt a kapu, a ház, de a kertvárosokban soha nem lehet biztos az ember, hogy jó helyen jár-e. Minden utca, minden kerítés egyformának tűnik. Margit rekedtes hangján kiszólt az ablakból, hogy nyitja is a kaput. Gábor bement. A ház belülről már ismerős volt, szüleivel töltöttek el itt pár napot még évekkel ezelőtt. Gábor lehúzta a cipőjét és egyenesen a nappaliba sétált. Kintről nézve ez is egy átlagos nyugdíjas házaspár otthona volt, de belül a falakat indiai perzsaszőnyeg díszítette, és a bútorokat még Egyiptomból hozták magukkal, amikor visszaköltöztek. Margit férje, Bence mindig nagy büszkeséggel mesélte, mennyire csodálatos, hogy az a szép mozaik berakás kisgyerekek munkája. Hogy mennyi munka, mennyi figyelem kell hozzá, és ezek a gyerekek milyen ügyesek, hogy azokat az egészen apró részleteket is így kidolgozták. A pár centis fadarabokat odanyomják az esztergához. Ezt a munkát csak igazán kis kezekkel lehet szépre csinálni.

Amikor Gábor leült a kanapéra, egy kövér macska ráérősen odalépdelt hozzá, megszaglászta a lábát, majd érdektelenül felugrott mellé, mintha csak éppen ott lett volna dolga. Gábor megsimogatta, a macska fújtatott. Margit, mint gondoskodó édesanya, aki évek óta nem látta gyermekét, úgy járta körbe Gábort. Kávéval kínálta, még tejszínhabot is tett rá, hiába mondta Gábor, hogy feketén kéri, aztán leült vele szemben a fekete bőrfotelbe és kérdezgetni kezdte. Mi újság? Mi történt vele az elmúlt években, hát azzal a csinos lánnyal, akivel addig együtt jártak. Gábor éppen, hogy szóhoz jutott, amikor belépett a szobába Margit férje. Felállt, lekezelt vele, majd kénytelen volt egy kicsit arrébb ülni vissza, mert közben a macska kiterült a fenékmeleg kanapérészen. Aztán mesélni kezdett. Az elmúlt pár évben sokat utazott, sokszor költözött, de most végre úgy érzi, sikerült megtalálnia, amit keresett és örül, hogy éppen a közelben levő parókiára helyezték ki. Valahogy minden a helyére került az életében, mondta. A lány sem hiányzik már. Szép volt az ő történetük, mégis úgy érzi, nem tudott kiteljesedni. Most viszont itt van, ahová mindig is vágyott és valahogy könnyebb lett a lelke. 

Bence rákérdezett, honnan jön ez az egész lélek dolog? Mármint, nem úgy érti, hogy ő nem hisz benne, de emlékszik, amikor Gábor még szenvedéllyel mesélt arról, hogy kórboncnok akar lenni, most pedig itt ül reverendában és a lélekről beszél. Az ilyen dolgok nem jönnek csak úgy maguktól, de ő mégsem érti, hogy honnan lett neki ez a hajlama. Mert Gábor apja, akit Bence katonakoruk óta ismert, egyáltalán nem hitt Istenben, az anyja pedig, ugyan meg volt keresztelve, és kötelességből megtanította gyermekeit az esti imádságra, de ő maga nem sok padot koptatott el a templomban. Valahonnan mégis jönnie kell ennek, genetikailag, mondta Bence és komoly érdeklődéssel nézett Gáborra, aki csak annyit felelt, nem tudom. 

Margit közben megnézte a készülő ételt és szólt, hogy még tíz perc és asztalhoz ülhetnek. Bence és Gábor, mintha meg se hallotta volna, folytatták a beszélgetést. Bence erősködött, hogy fejtsék meg, honnan jött ez az istenes dolog, mert nem érti. Olyan nincs, hogy egyszer csak az ember megváltoztatja a gondolkodását, a teljes világnézetét és valami ennyire konkrét dologba fogjon. Mármint, nem úgy konkrét, hanem hogy pont az ellenkezője. Gábor, csak hogy mondjon valamit, a nagyapjára hivatkozott. Ő volt az egyetlen igazán hívő a családban. A válasz nem elégítette ki Bence kíváncsiságát. Gábor próbálta oldani a feszengését és a macska felé nyúlt, hogy megsimogassa, az viszont ismét ráfújt, sőt felé is kapott mancsával. Margit ijedten ugrott fel a fotelből, hogy ő még ilyent nem látott. Ez az állat annyira szelíd, még senkivel nem viselkedett így. Ölbe kapta és döbbenten állt. Ha már a lélekről beszélnek, Jucikának is van ám lelke. Valami rosszat érezhet Gáboron. Biztosan a kutya, mondta Gábor, de Margit csak erősködött, hogy nem, azt nem hiszi. Sápadt arccal nézett Gáborra és csak annyit kérdezett: ugye nem? A két férfi értetlenül ült. Mit nem? Ugye nem űzött ördögöt az elmúlt napokban, mert lehet, hogy a gonosz szállt belé és azért viselkedik így Jucika. Bence nevetni kezdett, ne hülyéskedjen már. Az ördögöt mi találtuk fel, mondta. Gábor sértetten válaszolt. Az ördög nem emberi találmány, egyébként is, nem foglalkozik ő ilyesmivel. Ördögűzéssel csak a sarlatánok foglalkoznak. Ő a jóságot keresi, nem az ördögöket. Mert a jóság az, ami elűzi a rosszat. Az a mélyről jövő, belső jóság, ha az ember nem önmagára gondol elsősorban, amikor cselekszik, hanem a többi emberre. Az önzetlenség fontos, mondta Bence, de azért mégse állítsa senki azt, hogy az ember képes arra, hogy ne magára gondoljon elsősorban. 

Ez a hit alapja, mondta Gábor, aki folytatta volna a magasztos eszmecserét, de Jucika kiugrott Margit szorításából és rávetette magát. Karmát egyenesen Gábor mellkasába mélyesztette. Margit sikítani kezdett. Az ördögöt érzi! Itt az ördög! Bence hirtelen nem tudta, hogy Gáboron segítsen, vagy a feleségét nyugtassa. Végül Gábor mellett döntött, mert nem értette, mi szállta meg Margitot így a semmiből. Lerángatta Jucit Gábor mellkasáról. A reverenda végighasadt, Juci karmai között pedig kis fekete szövetdarabok lógtak, mintha gyászos zászlókat lengetne. Az elektromos sütő hangosan sípolni kezdett, jelezve, hogy kész az ebéd, ami kizökkentette Margitot az előbbi hisztérikus rohamból. Mintha mi sem történt volna, rohant a konyhába, hogy kivegye a húst a sütőből. A macskát kizárták az udvarra és asztalhoz ültek. Gábor imádságot mondott, mielőtt nekikezdtek volna, de ezen kívül nem esett egyetlen szó sem az asztal mellett. Csak az evőeszközök tányérhoz koccanását lehetett hallani. Ebéd után Gábor felállt, megköszönte a szívélyes vendégszeretetet. Margit és Bence felajánlották, hogy ha bármire szüksége lenne, keresse őket nyugodtan és máskor is szívesen látják majd. Gábor erősködött, hogy mindenképpen jönni fog még és tartják a kapcsolatot, de igazából mindhárman tudták, hogy most látják egymást utoljára.

május 9, 2022 | Sós Timothy | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Második eljövetel

December elsején mindenki miccset süt. De szigorúan serpenyőben. A kerti grillpartikhoz már hideg van, a mákos bejglihez még túl meleg az idő. Az ünnepi lakomáért minden évben én felelek: selgrosos hús, mellé tormás mustár. Mert mi azt szeretjük. De tudni kell, hogy a nemzeti ünnep közeledtével gyorsan megüresednek az üzletek polcai. Az a titkom, hogy már előző héten elintézem a bevásárlást. Idén is boldogan vállaltam magamra a szokásos munkakört, és az ünnep napjáig minden a legkiszámíthatóbban zajlott. Éppen ezért érintett váratlanul, ami az elmúlt hetek eseményeinek kiindulópontjaként szolgált.

Frissen sült miccs illatára ébredtem. Kiugrottam az ágyból, és sietős léptekkel rohantam a konyhába. Nehogy kihűljön az ebéd. Kicsit ugyan sajnáltam, hogy a feleségem nélkülem állt neki sütögetni, de a lakásban terjengő illatok hamar eloszlatták a bánatom. Amint átléptem a küszöböt, feltűnt, hogy nem is a nejem az, aki a konyhában szorgoskodik. A gáztűzhely előtt Nicolae Ceaușescu állt izzó serpenyővel a kezében. Az ünnepi kötényemet viselte, és egyáltalán nem tűnt harminc éve halottnak. A feleségem kávét szürcsölt az asztalnál. A JBL hangszóróból Gică Petrescu Uite-așa aș vrea să mor című nótája szólt. Döbbenten álltam a küszöb előtt: tényleg elkészült a miccs.

A vendég otthonos mozdulatokkal asztalt terített, összehajtogatta, és a szék karjára akasztotta a kötényemet, majd leült közénk. Kávét töltött. Először magának, majd nekem. A feleségem nem kapott, ő már megitta a saját adagját. A fiam is felébredt, és egy hanyag kézmosást követően ő is asztalhoz ült.  Megebédeltünk. A miccs kellően puha volt, a mustár kellemesen csípett. Étkezés közben a kommunista államférfi szórakoztató anekdotákat mesélt bohém ifjúkorából. A nyolcéves fiam tátott szájjal figyelte a Nagy Vezér legendás vadásztörténetét az ország legnagyobb medvéjéről, amelyet ő maga juttatott a másvilágra. Egyetlen puskagolyóval. Bevallom, én is el-elmosolyodtam az előadásán. Nem kérdeztük meg, miért van itt, ő pedig nem tért ki rá. Meghitt, kellemes ebéd volt. Mintha a szeretett és tisztelt Ceaușescu egyik percről a másikra családunk tagjává vált volna. Az egyetlen, még csak vitának sem nevezhető apróság akkor történt, amikor a tálban maradt utolsó miccsért nyúltam. Az elvtárs kezemre csapott, elvette az ételt, majd négy egyenlő részre vágta, és elosztotta közöttünk. Kicsit el is szégyelltem magam. A feleségem önelégült mosollyal bólogatott. Az utóbbi időben mondogatni szokta, hogy felszedtem pár kilót.

Este sörözgetni kezdtünk, lefekvés előtt pedig megnéztük A piszkos tizenkettő című filmet. A halott diktátor végtelenül élvezte a vadnyugati párbaj-jeleneteket, de amint 22:00-át ütött az óra, azonnal kikapcsoltatta velem a laptopot. Megértettem. Fárasztó dolog lehet a feltámadás. Nyilvánvaló volt, hogy nálunk kell töltenie az éjszakát. A fiam szobájában ágyaztunk meg neki, aki kissé neheztelt. A párt és az állam szeretett vezetőjének beköltözése állítólag megfosztja őt a magánéletétől. De attól még szót kellett fogadnia. Nem volt vendégszobánk. 

A következő napokban a Kiválasztott egyre otthonosabban viselkedett nálunk, és bevallom, hamar elfogadtam a szokatlan helyzetet. Megnyugtató biztonságérzettel töltött el folyamatos jelenléte. Azt hadd ne mondjam, mennyit segített a házimunkában. Kezdetnek kipakolta a kamrát, és a feleslegesnek vélt élelmiszereket szempillantás alatt eltüntette a lakásból. A rászorulóknak adta. A maradék fogyaszthatónak ítélt lekvárt, konzervet és kompótot szigorú elvek szerint rendszerezte. Soha nem engedte, hogy esténként felismerhetetlenre igyam le magam, és minden reggel felébresztett, nehogy elkéssek a munkából. Sőt, a fiamnak is talált állást a közeli cipőboltban. Igaz, hogy alig kezdte el a második osztályt, de abban egyetértettem, hogy jót tesz majd neki a munka. Amúgy sem várhatja el, hogy élete végéig mi gondoskodjunk róla. A feleségem a hátam mögött ugyan ellenkezett a döntéssel, ám Emberséges Kommunista volt olyan kedves, és figyelmeztetett. Az asszonyt megkötöztük, és bezártuk a kamrába. A vallatások négyóránként zajlottak, és akkor értek véget, amikor a párom beismerte a rágalmait. Minden verés alkalmával öröm volt rápillantani a helyiség frissen rendszerezett polcaira. 

Végre eladtuk az autót is. Egyedül nem lett volna hozzá merszem, de a benzinárak már valóban megfizethetetlenek. Kapitalista világ. A fűtést lekapcsoltuk a lakásban, így sokkal több pénzt spóroltunk meg. Kiderült, hogy a hideg rettentő egészséges, és teljesen elviselhető, ha jól betakaródzik az ember. A fiam szobáját továbbra is fűtöttük a Zseniális Gondolkodó tanácsára. Mégiscsak gyerek. De a játékaira már nem volt szüksége. Ez ügyben az a román nép legszeretettebb fia intézkedett: egy csapásra eltüntette, és a rászorulóknak adta őket. Amikor a tudtára jutott, hogy az ország lakosságának mennyisége drasztikus csökkenésnek indult az utóbbi három évtizedben, még a nejemet is kiengedtük a kamrából. Naponta kétszer. Házastársi kötelezettségei ellátásának érdekében, meg persze takarítani is kellett. Elmondható, hogy sokkal fegyelmezettebb, harmonikusabb családi életet éltünk, mint korábban. Káosznak nyomát sem észleltem. December huszonötödikén épp a megszokott bevásárló körutamból tértem haza. A szatyromat szétfeszítette a nagy mennyiségű robbanóanyag, amely segítségével a háromezres létszám alatti falvakat terveztük rehabilitálni. Az udvaron a családom fogadott, megszámlálhatatlan mennyiségű játék és befőttesüveg társaságában. A fiam egy fogyaszthatatlannak ítélt babkonzervből falatozott a kiszáradt cseresznyefa tövében. A fa törzsének nekitámasztva Kárpátok Géniuszának lefejezett holtteste hevert. A fej maga pár méterrel arrébb, a kispad sarkának volt döntve. A földre ültem, és megbontottam egy másik konzervet.

Sós Timothy a Babeș-Bolyai Tudományegyetem bölcsészhallgatója volt, később a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen szerezett diplomát filmrendezői szakirányon. Jelenleg forgatókönyvet és novellákat ír, kisjátékfilmeket rendez, és filmtudományt tanul. 2021-ben a Communitas Alapítvány ösztöndíjasa.

május 5, 2022 | Kerékgyártó István | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Mitől nedves a tehén szeme

Részlet a Fecske Milán élete, jó sora és viszontagságai munkacímű pikareszkregényből

Egy november végi borús napon, amikor olyan szürke volt az ég, mint egy bádogkoporsó, és valami ragacsos nyákot szitáltak a cafatos felhők, csak ásítoztam a nyelvi labor üvegfülkéjében, és erősen bántam, hogy ilyen korán bejöttem, mert az orosz volt az első óra aznap a főiskolán. Hallottam a fülhallgatómon Natasa szép barna, búgó hangját, hogy kérdez valamit, láttam, mindenki fogja a mikrofonját és válaszol, csak én ülök ott tátott szájjal. Persze nem tudtuk, éppen kit hallgat a tanárnő, és mivel nagy esélyem volt rá, hogy nem engem, csak hogy mozogjon a szám, hát belevágtam.

– A tanárnő tudja, hogy miért nedves folyton a tehén szeme? Azért, kedves Natasa, mert, ha önnek is naponta megrángatnák a tőgyét, és soha nem basznák meg, hát, kedves tanárnő, magának is folyton nedves lenne a szeme – mondtam és nyújtóztam egy nagyot, mint aki kezd ébredezni. 

Látom ám, hogy Natasa fölugrik, a fülkémhez rohan, föltépi az ajtót, és kiabál. Hogy mit, azt nem értettem, mert oroszul tombolt. Erre mindenki kijött a kabinjából, általános fölfordulás kerekedett, senki nem értett semmit, Natasa zokogott, majd kirohant a teremből, és nem folytatódott tovább az óra. Ezek voltak a rövidtávú következmények, de sajnos akadtak hosszútávúak is. Fegyelmi ügy lett belőle.

Mikor beléptem a fegyelmi tárgyalásomra, ott ült a tanács, középen a főigazgató, mellette néhány tanszékvezető, csupa férfi, öreg, rozzant maskarák. Szigorú képpel ültek ott a hosszú asztal mögött, velük szemben Natasa tanárnő, mintha ő lenne a vádlott. Néhány méterre tőle engem is leültettek, és felszólítottak, hogy adjam elő a történteket.

– Oroszórán egy viccet meséltem a mikrofonomba, mert az hittem, senki nem hallja – mondtam halkan, bűnbánón, fejemet leszegve. 

– De hallotta valaki, ugye? – kérdezte a főigazgató.

– Igen. Sajnos hallotta.

– Na, akkor nézzük! – szólalt meg a természettudományi tanszak vezetője, akinek olyan vastag szemöldöke volt, mintha második bajusza nőtt volna a homlokán. Két kicsi ravasz szeme úgy nézett elő alóla, mintha függöny mögül leselkedne ki.

– Hogy tetszik érteni? – kérdeztem.

– Úgy, hogy mondja el, kérem, mit mondott akkor!

– De, bizonyára, ott van az a jegyzőkönyvben – feleltem, mert nem sok kedvem volt az idétlen viccet újra elmesélni.

– Nem hallotta, mit mondott a tanár úr? – kérdezte ekkor a testnevelési tanszék vezetője, akinek a hatalmas orra, gondolom a sok tütükétől, apró vörös erekkel volt befutva. Csak néztem ezt a sok kéjsóvár, rút öregembert, és belekezdtem.

– Tudja a tanárnő, hogy miért nedves folyton a tehén szeme? Hát mert csak fejik.

– Fecske, ne nehezítse a helyzetét! – mondta a főigazgató, aki mind közül a legcsúfabb volt. Mindenütt vörös göndör szőr borította, és a foga felül kiállott az ajka alól, mint a nyulaknak. – Mondja el nekünk rendesen. Tehát miért nedves annak a tehénnek a szeme?

– Mert csak a tőgyét rángatják, de nem izélik meg soha – feleltem egészen halkan, szégyenkezve.

– Nem, nem, nem, kolléga! Kérem, pontosan idézze, hogy akkor mit mondott! – pislogott sunyin a bajuszszemöldökű, és mintha mosolygott volna.

– Muszáj? Hiszen azt önök nagyon jól tudják – védekeztem.

– Kérem, itt egy bizonyítási eljárás folyik. Itt nem lehet mellébeszélni – csattant fel a veresorrú, és még az asztalra is csapott.

–  Kedves tanárnő, mert, ha önnek is naponta megrángatnák a tőgyét, és soha nem basznák meg, hát, kedves Natasa, magának is folyton nedves lenne a szeme. Valahogy így mondtam akkor – feleltem megadóan.

Ekkor mocorgás támadt, láttam a nevetésüket próbálják elfojtani. Pukkadoztak, csak én ültem ott komoly képpel. Natasa tanárnő hangosan fölsírt, majd kirohant a teremből, mire kitört az egész fegyelmi bizottságból a röhögés. Már nekik is könnyes volt a szemük, s mikor abbahagyták, rám nézett az elnök, és nyúlfogai résein át ezt sziszegte felém:

(tovább…)
április 19, 2022 | Ferdinandy György | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Menyasszonyom

Most látom csak: volt két feleségem, három esküvőm, négy nagy szerelmem (megírtam valamennyit), de jegyesem egyetlen egy. Egy hosszú életbe minden belefér. Még a feledés is. De azt soha nem bocsájtanám meg magamnak, ha őt, gyűrűs mátkámat is elfelejteném.
Tizenhat éves lehettem – ennek ma már hetven éve –, nem lesz könnyű összeszedni az emlékeimet. Nehéz évek voltak. Gödöllőről települtünk vissza a budai ház alá, a garázsba. A papokhoz jártam iskolába, és esténként tánciskolában voltam ruhatáros. Meg hát segédmunkás a piros metró építkezésein.
Volt közben kalandom, nem is egy. Este még a tánciskolából is hazakísértem a lányokat. Most mégis úgy látom: kerültem húgom osztálytársait, a budai családokat. A barátaim munkásfiúk voltak, velük képzeltem el az életemet.
Keresem a szavakat. Anyám, a büszke úrilány is a buszokon lyukasztgatta a jegyeket. Vajon mindenbe hogyan fért bele egy belvárosi lány? Baba, a menyasszonyom, akiről a Tambo előtt talán még egy sort nem írtam.

*Az úgy volt, hogy az egyik hét végén kihoztam az elfekvőből apámat, aki bénán feküdt, mióta – még ’44 végén – „agyonverték” a nyilasok. Aznap a Margit-szigetre vittem ki őt, a kallantyús tolókocsiban. Arany János terebélyes lombkoronájú tölgyfái alá. Útközben, hazafelé menet, történt egy váratlan találkozás.
Apára ráismert egy régi barátja, Vass Laci. Ott sétált ő is a parkszigeten, és vele két gyerek. Ákos, a fia és Baba, egy szőke leányka. A két férfi megölelte egymást, talán egy kicsit sírtak is. Mi hárman pedig néztük egymást. Igaz, én inkább a szőke leánykát, akit elém vetett a sors, kint a Margit-szigeten.
Így kezdődött. Apa barátja még mindig a régi helyén lakott, a József körút 65 alatt. Meghívtak, felkerestem őket. A fiú, Ákos zenész volt, vadászkürtös pontosan. Együtt jártunk az Opera előadásaira, Baba, a bátyja meg én. Még ma is könnybelábad a szemem, ha valamelyik olasz opera százszor hallott nagyáriáját hallgatom.
Babával, kettesben, zenés eszpresszókba jártunk. Ismertünk minden zongoristát, még Bánk G. Tamással, a zeneszerzővel – Kapitány Anni, Kovács Erzsi, Poór Péter és mások dalainak alkotójával – is összebarátkoztunk. Tomi volt a szerelme, de ő nem viszonozta a selypítő kis barátnőm érzéseit. Mindenesetre Vassék megbíztak bennem. Baba Ákos nélkül is bárhová eljöhetett velem.
Én meg aranygyűrűt húztam kis szerelmem ujjára. Azt képzeltem, hogy ez a mi kapcsolatunk végleges.
Így történt. Lett gyűrűs jegyesem, alig tizenhat évesen. Tartós kapcsolat volt: már behívtak katonának, amikor Baba – édesanyja karján – a laktanyában is felkeresett.

*
Aztán jobb idők jöttek. Leszereltem, felvett az Eötvös Lóránd Tudományegyetem. Hamarosan kitört a forradalom. Rohanó események. Amikor először bejutottam a városba, a József körúton véges-végig kilőtt orosz harckocsik füstölögtek. A hatvanötös szám – Vassék otthona – is belövést kapott. Fentről, a romok közül integetett a menyasszonyom.
Én akkor már elhatároztam, hogy Párizsban folytatom félbeszakadt tanulmányaimat. Emlékszem, Baba leszegte a fejét és bevallotta, hogy ő a szüleivel marad. Minden átmenetinek tűnt akkor, 1956 száraz, napsütéses őszi napjaiban.
Ám elmúltak az évek. Francia író vált belőlem, lett már feleségem és két apró gyerekem, amikor viszontláttam a menyasszonyomat.
Ákos vadászkürtös katona volt Nyugat-Németországban. Amerikai katona. Baba őt látogatta meg. Az, hogy hozzám jött volna ki, csak most jut eszembe. Akkor csak azt éreztem, hogy milyen fájdalmasan idegen. Talán két napig láttuk egymást. Még mindig esővízzel mosta a haját. Ezt még megéreztem, mielőtt hazautazott.
Megintcsak nem találkoztunk évekig.

*
Amikor először hazalátogattam, én kerestem fel őt. A Városmajor és a Rézmál között, a Fillér utcában lakott, és volt már családja neki is: két szép gyerek. A fiúcska – emlékszem – rám hasonlított.
Innen már csak gyors, rövid emlékeim vannak. Egy temetés, aztán egy utolsó találka Bakó Annamária könyvesboltjában, a Várban. Baba elegáns úrinő volt, zárkózott és jéghideg.
Hát, ezt akkor én sem értettem. Baba szülei – Vassék – már kivándoroltak Amerikába, ő is megkapta az amerikai vízumot. Én pedig karibi szigetemről – az egyetemről – látogattam haza.
Ott, Annamária könyvesboltjában láttam utoljára őt. Néha még hallottam róla. Ákosnak hangszerüzlete volt Los Angelesben. Bánk Tomival, a zeneszerzővel leveleztem, de Babáról ő sem tudott információval szolgálni.
Aztán karibi feleségem elfeledtette velem az ilyes ősrégi dolgokat. Ez Baba, a menyasszonyom története. Így ért véget egy húszéves szerelem. 

március 22, 2022 | Háy János | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Slágervers

A slágervers olyan, hogy már most hatással van rám, pedig még meg sem írtam, vagy ha netán megírtam, még el se olvastam. A slágervers olyan, hogy fején találja a szeget, hogy rögtön egy metaforával indítsuk a verset, halljuk is a kalapács és a szeg találkozását (más nyelvjárásban szög), meg látjuk is és érezzük a szagát. Ez akkor egy szinesztézia is, rendkívül gazdag kép, és még véletlenül sem olyan, ami csupán a szépség miatt került a versbe, helyesebben slágerversbe, hanem mert rendkívüli módon tágítja a mögöttes és a nem mögöttes jelentést. A slágervers antológiadarab. A gimis szöveggyűjteményben ki van neki hagyva pár oldal, ha elkészül, be lehessen tenni. A híres színész, aki arra vállalkozott, hogy egy egészestés előadásban összegyűjtse a magyar költészet gyöngyszemeit, kihagyott három percet, hogy majd ott fog felcsendülni az egyetemi beszédtanártól eltanult artikulációval ez a költemény. Minden költő slágerverset akar írni, alig várja, hogy valami tragikus történjen vele, ami kiválthat belőle egy slágerversnyi érzelmet. Szakítás, már megint jól lapátra lettem téve (újabb metafora és még mindig a mesterségek területéről, úgy tűnik ennek a versnek a képisége a mesterségekre épül, ez a jellegzetessége, nem direkt, mert direkt semmit nem lehet kitalálni, sem előre, hanem úgy van, hogy ez a nagyon mély érzelmi megrendültség a tehetségem révén egy bizonyosfajta beszédmódot követ). Szóval lapátra lettem téve, vagy én tettem lapátra a szerelmemet, mert már nem szeretem, gátolta a slágervers megírását és én ezt felismertem. Nem lehetek boldog, mert akkor vége az életműnek. Milyen forrásból táplálkozna akkor a költészetem? Szóval végeztem vele. Nem úgy, mint az angol krimikben. Életben hagytam, kereshet magának valaki mást, már keresett is. Teljesen kiborultam tőle. Lecserélni pont arra a fickóra, hát ez megalázó. Lelkileg olyan állapotba jutottam, hogy tényleg ott belül, kő kövön nem marad, behozhatjuk itt a porig bombázott Drezdát is, hogy olyan a lelkem. Éveken keresztül menekült oda vidékről, meg más városokból az ártatlan német lakosság. Ártatlan, azért itt álljunk meg egy pillanatra, bár nem vagyunk hívei a kollektív bűnösség elvének, de azért, kik nevelték azokat a gyerekeket, akikből foglárok lettek Dachauban (nem Auschwitzet írtam, azt már sokan írták, én annál sokkal eredetibb vagyok, ebben rejlik a legfőbb erőm, hogy különbözök másoktól, olyan dolgok jutnak eszembe, ami másnak nem, még ilyenkor is, mikor lelkileg ennyire össze vagyok törve, behozhatnám a drótostótokat, akik összedrótozzák a törött edényeket, de nem akarok konfliktusba kerülni a szomszédos szlováksággal, meg akkor nem fogják lefordítani ezt a slágerverset szlovákra, nem táplálkozhat belőle a szlovák költészet és akkor mi lesz vele, mármint a szlovák költészettel, elakad a fejlődésben). Hát igen (ezzel a két szóval próbálok visszakanyarodni az énbe), én voltam az, aki felnevelte magában ezeket az érzéseket, amelyek most romokban, és a pusztulás a lélekből átterjed a testbe, mert a lélek a főparancsnok, a test csak végrehajtja az utasításokat, olyan, mint azok a katonák, akik felsőbb utasításra embereket gyilkolnak a harctereken, vagy épp feláldozzák magukat a haza oltárán. A slágerversbe minden tartalom belefér. A slágervers egy tartalomzabáló nyelvi gépezet. Ezzel felkeltettem a géprombolók érdeklődését is, a robotika esküdt ellenségeit, valamint azokét, akik attól félnek, a robotok átveszik majd a hatalmat a földön és rabszolgasorba vetik az embereket, egész évben csak piramisokat építhetünk úgy, hogy robotok robotostorral verik a hátunkat. Rettenetes jövőkép. Látjuk magunk előtt? Vissza az én mélyére, micsoda mélység van ott, egy pokoli féregjárat, ott van a lélek darabokban és feltüzesítve. Izzó lélek! Látjuk magunk előtt? Érezzük az égő hús szagát? És a test követi a lélek parancsait és teszi tönkre magát, persze különböző anyagokat használ ehhez, tudatmódosító szereket, és közben mutogat, arra a nőre, aki elhagyta, vagy akit ki kellett rúgni a slágervers akadályozása miatt, hogy miattad van, miattad, hogy az életem is kockára került! Ezek persze általában csak légbőlkapott felvetések, mert amíg a slágervers nem készül el, egy költő sem végez magával. A környezetnek akkor kell aggódnia, és kitüntetett figyelemben részesíteni a szerzőt, mikor elkészül a vers. A szülőknek, különösen az anyukáknak, ilyenkor úgy kell figyelni, mint amikor uzsonnát pakolnak reggel az elsős kisfiuknak, s ha résen vannak, akkor meg tudják akadályozni a végső megoldást. Nagyon sok náci megfogalmazás jut eszembe, ezen érdemes volna elgondolkodni, mert ha a kritika veszi észre, akkor az isten se menti meg az alkotót és a verset a végső bűnbeeséstől. Ha sikeresen elodázzuk a végső megoldást, akkor a szerző tovább indulhat egy újabb slágervers megírása felé és az anyuka is megnyugodhat, ha él még és nem épp az váltotta ki a slágerverset, hogy meghalt és az alkotó ilyen módon teljesen árva lett, mert a versből kiderül, hogy az apukáját, már régebben elvesztette. Eddig gyerek voltam, mostmár soha többé nem lehetek gyerek. Bár a felesége, mikor elvált tőle, az is mekkora csapás volt, az nem ez a nő volt, aki akadályozta a slágerverset, helyesebben ő is akadályozta, ez az elköltöző feleség épp azt mondta, hogy a férje volt a harmadik gyerek a családban, s neki a kettő is épp elég volt, s szeretne egy olyan férfit, aki tényleg férfi. Na, ez is kiváltott egy slágerverset a szerzőből, mert egy versben énekelte meg ezt a borzalmas feleséget, kiteregetve a magánéletüket, még azt is megírta, hogy hányszor és hogyan nem szeretkeztek, ami végülis kasztrálta őt. Ezért nem lehetett férfi, mert akinek nem áll fel a fasza, persze a versben ezt egy másik mondat fejezi ki, de ez a lényege, hogy akinek nem áll fel a fasza, az vagy impotens, vagy gyerek és ő inkább a gyermekséget választotta. Fú, elég hatásosra írtam már? Miért? Az ilyen belső kérdezz-felelek kvíz a slágerversek egyik sajátossága, olyan retorikus alakzat, ami azért megmozgatja még a legérzéketlenebb emberek szívét is. A miért kérdésre nem adtunk választ. Hol egyesszámban, hol többesszámban beszélek magamról, most egyesszámban adok választ, az ilyen ragozási cserebere, de jó szó, kár hogy slágergyerekverset írok, csak azért mert már kicsit unom, hogy ennyire hatok. Kell egy kis szünet, egy lélegzetvétel nekem, ez lehet a vége a versnek, hogy az olvasó is fel tudja dolgozni ezt a hatást. Nagyon kell tudni, meddig vagyunk még hatásosak, s utána egy szalmaszálnyit sem szabad beletenni a szövegbe. Nem, nem ott van a vége, ahol kifáradtunk, ott van a vége, ahol vége van, és pont akkor, amikor kifáradunk. Ez a tehetség, ez a mély szimbiózis alkotó és mű között. Tudom, hogy már be is fejezhetném, de azért azt még hozzá kell tegyem, hogy a slágerversben az a legrosszabb, hogy nem olyan, mint a valódi sláger, ami akkor és ott azonnal hat, és a közönség, sokszor tízezer ember is, az énekessel együtt énekli, és utána tapsikolnak veszettül, mint a jázminok egy másik slágerversben. Nem, a slágervers olyan, hogy legtöbbször a költő halála után tapsolják meg, amit a költő akkor sem hall, ha a halálának, vagy születésének századik évfordulóján a sírja mellett mondják el, ráadásul el van hamvasztva, és a hamunak tényleg nincs füle. Szóval, azt kell megélni, konkrétan, nekem is épp most, hogy olyan dolgot hoz, az egyesszám harmadik személyű költő, tehát egy általános költő, akik közé én is tartozom, bár egyedi vagyok, olyan dolgot hoz létre, ami akkor is él, amikor ő már egyáltalán nem él. Rettenetes olyan dolgokkal együtt élni, amik túlélnek, például olyan ruhákkal, amik soha nem szakadnak el, olyan gépekkel, amik soha nem romlanak el, olyan mosogató és ablakmosó-sűrítményekkel, amikből még halálunk után is marad egy fél flakon, olyan lekvárokkal, amiket mi főztünk, de mások esznek meg, olyan nőkkel, akik a halálunk után harminc évvel is szexelnek, persze nem velünk. Azt hiszem, elérkeztünk a slágervers csúcsához, az elmúlás örök kérdése vetődik fel lekvárok, és a második, valamint harmadikkörös nők képében, s hogy már csak olyan dolog történik, amit már mi nem látunk. Az orvosok újabb betegeket, a gyerekek újabb szülőket vesztenek el, a jéghegyek tovább olvadnak, a tengerszint tovább emelkedik, mindig van időjárás és mindig eszik valaki, csak mi nem. Becsukom a szemem és a világnak vége. Becsukom a szemem és nekem van végem. Becsukom a szemem, irgalom édesanyám, mama, nézd, jaj, kész ez a vers is.

március 15, 2022 | Lángh Júlia | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Könyveim

Az időnként rám zúdított, illetéktelenül és számonkérően feltett mi-leszel-ha-nagy-leszel kérdés minden alkalommal mélyen felháborított. Azt kellett volna dacosan válaszolnom, amit a fiúk szoktak: mozdonyvezető, hogy ezzel rápirítsak a felnőttekre és szembesítsem őket a közhelyeikkel. Csakhogy akkor még nem ismertem a közhely szót, sem a fogalmat, továbbá nem akartam fiú, következésképpen mozdonyvezető se lenni.

Arról lehetett volna szó, hogy Némó kapitány legyek, mármint majd, ha nagy leszek. Ám ez az én szenvedéllyel őrzött, édes titkom maradt, eszem ágában sem volt kitenni magam a kínos jelenetnek, amelynek során fölényes és megbocsátó mosollyal elmagyarázzák nekem, hogy bizony, ha nem tudnám, lány vagyok, és a lányok az otthon melegét őrzik, főznek, mosnak, takarítanak, frissensült vacsorát tesznek a hites uruk elé, nem pedig beláthatatlan kalandokba bonyolódnak földön, vízen, levegőben. Méghogy Némó kapitány!

Fontoskodó felnőttek nélkül is pontosan tudtam, hogy lány vagyok, és azt is, hogy ettől még bármilyen nemű, életkorú és foglalkozású embernek a lelkébe és a kalandjaiba beleélhetem magam. Mély és őszinte átéléssel. Ekkor már, kezdő könyvolvasó és edzett képnézegető koromban, túljutottam az elefánt korszakon, és ha a szavannán lomhaságuk ellenére is könnyedén nyargaló elefántok között otthonosan trappoltam, akkor nekem egy tengeralattjáró vagy egy rejtelmes sziget nem jelenthetett akadályt, nem is szólva egy holdbéli utazásról. Tudtam, hogy kalandos életem lesz, és ehhez nem kell, talán nem is lehet megjelölnöm egy pontos, csupán egy főnévvel meghatározható foglalkozást.

(tovább…)
március 8, 2022 | Pintea László | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Önmagamra lelve

Tanulmányaim miatt küldtek távoli városba; megunva az iskolai szigort, atyám barátjának házából szöktem meg, hasonló suhancokkal kóboroltam be a vidék falvait. Veszélyes időket, kalandos pillanatok sokaságát éltük át. Távollétem alatt tört ki a járvány, sorra néptelenedtek el szülőföldem települései; amikor visszatértem, kifosztva, félig leégve találtam a családi házat, szüleim is a járvány áldozataivá váltak. A környéken apám birtoka volt a legnagyobb, talán éppen a gazdagság, a felhalmozott készletek miatt fészkelték be magukat hozzánk a menekülő családok. 

Zöld árnyalatú a szoba, elvadult gyümölcsfák lombozata szűri a ferde fénypászmákat, áttetsző fűszálak nőnek a márványlapok rései között. A falakat borító faburkolat rég elkorhadt, csak a kovácsoltvas és a faragott kő vészelte át az idő viszontagságait. A napsütötte helyeken recsegve szárad a padló, elmosolyodom a gondolatra, hogy váratlan látogató véletlenül sem lephet meg, azonnal elárulná a deszkák nyikorgása. Az igazsághoz tartozik, hogy senki nem jár a vidéken, kihalt a táj, a pestis kiirtotta a népességet, a kevés túlélő idegen tájakra költözött. Tömeges vándorlás idején, menekültek rabolták ki a környék házait, a fertőzött betegek a falak között lehelték ki lelküket, vastag törzsű fák levegőben kígyózó gyökerei alá temették hulláikat. Később nincstelen csavargók telepedtek meg az üresen maradt épületben, módszeresen fosztogatták az éléskamrát, a nagyterem közepén állították fel kondérjaikat, értékes bútorokat, fából faragott szobrokat törtek össze, tüzeltek el. A magasba csapó lángoktól elszenesedett a plafon, begyulladt a tető gerendázata, beomlott a mennyezet. Nyirkos félhomály, tágas üresség fogad; málló kő, korhadó fa szagával keveredik. Pusztuló romnak tűnik a ház, az emeletre vezető lépcső valahol félúton ér véget, kitört korlátja a levegőben lóg, bármikor lezuhanhat. Ideje lenne, hogy lefeszítsem onnan; kitartóan halogatom a cselekvés pillanatát, viszonylag keveset törődöm körülményeim alakításával. 

A birtokon belül átmenetinek tűnik minden mozzanat, állandóságra utaló jelet alig érzékelek magam körül; csak a pusztulás tűnik maradandónak. Tudatában vagyok a hiánynak, téves döntések következményei foglalkoztatnak, lehetőségek között válogatok. Viszonylag ritkán lázadozom, tudomásul veszem a tényeket; senkit nem vádolok, ítélkezés nélkül fogadom el a sivárságot. A magány zavar leginkább. Tükörbe ritkán nézek, egyedül az árnyékom követ, céltalan pillanataimban vele társalgok. Egykori önmagamat keresem az emeleti szobákban, titkos jelet a falakon, a repedezett felületű bútorokon. Meddő szándéknak bizonyul minden kísérlet. Hóka fénynyalábok kúsznak a málló vakolatú falakon, hegyi virágok illatát hozza felém a szél. Észrevétlenül múlik az idő, fordul alkonyba a délután, tompa színek árnyalataiban gyönyörködöm, terebélyes fák susogását hallgatom; később a padlásról szivárgó titokzatos neszek kötik le figyelmemet. Mintha apám szelleme kísértene az alkonyi fényben, fakult eszménykép, amihez felelőtlenül váltam hűtlenné. Egyre gyakrabban teszem fel magamnak a kérdést, miként lehetne átsiklani a másvilág keretei közé, hogy bocsánatáért esedezzem. 

Éjszaka látom a csillagos eget, a beomlott tető hasadékain bámulom a fejem fölött lebegő holdat. Tüzet csiholok, mécses kanóca fölé tartom a szösz parazsát, sápadt fény világítja meg sovány arcomat, keserű füst kavarog körülöttem, árnyék fodrozódik a penészfoltos falakon. Fokozatosan tágul a fénykör átmérője, megnyugtat, a zavartalan pihenéshez szükségem van a biztonság érzésére. A lélegzetem is lelassul, amikor szél hajlítgatja a mécses lángját. Viszonylag higgadtan viselem a sorsomat, egyedül a jövő szeszélyeitől viszolygok. Gyermekkori emlékek kötnek az elvadult tájhoz, szemlélődés közben változásban reménykedem, hogy benépesül a környék, tartalmasabbá válik az élet. Fogalmam sincs, milyen lehetőséggel lep meg az elkövetkező időszak, szeretném kihasználni; véletlenül se akarok kudarcot vallani. 

Terveket szövögetek, tétova vágyaim a képzeletemben teljesednek ki. Békés körülményekre van szükségem, melyek újszerű gondolat fogalmazására ihletnek. Elalvás előtt, a hunyorgó csillagokat bámulom, szemlélődés közben, másnapi teendőimet gondolom végig. Ötleteket fontolgatok, siker indítékán, kudarc következményén töprengek. Feltételekhez alkalmazkodva akarom felismerni a kínálkozó lehetőséget. Fáradtságot enyhítő álomra vágyom, hogy másnap higgadt nyugalommal fogadhassam a kihívásokat. Képzetekkel keveredik a gondolat, fokozatosan tompul a valóság. Az elmúlt időszak ajándékai torlódnak, amikor magabiztos voltam, ravasz módon csaptam be ostoba férfiakat, csábítottam el gyönyörű nőket. Csipkés fodor érintésére, érett asszonyok illatára, bőrük simaságára, nyögdécselve követelőző hangjukra áhítozom. 

A teraszról csodálom a tájat, száraz húst ropogtatva feledkezem a vonuló felhők látványába, fölöttem köröző sas mozdulatlan szárnyaiban gyönyörködöm. Lapos dombok karéja övezi a birtokot, a zöld szín árnyalatai remegnek a fák fölött, ferde fénykévék szüremlenek a völgyhajlatban. Madarak énekelnek a gyümölcsösben, fokozatosan erősödő foszlányokból ismerem fel a jellegzetes dallamokat. Sajátos környezet óvja épségemet, meghitt szellemiség hat rám, a lét áttetsző személyiségei szólítanak; egyéni világ hív, kizárólag hozzám tartozik, a sajátom.  

Bár könnyen idéződnek jellegzetes mozdulataik, arcuk vonásai, ritkán gondolok a szüleimre. Nehezen veszem tudomásul a halálukat, azt, hogy nincsenek jelen. Anyám halvány bőre, hosszú szőke haja rémlik. Szokatlan jelenség volt a mi vidékünkön, a férfiak többsége szerelmes volt belé. Apám nem bízott a látogatókban, ösztönösen kerülte társaságukat, gyűlölte az álnok szerepet játszó szomszédokat. Egy fiatalember közelsége, az őrületig fokozta féltékenységét. Vita közben magasra rándult a szemöldöke, lassan fordult, szándékosan nyújtva a pillanatot. Kérdésre adott válasza túl bonyolultnak, körmönfontnak tűnt, kerülte az egyértelmű igazságot. Eres kezére emlékezem, amint szerződést ír, az egyezségre gondolok, amelyet a vidék gazdáival köt; irigyelt ítélőképessége, áhított céltudatossága idéződik. Határozottsága tétova vonzerőt biztosított számára. Soha nem akart irányítani, távolról szemlélte a velem történő eseményeket, hagyta, hogy szabadon, a saját elképzeléseim szerint éljek, a magam módján fedezzem fel a világot. Az igazak álmát alussza, a földi hűség, a becsület mintaképe volt, különb sorsot érdemelt.

Nyugati szél fúj a hegyek felől, egész délután készül a vihar, alakját változtatja a táj, villám cikázik át a patakmeder fölött, mennydörgés távoli moraja, dübörgő hangok töltik meg a fénysávok közötti szürkeséget. Túl gyorsan száll le az éjszaka, homály fedi el a völgy hajlatait, felhőkbe burkolóznak a távoli bércek. Csontjaimban érzem az idő változását, kelletlenül indulok meg a lépcsők felé, csupasz karomon hideg esőcseppek folynak végig. Falnak csapódnak a ferdén csüngő zsalugáterek, halk remegés fut végig a házon, széllökések borzolják a fákat. Nyitott ajtók mögé rejtőzöm, nedves bokrok leveleiről verődnek vissza az éjszaka fényei, fakó árnyak siklanak végig a falakon. Szél neszezését hallgatom, vonuló felhőket nézegetve alszom el, morajló hangokra riadok. Dörgés gördül végig a beszakadt tetőn, villám világítja meg az egymásra dobált bútorokat. Eső dobol a ferdén lógó cserepeken, bárhova húzódom, becsorgó víz áztat. Patakokban folyik a sáros lé, minden nedves, átjárja a szivárgó nyirkosság. Molyrágta plédeket találok az egyik szekrényben, dajkám által szőtt takarókba burkolózom. Inkább a súlyukat érzem, mint simogató melegüket.

Délutánonként a teraszon heverészek, vadon termő virág szépségét csodálom, parányi örömökkel ajándékozom meg magamat. A repedezett kőlapokon fekve ismét szabad vagyok, csukott szemmel feledkezem meg gondjaimról, tudatomon kívül rekednek a birtok pusztulását idéző részletek. A szökőkút zavaros vizében csodálkozom rá nyurga alakomra, kócos hajamra, piszoktól sötét arcomra. A folyamatos nélkülözés miatt lesoványodtam, arcom megnyúlt, szemeim beestek. Állandóan éhes vagyok, kenyérre, húsra, hideg borra áhítozom. Szerencsére, a közeli erdőkben rengeteg az elvadult jószág, nem félnek az embertől, könnyen elejthetőek. Atyám messze földön híres gyűjteményéből válogatom ki a szükséges fegyvereket. A tisztára súrolt üstöt a terasz közelében állítom fel. Szerencse, a kútban tiszta és iható a víz, kóborló állat nem zuhant a kövekkel kirakott aknába. Keleti szokás szerint, kézzel étkezem, sehol egy villa, egy kés, még a kopott óntányért is nélkülözöm. Eszközök hiányában határozom el, hogy felkeresem a szomszédos házakat. Az igazsághoz tartozik, hogy idegen épületeket fosztok ki, a környékbeli gazdaságokból szerzem be a túléléshez nélkülözhetetlen tárgyakat. A völgyben rejtőző parasztházakat nem rabolták ki, érintetlenek a szobák. Felfedezőútjaim során jut eszembe, hogy a használható bútorokat is össze kellene gyűjtenem. Asztalt szerzek, széket cipelek, fokozatosan cserélem ki a család összeégett, darabokra tört bútorait. Nincs lelkiismeret-furdalásom, az eredeti tulajdonosoknak már soha nem lesz szükségük rájuk. Olajat és lisztet találok az egyik romos házban, foltozott zsákban hordom haza a száraz babot és a különböző magokat. Minden kellék adott, csak a főzéssel kapcsolatos ismereteimet kell frissítenem. Inkább kíváncsiságot, mint elégtételt érzek az asztalon sorakozó ételek láttán. Megnyugtat a felismerés, hogy módos gazda vagyok, nem éhezem többé. Egy omladozó csűrben, kétkerekű taligát találok, jelentősen megkönnyíti a lomok szállítását. Árulkodó nyomokat hagyok magam mögött a letaposott fűben, az okozott kár szerencsére senkit nem zavar. Az egyik eldugott szoba szekrényében, viszonylag használható ruhákra lelek, ingek válogatása közben döntöm el, hogy a szomszédos épületek anyagából javítom ki a sérült tetőt. Idegen házak padlásán vizsgálódom, ereszeket bontok meg, a nyikorgó kerekű taligán hordom haza a faanyagot és a barnára égetett cserepeket. Fűrészt és szekercét szerzek, deszkát vágok méretre, lyukat fúrok, csapot faragok, sokkal egyszerűbb munka, mint feltételeztem. Gyalupad fölé görnyedve törlöm ki elmémből a feleslegesség gondolatát. Egyenként cserélem ki a sérült gerendákat, elszenesedett léceket. Két hét alatt újrafedem a házat, jöhetnek a nyirkos őszi napok, többé nem ázik be a szobám.   

(tovább…)
március 4, 2022 | Mihók Tamás | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Punchiu (részlet)

Jó az, ha mérnök a főbérlőd.
Eleinte Berceni-ben laktam, szerződés nélkül, havonta fizettem valamicskét egy leégett fazonnak, akit az anyja küld, hogy beszedje a lóvét, az a fajta ember, aki idő előtt eladósodott és aztán nyúlkáltak utána az állam csápjai.
– Én konferenciákra jártam, érted, hotelekbe, amfiteátrumokba… de elintéztek, baszom a szájukat, koldusbotra juttattak, – mesélte egy alkalommal. A Bolíviai Nagykövetségtől kellett kölcsönkérnem, hosszú sztori.
„Tehát most tőlem kérsz kölcsön”, gondoltam. Felhördült és köpött egy isteneset a flaszterre, kissé megremegtetve a köztünk lévő fertőtlenítőt.
Koromsötét volt a kis utcán, tíz óra rég elmúlt, amikor bohém vidéki barátommal, Vicaruval kellett találkozzak, hogy újabb etimológiai érvekkel vázolja fel, hogyan jutottunk idáig, ehhez az eltemetett társadalomhoz, tele morálisan kizsigerelt, perspektíva nélküli egyénekkel. De írtam neki egy üzenetet, hogy kések vagy két órát, ez teljesen megszokott dolog erdélyi körökben. Szerettem volna még társalogni Nyomoronccal, a barátnőm ezt a becenevet adta az ex-főbérlőmnek. Próbáltam a megszokottól teljesen eltérő, tisztességes módszerekkel puhítani, hogy visszaadja a kauciót, vagy legalább egy részét.
A pincér kérés nélkül újratöltötte a poharainkat.
– Te, mondjad már, amit mondani akarsz, – sürgetett, – mert olyan érzésem van, mint amikor a csajok találkozóra hívnak, hogy aztán lapátra tegyenek.
– Hát igen, nem akartam telefonon vagy WhatsApp-on megbeszélni, fura lett volna.
A helyzet egyre feszült. Valahol a távolban zaj hallatszott, mintha elesett volna valaki, előbb a földnek csapódott egy biciklikormány, aztán sírás, de mintha a világ többi része egy másik univerzumba költözött volna.
– Az a helyzet, tati, hogy elmegyek. Nincs más választásom, megmutaton neked a videókat, ha akarod, azért csináltam… (Nyomoronc alig bírt magával.)… Vagy oké, inkább elmondom neked, hogy ne tűnjön úgy, mintha a bíróságon lennénk.
– E-elmész?! Csak így, secc-pecc?
– Ember, dőlj hátra, nyugodj meg. Ma 14-e van, a hónap végéig találok valakit a helyemre, és kész: Mert a barátom vagy és nem akarom, hogy kiesés legyen a kasszádban.
– Aha… – mondta és hevesen kortyolt a sörből, összekenve habbal borzos hipszterbajszát.
– Minden egyes alkalommal, amikor elmentem egy lakásból, új albérlőt találtam a tulajnak. Több, mint 3000 ismerősöm van a Facebookon, közülük majdnem 2000 bukaresti, elintézzük.
A szemem sarkából láttam Nyomoronc üveges tekintetét, a helyzet teljesen meghaladta.
– És tényleg semmit sem csi-csinálhatok, hogy mé-mégis ma-maradj?
– Ember, próbálj meg te, kérlek, ott aludni egy éjszakát. A felső szomszéd halálra veri a feleségét. Rühes kurvának hívja és nehéz tárgyakat dobál ide meg oda.
– Á, Punchiuról beszélsz, az az anyja, nem a felesége, az előtted lévő lánynak is meggyűlt a baja velük. Akkor úgy tűnik, azóta csak még büdösebb a helyzet.
– Ja, meg ez is, – válaszoltam mutrázva Nyomoroncnak, – itt a nyár és az egész lépcsőházban meg a balkonon is hihetetlen a húgyszag.
– Na azért túlzásokba esel.
– Nem, ember, egyik délután kimentem a szemétledobóhoz és amikor jöttem visszafele, mit látok a balkon korlátján: egy agyonmosott XL-es bugyit, képzeld már el, egyszerre volt szürke és sárga… Ezek az emberek oda teregetik ki a rongyaikat… igazi szinesztézia…
– Menjél már, ne gyere nekem ezekkel, én jogot végeztem, vagyis na, leadtam az összes vizsgámat, csak a végén kicsaptak, mert párttag voltam… egy olyan pártban, amit ők, az ellenzékiek nem bírtak, hogy úgy mondjam… aztán vállalkozásra adtam a fejem. Érted?
– Kíváncsi vagyok, mi történt utána, de én, hallod, csak annyit mondok neked: ez a te Punchiu barátod a többi albérlőd számára is problémát fog jelenteni. Csinálnod kell valamit, de a saját szakálladra, mert a rendőrség leszarja a problémáidat, majd megkérdezik, miért nem adod el a lakást és veszel egy másikat.
– Jó, és? Mégis, mire gondolsz?
– Húzd csőbe, ilyesmi, erre gondoltam… elküldöd Kukutyinfalvára valami fantomnyereményért, nem tudom, elcsalod te valami ingyen dologgal… Én meg amíg a cuccaimat összeszedem, értesítem a hatóságokat, hogy feltűnően nagy a csend a lakásban, jöjjenek a vénasszonyért és vigyék öregotthonba.
– Te, én nem mászok bele ilyenekbe, nekem nem kell a baj. Hagyd el, találok én még ilyeneket, mint te, csicskákat, akik maradnak pár hónapot. Mi a franc, nem?
– Ahogy akarod, segítettem volna, de akkor mondjuk, hogy csak vicceltem. Mindegy is, említettél valami üzletet… Miről van szó?
– Hát napelemek. 2006 őszén kezdtem, de nem tartott sokáig, jött a recesszió, fenekestül felfordult minden.
– És mit csináltál?
– Túl későn másztam ki belőle, nem tudhattam, hogy a piac hogy reagál… fiatal is voltam, a faszomba. És na, az adósság egy részét kifizettem úgy, ahogy mondtam, anyám nagykövetségén keresztül. Összejöveteleket és fogadásokat rendezett, két különböző ünnepnapon, Szent Konstantin és Elena, aztán Szent Mária napján. Az ördög se jön ünnepnapon ellenőrzésre egy közintézménybe. Meg… a helyzet az, hogy nem volt elég a pénz, elköltöttem belőle, mer’ stresszeltem magam, nyomtam a spanglikat a Danába, basztam a legyet, azt hittem, hogy…
– Azt hitted, hogy egy reggel nyúzottan kikecmeregsz a gödörből és a gondjaid maguktól megoldódnak. Jellemző az alkoholistákra.
– Á, aztán szórólapokat osztogattam kampánykor, mert ott, mikor felvesznek, nem kérik el a számlaszámod, de mégis semmi. Aztán végül anyám újra férjhez kellett menjen.
– De hát akkor… így sem rendeződtek a dolgok?
– A mostohaapám, a másik frájer… egy luxushajón dolgozott és mindent, amit keresett, játékgépekbe tömte. A fenébe azzal a mocsokkal.
Utolsó szava eszembe juttatta Punchiu vallomását lent, az adminisztrációnál. Bizonygatta egyik este, amikor a szociális távolságtartást betartva álltunk a sorban a vízórák felől érdeklődni, hogy amíg az öregasszony meg nem hal, ő nem fog takarítani a lakásban. Nem látja értelmét. Ha akarnak, akkor takarítsanak azok a lépcsőházban, ugyanott vagyunk vele.

*

– Na, gyere, egy felelősségteljes üdvözlés (összeérintjük a könyökünket), bocs, hogy száz évet várattalak. Nyomoronc…
– Az ördögbe is, mekkorát nőtt az én Lorinț-Lorințkém – tegnap siránkoztál nekem, hogy nem találod a helyed a fővárosban, vagy hogy is fogalmaztál, úgy érzed magad, mint akit sa-rok-ba szo-rí-tot-tak a hi-é-nák! Haha, most meg zsigerből ilyen gúnyneveket ragasztasz rájuk?
– Nem igaz, Vicaru. Figyelj, én húztam, ameddig lehetett, ha valami tönkrement a lakásban, megjavítottam, lefestettem a hokedliket, meghallgattam a pénzügyi problémáit, tudod, corasonból…
– Kezdők hibája. Szakadjon rám az ég, ha nem olyan voltam én is a vénasszonnyal, mint te. De na, jegyezd meg, hogy bármilyen baráti megnyilvánulásod feléjük, számunkra a gyengeség jele. Így nem fog működni, vágd a falhoz őket és értékelni fogják. Szidnak persze, de legalább megértenének. Nem lennél egy pedáns, ritka madár a szemükben.
Mindent, amit Vicaru próbált belémsulykolni, már tudtam saját tapasztalatomból. De nem elégedtem meg ennyivel, kompromisszum szaga volt ennek az egésznek.
– Jól mondod te, de az én törzsem, tudod, az ivócimboráim a Chirgâzből, voltál nálunk egyszer, ők utolsó vérig küzdöttek volna az igazságért – a sajátjukért és a másokéért is… ez egy hipotetikus nyomoronc na…
– A fenébe veled, Lorinț, ez kétezerhúsz Bukarestje, hagyjad már a fülemüleéneket, meg a verseket, és próbálj meg úszni az árral… A tőke az egyetlen, ami számít, a lóvé, a lájk, hagyd az eufemizmusokat, de minél hamarabb. Tollba mondjam neked? Vagy előbb lehet, egy logopédusra lesz szükséged…
Amikor legutóbb találkoztunk, Vicaru a különböző városok politikai tendenciáiról beszélt, hogy Bukarest és Kolozsvár inkább balos, míg Várad világosan jobbra húz. És csomó példát sorakoztatott fel, a tömegközlekedés árát, a menüket az újonnan megnyílt, puccos teraszokon és így tovább; egy fél tónussal halkabban, nem csak a hangsúlyt tette máshova, hanem a problémát is másképp vetette fel. Vagy lehet, hogy nincs igazam, de nekem előtte más benyomásom volt róla, volt benne törődés. De most mintha fel lenne vértezve befogadó környezete tudásával, szórakozott volt.
– Kizárólag csodálni tudom az újdonsült képességeidet, ahogy hirtelenjében belevágódtál a balkáni őszinteségbe. Hogy mi van ezzel a szlalommal is…
– Te Lorinț, őszinte embernek tartod magad, akarom mondani… ez a zsigeri őszinteség vajon nem épülhetne be egy diplomatikus viselkedésmódba? Hogy jóllakjon a kecske, de megmaradjon a káposzta is, megférjenek egy fedél alatt a nyomoroncok meg a haverok is?
– Engem is foglalkoztat a gondolat.
– Mert nekem úgy tűnik, hogy ezek a te balzsamozási szertartásaid, hogy látszólag ingyen segítesz tudomisén kinek satöbbi, ezek – és azt hiszem, Freud apánk sem cáfolná meg – hosszabb lefolyású meccsek.
A beszélgetés egyre kényelmetlenebbé vált, de egyszersmind mintha újraépítette volna a komfortzónámat, amiből költözéskor léptem ki. Az orromra húztam az orvosi maszkot, a mosdó felé haladva megcsodáltam az irish pub falán felsorakoztatott rocklegendákat.
– Az egyenesség egy taktika, oké, meggyőztél, – mondtam miután visszatértem a mosdóból, – de most azt mondd, veled mi újság?

*

– Azon kívül, hogy a matracon azt írja, Trambulayna, belesüllyedsz, mint egy piskótába, – mondtam Nyomoroncnak nyeregben a képzeletbeli vonalon a lakótelepi saormás és a vulkanizáló között, „vállalkozások”, amelyek tulaja ugyanaz a kerületi cápa volt.
– Nem az enyém a bicaj, te, a csóró unokatesómé, – mentegetőzik, – de mondjad tovább. Mi van az ággyal, miért dobtad ki?
– Megegyeztünk, emlékszel, odaadom valakinek az ágyadat, elhozom az enyémet, és amikor kiköltözöm a lakásból, a kaucióból levonhatsz hétszázat.

– Mittomén, kinn voltam a haverokkal, emlékszek én még ezekre, azt hiszed?
– Én azt mondom, hogy ez nem egy rossz üzlet, megszabadulsz attól a rozoga ágytól, kapsz egy újat, mindezt az én kontómra…
– Nem tudom, hogy találok-e olyat, ami passzol a lakásba, nem hagyod inkább itt a tiedet? Veszel te magadnak másikat a kaucióból…
– Okos húzás, de esélytelen. Melyik világban lehet egy napon említeni egy trambulinágyat, amit alig tudtam rásózni valakire ingyen – az OLX-es kliensek úgy vakargatták a fejüket, mintha tetvesek volnának – egy szolid fonott gyékényággyal, ágybetéttel olvasáshoz és jó vérkeringéshez, ortopéd matraccal, kétszer kett…
– Maradnod kéne, – szakított félbe lefegyverezetten.
– És Punchiuval mi lesz? És a kukázókkal? Az elkerített kukánál könnyítettek magukon, láttam őket. Még a védőruhás fiúk is, azok, akik a pandémia kezdetekor jöttek fertőtleníteni. Egyszerre húzták le az egy méteres sliccüket, álltól medencéig, és adjad neki. Semmi szégyen.
Miközben figyelemmel kísértem a srácot, aki rétegenként építette fel a saormámat, nehogy annyi csípőset tegyen bele, mint a múltkor, amikor tüzet okádtam tőle, észre se vettem, hogy Nyomoronc feltette a napszemüvegét. Pedig nem csak felhős volt az ég, de a szél is fújt a piac felől, hogy csak akkor kaptál levegőt, ha oldalra fordítottad a fejed. Most nyugodtan mérhetett végig a kartontekintélyével, azok nélkül a kis szemjátékok nélkül, amik igazán vagánnyá teszik a bukarestit a sok nyikhajjal szemben.
– Meglátjuk, – válaszolta, – ha van valami probléma, tudod a számom. Pá.
És anélkül, hogy ráült volna a nyeregre, elhúzott a biciklivel.

Kemenes Henriette fordítása

február 18, 2022 | Imre Eszter | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

KARNEVÁL

Miután lemosott, az első felállásnál rám szól a nővér, hogy csupa vér a hálóingem, jó volna lecserélni. Egy pillanatra azon gondolkozom, hogy vajon hol távozik a testből a szégyen, mert egészen eddig a pillanatig elképzelhetetlennek tartottam, hogy bármilyen körülmények között is képes legyek véres ruhában mások vagy akár csak magam előtt mutatkozni, most azonban nem elég, hogy a vértől rám ragad a hálóingem, még az sem érint meg, hogy szóvá teszik. Arra összpontosítok, hogy meg tudjam tartani az egyensúlyom, és jussak el az ágyamtól másfél méterre lévő mosdókagylóig. Meg szeretném mosni a fogam, mielőtt behozzák a fiamat. Minden sírásnál azt gondolom, hogy ez biztosan ő, zokog, nem érti, hol van, miért lett hirtelen olyan nagy a tér, és hová tűnt a víz, amiben annyi ideig lubickolt, lebegett, amíg már akkora nem lett, hogy nem fért el benne. És akkor széthasadt a világ, apró, láthatatlan szilánkokká, és elfolyt az a rengeteg víz, hullámokat vetett, habzott és tajtékzott, elillant a világ, el, el, sehol többé egy szilánk, sehol egy vízcsepp, és ő csak sír, zokog, kiabál, apró kezeit rázza az égnek, hol az anyja?

Meg szeretném mosni a fogam, mielőtt behozzák a fiamat. Három kiló és tizenöt deka, ennyivel, meg persze a vízzel kevesebb a hasam, de még mindig akkora, mintha odabent volna minden. Nem szabad sietni. „Doamnă dragă, sunteți plină de sânge”, hallgatok, egyik lépést teszem a másik után, kapaszkodom, amibe érek. „Dar așa este aici, la maternitate”, teszi hozzá. Hallom a hangján, hogy megsajnált. Néhány órával korábban könyörögtem neki, hogy csepegtessen egy kis vizet a nyelvemre, mert már nem bírom. Mindketten tudtuk, hogy nem adhat innom, de ő mégis fölém hajolt és kétszer cseppentett a számba. Ritkán éreztem olyan hálát, mint azért a két csepp vízért. Elképzelem, ahogy folyt az a rengeteg víz, véres tajtékkal a kórházi kövön. Nem tudom, mire vágyom jobban: egy kis vízre, vagy a fiamra. Meg szeretném mosni a fogam, mielőtt behozzák. Sír. Zokog. Parányi öklét rázza. Csak ő ne szenvedjen, gondoltam vajúdás közben. Csak ő ne érezze ezt a kínt. Megmosom a fogam, és azt érzem, hogy nem fogok tudni visszamenni az ágyig, többé soha nem fogok már rendesen járni. Aztán behozzák a fiamat. Egész éjszaka aludt, mondják. Tehetetlenséggel elegy boldog szomorúság, segítsen valaki, elvesztem, az ösztönök túlnőttek rajtam, és én soha nem voltam még ennyire magányos. Valahol víz csordogál, ráérősen, szenvtelenül. Csorog, csorog, és velem szemben ül a szobatársam átázott hálóingben, még a bokája is tejes. Én semmit nem érzek. Azt mondják a nővérek, hogy tegyem mellre a babát. Semmi nem jön. Iszonyatosan sír, az éhség lilába vájt ráncokat von az arcára, és a melleim üresek. A gyermek éhes, dühöng, szomorú, és tehetetlenségében miféle Isten felé rázza parányi kis öklét, miféle Isten az, amelyik távol marad az anyja üres és néma melleitől? Orvosok és nővérek veszik a kezükbe, és én külső szemlélő vagyok csupán, a testem nem az enyém, nem, és valahol víz csordogál lassan, szenvtelenül. Egy csepp tej nem sok, annyi sincs.

A gyerek belealszik az éhségbe és a sírásba, és én felállok. Újra lábon, és az év legmelegebb éjszakáján kimegyek az erkélyre. Csend van a szülészeten, pihennek a nők, anyák, csecsemők, és valahol víz csordogál. Elfolyt a magzatvíz a kórház kövén. Eszembe jut egy nagyon régi éjszaka. A Maros mellett sátoroztunk, amikor egyszeriben eleredt az eső. Jelentéktelen kis kemping volt, ahol nappal olvastunk, éjszaka pedig néztek a kezek – egy férfi kézzel is lát, ha sötét van, mondják. Zuhogott az eső, mintha csak dézsa lett volna fölöttünk a nagy ég, és ázott, áradt a sátortábor. A mellettünk lévő sátorban egy férfi addig verte a nőjét, amíg annak már sírni, könyörögni sem volt ereje. Mindenki némán várt a saját sátrában. Hogy elálljon az eső, és hogy a férfi belefáradjon a verésbe. Ez is eszembe jut a szülészet erkélyén. Arra a rengeteg vízre gondolok, ami akkor alázúdult a júliusi égboltból, és dagasztotta a Marost, hogy az csak úgy habzott tova, miközben egy nőt némára vertek. Nők némaságára és sikolyaira gondolok. Boszorkányokra, őrült nőkre, bolond asszonyokra. Egyik néma, másik ordít, mégis mindkettőre azt mondják: megőrült. Őrült, ha tűr és őrült akkor is, ha nem. A szüléshez is fegyelem kell, mondja nagyanyám. Vajon mit gondolna, ha most látna, a szülészet erkélyén éjszaka, még mindig véres hálóingben, túlérett barackkal a kezemben, szalvéta nélkül. Még egy napig semmit nem lenne szabad ennem, csak a száraz kenyeret, amit adnak. De nem érdekel. Vajúdás alatt egy nő megtanul a végsőkig tűrni és tűrni, de úgy, hogy közben senki nem az ura, senki nem a parancsolója. Némán és ordítva, az őrültség teljes pompájában.

Állok az erkélyen a tiltott barackkal a kezemben, és elképzelem, hogy javasasszonyok, boszorkányok, gyógyítók jönnek, körülállják az ágyamat, könnyű álmot szórnak a gyermek szemére, belőlem pedig egyszersmind kigyógyítják a gonoszt. Azt, amelyik csendben tűr, tűri a verést, a magamét és a másét, és kigyógyítják azt a gonoszt is, amelyik nem tűr, hanem felcsap, magasra lobban és ordít, ember és Isten arcába, ordít otthon és ordít a szülőasztalon, és elképzelem, amint ezek a javasasszonyok gyökerestől szakítják ki belőlem a gonoszt, ami megissza a tejet a fiam elől, majd virágot ültetnek a helyére, hogy csak úgy virágozzanak a tejmirigyek, liliommal és fehér rózsával, és virágozzon a tűrés és a nemtűrés helye is, bimbózzon, fakasszon rügyet a fájdalom és a keserv helye, ontson virágot a test összes kínja, legyen virág ott, ahol a görcs és a verés lakozik, az enyém és azé a másik nőé is, akinek nemtűrését, aztán tűrését tova mosta a háborgó Maros és a júliusi égbolt vizei, virágozzon az őrület s fakadjon a tej, folyjon a kórház kövén, hogy bokáig járjanak benne a nővérek, majd térdig a szülész-nőgyógyászok, járjanak tejben-vajban a férfiak, akik vernek, vagy életet segítenek elő a másik nőből, abból a mindigmásikból, aki tűr és nemtűr, és akire olyan könnyen és nem kevés izgalommal, talán merev fasszal mondjátok, hogy őrült nő!

Elképzelem, hogy jönnek a javasasszonyok, sebeket gyógyítanak és tejet fakasztanak, lágy női kezekkel érnek a melleimhez és gyengéd törődéssel érintik a gyermek szájához, hogy csak úgy csorogjon bele a friss, testmeleg tej, táplálón és édesen, sosem-fogyón, és a gyermek egye vággyal, mohó éhséggel.

Csendesen, szenvtelenül folyhat a Maros ma este, a nappal melege beereszkedett a fodrai közé, és bágyadtan folynak, a víz és a meleg. A hálóingem rám tapad az izzadtságtól, a barackot nem ehetném, de mindjárt vége és még csak most kezd igazán fellángolni bennem az édessége iránti sóvárgás. Már csak két harapás, és hallom, hogy nyöszörög a gyerek. Hirtelen teljes valójában látom a kórtermet, nincsenek itt sehol gyógyító-, sem javasasszonyok, csak a szobatársam alszik hatalmas tejfoltban, mellette a gyermeke jóllakottan piheg, szinte alig hallható, egyenletes légzéssel. Dús tejszag ereszkedik a szobára, és a fiam egyre nyugtalanabbul nyöszörög, tudom, hogy csupán pillanatok kérdése, és felsír. Mélyre fúrom a fogam a barack elomló húsába, és hagyom, hogy a könyökömig folyjon a ragacsos lé. A magot papírba csomagolom, és koszos-ragacsos kézzel kiemelem a mellem a hálóingből. Bár lennék boszorkány, bárcsak egyetlen érintéssel tejet fakaszthatnék ezekből a csontszáraz mellekből, kívánom, és teljes erővel rászorítok. Szinte hallom az üres szisszenést, a testem jajveszékelését, hogy olyat követelek tőle, ami nincs, amikor váratlanul kiserken négy csepp sűrű, hófehér tej. Mintha rózsa nyílna, szemérmesen és mégis gátlástalanul. A következő pillanatban újra üres, újra néma, újra terméketlen. De ahogy az ujjam baracktól és kosztól ragacsosan hozzátapadt, láttam, a saját szememmel láttam, hogy virágzásnak indult, négy szirom friss tej. A gyermek újra keservesen zokog, tombol benne a tehetetlen éhség. Egynaposan még pár csepp is elég neki, mondja a nővér, próbálkozzunk, ne adjam fel, a gyerek biztos nem fogja! Összerezzenek, kezdjük hát elölről. Egy csepp nem sok, azért imádkozom. Nincs itt javasasszony, nincsenek boszorkányok. Mezítláb lépek a kőre, és abban a pillanatban a folyosó végéből, a szülőszobáról éktelen ordítás tör utat magának. Az ismeretlen nőre gondolok, hangjának minden rezdülésére, tűrésére és nemtűrésére, őrületére, nyugalmára. Az a hang szeretnék lenni a torkában, utat törni és végigszántani a folyosókon, és hang maradni az esőben elvert nő torkában, és az esővel együtt háborogni, követelni, nemtűrni. De az ordítás ezúttal is elnémul. Újra csend van a szülészeten, csak a gyermekem sír keserű, feszítő éhségében. Némán lépek oda hozzá és ragacsos kézzel újra előveszem a mellem, és némán imádkozom, hogy induljon bennem virágzásnak a féktelen őrület, a test karneváli tobzódása, és folyjon, háborogjon, mindent mosson el a testmeleg, édes-dús hófehér tej.